13. Titanic filmfesztivál
Nincs nagyobb élvezet, ha az ember a barátait fikázza a hátuk mögött, az árulásnak és a szemétségnek is megvan a maga izgató bája. Mi most a Titanic-fesztiválba gyalogolunk szaros csizmával: szolgáljon vigasztalásukra, hogy szarba nem rúgnánk. Egyrészt nagyon köszönjük a fesztivál rendezõinek, hogy évrõl-évre elhozzák vidéki országunkba a mûvelt Nyugat, Kelet és Balkán filmtermésének javát. Rejtélyes azonban, hogy a belterjes filmbuzi értelmiség az internetes fájlcserélõk korában miért látogatja a fesztivált. Mi például csak azért járunk, mert szeretjük az elalvó nézõkrõl lepotyogó tolmácsfülhallgatók koppanását.
Idén csupán a Kossuth moziba, a szombati Punk: Attitude c. mûre tudtunk elvergõdni. Külön érdekessége a filmnek, hogy már DVD-n is megjelent, de itt vidéken ez még frissnek és újdonságnak számít. A jegy már elõvételben elfogyott, mi csupán az isteni szerencsének, valamint a mancsos Barotányinak köszönhetõen tudtunk bejutni (akinek ezúton).
És innentõl hosszasan szitkozódtunk a közönséggel egyetemben, mert a technikailag gyagya rendezõk képtelenek voltak a filmet a vetítõvászon méretéhez igazítani. A vászon jobboldalán a vetített kép kb. 30%-a hiányzott, a nyilatkozó ráncos punkok fél feje, valamint együttesük/nevük is többnyire kiesett. Így sok töpörödött híresség személyisége mindörökkön-örökké rejtély marad a mozinézõk számára, fuckoff. A "javítsátokmármegakibaszottvetítõt"- bekiabálások lassanként elhalkultak, a nép belenyugodott a Ká-európai realitásokba, hogy végezetül a Kossuth mozi melletti extrémtré sörözõben oldja a feszültséget.
A belépõ árát lányos zavarunkban nem kértük vissza, hálás köszönömöt a fesztivál szervezõi a kommentárokba írhatnak. És a film megér egy letöltést, noha csupán az angolszász punkokat tárgyalja, bár pl. Barangó, Pozsonyi Ádám vagy a CPG lazán verné a nyugati versenyzõket. Dagad a honfikebel, kis ország létünkre világszínvonalú anyázó-tehetségeink vannak.
Bejegyzések
10 megjegyzés:
Michael Swanwick:
A világ peremén
Azon a napon, mikor Donna, Piggy és Russ elindultak megnézni a világ peremét, igen meleg volt. Ott ültek déltájt a benzinkút előtti járdaszegélyen, kólát ittak és nézték, ahogy a hatalmas Csillaghajók felemelkednek a levegőbe, egyik a másik után, kitörnek Toldenarbából. Az egész égbolt dörgött, ahogy távolodtak. A Perzsa-öbölben nemrégiben történt incidens miatt, a fél amerikai hadsereg készenlétben állt az Alkony Emirátusokban.
- Az öregem azt mondja, hogy amikor a legnagyobb indul majd el, akkor a bázist viszi először - töprengett Piggy. - A békeszerződések nem elegendőek, hogy megvédjük. Jön egy bombázó a magasban és bumm - utánozta egy szerényebb nukleáris robbanás hangját -, mindennek vége.
Terepszínű nadrágot viselt khaki színű pólóval, rajta fémszínű felirat: „ÖLDD MEG MIND, ISTEN MAJD VÁLOGAT KÖZTÜK”. Donna elnézte, ahogy a fiú leveszi a szemüvegét, megtörli a pólójában, majd visszahelyezi orrára, amitől bágyadt és kifejezéstelen arca ismét feléledt, mintha csak egy maszkkal játszott volna.
- Ahhoz nagy mázli kéne - mondta Donna. - Világvége ide vagy oda, Khashogginé mindenáron megíratja azt a dolgozatot hétfő reggel.
- Igen, te még hiszel neki? - makacskodott Piggy. - Ott van az a furcsa kiejtése. És a rengeteg magolás! Az egész egy őrület. Ki a fenét érdekel, hogy kik voltak a Mezentia-dinasztia tagjai?
- Pedig törődnöd kéne vele, szarrágó - figyelmeztette Russ. - A helyi történelem az egyetlen tűrhető óra az egész iskolában. - Russ volt a legokosabb fiú, akivel Donna valaha találkozott, még akkor is, ha kibukóban volt az iskolából. Tekintete tele volt lelkesedéssel, haja két oldalt fel volt nyírva, középen egy szőkített copf egészen a háta közepéig ért. - Öregem, felnyitottam a Szemelvények az etikából füzetet az első éjszaka, arra számítva, hogy ismét a régi ökörség lesz, és egész hajnalig fent voltam! Szemhunyásnyi alvás nélkül mentem a suliba, de sikerült az utolsó betűig elolvasnom. Ez egy hátborzongató sarka a világnak; történelme teli van sárkányokkal, mágiával és mindenféle borzalmas szörnnyel. Belegondoltatok, hogy a XVIII. század során a brit törvényhozás három tagját is démonok falták fel? Ez történelmileg dokumentált tény!
Russ rejtély volt Donna számára. Mikor először találkoztak, együtt lógtak az Amerikai Iskola buliján, és Russ megpróbálta letapizni, mire ő olyat behúzott neki, hogy majdnem eltört az orra. Donna még most is hallotta a fiú meglepett nevetését, miközben a vér végig patakzott állán. Azóta barátok voltak. Csakhogy a barátságnak is megvoltak a korlátai, és most már ő várta, hogy a fiú kezdeményezzen, remélve, hogy történik köztük valami komolyabb, mielőtt apját áthelyezik.
Ismert Japánban egy lányt, aki fogott egy borotvapengét, és belekarcolta a barátja nevét a tenyerébe. Donna szerette volna megérteni, hogyan tehet valaki ilyet. Az a lány meg csak megvonta a vállát és mindössze annyit mondott: „mindegy, csak felfigyeljen rám". Donna csak Russ révén értette meg őt.
- Furcsa vidék - jegyezte meg Russ álmodón. - Állítólag az ég a peremén túl telis-tele van démonokkal és kígyókkal és egyéb vackokkal. Azt mesélik, ha valaki elég sokáig bámulja, komplett őrült lesz.
Mindhárman egymásra néztek.
- Rohadt életbe! - kiáltott Piggy. - Mire várunk akkor?
A világ pereme a vasúton túl feküdt. KeresztüI kerékpároztak az amerikai táboron az öreg bennszüIött negyedbe. Az utcák keskenyek voltak errefelé, az udvarok teletömve lerobbant teherautókkal, rozsda rágta buszokkal, még bevert oldalú jachtok is akadtak állványokon sorakozva. A műhelyek fekete szájként sziszegtek és köpködték a hegesztő szikráit, a megmunkált fém által keltett kalapácshangokra lüktetve. A bicikliket elrejtették egy csenevész sárgabarackfákbóI álló gyümölcsösben, ahol a vasút keresztezte az ipari csatornát, és gyalog vágtak keresztül.
Az idő átformálta a peremmel határos városrész karakterét. Eltűntek az íjászok tornyaikból, akik egykoron éberen őrködtek egy soha be nem következő fenyegetés miatt. Eltűntek a rózsaszín kvarcpaloták a sok ezer ablakkal, melyek közül egy sem nézett a perem irányába. A bástyák, melyeken valamikor vak zenészek furulyáztak napfelkeltekor, mára már csak Khashogginé óráin léteztek. Egy sor sivár gyárépület fogadta őket, az alsó ablakokat macskakővel vagy téglával bedobálták, amiket pedig nem ért el a vandálok keze, azokat szürke és sápadtkék festékfolt fedett.
A gőzsíp hangjára egy csapat gyári munkás csoszogott vissza, barna emberek szürke nadrágban és fehér ingben. Importált szíriai és libanoni munkások olyan munkára jöttek, melyhez egy született toldenarbani soha még csak hozzá sem fogna. A berakodó dokknáI felállított kosárlabda gyűrűjén elhagyatottan integetett a foszladozó háló.
A kerítés egy szakaszon ledőlt. Átmásztak. Ahogy átvágtak a terepen, hangos nyüszítés hasított a levegőbe a gyárépület belsejéből. Egy másik üzem erőteljes kalapácsütésekkel válaszolt, könyörtelenül, ritmusosan akár a fejfájás. A gyárak egyenként ébredeztek a déli szendergésből, és kezdtek ismét munkába.
- Miért helyezik ezeket mind a perem mellé? - kérdezte Donna.
- Mert így a vegyi hulladékot a peremen túl rakhatják le - magyarázta Russ. - Ezt itt mind azelőtt létesítették, mielőtt az emír államosította volna az Orosz Protektorátus által épített csatornahálózatot.
A gyár mögött mellmagasságú betonfal állt, a cement lassú eróziója még durvábbá és kavicsosabbá formálta. A gyom csomókban nőtt tövében. Ezen túl nem volt más, csak az ég.
Piggy előreszaladt, és átköpött a peremen. - Hé, emlékeztek, mit mondott Nixon, amikor itt járt? Ez valóban hosszú út lefelé. Micsoda pasas!
Donna nekidőlt a falnak. Egy sötét felhőréteg szürkére festette az eget, középtájékon piszkos barna színű folt terült el, mintha beleégették volna látómezejébe. Ahogy lenézett, tekintete próbált megkapaszkodni valami talajban, de csak még több eget látott. Néhány fátyolfelhő úszott a messzeségben, és semmi több. Nem tekeregtek kígyók a levegőben. Csalódottságot kellett volna éreznie, de valójában nem is várt többet. Ez csak egy újabb a természeti csodák közül, amiket életében látott: a vízesések, gejzírek, festői kilátók, melyekhez elkerülhetetlenül hozzátartoztak a képeslapokról mindig hiányzó villanyvezetékek, korlátok és parkolók. Russ, akár egy sólyom, feszülten bámult előre, szemöldökét ráncolva. Állkapcsa enyhén fel-alá járt, és Donna szerette volna tudni, mit lát valójában.
- Hé, nézzétek mit találtam! - ujjongott Piggy. - Egy lépcső!
Mindannyian odasiettek. A külseje alapján valószínűleg a gyárhoz tartozott, acélból és betonból készült. A sziklákon szaladt lefelé cikkcakkban egy végtelenül távoli és nem létező pont felé, beleveszve a ködös kékségbe. Halkan, mintha saját magát győzködte volna, Piggy megszólalt: - Vajon mi lehet odalent?
- Csak egy módon deríthetjük ki, nem igaz? - felelt Russ mindannyiuk helyett.
Russ haladt elől, aztán Piggy következett és Donna zárta a sort, lépéseik egyhangúan koppantak. Graffitik borították a sziklákat, a megfakult sárga, fekete és vörös festett betűk egymást eltakarva, az időjárás és évek által elkoptatva mára olvashatatlan firkává olvadtak össze. A vas korlátra vagy a festékbe szavakat, nyilakat, háromszögeket karcoltak késsel, szöggel: JURGEN BIN SHEISSKOPF. MOTLEY CRUE. HALÁL AZ AMERIKAI IMPERIALISTA SÁTÁNRA. Tizenhét lépcsőfok után az első fordulót barna üvegtörmelék, betondarabok, csikkek, szétázott kartonok borították. A lépcső itt kanyart vett, folytatták útjukat lefelé.
- Ettetek már fugut? - kérdezte Piggy. Válaszra sem várva, folytatta. - Egy japán mérgező hal. Rendkívül ügyesen kell elkészíteni, a szakácsoknak külön vizsgát kell tenniük, és még így is többen halnak bele évente. Nagy különlegességnek számít.
- Nincs annál finomabb - tette hozzá Russ.
- Nem is az íze a lényeg - lendült bele Piggy -, hanem a méreg. Mert ha igazán jól csinálják, akkor egy nagyon kevés benne marad az ételben, egy küszöb alatti dózis bejut a szervezetedbe. Érzed, ahogy az ajkad, az ujjhegyed kihűl. Megdermed. Onnan tudod, hogy ez az igazi. Onnan tudod, hogy most a halállal nézel farkasszemet.
- Én már régóta a halállal nézek farkasszemet - tette hozzá Russ. Tekintete riadttá vált, mikor Piggy felnevetett.
Kövér hold úszott az égen, sápadtan, mint egy olvadó jégtábla a kék vízen. Komótosan ugrándozott utánuk, ahogy ereszkedtek lefelé, és műanyag palackos szódásüvegeket, összegyűrt Marlboro-dobozokat, szétszóródott, tönkrement gyújtógyertyákat rugdostak félre. Az egyik fordulóban egy megnyomorított bevásárló kocsit találtak, Piggy nekiállt átemelni a korláton, és aztán nézte, hogyan zuhan alá.
- Mennyi sok szar összegyűlt itt - mondta. A forduló enyhe vizeletszagot árasztott.
- Jobb, ha tovább megyünk. Még közel járunk a tetejéhez, ide még könnyedén lejutnak az emberek, mikor munka után beittak.
Továbbhaladt. Egyik oldalt a messzeségben látni lehetett a barna áradatot, ahogy az ipari szennyvíz csatornából csorgott alá, egyre szélesebbé vált, és aztán lassan szivárványszínű köddé szóródott szét. Ekkora távolság ragyogóan széppé varázsolta.
- Milyen messzire akarunk menni? - kérdezte félénken Donna.
- Ne légy nyafogós lány! - gúnyolódott Piggy. Russ hallgatott.
Ahogy egyre mélyebbre jutottak, a lépcső is mind barátságtalanabb lett, mint ahogy a karbantartási munkák nyomai is kezdtek elmaradni. A korlátból hiányoztak a csövek. Ahol a festék lekopott, látszott, hogy a lépcsőt a sziklához erősítő fémek is elrozsdásodtak. Tűhegynyi karmú erszényesek sivítottak vészjóslón a falrepedésekből, ahogy elhaladtak. Fűcsomók és molyszínű tárnicsok nőttek ki a lösz töltötte repedésekből.
Órák teltek el. Donna lábfeje, lábszára és dereka is egyre jobban fájt, de nem akart panaszkodni. Egyre kevesebbet nézett oldalra az ég irányába, inkább azt figyelte, hogyan lépked, miközben fél kézzel a korlátba kapaszkodva hajtotta előre magát. Izzadtnak és nyomorultnak érezte magát.
Odahaza volt neki egy félig megmaradt újságja az 1810-es három napos incidensről, mikor a Francia Megszállás, maga Napóleon parancsára, folyamatosan ágyúzta a peremen át a semmit. Abban reménykedtek, hogy pusztító erejű vihart támasztanak, amely majd lecsap és elpusztítja az ellenséget. Az időjárás-irányítás első, nagy, történelmi kudarca. Ez a lépcsőzés ugyanolyan hiábavaló, gondolta Donna, egy véget nem érő, fárasztó hajsza a semmiben. Ugyanúgy, mint eddigi élete. Minden egyes alkalommal, mikor apját áthelyezték, mindig elhatározta, hogy megváltozik, hogy ezúttal más valaki lesz, bármi legyen is az ára, még ha ez azt jelentette, hogy olyan valakinek kell a bőrébe bújnia, aki valójában nem is ő. Előző évben Németországban is elhatározta, hogy minden másképp lesz. De nem. Mikor az egyik helyi srác kocsikázni vitte egy Alfa Romeóval, ahelyett, hogy ellökte volna, visszacsókolta.
Soha semmi sem változott.
- Óvatosan! - figyelmeztetett Russ. - Néhány lépcsőfok hiányzik!
Már ugrott is, tornacipője tompa puffanással ért földet. Piggy következett és a jelenet megismétlődött, Donna tétovázott. Öt fok hiányzott, és hat méterrel lejjebb kanyarodott vissza a lépcső. A szikla itt kigömbölyödött, és ha megcsúszik, könnyen a mélybe veszhet, anélkül, hogy a lenti lépcsőre pottyanna.
Úgy érezte, hogy a sziklafal távolodik tőle, és hirtelen tudatosult benne, hogy mindössze egy vékony darabka anyag köti össze ezzel a világgal, mely éppen csak hogy elég ahhoz, hogy ne zuhanjon a semmibe. Az égbolt ráborult, úgy érezte, hogy a végtelenségnek nincs mélysége és minden irányba terjed. Kitárhatná karjait, és örökkön-örökké zuhanna. Kíváncsian gondolt rá, hogy mi lett volna a sorsa. Éhen vagy szomjan hal, esetleg olyan sebességgel zuhanna, hogy nem tudja az oxigént beszívni a tüdejébe, és megfullad a levegő óceán közepén?
- Gyerünk Donna! - kiabált rá Piggy. - Ne légy pipogya!
- Russ... - könyörgött Donna elcsukló hangon.
De Russ nem is nézett felé. Idegesen tekintett előre, szeretett volna már indulni tovább.
- Hagyd a hölgyikét - szólt közbe Piggy. - Magunk is tovább mehetünk.
Donna alig kapott levegőt, egyszerre öntötte el a méreg, sértődöttség és az elszántság. Teleszívta tüdejét, és őrülten zakatoló szívvel elrugaszkodott. Égbolt és szikla forgott a feje körül. Egy pillanatig csak lebegett, teljesen elveszve zuhant, és úrrá lett rajta a pánik, hogy meg fog halni. Aztán becsapódott a túloldalon. Pokolian fájt, és először attól félt, hogy kificamodott a bokája. Piggy megragadta a vállait.
- Tudtam, hogy meg tudod csinálni, te nyuszi.
Donna ellökte a kezét.
- Oké, ha olyan kurva nagy okostojás vagy, azt mondd meg, hogyan képzelted a visszautat?
Piggy arcára fagyott a mosoly. Szája kinyílt, majd becsukódott. Fejét hátravetette, rádöbbent, talán egy akrobatának nem okozna gondot, hogy ugorjon, s túloldalt megragadja a lépcsőfokot és felhúzódzkodjon.
- Én, én nem akartam, én csak...
- Hagyjátok már! - türelmetlenkedett Russ. - Majd kitalálunk valamit. - Ismét lefelé tartott.
Donna rájött, hogy ez a viselkedés nem volt természetes. Volt valami megszállottság abban, ahogy Russ egyre csak menni akart lefelé a lépcsőn. Akkor volt ilyen, amikor egyszer behozta apja revolverét az iskolába, és előadta, hogy aznap reggeli előtt háromszor játszott orosz rulettet. „Háromszor!”, kiáltotta büszkén.
Most ugyanaz az őrület lobogott a szemében, és Donnának fogalma sem volt, hogyan segíthetne rajta.
Russ úgy menetelt, mint egy gép, szó nélkül, lankadatlanul, soha nem gyorsított vagy lassított. Donna csöndes aggódással követte, míg Piggy apró léptekkel igyekezett köztük, közben be nem állt a szája, mint egy palotapincsinek. Az egész annyira találónak tűnt Donna számára, majdnem egy allegória: ketten együtt, de mégis egyedül, a távolságot közöttük pedig zaj tölti fel. Arra a távolságra gondolt, és arra a csöndre, ahogy a nap leereszkedett a szikla mögé, és a délutáni hőség elvesztette erejét.
A lépcsők itt már téglából készültek, kőfalba süllyesztett támpillérekkel. Az egyik fordulóban egy rakás cseresznyemagot- és szárat találtak, felette a korlát fehér volt a madárürüléktől. Piggy kihajolt és felkiáltott: - Hé, odalent sirályokat látok. Körbe repkednek.
- Hol? - Russ is kikönyökölt, aztán megvetően hozzátette: - Azok galambok. A ghazodiak röptették őket, hogy a célba lövést gyakorolják.
Ahogy Piggy megfordult, hogy Russ után induljon, Donna egy pillanatra látta szemét, amelyben ott remegett csillogón a segítségkérés és kétségbeesés. Ugyanezt a rettegést csak egyszer látta korábban rajta. Hónapokkal ezelőtt, mikor megállt Piggyék házánál, miután meggyilkolták az emírt.
A nappali ablakait elfüggönyözték, és a szoba mintha természetellenes félhomályba burkolózott volna a reggeli napfényben. A televízió vibráló kék fénye kirajzolta a polcokat, melyeken sötét figurák álltak: drezdai fejőlányok, meisseni mopszlik állkapcsukban tartott aranylánccal egybefűzve, táncoló delft nimfák. Piggy anyja puha hálóköntösben ülve, kibontott hajjal nézte a temetést. Egy csésze, olajsűrű kávét tartott a kezében. Donnát meglepte, hogy már olyan korán felkelt. Mindenki azt suttogta, hogy komoly gondjai voltak az alkohollal, még a tiszti feleségek között is problémásnak számított.
- Nézd őket! - mondta Piggy anyja. A képernyőn tevék, Cadillacek, jellabai sejkek, európai méltóságok ízléses szürke párizsi divat szerint öltözött feleségeikkel álltak komoly sorban. - Még van pofájuk...
- Hova raktad az ebédemet? - kérdezte Piggy fennhangon a konyhából.
- Így kigúnyolni Kennedyt! - Az emír legidősebb fia, nem több mint négy éves, mély meghajlással búcsúzott az előtte elhaladó koporsótól. - Az a kölyök is már elég borzalmas, de látnod kéne az anyját, bőg, mintha megszakadna a szíve. Ez már elég, hogy felforduljon az ember gyomra. Ha Jackie helyében lennék...
Donna, Piggy és Russ tekézni mentek azon az éjszakán, mikor lelőtték az emírt. A pálya kint volt a bázisnál, olcsó füves cigit is lehetett kapni, amely majdnem kizárólag a kiszolgáló személyzetnek volt fenntartva. A hangszórókból szóló muzakot szakította félbe a hír, majd mindenki felállt és éljenzett. Felmegyünk, kezdte valaki énekelni, és a többiek csatlakoztak hozzá, odaátra, a vad kékségbe... Donna a félelemtől és undortól rosszul lett, ott hányt a parkolóban.
- Nem hiszem, hogy bárkit is nevetségessé akarnának tenni - felelte Donna. - Ők csak...
- Anya! Hagyd békén Donnát ezzel. - A hűtőszekrény ajtaja becsapódott. A faliszekrény ajtaja kivágódott.
Piggy anyja arcán keserű mosoly ült.
- Pontosan ezt lehet várni ezektől az abrosz fejűektől. Utánozzák a fehér embereket, szándékosan kigúnyolják a náluk jobbakat. Koszos, barna állatok!
- Anya! Hol van az a kurva ebédem?
Akkor ránézett, szája elkeskenyedett. - Ne beszélj velem ilyen hangon, fiatalember!
- Helyes! - ordított Piggy. - Helyes, akkor ebéd nélkül megyek suliba! Ez is azt mutatja, mennyit törődsz az egésszel!
Donnához fordult, és abban a pillanatban, mikor megragadta a csuklóját, és kirángatta a házból, Donna nem hallotta többé a szavakat, csak Piggy szemeiben látta eluralkodni az értelmetlen hiábavalóság univerzumát. A lépcsőn lefelé ereszkedve ugyanezt a tekintetet pillantotta meg.
A korlátok itt már fából voltak, az oszlopok fele már elkorhadt az alapjánál, némelyik deszka hiányzott, előző látogatók kifeszítették, és lehajították. Donna térdei megbicsaklottak, megbotlott, és majdnem nekiesett a sziklának.
- Meg kell állnom - nyögte, és utálta magát érte. - Egy lépést sem bírok tovább menni.
A lány rögtön összeesett a fordulóban. Russ habozott, végül visszatért hozzájuk. Hárman ültek, a semmibe révedve, lábukat lógatták a peremen, karjukkal a korlátot kulcsolták.
Piggy talált egy Pepsis dobozt a szemét között, felirata arabul kanyargott. Bal kezébe fogta, és elkezdett lyukakat szurkálni bele pillangókésével, újból és újból, vihogva, mint valami szexuálisan aberrált.
- Kivégezni a barmokat! - röhögte boldogan. Aztán minden átmenet nélkül rákérdezett, hogyan az életbe fognak visszajutni. Olyan fájdalmas volt a hangja, hogy Donnának le kellett gyűrnie nevetését.
- Nézd, csak még egy kicsit szeretnék lejjebb jutni - mondta Russ.
- Miért? - kötözködött Piggy veszekedős hangon.
- Annyira szeretnék lejutni, hogy legalább ne legyen már szemét. - Rámutatott a cigaretta csikkekre, a barna üvegtörmelékre, amely fogyóban voltak, de azért még akadt belőle.
- Csak még egy kicsit, rendben, srácok? - Volt valami él a hangjában, és mögötte ott bujkált nagyon halványan a könyörgés. A lány tehetetlennek érezte magát Russ tekintetének kereszttüzében. Azt kívánta, bárcsak kettesben lennének, és megkérdezhetné, hogy mi a baj.
Donna kétségbe vonta, hogy Russ tudja, mire számíthat odalent. Azt gondolta, hogy ha elég messzire lejut, akkor soha nem kell visszamásznia? Eszébe jutott Herriman úr algebra órája, mikor valami hirtelen támadt feszültség a levegőben arra késztette, hogy átpillantson az osztálytermen Russ irányába. A fiú minden figyelmét arra összpontosította, hogy kitépje a lapokat matek könyvéből, és egyenként potyogtassa le azokat a földre. Öt napos kitiltást kapott érte, és Donna soha nem jött rá, hogy Russ miért csinálta. De volt valami dicső arrogancia mindebben. Russ nem ebbe a korba született, középkori hercegnek kellett volna lennie, egy Medicinek, vagy egy Sabakan trónkövetelőnek.
- Rendben - felelte Donna. És persze így Piggynek is indulnia kellett.
Hét fordulóval lejjebb a modern lépcső véget ért. Az utolsó, rövid, szakasz fakorlátját egészben letörték, és a lépcsőre fektették. Óvatosan kellett lépkedniük a kiálló gerendák és a korlát maradványai között. Ám amikor a legutolsó szintet elérték, akkor látták, hogy a lépcső még tovább tartott lefele. Ezeket már a sziklába vájták. Az időjárás és az emberek oly mértékben lekoptatták a lapos hátú köveket, hogy majdnem járhatatlannak tűntek.
Piggy felnyögött.
- Ember, nem várhatod el tőlünk, hogy ezen lemenjünk.
- Senki sem kér rá - vágta rá Russ. Hátrafelé és négykézláb ereszkedtek le az öreg lépcsőn. A szél erőre kapott, és egy lapát erejével taszított rajtuk jobbról, majd balról. Donna egy-egy pillanatra úgy megrémült, hogy azt hitte, ott helyben megdermed, és soha többé nem képes megmozdulni. Végül a kövek egyre szélesebbé váltak, és egy sima párkányra jutottak, ahonnan barlangok vezettek a sziklafalba.
A sziklafal zöld és fehér volt a zuzmótól, alatta látszott, hogy valamikor az ősidőkben szorgos kezek faragták és csiszolták a köveket. A barlangok között (egyedül a bejáratokat hagyták meg természetes állapotukban, érintetlenül) vastag combú nők - talán istenségek vagy démonok, esetleg szakrális táncosok - várakoztak, mellüket és arcukat még Mohamed idejében levésték a Próféta emberalakot gyűlölő követői. Kezükben indák tekeregtek, amelyek egy teljes Holdciklust fontak körbe, kezdve az Újholdtól a dagadó negyeden és felen át a Teliholdig, majd vissza a csökkenő felen és negyeden át a sötétségbe. Piggy még kapkodott a levegő után, arca fényes volt az izzadtságtól, de stílusán nem változtatott.
- Mi ez az egész kurva szarság?
- Egy kolostor volt - válaszolt Russ. Kábultan sétált végig a párkányon, ajka csodálkozó felemás mosolyba húzódott. - Olvastam erről. - Megállt egy türkiz színű autó ajtaja előtt, amit valaki áthajított a peremen, hogy aztán a szél felkapja, és messzire repítse. Az egyetlen hulladék, mely idáig eljutott.
Segítsetek!
Piggyvel ketten megtolták, háromszor is meghintáztatták, hogy lendületet nyerjenek, aztán áttaszították a szikla fokán. Mindhárman hason fekve bámulták, hogyan hull alá, újból és újból megperdülve, végül mintha lobogott volna, ahogy egyre apróbbá zsugorodott zuhanás közben. Aztán átlépte a látható tartomány határát, egyike lett az alant lebegő porszemcséknek, részese a lassú, zegzugos mozgású halott vörös vértesteknek az üvegtestet kitöltő folyadékban. Donna hátára fordult, fejét visszahúzta a peremről, felfelé bámult. Úgy tűnt, mintha a sziklafal előre akarna bukni, mintha az egész világ kérlelhetetlenül, szédítően leszakadna, hogy maga alá temesse őt.
- Menjünk, járjuk be a barlangokat - javasolta Piggy.
Üresek voltak. Tíz méternél tovább nem vezettek beljebb, de mindegyiket gondosan kimunkálták, a boltíves mennyezetbe ezernyi csipkét faragtak, a falakat oszlopokat formázó domborművek ékesítették. A pillérek közé hosszú polcokat vájtak a sziklába. Semmilyen tárgy nem maradt itt, még egy törött cserép vagy csontdarab sem. Piggy zseblámpája végigjárt minden egyes sötét repedést.
- Valaki már járt itt előttünk, és mindent magával vitt - mérgelődött.
- A történelmi hivatal emberei, valószínűleg. - Russ végighúzta kezét az egyik polcon, amely közé egy sor másfél kilós kávés doboz pont befért volna. - Itt helyezték el a koponyákat. Mikor egy szerzetes eljutott a spirituális fejlődés egy bizonyos fokára, többé nem volt szüksége a fizikai lét mankójára. Társai leolvasztották húsát csontjairól, és kegyelettel őrizték koponyáját. Viaszt öntöttek a szemgödrökbe, és opálokat helyeztek bele, amíg még meleg volt. Elöljáróik halványan csillogó szemei láttára aludtak el.
Mire feltápászkodtak, már esteledett. A kékből lilává sötétedő égbolton felragyogtak az első csillagok. Donna lenézett a Holdra. Nagy volt, mint egy tányér, kerek és fényes. A kráterek, száraz tengerek és hegyláncok természetfölötti élességgel rajzolódtak ki. Valahol közép tájt volt a bázis, ahol Neil Armstrong kitűzte az amerikai zászlót.
- A mindenit, milyen későre jár! - állapította meg Donna. - Ha hamarosan nem indulunk vissza, édesanyám teljesen be fog rágni.
- Még mindig nem találtuk ki, hogyan jutunk fel - emlékeztette Piggy. - És akkor minden bizonnyal itt ragadtunk. Meg kell tanulnunk baglyokra vadászni, és némi gabonát termeszteni a hegyoldalban. Saját civilizációt kell teremtenünk. Az egyetlen problémánk a nemek aránytalansága, de ez is áthidalható. - Körbefonta Donna vállait, és megfogta a mellét. - Majd húzod a kocsirudunkat, igaz, Donna?
Donna mérgesen eltaszította, és rákiáltott. - Tartsd a mocskos szádat! Torkig vagyok a kamasz szövegeddel és viselkedéseddel!
- Hé, nyugodj le, minden oké! - A pánik ismét visszatért Piggy pillantásába, a kényszerű felismerésé, hogy nem ő a főnök, hogy soha sem lehet főnök, hogy nem is létezik olyan, hogy főnök. Félszeg, békítő mosolyt erőltetett arcára.
- Nem, dehogy! A leghatározottabban nem oké! - Donna hirtelen elfehéredett és reszketett a dühtől. Piggy mindent tönkretett. Puszta jelenléte lerombolta a legkisebb esélyt is arra nézve, hogy beszélgethessen Russ-szal, rájöjjön, mi történik vele, és hogy végre a fiú igazából észrevegye őt. - Már beteg vagyok az éretlenségedtől, a mocskos nyelvedtőI és a bunkóságodtól!
Piggy elvörösödött és dadogni kezdett.
Russ benyúlt a zsebébe, kivett egy darab fóliába csomagolt hasist és egy eredeti ón pipát, faragott korall fejjel. Azt a fajtát, amelyet a helyi koldus gyerekek árultak huszonkilenc centért.
- Akar valaki egy szippantást?
- Te szemét! - röhögött Piggy. - Azt mondtad, kiszálltál!
Russ vállat vont.
- Hazudtam. - Óvatosan meggyújtotta a pipát, mélyet szívott, és továbbadta Donnának. Ő kivette az ujjai közül, érezte, hogy milyen hideg a fiú érintése, elnézett a pipa kék füstje felett, és látta Russ vékony, Krisztus-szerű arcát, a zárt szemeket. Abban a pillanatban jobban szerette, mint valaha, azt kívánta, bár feláldozhatná az életét a fiú boldogságáért. A pipa nyele átmelegedett, szívókája majdnem forró volt ajkainak. Mélyen leszívta.
A füst érdes volt torkában, aztán tömör és kavargó a tüdejében. Fejébe szállt, megtöltötte zümmögő dallamokkal: a levegő, az ég, a fal a háta mögött mind zümmögött, felfújva koponyáját egy látomásbeli rohamban, szétfeszítve szemhéját és száját. Fuldoklott és görcsösen köhögött. Több füst tört föl belőle, mint amit ő elképzelt, hogy elfér a tüdejében.
- Hé, add csak ide! - Piggy kirántotta a pipát távoli ujjai közül. TűszúrásoktóI bizseregtek, mintha apró csillagok gyúltak volna húsának sötétjében. - Pazarolod az anyagot! - Az esti fény energiától vibrált, az ég a szemébe kúszott. A feketedő levegőbe bámult, a hold alant kelt fel, a csillagok oly közeliek és barátságosak voltak, mint a gyermekkönyvek rajzain, megbékélt, elszakadt a világi gondoktól.
- Beszélj nekünk a kolostorról, Russ - kérte Donna azon a hangon, amit egy évtizeddel ezelőtt használhatott, mikor megkérte apját, hogy meséljen neki.
- Ja, beszélj nekünk a kolostorról, Russ papa - ismételte Piggy gúnyolódó hangon. Piggy mindig nyalizott a másik fiúnak, de azért volt köztük is feszültség, és nem ritkán tett szarkasztikus megjegyzéseket. A pszichológiábóI ismert rivalizáló férfiak közötti klasszikus féltékenység esete volt.
- Már nagyon régóta megvan - kezdte Russ. - A bennszüIött beavatottak még a szofisták, Mohamed és Zarathusztra követőinek megérkezése előtt elvonultak a világtól, ideköltöztek a sziklák közé, a világ peremére. Lefaragták a lépcsőket, hogy soha több ne térjenek vissza.
- Hogyan ettek akkor? - hitetlenkedett Piggy.
- Akarattal teremtették az ételüket. Nem, tényleg! Ez mind benne van a teremtésmítoszukban: kezdetben volt a Káosz és a Vágy. A világ a Káoszból lett - amin a formátlan anyagot értették -, a Vágy vagy Akarat segítségével. Ezután kissé összefüggéstelenné válik, mert nem volt igazi vallás, hanem inkább egyfajta mágia rendszer. Azt hitték, a világ még nem volt teljesen kész, valami bonyolult oknál fogva soha nem lesz kész. Tehát a régi Káosz nyomai még mindig megtalálhatók a permen túl, és hogyha valaki elég erősen kívánja, és eléggé eltávolodik a világ dolgaitól, akkor megidézheti azt. Ezek a beavatottak azért jöttek ide le, hogy meditáljanak a Holdról, és hogy csodákat tegyenek.
Nem volt ez az egész annyira kifinomult, mint mondjuk a tantra szerzetesek Tibetben, vagy ilyesmi. Inkább valami primitív formája volt az animizmusnak, egy módja annak, hogy kikényszerítsék az univerzumból, amit akartak. Így a szent emberek lejöttek ide, és kívántak maguknak... mint a gazdagok, ugye. Rubinokkal kirakott finom ezüst serlegek, holdkő halmai, tündércsontból készült tőrök, élesebbek, mint a legfinomabb damaszkuszi acél. Csakhogy, amint mindez az övék lett, többé már nem akarták megtartani. Egyszerűen áthajították a peremen. Itt voltak ezek a kolostorok, végig a sziklák között. Minél eldugottabb volt egy ilyen, ott annál magasabb spirituális szintre jutottak.
- És végül mi történt a szerzetesekkel?
- Volt egy király, Althazar? Elfelejtettem a nevét. Igazi kuporgató volt, elkezdte leküldeni az adószedőit, hogy gyűjtsenek össze mindent, amit a szerzetesek létrehoztak. Valahogy kifundálhatta, hé, ezek a srácok nem is használják mindazt. Aztán kiderült, hogy ez elég nagy szentségtörés volt, és a szerzetesek bepipultak. A nagyfőnök, meg az összes többi spirituális nagyágyú összegyűltek egy kis csevelyre. Senki nem tudja, hogyan. Az egyik hagyományos elmélet szerint úgy tudtak rohangálni a sziklafalon, akár a földön, aztán a fene se tudja. Nem számít. Szóval, egyik éjjel mindegyikük, az összes szerzetes a világon együtt meditált egyszerre. Együtt kántáltak, és azt mondták, nem elég, hogy Althazarnak meg kell halnia a szentségtörés miatt, de olyan végzettel kell pusztulnia, amely egyetlen más halandót sem ért még utol korábban. Meg nem történtté kellett válnia, kevesebbé, mintha meg sem született volna. És azért imádkoztak, hogy ne uralkodjon Althazar nevű király, élete és emléke is eltűnjön, mintha Althazar király soha nem is létezett volna.
És nem volt többé.
De oly nagy volt feledés utáni vágyuk, hogy mikor Althazar és története nem létezett többé, családja keserűséget érzett, de nem tudták miért. És hogy nem tudták az okát, gyűlölet nőtt bennük egymás iránt, gyűlölet és pusztulás utáni vágy, így ők is egy éjszakán mind eltűntek. - Elhallgatott.
Végül Piggy megszólalt.
- És te elhiszed ezt a szarságot? - Mikor nem jött válasz, kikelt magából. - Egy szó sem igaz az egészből! Fogod? Nincs mágia, és soha nem is volt! - Donna látta rajta, hogy tényleg nem bírja idegekkel, alapjaiban rázta meg az a lehetőség, hogy valaki, akire felnézett, szintén elkezdhet hinni a mágiában. Arca rózsaszínné vált, mint mindig, mikor elvesztette önuralmát.
- Persze, az egész hülyeség - mondta keserűn Russ. - Mint minden egyéb.
Ismét körbejárt a pipa. Donna hátrakönyökölt, egyenesen kibámult a nyíláson, és feltette a kérdést. - Ha teljesülhetne egy kívánságom, tudjátok, mit kérnék?
- Nagyobb cickókat?
Donna már annyira kába volt, olyan kellemesen fásult, hogy könnyűszerrel figyelmen kívül hagyta Piggyt. - Azt kívánnám, bár érteném a helyzetet.
- Miféle helyzetet? - kérdezte Piggy. Donna túl bágyadtnak érezte magát, hogy el kezdjen magyarázkodni, elsiklott a kérdés felett. De Piggy nem hagyta magát. - Miféle helyzetet?
- Bármilyen helyzetet. Úgy értem, ahányszor csak beszélek valakivel, és nem tudom, mi áll a háttérben. Milyen játékot játszanak. Miért cselekednek úgy, ahogy. Bárcsak tudnám, mi a helyzet.
A Hold előtte lebegett, nagy, kövér és kerek, mint egy grifftojás, erőtől ragyogó. Érezte, ahogy ez az erő körbejárja, a rothadt káosz háttérsugárzása szétterül az égen egyenletes mínusz kétszázhetven fokon. Akár egy újból és újból elköltött, folyton gazdát cserélő és már-már semmivé koptatott érme, de még most is olyan hatalom lapult mögötte odakint, amely képes volt világokat elsöpörni.
A hatalmas, dagadt arcot bámulva érezte a lehetséges világok áramlását, és az udvari bolond koponyájának hideg ezüstkorongján belül érzékelte a láthatatlan jelenlétét Russ primitív szerzeteseinek, kiknek elméje közelről sem volt érthető számára, mégis erőtől vibrált, egy mindent behálózó feszültség szövedéke, jelenléte nem volt erősebb Donald Kacsáénál, de gyengébb sem. Foglyul esett egy ébredő képzeletben, ahol az égbolt ereje hatalmas volt, és ő hozzáfért ehhez az erőhöz...
- Ami engem illet - szólt Piggy -, én azt kívánom, bár tudnám, hogyan jutunk vissza a lépcsőn.
Egy pillanatig hallgatásba burkolóztak. Aztán Donna rádöbbent, itt az alkalom, most megtudhatja Russtól, mi bántja. Ha elég óvatosan kérdezi, ha a kérdéssel nem szorítja sarokba, ha a lány egyszerűen csak szerencsés, akkor mindent elárulhat neki. Donna megköszörülte torkát.
- Russ? Te mit kívánsz?
Az elképzelhető legzordabb hangján Russ válaszolt: - Azt kívánom, bárcsak soha meg se születtem volna.
Donna feléje fordult, hogy megkérdezze miért, de sehol nem volt.
- Hé! - kiáltott. - Hová ment Russ?
Piggy értetlenül nézett vissza.
- Ki az a Russ?
Hosszú út volt visszafelé. Magukkal cipelték a kidőlt fakorlátot, és Piggy majd minden fordulóban dicsekedni kezdett. - Nahát, nem volt tőlem nagyszerű ötlet? Pompás létra lesz belőle.
- Igen, valóban nagyszerű - dicsérte Donna, mert Piggy ideges lett, ha nem reagált semmit. Attól is dühbe gurult, ha Donna sírva fakadt, de ez ellen már semmit nem tehetett. Nem is lett volna képes elmagyarázni, hogy miért sír, mert a földkerekségen egyedül ő tudta, hogy élt egy Russ nevű fiú, akire egyetlen barátja, ismerőse, tanára, de még szülei sem emlékeztek.
A legborzalmasabbnak az tűnt, hogy nem maradtak határozott emlékei róla, csak
egy homályos benyomás, hogy mit jelenthetett a jelenléte számára, valamint a vágyakozás és csalódottság keserű érzése.
Még az arcát sem tudta többé felidézni. - Előre szeretnél menni vagy utánam?
kérdezte Piggy.
- Utánad. Ha előre mennék, egész végig a seggemet bámulnád. - A válaszra Piggy elvörösödött. Most, hogy nem volt többé kinek az orra előtt produkálnia magát, Piggy teljes mértékben más ember lett, csöndes és távolról sem gyalázkodó. Még a ronda szavakat is mellőzte. De ez sem segített, mivel Piggy puszta jelenléte elegendő kényszerítő erő volt, hogy Donna átlásson rajta: észrevegye azt, hogy hősködését saját félelmei és vágyai táplálták, hogy éjszakánként maszturbált, és gyűlölte magát érte, hogy megvetette szüleit, és mindhiába várta tőlük a szeretet legkisebb jelét. És mindez együttesen határozta meg Piggy viselkedését vele szemben, vagy talán még több. Most már pontosan tudta, hogy mi a helyzet.
Drága Istenem! - imádkozott - Add, hogy mire felérünk, már ne lássak bele az emberekbe. Vagy add, hogy az igazság kevésbé legyen fájdalmas odafent, hogy a felismerés ne bántson ennyire, hogy ne leselkedjenek borzalmas titkok még a legártatlanabb szavak mögött is.
Továbbvonszolták fa terhüket felfelé, vissza a világba.
Fordította: Szentkirályi András
„The Edge of the World” l989 Michael Swanwick
Michael Swanwick: Holtak
Három piros egyenzakóba bújt zombi fiú tüsténkedett az asztalunknál; vizet hoztak, meggyújtották a gyertyákat, eltakarították a morzsát a fogások között. Szemük sötét volt, figyelmes, élettelen. Kezük és arcuk annyira fehér, hogy halványan világított a félhomályban. Nekem nem tűnt túl ízlésesnek, de Courtney lehurrogott.
- Ez Manhattan - mondta. - Némi kifinomult polgárpukkasztás itt belefér.
A szőke fiú meghozta az étlapokat, és várt, hogy felvehesse a rendelést.
Mindketten fácánt rendeltünk.
- Kitűnő választás - mondta a fiú tiszta, érzelemmentes hangján.
Elment, hogy egy percen belül visszatérjen a két madárral, melyeknek frissiben tekerték ki a nyakát, és jóváhagyásunkra várva felmutatta őket. Halálakor nem lehetett több tizenegy évesnél. Bőre az a fajta volt, amit az ínyencek "tejüveg"-nek szoktak nevezni: sima, egyetlen folt nélküli, és egyáltalán nem átlátszó.
Ahogy elindult, finoman megérintettem a vállát. Felém fordult.
- Mi a neved, fiam? - kérdeztem.
- Timothy. - Mintha csak a ház specialitását ajánlotta volna. Kivárt egy pillanatot, hogy akarok-e még valamit, aztán távozott.
Courtney utánabámult.
- Milyen elragadó lenne - mondta - meztelenül. A holdfényben egy sziklánál. Talán éppen annál, ahol utolérte a halál.
- Nem nézne ki valami elragadóan, ha egy szikláról zuhant volna le.
- Ó, ne kötözködj!
A borpincér jelent meg egy üveggel.
- Château Latour '17. - Felhúztam a szemöldököm. A borpincérnek olyasfajta öreg, ráncoktól szabdalt arca volt, amilyet Rembrandt is szívesen lefestett volna. Könnyed mozdulattal kitöltötte a bort a poharainkba, aztán beleolvadt a félhomályba. - Te jó ég, Courtney, amivel elcsábítottál, az is olcsóbb volt ennél.
Elpirult, nem épp boldogan, Courtney karrierje sokkal jobban alakult, mint az enyém. Alaposan lehagyott. Mindketten tudtuk, melyikünk az okosabb, kinek vannak jobb kapcsolatai, és feltehetőleg ki fog hamarabb kikötni egy elegáns irodában a történelmileg is jelentős antik íróasztal mögött. Az egyetlen előnyöm a munkaerőpiacon vele szemben férfi mivoltom volt. Ez persze ellensúlyozott minden mást.
- Ez egy üzleti vacsora, Donald - mondta -, semmi több.
Tudtam, hogy a hitetlenkedő tekintet, amivel végigmértem, fel fogja bosszantani.
- Persze - mormogtam, miközben nekiláttam a fácánnak. Semmi érdemlegesről nem beszélgettünk, amíg a desszertet ki nem hozták. Akkor megkérdeztem: - Szóval, mivel foglalkozik mostanság a Loeb-Soffner?
- A vállalat terjeszkedését készítjük elő. Jim foglalkozik a dolog gazdasági részével, én meg a munkaerővel. Rád is vadászunk, Donald. - Vicsorogva villantotta meg fogsorát, mint mindig, ha meglátott valamit, amit meg akart szerezni magának. Courtney távolról sem volt szép. Volt viszont benne valami tűz, valami kordában tartott őserő, ami különösen vonzóvá tette számomra. - Tehetséges vagy, rámenős, és nem kötődsz különösebben a jelenlegi állásodhoz. Nekünk pontosan erre van szükségünk.
Az asztalra dobta tárcáját, kivett belőle egy összehajtogatott papírlapot.
- Ezeket a feltételeket tudom ajánlani. - A lapot a tányérom mellé fektette, majd élvezettel nekilátott a tortaszeletének.
Széthajtogattam a lapot.
- Nem valami nagy állás.
- Korlátlanok a lehetőségeid - mondta teli szájjal -, ha megvannak hozzá a képességeid.
- Mmm. - Alaposan áttanulmányoztam a juttatásokat, messze jobbak voltak, mint azok, amiket az idő szerint kaptam. A felajánlott fizetés csillagászati összegnek tűnt az akkorihoz képest, és ott voltak még a részvényopciók is. - Ez nem lehet igaz. Ebben az állásban.
Megint az a grimasz; mint egy cápa a zavarosban.
- Tudtam, hogy tetszeni fog. A szokásosnál többet ajánlunk, mert azonnal tudni akarjuk a válaszodat. Még ma este, lehetőleg. Legkésőbb holnap. Tárgyalásról szó sem lehet. Sürgősen össze kell állítanunk a csomagot. Szét fog bennünket szedni a média, ha ez nyilvánosságra kerül. Addigra mindent le akarunk fixálni, kész tények elé akarjuk őket állítani, ami a gazdaságpolitikánkat meg az embereinket illeti.
- Atyaúristen, Courtney, miféle szörnyetegre tettétek rá a kezeteket?
- A legnagyobbra. Nagyobb, mint az Apple. Nagyobb, mint a Virtuális Otthon. Nagyobb, mint a HIVac-IV - mondta kedvtelve. - Hallottál már a Koestler Biologicalról?
Letettem a villámat.
- Koestler? Szóval hullákkal kufárkodtok?
- Na de kérlek! Posztantropikus biológiai források - javított ki könnyedén, éppen megfelelő mennyiségű iróniával a hangjában. Mégis, mintha neki is lettek volna fenntartásai kliense termékével kapcsolatban.
- Nincs benne pénz. - A várakozó pincérek felé intettem. - Ezek a fickók talán, mondjuk, a két százaléka az éves felhozatalnak. A zombik luxuscikknek számítanak. Szolgálók, reaktortisztítók, fogyóeszköz kaszkadőrök Hollywoodban, egzotikus szolgáltatásokat nyújtó személyek - mindketten tudtuk, mire gondolok -, évente nem lehet pár száznál több. Nincs rá igény. Túl sokan viszolyognak tőlük.
- Megváltozott a technológia. - Courtney előrehajolt. - Be tudják szerelni az infrarendszereket és a kezelőszerveket, aztán el tudják adni az egészet annyiért, mint amennyi egy kis kategóriájú autó gyári ára. Jóval az emberi munkaerő gazdaságossági küszöbe alatt. Nézd az átlag gyártulajdonos szemszögéből! Már visszafogta a kiadásait, ahogy tudta, és a munkaerővel járó költségek elszívják minden hasznát. Hogyan maradhat versenyben az egyre szűkülő piacon? Most képzeld el, hogy beszáll a programunkba! - Elővette golyóstollát, és számokat kezdett firkálgatni az asztalterítőre. - Nincsenek juttatások. Nincsenek munkaügyi perek. Nincsen táppénz. Nincsenek lopások. Legalább kétharmadával csökkennek a kiadások. Minimum! Ellenállhatatlan, akármekkora is a te viszolygásod. Az előrejelzéseink szerint ötszázezer egységet fogunk leszállítani az első évben.
- Ötszázezret - mondtam. - Ez őrület. Honnan szereztek ennyi nyersanyagot?
- Afrikából.
- Te jó ég, Courtney! - Nem jutottam szóhoz. Micsoda cinizmus kellett hozzá, hogy valaki a szaharai tragédiából próbáljon profitot csinálni, hogy valaki kemény valutával tömje a táborokat üzemeltető zsebhitlereket! Courtney csak mosolygott, és feje apró mozdulatából kiderült, hogy egy optikai csip segítségével néz utána a pontos időnek.
- Szerintem készen állsz rá - mondta -, hogy beszélj Koestlerrel.
Intésére a zombi fiúk kivetítőket állítottak fel körülöttünk, vacakoltak egy kicsit a beállításukkal, aztán bekapcsolták őket. Sötét falak emelkedtek körülöttünk. Courtney elővette kapcsolóját, és az asztalra tette. Három koppintás ujjaival, és a képernyőn megjelent Marvin Koestler kerek, szőrtelen arca.
- Á, Courtney! - szólalt meg örömmel. - Most... New Yorkban vagy, igaz? A San Moritzban. Donalddal. -- Lélegzetvételnyi szünet minden megszerzett új információ előtt. - Antilop szűzérméket ettetek? - Amikor tagadólag megráztuk a fejünket, megcsókolta az ujjai hegyét. - Fenséges! Először éppen hogy csak megpárolják, aztán megforgatják bölénymozzarellában. Sehol sem csinálják jobban. Ugyanilyet ettem Firenzében a minap, és sehol nem volt az ottanihoz képest.
Megköszörültem a torkomat.
- Szóval ott van? Olaszországban?
- Nem érdekes, hol vagyok. - Könnyed kézmozdulattal hessentette el magától a kérdést. Courtney arca azonban elkomorult. Mivel a cégvezetők elrablása virágzó üzlet, meglehetősen tapintatlan voltam.
- A kérdés az, hogy mit szól az ajánlatomhoz.
- Érdekes. Ahhoz képest, hogy nem egy magas állás.
- Ez csak a kezdet, így is a seggünkig el vagyunk kötelezve. Hosszú távon jobban fog járni. - Egy hirtelen grimasszal végigmért, kapzsiságot véltem kiolvasni a tekintetéből. Az üzleti élet örök kalóza. Aztán előrehajolt, halkabbra fogta a hangját, és erősen a szemembe nézett. Klasszikus kommunikációs technika. - Nem vettük meg magát. Tudja, hogy megbízhat Courtneyban, tudja, hogy nem a levegőbe beszél. Mégsem hisz benne, hogy működhet a dolog. Ahhoz, hogy működjék, a terméknek ellenállhatatlannak kéne lennie, csakhogy nem az. Nem lehet az.
- Igen, uram - mondtam -, jól látja.
Biccentett Courtney felé.
- Győzzük meg ezt a fiatalembert! - Aztán nekem: - A limuzinom odalent várja. - Egy villanás, és eltűnt.
Koestler az autóban várt bennünket egy rózsaszínes szellemkép formájában. A hologram, mosolygós, bár kissé elnagyolt figura, aranyszínű fényben lebegett. Kitárta áttetsző karját, és a limuzin belsejébe invitált minket.
- Érezzétek otthon magatokat!
A sofőr katonai éjjellátó szemüveget viselt, ami bogárszerű külsőt kölcsönzött neki. Nem voltam benne biztos, hogy élő ember-e.
- Vigyen bennünket a Mennyországba! - mondta Koestler.
Az ajtónálló az utcára lépett, alaposan körülnézett, majd bólintott a sofőrnek. Automata fegyverek követtek bennünket végig a háztömb mellett.
- Courtney azt mondja, Afrikából szerzik be a nyersanyagot.
- Ízléstelen, de szükséges. Kezdetnek. Először is el kell adnunk az ötletet, nem akarjuk megnehezíteni a saját dolgunkat. Egy idő után azonban nem tudom, miért ne maradhatnánk belföldön. Valamiféle fordított jelzálogra gondolok, vagy talán kitalálhatnánk egy életbiztosítást, ami akkor fizet, amikor az ember még életben van. Végre elkezdhetnénk megszabadulni a szegényektől. Basszák meg! Túl régóta élősködnek rajtunk; a legkevesebb, amit megtehetnek értünk, hogy meghalnak és a szolgáink lesznek.
Meglehetősen biztos voltam benne, hogy Koestler viccel. Mindenesetre mosolyogtam, és lehajtottam a fejemet, hogy mindenképpen biztosítva legyek.
- Mi az a Mennyország? - kérdeztem, hogy biztonságosabb témára tereljem a beszélgetést.
- A jövő edzőterme. Látott valaha embereket puszta ököllel bunyózni?
- Nem.
- Na hát, az a férfinak való sport. Nincsenek menetek, nincsenek szabályok, semmi sem tart vissza semmitől. Itt mérettetik meg az ember igazán. Nem csak a fizikai ereje, a jelleme is. Hogyan képes uralkodni magán, nyugodt tud-e maradni feszült helyzetben is, bírja-e a fájdalmat? Biztonsági okokból nem mehetek el személyesen a klubokba, de mindent megszerveztem.
A Mennyország egy átalakított mozi volt Queens egy lerobbant szegletében. A sofőr kiszállt, egy pillanatra eltűnt a kocsi mögött, majd megjelent két zombi testőrrel. Olyan volt, mint valami bűvésztrükk.
- Ezek a pasasok végig be voltak gyömöszölve a csomagtartóba? - kérdeztem, miközben a sofőr kinyitotta nekünk az ajtót.
- Ez a szép új világ - mondta Courtney. - Hozzá kell szoknod.
A helyiség tömve volt. Két- vagy talán háromszáz ülőhely lehetett, de az újonnan jötteknek már csak állóhely jutott. A közönség vegyes volt, főleg feketék, írek és koreaiak, de egy maroknyian jobb környékekről is érkeztek. Nem csak a szegények gyűltek a vérszagra. Senki sem figyelt oda ránk különösebben. Amikor beléptünk, éppen a küzdő feleket mutatták be.
- Kétszázötven fonttal mérlegelt vörös csíkos fekete nadrágban - üvöltötte a bíró -, a főgengszter, a csupasz öklű harcos, a férfi, aki...
Courtney és én fölmentünk egy mocskos hátsó lépcsőn. Testőr-mi-testőr, mint valami őrjárat egy huszadik századi dzsungelháborúban. Egy vézna, de pocakos vénember nedves szivarral a szájában kinyitotta a páholyunkba vezető ajtót. A padló ragadt, rosszak voltak a székek, de jó rálátás nyílt a ringre. Szürke műanyag padló, gomolygó füst. Koestler is ott volt egy csillogó, vadonatúj hologramhéjban. Azokra a gipszből készült Madonnákra emlékeztetett, amiket a katolikusok tesznek ki az udvarukba lefestett fürdőkádakban.
- Az állandó páholya? - kérdeztem.
- Mindez a maga kedvéért, Donald. A magáéért és néhány más emberéért. Összeeresztjük a termékeinket néhány helyi menővel. Lerendeztük a vezetőséggel. Amit most látni fog, egyszer s mindenkorra eloszlatja a kétségeit.
- Imádni fogod - mondta Courtney. - Én már ötödik este jövök el ide zsinórban. A mait is beleszámítva. - Megszólalt a gong, kezdetét vette a küzdelem. Courtney élesen előredőlt, könyökhajlatát a korlátba akasztotta.
A zombi bőre szürke volt, izomzata bokszolóéhoz képest nem túl látványos. Ügyesen védte magát, azonban a karjával könnyedén mozgott, tekintetéből pedig nyugalom és bölcsesség sugárzott.
Ellenfele igazi hústorony volt, hatalmas fekete fickó klasszikus afrikai vonásokkal. Szája sarka gúnyos mosolyra húzódott. Bandatetoválások látszottak a mellkasán, a háta pedig tele volt még ezeknél is csúnyább hegekkel, amelyeket valószínűleg az utcán szedett össze. Szemében tűz égett, olyan volt, mint aki éppen csak hogy innen van az őrület határán.
Óvatosan, de nem félve közelített ellenfele felé, aztán két gyors ütéssel felmérte, mire is kell számítania. A zombi védett és visszatámadott.
Lassan körözni kezdtek, várva a lehetőséget.
Vagy egy percig semmi sem történt. Aztán a gengszter a zombi feje felé cselezett, hogy az felemelje a karját. Abban a pillanatban, hogy megnyílt a rés, akkorát ütött a zombi heréire, hogy hátrahőköltem.
Semmi reakció.
A halott egy sor ütéssel válaszolt, sikerült is bevinnie egy horgot ellenfele arcára. Eltávolodtak egymástól, majd összekapaszkodtak és újból körözni kezdtek.
Aztán a hústorony gyilkos ütések sorozatát indította el, némelyik olyan erővel talált be, hogy azt hittem, a holttest minden bordája szilánkokra törik. A közönség egy emberként ugrott talpra elismerő kiáltások közepette.
A zombi meg sem rezdült.
A gengszter különös tekintettel húzódott a kötelek felé, ahogy a zombi támadása visszaszorította. Elképzelni is nehéz volt, mit érezhetett egy ilyen ember, aki világéletében a fizikai erejéből és fájdalomtűrő képességéből élt, amikor rá kellett jönnie, hogy ellenfele számára a fájdalom semmi. A küzdelmeket egy-egy apró megingás döntötte el. Aki végig hideg fejjel küzdött, nyert. Aki elbizonytalanodott, vesztett.
Bár teljes erővel ütött, a zombi módszeres, higgadt és könyörtelen maradt. Ilyen volt a természete.
Őrjítő lehetett.
A küzdelem folytatódott. Különös, elidegenítő élmény volt. Egy idő után már nem tudtam koncentrálni. A gondolataim folyton elkószáltak, és azon kaptam magam, hogy Courtney állának vonalát tanulmányozom, miközben az este hátralevő részéről ábrándozom. A szexet egy leheletnyit betegesen szerette. Dugás közben az embernek folyton az volt az érzése, hogy valami igazán gusztustalanra vágyik, csak nem elég merész hozzá, hogy szóba hozza a témát.
Megvolt hát bennem a késztetés, hogy rávegyem valamire, amit nem akar. Csakhogy ő ellenállt, így én sosem mertem egy új dolognál többet kipróbálni alkalmanként. De arra az egy dologra mindig rá tudtam beszélni. Ha ugyanis beindult, engedékeny lett. Bármibe bele lehetett vinni. Még könyörögni is hajlandó volt érte.
Courtneyt megdöbbentette volna, ha tudja, hogy nem voltam büszke arra, amit vele tettem -- tulajdonképpen éppen az ellenkezője volt a helyzet. De a megszállottja voltam, miként ő is a megszállottja volt valaminek, amit nem tudtam meghatározni.
Courtney hirtelen ordítva talpra ugrott. A hologramon látszott, hogy Koestler is áll. A hústorony háta a köteleknek feszült, miközben a zombi püfölte. Vér és nyál fröccsent ki a szájából minden egyes ütés után. Aztán elterült a földön. Egy pillanatig sem volt esélye. Már az elején tudnia kellett, hogy reménytelen, hogy nem nyerhet, de nem akarta megadni magát. Bele kellett verni a földbe. Dühös maradt, büszke, és nem panaszkodott. Ezt csodáltam benne.
Azonban mégiscsak ő veszített.
Ráébredtem, hogy ez az a tanulság, amit nekem ebből le kellett szűrnöm. Nem csak az, hogy a termék ellenállhatatlan. Az is, hogy csak az lehet a győztes, aki az ő oldalán áll. Ha a közönség nem is, én azonnal felismertem, hogy új időszámítás kezdődött. Az emberi test többé nem ért fabatkát sem. Semmi olyasmire nem volt képes, amit a technológia ne tudott volna felülmúlni. A vesztesek száma a világban egyszerre megkétszereződött, megháromszorozódott, elérte a maximumot. A hülyék odalenn a saját jövőjük halálát éljenezték.
Fölálltam, és éljeneztem én is.
Utána a limuzinban Koestler így szólt hozzám:
- Megvilágosodott. Most már maga is hívő.
- Nem feltétlen döntöttem még el.
- Ne szarozzon velem! Én elvégeztem a dolgomat, Mr. Nichols. A jelenlegi állása nem mondható éppen stabilnak. A Morton-Western lassan eltűnik a süllyesztőben. Az egész szolgáltatási szektor eltűnik a süllyesztőben. Nézzen szembe vele, a régi gazdasági rend kibaszottul nincs már sehol. Persze hogy el fogadja az ajánlatomat. Nincs más választása.
A fax szerződéseket kezdett kiköpni magából. "Egy bizonyos termék" - szerepelt benne itt meg ott. Holttestekről szó sem volt sehol.
Amikor azonban a belső zsebembe nyúltam a tollamért, Koestler megszólalt.
- Várjon! Van egy gyáram. Háromezer ember dolgozik alattam. Kitűnő munkaerők. Bármit megtennének érte, hogy megtarthassák az állásukat. Lopás nincs. Gyakorlatilag táppénz sincs. Mondjon egy dolgot, amiben az ön terméke jobb a jelenlegi alkalmazottaimnál! Beszéljen rá! Kap harminc másodpercet.
Az eladás nem volt az én szakterületem, és az állást már egyértelműen megígérték nekem. De azzal, hogy a tollamért nyúltam, elismertem, hogy kell az a pozíció. És mindenki tudta, kinek a kezében van a döntés.
- Be lehet őket katéterezni - mondtam. - Nincsen pisiszünet.
Egy hosszú pillanatig Koestler csak meredten bámult rám. Aztán kitört belőle a nevetés.
- Istenemre, ez új! Nagy jövő áll ön előtt, Donald. Isten hozta a fedélzeten!
Egy villanás, és eltűnt.
Egy darabig csendben utaztunk tovább, minden különösebb úti cél nélkül. Végül Courtney előrehajolt, és megérintette a sofőr vállát.
- Vigyen haza! - mondta.
Ahogy Manhattanen keresztül vitt az utunk, hallucinálni kezdtem. Mintha csak egy holtak lakta városban autóztunk volna. Szürke arcok, nesztelen mozdulatok. Mindenki halottnak tűnt a fényszórók és az utcai lámpák fényében. Ahogy elhaladtunk a Gyermekek Múzeuma előtt, az üvegajtón keresztül láttam egy babakocsi rúdját markoló anyát, mellette két kisgyerekkel. Mindhárman mozdulatlanul álltak, és a semmibe meredtek. Elhaladtunk egy utcai italkimérés mellett, ahol zombik vedelték a piát papírzacskóba rejtett üvegekből. A felső emeleti ablakokból láttam kiszűrődni a virtuál-gépek üres szemekbe villódzó szomorú szivárványfényét. Zombik voltak a parkokban, zombik szívták a füvet, zombik vezették a taxikat, zombik ültek a verandákon, zombik kószáltak az utcákon, és mindegyikük csak arra várt, hogy teljenek az évek és a hús rohadjon le a csontjaikról.
Úgy éreztem, én vagyok a világon az utolsó élő ember.
Courtney még mindig a meccs hatása alatt állt: feszült volt és izzadt. A feromonok hullámokban áramlottak a testéből, ahogy az előcsarnokon keresztül a lakása felé tartottunk. Lerítt róla a vágyakozás. Azon kaptam magam, hogy arra gondolok, milyen elszánt, milyen kívánatos is szokott lenni az orgazmus előtti pillanatokban. Miután elélvezett, mindig egészen más lett, valamiféle hűvös magabiztosság szállta meg, ugyanaz a hűvös magabiztosság, ami az üzleti életben jellemezte. Az öntudatosság, ami után az aktus közben olyan vadul kutatott.
Amikor ez az elszántság eltűnt, eltűntem én is. Mert még én is észrevettem, hogy az elszántság hajtotta hozzám. Hiába ismertem már sok éve, egyetlen egyszer sem reggeliztünk együtt. Azt kívántam, bárcsak megszabadíthatnám ettől, bárcsak ez az elszántság egy folyadék lenne, amit az utolsó cseppig felhajthatok. Bárcsak berakhattam volna egy borprésbe, hogy kicsavarhassam belőle!
Amikor az ajtajához értünk, Courtney kinyitotta, és egy körülményes mozdulattal egyszerre lépett be rajta és fordult meg, hogy aztán belülről nézzen szembe velem.
- Nos - mondta -, mindent egybevéve hasznos este volt. Jó éjszakát, Donald.
- Jó éjszakát? Be sem hívsz?
- Nem.
- Mit értesz az alatt, hogy nem? - Kezdett kiakasztani. A vak is látta, hogy tüzel. Egy csimpánz is ledumálta volna róla a bugyiját. - Milyen hülye játékot játszol velem?
- Tudod, Donald, mi az, hogy nem. Nem vagy hülye.
- Nem, nem vagyok, és te sem vagy az. Mindketten tudjuk, mi a helyzet. Engedj már be, a fene egye meg!
- Az ajándékod meg használd egészséggel - mondta, és becsukta az ajtót.
Courtney ajándékát otthon találtam meg. Még mindig dühösen attól, ahogy elbánt velem, berontottam a szobába, és hagytam az ajtót becsapódni magam mögött, úgyhogy gyakorlatilag teljes sötétségben álltam ott. Csak annyi fény volt, amennyi a szoba túlsó sarkában a függönyön át beszivárgott. Éppen a villanykapcsoló felé nyúltam, amikor valami megmozdult a sötétben.
Kalózok! - gondoltam, és pánikszerűen ugrottam a villanykapcsoló felé, bár fogalmam sincs, mire mentem volna vele, ha lámpát gyújtok. A hitelkártyakalózok mindig hármasban dolgoznak, az egyik addig kínozza az embert, amíg az elárulja a biztonsági kódot, a másik telefonon átutaltatja a pénzét valami kinyomozhatatlan bankszámlára, a harmadik meg őrködik. Vajon ha fölkapcsolom a lámpát, csótányok módjára elmenekülnének a sötét zugokba? Mindazonáltal majdnem elestem a saját lábamban, úgy rohantam a kapcsolóhoz. De persze semmi ilyesmi nem várt rám.
Egy nő volt az.
Az ablaknál állt fehér selyemköntösben, ami hiába volt gyönyörű, nem is versenyezhetett porcelán bőrének felülmúlhatatlan szépségével. Ahogy világos lett, felém fordult, szeme kikerekedett, ajka enyhén szétnyílt. Melle alig észrevehetően megrezdült, amikor felemelte csupasz karját, hogy felém nyújtson egy szál liliomot.
- Szia, Donald - búgta -, ma estére a tiéd vagyok. - Hihetetlenül gyönyörű volt.
És persze halott.
Nem egészen húsz perccel később már Courtney ajtaján dörömböltem. Pierre Cardin köntösben nyitott ajtót, és abból, ahogy az övét kötözte, meg a kócos hajából meg tudtam állapítani, hogy nem számított rám.
- Nem vagyok egyedül - mondta.
- Nem a hófehér tested nyújtotta kétes örömökért jöttem. - Benyomultam az ajtón. (De nem tudtam nem gondolni gyönyörű testére, ami annyira azért nem volt szép, mint a halott kurváé. Végképp összekuszálódtak a gondolataim: halál és Courtney, szex és holttestek, egy gordiuszi csomó, amit talán sosem leszek képes megoldani.)
- Nem tetszett a meglepi? - Már nyíltan mosolygott, láthatólag jól szórakozott.
- Nem, baszd meg, nem tetszett!
Léptem egyet felé, kényszeresen ökölbe szorítottam a kezemet.
Hátralépett. Magabiztos, különös módon várakozó tekintete azonban nem tűnt el.
- Bruno - mondta halkan -, átjönnél?
A szemem sarkából mozgást érzékeltem. Bruno lépett ki a hálószoba sötétjéből. Csupaizom hústorony volt, kigyúrt és fekete, mint a bokszoló, akit kiütöttek aznap este. Ahogy ott állt meztelenül Courtney mögött, alkalmam nyílt megfigyelni karcsú csípőjét, széles vállát és hibátlan bőrét.
Halott volt.
Egy szempillantás alatt megállapítottam.
- Az isten szerelmére, Courtney - mondtam undorral -, nem hiszek a szememnek. Hogy te egy ilyennel... Ez csak egy engedelmes test. Nincs ott semmi... Nincs szenvedély, nincs kapcsolat, csak... egy test.
Courtney valamiféle rágó mozdulatokba kezdett a mosolya mögött, mintha csak azt fontolgatná, mit is mondjon. A gonoszság kerekedett felül.
- Most egálban vagyunk - mondta. Nem tudtam tovább türtőztetni magam. Előreléptem, ütésre lendítettem a karom, és esküszöm, akkora pofont adtam volna a kurvának, hogy a fal adja a másikat. Ő könnyedén félrelépett, és csak ennyit mondott:
- A testét, Bruno. Jól kell mutatnia öltönyben.
A halott akkorát vágott a bordámra, hogy egy pillanatra azt hittem, megállt a szívverésem. Aztán a gyomromba kaptam egyet, összegörnyedve kapkodtam levegő után. Még két, három, négy ütés. A földön hemperegtem tehetetlenül, visítva a dühtől.
- Elég lesz, bébi. Most rakd ki a szemetet! Bruno kilökött az előcsarnokba. Könnyeimen keresztül néztem föl Courtneyra. Most valahogy nem tűnt szépnek. A legkevésbé sem. Öregszel, akartam mondani neki. De ehelyett csak ennyit hallottam saját dühös, megdöbbent hangomon:
- Te istenverte, kibaszott nekrofil!
- Próbálj meg hozzászokni - mondta Courtney. Ó, hogy dorombolt! Kételkedtem benne, hogy még egyszer az életben ilyen jól fogja érezni magát. - Félmillió Bruno érkezik a piacra hamarosan. Nem is olyan sokára nehezebb lesz élő nőket felcsípni.
Elküldtem a halott kurvát. Aztán sokáig zuhanyoztam, de nem igazán éreztem magam jobban attól sem. Meztelenül sétáltam be a sötét nappaliba, és széthúztam a függönyt. Csak álltam, és bámultam a sötét és dicsőséges Manhattant.
Féltem, jobban féltem, mint valaha életemben.
A város alattam a végtelenbe nyúlt. Hatalmas nekropolisz, a holtak végeláthatatlan városa. Azokra a milliókra gondoltam, akiknek soha többet nem lesz állásuk. Arra gondoltam, hogy mennyire gyűlölhetnek engem - engem és a fajtámat -, és milyen tehetetlenek velünk szemben. Mégis, ők olyan sokan voltak, mi meg olyan kevesen. Ha most azonnal megindulnának, ellenállhatatlanok lennének, mint a szökőár. És ha megvan még bennük az élet szikrája, nem is fognak habozni.
Ez volt az egyik lehetőség. Volt egy másik is: az, hogy semmi nem fog történni. Egyáltalán semmi.
Istenemre mondom, nem tudom, melyik eshetőség ijesztett meg jobban.
(Fordította: Kamper Gergely)
Michael Swanwick 1950-ben született, de csak viszonylag későn, 30 évesen jelentkezett első novellájával. Művei azóta szinte kivétel nélkül szerepelnek a rangosabb sci-fi és fantasy díjak jelöltjei között, amiket nem egyszer el is nyert. Magyarul eddig mindössze három elbeszélése jelent meg - kettő még 1988-ban a Galaktikában, egy pedig az Izzó króm című kiberpunk antológiában -, legfőbb ideje tehát, hogy jobban megismerjük ezt a tehetséges amerikai szerzőt.
Robert Sheckley: A csata
– Pihenj! – vakkantotta Fetterer vezérlőtábornok, ahogy besietett a parancsnoki szobába. Három tábornoka
engedelmeskedett.
– Nincs sok időnk – szólt Fetterer az órájára pillantva. – Még egyszer átnézzük a haditervet.
A falhoz lépdelt és egy óriási Szahara-térképet göngyölített le.
– Legmegbízhatóbb teológiai információink szerint a Sátán ezek melett a koordináták mellett tűnik majd fel
erőivel. – Fetterer ujjmozdulattal jelezte a helyet. – Az első sorban kapnak helyet az ördögök, démonok,
succubusok, incubusok és egyéb bűnösök. Bael vezeti a jobbszárnyat, Buer a balt. Ő Sátáni Felsége a
központot tartja.
– Elég idejétmúlt – mormolta Dell tábornok.
Fetterer tábornok szárnysegédje lépett be; arca ragyogó és boldog az Eljövetel gondolatára.
– Uram – mondta –, ismét a pap várakozik odakint.
– Álljon vigyázzba, katona – mondta Fetterer keményen. – Egy csata előtt állunk, melyet meg kell vívnunk, és
diadalra kell vinnünk.
– Igenis, uram – vágta rá a szárnysegéd, és vigyázzba merevedett, az élvezet egy része tovatűnt az arcáról.
– Úgy, a pap? – Fetterer vezérlőtábornok elgondolkodva dörzsölte össze az ujjait. Az Eljövetel, a küszöbön
álló Végső Ütközet előkészületeinek kitudódása óta a világ vallási dolgozói állandó kellemetlenséget okoztak.
Abbahagyták a civakodást, ez értékelhető. Csakhogy most katonai ügyekbe próbáltak beavatkozni.
– Küldje el – utasította Fetterer. – Ő is tudja, hogy a Végső Ütközet terveit ellenőrizzük.
– Igen, uram – mondta a szárnysegéd. Fürgén tisztelgett, sarkonfordult és kiment.
– Tovább – mondta Fetterer vezérlőtábornok. – A Sátán első védvonala mögött helyezkednek majd el a
kárhozottak, és a Gonosz változatos elemi erői. A Bukott Angyalok szolgálnak bombázó-csapataikként. Dell
gépi elfogóvadászai szállnak szembe velük.
Dell tábornok zordan elvigyorodott.
– Az érintkezés pillanatában MacFee automatizált harckocsizó-egységei előrenyomulnak a front közepe, a
centrum felé. – Fetterer folytatta: – Ongin tábornok robotgyalogsága által biztosítva. Dell irányítja a tartalék Hbombázást,
mely bizonyára kevéssé szétszórt. Magam a gépi lovassággal mérek csapárt, itt és itt.
A szárnysegéd visszatért, és mereven vigyázzba vágta magát.
– Uram – kezdte –, a pap nem hajlandó elmenni. Azt állítja, hogy beszélnie kell önnel.
Fetterer vezérlőtábornok tétovázott, mielőtt nemet mondott. Emlékezett rá, hogy ez a Végső Ütközet, és hogy
a vallási dolgozóknak van kapcsolatuk ezzel. Úgy határozott, hogy ad ennek az embernek öt percet.
– Vezesse be – mondta.
A pap egyszerű öltönyt viselt, annak bizonyítékaként, hogy valamely kitüntetett vallást képvisel. Arca fáradt
volt, de határozott.
– Tábornok – szólalt meg –, a világ valamennyi vallási dolgozójának, a papoknak, rabbiknak,
lelkipásztoroknak, mullahoknak és a többieknek a képviselője vagyok. Arra kérjük, tábornok, hogy engedjen
bennünket küzdeni az Úr csatájában.
Fetterer vezérlőtábornok idegesen dobolt az ujjaival. Baráti viszonyban szándékozott maradni ezekkel az
emberekkel. Még ő, a vezérlő parancsnok is rászorulhat egy jó szóra, mikor minden kimondatott és
elvégeztetett…
– Meg kell értenie a helyzetemet – mondta Fetterer boldogtalanul. – Tábornok vagyok. Egy megvívandó csata
áll előttem.
– De hiszen ez a Végső Ütközet – szólt a pap. – Ennek az emberek csatájának kell lennie.
– Az is – válaszolta Fetterer. – És képviselőjük, a Hadsereg által vívják meg.
A pap egyáltalán nem látszott meggyőzöttnek.
Fetterer megszólalt: – Nem akarja elveszíteni ezt a csatát, igaz? Akarhatja, hogy a Sátán győzedelmeskedjék?
– Persze, hogy nem – mormolta a pap.
– Akkor nem kockáztathatunk semmit sem – vágta rá Fetterer. – Valamennyi kormány egyetért, nemde? Ó,
nagyon kellemes volna a Végső Ütközet – az emberek tömegeivel az oldalunkon. Mondhatni, szimbolikus. De
bizonyosak lehetnénk-e a győzelemben?
A pap szólni próbált, de Fetterer még sebesebben folytatta:
– Hogyan mérhetnénk fel a Sátán hadainak erejét? Katonai nyelven szólva a legerélyesebben kell fellépnünk.
És mindez az automatikus hadseregeket jelenti, a gépi elfogó-vadászokat, harckocsikat és H-bombákat.
A pap nagyon boldogtalannak látszott.
– De ez így nincs rendjén – tiltakozott. – Ön bizonyára talált valamiféle helyet a terveiben az EMBEREK
számára…
Fetterer töprengett ezen, de a kívánság teljesíthetetlen volt. A csata terve tökéletesen kidolgozva állt,
gyönyörűen és ellenállhatatlanul. Széles tömegek bármilyen formában történő bevonása csak megzavarta
volna. Élő anyag nem állhatta ki a gépi támadás zaját, a levegőt megremegtető energiahullámokat, a mindent
elborító tűzzáport. Bármely ember lény, mely százmérföldnyi körzeten belül merészkedne, nem maradhatna
életben, hogy megpillantsa az ellenséget.
– Attól tartok, nem – mondta Fetterer.
– Akadnak néhányan – szólt a pap keményen –, akik úgy érzik, elhibázott lépés volt ezt az ügyet a
Hadseregre bízni.
– Sajnálom – mondta Fetterer jóindulatúan. – Ez kishitű beszéd. Ha nem haragszik… – Az ajtó felé intett. A
pap fáradtan távozott.
– Ezek a civilek – tűnődöt Fetterer. – Nos, uraim, készen állnak a csapataik?
– Készek vagyunk küzdeni ÉRTE – mondta MacFee tábornok lelkesülten. – Valamennyi, irányításom alatt álló
automatáért kezeskedem. A fémborításuk ragyog, minden relé felújítva, az energia-tárolók teljesen feltöltve.
Uram, csak úgy égnek a vágytól, hogy csatába szálhassanak!
Ongin tábornok lezárta magáról a kábulatot.
– Felszíni egységek készen állnak, uram!
– Légierő készelétben – jelentette Dell tábornok.
– Kitűnő – szólt Fetterer tábornok. – Minden egyéb előkészület megtörtént. A televíziós lehetőségek adottak a
világ egész lakossága számára. Senki, sem gazdag, sem szegény nem fogja elmulasztani az Utolsó Ütközet
látványát.
– A csata után pedig… – kezdte Ongin tábornok, azután elhallgatott. Fettererre pillantott.
Fetterer mélyen elgondolkodott. Nem tudta, mire számítsanak a csata után. A dolognak ez a része alighanem
a vallási hatóságokra tartozik.
– Bemutatásra számítok, vagy valami hasonlóra – mondta bizonytalanul.
– Úgy érti, találkozni fogunk – VELE? – kérdezte Dell tábornok.
– Igazában nem tudom – válaszolt Fetterer –, de ezt kell higgyem. Végül is azt hiszem… úgy gondolom,
tudják, hogyan értem.
– De mit kell viselnünk? – kérdezte MacFee tábornok hirtelen ijedtséggel. – Úgy értem, mit viselhet bárki is?
– Mit viselnek az angyalok? – kérdezte Fetterer Ongint.
– Nem tudom – felelt Ongin.
– Leplekre gondol? – próbálkozott Dell tábornok.
– Nem – mondta keményen Fetterer. – Egyszerű uniformist viselünk majd, díszítések nélkül.
A tábornokok bólintottak. Ez így helyénvaló.
Azután elérkezett az idő
A Pokol légiói csatasoraikban kápráztatón özönlöttek a sivatagon át. Pokoli sípok rikoltoztak, dobok zengtek
tompán, a hatalmas árny egyre előrehaladt.
MacFee tábornok automatizált harckocsijai vakító homokfelhőben a sátáni ellenségre vetették magukat. Dell
automatikus bombázói nyomban előrelendültek, az elátkozottak hordáinak sűrűjébe vetve bombáikat. Fetterer
rettenthetetlenül mért csapást gépi lovasságával.
Ebbe a felfordulásba robbant be Ongin robotgyalogsága, s a fém tette, amit tehetett. Az elátkozottak hordái
átcsaptak vonalaik felett, harckocsikat és robotokat szétzúzva. Automatikus mechanizmusok pusztultak,
bátran védelmezve minden tenyérnyi homokfoltot. Dell bombázóit a Bukott Angyalok seperték le az égboltról
Marchocias vezérletével; a démon griffjének szárnyai tornádót kavartak.
A robotok vékony, töredezett vonala kitartott, gigantikus erők ellenében, melyek zúzták és tiporták őket,
rémületet plántálva a világ valamennyi televíziónézőjének szívébe. Akár az emberek, akár a hősök küzdöttek a
robotok, megpróbálva hátrálásra kényszeríteni a gonosz erőit.
Astaroth parancsot vonyított és Behemoth előrelendült. Bael, az ördögök egy háromszögével a háta mögött
támadást intézett Fetterer tábornok ingadozó balszárnya ellen. Fém sikoltott, megsemmisülő elektronok
süvöltöttek az összeütközésre.
Fetterer tábornok izzadt és remegett, ezer mérföldnyire a tűzvonal mögött, mégis kitartóan és pontosan
irányította a gombnyomásokat és a karok igazgatását.
Legkiválóbb csapatai nem hagyták cserben. Halálosan sérült robotok lendültek talpra, és harcoltak. Bömbölő
szörnyetegek által törve-zúzva, tiporva és megsemmisítve, a robotoknak sikerült tartani vonalaikat. Azután a
veterán Ötös Hadtest ellentámadásba ment át, s az ellenséges vonalakat áttörték.
A tűzvonal mögött ezer mérföldnyire a tábornokok a tisztogatást irányították.
– A csatát megnyertük – suttogta Fetterer vezérlőtábornok, elfordulva a televíziós ernyőktől. – Gratulálok
önöknek, uraim!
A tábornokok fáradtan mosolyogtak.
Egymásra néztek, aztán egyidejű kiáltásban törtek ki. A Döntő Ütközet eldőlt, a Sátán erői megsemmisültek.
Ernyőiken azonban történt valami.
– Ez… ez… – kezdte MacFee tábornok, de elhalt a szava.
Mert a Szentlélek járt a csatamezőn, a szétroncsolt, összezúzódott fém halmazai között.
A tábornokok némán álltak.
A Szentlélek megérintett egy szétroncsolt robotot.
A füstölgő sivatag egész hosszában megmozdultak a robotok. A szétroncsolt, összevert, megolvadt fém
kiegyenesedett.
A robotok ismét saját lábukon álltak.
– MacFee – suttogta Fetterer vezérlőtábornok. – Próbálkozzon a műszereivel. Térdepeltesse le a robotokat,
vagy valami!…
A tábornok próbálkozott, de berendezései nem engedelmeskedtek.
A robottestek kezdtek a levegőbe emelkedni. Körülöttük az úr angyalai szárnyaltak, a robot-harckocsik,
katonák és bombázók felfelé szálltak, mind magasabbra és magasabbra.
– Üdvözíti őket! – kiáltotta Ongin hisztérikusan. – Üdvözíti a robotokat!
– Ez valami félreértés – mondta Fetterer. – Gyorsan! Küldjenek egy futárt a… Nem! Magunk megyünk!
És sietve hajót kerítettek, fürgén száguldottak a csatamező felé. De ekkorra már késő volt, a Végső Ütközet
befejeződött, a robotok eltűntek – az Úr és seregei útra keltek.
Gáspár András fordítása
Analóg
ROLF SCHNEIDER
Kényszerleszállás
Sir, személyes szükségét érzem, amiképp legtermészetesebb kötelességem is, hogy Önnek, a legfelsőbb felelős személyek egyikének, jelentést tegyek a legutolsó űrrepülés eseményeiről, amelyen részt vettem. Élek így a szolgálati szabályzatban foglalt jogommal, s kérem, beszámolómnak szíveskedjenek olyan jelentőséget tulajdonítani, amilyen, véleményem szerint, megilleti.
Elöljáróban néhány megjegyzést - személyemről.
Immár tizenhét éve szolgálom a világűrprogramot.
A legkülönfélébb feladatkörökben dolgoztam eddig. Diplomás fedélzeti mérnök vagyok, szakképzettségemet különböző kiegészítő tanfolyamokon tökéletesíthettem a gyakorlat néhány területen. Ez idő alatt több mint harmincezer órányi repülés áll mögöttem. Alegységemnél így én vagyok a leghosszabb világűrgyakorlattal rendelkező űregyén.
Bevethetőségemet, a rendelkezésekkel és előírásokkal szembeni tiszteletadásomat kivétel nélkül dicsérőleg említi minden személyi értékelőlap.
Hozzátehetem ehhez, hogy technikai érdeklődésem nemcsak közvetlen szakmai, de össz-személyi létezésemet is maradéktalanul ki- s betölti. Ennyiben s eddig maradéktalanul egyetértettem az adminisztráció azon társadalmi-szociális intézkedéseivel, amelyekről e beszámoló során szó lesz. Büszkén állíthatom, hogy eddig még sosem használtam szórakoztató-mikrofilmet, mi több, hasonjellegű könyvet; megfelelő és mindenképpen szerény igényeimet a vizuális elektronika lehetőségkínálata bőségesen is kielégíti.
Készséggel beismerem, hogy a kizárólag fantáziára épülő spekulációk vagy a pesszimista gáncsoskodások megzavarnak és taszítanak. Mindeközben arra törekszem, hogy ellenszenvem ne csapjon át agresszív cselekedetekbe olyan személyek ellen, akik efféle megnyilatkozásokat tesznek. Igyekezetemet az eddigiek során maradéktalan siker koronázta. Szellemi és testi állagomat minden megfelelő ellenőrzés kifogástalanul alkalmasnak minősítette.
A repülés, amelyről az alábbiakban szó lesz, pontosan hét hónapja, március 11-én kezdődött. Repülőtestünk 2-7/Uranos típusú űrhajó volt, '98-as építési évjárat. Célfeladatunk így hangzott: rutin jellegű űrjáratozás saját galaktikánkon belül. A legénység: Harrison ezredes (űrhajóparancsnok) és jómagam.
Sir, engedje meg, hogy néhány szót ejtsek Harrison ezredes személyéről. Közvetlenül negyvenedik születésnapja előtt állt induláskor; a születésnapot a repülés első szakaszában élte meg. Nős volt, két gyermek atyja. Valamennyi jellemrajza kiemelte készséges társasszellemét. Ez volt az első utam Harrison ezredes parancsnoksága alatt, és az előkészületek során úgy találtam, a természeti összetevőire vonatkozó adatok kivétel nélkül megfelelnek a valóságnak. A rajt előtt elvégzett kollektív rokonszenvvizsgálat eredménye egyértelműen pozitív volt.
Sir, kérem engedélyét, hogy vállalkozásunk első negyven űrnapjának ismertetését itt mellőzzem. A negyven nap minden szempontból megfelelően telt, értem ezen mind a technikai feladatok teljesítését, mind a személyzet tagjainak személyi kapcsolatát; részleteket erről az előírásszerű ellenőrzés során az automatikus szalagfelvétel szolgáltat. Körülbelül a negyvenegyedik vagy negyvenkettedik űrnapon véltem enyhe eltolódásokat megállapítani parancsnokom magatartásában. Ezek a jelenségek azonban messzemenőleg az etológiai norma által megengedett eltérés-tűréshatáron belül maradtak; ezért nem is tulajdonítottam fellépésüknek különösebb jelentőséget, s így a bevetési központnak továbbítandó jelentést is mellőztem ez ügyben.
Ma természetesen már tudom, hogy akkor kezdődött meg Harrison ezredes jellemének és magatartásának későbbi dekompozíciója. Mind az elbeszélés logikája, mind a lélektani-tudományos elemzés céljai azt kívánják, hogy ezeket a tüneteket behatóbban ismertessem.
A dolog, hadd hangsúlyozzam, eléggé ártatlan jelenségekkel kezdődött. Harrison parancsnok például az űrjárműveink megbízhatóságát és stabilitását érintő tudakoló kérdéseket tett fel nekem. A valósághoz híven válaszoltam: közöltem vele, hogy bizalmam a programunk és az ennek keretében felhasznált eszközök biztonságát illetően korlátlan. Harrison parancsnok azt kérdezte tőlem, hogyan viselkednék egy gravitációs defektus esetén. Azt feleltem, megint csak valósághíven: efféle defektust el sem gondolok, ám ha (valószínűtlenséget feltételezve) mégis ilyen hiba következnék be, támaszkodhatom a kitűnő javítási lehetőségekre, melyek hatékonyságáról meg vagyok győződve. Harrison parancsnok ekkor ismételt kérdésekkel próbálta megtudakolni, hogyan viselkednék nagy hajókár esetén. Eleinte úgy véltem, beszélgetésünket jellemszilárdságom felderítésére használja: ilyesmit a fedélzeti előírások nem követelnek kimondottan, de nem is zárják ki a lehetőségét. Makacsul és intenzíven folyó beszélgetéseink néhány napja után jöttem rá végre, hogy Harrison parancsnok nem engem akar próbára tenni ilyesképp, hanem - saját magát.
Ez a felismerés megdöbbentett. Végiggondoltam a következményeket, és nyomban tudtam: fenyegetőek. Elsődleges kötelességem az volt, hogy a fedélzeti szabályzatnak megfelelően megpróbáljam Harrison ezredes viselkedéshibájának okait körülkeríteni. Ezért a beszélgetést tovább folytattam, színre változatlannak tettem magam, és ugyanígy tettetett érdeklődéssel további áruló kijelentéseket csaltam ki a parancsnokból.
Kertelés nélkül leszögezte, hogy kimondottan vágyik valami rendellenesség bekövetkezésére. Kívánja, hogy ilyesmi történjék. Indoklásul elmondta: életünk teljes rendszerezettsége, általában és űrpilótaként, kielégítetlenül hagyja. Elmesélte, hogyan jutott egészen fiatal korában arra az elhatározásra, hogy a világűrhatóságok szolgálatába áll. Elsődleges indítóoka a kalandvágy volt. Ám az eddigiek során tevékenységéből épp a kaland hiányzott. Tevékenységének leglényegesebb tartalma, közölte a parancsnok, készen adott programok lélektelen, olykor unott kiszolgálásából áll.
De, folytatta, azt, amit a világűrben nem talált, más foglalkozási ágakban is hiába kereste volna; életünk, legalábbis a számunkra elérhető dimenziókban, nélkülöz mindennémű fantáziát és alkotó elemet. Harrison ezredes egyre lázasabban, zaklatottabban vádolta általános életkörülményeinket. Csúfondárosan szólt arról az - így nevezte - eltorzulási folyamatról, mely minden múzsaihletésű tevékenységet banalitásba fordított. Nevetett a kétely, a szkepszis és irónia teljes hiányán. Már-már paradigmatikus érvényű jelenség volt számára a nyomtatott könyv mintegy harminc évvel ezelőtti felszámolása. Elmesélte, hogyan szerzett gyermekkorában egy-egy példányt e mind ritkább cikkféleségből. Mesélt arról az elragadtatásról, amelyet két férfi - bizonyos Robinson és Péntek - históriája váltott ki zsenge agyában. Halványan emlékszem még, hogy ezt a történetet egy több részes tévésorozat alapanyagaként, mérsékelt sikerű rockbetétekkel valamikor én is láttam.
Akkor, persze, nem volt időm ilyesfajta emlékezésre. Szellemi erőmet kizárólag Harrison ezredes viselkedésére összpontosítottam. Két érzés közt ingadoztam: kíváncsiság hajtott, hogy a parancsnok való állapotát kiderítsem, másrészt heves igény támadt bennem, hogy külvilágom iránti töretlen hűségemet érvek erejével képviseljem. Mindenesetre siettem közölni Harrison ezredessel, hogy a nyomtatott könyveket nem adminisztratív rosszakarat törölte el. Amiképp a színházat sem. A hangversenytermekkel ugyanez volt a helyzet. Ezek a dolgok egyszerűen nem keltettek fel többé érdeklődést. Az érdektelenség végzett velük. Embereinknek már az információközlés intenzívebb formái váltak természetessé; s ezek mögött a szórakoztató médium messze lemaradt. Ugyan ki bajlódna csirkekopasztással, ha a konyhaautomatából olcsóbban, kényelmesebben húzhat elő finomfagyasztott készcsirkeételt? Harrison lázba jött; ez, a készcsirkeétel is egy oksági láncszem a komfort és az elbutítás fonatában, mely népünket messze önnön emberi lehetőségeinek szintje alá rögzítette. Tulajdonképpen már csak egy eszközünk van, mondotta, hogy ezt így mind intellektuálisan, mind tényszerűségében megkérdőjelezzük: a passzív kötelemtagadás és a tevőleges lázadás.
Eleget tudtam. És nem színleltem tovább semminémű rokonszenvező megértést. Hangom jegesre vált, és közöltem Harrison parancsnokkal, hogy kijelentései nyugtalansággal töltenek el, s csakígy az az állapot, melynek folyományai. Idéztem neki a fedélzeti szabályzat vonatkozó pontjait. Kertelés nélkül felvilágosítottam, hogy magatartását paranoidnak tartom. Közöltem: azonnal jelentést kell tennem a földi állomásra. A formák betartása kedvéért engedélyét kértem ehhez a közleményhez. Harrison ezredes hallgatott. Némaságát beleegyezésnek tekintettem. S mindettől függetlenül, esetleges elutasítása sem gátolt volna szándékom végrehajtásában.
Bekapcsoltam a rádióautomatikát, és létrehoztam az összeköttetést a földi állomással. A földi állomás nem válaszolt. Igazítottam a sávbeállítón, majd újra hívtam a földi állomást. Még mindig nem felelt. Vajon a földi állomás nem volt felkészülve a be nem tervezett hívásra? Talán a vevőhelyen nem teljesített épp senki szolgálatot? Harrison ezredes, hangjában gúnnyal, felhívta a figyelmemet, hogy a világűrprogram általános érvényű meghatározóinak jegyében a földi állomásnak mindig vételre készen kellene állnia, kérdésem ebből következőleg a program hibátlanságát illető kételyt fejez ki: részemről megnyilvánuló kételyt. Ezt beláttam. Elnézést kértem. Ingerülten jegyeztem meg, miszerint nem történhetett más, mint hogy a parancsnok iménti magatartása engem is megfertőzött, ezért az én kétkedésem is az ő rovására írandó. Harrison ezredes nevetett. Újra bemértem s hívtam a földi állomást. Az állomás most sem felelt. A rádióvonal megszakadt.
Harrison ezredes, hangjában egyre erősödő gúnnyal, emlékeztetett a világűrprogram minden berendezésébe vetett töretlen bizalmamra. Hozzáláttam az ilyenkor szükséges ellenőrző vizsgálatok elvégzéséhez, hogy felderítsem, mi okozta a rádió-összeköttetés megszakadását. Hamarosan rájöttem, hogy a zavar oka saját űrhajónkon belüli elemekre lokalizálható. A fedélzeti előírásoknak megfelelően megkezdtem a hajtórendszer egészének általános ellenőrzését. Látnom kellett, hogy nemcsak a rádióközlő berendezés, de a helymeghatározó és a kormányzórendszer is üzemen kívül van.
Ez a felfedezés - számomra legalábbis - leverőnek bizonyult. Rekedt hangon, kétségbeesetten mormoltam valamit magamban. De Harrison ezredes? Ő a lehető leglelkesebben fogadta ezt a fordulatot, s megfelelő kérdésemre még igenlő választ is adott. Közöltem vele megvetésemet. Harrison ezredes még őszintébben nevetett. A lehető legteljesebb felindulásban mondtam neki ekkor, hogy a fennforgó meghibásodást nyilvánvalóan nemcsak kívánta, de maga idézte elő. Legalább ez a kereken kimondott gyanú véget vetett parancsnokom gáttalan jókedvének. Amilyen arrogánsan csak tudta - és nagyon arrogáns tudott lenni! -, közölte velem: ő nem szabotőr, és ha saját óhajait akarná követni, nem ártana vele egy vadidegennek, aki semmiben sem hibás. Ez utóbbit nyilván rám értette.
Sir, itt szünetet tartok. Gyanúm, hogy hajóhibánk oka a parancsnok szabotázsából ered, spontánul támadt, és kezdetben semmiféle tárgyi bizonyítékféleség nem támasztotta alá. El kell ismernem, hogy a végső, meggyőző bizonyíték mindmáig nem eszközölhető. Ám minél többet töprengtem gyanúmon - s erre a következőkben bőséggel volt időm -, annál valószínűbbnek látszott a dolog: a legerősebb érvet maga Harrison ezredes szolgáltatta, zavaros viselkedésével. Ha szigorú logikával vizsgáljuk a kérdést, s ez - a következetesség jegyében - mindenképp helyénvaló lehet, a szabotázst egy határozott célra irányuló cselekvéssor első döntő lépésének tekinthetjük. S ha feltételezzük, s én feltételezem, hogy Harrison ezredes paranoiás volt, a gyanú megerősödik. Egy őrülttől minden kitelik.
Ott álltam hát egy ilyen őrült - forma szerinti - parancsnoksága alatt, egy kormányozhatatlan űrhajóban, a galaktika jeges sötétjén sodródva. Sir, beismerem: szorongatta torkomat a hideg rémület. Harrison ezredes viszont a kézi kormányberendezés használatához látott, valamint a célkereső automatikát is üzembe helyezte, és bármily paranoid volt is ő maga, nem tagadhatom, hogy eljárásmódja ugyanúgy megfelelt az előírásoknak, mint az íratlan józan észnek.
A célkereső automatika közölte velünk, hogy a legközelebbi megközelíthető űrobjektum egy planétatest, koordinátái: alfa 1-7-85 béta 9001 gamma 33-699.
Miután a planéta mágneses terébe beléptünk, a kibocsátott szenzorok értékelése szerint földszerű feltételekre számíthattunk az égitesten.
Harrison ezredes rendkívüli leszállást rendelt el. Ezt olyan precízen hajtotta végre, hogy pillanatokra mintha visszaállt volna a személye iránti korábbi bizalmam.
Ám csakhamar elegendő okom támadt, hogy e véleménymódosíthatást mégis elejtsem. Az űrruha előírásos feltöltése és a kilépőzsilip profilaktikus üzembe helyezése után földön kívüli terrénumra tettük a lábunk. Harrison ezredes haladt elöl. Az ezredes még néhány kézi mérést végzett, majd saját példájával ezúttal is elöljárva, utasítást adott: vegyük le arcunkról a védőmaszkot. A bolygón valóban földhasonlatosságú légkör uralkodott. Légzésre alkalmas volt a levegő. S ha valami kénszaga lengett is, az íze nem bizonyult kellemetlennek.
És Harrison ezredes - lélegzett. Csettintgetett a nyelvével. Szemét forgatta, kémlelte az eget. Kitárta a karját. Megtapogatta a talajt, és megtapogatott mindent, ami a talajon nőtt. Nyilvánvalóan úgy érezte magát, mintha áldólag leszállt volna rá a gyermetegen becsült Robinson alakjának szerepe, nekem azonban semmi kedvem sem volt, hogy a Péntekje legyek.
A tudományos pontosság megkívánja, hogy tartózkodási helyünk külképét röviden jellemezzem. Síkon álltunk, amely ugyanilyen simán nyúlt nagy messzeségbe. A láthatár - földi tapasztalatokhoz mérve - egészen közelre hajolt, s ebből a planéta szerényebb átmérőjére következtettünk. Ibolyás színű volt az ég. A felhők sugárzó sárgák s nyilván kéngőztartalmúak voltak. A bolygó napja nagyobbnak látszott, mint a miénk, színe a lehető legintenzívebben narancs. A barnásvörös talaj száraz volt és kemény; igen kemény állagú acélszürke fű nőtt rajta; hiába próbáltunk egy szálat is ki- vagy letépni. Egyéb növényzet nem létezett. Hiányzott mindennémű fauna. A látóhatár közelében alkalmasint vulkáni eredetű hegy emelkedett; csonka kúp alakja volt, sajátos sugárkoszorú övezte.
Sir, bevallom, e bizonyos föld megpillantása egyképp volt megkapó és megrázó a számomra. Megértettem, hogy ha nem is emberellenes, rendkívül barátságtalan környezetbe kerültünk. Ez a benyomás a továbbiak során csak erősödött. Harrison ezredes ennek ellenére szüntelenül dicsérte a riasztó színezetű eget, fogdosta a szálkás-fémes füveket. Közöltem Harrison ezredessel, hogy a bolygó iránti lelkesedésében nem osztozhatom, és parancsára várok, hogy az előírásoknak megfelelően javítási munkálatokhoz lássak.
Ekkor azonban valami hihetetlen dolog történt: hang hallatszott, méghozzá női hang és nevetést hallatott.
Hirtelen körbepillantottam. Semmit se láttam, amit addig ne észrevételeztem volna: idegenszerű tájat, űrhajónkat, Harrison ezredest, önmagam árnyát. Érzékcsalódás áldozata lettem? Az utóbbi órákban túlzott igénybevételnek kitett agyam hallucinált volna? Járt az eszem sebesen. Végül - már csak megkönnyebbülés végett is - arra az elhatározásra jutottam, hogy ilyesvalamiről lehet szó.
Akkor újabb nevetés hallatszott. A hang: mint az imént; csak most valamivel hosszabban.
Sir, minden ízemben józan ember vagyok. Hiszek a kvantummechanikában, és istenben alig-alig. Ez azonban, ez az egyképp pokoli és női nevetés (a továbbiakban még kétszer ismétlődött) egy pillanatig valami kísértethitfélét táplált bennem.
Az évtizedek során beidegzett függelmi viszony reflexével néztem Harrison ezredesre, parancsnokomra. Az arcába meredtem. Amit láttam, igazán nem segített rajtam. Ellenkezőleg, Harrison ezredes vonásai mintha elragadtatott mosolyra torzultak volna.
Megköszörültem a torkom, és azt mondtam: szeretnék hozzálátni a javítási munkálatokhoz.
Akkor suttogva így szólt: Hát nem hallottad?
Parancsnok, mondtam: a fedélzeti előírások szellemében jelenleg nem akarok mást hallani, mint a javítások megkezdésére vonatkozó parancsot, minden egyébre süket vagyok.
Hihetetlen, suttogta Harrison: hihetetlen hang.
Ahogy óhajtja, mondtam.
Hallgatás. Feltehetően arra várt, hogy a hang, melyet hihetetlennek nevezett, újra hallható legyen. Én azonban feszülten gondolkozni kezdtem. Végül megszólaltam: Parancsnok. Kötelességem, hogy felhívjam a figyelmét bizonyos rendkívüli körülményekre, amelyek e pillanatban…
Ekkor a hang újra jelentkezett. Ezúttal nem nevetett. Hanem mintha a szavamba vágott volna, ekképp kiáltva: Szegény fiúk! Aztán még hozzátette: Szegény, szegény fiúk! Az utolsó szót követően nevetett is egy kicsit, egészen kurtán.
A hökkentő-riasztó helyzet bekövetkezte óta először volt lehetőségem objektívebb megfigyelést végezni. Felfedeztem ugyanis, hogy a hang mintha köröket írna le a levegőben. Hasonlított ebben valami rovarhoz; darázshoz vagy moszkitóhoz. Csak épp se darázs-, se moszkitótest nem látszott, és zümmögés helyett emberi hangot hallhattunk.
Megfigyeltem, hogyan kap Harrison ezredes mohó kézzel a hang után. Eközben igen különös látványt nyújtott, mert valóban semmi sem látszott, amiért kapkodhatna. Ennek ellenére markolta tovább a semmit, és következetesen távolodott, szökdécselve abba az irányba, amerre - az akusztikai benyomásnak megfelelően - a hang is, némulván, eltűnt. Ily mód Harrison ezredes csakhamar halló- s látótávolomon kívül került. Olyan helyzetbe hozott ekképp, amelyről a fedélzeti szabályzat 28/1. cikkelye szól. Hozzákezdhettem, saját belátásom szerint döntve, a javításhoz.
Ezek a munkálatok tizenhárom napot igényeltek, és rendkívül bonyolultak voltak. De nem hiába voltam képzett, diplomás űrhajómérnök; nem éreztem leküzdhetetlennek a nehézségeket. Az űrhajóinkban magunkkal vitt pótalkatrészek a jelek szerint minden igényt kielégítettek, és ha összességében bizonyítani kell még külön is a javítási programunk minőségét, visszatérésem ténye a legmeggyőzőbb tanúsítvány. Hogy parancsnokom nélkül jöttem vissza, ennek csupán oly körülmények képezték okát, amelyeknek semmi közük a javítási programhoz.
A parancsnokot egyébként nem láttam túl gyakran az idő tájt. Egészen pontosan: naponta egy-két órát. (A napok azon a bolygón valamivel gyorsabban múltak, mint nálunk, pontosan: alig tizennyolc földi óra alatt.) Harrison ezredes arcán időről időre üdvözültebb lett az a bizonyos mosoly: hihetetlen gyönyörűséget okozhatott neki, hogy itt van ezen a barátságtalan égitesten. Vissza is megannyiszor azért jött csupán az űrhajóhoz, hogy táplálékkészletünkből a neki járó napi fejadagot vételezhesse. Ebből arra következtettem, hogy a bolygó gyönyörűségei nem az ínyt csiklandozva s a hasat tömve érvényesültek.
A harmadik naptól kezdve hangok voltak körülötte. Kezdetben csak a női, számomra már ismert, melynek turbékoló mellékzöngéiben - megkockáztatom ezt a feltevést - volt valami csábító érzékiség, és ez még inkább így lett volna, ha a hang, mint minden emberi hang, hús-vér látható szájból hallatszik. De hát ez nem így volt, s e fogyatékosság kijózanított. Amúgy is szükségem volt a fejemre s mindkét kezemre a szerelési munkákhoz.
Parancsnokom azonban - a jelek szerint - nem hiányolta a szájat. És hamarosan már be sem érte egyetlen hanggal. Az ötödik naptól kezdve további, ugyancsak hiányzó szájakból fakadó emberi hangok kavarogtak testközelterében. Túlnyomó részt nőiek, de nem kizárólagosan. Ott zsongtak körülötte, mint egy - persze, alaktalan - méhraj: tolakodón, parancsolón, okvetlenül hallhatón.
Megkérdeztem az ezredest, mi olyan jó ezekben a hangokban. Üdvözülten mosolygott csak, és hallgatott. Dolgoztam. Ö meg koslatott a hangjai után, és el-eltünedezett az ellenséges tájban.
A hetedik napon úgy határoztam, előveszem egy kis kiadósabb beszélgetésre. Mellesleg megemlítette, hogy a bolygó titkának nyomán van már. Ilyen megjegyzéssel kívánta felpiszkálni a kíváncsiságomat, s ez átmenetileg sikerült is. Amikor azonban lényegre törő kérdéseket tettem fel neki, kitérőleg válaszolt, és a minket körülvevő planéta idegenszerű varázsát ecsetelte, a kaland és a képzelet birodalmának nevezte a helyet, beszőtte mondandójába a zseniális szót, s mindenképp arra célozgatott, hogy ez itt olyan környezet, ahol érdemes egy kicsit elidőzni. Ha ezzel a kijelentéssel azt puhatolta, hogyan reagálok egyáltalán, irtózó viszolygásom kimerítő válasszal szolgált neki - már az arcvonásaim, a némaságom által is.
Másnap újra sok női nevetés zsongott körülötte. Olykor érzékien, sokszor kéjesen és finoman, aztán közönségesen. Amíg én is e hallószervi élményben részesültem - körülbelül kilencven földi percen át -, keservesen jött kézre minden munka.
A kilencedik napon Harrison ezredes gondterheltebbnek látszott. Oka lehetett ennek az, hogy mind kevésbé sarkallta a táplálkozás vágya. De ugyanígy említhetném a narancsszín nap előtt tömörülő sárgászöld felhőtorlaszt is, melyen át rendkívül fakó fény vetült ránk - s ez felhőzte arcvonásait.
A tizedik napon befejeztem a meghibásodott automatika javítását. Kezdhettem a szükséges ellenőrző vizsgálatokat.
A tizenegyedik napon Harrison ezredes kertelés nélkül azt kérdezte tőlem: ottmaradok-e vele a planétán. Két speciális csavart szorítottam épp az ajkaim közt, s nem tudtam szólni. Csak felhorkantam, borzadva emeltem égnek két karom és nyomatékkal ráztam a fejem. Az égben kacajok tobzódtak: nőiek, férfiúiak, vegyest.
Tizenkettednap reggeltől estig ellenőrző vizsgálódással töltöttem az időt. A parancsnok odajött enni, és még gondterheltebb volt.
A tizenharmadik napon az űrhajó ismét indulásra készen állt. A Földdel nem tudtam felvenni a rádióösszeköttetést, mivel a bolygó, ahol tartózkodtunk, rendkívül erős, elektronikusan zavaró hatást fejtett ki. Ám ellenőrzéseim során meggyőződhettem róla: minden üzemrész működőképes. Ahogy Harrison ezredest megpillantottam, beosztotthoz illő tartást vettem föl, így közöltem vele, amit szolgálatilag kellett. Az ezredes görnyedten közelített. Alig észrevehetően bólintott. Az az elragadtatott mosoly rég ráforrt az arcára, mint egy bádogmaszk. Azt hittem, nem érti szavaim lényegét, megismételtem hát jelentésemet. Kinyitotta pléhvékony száját, s azt mondta: Maradok. És közben nem nézett rám. Nem tudom, azonnali reakcióval számolt-e a részemről. Rövid hallgatás következett. Az űrhajóban egy komputer sóhajtott. A pléhvékony ajkak újra megnyíltak: Maradj itt te is, öregfiú.
Mereven azt feleltem: Nem, parancsnok.
Ő: Miért nem?
Én: Ez itt mindenképpen kellemetlen világ.
Ő: Ez a szellem világa, szabadságáé, korlátlan lehetőségeié.
Én: Nekem elég a Föld, ahol születtem. Úgy, ahogy van, megfelel.
Ő: Hát nem él benned semmi kalandvágy? Nincs merszed?
Én: Feltehetően nincs. Továbbá: itt csak éhen halnánk, parancsnok, készleteink legföljebb már csak hat hónapra elegendőek, és ez az égitest terméketlen.
Harrison ezredes mosolygott. Már nem olyan üdvözülten. Cselesen inkább. Azt mondta: Beavatlak én téged. Valamikor úgy is meg fogsz tudni mindent. Jobb, ha itt tudod meg. Talán hat rád. Jobb belátásra bír.
Határozatlan kézmozdulatot tettem.
A parancsnok tapsolt. A semmiből hangok bugyborékoltak elő. És zümmögtek és surrogtak, nem nyugodtak, morogtak, vihogtak, vijjogtak. Jól érezték magukat - ott a semmiben -, siklottak, távolodtak, sűrűsödtek, csoportosultak egy-egy centrum körül. Aztán elhalt a zsivaj, a karattyolás, már csak háttérzajt alkotott, s az előtérben erőteljes, parancsoló és kétségkívül férfias hang szólalt meg. Beszédet hallottam. Szó szerint nem tudnám idézni már, hiszen nem a formai, hanem a tartalmi árnyalatokra kellett összpontosítanom figyelmemet. Így már csak azt idézhetem fel, stilárisan, hogy a hang igen terjengős, bonyolult, ünnepélyes mondatokban fogalmazott.
A tartalom pedig ez volt:
Körülbelül harminc évvel ezelőtt nagyobb, angol anyanyelvű országokból származó embercsoport megegyezésre jutott, hogy az eredetvilágbeli életkörülmények elviselhetetlenek. Egyebek között lírikusok, orgonakészítők, cirkuszigazgatók, szobrászok, regényírók és filozófiaprofesszorok voltak köztük. Az országainkban élhető élet ellen felhozott kifogásaik messzemenően megegyeztek mindazzal, amit Harrison ezredes szájából hallhattam. Ebből arra következtettem, hogy itt bizonyos szellemi járványról van szó, amelynek bacilusai az én parancsnokomat is megfertőzték.
Az említett embercsoport - bármennyire határozottan elutasította is az országainkban uralkodó állapotokat - nem óhajtott más országokba távozni, melyek körülményei és struktúrái eltérőek. Hallani sem akart az országainkbeli rend befolyásolásáról sem. A befolyásolás - szavaikat idézve - konfliktust jelentett volna: a konfliktusok pedig harcba torkollnak. Harcra azonban nem érezték alkalmasnak magukat, mert a kezüket nem akarták bemocskolni.
Ennek eredményeképpen született meg a terv, hogy elmenekülnek, és saját igényeiknek megfelelő világot teremtenek. Ilyen exodus természetesen nem képzelhető modern technikai eszközeink igénybevétele nélkül; és - minden elvi kifogásuk ellenére - éltek is ezekkel az eszközökkel. Szabadjon utalnom itt az említett embercsoport magatartásának mélységes ellentmondásaira; erre nem irányult kellő figyelem, vagy nem tulajdonítottak megfelelő jelentőséget a dolognak. Tény, hogy űrhajórajt béreltek, hajóikkal azután idejöttek erre a bolygóra, ahol pillanatnyilag én is tartózkodtam.
Emlékszem, a hang, ezen a helyen hosszabb szünetet tartott, majd diadalmasan fölcsapott, leszögezvén: Hát így történt, hogy most itt vagyunk!
Hogyan? - kérdeztem fegyelmezetlenül.
Nem hallasz minket? - kérdezte a hang.
Nem látlak titeket - mondtam.
Szükséges az - kérdezte a hang -, amikor hallasz?
Nos - mondtam -, ez legalábbis szokatlan.
Nick - mondta a hang -, most beszélj te.
Beszélni kezdett egy másik hang. Szintén férfihang volt. Frissebben szólt, mint az első, józanabbul is; szóválasztása túlnyomóan tárgyszerű volt. Tőle értesültem a szökevény széplelkek további sorsáról; íme:
Az emigránsok szerettek volna otthonosan berendezkedni az új planétán. Ekkor kiderült, hogy a bolygó semmiképp sem biztosít eszményi feltételeket az emberi létformához. Nem volt kizárt dolog mindazonáltal, hogy a talaj, megfelelő javítómunkálatok révén, termőre fordítható; ehhez azonban az emigránsok semmiféle ismerettel nem büszkélkedhettek. Nem voltak gyakorlati emberek. Sőt, ez volt a büszkeségük: hogy gyakorlatiatlanok. E büszkeségen kívül itt egyebük se volt, csak az elvont gondolkodás képessége.
Mármost, hogy ami a továbbiakban történt velük, elsődlegesen akarati tényezők vagy akarattól független külvilági befolyások eredménye volt-e, nem bírtam megtudni. Egyáltalán, többszöri kérdezősködésem ellenére olyan szűkre szabott beszámolót kaptam, melyben a részletek hiánya az összefüggések homályával vetekedett. Csak annyit értettem meg, hogy - régi természeti törvénynek megfelelően - a menekültek arra az elemre redukálták magukat, amelyik a létezésükhöz szükséges volt s amely a létezésük kizárólagos állagát képezte: gondolkodássá váltak. A gondolkodás eszköze, ismeretes, a hang. Minden egyéb lehullt róluk, mivel semmi szükségük nem volt rá, sem táplálni nem bírták volna. Az immár csak elektroenergetikus létezéshez a bolygó egy elektromossággal töltött hegyéből nyerték az erőt. Ez volt az a hegy, amelyet a feltűnő sugárkoszorú vett körül. A hegy mágneses tere okozta nyilvánvalóan azt is, hogy űrhajónk Föld-kapcsolatában zavar állt be. A hang közölte még velem, hogy az itt élő lények testetlenedési folyamata nem minden nehézség nélkül zajlott, ám most mindenki pompásan érzi magát.
Test nélkül? - kiáltottam elborzadva.
Világos - felelte Nick.
Hát akkor mijük van az életből? - kiáltottam.
A szellem - mondta Nick.
Nekem ez nem elég - ordítottam.
Otthon - mondta erre Nick - van test, de nincs szellem.
Akkor már inkább azt! - rikoltottam.
Emberek - hallottam Nick hangját -, ez itt nem a mi esetünk.
Helyeslő mormogás hallatszott. A hangok ismét távolodni kezdtek, surrogva tűntek el a tér különböző irányaiban. Csak Harrison ezredes maradt ott; mosolyogva, nagyon fáradtan nézett rám.
Parancsnok - mondtam rekedten -, ön ezt nem akarhatja komolyan! Ezt nem!
De - felelte a parancsnok.
Azt kiáltottam: Test nélkül, gondolja meg, parancsnok! Az maga lehet a pokol.
Az ellenkezője meg - mormolta a parancsnok -, szintén maga a pokol.
Parancsnok - kiáltottam -, csak nem fog egyedül hagyni.
Azt mormogta: De.
Parancsnok - emeltem fel a hangomat -, nem küldhet engem ötven napos magányos űrutazásra.
Azt motyogta: Hát akkor maradj itt te is.
Most már nem bírtam magammal; ordító, elcsukló hangon könyörögtem: Parancsnok! Nem fogok jelentést tenni! Megígérem önnek…
Ugyan - suttogta erre, és akkor ez történt: Harrison ezredes teste kezdett áttetszővé válni, üveggé lettek a tagjai, elveszítették színüket, körvonalaikat, állagukat, már üvegtagok se voltak, nem volt többé feje, kéngőzös-ibolyaszín helyi levegőben lebegett; és már csak az ezredes hangját hallottam, ahogyan azt kiáltja nekem: Minden jót, fiam. Sorsomat az emberi kultúrának áldoztam, íme!
Borzadályos volt ez az átalakulás. Maga az, hogy végig kellett néznem, mélységesen megrázott. Harrison ezredes önmaga szellemi-jellembeli eltorzulásának áldozata lett. Ma, gyakorlatilag, halott a számomra. Mivel halottról van szó, nem akarom megtagadni tőle a köteles tiszteletadást, még ha ebbe értetlenségem s rosszallásom vegyül is.
Akkor még másodpercekig füleltem érthetetlen mormolására. Csak fokozatosan távolodott. Révülten néztem arra, amerről Harrison ezredes utolsó hangjait hallottam.
És akkor az történt, hogy a teste visszaanyagiasult!
Ez a folyamat ugyanolyan borzadályos volt, mint az ellenkezője. Közvetlenül előttem játszódott le, és pontosan a szétoszlás fordítottjaként: a semmiből tagok nőttek ki, a levegő visszaadta a törzset, áttetsző fejből hús-vér koponya lett. Akárhogy volt is, ujjongani kezdtem. Szinte már azt láttam, hogy mégsem egyedül kell hazarepülnöm; micsoda megkönnyebbülés! Azt hittem, a bolygó vagy Harrison ezredes jobb belátásra tért, és visszacsinálta a magasfokúan edzett fizikum semmivé oszlását. Már-már elégedett kiáltásokban törtem ki, amikor Harrison ezredes szája nevetésre nyílt. Ám amit hallottam, az nem Harrison nevetése volt. Annak a női hangnak a nevetését hallottam, amely csábításával győzött Harrison ezredesen, és most az ezredes testébe költözött. Ami a parancsnokom képében ott állt előttem, az nem volt a parancsnokom.
Azon nyomban megtettem az előkészületeket a visszaúthoz. A lehető leggyorsabban el akartam hagyni ezt a perverz bolygót. Rövid töprengés után ajánlatot tettem az előttem álló felemás lénynek: jöjjön velem együtt haza. Meghívásomat habozás nélkül elfogadta. Elsősorban azért jártam el így, mert szerettem volna hazai természettudományunk rendelkezésére bocsátani az emberi mimikri e valóan megtestesült határesetét.
Maga a visszatérés eléggé kimerítően zajlott. Állandóan hallanom kellett egy érzékien nőies hangot egy olyan testből, amely számomra először is jól ismert, másrészt férfitest volt. A hazajáró hangot bizonyos Jenniferként nyugtáztam; egykor az alkalmazott esztétika egyetemi magántanárnője volt. Ez a testtelen létezés az idegen planétán, mesélte, hosszú ideje a könyökén jött ki… vagyis épphogy még ott sem! Ezért állandóan kereste a visszainkarnálódás lehetőségét, és a végén, íme, sikerrel járt. A siker feltétele egy adott, kifogástalan emberi test volt. Jól megértettem, amit elmondott, érvei ellen - bár így Harrison ezredes mellett átmenetileg nekem kellett megszenvednem igazáért - nem hozhattam fel logikai kifogást.
A visszaút ugyanannyi időbe telt, mint az odarepülés: ötven napba. Adhattam volna rádiójelentést a különös kényszerleszállás idején történtekről, ettől azonban eltekintettem: nem akartam útitársam gyanúját felkelteni, továbbá a rádióüzenet műfajához a közlendők tartalma túlságosan bonyolultnak ígérkezett volna. Persze, megfeledkeztem róla, hogy a szellem megnyilvánulásformái mindig egy adott test függvényei; ez a test eleve adva volt, Harrison ezredes testeként. Így Jennifer hangja visszautunk előrehaladtával fokozatosan változni kezdett. Mélyebb lett, férfiasabb, és ahogy végre a honi űrkikötőben földet értünk, Jennifer hangszíne szakasztott azonos volt Harrison ezredes egykori hangjáéval, s egyéb eltérés sem mutatkozott.
Azonnal jelentkeztem a bevetési parancsnokságon, jelentést tettem, követelvén Jennifer nyombani őrizetbe vételét. Jelentésem feltűnést keltett. Elvezettek, elkülönítettek. Tekintvén a dolgok súlyát, a dolgokét, melyekben tanúskodnom kellett, ezt az eljárásmódot jogosnak találtam, és - mint a felettes szervek bármely más intézkedését - maradéktalanul helyeseltem.
Most azonban már harmadik hete tartanak így, és lassan kezd elfogni a türelmetlenség. Nap mint nap különböző bizottságok hallgatnak ki az élményeimről, és faggatásaikra mindannyiszor ugyanazokat a válaszokat adom. A felügyelő személyzet nem az én fülemnek szánt megjegyzéseit (hogy például a műveltek elleni gyűlöletem kórossá fajult) csakis tréfának érthetem: bizonyára ők sem értik másképp. Viszont azt az ugyancsak nem füleimnek szánt kijelentést, miszerint túl sok rossz regényt olvastam volna össze, rosszindulatú rágalomként kell visszautasítanom! Aggasztónak érzem azt az információt, hogy Jennifer még mindig szabadlábon van. A történtek ismeretében az általam továbbra is fenntartás nélkül képviselt rendet fenyegető veszélynek kell tekintenem személyét. Tudom, felelős szerveink ilyen irányú döntései olykor igen lassan, habozva születnek. De most már csakugyan sok idő telt el, és ez az Önhöz intézett jelentésem, Sir, végre valóban tettekre kellene, hogy ösztönözzön, méghozzá azonnal!
Tandori Dezső fordítása
(IPM Magazin, 1977)
ELWYN BROOKS WHITE
Egy kis kikapcsolódás
Amikor a masinát cipelő férfi belépett, felpillantottunk a pohár mellől, mert ilyet még sosem láttunk. A férfi letette azt a dolgot a pultra a csap mellé. Istentelenül sok helyet foglalt el, és a csapos szemmel láthatóan nem ugrott ki a bőréből, hogy azt a randa nagy szerkentyűt pont odarakták elébe.
- Két rozspálinkát vízzel - szólalt meg a férfi.
A csapos tovább kutyult egy Old Fashioned-koktélt, de a kérés szöget ütött a fejébe.
- Talán egy duplát szeretne? - kérdezte kis idő múlva.
- Nem - felelte a férfi. - Két rozspálinkát legyen szíves, vízzel.
Egyenesen a csaposra nézett, nem éppen barátságtalanul, de nem is barátságosan.
A szakmában eltöltött évek a csaposban kifejlesztették az alkalmazkodás képességét. Mégis, ehhez a férfihoz nem szívesen alkalmazkodott, és a masinát sem állhatta, ez nyilvánvaló volt. Felcsippentette a pénztárgép sarkán billegő cigarettát, szippantott belőle, és gondosan visszatette. Aztán kitöltött két adag rozspálinkát, két pohár vizet, és odalökte a férfi elé a pultra. A vendégek felfigyeltek. Mihelyt valami kicsit is szokatlan történik egy kocsmában, azonnal megérzi mindenki, s ez összekovácsolja az embereket.
A férfi nem vett tudomást arról, hogy az érdeklődés középpontjába került. Ötdolláros bankjegyet tett a pultra. Aztán az egyik pálinkát megitta, és leöblítette vízzel. Felkapta a másikat, kinyitott a gépen egy kis nyílást (kenőolajtartóhoz hasonlított), beöntötte a pálinkát, majd a vizet.
A csapos mogorván figyelte.
- Nem túl vicces - jelentette ki sima hangon. - Ráadásul a kísérője túl sok helyet foglal el. Miért nem teszi arra a padra az ajtónál? Sokkal több lenne a hely.
- Elférünk itt mindannyian - válaszolt a férfi.
- Nem valami szórakoztató - mondta a csapos. - Tegye le ezt az istenverte micsodát az ajtó mellett. Senki sem fog hozzányúlni.
A férfi elmosolyodott.
- Csak látta volna délután - jelentette ki. - Csodálatos volt. Ma volt a verseny harmadik napja. Képzelje csak el… három nap szakadatlan agymunka! Ráadásul a környék élenjáró játékosai ellen! A játék elején előnyre tett szert, és két órán át ragyogóan kiaknázta ezt az előnyt, végül sarokba szorította az ellenfél királyát. Hirtelen kiütött egy lovat, semlegesített egy futót, és vége is volt. Tudja, mennyit nyert összesen a háromnapi sakkjátékkal?
- Mennyit? - kérdezte a csapos.
- Ötezer dollárt - felelte a férfi. - Most lazítani akar, szeretné egy kicsit leinni magát.
A csapos bizonytalanul húzta végig a törlőruhát a pult néhány nedves foltján.
- Vigye máshová, és ott rúgassa be - mondta határozottan. - Van nekem elég bajom.
A férfi megrázta a fejét, és mosolygott.
- Nem. Jól érezzük itt magunkat. - Az üres poharakra mutatott. - Legyen szíves ugyanezt még egyszer.
A csapos tagadóan rázta a fejét. Látszott rajta, hogy elképedt, de nem hagyja magát.
- Elviszi ezt a holmit - rendelkezett. - Nem mérek pálinkát tréfándiknak.
- Tréfacsinálóknak - szólalt meg a gép. - Így mondják, tréfacsinálók.
Néhány lépéssel arrébb egy vendég, aki már a harmadik szódás whiskynél tartott, késznek mutatkozott arra, hogy bekapcsolódjék a mindannyiunk által figyelemmel kísért beszélgetésbe. Középkorú férfi volt. Nyakkendője kibomlott, és megoldotta a gallérját. Épp végzett a harmadik itallal, és az alkohol hatására felajánlotta támogatását az elnyomottaknak és szomjasoknak.
- Ha a masina még egy italt akar, adjon neki! - szólt oda a csaposnak. - Csak nem fog kicsinyeskedni!
A masinás fickó odafordult újsütetű barátjához, és megfontoltan halántékához emelte kezét, barátian és hálásan szalutált neki. Következő megjegyzését is hozzá címezte, szándékosan semmibe véve a csapost.
- Maga tudja, milyen az, amikor az ember szellemileg kimerült, mennyire kíván egy italt?
- Persze hogy tudom - felelt a barát. - A világon a legtermészetesebb.
Az ivóban nyugtalanság támadt, néhányan a csapos mellé álltak, mások a masina pártjára. Egy magas, búvalbélelt pasas, aki mellettem állt, felemelte a hangját.
- Még egy whiskyt limonádéval, Bill - mondta. - és takarékoskodjék a citromlével.
- Pikrinsav - jegyezte meg a gép morcosan. - Ilyen helyen nem használnak citromlevet.
- Hát ez aztán mindennek a teteje! - kiabált a csapos, és a pultra ütött. - Kiviszi ezt az akármit, vagy kivágom innét! Nem vagyok jókedvemben, mondtam már. Nem elég, hogy a kocsmát vezetem, pont egy gépagy szemtelenkedése hiányzik, vagy mi az ördög ez az izé.
A férfi nem vett tudomást az ultimátumról. Odaszólt a barátjának, akinek már üres volt a pohara.
- Nem csupán arról van szó, hogy halálra fáradt háromnapi sakkozás után - jegyezte meg nyájasan. - Tudja, mi másért szeretne még egy italt?
- Nem - felelte a barátja. - Miért?
- Csalt - válaszolt a férfi.
A barát rosszalló arcot vágott. Úgy látszott, méltóságában sértették meg, bizalmát méltatlanra pazarolta.
- Senki sem csalhat a sakkban - jelentette ki. - A sakkban minden nyíltan folyik a táblán. A sakk természetéből fakadóan csalni lehetetlen.
- Azelőtt én is azt hittem - mondta a férfi. - De mégis van rá lehetőség.
- Engem egyáltalán nem lep meg - közölte a csapos. - Amikor először ránéztem erre a vaskos micsodára, rögtön kiszúrtam, hogy szélhámos.
- Két rozspálinkát vízzel - mondta a férfi.
- Nem kaphatnak pálinkát - jelentette ki a csapos. A gépagyra bámult. - Honnét tudjam, hogy nem részeg-e máris?
- Egyszerű. Kérdezzen tőle valamit - válaszolt a férfi.
A vendégek fészkelődtek, és a tükörbe bámultak. Már mind nyakig benne voltunk a dologban. Vártunk. Most a csaposnak kellett lépnie.
- Mit kérdezzek tőle? Halljuk! - felelte a csapos.
- Teljesen mindegy. Válasszon ki két jó nagy számot, és kérje meg, szorozza össze őket. Az ember nem tud összeszorozni nagy számokat, ha részeg, nem igaz?
A masina kissé megrázkódott, mintha máris belső előkészületeket tenne.
- Tízezer-nyolcszázhatvankettőt szorozzon meg kilencvenkilenccel - mondta a csapos rosszindulatúan. Nem volt nehéz rájönni, hogy azért dobta be a két kilencest, hogy megnehezítse a dolgot.
A gép villódzott, egyik csöve köpködött, és egy karja rángatózott.
- Egymillió-hetvenötezer-háromszázharmincnyolc - közölte.
Egy pohár sem emelkedett a levegőbe az ivóban. Az emberek rosszkedvűen meredtek a tükörbe, néhányan saját arcukat tanulmányozták, mások lopott pillantást vetettek a férfira meg a gépre.
Végül egy fiatal, matematikai érdeklődésű vendég elővett egy darab papírt meg egy ceruzát, és magába zárkózott.
- Annyi jön ki - jelentette ki néhány percnyi számolgatás után. - Nem mondhatja, hogy részeg!
Most a csaposra nézett mindenki. Az kelletlenül kitöltött két adag pálinkát és két pohár vizet. A férfi lehajtotta az italt. Aztán megitatta a gépet. A masina fénye kissé elhalványodott. Egyik hóbortos karja lekókadt.
Az ivó hangulatának hőfoka lassan csökkent. Mindannyian megpróbáltuk megemészteni a látottakat a pálinka segítségével. Egészen kevés poharat töltöttek újra. Legtöbben a tükörhöz fellebbeztek segítségért. A kigombolt gallérú pasas rendezte a számláját. Kimérten vonult el előttünk, és megállt a férfi és a gép közt. Egyik karjával a férfit, a másikkal a gépet ölelte át.
- Gyerünk innét, keressünk valami rendes helyet - mondta.
A gép hirtelen felvillant. Most kissé becsípettnek tűnt.
- Rendben van - felelte a férfi. - Semmi kifogásom ellene. Kinn áll a kocsim.
Kifizette az italokat, és borravalót is adott. Csendesen és kissé bizonytalanul hóna alá kapta a masinát, majd barátjával együtt az ajtóhoz sétált, és kilépett az utcára.
A csapos dermedten bámult, aztán visszanyerte könnyed fölényét.
- Szóval kinn van a kocsija - jegyezte meg csípős gúnnyal. - Hát nem szép?
Az ivó végében az ajtónál egy vendég felkelt az itala mellől, az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt, és kinézett. Egy másodpercig figyelt, majd visszatért a helyére. Odaszólt a csaposnak:
- Szebb, mint gondolná - közölte. - Egy Cadillac. És mit gondol, hármuk közül ki vezeti?
Hunyadi Judit fordítása
(Rakéta Regényújság)
Gemma
16 sci-fi novella
A szerkesztés különböző fázisaiban közreműködtek:
Dulai Sándor
Erdei Grünwald Mihály
Dr. Horváth Sándor
Lantos László
Preyer Hugo
Puskás Imre
Simóné Avarossy Éva
A fedélterv Jancsó Csaba munkája
ISBN 963 01 6359 4
© VÉGA Magyar Sci-Fi Egyesület, 1985
Sci-fi novella-antológia
A VÉGA Magyar Sci-Fi Egyesület kiadványa
Felelős kiadó: Zsoldos Péter, a VÉGA MSFE elnöke
Felelős szerkesztő: Szatmári Jenő István
Terjedelem: 10,12 (A/5) ív
A kiadásban közreműködött: a GO–PRESS GMK
Készült a Szikra Lapnyomdában (85–2063)
Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató
Horváth Sándor
Az elveszett titok
A seregek ura mozdulatlanul állt az ablaknál. Az ablak alatt kert terült el, amelyet magas fal zárt le. A valaha csodálatosan szép kert siralmas látványt nyújtott. A középen fekvő szökőkút nem működött, a vízmedencében lévő víz felületén fekete pernye úszott, és a víz csak itt-ott csillámlott elő a felszínen úszó fekete szőnyeg alól. A növények levelei hervadtan, a rájuk rakódott hamutól szürkén csüngtek a kiszáradt talaj felett. A széles márványlapokkal kirakott utak egyikén törött szobor hevert.
Szemközt egy palota kormos, kiégett ablakai, mint megannyi alvilági odú, melyet elhagytak kísérteties lakói. A kertfal és a palota között az utca egy részlete látszott. Az utca kihalt volt, tele szeméttel, szakadt ruhadarabokkal és a fal mellett sejlett egy kettétört lándzsa felső része. Az utcán nagy ritkán őrjárat haladt végig hangos csattogással, az élet más jele nem mutatkozott.
Pillantása most a távolba siklott. A város szélén itt-ott füstgomolyagok emelkedtek az ég felé, és egy helyen lángok is látszottak a füst fekete függönye mögött. – Nem baj, estére ezen is úrrá lesznek a katonáim. A tűzvészt megakadályoztuk, a város viszonylag sértetlen maradt – gondolta. Büszke volt önmagára. Sikerült elkerülni a város pusztulását. És – megkapta, amiért tulajdonképpen az egész hadjáratot kezdte, a legfőbb, a felbecsülhetetlen értéket, a híres épületegyüttest és tartalmát. Még egy szeg sem görbült el, egy ablak sem törött ki az épületben. És most már nem is fog. Erről most már a katonái gondoskodnak.
Tekintete megállapodott a messzeségben az Épületen.
Megcsodálta harmonikus arányait, mint annyiszor már az elmúlt napokban. Az Épület körül kettős gyöngysor fehérlett, a lovas és gyalogos őrszemek vonta kettős gyűrű, amely védte és óvta az Épületet a részegektől és fanatikusoktól, a rombolás és gyújtogatás megszállottaitól. A szája megkeseredett, amikor eszébe jutott, hogy több mint százat kellett legjobb katonái közül kivégeztetnie, amíg a többiek megértették, hogy parancsát a város kímélésére szó szerint kell venni. Nem kockáztathatta, hogy egy esetleges tűzvész átterjedjen az Épületre is, és értelmetlenné tegye eddigi erőfeszítéseit.
Nos, nemsokára kiderül, valóban elérte-e célját, amiért évtizedek óta harcolt. A bizonyosságra várt.
Az ajtó függönye meglebbent, az alig hallható suhogásra a Nagyúr visszafordult. A szobában az írnoka állt, és most, hogy észrevették jelenlétét, mélyen meghajolt.
– Beszélhetsz, Szelim – adta meg az engedélyt.
– A tudós Ibn Ganza megérkezett, uram, és bebocsátást kér.
– Engedjétek be – intett türelmetlenül a seregek ura.
– Úgy lesz, uram, ahogy parancsolod – válaszolt az írnok, és hajlongva kihátrált az ajtón.
Alighogy kijutott, a függönyt határozott kezek húzták félre, és magas, turbánt és fehér, földig érő köntöst viselő férfi sietett be. Haja, ahol a turbán alól kilátszott, erősen őszült, kecskeszakálla pedig már teljesen fehér volt. Sovány arcából két mélyen ülő, intelligenciát és bölcsességet sugárzó szem figyelte a világot.
A Nagyúr eléje sietett, megragadta mindkét kezével a most érkezett kezét, és izgatottan kérdezte:
– Sikerült? Beszélj! Megtaláltad? Mondj igent vagy nemet! Ne kínozz tovább, barátom! – Az izgalom áruló rózsákat festett a sápadt aszkétaarcra.
– Uram! Hagyjál szóhoz jutni – mosolygott a magas férfi. – Úgy vélem, sikerült. A kutatás a Titok után véget ért. Ismerjük rejtekhelyét, és most már csak idő és türelem kérdése, hogy a miénk legyen.
– Bizonyítékod van arra, amit mondasz, Ibn Ganza? – nézett rá összehúzott szemmel.
– Igen, uram. És ha megengeded, meg is mutatom. Meg fog győzni – jelentette ki magabiztos hangon az ősz férfi.
– Nos, lássuk akkor – mondta valamivel nyugodtabb hangon a Nagyúr.
Ibn Ganza kettőt tapsolt. A függöny újra megmozdult, két izmos rabszolga súlyos bronzládát cipelt be. Letették a helyiség közepére, majd a tudós intésére távoztak.
– Hm. Ez egy értékes, de egészen közönséges bronzládának látszik, Ibn Ganza.
– Az lehet uram, hogy a láda maga nem látszik értékesnek, de a tartalma, meglátod, meggyőző lesz.
Ibn Ganza letérdelt a láda mellé, matatott valamit a záron, kattanás hallatszott, és a láda fedele kissé felemelkedett. A tudós teljesen felhajtotta, majd hátralépett, hogy a láda tartalmát látni lehessen. A láda színültig volt pergamen- és papirusztekercsekkel.
– Mi ez, Ibn Ganza?
– Régi szerzők irodalmi és tudományos munkái, uram. Főleg görögök. Közülük sok irat az egyetlen a világon.
– Hát ez nagyon szép, barátom, megértem a lelkesedésedet, de te bizonyítékot ígértél nekem. És ez nekem nem bizonyíték.
A Nagyúr most már nyugodtan beszélt. Mintha restellte volna előbbi izgatottságát, amelyet barátja megérkezésekor mutatott, és ezért most szinte közömbös hangon folytatta.
– Igazad van, uram. De számomra ezeknek a műveknek felfedezése külön boldogság volt. Nem csigázom azonban tovább kíváncsiságodat. A bizonyíték a ládában van. Íme! – Ibn Ganza felhúzta karján a köntöse ujját és mélyen belenyúlt a ládába. A ládából lapos, ezüstszínű fémtokot vett ki, amely szélességében és hosszúságában majdnem akkora volt, mint a láda maga.
– Mi ez? Ilyen fémet még nem láttam. Te ismered? – A Nagyúr óvatosan érintette meg ujjával a tokot.
– Nem. Én sem láttam még, de egyes ősrégi legendákból ismerem. A vimánák egyes részeit a hagyomány szerint ilyen fémből készítették annak idején.
– Hm. Érdekes. És mi van a tokban?
– Lássad, uram, magad!
Ibn Ganza az asztalhoz ment, megfogta a tok végét, és széthúzta. A tok két félre esett szét. Az asztalra két iratlap hullott ki. A tudós az asztal sarkára tette a két fél tokot, majd egymás mellé helyezte a két lapot, eligazította őket, utána leakasztotta a lámpát a falról és magasra emelte az asztal felett.
– Győződj meg személyesen arról, uram, hogy jó nyomon járunk!
A Nagyúr az asztalhoz lépett, és az iratlapok fölé hajolt.
– Érdekes. Hol találtad a ládát?
– A középső terem közepén. Ez a legfontosabb terem az épületben. Vastag bronzajtói vannak. A főpapot őrizetbe kellett vetetnem, mert nem akarta átadni a kulcsokat.
– Él?
– Igen. Még szükségünk lehet rá, uram.
– Helyes. És volt ott még más is?
– Igen, uram. A polcok roskadásig tele vannak ilyen iratokkal, mint amiket most vizsgálsz. De nem akartam feltűnést kelteni, ezért csak a ládát hozattam el.
– Szerkezetek rajzait is láttad?
– Uram! Ott minden, de minden megtalálható. Szerkezetek rajzai, képek, leírások. Minden. Az egész világ és az istenek minden bölcsessége ott van bezárva, Allah tudja mióta.
– Gratulálok, barátom. Holnap átmegyünk, és megkeressük, amire szükségünk van. A továbbiakban azután szabad kezed lesz.
– Köszönöm, uram.
– Megérdemled, Ibn Ganza. Neked köszönhető, hogy megtaláltuk, amiről mindenki azt hitte, hogy már régen elveszett, vagy nem is létezett.
– Uram, én az igazságot szolgáltam, és Te és az igazság egyek vagytok.
– Jó, jó, tudod, hogy a barátom is vagy. Hagyjuk a szóvirágokat. Inkább azt mondd meg, mi ez?
– Uram! Nem ismersz rá?
– Őszintén szólva nem nagyon. Ez a bal oldali, egy kézzel rajzolt térképnek látszik, de olyan országról, amelyet még sohasem láttam lerajzolva. A jobb oldaliról még csak nem is sejtem, hogy mi lehet. Színes foltok és vonalak. Valamilyen festmény. Igen – először a kezébe vette a baloldali lapot, a hüvelyk- és mutatóujja közé fogta, és az ujjaival megdörzsölte. – Ez valamilyen pergamenszerű anyagra van rajzolva.
Visszatette az asztalra, majd a másikat vette a kezébe. Megdörzsölte azt is. – Ez egy sima anyag. Olyan mint a csillám. De nem az. És rugalmas. – Meghajlította a lapot, és az rugalmasan kiegyenesedett, amikor elengedte. Visszatette a másik lap mellé.
– Egy rajz és egy értelmetlen színes festmény. Idegen, ismeretlen anyagokon. Ez minden, amit meg tudok állapítani. De az az érzésem, te többet tudsz róluk – fordult feléje.
– Uram! Te is megtalálnád a két lap nyitját, ha annyi időd lett volna rá, mint nekem. Kitűnő hadvezér vagy, de tudósnak legalább olyan kimagasló lennél. Hasonlítsd csak össze a két ábrát. Ha időd lenne a megfejtésükhöz, magadtól is ezt tennéd előbb-utóbb.
A Nagyúr újra a két lap fölé hajolt, majd izgatottan felegyenesedett.
– Allahra. A két lap ugyanazt ábrázolja, Ibn Ganza. De mit?
A tudós a Nagyúr mellé lépett, és ujjával a festmény egy pontjára bökött.
– És ha azt mondom uram, hogy most itt vagyunk – felemelte az ujját, és a megjelölt pont közelében kanyargó szürkéskék vonalra helyezte, amely egy nagyobb kék foltba futott bele –, és ez az a folyó, amin öt nappal azelőtt átkeltünk, akkor ráismersz?
A Nagyúr újra a lapok fölé hajolt, és kis vizsgálódás után fojtott hangon válaszolta:
– Bölcs ember vagy, barátom. Itt a közepén akár be is rajzolhatnám az utat, amit idáig megtettünk. Restellem, de legalább a rajzot fel kellett volna ismernem. Milyen katona az, aki nem ismeri fel a térképet?
Felegyenesedett, és az asztal mellett álló karosszékbe vetette magát.
– A térképet értem. Megtaláltam azokat az országokat, amelyeket ismerek. Nem volt könnyű, bevallom, mert a rajz kilenctized része ismeretlen számomra. Ez a térkép az egész világot kell, hogy ábrázolja.
– Egy részét, uram!
– Mit?! Azt mondod, hogy a világ még ennél is nagyobb?
– Igen, uram. A térkép a világnak legfeljebb a felét mutatja meg. Talán megtaláljuk majd a világ másik felét ábrázoló térképet is.
– Nekem már ez is elég. Allah megtanította a hangyát arra, hogy ne képzelje elefántnak magát. De azért én is kíváncsi vagyok rá, hogy nézhet ki a világ másik fele? De mondd, Ibn Ganza – és ujjával a jobb oldali lapra mutatott – erre a festményre mi szükség volt?
– Erről rajzolták a térképet, uram.
– Hogy érted ezt?
A tudós felvette a lapot az asztalról és a Nagyúr kezébe adta. A lámpát odatette az asztalra úgy, hogy fénye megvilágítsa a kézben tartott lapot.
– Nézd meg jól, uram. Olyan mintha letekintenél egy hegyről és lefestenéd, amit látsz. Csakhogy olyan magas hegy nem létezik, amilyen magasról ezt festették. Különben sincsenek erre hegyek. A festmény pedig itt készült, a folyótól nem messze. Olyan magasból, hogy látszik a föld hajlása. – Elhallgatott, majd hozzátette. – A festmény egy vimánáról készült.
A Nagyúr némán nézte a színes festményt.
– Tehát a Föld mégis gömbölyű, ahogy a régiek állították… Allah bölcsességéből legyek vagyunk egy roppant méretű golyón. Ez a gondolat mindig meg fog óvni a fennhéjázástól… Meggyőztél, tudós, teljesen meggyőztél. Megtaláltuk, amit kerestünk. Köszönet érte neked.
– Uram, az érdem nagy része a tied. A te kardod tette lehetővé, hogy idáig eljussunk. Engedd meg most, hogy visszavonuljak. Szeretném átnézni a többi tekercset is.
– Menj, barátom. De ne feledkezz meg a pihenésről sem. Holnap fárasztó napja lesz mindkettőnknek. Reggel majd érted küldök. Ezeket hagyd itt – mutatott a lapokra. – Még tanulmányozni akarom őket.
Ibn Ganza tapsolt, a két rabszolga bejött, ráhajtották a ládára a fedelét, felkapták és kivitték.
A tudós mélyen meghajolt, a Nagyúr fáradtan bólintott feléje, de tekintete már valahová a távolba meredt. A tudós távozása után magába roskadtan ülve maradt az asztalnál. A teremben lassan egyre sötétebb lett. A magányos lámpa, amelyet a tudós távozása előtt visszaakasztott a falra, egyre nehezebben birkózott az ablakon át benyomuló sötétséggel.
A Nagyúr, mint aki mély álomból ébred, felegyenesedett és megütötte az asztal mellett álló gongot.
Szelim lépett be, és két kezét a mellén keresztberakva, mélyen meghajolt.
– Váram, uram, a parancsaidat.
– Vacsorát, világítást és az orvosságomat!
– Ahogy parancsolod, uram. – Újra mélyen meghajolt. – Beszélhetek, uram?
– Beszélj – bólintott a Nagyúr.
– Men-Li várja alkony óta, hogy fényességes színed elé kerülhessen.
– Men-Li, a kereskedő? Mit akar?
– Nem árulta el, uram. Azt mondja, hogy ügyében kizárólag a seregek ura dönthet.
– Rendben van. Vacsora után elém járulhat. – Kezének intésére Szelim kihátrált az ajtón.
Szelim távozása után a terem megelevenedett. Szolgák hada sürgött-forgott, lámpákat hoztak be, kis asztalkákon ételek hadát állították nehéz ezüsttálcákon az uralkodó elé. Utolsónak Szelim jött vissza. Kis elefántcsont asztalkán rubinpiros folyadékot tartalmazó kristálykancsót, poharat hozott be, és ura keze ügyébe helyezte.
A Nagyúr csak, ímmel-ámmal evett. Nem volt étvágya, de nem akart üres gyomorral nyugovóra térni. Hamarosan be is fejezte az étkezést. Hátradőlt, és e jelre a szolgák elkezdték kihordani a maradékot.
Szelim töltött az orvosságból, és átnyújtotta az uralkodónak. Az felhajtotta a tele pohár folyadékot. Arca kipirosodott.
– A székemet, Szelim!
Szelim kiment, az uralkodó töltött még magának az orvosságból, és lassan szürcsölni kezdte.
Az ajtón szőnyeggel letakart dobogót hoztak be, és a hátsó fal elé tették. Négy szolga hatalmas, ébenfából készült, magas támlás karosszéket hozott, és a dobogóra helyezte. A szék arany- és gyöngyházberakásai sápadtan csillogtak a lámpák szórt fényében. A székbe és a szék lábához a szolgák selyembrokát párnákat raktak, majd nesztelenül visszahúzódtak.
– Szelim, hozd az orvosságomat! – mondta a Nagyúr, és felkelt az asztal mellől. Fellépett a dobogóra, majd kényelmesen elhelyezkedett a trónszékben.
– A testőrséget! – parancsolta, és újból töltött magának az orvosságból. A folyadék felhevítette. Megint frissnek és tettrekésznek érezte magát.
Az ajtón kivont karddal testőrök kettős sora vonult be. Az egyik sor az egyik, a másik a másik fal mellett helyezkedett el. Kézben tartott, meztelen kardjuk hegye a padlón nyugodott előttük. A testőrök elhelyezkedése után négy félmeztelen núbiai óriás lépett be. Megálltak az ajtó mellett. Kettő kezében hatalmas pallost, a másik kettő kettős ívű íjat tartott. Az íjakra acélhegyű, tollas nyílvessző volt fektetve, lövésre készen.
– Küldjétek be Men-Lit! – fordult Szelimhez a Nagyúr.
Szelim megütötte a gongot. Alig halt el a gong zengő visszhangja a teremben, sárkányokkal díszesen hímzett selyemköntösbe öltözött aggastyán lépett be az ajtón. Arcát ezer ránc barázdálta, lecsüngő harcsabajusza és ritkás kecskeszakálla csak fokozta az idegenszerű benyomást, amit sárgás bőre és ferdevágású szeme keltett.
Lassú léptekkel ment végig a termen, és a Nagyúr előtt a földre vetette magát. Homlokát a földhöz érintve mozdulatlanná dermedt.
– Kelj fel, Men-Li. Ilyen tiszteletadás egyedül az igazhívők istenét illeti meg. Én csak itt a földön uralkodom az ő akaratából.
Az aggastyán nehézkesen felkelt, majd mélyen meghajolt és felegyenesedve nézett a Nagyúrra.
– Nos, Men-Li, mit kívánsz tőlem?
– Uram! Amit mondani akarok, azt az égi hatalmakon kívül csak a te füleid hallhatják.
A Nagyúr összehúzott szemmel nézett rá egy darabig. Men-Li kérő arccal állta a pillantását.
– Rendben van. Szelim, széket Men-Li-nek! Tisztelnünk kell a kort. És még egy poharat!
Szelim támlátlan széket helyezett Men-Li mellé, és még egy kristálypoharat rakott a kis elefántcsont asztalkára.
A Nagyúr megvárta, amíg Szelim eltávozott, és a fal mellett álló testőrök is kivonultak. Rajtuk kívül csak a négy núbiai maradt a teremben.
– Nos, Men-Li, halljuk a mondanivalódat!
Az aggastyán félig megfordult, és kérdően nézett a núbiaiakra.
– Ők maradnak, Men-Li. Egy uralkodónak sok ellensége van. Egy győztes uralkodónak még több. És ellenségeinek száma minden győzelemmel szaporodik.
– Uram, mondanivalóm csak Neked szól, egyedül!
– Csak én fogom hallani, egyedül, Men-Li. Ők nem hallják. És ha hallanák is valamilyen csoda folytán, amely visszaadja hallásukat, akkor sem tudnák elmondani senkinek. Magunk között vagyunk. Ülj le, és beszélj!
– Uram! Engedd meg először, hogy uralkodóm nevében átnyújtsam a nyugati birodalom és minden seregei urának e szerény ajándékot, mely arra hivatott, hogy igazolja mondanivalóm hitelességét.
A Nagyúr hitetlenül meredt rá:
– Uralkodód nevében? Miről beszélsz?
– Uram! Megengeded? Tartsd vissza haragodat, Nagyúr, amíg mindent el nem mondtam…
– Jó. Tegyed. De azt tudod, hogy a fejeddel játszol?
– Köszönöm, uram – hajolt meg az aggastyán, majd hármat tapsolt kezével.
Négy, Men-Li-hez hasonlóan öltözött fiatalember nehéz ládát cipelt be a terembe. A terem közepére tették, majd hajlongva kihátráltak.
– Kik ezek? – nézett utánuk a Nagyúr.
– A fiaim, uram, akik jóindulatodért esdekelnek.
– Azt hiszem, neked nagyobb szükséged lesz rá, Men-Li – mondta epésen az uralkodó. A kínai nem válaszolt. Szó nélkül a ládához lépett, és felhajtotta a fedelét.
A Nagyúr felkelt, a ládához ment, és belenézett. A láda tele volt csodálatos színekben ragyogó selymekkel. A selymek tetején jádéből készült henger feküdt. Egyik vége pecsétnyomónak volt kiképezve. Men-Li kivette, két kezével megcsavarta a hengert, és összesodort pergament vett ki belőle, amelyről pecsét függött. Átnyújtotta a Nagyúrnak.
– Uram! Uralkodómnak, a Menny Fiának üzenete, testvérének, a győzhetetlen seregek urának.
A Nagyúr elgondolkozva forgatta a pergamentekercset a kezében. Men-Li-re nézett, majd sarkonfordult, visszatért a trónszékhez, és belevetette magát. Men-Li követte. A Nagyúr a tekercset az ölébe ejtette, és Men-Li arcát vizsgálta.
– Tehát kígyót tartottam a házamban – szólalt meg végül. – Több mint két évtizede ismerlek, öregember. Látszólag híven szolgáltál. Soha semminek híja nem volt, amit ígértél és amit szállítottál. A kardok nem csorbultak ki, a posztók nem szakadtak szét. Mindent, amit ígértél, teljesítettél. Meg is gazdagodtál, mint fő szállítóm, de nem sajnáltam tőled. Becsületesen kereskedtél és hívemnek tudtalak. És most, kiderült, hogy kém voltál az udvaromban, egy másik uralkodó megbízottja. – Elhallgatott.
Men-Li szótlanul állt előtte. Az uralkodó sóhajtott.
– Most felfedted végre magad. És hozzá kell tennem, önként. Veszélybe sodortad magad, és családodat. Miért?
– Uram. Én híved voltam és híven szolgáltalak – válaszolta kimérten Men-Li. – Amikor otthagytam hazámat, hogy szolgálatodba álljak, és legjobb tudomásom szerinti híved legyek, uralkodóm felmentett minden kötelezettség alól irányában. Csak a te híved voltam. Egyetlen kötelezettségem maradt csupán, hogyha eljön az idő, átadjam üzenetét. És most itt az idő.
– Hm. És miért két évtized után jött el az idő? És mi ez az üzenet?
– Uram! Ott tartod az üzenetet a kezedben.
A Nagyúr felvette a tekercset, és felbontotta. Kissé ferdén tartotta, hogy a lámpa fénye ráessék, és lassan végigolvasta. Amikor a végére ért, lassan összecsavarta a pergament, és letette a tekercset a kis elefántcsontasztalkára a kristálykorsó mellé. Elgondolkozva nézett Men-Li-re.
– Az írás csak arról beszél, hogy te fogsz mindent elmondani nekem szóban. És fogadjam úgy, amit mondasz, mintha a Menny Fia személyesen szólna hozzám. Rendben van. Meghallgatlak. Ülj le, öregember, és igyál. – A Nagyúr töltött az orvosságból a másik pohárba. – Hiszen ezt is te szállítottad nekem. – Odanyújtotta neki a poharat. Men-Li elvette és leült a mellette lévő székre, de nem ivott. A poharat a kezében tartotta.
– Hosszú lesz, amit el kell mondanom, uram. A rómaiak új időszámításának kezdete előtt 231 évvel Csin-csi-hoang császár úgy látta jónak, hogy felkutassa a Menny Birodalmának valamennyi könyvét és máglyára vettesse azokat. Barbár és ostoba uralkodóként vonult be népünk történelmébe. Pedig nem tehetett mást. Bizonyos könyveket akart megsemmisíteni, de nem kockáztathatta, hogy a tisztviselők válogassák ki ezeket, mert ahhoz el kellett volna olvasniuk ezeket a könyveket, és tartalmuk közkinccsé vált volna, ahelyett, hogy feledésbe merül. Évekig lobogott a tűz a birodalom minden táján, amíg parancsát végre nem hajtották. Nemcsak a könyvek pusztultak el, hanem a könyvekben lévő veszélyes tudás ismerői is visszatértek őseikhez.
– Finoman fogalmazol, Men-Li – jegyezte meg szárazon az uralkodó. – De mi közöm nekem ehhez?
– Uram, hogy milyen tudásról van szó, nem tudhatom. De van, ami megmaradt belőle. A feszítő tűz, az olthatatlan tűz és folytathatnám a sort. Ezek csak parányi morzsái annak, amit e könyvekből meg lehetett ismerni. Voltak persze jó dolgok is, mint a vas, amelyik megmutatja a hajósoknak a tengeren a helyes irányt.
– Ismerem ezeket – bólintott a Nagyúr. – Hajóim használják az olthatatlan tüzet és az irányt mutató vasat is. – Intett a kezével. – Folytasd!
– És voltak rettenetes dolgok, amelyeket ma már senki sem ismer. Elvesztek. A császár megnyugodott. Elhárította a veszélyt. Álma zavartalan volt. Amíg egy szép napon hajót nem sodort a birodalom partjaira a szél. Tudós emberek voltak rajta, és olyan titkokat ismertek, amelyekről a császár azt hitte, hogy régen feledésbe merültek. Kiderült, hogy a szörnyű tudás nem pusztult el a könyvekkel és ismerőikkel. Valahol nyugaton összegyűjtötték ezeket az ismereteket, és még él a titok. Bármikor újra elindulhat a pusztulás az útjára. Azóta a Menny minden Fia félve várja, hogy napfényre bukkanjon az ősök átka.
– Nagyon szép mese volt ez, Men-Li – vetette közbe nyersen az uralkodó –, de sem a célzásaid, sem a felsorolt játékszerek nem elegendőek arra, hogy komolyan vegyelek. Sejtem, hogy miért most álltatok elő ezzel a történettel. Érdekes, de semmi több. Soha nem hittem sem abban, hogy ismeretek veszélyesek lehetnek, sem abban, hogy elpusztíthatók.
– Uram! Nem győztelek meg, de még nem fejeztem be az elbeszélésemet – válaszolta Men-Li. – Megengeded?
Az uralkodó bólintott. Men-Li lassan megitta a kezében levő pohár tartalmát. Az alkohol tűzként égette a belsejét és új erőt öntött belé. Az uralkodó újra megtöltötte Men-Li poharát.
– Beszélj.
– Uram! Biztos voltam abban, hogy bölcsességed bizonyítékot kíván. Legyen. – És monoton hangon beszélni kezdett. Sokáig beszélt. Szavaiban elnéptelenedett a föld, halott máglyák hamuját hordta a szél. Az uralkodó arca lassan hamuszürke lett. Amikor egy jó negyedóra múlva Men-Li befejezte a beszédét, a Nagyúr magába roskadtan ült a trónszékben.
Csend borult a teremre.
A Nagyúr felkelt, és fel-alá járva türelmetlenül mondta:
– Erről nem tudtam. Mindezt az igaz isten büntetésének tartottam – mondta, majd megkérdezte:
– Men-Li! Biztos vagy benne, hogy több ilyen kincstár nincs?
– Uram! Biztos csak a világ örökkévalósága lehet.
– Öregember! Ne hozzál ki a béketűrésből! – szólt rá. Megállt Men-Li előtt és lenézett rá. – Nem általános bölcsességekre vagyok kíváncsi. Világos kérdésekre világos választ várok!
– Uram! Még két helyről tudunk. De az istenek segítsége nélkül egyik helyre sem lehet eljutni. Az egyik helyet most a tenger borítja, a másik a csillagok között van. Élő ember oda el nem juthat.
– Hm. Nem ez lenne uraid első tévedése. De fogadjuk el, hogy így van. Mit akartok tőlem?
– Uram! Én elmondtam, amivel megbíztak. Minden egyéb tőled, a Te bölcsességedtől függ.
– Úgy! – az uralkodó a székébe vetette magát és merőn nézte az öreget. – Tehát éntőlem függ. Valóban. A világ ura lehetek, Men-Li. Legyőzhetem minden ellenségem. Lehozhatom a Napot a fejükre. Eltörölhetem a városaikat a levegőből. Elpusztíthatom a vetélytársaimat ebben a harcban. A te uralkodódat is rabszíjra fűzhetem. Az egész világ – érted, Men-Li? –, az egész világ a szó szoros értelmében az enyém lehet. És ehhez nincs szükségem a nesztelen halálra sem.
– Uram! A világ ura lehetsz, de meddig? Meddig fog tartani, amíg valaki úgy nem érzi a környezetedben, hogy ő méltóbb erre a címre, és tesz is róla? – A fejét csóválta. – Elpusztíthatod vetélytársaidat. Igen. Egy ideig. Aztán megismerik fegyvereidet, és megtanulják használni őket. A saját fegyvereidet fogják ellened használni. És akkor kiszabadítottad a szellemeket a palackból. Azokban az üvegekben, most már te is tudod, a döghalál lapul. És nem válogat. Urat, szolgát, barátot, ellenséget egyaránt elpusztít.
Emlékezz, hogy ennek a halálnak még szelídebb formái is seregeket töröltek el a föld színéről, városokat, országokat néptelenítettek el. Mi lesz, ha bármelyik eredeti vadságában indul újra útjára?
– Én sohasem használnám fel a nesztelen halált, ami azokban az üvegekben lapul!
– Lehet. De amíg megvannak, valaki mindig ferhasználhatja őket. És minden egyebet, ami még megmaradt. Ha nem te, uram, valamelyik utódod, vagy egy lázadó vezér, aki minden áldozatra hajlandó a céljai érdekében. Ki tudja, mi lesz, és mi lehet?
– A jövőbelátást bízzuk Allahra, öregember! Szépen, ékesszólóan beszéltél. Meghallgattalak. Minden úgy lesz, ahogy Allah akarja. De beszéljünk most rólad. Túl sokat tudsz olyan dolgokról, amelyek nem tartoznak reád. Uralkodód üzenete veled is foglalkozik.
– Tudom, uram!
A seregek ura a kezébe vette a tekercset és elgondolkozva forgatta.
– Az üzenetben a halálos ítéleted is benne van. Mit szólsz hozzá, Men-Li?
– Uram, az én életemnél fontosabb a küldetés, amit rám bíztak. Halálommal a rám bízott titok is sírba száll velem. Ez a te érdeked is, uram.
– Öregember. Uralkodód halálra ítélt, és az ítélet végrehajtását rám bízta. De én nem vagyok az uralkodód alattvalója, és egyébként sem szoktam a nekem tett szolgálatokért halállal fizetni. Híven szolgáltál engem, menj békével.
Az öregember nem mozdult. A kezében tartott, félig telt poharat nézte.
– Uram, méltó vagy híredhez – mondta Men-Li csendesen. – A döntés most már az én kezemben van. És nekem nincs választásom. Az üzenet hitelességéért csak az életemmel állhatok jót. Az istenek kegyesek voltak hozzám. Hosszú életem volt, az üzenetet már csak hajlott koromban kellett átadnom. Népes családom van, akik megőrzik emlékemet.
Köntöse ujjából kis elefántcsont szelencét vett elő, tartalmát a pohárba szórta. A fehér por élénk pezsgés közben oldódott fel. Az öregember a seregek urára nézett.
– Nagyúr! Engedd meg, hogy színed előtt mondjak búcsút az életnek. Megtiszteltetés lenne számomra.
A Nagyúr bólintott. Men-Li a szájához emelte a poharat és lassú kortyokban kiitta. Az üres poharat letette maga mellé a földre. Lélegzete gyorsulni kezdett. Szaggatott hangon újra beszélni kezdett.
– Nagyúr! Köszönöm megértésedet. Kérlek, vedd pártfogásodba a családomat! Ők semmiről sem tudnak. A fiaim hűséges híveid voltak és lesznek.
– Nyugodj meg, öregember, vigyázok rájuk.
– És adj hírt a Menny Fiának, hogy Men-Li becsülettel átadta az üzenetet, ahogy kellett. A pecsétnyomó…
Az öregember elhallgatott, és lassan lecsúszott a székről. A Nagyúr felkelt, és lezárta az aggastyán szemeit.
*
A fehér ruhás lovasok vonala, arccal a palota bejárata felé fordulva, mozdulatlanul várakozott. A kapun a seregek ura lépett ki, és megállt előttük. Üdvözlésére a kardok egyetlen hangos szisszenéssel repültek ki hüvelyükből. Felemelt kézzel köszöntötte őket, majd megfordult. A kaput nézte és várt. Kezét hátul összekulcsolva, fel alá kezdett járni. A szürkület lassan színesedni kezdett. Megállt. Megborzongott, fázósan húzta össze magán a köntöst. A keserű illatú hajnal nedves hűvössége behúzódott a ruhája alá.
Parancsszó hangzott, megtörte a csendet. Az alvezér eléje vezette a lovát. Felkapaszkodott a nyeregbe. A palota kapujában Szelim jelent meg.
– Uram, Ibn Ganza még alszik. Parancsolod, hogy felkeltsük?
A Nagyúr tűnődve nézett rá. Habozott. Aztán döntött. Allah akarata.
– Nem. Pihenjen. Senki ne zavarja az álmát. Ez parancs.
Szelim meghajolt.
– Parancsod szerint lesz uram.
A Nagyúr lépésben, csendben megindította a lovát, és a testőrség kettős rendbe felfejlődő lovasai ugyanolyan csendben követték.
Két, fáklyát tartó lovas lassan eléje húzódott. Már világos volt, a fáklyák már nem világítottak, csak jelezték az utat. Amerre a hallgatag menet elvonult, megálltak a járőrök, és mély meghajlással köszöntötték a Nagyurat és kíséretét. Az uralkodó azonban nem viszonozta az üdvözlést, mereven, mozdulatlanul ült a nyeregben, és maga elé meredt.
Az épületnél, az út végcéljánál az őrszemek kettős sorfala némán húzódott félre.
A menet az oszlopsorral szegélyezett bejáratnál állt meg. Az egyik lovas intésére egy katona a Nagyúr lovához ugrott, és megfogta a ló zabláját. A Nagyúr könnyedén ugrott le a lóról, és kíséretéhez fordult:
– Lámpát! – parancsolta kurtán. Két lovas engedelmeskedett sietve. Az egyik négyszögletes, rézből készült, üvegablakokkal ellátott lámpát emelt le nyeregkápája mögül, a másik az őrség hamvadozó tábortűzénél hosszú faszilánkot gyújtott meg. Ezzel keltette életre a lámpát, amely rögtön lánggal kezdett égni.
A Nagyúr átvette a lámpát, és gyors léptekkel eltűnt a félhomályos bejáraton át az épület sötét belsejében.
A kíséret egy része leszállt lovairól, és félkör alakban állt fell a bejárat körül. Négy íjász közvetlenül a bejárat mellett helyezkedett el.
A Nap már fent járt, melege is érezhetővé vált, amikor a Nagyúr újra megjelent a bejáratnál.
A lovasokhoz fordult:
– Hozzátok elém a főpapot!
Néhány lovas, lovát táncoltatva, megfordult és elvágtatott. A Nagyúr visszaadta katonájának a lámpát. Hátratett kézzel járkálni kezdett.
A lovasok jó negyedóra múlva érkeztek vissza. Egyikük kantáránál fogva egy lovat vezetett, melynek nyergében hátrakötött kezekkel egy öregember imbolygott. A katona leugrott nyergéből, az öreghez lépett, és minden teketória nélkül lerántotta a lóról. A főpap térdre esett, arca fájdalmas grimaszba torzult. A katona felrántotta, és a Nagyúr felé lökdöste. Az öreg tántorogva ért az uralkodó elé. A katona a Nagyúr előtt újra a földre nyomta az aggastyánt.
– Térdre, hitetlen kutya, a seregek ura előtt! – üvöltött rá.
A Nagyúr hidegen nézett le az öregemberre. Az öregember hosszú, fehér köntöse, amelynek mellére a napkorong volt élénk sárga színekkel hímezve, és amelyet másutt is színes, titokzatos hímzett jelek borítottak, szennyesszürke volt a portól és piszoktól. Arca véres és mocskos volt, egyik szeme félig bedagadt. Konokul nézett maga elé:
– A kulcsot! – nyújtotta felé a kezét a Nagyúr.
A főpap felnézett rá. Halkan válaszolta.
– Már tegnap elvette tőlem a bölcs Ibn Ganza a kulcsokat. Tőle kérjed, Nagyúr!
A Nagyúr türelmetlenül legyintett.
– Értsük meg egymást, főpap! Az utolsó bronzajtó kulcsát akarom. Annak a kulcsa pedig nálad maradt. Hogy jobban megértsed, annak az ajtónak a kulcsát akarom, amelyikre a szárnyas istent vésték.
Az öregember nem mozdult. Hallgatott. A Nagyúr várt néhány pillanatig, majd a katonákhoz fordult:
– Motozzátok meg!
A katonák nekiugrottak az öregembernek, végigtapogatták, félig letépték a köntösét, azután az egyik elégedetten mutatott fel egy vékony aranyláncot, amelyet a főpap nyakából tépett le. A lánc végén lapos, szürke kulcs himbálózott.
A Nagyúr megvizsgálta a kulcsot. Lapos volt, valamilyen tompaszürke fémből készült és oldalán hosszabb-rövidebb fűrészfogszerű nyúlványokat látott. A kulcs fejére több furcsa jel és a szárnyas isten voltak vésve. Ez az – gondolta az uralkodó, és kinyújtotta a kezét a lámpa után. A lámpával a kezében a katonákra nézett:
– Senki nem léphet be, amíg bent vagyok! Ez mindenkire vonatkozik.
– Parancsod szerint lesz, uram – felelte az őrparancsnok.
Nem értette a Nagyúr parancsát. Hiszen ki merne engedély nélkül utána menni? No de ez nem tartozik rá, csupán az engedelmesség…
Alig tűnt el a Nagyúr a bejárat sötét mélyén, hogy behatoljon az utolsó fal mögé, ahol az istenek örökségét sejtette, a téren vágtató ló tűnt fel, a nyergében Ibn Ganzával. Az őrszemek kettős vonala előtte is szó nélkül nyílt szét és lovát csak közvetlenül az épület bejárata előtt fékezte meg.
Leugrott a lováról, a gyeplőt az egyik katonának vetette ods, és
az őrparancsnokhoz fordult.
– Hol van a Nagyúr?
– A Nagyúr bent van a hitetlenek kincstárában – válaszolta kimérten az őrparancsnok.
– Akkor utána megyek – mondta Ibn Ganza, és a bejárat felé indult.
Az őrparancsnok úgy mozdult, mint a megfeszített és elengedett rugó. Kardja hihetetlen gyorsasággal repült ki hüvelyéből, és feszült lapjával a bölcs mellének. Ibn Ganza megtorpant és megütközve nézett rá.
– Nem lehet, Ibn Ganza. Még a Nagyúr kedveltjének és barátjának sem. Ez a Nagyúr parancsa – mondta határozottan az őrparancsnok.
– Úgy érted, Hafid, hogy urunk megtiltotta, hogy utána menjek? – kérdezte értetlenül Ibn Ganza.
– Nem, uram. Az tiltotta meg, hogy bárki, érted uram, bárki utána menjen. Sajnálom, uram. A Nagyúr parancsa nem tett említést kivételekről.
Ibn Ganza ránézett, majd a mellének feszülő kardra pillantott és megfordult. Szemével az alvezért kereste, aki az incidens láttán sietve közeledett. Ibn Ganza kérdő tekintetére sietve bólintott, majd amikor a bölcshöz ért, még szóban is igazolta az őrparancsnok eljárását.
– Üdvöz légy, bölcs Ibn Ganza. Sajnálom, de a Nagyúr parancsa mindenkire vonatkozik, és a Nagyúr parancsát csak a Nagyúr vonhatja vissza.
– Akkor hát várunk – vonta meg a vállát a bölcs és ellépett a bejárat mellől. Az őrparancsnok megnyugodva tolta vissza kardját a hüvelyébe. Kényes dolog volt ez az előbb. A bölcs mégiscsak a Nagyúr barátja.
Ibn Ganza szeme megakadt az őrzői között némán álló főpapon. Az alvezérhez fordult.
– A főpap mit keres itt? – kérdezte.
– A Nagyúr kulcsot kért tőle – válaszolta az. – Én sem tudok többet ennél.
– Kulcsot? – vonta fel szemöldökét a bölcs. – Volt még nála kulcs?
– Úgy látszik. És most a Nagyúr bent van ezzel a kulccsal már jó ideje. Ez azt jelenti, hogy szabad az út a kincsekhez. Azt mondják, a régi királyok minden aranyát és drágaköveit itt őrzik.
A főpap arcán az alvezér szavának hallatán megvető mosoly jelent meg. Ibn Ganza hallgatott. Miután nem kapott választ, az alvezér is elhallgatott. Vártak.
A Nap már magasan fent járt az égbolton, nyomasztó hőséget sugározva, hirdetve a dél közeledtét, amikor a Nagyúr másodszor is megjelent az ajtó hűvös félhomályában. A lámpán kívül mindkét kezében tartott valamit.
Ibn Ganza oda akart lépni hozzá, de a Nagyúr rá se nézett, hanem egyenesen a főpap felé ment, és közben a lámpát az őrparancsnok kezébe nyomta.
A tűző világosságban jól lehetett látni, hogy a kezében egy furcsa, fehér pergamentekercset és egy csőszerű, kis üvegedényt tartott.
Megállt a főpap előtt:
– Mi ez? – kérdezte a főpaptól és felmutatta az üvegedényt. Az edényen sehol nem volt nyílás, alján mákszemnyi szürke porcsomó folydogált ide-oda a mozdulatok hatására.
– Szertartási edény, uram, az isteneknek szánt áldozattal, – felelte szemmel láthatóan idegesen a főpap. – Vigyázz rá nagyon, uram, el ne törjön, mert mindenkire lesújt itt azonnal az istenek átka, és senki nem tudná feltartóztatni többé az istenek bosszúját.
– Úgy, tehát lesújtana ránk az istenek átka. Értem. Tehát te tudod, mi ez az „átkot” hordozó holmi.
Hangja kétértelműen csengett.
– Oldozzátok ki és hozzátok utánam – parancsolta a főpapot őrző katonáknak.
A seregek ura kilépett az oszlopsort szegélyező mellvédre. Az őrök odavezették a főpapot mellé. A Nagyúr egy kézmozdulatára a katonák közelebb húzódtak. A kettős őrlánc felbomlott, tagjai most ott csoportosultak a mellvéd előtt. A Nagyúr nézte őket. Az arcokon fanatikus lelkesedés tükröződött, minden szem a Nagyúron csüngött.
A Nagyúr mély lélegzetet vett, és harsányan kiáltotta.
– Katonák! Az egy igaz isten rettenthetetlen harcosai!
Eget reszkettető ordítás volt a válasz a megszólításra. A Nagyúr csendet parancsoló mozdulatára előbb morajjá halkult a kiáltozás, majd elcsendesedett. A Nagyúr folytatta:
– Elfoglaltuk ezt az országot és bevettük ezt a várost, hogy itt is az egy igaz istent tiszteljék. Ezzel azonban még nem tettünk meg mindent. Még sok tennivalónk van, amíg mindenütt az egy igaz isten dicséretét zengik. De ez csak holnap lesz. Ma még meg kell tennünk valamit isten dicsőségére!
Nézzétek ezt az épületet! – mondta és széles mozdulattal a háta mögé mutatott. – Megkíméltük, mert ebben az épületben őrizték a régi uralkodók kincseit. De hol vannak ezek a kincsek? – fordult a főpap felé, aki eddig lekicsinylő mosollyal hallgatta az uralkodó szónoklatát. A katonák, akik a kincs említésére közelebb húzódtak, most haragosan zúgtak. A főpap arcáról lefagyott a mosoly.
– Hol vannak hát a kincsek, főpap? – kérdezte újra harsányan az uralkodó.
A főpap hallgatott. Az uralkodó újra a katonák felé fordult.
– Megmondom, hol vannak a kincsek! A hamis istenek papjai megszöktek, és magukkal vitték a kincseket, amely most a tiétek lehetne! – Csalódott ordítás volt a válasz. A Nagyúr újra csendet parancsolt, és folytatta:
– De hagytak itt valamit helyette az igazhitűek megrontására. Nézzétek! – Magasra emelte a kezében tartott tekercset. – Itt hagyták az igazságot és a hamisságot összekeverve, hogy megzavarják vele az igazhitűek szívét! Ezekben az írásokban, amikkel ez az épület színültig van, az igazság keveredik a hamissággal.
Mi az igazság, harcosok, az egyedüli igaz hit harcosai? Mi az igazság?
Az igazság az, ami az egyetlen Isten igazsága, és ami a Koránban le van írva! Ami kimaradt belőle, az a hitetlen világ hamissága!
Így van, katonák?
Egyetértő ordítás volt a válasz szavaira. Amikor az ordítás elült, a Nagyúr a főpap felé fordulva folytatta:
– Van ezek között az írások között olyan, amelyik megtalálható a Koránban is? Felelj, hamis isten hamis prófétája!
A katonák fenyegető zúgásának hallatára a főpap elsápadt, és halk hangon válaszolta:
– Van ilyen írás, uram.
A Nagyúr a katonák felé fordulva kiáltotta:
– Van-e szükségünk olyan írásokra, amelyek a Koránban amúgy is megtalálhatók?
– Nincs! Tűzre vele! – üvöltötték az őrjöngés határán, fegyverüket rázva a katonák. A Nagyúr megvárta, amíg a lárma elül, és újra a főpaphoz fordult.
– Vannak-e olyan írások itt, amelyek nincsenek bevéve a Koránba?
– Vannak uram – felelte rosszat sejtve, megtörten az öregember hamuszürke arccal. A seregek ura a katonák felé fordulva kiáltotta:
– Hallottátok katonák, a hamisság szolgáját! Kellenek-e nekünk a hamis írások hamis szavai, amelyeket az igaz hit prófétája kihagyott a Koránból, mert felismerte, hogy a rontást hordozzák magukban?
Kellenek ezek az írások nekünk? – És megrázta a kezében tartott tekercset.
– Nem kellenek! Tűzre vele! – bömbölték izgatottan. – A pokolra velük!
– Legyen meg az Isten akarata! – kiáltotta a Nagyúr, és megfordult. Kezét kinyújtotta az egyik fáklya után.
Ibn Ganza, aki idáig egyre értetlenebbül figyelte a jeleneteket, most a rémülettől és kétségbeeséstől tágra nyílt szemmel sikoltotta:
– Nem!
A Nagyúr ránézett. Ibn Ganza odarohant hozzá és széttárta előtte a karjait, mintha védeni akarta volna az épületet minden veszély elől. Kétségbeesetten mondta:
– Uram, ezt nem teheted!
A Nagyúr halkan, keményen válaszolta:
– De megtehetem. És megteszem, mert meg kell tennem.
Ibn Ganza pár másodpercig dermedten nézte, mint aki képtelen felfogni a szavak értelmét, majd a tőréhez kapott, és eltorzult arccal hörögte:
– Akkor légy átkozott!
A kirántott tőrt magasra emelte, hogy lesújtson vele. A Nagyúr nem mozdult. A dermedt csendet alig hallható pendülés törte szét. Ibn Ganza megmerevedett, mint egy szobor. Kezéből kicsúszott a tőr, és hangos csörömpöléssel a kövezetre hullott. A tudós lenézett. Meglátta a melléből kiálló nyílvessző vashegyű végét. Felnézett a Nagyúr mozdulatlan arcára, behunyta a szemét, és halk sóhajjal a földre omlott.
Az uralkodó lenézett rá, azután letérdelt melléje. Letette a tekercset és az üvegcsövet óvatosan a tekercsbe dugta. Megfogta a nyílvessző kiálló végét, letörte és kihúzta a nyílvesszőt Ibn Ganza hátából. Véres kezét a köréje sereglő testőrök egyikének köntösébe törölte, felvette az üvegcsövet és a tekercset, és felállt.
– Azonnal vigyétek a palotába! A hakim rögtön vegye ápolás alá! – parancsolta. Lenézett a tudósra. A bölcs hörögve kapkodta a levegőt, szája szélén vércsík kúszott lefelé.
– A fejetekkel feleltek azért, hogy élve jusson a hakim kezébe.
A testőrök két lándzsa közé egy köntöst feszítettek ki, és ráhelyezték a tudóst. Négyen felemelték a rögtönzött hordágyat, és futva vitték a távolabb kikötött lovak felé.
A Nagyúr már nem törődött tovább velük, szemével az íjászt kereste, aki ott állt az épület bejárata előtt, és sorsára várt.
A Nagyúr a katona felé fordult, akinek reflexei útnak indították az életét megmentő nyílvesszőt.
A katona dermedten nézett uralkodójára. Várta sorsa beteljesülését. Jutalom vagy halál?
A Nagyúr megindult felé. A katona a földre borult és várta az ítéletet. A Nagyúr megállt előtte.
– Megmentetted az életemet. Ezért előléptetlek. – Az övéből egy zacskó aranyat vett ki, és a katona elé dobta. – Ezt a hűségedért kapod. És huszonöt korbácsütést kapsz, mert összetévesztetted a barátot az ellenséggel. Túl jól céloztál.
A katona alázatosan megcsókolta a Nagyúr köntösének szegélyét. A katonák elégedetten suttogták egymásnak a Nagyúr igazságát.
A Nagyúr türelmetlenül intett.
– A fáklyát!
Az égő fáklyával az egyik, a tekerccsel és az üvegcsővel a másik kezében bement az épület ajtaján. Alig tűnt el az ajtóban, már jött is kifelé.
Mindkét keze üres volt.
Az épületből halk, majd egyre erősödő sustorgás hallatszott. A bejárati ajtóban vékony füstcsík jelent meg. Az uralkodó parancsára a katonák hátrébb húzódtak.
Az épületben hangos pendüléssel megroppant valahol egy gerenda. A főpap felnézett. A szeme kifejezéstelen volt. A két katona még szorosabban markolta meg a karjait. A seregek ura intett, a két katona elengedte a főpapot.
– Engedd meg uram, hogy visszatérjek az írásokhoz.
– Menjél, szegény ember. A te életed úgyis véget ért a titok pusztulásával.
A főpap hitetlenkedve nézett rá. Habozva kérdezte:
– Uram! Te tudtad, hogy mit rejt a ház?
– Tudtam. De ez a tudás veszélyes minden ismerőjének.
– Ha ismerted az igazságot, akkor miért tetted, uram? Mi megőriztük volna a Titkot a jövő számára.
– Nem tudtátok megőrizni eddig se. Látod, én is ismerem. És megtudta Ibn Ganza is. És ki tudja, még hányan fedezték fel a Titkot, amit szerinted olyan jól őriztetek. Veszélyes titok ez – ismételte meg, mintegy magának, majd újra a főpapnak mondta:
– Inkább ez a ház égjen, mint az egész világ.
– És vesszen, Uram, minden, de minden, ami közelebb vihetett volna az istenekhez? Ami megmutatta volna az utat hozzájuk? Vesszen a tudás maga?
– Vesszen. Majd mi magunk keressük meg ezt az utat. Majd ha a tudásra méltók lesznek Allah teremtményei, meg fogják találni az Utat is, és a Titkot is.
– Talán igazad van, uram – nézett szembe vele a főpap. – De ez a Te igazságod az én egész életemet vette el. Az eddigit, mert hiába éltem, és a hátralevőt, mert nincs miért tovább élnem. Én csak azt kívánom neked, uram, hogy istened legyen kegyes hozzád, és éjszakánként ne gyötörjön az emlékezés. Ezeknek a lángoknak az emléke!
Ezzel megfordult, és lassú léptekkel bement a kapun. Lépései hangját az égő ház ropogása azonnal elnyomta. A ház tetőszerkezetén át lángok csaptak ki. Mintha egy elfojtott sikoly hatolt volna át a lángok harsogásán, majd a tetőszerkezet felágaskodott és fülsiketítő ropogással beomlott.
A seregek ura megbűvölten nézte. A lángok visszfénye ott vonaglott az arcán. Kábulatszerű állapotából a testőrség parancsnoka zökkentette ki.
– Uram…
– Igen! Mit akarsz? – fordult feléje az uralkodó.
– Ibn Ganza…
– Mi van vele? Beszélj már! – förmedt nyersen a tisztre.
– Ibn Ganzát a palotába vittük parancsod szerint. A hakim mindent megtett, de talán még fél órát, ha engedélyez Allah az életéből.
– Lóra! – parancsolta. – Előre! A legrövidebb úton!
A lovascsapat, élén a seregek urával, dübörögve száguldott végig a kihalt utcákon. A járőrök katonái rémülten ugrottak félre, és lapultak a házak falához, mert aki nem volt elég gyors, azt könyörtelenül letaposták.
A palota bejárata előtt olyan hirtelen rántotta meg lova gyeplőjét, hogy a ló térdre rogyott. Leugrott a lóról és berontott a palotába.
– Hol van? – kiáltotta, és végigrohant a folyosón. A folyosó végén a komor hakim várta.
– Erre gyere, uram – mondta, és bevezette az egyik terembe.
A terem közepén selyemfüggönyökből, bársonyruhákból és mindenféle rendeltetésű prémekből hevenyészett derékaljon, lehunyt szemmel feküdt Ibn Ganza. Arca vértelen, hamuszürke volt, szája szélén rózsaszínű hab.
A seregek ura térdre esett mellette, és megfogta a vértelen, hideg kezet.
– Barátom! Miért tetted? Miért kellett elveszítenem egyetlen barátomat?
Ibn Ganza felnyitotta a szemét, és visszakérdezte halk, tagolt hangon.
– Barátom. Miért tetted? Miért kellett elveszíteni egyetlen barátomat?
A kalifa hallgatott. A lázban égő szempárral nézett farkasszemet. Ibn Ganza tovább kérdezett:
– Nem arra tettük fel mindketten az életünket, hogy megszerezzük a Titkot?
– De igen. És te, Ibn Ganza, mit vártál a Titoktól? Melyik részét akartad megismerni? Mire voltál kíváncsi?
A tudós nehezen kapkodva a levegőt, hörögve felelte.
– Tudod jól, kalifa. A Vimána titkát. Azt a titkot, amit az istenek nekünk adtak, és ami elveszett. Azért jöttünk, hogy újra napfényre hozzuk a Titkot!
– Mire kellett volna nekünk a Vimána titka?
Ibn Ganza nagy erőfeszítéssel felkönyökölt. A kalifa óvatosan támogatta.
– Hogy felemelkedhessünk a földről! – kiáltotta suttogva Ibn Ganza. – Hogy megközelítsük tudásban az isteneket, és méltók legyünk társaságukra!
– Barátom – válaszolta gyengéden a seregek ura –, te India szülötte vagy. Miért veszett el a Vimána titka?
– Háború volt. Harcoltak földön, vízen, levegőben. A legendák és írások szerint még a Napot is lehozták az égről, hogy felégessen mindent. Az Istenek is harcoltak – hörögte a bölcs.
– És hova lettek az Istenek?
– Meghaltak. Aki életben maradt, elrepült vissza az égbe. De hiszen Te is tudod!
– Tudtam, mi történt. De nem fogtam fel, hogy mit jelent. Mennyi idő kellett ahhoz, hogy a harcok helyét újra fű nője be? Mennyi idő telt el addig, amíg az emberek újra városokat építhettek és újra felemelkedtek az állati sorból, ahová a háború döntötte őket? Az emberek elfelejtették a pusztulást és a Titkot. De Te újra megtaláltad az elveszettnek hitt kincset. A tudást, amely felemelhet a földről, vagy elpusztíthatja a Földet.
Megtaláltad a Titok rejtekhelyét, és eljöttünk a Titkot kiszabadítani börtönéből, ahol azt az öncélú tudás megszállottai őrizték. Mi lett volna unokáink sorsa, ha szabadjára engedjük, ha mindenki megismeri? Felemelkedés, vagy pusztulás? Meg tudod mondani, barátom?
Ibn Ganza hallgatott. A kalifa várt. Végül a tudós szólalt meg, rekedten:
– Fegyverrel jöttünk a Titokért. Fegyverek kísérték volna, és fegyverré vált volna maga is. – A barátjára nézett. – Bocsáss meg nekem, kalifa, hogy félreismertelek. Vak voltam. Elvakított a tudásvágy – sóhajtott. – És most életemmel fizetek a vakságomért. Hiába éltem, és elvesztettem életem értelmét.
A kalifa torka elszorult. A nemrégen, a főpap szájából is hallott szavak kísértetiesen visszhangzottak most a tudós szájából. Ibn Ganza a kalifára nézett.
– Sajnálom, hogy egyedül hagylak, barátom. Allah adjon erőt neked, hogy elviselhesd keserűvé vált bölcsességedet. – A tudós visszahanyatlott fekhelyére, és lehunyta a szemét. Egy darabig csak nehéz légzése hallatszott. A kalifa intésére a hakim odalépett a tudóshoz, és megtapintotta az érverését.
– Készülődik Allah színe elé. Már csak perceitek vannak, uram. – A hakim megfordult és nesztelen léptekkel távozott.
Ibn Ganza arca kisimult. Kinyitotta a szemét. Halkan újra megszólalt.
– Teljesítsd egy kérésem, barátom, és akkor talán mégsem fecséreltem el az életemet.
– Már teljesítve is van. Mondjad.
– A térkép. Ne égesd el! Őrizd meg unokáinknak. Nem kell az eredeti. Elég, ha megőrzöd a másolatot – suttogta. – Hadd tudják meg utódaink, hogy fel lehet emelkedni a földről, még ha ők örökre a föld rabjai maradnak is. És akkor keresni fogják az utat. És amint méltók lesznek rá, talán, meg is találják.
– Nem maradnak a föld rabjai. Fel fognak emelkedni a földről, de a saját erejükből, az istenek segítsége nélkül is. És ők már uralkodni fognak a tudásukon. Így lesz. A térképet pedig kívánságod szerint megőrzöm – válaszolta megilletődötten a kalifa.
Ibn Ganza arcán mosoly áradt szét. Szájából egyetlen rövid mondat csúszott még ki: – Látom őket repülni! – Feje félrebillent.
A kalifa a keze után kapott, majd halkan zokogni kezdett. Könnyei végigcsurogtak az arcán, és a tudós hideg kezére hullottak.
A seregek ura a kis asztalkánál ült, elgondolkozva nézte a föld Vimánáról festett képét, és a mellette fekvő, művészien megrajzolt másolatot. Nézte az ismeretlen tengereket, az ismeretlen kontinensek partvonalait, az ismeretlen hegyeket és folyókat a nagy vízen túl. Az íróeszköz után nyúlt, és a rajz aljára erélyes kézzel odaírta: „Másolat az eredetiről”, majd ellátta a kézjegyével.
Letette az íróeszközt. Kezébe vette az eredetit és felkelt. Odament a terem sarkában álló háromlábú rézedényhez, amelyben parázsló faszén próbált enyhíteni a terem nyirkosságán. Rádobta a képet a parázsra. A kép tekeregni kezdett a parázson. Itt-ott megolvadt, kilyukadt. Maró szagú, sárga gőzök szálltak fel belőle.
A gőzök köhögésre ingerelték. Kezével próbálta a gőzöket félrehajtani. A kép megolvadt részei lobbanva gyúltak lángra, majd az egész harsogva égni kezdett.
A kalifa visszatért az asztalhoz. Megütötte az asztalon álló kis gongot.
A függönyt félrehajtva, belépett az alvezér.
A kalifa felé nyújtotta az asztalon fekvő másolatot.
– Zárjátok réztokba! Küldd futárral, helyezzétek el a tengerészet térképtárában! Csak a mindenkori kalifa nyúlhat hozzá. Egy osztály lovasság kísérje!
– Parancsod szerint lesz, uram!
Az alvezér átvette a rajzot, mélyen meghajolt,és kihátrált az ajtón. A kalifa a rézedényre pillantott. A kép már teljesen elégett, a szobában opálos volt a levegő a füsttől. A kalifa az ablakhoz lépett, félrehúzta a nehéz függönyöket. Az ablakon hűvös pernyeszag áradt be. A légvonat megszenesedett fekete pernyemaradványokat sodort be az ablakpárkányról a szobába. Omár kalifa megborzongott, és összevonta magán a köntöst.
A távolban még mindig parázslottak az alexandriai könyvtár maradványai.
Puskás Imre
A pók
(Groteszk a retrográd evolúcióról)
I.
Süvöltve vágódtunk a légkörbe. Szabályos leszállás ígérkezett. Tizenöt perc – hozzávetőlegesen. Előzőleg hetekig keringtünk. Miután kijelöltük a leszállóhelyet és kiszámítottuk a koordinátákat; kezdetét vette a leereszkedés. A biztonság kedvéért két leszállóhely-koordinátánk is volt. Mindkettő akkurátusan betáplálva, megfelelően programozva. Ha valami kellemetlenség adódik az egyik helyen – lódulunk a másikra.
A leszállás egyébként egyszerű. Három szakaszban történik. Az adott pont elérésekor automatikus fékezés; az első zökkenő – mondja a hajózózsargon. Ezzel elérjük a légkört. Második zökkenés. Sokkal nagyobb, mint az előző, és óriási zajjal jár. A hangeffektus valahonnan a huszadik frekvencia alól indul, és fokozatosan emelkedik az ultrahang felé. Amikor már szinte elviselhetetlen magasságban cincog: újabb zökkenés. A magas „vvhhhiiii” hirtelen alacsony „bbzzzzuuuu” lesz. Száz méterre vagyunk a talajtól.
A vezérlőpulton pillanatok alatt lámpák százai kezdenek észtveszejtő villogásba: stabilizátor, destabilizátor, magasság, merülési sebesség, talajfelszín, vezérlés-ellenőrzés; automatikus és kézi, motorok kimenő teljesítménye, összteljesítménye – és így tovább.
Lángon állunk: tíz méter.
Totty! – Mint egy elfuserált Donald kacsa. Hát kérem: ez a leszállás.
II.
Következik az ellenőrzés. Az adatgyűjtést a műszerek végzik még a leszállás alatt. Figyelmük mindenre, vagyis minden ismertre kiterjed. Az összes elképzelhető adat bekerül a Komputerbe. Mi pedig szépen, kényelmesen elterpeszkedhetünk a Főernyő előtt, várva, hogy az adatok mérlegelése után a számítógép hajlandó lesz-e kinyitni az ajtót vagy nem. Négy-öt napig biztosan eltart. Halálosan unalmas „szórakozás”.
III.
A fogadást megnyertem. A hatodik napon kinyílt az ajtó. Megkönnyebbülten sóhajtottunk, és azzal ki-ki elindult, hogy magára cibálja szkafanderét.
A hajóban csak az ügyeletes maradt. Jó szerencsémre – most nem én. Miközben testhezálló védőruhámat huzigáltam, elgondolkodtam, tulajdonképpen mi miért vagyunk? – Amit itt tudni érdemes, azt a Komputer már elraktározta megfelelő memóriaegységeibe – még csak lehívni sem tudjuk. Nekünk meg kegyesen odavetette a koncot: Na, macskajancsik! Eredjetek! Bámészkodjatok!
Csak véletlenül pillantottam a belső kommunikáció ernyőjére, de rögtön láttam: valami nincs rendjén. Az ügyeletes kézzel-lábbal integetett, magyarázott valamit némán, mert két napja lecsavartam a hangot. A ruhába félig bebújva ugrándoztam a készülékhez. …denki a. Főernyőhöz! Ajtót lezártam. Vége – hallottam. Gondolatban kuncogni kezdtem. Kezdtem érteni – miért vagyunk mi is itt… Ez egyszer mindentudó Komputerünk rosszul mérlegelt valamit.
IV.
Négyen szorongtunk a Főernyő előtt. Ügyeletesünk kézi vezérléssel irányította a külső kamerát. A hajó közvetlen környékét pásztázta. Nyugalmas világnak tűnt. Elszórtan sásszerű növények hajladoztak a szélben. A talaj kellemes, sárgásbarna homok. Semmi különleges nem mutatkozott. Kétszer is körbejáratta az elektromos „szemet”, közben egyre idegesebb lett.
– Képzelődsz – vágtam hátba. – Nyisd ki az ajtót!
– Nem! Várjatok! Egy picit várjatok…! Az előbb itt volt!
– Ugyan mi?
– Mit tudom én! – mérgelődött. – Csak egy pillanatra láttam.
Miközben beszélgetésünk zajlott, a kamera állt. Ekkor az ernyőn megmozdult valami. Először egy kis púp keletkezett a talajon. Szerteszét pergett róla a homok. Aztán a lyukból előóvatoskodott egy lény, és leült, vagy mit csinált. Olyan volt, mint egy tányér nagyságú pók.
– Na, mit mondtam! – dőlt hátra diadalmasan az ügyeletes.
A pók egy ideig nyugton maradt, aztán ugrálva elindult. Hol ide ugrott, hol oda. Mire itt is, ott is apró púpok emelkedtek, és egykettőre több száz nyolclábú ugrándozott a hajó körül. Meg kell adni: kísérteties látványt nyújtottak.
– Saltinizák – szólalt meg egyikünk.
– Micsodák?!
– Ezt a nevet adtam nekik – válaszolta. – Az aknász- és az ugrópókok keverékei. Aknászpókok: ctenizidák, ugrópókok: saltinidák. Összevonva: saltinizák. Fogni kéne egyet!
– No, eredj! – biztattuk.
Komolyra vette. Mérgesen becsattintotta a sisakját.
– Nyissátok ki az ajtót! – hallottuk a hangszóróból.
– Csak semmi hősködés! – szóltam utána, és élesre állítottam a külső sugárvetőt.
V.
A beérkező információkat a Főernyőre kapcsoltuk. Egy időben láttuk pókjaink ugrabugrálását, társunk pozícióját és a Komputer „állásfoglalását”. Kinyílt az ajtó. Abban a pillanatban a hosszú lábú, társaság felpattant a levegőbe, és a leérkezés lendületével pillanatok alatt elásta magát. Csak úgy porzott a homok.
Társunk ezt nem látta, mivel háttal lépett ki. Amikor megfordult, már csak a lengedező füveket szemlélhette. Szó nélkül visszajött. Nagy szuszogásokkal húzta le magáról védőruháját.
– Ez így nem megy – állapította meg. – Rettentő félénk állatok.
– Hmmmmm! – mondtuk valamennyien.
VI.
Hetekig kísérleteztünk. Minden lehetséges módszert kipróbáltunk. Rafináltabbnál rafináltabb csapdákat szerkesztettünk. Ravasz ejtőhálókat feszítettünk fel. Készítettünk egy automata csapdát, majd órákig ültünk egy-egy lyuk mellett. Semmi eredmény. A végén, mérgünkben négy méter mélyen felástuk a hajó környékét, de csak annyit értünk el, hogy teljesen megvadultak, és hetekig nem jöttek elő.
Ekkor támadt valamelyikünknek az az ötlete, hogy kapcsolatot kell velük teremteni. Vigyázat – nehogy félreértsenek!
Csak az volt a célunk, hogy elkapjunk egyet, bele a formalinba – aztán nyomás haza.
Az ősi vadászmódszerből indultunk ki. Be kell illeszkedni a „vad” világába, azonosulni kell vele! Az ötlet több ezer éves. Némely természeti népek állatbőrt húznak magukra, belopakodnak a csordába, aztán – puff!
Ez rendben is van. De miként lehet azonosulni egy pókkal? Kétnapi gondolkodás után elkészítettük a haditervet. A sziámi négyes… Inkább elmagyarázom, mert úgysem értik.
Az ügyeletet a Komputerre bíztuk, és mind a négyen kimásztunk a hajóból. Háttal egymásnak fordulva, karjainkkal összekapaszkodva. Ez volt nagy találmányunk: a sziámi négyes. A nyolclábú csodalény. Pókszerűvé akartunk válni…”
Morfológiailag akartunk azonosulni velük. Egyik társam haladt elöl. Mi pedig, ki háttal, ki oldalazva – botladoztunk utána. Talán húsz-harminc métert tehettünk meg. Én lépkedtem az alakzat „hátsó” felén – csapnivaló pozitúra – és meguntam az örökös hátrafelé gyaloglást. Megálltam. A többiek is megtorpantak. Leültünk. Összekapaszkodott „lényünk” lehuppant. Lábaink eltűntek alattunk. Ekkor értettem meg a kéz jelentőségét. Esküszöm – soha nem jutott volna eszembe: négy embernek nyolc keze van. Továbbra is pókszerűek maradtunk! Egymásnak támasztott háttal vártuk a jelentkezést.
VII.
Fél óra sem telt el. Néhány méterrel előttem megemelkedett a homok, majd itt-ott, mindenütt. Ameddig a szemem ellátott – mozgó, fekete lények tömege jött felénk. Százezernyi pók. Biztos voltam benne, hogy minden hajszálam égnek mered. Két társamat erővel rángattam vissza.
– Nyugalom! Van nálam fegyver! –– suttogtam cseppet sem nyugodtan.
A szürkésfekete tömeg biztonságos távolságra megállt, és leült. Percekig bámultuk egymást. Végül kivált közülük egy. Közelebb lépett, kis dombocskát kapart maga alá, felmászott erre, majd – higgyék el, nincs jobb kifejezésem – szónokolni kezdett. Ahány lába, annyifelé mutogatott. Akár egy megkergült szemafor.
Néztük, néztük – és rájöttünk: ezeket nem lehet megfogni.
Bbbbbrrrrruuuuuu! – ordított közbe a hajósziréna, Vészjelzés!
Pillanatok alatt elfelejtettünk mindent. Hanyatt-homlok rohantunk a hajóba. A Komputer indított.
VIII.
A start rendben. Újabb leszállás a második programnak megfelelően. Tökéletes fékezés. A gyomrom kicsit háborgott a fel és le ellen… Mit számít ez.
– Most értünk talajt!
Vissza! Újra le! – Vissza! Mi ez?!
IX.
Végre megállapodtunk.
Egy irdatlan pókháló kellős közepén…
Salamon Csaba – Kisturi József
Ajándék Gormundinak
Éppen most bújt ki a földből. Először szemügyre vett, majd, mert nyilván nem talált valami veszedelmesnek, azonnal felvette legbizalomgerjesztőbb alakját. Én azonban közönnyel fordultam el tőle, mert meglehetősen primitív példánynak látszott. Ilyet csak nem viszek Gormundinak! Ez a lény azonban nem szállt le rólam, folyton ott éreztem lihegését a hátam mögött.
– Uram – mondta –, hallgasson meg…
– Biztosan nagyon éhes lehet – állapítottam meg magamban.
Ez nem fog másként békén hagyni, csak ha ártalmatlanná teszem. Tudnivaló ugyanis, hogy amíg egy példánya nyomomban van, addig másik nem mutatkozik előttem. Ez íratlan szabály, egymás vadászatát sohasem zavarják meg.
Megfordultam. A fantom igen idétlenül nézett ki, csupán nagy, szivárványszínű szemei mutattak egy kis eredetiséget. Az ilyen fajtából annyit viszek Gormundinak, mint a skezerabogár. Nekem valami különleges kell. Energianyelőmet rászögeztem a lényre, és beszippantottam a fantomját. Ott állt előttem leleplezve, négy vékony, ízelt lábán, emésztőnedvei tócsát alkottak a homokba csorogva.
– Hallgatom – szóltam, de az állatka ekkor már megszégyenülten eltűnt egy csisz buja levelei között.
Mielőtt továbbindultam volna, előhalásztam táskámból Szofázsi professzornak a ritkább fajok elhelyezkedését mutató térképét. Eszerint a legközelebb található csoportosulás több mint két hosszra és 250 rövidre van attól a helytől, ahol most állok. Körbepillantottam. Nem messze tőlem, egy terebélyes zingedasfa árnyékában egy másik gyűjtőt fedeztem fel, amint szorgalmasan tanulmányoz egy papírdarabkát.
– Nem értem… nem értem… – dünnyögte. – Valahol itt kell lennie.
– Engem nem ejtesz át! – gondoltam. – Az igaz, hogy már sokan lelték így halálukat, de amióta megjelentek az azonosító készülékek, a fantomoknak senki sem esett áldozatul.
Megszólítottam.
– Bocsánat, segíthetek?
A gyűjtő bizalmatlanul fordult felém.
– Á, semmi, csak ezt a kis térképet nézegetem.
Szubvómat lövésre készen tartva közelebb léptem. A papír teljesen üres volt, a gyűjtő arcát pedig az érzékszerveket csupán stilizáló vonások alkották. Silány példány, de ha Gormundinak nem is, cserének azért megfelel.
Szubvómat hirtelen mozdulattal a fantom közepébe vágtam, és meghúztam az elsütőbillentyűt. A légnemű testben szétáradó energia láthatóvá tette azt, az állatkát pedig több rövidre vetette ki belőle.
– Az első zsákmány – morogtam, miközben összehajtogattam a fantomot és belegyömöszöltem a hátizsákomba.
Máskor jobban kell ügyelnem, nehogy még egy ilyennel összeakadjak, elegem van a primitív példányokból.
Beszíjaztam a hátizsákot, és elindultam az érdekesebb lelőhelyek felé. Sűrű növényzettel benőtt völgyön keresztül vezetett utam, ahol nehéz felszerelésem és a zsírpabozót mérgező csápjai miatt csak lassan haladhattam. Szubvóm energiasugarát késként használva törtem magamnak utat a minduntalan előttem tekergőző ágak között. Közel 1/26 forg telhetett el, mire átverekedtem magamat minden akadályon, és kijutottam egy tisztásra. A megtett út nagyságából ítélve úgy tűnt, sikerült az egyik legritkább faj vadász területére észrevétlenül bejutnom. Felszerelésemből előkotortam minden gyűjtő nélkülözhetetlen kellékét, az elektronikus távcsalit, és a legerősebb fokozatra állítottam. Ennek étvágygerjesztően zümmögő hangjára a legjóllakottabb állatkák is előbújnak vackukból, és fantomot gerjesztenek maguk köré. Nekem pedig nincs más dolgom, mint hogy üljek és várjak, és az elém kerülő példányokat szubvóvégre kapjam.
Egyik szememet előre, a másikat hátra állítottam, hogy az egész terepet beláthassam, s így az esetleges támadás ne érjen készületlenül. Várakozásom ellenére egy ideig nem jelentkezett egyetlen támadó szándékú lény sem. Már éppen új vadászterület után akartam nézni, amikor a távolban feltűnt egy aránylag kis méretű, nevetségesen sután mozgó állatka. Minden bokornál, bozótnál megállt, és kis darabkákat csippentett le belőlük, melyeket egy furcsa formájú dobozba rakosgatott. Azután hosszú pálcát vett elő, és azzal piszkálgatta a talajt. Érdeklődéssel követtem minden mozdulatát.
Ilyen speciális tevékenységet még egyetlen példány sem mutatott. Ezt viszem Gormundinak!
Egyre közelebb és közelebb jött, és úgy tett, mintha nem vett volna észre. Furcsának tűnt előttem, hogy nem is próbálta leplezni négylábú voltát, sőt járás közben csak két végtagját használta. Lehetséges, hogy így, magát primitívnek feltüntetve, próbál bizalmamba férkőzni, és sajnálatot ébreszteni maga iránt. Kíváncsi vagyok az értelmi képességeire is. A lény most már határozottan felém tartott. Néhány lépésnyire tőlem megállt, és az övére tűzött dobozból beszélni kezdett.
– Ilyen ronda dögöt még nem láttam. Tizenhatlábú felöltöztetett sárkány! – Övéről leakasztott egy készüléket, és az arca elé emelte.
– Hé, Tony, ezt nézd meg! Bekapcsolom a kamerát. Látod? Tele van aggatva mindenféle kacattal, de értelmesnek látszik. Megmozdult! Mintha értené a szavaimat. Lehet, hogy telepatikus tulajdonságokkal bír.
– Gormundi nagyon fog örülni, hogy ilyen ritka, értékes ajándékot kap tőlem – mormogtam magamban.
– Értem! Értem, amit mond! Valami Gormundiról beszél. Ki az a Gormundi?
Meglepődtem a kérdésen. Micsoda asszociációs képesség!
– Gormundi a legjobb barátom. Nemsokára születésnapja lesz.
– Hallod ezt, Tony? Ha barátja van, akkor ezek társadalomban élnek. Ha pedig ismerik a naptárt, akkor tisztában vannak az idő fogalmával, és némi matematikai alapképzettséggel is kell rendelkezniük. Ez óriási! Felveszem vele a kapcsolatot.
– Mennyit fecseg ez összevissza. Úgy tesz, mintha társa is volna, pedig az állatkák mindig egyedül vadásznak. Megpróbálom beugratni…
– Ez a te vadászterületed?
– Nem, én egy másik bolygóról jöttem.
– Csak ez az egy bolygó van – feleltem a képtelenségre.
– Nem hiszel nekem? Hiszen megmutathatom, ott áll a rakétám két dombbal arrébb, azzal érkeztem az űrből.
– Hazudsz! Az űrben nincs semmi.
– Hát, a csillagok, azok mik? – kérdezte a lény.
– Ugyanolyan fantomok, mint te vagy – mondtam, s azzal előre készenlétben tartott szubvómat a fantomba döftem. A megszokottnál sokkal nagyobb erőkifejtésre volt szükségem ahhoz, hogy a hegyet a kellő mélységbe juttassam. Ilyen erősen gerjesztett példányról még Szofázsi professzor sem tesz említést a Nagy Fantomkönyvben. A lény közben eszeveszetten kiabált, és furcsa hangokat hallatott.
– Áááá! Te rohadt dög! Ezért még megfizetsz! Elpusztítjuk az egész bolygótokat! Négy nap múlva ideér a flotta, és nem marad sem…
A belsejébe juttatott energia egyszerre elhallgattatta. A test megmerevedett, és a fehér, egybeszabott burkolat hasadékain át rossz szagú füst szivárgott elő. Erőlködve húztam ki a szubvómat, s meglepődve vettem észre, hogy az fekete, pörkölt szélű lyukat égetett bele. Ezután összehajtogattam a fantomot, és elhelyeztem másik zsákmányom mellé a hátizsákba. Miközben hazafelé indultam, magam elé képzeltem, hogy fog örülni Gormundi négy forg múlva az ajándékomnak!
Dei Erzsébet
Korrekció
Későre járt; de a park hűvöséből Beatrix semmit sem érzett. Csak a görkorcsolya szíja szorította a tornacipőn keresztül, és kapucnija akart mindenáron hátracsúszni. Dereka ütemesen lendült oldalt, karjait követve, arcát pirosra csípte a szél. Fáradt volt, de nem akart, nem bírt megállni. Szilaj vágy égett benne hónapok óta, aminek sehogyan sem tudott nevet adni. Maga volt a puszta éhség. Nem segített semmi, ez a mindenesti száguldás csak pillanatokra oldotta fel, hogy azután még mélyebbre zuhanjon a hiányérzet poklába. De a park és a hazafelé, vezető út mindig tartogatott meglepetésként néhány részeget vagy kósza alakot, akik megpróbálták fellökni, elgáncsolni, leszólítani, és élvezettel kiabáltak utána disznóságokat.
Sűrűsödtek a fények, kiért a parkból, a város utcáin gördült. Az üzletek éppen zártak, kevesen jártak az utcán, nem kellett kerülgetnie az embereket. Közel ért a házhoz, ahol lakott, és az utolsó kanyart nagy ívben vette, mert a járda a keresztutcában kiszélesedett. Váratlanul, a kapu alól, kutya szaladt ki, és Beatrix csak úgy kerülhette el az ütközést, hogy egyetlen lendülettel megperdült saját tengelye körül. Karjait kitárta, és ekkor pillantotta meg a férfit. Már semmi nem sikerülhetett, és a lány megadta magát a esés lendületének. De nem ütődött a falnak.
Két határozott kéz ragadta meg, magasba emelte, majd lerakta a járdára, Beatrix tágra nyílt szemekkel nézett a férfi arcába.
– Te jó ég! Én korcsolyával majdnem hatvan kiló vagyok!
A férfi nem szólt semmit, mosolygott, látta, hogy a lány nem bírja levenni róla a tekintetét. Komolyan, figyelmesen nézte, kilépve az időből. Az arc nem volt szép, de valami eszébe jutott róla. Valami, amit keresett. Homályosan, de ott volt a szürke szemekben, a száj lehúzódó szegletében, a finom rajzú, hajlott orrban.
– Igazán köszönöm, nagyot estem volna – szólalt meg végül a lány, és a férfi elengedte a karját. Ismét elmosolyodott, bólintott, és eltűnt a sarok mögött. Beatrix belépett a kapu alá, lecsatolta a szíjakat, és gyalog ment fel a harmadikra. A lakásból halk zene szűrődött ki.
Nagyapa még fent van – gondolta kelletlenül. Most nem volt kedve beszélgetni. Óvatosan surrant be a szobájába. Nem gyújtott villanyt, lekuporodott az ágy végébe, és az egyre sűrűsödő félhomályban ugyanazt a arcot látta, de már egész másként, sürgetően. Elővett egy rajzlapot, és arcával egy magasságban kitűzte a lambériára. Felkattintotta a kis lámpát, fényét a túlsó falra irányította, hogy a lapon csak szórt fény látsszon. Rajzolni kezdett. Már az első vonalak pontosan azt adták, amit akart, és negyedóra múlva ott villogott előtte az arc, minden apró részletével. Nem hasonlított senkire, akit valaha is látott, mégis úgy tűnt; ismeri. A szem mélyről, világosan sugárzott, a szemöldök íve magasan és egyenesen húzódott a halánték felé. A homlok tisztán magasodott fölötte, és a középen elválasztott világos haj egészen vállig ért. Az egész arc furcsán mongoloidnak tűnt, pontosan kirajzolva a bőr alatt a csontok formáit. Lázasan rajzolt tovább, míg csak el nem fogyott egyetlen puha ceruzabele. Akkor hátralépett, és behunyta szemét. Hosszú ideje először érzett valami megnyugvásfélét. Csodálatos érzés, ha az ember meg tudja formálni azt, ami benne született meg.
Kinyitotta szemét, az arc beragyogta az egész szobát. Beatrix megérintette a hűvös papírlapot.
A következő napokban mindig talált okot rá, hogy egy kicsit javítson rajta, de egy hét múlva már befejezettnek látta, és nem rajzolt hozzá többet. Már nem volt egyedül. Leült az ágya szélére, végiggondolta napjait, önmagát, és figyelte az arcot. Képzelete játékának tartotta, mikor az arc elkomorult, vagy már majdnem mosolygott. Teltek a hetek, és a kezdeti öröm után ismét érezte, hogy ez sem elég. Tudatosan kezdte keresni ezt az arcot a utcákon. Néha egy-egy profilban ott volt egy parányi részlet: a szem állása, a fej formája, .de a többi már idegen volt, és Beatrix csalódottan fordult el. Egy este azután félhangosan kimondta azt, ami évek óta megbújt tudata mélyén.
– Haza akarok menni! – és rögtön meg is ijedt saját szavaitól. Nem tudta, mire gondol pontosan, mert ezen a szobán kívül még soha semmit sem nevezhetett otthonának. De nem, ez nem lehet az otthonom, gondolta most már biztosabban. Hideg és idegen minden. Lehajtotta fejét a párnára, de nem sírt. Később felállt, hogy a konyhában teát készítsen nagypapának. Éppen csorgatta a vizet, amikor csengettek. A tejüvegen át magas árny sötétlett. A csengetésre nagypapa is kicsoszogott.
– Ki az, kislányom? – kérdezte.
– Mindjárt megnézem – felelte, de az öreg csak állt. Beatrix kinyitotta az ajtót, és ahogy szemét a jövevény arcára emelte, nem bírt megszólalni.
Önkéntelenül hátralépett, de a férfi nem ment beljebb, csak a szeme söpört végig a lányon, az előszobán, és a nyitott ajtón át a falra tűzött képen.
– Jó estét! – szólalt meg. – Itt van a hiba? Az elektromos művektől jöttem.
Nagypapa előrelépett, gyanakodva nézett a idegenre, és megfogta a kilincset.
– Mi nem hívtunk szerelőt, kérem, nincs nekünk semmi bajunk a villannyal.
– Akkor elnézést a zavarásért! – mondta a férfi, még rámosolygott a lányra, tekintete ismét, mintegy véletlenül betévedt a rajzra, aztán megfordult, és elment.
Nagypapa visszavonult szobájába, és felerősítette a tévét. A lány csak nézte az ajtót és szeme előtt végtelenített filmként peregtek újra és újra az előző percek. Gyomra összerándult, körme tenyerébe mélyedt. Elengedtem, gondolta, soha többé nem találom meg, meg sem mertem szólítani. Elhomályosult szemmel, lassan ment a szobájába. Keze automatikusan nyúlt a kapcsolóhoz, fehér fény öntötte el a szobát. Az arc a falon komor volt, büszke, titokzatos és… színes. Minden árnyalat pontosan megegyezett a valósággal, és Beatrix most már sokszoros fájdalomként élte át vereségét.
– Miért kell nekem? – gondolta. – Ez nem szerelem, sokkal több, vagy egész más, nem értem!
Kivágta a szobaajtót, felkapta kabátját és lerohant a lépcsőn. Az utca majdnem üres volt. Nem tudta, merre keresse. A liget felé futott, amíg csak lélegzettel bírta, azután egy másik útvonalon vissza. Reményvesztve állt meg a kapu előtt, majd lassan felment a lépcsőn. A lakásban sötét volt. Ruhástul levetette magát az ágyra, végre szabadon tudott sírni. Csak akkor hagyta abba, mikor érezte, hogy lázas, forró a teste a kabát alatt. Gépiesen levette, megborzongott. Felkapcsolta a éjjeli lámpát az ágy felett, azután percekig mozdulatlanul állt. A papírlap üresen lógott a falon, csak a lámpafényt verte vissza fehér foltokban.
A lány tudata szilánkokra robbant, kínlódva egyensúlyozott a valóság peremén. Aztán lassan lecsillapodott. Már semmi nem fájt, olyan üres és tompa lett, mintha kilépett volna önmagából. A dolgok súlyukat vesztették, lényegtelenné váltak, csak egy volt a fontos, hogy többé ne is kerüljenek közel. A szoba idegenül, érthetetlenül vette körül ostobán funkciótlan tárgyaival. Parányinak, fojtón szűknek érezte maga körül a falak által közrezárt négyszöget, és az ablakhoz lépett. Kitárta.
A túloldalon, a szemközti háromemeletes házban, a világos ablakok mögött irigylésre méltó egyszerű percek követték egymást. Tévénézés, veszekedés, egy gyermekszoba félhomályában könnyű szuszogás. Elérhetetlen nyugalom. Beatrix lenézett a üzletsor előtti járdára. A kirakat fényeitől körülölelve ott állt a férfi. A lánynak meg sem kellett lendítenie kezét, érezte magán a tekintetét.
A férfi hátrarázta hosszú, fényes haját, és hívón intett felé. A mozdulat egyértelmű volt, nem volt benne ajtócsukás, lépcső, rohanás az utcán, egyenes, merész ívet írt le a ablaktól a járdáig. Beatrix nem tétovázott.
Fellépett a párkányra, kitárta karjait, és nyitott szemmel lépett a mélység fölé. De csak egy rándulás volt az egész. Minden megállt, kimerevedett, teste üvegfalba fagyott háromemeletnyi magasságban. Tökéletes csend vette körül. De lassan sercegni, villódzni kezdtek a tárgyak körvonalai, és tiszta, zúgó hangok lopództak a tudatába…
…módosítani kell, ha ennyire nem bírja a környezetet elviselni, akkor valamit túfadagoltunk… az idegenségérzet totálkárossá teheti az egész konstrukciót… ez a pszichoszonda eddig jól működött… ha keresi az eredetét, az máris csőd… törlés, törlés… az új beépítése után mennyi ideig közvetíthet információkat… legalább harminc-negyven év… kár, hogy nem jöhet most vissza… ez elég reménytelen hely… talán mégsem… beilleszkedési séma megerősítve…
A hangok halkultak, szertefoszlottak. A merevség hirtelen felengedett, eleresztve testét. Zuhant, de az eszméletlenség átölelte a utolsó pillanatokat.
Másnap az Esti Hírek hatodik oldalán az alábbi cikk jelent meg: „Mint már a rádióból is értesülhettek olvasóink, szerencsés kimenetelű baleset történt tegnap este. Egy fiatal lány, H. Beatrix, ablaknyitás közben kizuhant harmadik emeleti lakásából. Azonban egy hanyagság megmentette az életét. Az ablak alatti divatáruüzlet vezetője záráskor elfelejtette behúzni a kifeszített védőponyvát. H. Beatrix előbb erre esett, és csak utána a betonjárdára. Így csak jobb keze tört el két helyen. Ma délelőtt már nyilatkozott is veszélyes kalandjáról.
– Tulajdonképpen megláttam a felső ablakkeret szélén egy télről ottmaradt szigetelőcsíkot, azt akartam kipiszkálni, de megcsúsztam. A főorvos úr azt mondta, hogy a kezem rendbe fog jönni, egy ideig ugyan csúnyábban fogok írni, de az nem baj. Még jó, hogy egyáltalán nem tudok rajzolni.”
Kemény Dezső
Encián úr álmodik
Heten ültek az Aranybárány vendéglő törzsasztalánál: Herbst úr, az antikvárius, Emma kisasszony, a német nyelv tanára, Garaba úr, a könyvkötő, Selmeczi úr, a színpadmester, Sztrinkó ,úr, a zongorahangoló és Encián úr, a nyugalmazott vonatkísérő. Hetediknek maga a vendéglős, Kádinka úr csak akkor telepedett közéjük, amikor a eszperantó nyelv körüli vita hangereje már kezdett a mennyezetig csapni.
– Kérem, tiszteljék házam szentélyét, ha már egymást nem tisztelik. Talán rosszat álmodtak?
– Álmodni Encián úr szokott. – Emma kisasszony úgy közölte ezt, mintha valami titkot árult volna el. Pedig semmi titok nem volt ebben. Encián úr, aki csak akkor tette ki a lábát a városból, ha szolgálatban volt, kitűnő érzékkel bírt a dolgok újraálmodásában. Mint vonatkísérő, persze bejárta az egész országot. Sőt, mint hálókocsi-kalauz, külországban is megfordult volt egynehányszor, sok ember eszejárását megismerhette tehát, akárcsak a nagy, legendás utazó ős, Odüsszeusz. – Talán álmodozni, hm? Ez a bökkenő. Hm, Encián úr?
– Shakespeare – közölte Encián úr. És elmélázva folytatta. – Az volt ám csak a nagy álmodó! Én csak… Én, uraim, csak szerény…
– Úgy néz fel Shakespeare-re, mint egy impozáns, fene nagy szemétdombra nézhet egy szerény kis kukoricacsutka – vihogott fel Garaba úr, aztán békítőleg hozzátette: – Na, jó, nem kell megsértődni! Épp a napokban kötöttem be egy könyvet, szokás szerint el is olvastam, fene jó kis sci-fi volt. Arról szólt, hogy egy főváros vízművében valami szert kevernek a vasszerlejtungba, és attól mindenki, aki csak iszik a csapból, olyan álmot lát, amilyen a legpraktikusabb az éppen uralkodó juntának, vagy minek. Ebből aztán…
– Ki az ördög iszik a csapból? – fintorgott Kádinka úr, és folytatta volna, de Encián úr belevágott.
– Én már nem olvasok sci-fit. Végeztem velük. A könyökömön jön már ki a sok, híg lére eresztett, áltudományossággal megfejelt, kalandközhelyekkel borsozott tudományos fantasztikum. Elhihetik, uraim… – Mérsékeltet kortyintott söréből, óvatosan letette a korsót és álmodozva körülnézett. Ibolyakék szeme volt, tarkóján meg jól tapintható tatártüske, amely napnál fényesebben, okmánynál hitelesebben tanúskodott Encián úr őseinek eredetéről. Asztaltársai csendben figyelték, csak Emma kisasszony emelte tüntetően a szájához tonikos poharát. De ő is várakozóan leste, mit fog most hazudni Encián úr, álmodás örve alatt. Mert Encián úrnak – és erre valamennyien megesküdtek volna, még az akasztófa árnyékában is – piramidális, monumentális hazugságai voltak.
S Encián úr, a várakozásnak megfelelően folytatta:
– Mi a pokolnak hazudoznak össze annyi marhaságot? Egyáltalában: az élet sokkal fantasztikusabb, mint akármelyik fantasztikus ötlet lehetne; hétköznapi dolgok is olyan csodálatosakká válhatnak, hogy… Csak hát éppen az időt kell egy kicsit eltolni. Tudják-e, uraim? Az időt… – ravaszkásan elmosolyodott, kortyintott egy kevésbé mérsékeltet, és belelendült. – Épp eleget olvastam össze életemben. Különösen akkor, amikor öt évig hálókocsi-kalauz voltam, na de ez most nem fontos. És amióta nyugdíjas vagyok, a sci-fibe is belekaptam. Olvastam Bradburyt, Lemet, Asimovot, Sztrugackijt, Aldisst, meg a többit. Egy este, utolsó kísérletként, éppen Clarkét vettem kézbe, de félrelöktem, belőle is elegem volt. És pont azon kezdtem töprengeni, amit az előbb mondtam önöknek. Közben meg elnyomott az álom. Olyan „bombázórajok húztak el felettem”-hangulat vett körül, és láttam, újra láttam azt, amit ifjú koromban a valóságban is láttam. Sőt mintha valaki ezt mondta volna: „Tihany felé húznak a Liberátorok…” és akkor egy bombázógép lángra lobbant, zuhanni kezdett egy nagy víztükör felett, mint egy égő szárnyú, hatalmas madár… És akkor változott a kép, úgy mint egy filmvágás. Egyszerre mintha Visegrádon lettem volna, Károly Róbert király palotájában. Mindenki halkan beszélt, nesztelenül lépkedett; urak és szolgák, literátus emberek és zordon hadfiak, mind valami aggódó, nyomott hangulatban pillantgattak a király belső termei felé. A palotahölgyek sehol sem voltak, bizonyára boldogan menekültek ebből az egyáltalában nem vidám légkörből, mihelyt tehették. Én egy limlomokkal díszített oszlopos terem sarkában ültem egy zsámolyon, és láttam-hallottam, hogy Urbuz fia Csempe, a király bolondja mesélte…
Titokzatos és fenyegető tüneményekről érkeztek jelentések az ország dunántúli vármegyéiből. Olyan titokzatosak és olyan fenyegetőek, hogy a király azonnal belső termébe rendelte mindazokat, akiktől tanácsot és segítséget várhatott. Az Úr 1328. esztendejének Nyár havában, Illés próféta névünnepén ültek össze az urak: ott volt mindenekelőtt Tamás esztergomi érsek, Laczfi István nádor, Stephanus Cedronius (Sztepan Kiedron), a krakkói egyetem professzora (és már két év óta a király udvari csillagásza), Pál veszprémi püspök és Döme, a pannonhalmi apátúr, továbbá Josephus Luchesius (Beppo Lucchesi), a padovai egyetem nagy hírű tudora, a görög és római auktorok alapos ismerője, végül a király orvosa, a párizsi születésű Renatus Magnificus Lutetiensis (René Parisien, dit Le Magnifique).
A sürgetős ügy, amelyről tárgyaltak, ez volt: alig két hét leforgása alatt, a jobbágyok legnagyobb dologidejében, Péter-Pál napja és Szent Lajos király húgának, Szent Izabellának ünnepe között, riasztó égi jelek rémítették és ejtették kétségbe a hívő keresztény népet, de a még itt-ott lappangó istentelen bogomilokat is.
Az első hírt Fejér vármegyéből hozták volt. Sügér, Kárász fia, pentelei halász, továbbá Sügér felesége, Magicsa, no meg egész házanépe éppen Péter-Pál napján, délidőben, repülő feszületeket láttak az égen, s hallották a megkínzott Üdvözítő sikoltó jajkiáltását, utána pedig azonnal az Úr haragos mennydörgését.
A király ezt a hírt a papi embereknek, Tamás érseknek, Pál püspöknek és Döme apátnak gondjaira bízta, lévén hitbéli dolgokról szó. E három úr rövid tanácskozás után úgy határozott, hogy e hírt nyilvánosságra hozni éppen az egyház érdekében nem szabad, mert megrendítheti az emberekben az igaz hitet, alááshatja a kereszténység alapját képező engedelmességet. Később, majd alapos kivizsgálás után – amely nyilván falsificatiónak, hamisításnak fogja bélyegezni e hírt – Tamás érsek ünnepélyesen nyilatkozni fog az alsóbb papság és a hívek miheztartása végett. De addig is szigorúan megtiltják, hogy az orvos és a csillagász, mint nem az ő szak májukba vágó üggyel, foglalkozzanak vele.
A másik hír egy veszprémi várjobbágytól, Opocstól származott. Cimboráival egy éjszaka szabad ég alatt iddogálván, különös fényeket láttak az égen, amelyek olyasféleképpen mozogtak, mint ahogyan had idején a tüzes nyilak szállnak, csakhogy sokkal magasabban, különös suhogással, s e sebesen mozgó árnyakon jobb felől piros, bal felől zöld tűz villogott. No, ez a villogás nem érdekelhetett mást, mint a csillagászt. És Stephanus Cedronius uram rögtön engedelmet is kért a királytól, hogy vizsgálódó szobájában felvázolhasson néhány elgondolást a változhatatlan égi körök táblájára. Az engedély megadatott. Ám a görög-latin tudós azonnal kijelentette, hogy az egész csak agyrém: sem Platón, sem Hermész Triszmegisztosh, de még Arisztotelész sem tud semmiféle ilyes jelenségről, sőt – mondta, a papi urakra pillantva – sem Ágoston, sem Aquinói Szent Tamás sem említ ilyesmit, következésképpen ilyesmi nincs. Vagy ha van is, nem kell vele foglalkozni. Helyesebb lenne inkább még egynéhány tucat apácát beültetni a veszprémvölgyi klastromba, hogy gyorsabban menjen a kódexmásolás.
Kósza hírek érkeztek Zalából is, Somogyból is, méghozzá tömegesen: nagy madarak szállnak az égen, irtózatos robajjal és fülsiketítő szárnycsattogással, vészt jósló vijjogással. Ki így, ki úgy írta le a látványt meg az ijesztő hangokat, de mind madarakról beszélt, jelesül egy Güze nevű vénasszony, egy Szentgróton, az esperesplébánosnál szolgáló Köpcse nevű kun leány (anyját Csutának hívják és Kunmadarasról került Zalába), továbbá egy Törked nevű jobbágy, s Öszöny fia Jenő, tízes hadnagy, besenyő származék, aki most a nyugati határszélen vitézkedik, valamint sok névtelenül maradt, meg nem jegyzett híradó.
A király, madarakról lévén szó, az orvosnak, ahogyan az időben mondták, a physicusnak engedte át ezt a hírbokrot. Monsieur le Docteur René Parisien dit Le Magnifique gall könnyedséggel legyintett: a borzalmastól a hétköznapiig csak egy lépésnyi az út – ezek a jámbor lelkek csupán költöző madarakat láthattak; igaz, hogy ehhez még korai egy kicsit az idő, ám ez bizonyára azt jelzi, hogy korai ősz várható. Ezek a paraszti semmirekellők egyébként is túl gyakran vélnek olyasmit látni, amit ők természetfelettinek tartanak, ahelyett nemhogy a szántás-vetésen volna a gondjuk.
A király végül a már dühösen mocorgó nádorhoz, Laczfi Istvánhoz fordult: mi a véleménye a dologról a korona biztonsága szempontjaból? Laczfi, akit csak az bosszantott, hogy őt, éppen őt, a katonát hagyta, utolsónak a király; kijelentette, hogy ez a jelenség, ezek a hírek semmi veszélyt nem jelentenek Magyarország felkent királyára s az ország épségére. A hírek nem szóltak arról, hogy ezeken a csudálatos repülő testeken íj, nyíl, dárda, csatabárd lett volna. Aggódni való tehát egyáltalában nincsen. Persze, azért nem ártana, ha az új banderiális hadsereg mellé erős, saját hadsereget is szervezne a király, s e sereg számára szíjgyártókat, nyíl- és kardkovácsokat, no meg páncélkovácsokat rendeine; ő, a nádor boldogan vállalná e munka nehezét: néhány ezer körmöci arany sem ártana, meg kellő mennyiségű zab a lovak, hús, kenyér meg bor a legények számára. Mert hiszen óvatosnak lenni sosem árt… Az érsek úr, a püspök és apát urak is benyúlhatnának az egyház kincsestárába, pénzesládájába, mert hiszen az ország, a korona épsége, a király felséges, szent személye…
Eltelt egy nap, egy hét, talán egy hónap is – álomban gyorsan repül az idő –, de bizonyára elmúlhatott valamicske, mert amint ott kuporogtam a sarokban az udvari bolond mellett, pontosan éreztem, hogy megváltozott valami a levegőben. Az udvar hangulata felengedett, zajos készülődés, vidám csevegés, kurjongatás hangzott – háromnapos vadászatra készült az udvar a király parancsára.
Új barátom, Urbuz fia Csempe azután elmesélte: mi az oka mindennek.
A nagy királyi tanácskozást követő héten egy vén paraszt, bizonyos Peköd, Othuz fia, a tihanyi apátúr negyedtelkes jobbágya megátalkodottságában újra csodát látott: három repülő feszület szállt a Balaton vize fölé; ott az egyik megbillent, tűz csapott ki belőle, és zuhanni kezdett; aztán egyszerre nagy fehér virág. nyílt ki alatta, és a virág alatt, mintha a szárán lógna, emberi test himbálózott – ki hallott már ilyen bolondot, igaz-e, komám?
A virágot azután elkapta a szél, a part felé hajtotta, és nem sokkal később, hogy a feszület lángolva belezuhant a tóba, a virág eltűnt az erdő fái között. S alkonyat után egy különösen öltözött férfialak – zöld volt a ruhája, s a fején is zöld süveg volt – előjött az erdőből; kezében rövid csövecskét tartott, megállt tízlépésnyire a kaszáját kalapáló Peködtől, és zavaros ördög nyelven megszólította. Peköd, sóbálvánnyá válva a rémülettől egy szót sem tudott kinyögni, erre azután a zöld ördögfióka megint csak eltűnt az erdőben.
Peköd egy álló napig gondolkozott, tusakodott, elmondja-e amit látott, a végén felment az apátságba, és elmondta. Magának az apát úrnak. Az apát úr tudta, hogy Peköd nem iszós ember, lopni sem igen lop, a szavahihetőségével meg a szorgalmával sem volt eleddig baj. De hát, amit mondott, az arra vall, hogy az ördög bújt beléje. Márpedig az ördöngösből ki kell hajtani az ördögöt. Elvégezték tehátlan a exorcizálást, azután megcsigázták, s Isten nevében felakasztották a jámbort. A király éppen tíz nappal később rendelte el a vadászatot.
Azt is elmondta a bolond, hogy a csillagász most könyvet ír az égi fényekről; azt jósolja belőlük, hogy három éven át jó lesz a termés, a sóbányák meg éppen kétannyi sót fognak adni, mint annakelőtte, s a király fiai szerencsés házasságot fognak kötni. Tamás érsek úr elrendelte, hogy a papok mindenütt az Írást, és csakis az Írást prédikálják, és a híveket a gonosz bogomilok felkutatására és bevádolására biztassák. Az orvos, a nádor, meg Beppo úr már nem is törődtek a dologgal.
Vidáman vannak az urak, csak a nép hallgat, a nép suttog. A nép fél… De hát ki törődik azzal? – nevetett fel Urbuz fia Csempe a vállamra verve, és egy kupa bort adva a kezembe, elénekelte azt a balladát, amelyet ő szerzett volt a nagy csodalátás emlékére. Summája az volt ennek a balladának, hogy az ilyen csodalátás csak bolondság, de minek is az ilyen ostoba égi látványokkal törődni, amikor ennyi szép kun meg magyar lány van a országban, s a szomszédban, a polákoknál annyi tüzesvérű asszony…
Álmom végén Visegrád és Buda, Fejérvár és Kolozs, Csanád és Veszprém, Várad és Győr együtt nevetett, ivott, dalolt és táncolt, s ittak, nevettek, daloltak és táncoltak az urak Krakkóban és Boroszlóban, s ezt tették minden udvarházban, föl egészen Mazóviáig. Sok kis magyar és sok kis lengyel gyerek született akkor egy év leforgásán belül…
Encián úr kiitta maradék sörét. Sztrinkó úr a Bolero ritmusát dobolta a asztalon. Garaba úr tüsszentett. Selmeczi úr vigyorogva nézett Emma kisasszonyra. Emma kisasszony megszólalt:
– Megszoktuk már, hogy az ember kineveti azt, amit nem ért.
Herbst Úr felhorkant:
– Csakhogy ezt nem maga mondta, hanem Goethe…
Kádinka úr felállt.
– Záróra, hölgyeim és uraim! Álmodni otthon, az ágyban is lehet…
Andor György
Út a jövőbe
Csak az indulás után vettem észre, hogy az időbeállító elromlott. A hiba visszatéréskor nem jelenthetett problémát, mindössze az volt kellemetlen, hogy nem tudtam: melyik korba fogok megérkezni?
Az időgéptéren furcsa kép fogadott. Az épületek, a berendezések a megszokottak voltak, de erősen pusztuló állapotban. Ember sehol. Kíváncsian léptem ki a kapun. Itt is a lassú pusztulás vett körül. Talán túlságosan előreszaladtam az időben, oly korba, amikor az emberiség már kipusztult? Vagy csak elhagyták a régi városokat, és új telepeket létesítettek?
Az időgép segítségével feltérképezett korokból ilyen jelenségről nem tudtam. Beléptem a első utamba kerülő épületbe, egy kis családi házba. Csönd. Végigjártam a szobákat. Sehol senki. Az utolsónál végre valami zajt hallottam. Furcsa látvány várt az ajtó mögött. Kényelmes ágyakon férfiak, nők, öregek es fiatalok feküdtek mozdulatlanul, mint a halottak. Csak az egyik ágyon ült egy férfi. Megfordult.
– Megvan? – kérdezte izgatottan. – Megvan a szérum?
– Miféle szérum? – nyögtem ki megdöbbenve.
A férfi arca elkomorodott:
– Szóval, még nincs meg…
– Bocsánat – mondtam, miután egy kicsit összeszedtem magam – most érkeztem az időgépen 2071-ből. Szeretnék kapcsolatot teremteni önökkel. Árulja el, hogy melyik évben vagyunk! Sajnos, elromlott az órám.
A férfi a mellette heverő nagy halom üres orvosságos doboznak tűnő valamire pillantott.
– Körülbelül 9800 lehet – válaszolt aztán.
– De mégis, mi történt? Kipusztult az emberiség? És mi az, hogy körülbelül 9800?
– Mind élünk. Nem halt meg senki – suttogta. Majd látva megdöbbent arcomat, magyarázatba kezdett.
– 2931-ben a Biológiai Szervezet tudósai kijelentették, hogy közel járnak a halhatatlanság megvalósításához. Ugyanakkor felfedeztek egy új vegyületet, mely kis pirulákban adagolva körülbelül százéves, folyamatos alvást tesz lehetővé úgy, hogy közben a szervezet nem károsodik, nem öregszik. Aztán egyre többen kezdték altatni magukat, gondolván, hogy így várják meg a halhatatlanság megvalósítását. Mindenki halhatatlan akart lenni.
– És?
– És most alszunk. Alszik az emberiség. Várja a találmány teljes kidolgozását.
– De ki fejezi be a kísérleteket, ha mindenki alszik?
– Nem tudom – válaszolta. – Bocsásson meg – tette hozzá – a pirula hatni kezd. – Lefeküdt, s mielőtt elaludt volna, még egyszer hozzám fordult:
– Van itt egy szabad dívány. Elég kényelmes. És a szomszéd szobában rengeteg pirula. Százezer évre elég. Automaták gyártják – tette hozzá félálomban.
Szücs Róbert
Glória
1.
Pasadena Irányító Központ
5 óra 25 perc
Neville őrnagy hosszú percekig bámulta a homályba vesző kifutópályán álló karcsú szállítórakétát. A felkelő nap első sugaraiban fürdő test ezüstös-vörösen csillogott a kilövőállványon. Az őrnagy megdörzsölte a halántékát, s elnyomott egy ásítást.
– Hogy állunk? – fordult oda ingerülten a műszerpultnál ülő Hawkins őrmesterhez.
Az altiszt kerek arcán széles mosoly jelent meg. Mutatóujjával felfelé bökött.
– Csak nem „azok” miatt rágja magát…?
– Mi másért?… – az őrnagy odahúzott egy karfa nélküli forgószéket, és lovaglóülésben helyezkedett el rajta. – Ezeknek a disznóknak odafent sokkal jobb dolguk van, mint nekünk…!
Az őrmester le nem vette a szemét a műszerekről, s közben begyakorlott mozdulattal lenyomott néhány billentyűt. – Ez azért túlzás, uram. Akárhogy is vesszük, a Glória mégiscsak egy börtön. Ha valakinek egész életét négy fal között kell eltöltenie, teljesen mindegy, hogy a Földön vagy egy űrállomáson raboskodik…
– Ez igaz! – az őrnagy dühösen legyintett. Elővett egy cigarettát, rágyújtott. A rézsútosan beeső sugarak fényében a füst gomolyogva-kavarogva kúszott fel a mennyezetig. Néhány pillanatig mindketten belefeledkeztek a látványba. – Számomra most is érthetetlen – folytatta gyűlölködve az őrnagy –, hogy ennek a söpredéknek miért kellett ilyen luxuskörülményeket teremteni? „Összkomfortos” cellákban élnek, nincs őrszemélyzet, s minden hónapban „házhoz szállítjuk” nekik, amire szükségük van. Még ajándékot is kapnak.
– Ez a világ legbiztonságosabb börtöne…
– Persze! – az őrnagy idegesen gyűrte össze az üres cigarettásdobozt. – Sokkal egyszerűbb lenne kinyiffantani az ilyen fickókat, akiket csak így tudnak biztonságban őrizni… Ha nincs az új „humánus” törvény, akkor egyikük sem úszta volna meg a kivégzést. És tudja, mennyibe került a Glória építése? – egy pillanatnyi hatásszünetet tartott – Több száz millió dollárba!
Az őrmester arcáról eltűnt a mosoly, egy kicsit elbizonytalanodott.
– Ne felejtse el, uram – mondta tétován –, nincs még egy ország, amely megengedhetné magának, hogy rabokat küldjön egy föld körüli pályán keringő űrállomásra…
Az őrnagy mérgesen a padlóra hajította félig égett cigarettáját, és eltaposta.
– Ide figyeljen, őrmester! – kezdte vészjósló hangon – huszonhárom és fél órája vagyok talpon… Borzasztóan hasogat a fejem, és a szemem majdnem leragad az álmosságtól… Ilyenkor nem vagyok kíváncsi az érzékeny lelkivilágára…
– Értettem, uram – az őrmester enerváltan bólintott. Több mint öt éve ismerte az őrnagyot, s tudta, hogy most nem érdemes vitába szállni vele.
– Na, mindegy… – az őrnagy feltápászkodott és nagyot nyújtózkodott. – Kapcsolja Collinst!
A falon kivilágosodott egy ovális ernyő, s megjelent a hadnagy nyúzott ábrázata.
– Jelentkezem, uram!
Az őrnagy megdörzsölte a halántékát. Dühe csillapodott, tagjaiban ólmos fáradtságot érzett.
– Hogy állunk, hadnagy? – kérdezte barátságosan.
– A Pluto–I készen áll a kilövésre. Az ellenőrzés megtörtént. Hajtómű és vezérlés rendben, a műszerek kifogástalanul működnek. A készletek berakodását befejezték. Waddington kapitány az embereivel átvizsgálta a egész rakétát. Két perccel ezelőtt jelezték, hogy semmi rendellenességet sem észleltek.
– Köszönöm, Collins! –– biccentett az őrnagy. – Indítás öt-harminchatkor. A célprogram változatlan.
2.
Glória űrállomás
6 óra 40 perc
Felix Clayton a vastag üvegre szorította az arcát, és elmerengve bámulta a csillagokkal teleszórt koromfekete háttér előtt hivalkodóan fénylő Földet. A látvány csodálatos volt, mégis hidegen hagyta. Nem a saját jó akaratából került abba a helyzetbe, hogy egy űrállomásról gyönyörködjön szülőbolygója szépségeiben… Félelmetes… Még most is nehéz elképzelni, hogy ez a kis, fehér felhőtakaróba burkolódzó gömb a Föld… Az ágyból nézve az ablak egy képernyő, amely sokkal hihetőbbé és valóságosabbá varázsolja a látványt. Százezer kilométer… Egyszerűen felfoghatatlan… Ha kinyúlna a karjával, a tenyerében tarthatná az egészet… Játszhatna vele, mint egy labdával… Hogyan férhet el hatmilliárd ember azon a parányi helyen…?
Arcok, épületek villantak fel előtte. Egy rendőrségi kocsi, csikorgó gumikkal – szinte berobbant a kis mellékutcába. A vakító reflektorfény a ház falához szögezte. Szeme elé kapta a kezét, hosszú percekig semmit sem látott. Mire felocsúdott, már megbilincselt kézzel ült a központ felé száguldó rendőrautóban.
Irene kisírt szemmel jelent meg a látogatáson, s egész idő alatt a gyerekekről mesélt neki. A látogatási idő végén zokogva kapaszkodott a kettőjüket elválasztó rácsba, és csak két fegyőr tudta kicipelni a helyiségből. Imádta az asszonyt, az eset annyira felkavarta, hogy napokig sem enni, sem aludni nem tudott.
Aztán következett a tárgyalás… Hyland bíró… Micsoda ember… Szennyes csatornatölteléknek nevezte! Ehhez pedig – főleg bírói pulpitusról – semmi joga sem volt. Maga sem tudta, miért dühödött fel ezen annyira… Felugrott az emelvényre, lesöpörte a komputerhez csatlakozó mikrofont, és talárjánál fogva néhányszor alaposan odakocogtatta fejét a szék támlájához… Mire a teremőrök – megkésve – odaértek, a bíró ájultan hevert a székben… Utólag belegondolva, élete legnagyobb baklövését követte el akkor. Tíz évnél többet semmiféleképpen sem sóztak volna rá betörésért, így pedig életfogytiglant kapott, ráadásul a Glóriára került, ahonnan tudvalevőleg lehetetlenség megszökni…
– Mit bámulsz?
Clayton meglepetten kapta fel a fejét, azután elnevette magát.
– Te is mindig a legjobbkor zavarsz meg…
Werner megvakarta mellkasán a szőrzetét.
– Megint álmodozol… Két éve mindennap egy órán keresztül rátapadsz az ablakra… Mire jó ez?
– IlIúzió… – válaszolta fakó hangon Clayton. – Időnként fel kell idéznem: honnan kerültem ide?…
– Ez jó! – Werner harsány hahotára fakadt. Hatalmas pocakja beleremegett a nevetésbe. – Tudod mit, inkább azon törd a fejed, hogyan jutunk vissza oda?
Clayton széttárta a kezét.
– A terv elkészült – lehalkította a hangját – csak meg kell valósítani…
– Kockázatos dolog… – Werner egy pillanat alatt elkomorodott, s hatalmasat fújtatott.
– Nem sokat veszíthetünk… Ha esetleg elkapnak, megint idekerülünk. Életfogytiglannál többet akkor sem kaphatunk.
– Ez igaz… – Werner megvakarta az állát. – Mikor csináljuk meg?
– Most! – Clayton egy pillanat alatt felvillanyozódott, szemében furcsa tűz égett.
– Micsoda? – rázkódott össze Werner. – Azonnal?
– Igen! – vágta rá habozás nélkül Clayton. – A szállítórakéta néhány óra múlva összekapcsolódik a Glóriával. Nincs vesztegetni való időnk!
– De nem erről volt szó… – Werner tétován ingatta fejét. – Még pontosan tisztázni kellene minden részletet!
– Egy frászt! – csattant fel Clayton. – Hiszen már ezerszer megbeszéltük, hogyan kezdjünk hozzá! Lényegében mindent előkészítettünk. Hónapok óta várjuk a megfelelő alkalmat. Íme, most itt van…
Werner nagyot nyelt.
– Az időpontban még nem állapodtunk meg… Nem akarom elhamarkodni a dolgot.
– Elhamarkodni? – csapta össze nevetve a kezét Clayton. – Te sohasem tennél ilyet… Ezért is csücsülsz itt a Glórián. Soha életedben nem siettél.
– Ne kezdjük elölről. – Werner lehajtotta a fejét. – Felejtsük el, hogy ki miért került ide. Te is…
Clayton határozott hangon vágta félbe a kezdődő panaszáradatot: – Nem akartalak megbántani. De, kérlek, erre az alkalomra tedd félre az aggodalmaskodásodat. Lépnünk kell! Ha húzzuk az időt, csak magunknak állítunk vele csapdát. Elbizonytalanodunk, s a végén semmi sem lesz az egészből. A rendelkezésünkre álló pár óra elegendő lesz. Most több esélyünk van a sikerre, mint egy hónap, vagy akár egy év múlva.
Közelebb lépett Wernerhez és a vállára tette a kezét.
– Fel a fejjel, öregfiú, nem lesz semmi baj.
Werner maga elé meredt.
– Ha épségben lejutunk, az lesz az első, hogy gyors egymásutánban megiszom tíz üveg sört, és elszívok két doboz cigarettát. Arcán bárgyú mosoly jelent meg. – Látod, már csak ezért is érdemes lelépni innen…
3.
Pasadena Irányító Központ
7 óra 55 perc
Az irányítóterem fal nagyságú képernyőjén a több száz halványan villódzó pont között a Pluto–I-et jelző kerek folt magányos vándorként úszott végcélja, a „börtönbolygó” felé. Elhagyva a műholdak zsúfolt pályáját, ötvenezer kilométerre távolodott el a Földtől. Automatikus vezérlése ráhangolódott a Glória hívójelére. A központra már csak az ellenőrzés feladata hárult.
Waller ezredes a rézsútos padlózatú terem legfelső szintjére helyezett „trónusáról” jártatta végig tekintetét a négy sorban elhelyezett, harminchat félkör alakú irányítópulton. A személyzet tagjai azonos testtartásban ülve – fejükön fejhallgatóval – figyelték az apró képernyőkön megjelenő szövegeket és kódolt számsorokat.
– Mintha robotok lennének – gondolta magában az ezredes, és elmosolyodott. Az asztalán kigyulladt a videofon jelzőgombja, s nyomban utána kivilágosodott egy kör alakú képernyő.
– Jó reggelt, ezredes! – Ralph Kaylor, a központ egyik tudományos főmunkatársa jelentkezett. – A holdi megfigyelőbázisról jelentés érkezett, hogy egy ismeretlen eredetű repülőszerkezetet észleltek. Néhány másodperccel ezelőtt áthaladt a Hold pályáján. Feltételezhető célja a Föld! – hadarta el egy szuszra.
Az ezredes felhorkant.
– Nem értem! Semmiféle jelzést nem kaptunk!
– Az objektum csak vizuálisan észlelhető. A radarhullámokat elnyeli! A holdi megfigyelők egy távcsöves rutinvizsgálat során fedezték fel. Infratávcsövekkel nyomon követhető. Az első adatokat néhány másodperc múlva szállítja a komputer. Átmegyek magához! – Meg sem várva az ezredes válaszát, megszakította a kapcsolatot.
Waller ezredes egy hosszúra nyúlt másodpercig megütközve bámulta a sötét ernyőt, azután megrázta magát, és gyors egymásutánban nyomott le fél tucat billentyűt. A központi ernyőn és az irányítóasztalokon villogni kezdtek a piros vészjelzők.
Amíg újabb utasítást nem adnak, senki sem hagyhatja el az irányítóközpontot, s természetesen senki sem juthat be illetéktelenül a bázis területére. Elképzelte; micsoda folyamatot indított el ezzel a gombnyomással. Azóta már értesítették az elnököt, a hadügyminisztert, a vezérkari főnököt, egy tucat tábornokot és félszáz tudóst meg mérnököt. Az órájára nézett: 7.58. A rakétaalakulatoknál elrendelték az első fokú riadókészültséget, s hamarosan elrugaszkodnak a betonról az első, atomtöltetű rakétákkal felszerelt távolsági bombázók. A katonai műholdak, űrállomások százai teljes harckészültségben várják a további fejleményeket. Ha bebizonyosodik, hogy ellenséges támadásról van szó, három percen belül égbe szökkennek az első interkontinentális rakéták.
Az ezredes megborzongott. – Ez lenne az a pillanat? Ilyen végtelenül egyszerű elkezdeni egy háborút? Minden átmenet nélkül izzadni kezdett, s érezte, hogy a szíve egyre erősebben kalimpál. Mire visszafordult a képernyőhöz, már ott sorakoztak az első jelentések:
ISMERETLEN EREDETŰ REPÜLŐSZERKEZET JELENT MEG A FÖLD KÖRÜLI TÉR D–301-ES SZEKTORÁBAN.
RADARHULLÁMOKAT ELNYELI.
ÉSZLELÉSE CSAK VIZUÁLISAN LEHETSÉGES.
INFRASUGARAKKAL LETAPOGATHATÓ.
MESTERSÉGES TEST.
SEBESSÉGE JELENLEG ÓRÁNKÉNT ÖTEZER KILOMÉTER. PÁLYAADATAINAK ELEMZÉSE FOLYAMATBAN.
– – –
VÉSZRIADÓ-VISSZAJELZÉS MEGTÖRTÉNT.
KIJELÖLT ALAKULATOKNÁL ELRENDELTÉK AZ ELSŐ FOKÚ RIADÓKÉSZÜLTSÉGET.
– – –
KAPCSOLAT A KÖZPONT ÉS AZ ŰRÁLLOMÁS KÖZÖTT ZAVARTALAN:
– – –
ELNÖKI UTASÍTÁS VÁRHATÓ!
– – –
VÉGE
– – –
Hirtelen egy kezet érzett a vállán. Oldalt fordulva látta, hogy Kaylor belehuppan a szomszédos forgófotelba. Fejére illesztette a fejhallgatót, és bekapcsolta a képernyőket. Arca kísértetiesen sápadtnak tűnt az asztali lámpa kékes fényénél. Keze remegett, csak többszöri próbálkozás után sikerült lenyomni a kívánt kapcsolókat.
– Mi történt? – kérdezte az ezredes.
– Kikészültem… Félek… Ha két percen belül nem tudjuk azonosítani, hogy valóban idegen test, akkor elkezdődik…
Waller megnyalta kiszáradt szája szélét.
– Valahogy nem hiszem, hogy ez lenne az ellenség új csodafegyvere…
Mindketten megigézve bámulták a képernyő mellé épített analóg kvarcórát. A mutató lassan közeledett a 30-as számnál kezdődő piros tartományhoz. Az ezredes meglazította a nyakkendőjét, és kigombolta a legfelső gombot az ingén. Nyirkos tenyerét idegesen beletörülte a nadrágjába.
Az infraernyőn az idegen objektumot jelző vörösessárga pont megállíthatatlanul száguldott a Föld felé.
4.
Glória űrállomás
8 óra 00 perc
Werner az órájára pillantott, majd komótosan Clayton felé fordult. A magas, szikár, fekete hajú férfi a fal mellett állt, és elmélyülten tanulmányozta magát a tükörben.
– Mi van? – kérdezte suttogva Werner.
– Öregszem. – sóhajtott Clayton. – Nézd ezeket az ősz hajszálakat.
– Nem erre gondoltam! – sziszegte Werner. – Hogy állunk?
– Sínen vagyunk! – Clayton arcán önelégült mosoly jelent meg. – Átkötöttem a vezetékeket a stúdió apparátusára. Most éppen a régebbi beszélgetéseinket hallhatják… Remélem, nem fognak gyanút.
– Biztos? – Werner még mindig suttogott.
– Persze… – súgta vissza Clayton és elnevette magát. – Beszélj csak nyugodtan hangosabban!
– Hú! – Werner ruhája ujjával megtörölte a homlokát és a nyakát. – Ezen is túl vagyunk. A monitorokkal mi lesz? Ha odalent gyanút fognak, vége mindennek. A szállítórakéta nem kapcsolódik hozzánk, és akkor lőttek az egésznek…
Clayton gondterhelt arccal vakarta meg a fejebúbját.
– Tudom. Ha most kinyírom a kamerát, rögtön rájönnek a turpisságra. Fel kell jutnom az ellátó szintre! Ott összekötök néhány vezetéket, s ezzel zárlatot idézek elő négy vagy öt helyiségben. Így legalább nem lesz feltűnő, hogy csak nálunk van baj…
– Kit viszünk magunkkal?
Clayton ökölbe szorított kézzel csapott a falra.
– Senkit! Minden egyes plusz ember csökkenti a vállalkozás sikerének esélyét. Tudod jól, hogy nem kirándulásra indulunk… – tette hozzá megenyhülve.
– Jó, jó – szabadkozott Werner. – Csak kíváncsi voltam, mi a véleményed a dologról…
– Ketten minden nehézség nélkül el tudunk rejtőzni a szállítórakétában. Több ember számára nincs hely!
– Hogyan jutunk ki az állomás területéről?
– Honnan tudjam? – tárta szét Clayton a karját. – Még sohasem próbáltam… Ha nem fedezik fel az eltűnésünket, s erre megvan minden esélyünk, akkor nem lesz semmi probléma. Elég lesz útközben azon töprengenünk, hogy miként hagyjuk el a rakétát, és később az űrrepülőteret?
Werner nem tudott mit kezdeni remegő kezével.
– Rettenetesen ideges vagyok… A szívem majd kiugrik a helyéről.
– Vegyél be egy nyugtatót! Azt hiszem, az egészségügyi rekeszben találsz még néhány pirulát, amit még nem pusztítottál el…
– Ki akarsz készíteni? – dobolt idegesen Werner ujjaival a falon. – Nem tudom elhinni, hogy tényleg ilyen nyugodt vagy…
Clayton arcán halvány mosoly jelent meg.
– Próbálj meg lehiggadni… Kapkodással semmire sem megyünk! A legkisebb hiba is az életünkbe kerülhet!
Werner egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Eddigi életem során bőven kijutott a veszélyes helyzetekből, de esküszöm, még sohasem féltem ennyire. Rossz előérzeteim vannak…
Clayton legyintett.
– Felejtsd el… Gondolj arra, hogy néhány óra múlva úton leszünk a jó öreg Föld felé!
5.
Pasadena Irányító Központ
8 óra 25 perc
– Meleg helyzet volt, ezredes! – Kaylor még mindig nem tudott napirendre térni a rendkívüli események felett. – Ezt a riadót sokan egész életükben nem fogják elfelejteni…
Az ezredes komor arccal bólintott.
– Huszonhét másodpercen múlt minden. Ennyi volt hátra a kritikus pontig. Látja, azért igazam volt! Nem a másik oldal mesterkedett valami új csodaszerkentyűvel…
– Utólag könnyű okosnak lenni! – jegyezte meg epésen a mérnök. – Megérzés ide, megérzés oda, maga is betojt egy kicsit…
Az ezredes ültében kihúzta magát.
– Kérem, doktor Kaylor… Inkább a munkájával foglalkozzon!
Kaylor bűnbánóan lehajtotta a fejét.
– Ne haragudjon…
Az ezredes egy pillanatnyi habozás után bólintott.
– Rendben. Merre tart a „látogatónk”?
– Nagyon rövid idő alatt lecsökkentette a sebességét. Most százkétezer kilométerre repül a Földtől, s úgy tűnik, nem is akar közelebb jönni. Szerintem valamelyik űrállomást fogja célba venni.
– Hát persze! – csapott a homlokára az ezredes. – Hogy erre nem gondoltam…! – Gyorsan lehívta a számítógéptől a külső pályán keringő űrállomások adatait.
Az irányítóterem technikusai eközben megbabonázva figyelték az infraernyőn lebegni látszó vöröses pontot. – Vajon milyen küldetéssel érkezett? A számítógép csak annyit tudott megállapítani, hogy nem földi eredetű. A rendelkezésre álló adatokból nem lehetett pontosan meghatározni, hogy milyen manővereket hajtott végre a Naprendszeren belül, s azt sem, hogy milyen sebességgel száguldott keresztül a csillagközi téren?
Mindannyian felkapták a fejüket, amikor a fejhallgatókban felhangzott az ezredes hangja.
– A Glória!
– Micsoda? – kérdezte Kaylor, aki eddig elmélyülten tanulmányozta a képernyőn megjelenő pályaadatokat.
– Az idegen jármű környezetében egyedül a Glória űrállomás található! – harsogta az ezredes. – Valószínűleg ráállt a Glória hívójelére, és most arrafelé tart!
Az ezredes sejtése néhány pillanaton belül beigazolódott. A komputer jelezte, hogy az idegen objektum módosította a pályáját, és minden kétséget kizáróan közeledik a Glóriához. Távirányítással kikapcsolták a Pluto–I hajtóműveit, és ideiglenesen Föld körüli pályára vezényelték a szállítórakétát. Értesítették a többi űrállomás személyzetét az új helyzetről, majd riadókészültségbe helyezték a rendelkezésre álló négy űrcirkálót.
Az ezredes Kaylorral és két technikussal átsietett egy kisebb helyiségbe, ahol két ügyeletes éjjel-nappal ellenőrizte az űrállomás belső terét mutató két tucat kisebb képernyőt, és figyelemmel kísérték a rabok beszélgetéseit.
Az ügyeletesek – szolgálatban lévén – csak biccentettek, amikor megpillantották a belépő Waller ezredest.
Az lihegve huppant bele az egyik üresen álló székbe.
– Azonnal kapcsoljanak össze a Glóriával, üzenetet akarok küldeni nekik!
John Anderson, a rangidős ügyeletes megrázta a fejét.
– Nem fog menni uram. Néhány perccel ezelőtt meghibásodott az öt belső kamera, s mielőtt kijavíthattuk volna a hibát, megszakadt a hangkapcsolat az űrállomással. Pontosabban: mi halljuk őket, de ők minket nem.
– Szabotázs? – kérdezte felháborodva az ezredes.
– Nem valószínű uram – vakarta meg a fejét Anderson – az ép képernyők, és a továbbra is tisztán hallható beszélgetések nem utalnak semmi ilyesmire.
– Erről mi a véleménye? – fordult az ezredes feldúltan Kaylorhoz.
A tudós széttárta a kezét.
– Lehet, hogy egyszerű üzemzavar… Az idegen rakéta miatt talán túlzott jelentőséget is tulajdonítunk neki.
– Szerintem az idegenek műve – szólt közbe Anderson. – Megpróbálják lehetetlenné tenni a Föld és a Glória közötti kapcsolatot! A saját szempontjuk szerint logikusan cselekszenek. Mivel hatalmukba akarják keríteni az űrállomást, először megakadályozzák, hogy segítséget tudjanak kérni a Földtől. A radarok számára láthatatlanok, elképzelhető, hogy nem is sejtik, hogy felfedeztük őket.
– Nem értek egyet ezzel – ingatta a fejét lassan Kaylor. – Miből gondolja, hogy ellenséges szándékkal érkeztek a naprendszerbe? Még azt sem tudjuk, hogy vannak-e egyáltalán élőlények az idegen űrhajó fedélzetén? Mit mondanak a műszerek? – fordult oda az ügyeletesekhez.
– Nem jeleznek semmiféle zavaró sugárzást, bár meglehet, hogy ezt számunkra ismeretlen módon hajtják végre. Megpróbáltunk rádiókapcsolatot kialakítani velük, de egyelőre eredménytelenül. Nem reagálnak a hívásunkra, vagy ha mégis, mi nem tudjuk felfogni azt. Nem is sejtjük, hogy néz ki az űrhajójuk, ilyen távolságból az infratávcsövekkel sem tudunk olyan felbontású képeket kapni, amelyből következtetni tudnánk a részletekre. Az űrhajó környezetéről készült hőtérképek alapján bizonyos, hogy nem atommeghajtást használnak, mint mi.
– Hát ez nem sok – mondta keserűen az ezredes. – Az elnök valószínűleg javasolni fogja a Glória felrobbantását…
– Ez inkább utasítás lesz, mint javaslat – fűzte hozzá Kaylor.
– Időt kell nyernünk! Az emberiség történetében első ízben fordul elő ilyen találkozó. Meg kell győznünk az elnököt, hogy a rabokat kísérleti nyulaknak kell felhasználni. Százezer kilométerről végignézhetjük, hogyan fogadják az idegeneket. És viszont… Csak akkor robbantsuk fel az atomtöltetet, ha nyilvánvalóvá válik, hogy az idegenek huzamosabb időre akarják megszállni az űrállomást, vagy netán le akarják téríteni a pályájáról.
Kaylor bólintott.
– Teljes mértékben egyetértek magával. Értesítjük az elnököt, és várunk.
A két technikus visszament a központi irányítóterembe, Kaylor pedig leült az ezredes mellé. Hosszú percekig egyikük sem szólalt meg. Nyolc óra harminckilenc perckor a Glória külső kameráinak látószögébe ért az idegen űrhajó. Mind a négyen felhördültek, amikor megpillantották a képernyőn a fénylő, orsó alakú testet, amely már csak néhány méteres másodpercenkénti sebességgel közeledett az űrállomáshoz.
Az infraernyőn a két pont méltóságteljes lassúsággal egymásba olvadt, ugyanakkor a képernyőn – igaz, a hatalmas távolság miatt kissé homályosan – jól látszott, hogy az idegen űrhajó egy kinyúló, csőr alakú,szerkezettel hozzákapcsolódik az űrállomás külső gyűrűjéhez. Mindenféle ünnepélyes ceremónia nélkül létrejött az első kapcsolat egy földi űrállomás és egy távoli világ ismeretlen küldötte között.
Waller ezredes az izgalomtól remegve emelkedett fel, de mielőtt megszólalhatott volna, a képernyőkön zavaros remegés futott végig, majd sorra elsötétültek…
6.
Glória űrállomás
8 óra 50 perc
A két szökevény négykézláb mászott előre az egész állomást behálózó szellőzőrendszer koromsötét csőhálózatában. Összevissza zúzták magukat, mire sikerült eljutniuk a külső gyűrű fogadórészlege feletti kamrába. Néhány perccel előbb Clayton átvágott néhány műanyag burkolatban futó vezetékköteget. Alkalmi zseblámpájuk csődöt mondott, így teljes sötétségben kellett elvégeznie a kényes műveletet. Súlyos hibát követett el. Véletlenül átvágott egy külön haladó vékonyabb kábelt is – amelynek nem ismerte a funkcióját –, de Wernernek nem szólt róla, nehogy még jobban felidegesítse. Lihegve, kimerülten ereszkedtek le a kamerák holtszögében a légzsilip ajtaja mellett a padlóra.
Kifújták magukat, majd a terv szerint elhelyezkedtek az ajtó két oldalán. Idegtépő lassúsággal teltek a másodpercek. Az ajtó feletti világító zöld lámpa jelezte, hogy a szállítórakéta már összekapcsolódott az űrállomással. Mindketten megkönnyebbülten sóhajtottak fel, amikor halk surrogással kitárult a vastag acélajtó. Legnagyobb megrökönyödésükre azonban semmi zaj sem hallatszott, s nem jelentek meg a képernyőkről jól ismert automata szállítótargoncák.
Werner összehúzott szemmel figyelte a nyílást, Clayton idegesen szorongatta a kezében a hosszú hónapok munkájával készített borotvaéles vágóeszközt. A félelemmel vegyes izgalom annyira hatalmába kerítette mindkettőjüket, hogy nem bírták tovább az idegtépő várakozást: beléptek a henger alakú légzsilipbe, és a fal mellett osonva lassan elindultak a nyitott külső ajtó felé.
Félúton járhattak, amikor sziszegő hang hallatszott, és az ajtó világos négyszögében megjelent két űrruhás alak. Werner rémülten felordított.
– Ezek megsejtettek valamit!
Mielőtt a két űrhajós megmozdulhatott volna, Clayton előrevetette magát és habozás nélkül mellbe szúrta a hozzá közelebb állót. A másik az övére erősített fegyveréhez kapott, de használni már nem maradt ideje. Clayton a falhoz taszította és a hátába döfte a kést.
Az oldalfalhoz hátráltak, és rémülten várták a folytatást. Werner sarkon fordult, de Clayton megmarkolta a vállát, és visszalökte a falhoz.
– Most már nincs visszaút! – sziszegte társa arcába. – Reméljük, csak ketten voltak! Gyerünk!
Néhány lépést tettek még, amikor hirtelen erős fény öntötte el a helyiséget, s a szemben lévő falon egy újabb ajtó nyílt ki előttük. A szemük elé táruló látvány minden várakozásukat felülmúlta.
A sötét háttér előtt álló három lény ugyanolyan űrruhát viselt, mint a padlón heverő halott társaik. Sisakjukat kezükben tartva mozdulatlanul várakoztak. Grafitszürke arccal – szigorú vonásaikat mintha egy szobrász véste volna durván gránitba. Pedig idegenek voltak, irdatlan távolságból érkeztek. Mérhetetlen fájdalmat tükröző tekintetük vádlón szegeződött rájuk.
Az iszonyú csendet Clayton hangja törte meg. Eszelősen üvöltözni kezdett, s elszántan elrugaszkodott a faitól. Az ajtó előtt mintha egy láthatatlan falba ütközött volna, megtántorodott, és széttárt karokkal terült el a padlón. Werner nyüszítve emelte fel kezét. Mondani akart valamit, de elfeledkezett róla, hogy egy keskeny acélrudat szorongat benne. Az egyik lény kezében megvillant valami, s Werner tüzes fájdalommal a mellkasában holtan zuhant Clayton mellé.
7.
Pasadena Irányító Központ
9 óra 05 perc
Több mint ötven ember munkálkodott azon, hogy megpróbálják helyreállítani a kapcsolatot a Glóriával. Az űrállomás ellenőrzését szolgáló képernyők továbbra is feketén ásítottak. A hírközlés nem működött, a hangszórókból tompa zúgás hallatszott. Az űrállomás nem adott életjelt magáról, amióta az idegen test hozzákapcsolódott.
Waller ezredes már kiadta az utasítást az űrállomás megsemmisítésére, amikor újabb meglepetés következett. Az infraernyőn a két pont különvált, s a kisebbik földi mértékkel mérve hihetetlen gyorsulással távolodni kezdett a Glóriától, majd hamarosan végleg eltűnt a szemük elől.
Az ezredes rövid tanácskozás után engedélyt kért az elnöktől két harci űrrepülőgép azonnali felszállására, hogy átvizsgálják a Glóriát.
Hamarosan a magasba szökkent a flotta két legkorszerűbb, pusztító fegyverek garmadájával felszerelt űrcirkálója.
8.
Glória űrállomás
14 óra 15 perc
A két űrrepülőgép harci alakzatban közeledett a Glória – már szabad szemmel is kivehető – gyűrű alakú testéhez. Az Űrmegfigyelő Szolgálat jelentette, hogy a Hold pályáján belül nem tartózkodik azonosítatlan eredetű űrjármű. Az egyik hajó tíz kilométeres távolságban készenlétbe helyezkedett, a másik pedig rövid manőverezés után összekapcsolódott az űrállomással.
Amikor az állig felfegyverkezett katonák beléptek a légzsilipbe, megdöbbentő látvány tárult a szemük elé. A fal mellett két elítélt holtteste feküdt, kicsit távolabb pedig két furcsa, kékesszürke szkafander hevert. Alaposabb vizsgálat után az egyiknek a mell, a másiknak pedig a hátrészén egy-egy keskeny hasadást találtak, amit feltehetőleg az egyik sarokban talált borotvaéles késsel ejtettek.
A vágások szélét zöld színű, ragacsos anyag borította, amely a legjobban vérre emlékeztette a megzavarodott katonákat…
Herczeg Gábor
Plastic Automat
Martha szeret. Csillagok csillaga, én tündér Marthám, hát szeretsz! Ezt az arcomat. Az én saját arcomat. Minden nő angyal!
Délután, mikor hazajön, előveszi az arcképkatalógust. Keresgél benne, azután ideadja:
– Ilyen arcot csinálj magadnak!
Gyanakodva nézek rá, mert nagyon nevet. Megnézem a képet, alatta ott a név: Jack Harris. A saját nevem! Ez aztán a meglepetés! Az új katalógusban az én arcom is az ajánlottak között van!
Olvasom a szöveget: „Tudós típus, magas homlokkal; értelmesen csillogó szemek, kifejező száj. Főleg magas termetűeknek ajánljuk. Sötétbarna vagy fekete hajjal viseljük, bajuszt ne hordjunk hozzá.”
– Hát, ha csak ez a kívánságod?! – mondom Marthának, és befekszem a Plastic Automat gépbe. Mintha finom paskolást éreznék az arcomon, pedig a kések most alakítanak át „Gregory Peck”-ből Jack Harrisszé.
Nézem magam a tükörben. Igen, a magas homlok. Nem túl férfias arc, de hát a férfiasságomat mással is tudom bizonyítani.
– Na, hogy tetszem? – kérdezem Marthát.
Nem szól, csak hozzám bújik.
Milyen szép ez az éjszaka! Milyen szép a csönd, az autók zúgása, a fal, a levegő! Martha szeret!
Reggel csókokkal ébreszt.
– Drága voltál – mondja.
– Hát, igyekszik az ember – mondom.
– Ma este légy „Charles Bronson”.
– Miii… kicsoda?
– „Charles Bronson”.
– De hát az enyém… – nyögöm rekedten.
– Csodás volt, de ma este „Charles Bronsont” szeretnék.
Nézem, ez Martha volna? Igaz, ma már arcot cserélt; most éppen „Marina Vlady”, de ő az: ott az azonosítási szám a nyakán.
– Hadd maradjak még így… egypár napig.
Marthából kibújik a kisördög.
– Á – mondja –, szóval beleszerettünk magunkba? Tetszelegni akarunk a tükör előtt, mi? Jack Harris, a katalógusok gyöngye! Hát én nem olyan arcot csinálok neked mindig, amilyet akarsz?! Még mikor az érzéstelenítő félig elromlott, akkor is belefeküdtem ebbe az ócskavasba! És a barátnőim mit szólnak majd, ha napokig ugyanazzal a pofával látnak mászkálni? Halálra röhögik magukat, az biztos!
Becsapja maga mögött az ajtót. Pocsékok tudnak lenni a nők. Más asszony büszke lenne rá, ha a férje a katalógusba kerülne. A nők! Folyton a hiúságon jár az eszük, némelyik napjában háromszor-négyszer is átszabdaltatja a képét. De velünk ezt nem tehetik meg! Majd én megmutatom ennek a libának, hogy nem lehet csak úgy dróton rángatni!
Persze, ne csak a nőket szidjuk! Bolond kor ez. Igaz is, a plasztikai műtéteket mi, férfiak találtuk ki. Addig nem volt baj, amíg fájdalmasak voltak, és sokára gyógyultak. Csakhogy a technika azért technika, hogy fejlődjék, s íme, ma már negyedóra alatt a legcsúfabb emberből is világ szépe lehet! De kérdezem én: mit ér így az egész?
Ha viszont másképp közelítjük meg a dolgokat, mi a jobb: a természet vak véletlenje, vagy a társadalom sokszor ostoba rendje?
Hiszen az is furcsa, hogy két kromoszómakészlet találkozása tervezi meg többek között az arcunkat; azt az arcot, melyet aztán egy életen keresztül oly büszkén viselünk.
És ugyanakkor:
Csúnyának lenni bűn.
A csúnya embert lenézik.
Bizalmatlanok vele.
Nem nevetnek a viccein.
„Még a szeme sem áll jól” – mondják róla.
Amióta elterjedt a plasztikai sebészet, az arcnak nincs ilyen jelentősége. Jobban odafigyelünk a másik ember belső tulajdonságaira. Hát igen, van ennek jó oldala is. De mi lesz, ha majd az agyat is „kozmetikázni” lehet? Szinte látom már a hirdetést: „Akar jó matematikus lenni? Ön lehet korunk Einsteinje, ha dr. Gubermannal operáltat!”
Talán konzervatív vagyok. Nem értem az idők szavát. Egy példa: ha a földalattin, mondjuk, meglátok egymás mellett négy egyformára készített arcot, mindig nevethetnékem támadt.
Néha szeretnék visszamenni a múltba.
Akkor meg ölték egymást. Az még a plasztikai műtétnél is rosszabb.
És mi lesz, ha már holnap szembetalálkozom egy csomó emberrel, akik az én arcomat viselik?
Kell, hogy egyben-másban konzervatívok maradjunk.
Nem változtatok többé az arcomon.
Talán csodabogárnak tartanak majd. A hátam mögött összenevetnek.
De az is lehet, és ebben hinnem kell, hogy egyre többen leszünk, akik vállalni fogjuk az arcunkat.
Martha…, ma este elébemegyek egy hatalmas virágcsokorral. Szereti a virágokat.
A függővasút végállomásánál odajön hozzám egy nyálkás alak. Az én arcommal a fején.
– Na, mit szól ehhez az új archoz? – kérdezi.
– Nekem jó – mondom.
– És hogy tetszett a kedves feleségének? – kérdezi.
– Tetszett – mondom.
– Az enyémnek is – mondja –, de én nem állhatom. Valahogy olyan buzi kinézésű, nem?
– Milyen?
– Bu… ááá! Mit csinál?! Látják, megütött! Rendőr! Rendőr! Hol vannak ilyenkor a rendőrök?!
Új virágcsokrot veszek, mert az előző összenyomódott a kis incidensben. Sietek Martha elé.
– Helló – mondom neki, miközben alig látszom ki a virágtengerből.
– Nicsak – mondja csípősen –, egy ismerős arc! Nem találkoztunk már valahol?
– Alighanem már volt szerencsénk.
– Szerencse? Ki mondta, hogy szerencse?
– De azért, ugye, emlékszik rám?
– Alig emlékszem.
– Akkor ma éjszaka felfrissítjük az emlékeket – mondom, és most már Martha is nevet, és csókot nyom a saját arcomra.
Gáspár Margit
Zanza
Az a nap rosszul kezdődött Üpszilon 67/3 számára. Kedvetlenül lépett az Intézet felé suhanó siklójárdára. Ügyet sem vetett az útvonal mentén kígyózó távújság reggeli kiadásának üvöltő plakátbetűire. Akkor sem nézett a magasba, ha a szokottnál fényűzőbb magánhelikopter szelte át felette a levegőt, pedig máskor az ilyenek láttán legalább egy fojtott káromkodással könnyített magán. („Csak tudnám, hogy némelyeknek miből telik minden földi és légi jóra.”) Nem, most ez sem érdekelte különösképpen, mert lelkére nehezedett a gyanú, hogy aznap valami baj éri.
Ugyanis indulás előtt, amikor felvezérelte lakásához, az 1732. emeletre a rakétaliftet, és már éppen be akart szállni, fekete macska ugrott el a lába előtt. A fene ette volna meg.
– Fekete macska rossz ómen – borongott magában még később is munkarekeszében, miközben betáplálta géprészlege indító adagját. Azután reggelizéshez látott. De torkán akadt az angolszalonna pirula, mert ebben a pillanatban megszólalt a jelzőharang, és kis képernyőjén máris megjelent főnöke nyájasan mosolygó arca:
– Bocsánat, kis kollégám, a világért sem akarnám a táplálkozás üdvös foglalatosságában zavarni – kúszott a fülébe mézédes hangja. Persze, rögtön rákapcsolt a főnök vonalára:
– Parancsoljon!
Mit akarhat, hogy így bűbájoskodik? – töprengett idegesen. Ismerte az emberét: túl barátságos orrlikai semmi jót sem ígértek. Közben érezte, hogy ábrázatán máris felkattan a tükörfényes beosztottmosoly, és rettenetesen utálta magát érte. De ha egyszer az arcizmai tévedhetetlenül tudták, hogy másként nem jelenhetik meg odaát, a részlegvezető képernyőjén!
– Parancsolni?! – horkant fel a főnök, és döbbenten féloldalra ejtette a fejét. – Honnan veszi kis kollégám az ilyen nevetségesen durva, huszadik századbeli kifejezéseket? A mi humánus korunkban?! Hangsúlyozom, én csak kérni szeretnék öntől valamit… azt is a saját érdekében… kollegiális szeretetből…
Üpszilon 67/3 most már féktelenül gyűlölte magát alázatos hangjáért, amely gilisztaként kúszott a házi készülékbe (hiába, hangszálai sem tudtak ellenállni az intézeti etikett előírásának):
– Végtelen hálásan várom, főnök, ismert humanitásának ez újabb megnyilvánulását.
A főnök válaszmondata még az előzőknél is vajpuhábban kenődött a dobhártyájára:
– Helyesnek vélném, kis kollégám, ha sürgősen zanzásíttatná magát.
– Mit csináljak?! – Eszével tudta, hogy felhördülése botrányosan szabályellenes, de jó nevelése ezúttal csődöt mondott. A részlegvezető csak szemöldöke rándulásával jelezte, hogy ebbe a hangnembe nem kíván belemenni.
– Kis kollégám olyan meglepett arcot vág, mintha sose hallott volna erről az üdvös eljárásról – jegyezte meg azután, tűhegyes mosollyal.
– Tisztában vagyok vele, mit jelent az, hogy zanzásítani – dadogta hirtelen megdagadt nyelvvel –, de itt, nálunk ilyesmi még sose fordult elő… mármint az intézetünkben…
– Honnan tudja? – A főnök hamiskásan összecsippentette a szemét.
Megsemmisült. Valóban, honnan tudja?! Honnan tudhatná, mi történik körülötte ebben a behemót intézményben? Hiszen reggeltől estig robotol, robotol, munkarekeszéből egy percre ki nem mozdul. Üzemkezdéstől zárásig egy lelket sem lát, csak nagyritkán ezt a nyájasan mosolygó arcot a képernyőn: a főnökét. Hogy máshol, más intézményben olykor előfordulnak zanzásítások, azt csak nejétől hallotta, B. Omega 11 500-tól. De nem nagyon figyelt a szavára, hiszen az asszonyok annyi ostobaságot fecsegnek. És nem tudják a dolgokat jelentőségüknek megfelelően a helyükre tenni. Neje, B. Omega 11 500 borzongva előadott pletykáira többnyire azt felelte, hogy az Intézmények vezetői bizonyára tudják, mit miért rendelnek el, és a szóban forgó zsugorított egyének nyilván túlnőttek az emberi szervezet előnyös mértékén.
No, de ő!… hiszen ő abszolút normális! Hát, nem erről tanúskodik komplex személyiségi bizonyítványa?! Munkába lépése előtt állították ki a három hónapos rutinvizsgálatok eredményét összegezve. Príma bizonyítvány!
– Tökéletesen normális vagyok – hebegte felindultan –, sőt, elmúlt félévi teljesítményem magasabb volt a súlycsoportomnak megfelelő átlagnál! 56%-kal magasabb – tette hozzá reménykedve és némiképpen diadalmasan.
A képernyőről aggályos fejcsóválás válaszolt:
– De hiszen éppen ez a baj, kis kollégám! Hová jutunk, ha továbbra is ilyen képtelenek lesznek a teljesítményei? Már úgy értem, a nagyságrendjéhez mérten?!
Erre már elakadt a szava:
– Hát az is baj, ha valaki túlnő a saját, eleve elkönyvelt méretein?
Főnöke elégedetten bólintott.
– Köszönöm a pontos fogalmazást. Baj bizony, roppant nagy baj. Értse meg: az Intézetnek elsőrendű érdeke volna, hogy minden munkarekesz minél nagyobb eredményt szolgáltasson. De mi nem saját érdekünket tartjuk elsősorban szem előtt, hanem a rekeszekben buzgólkodó kartársainkét. Mert hát, mivégre jutnak a szerencsétlenek, ha huzamosan felülmúlják saját, természetes teljesítőképességüket?! A tiszta humánum parancsolja, hogy amint ilyen tendenciákat észlelünk, azonnal közbelépjünk kartársunk belső egyensúlya, sőt, egyenesen léte érdekében. Bizonyos korlátolt mértékű zanzásítás üdvösen szabályozza a kórosan túlburjánzó alkotóingereket. Kérem, érezze át, kis kollégám, hogy milyen végtelen emberszeretet vezérel, mikor most arra kérem: vesse alá magát Alfa 1-es típusú zsugorításnak.
– Ez parancs? – tört ki belőle a kétségbeesés sikolya.
– Mondtam már, hogy én csak kérek, javasolok – felelte megbántottan a főnök, és körmeire pillantott. Nyilván, hogy ne lássa meg képernyőjén a két fehér köpenyes ápolót, akik ebben a pillanatban Üpszilon 67/3 munkarekeszébe léptek, és udvariasan felsegítették rá a kényszerzubbonyt. A munkarekeszbeli képernyő még egy pillanatra eléje vetítette a részlegvezető alakját. Éppen felállt asztalától. Üpszilon 67/3 döbbenten eszmélt rá, hogy milyen kis termetű.
– Önt először zsugorítják? – kérdezte ágyszomszédja, akit fehér függöny választott el tőle. Csak a hangját hallotta: kicsit rekedtes, egyáltalán nem kellemetlen baritonját.
Kelletlenül felelt, mert a kezelés utáni álomzsongásból nem szívesen szakította ki magát. Éppen csak morgott valamit.
– Tudom, az ember eleinte úgyszólván élvezi a dolgot. – Kárörvendő nevetés. – Fájdalmakra készül fel, és ehelyett kellemes bódítószerek hatását érzi. Ravasz dolog, hogy éppen a zsugorítás ilyen… szinte kívánatos állapot. Bezzeg a felfújás! Hú, az bizony velőtrázó élmény! Nem is bírja ki mindenki… Van, akinek szétreped a bőre, mert túlbecsülték a tágulóképességét… vagy megzavarodik az agya és attól fogva istennek képzeli magát… Mégsem mondana le senki az operációról, akit felfújásra méltónak ítéltek, hiszen naggyá lenni örök emberi törekvés!
– Felfújás? – kérdezte döbbenten Üpszilon 67/3. – Az mi?
– Elképesztő – reccsent a bariton –, hogy maga milyen tájékozatlan! Azt sem tudja, hogy míg bennünket mesterségesen zsugorítanak, másokat mesterségesen felnövelnek? Hát, mit képzel, kik kerülnek a zanzásítottak helyére? Eredetileg nálunk kisebbre méretezett, művi úton felnagyított alkatok.
Ez így, egyszerre sok volt.
– Felfújják őket?! De hát miért?
– Mert alkalmasnak minősülnek olyan teljesítmények létrehozására, amelyek a velük született térfogat lehetőségeit meghaladják.
– Megálljunk! Hiszen engem éppen ezért zanzásítanak! Mert túlteljesítettem a térfogatomhoz méretezett teljesítményelvárást!
Gúnyos hümmögés.
– Nyilván úgy szólt a döntés, hogy ez az ön esetében aggasztó jelenség! Zanzásításához rendkívül emberséges indokokat fűztek, nemde?!
Üpszilon 67/3-mal forogni kezdett a világ.
– Végül is hol döntik el, hogy ki múlhatja felül saját, eredeti formáját és ki nem? Ki határozza el a zanzásítást?
– A Területi Titkos Zanza-junta.
– És annak kik a tagjai?
– A legkiválóbb méretszakértők. Ők mondják ki az ítéletet minden egyes zsugorítás vagy tágítás ügyében.
– De hát kik a legkiválóbb méretszakértők?
– A legkifogástalanabb méretű egyének.
– És ki állapítja meg, kik a legkifogástalanabb méretűek?
– Természetesen a junta.
– Tehát ők maguk?!
A szomszéd idegesen ásított.
– Ne szimplifikáljunk – vetette oda rosszkedvűen.
Üpszilon 67/3 nagyot nyelt.
– No jó. Még csak azt mondja meg: a junta döntése ellen nem lehet fellebbezni?
– Dehogynem. A legfelső Zanza-biztoshoz.
– Ó! – kiáltotta – Köszönöm, hogy ezt megmondta! Már holnap… Nem, még ma fellebbezek és visszatágíttatom magamat.
– Szamár! – repült feléje a megvető szisszenés. – A Legfelső Zanza-biztos éppen azért „biztos”, mert mindig biztos abban, hogy a junta ítélete tévedhetetlen. Hiszen a legkifogástalanabb méretű szakemberek alkotják. Miért is másítaná meg a kiváló szakemberek döntését, mikor ők csalhatatlanul értenek a helyes arányokhoz? Sőt, csakis ők ennek a bonyolult tudománynak magas fokú ismerői. Tehát: fellebbezni lehet, csak éppen nincs értelme. Teljesen reménytelen.
Üpszilon 67/3 elkeseredetten fészkelődött ágyában.
– A junta „titkos”, így mondta. Senki sem ismeri a tagokat? Senki sem képes őket megközelíteni?
A szomszéd vonakodva felelt:
– Hát… a családjuk, a rokonaik, bizalmas barátaik biztos tudják, hol találhatók.
– De hisz ez rengeteg visszaélésre adhat lehetőséget! Befolyásolásra… hogy X-et zanzásítsák, mert túlnőtt… mondjuk a főnökén… Y-t viszont fújják fel nagyra, mert kiváló tekepartner!
– Az emberi intézmények általában tökéletlenek – jegyezte meg szárazon felvilágosítója.
Elhatározta, hogy sarokba szorítja.
– Ön… kérem, mondja meg… ön nem ismer személyesen olyan juntatagot, akihez jogorvoslásért fordulhatnék?
Keserű nevetés felelt szavaira, a függönyön túlról:
– Ember, hát itt volnék, ha ilyet ismernék?! Engem ugyanis már tizenhetedszer zanzásítanak!
Durva mozdulattal félrerántotta az ágyaikat elválasztó függönyt. És Üpszilon 67/3 döbbenten látta, hogy a bariton hang tulajdonosa alig nagyobb egy hathetes kutyakölyöknél.
Akkor borzasztó számnak érezte a 17-et. Nem is álmodta, hogy jómaga messze felül fogja múlni alkalmi ismerőse zanzarekordját.
Nehéz volna megmondani, mi az oka, hogy idővel az összes zanzásító szervek központi problémája lett, mintha csak rajta akarták volna kiélni nagyságrendőrző éberségüket. Talán az volt a baj, hogy mindjárt első zanzásítása után a Legfelső Zanza-biztoshoz fordult. Mégpedig személyesen. Sokáig emlékezett kedves, részvevő arcára… szép, szelíd szeme a kihallgatás alatt mindvégig fájó-gyöngéden próbálta simára cirógatni felindulástól kusza vonásait. Látszott rajta: nem adná egy vak lóért (bár, voltaképpen mit is kezdhetne egy vak lóval végképp gépesített korunkban), ha segíthetne rajta. De hiába: ott hevert előtte a Zanza-junta jelentése. A szigorú titkosság szabályát megszegve megmutatta neki puszta szívjóságból, hogy kicsikét megnyugtassa. A legkiválóbb méret- és arányszakemberek eskü alatt vallották, hogy Üpszilon 67/3 beteges nagyobbat-teljesíteni törekvése megbontja az Intézet méretharmóniáját és ugyanakkor saját fizikai létét is veszélyezteti. Ezért elkerülhetetlen olyan fokú zsugorítás, amely a megengedett formáján felüli produkciónak még a lehetőségét is kizárja.
Őrült állat! Neki ez sem volt elég. Minden erejével arra törekedett, hogy bebizonyítsa: zanzásítva is eléri korábbi eredményeit. Persze, csak azt érte el, hogy időnként tovább zsugorították. Sajnos, „érdekes orvosi eset” lett. Már más intézmények zanza-juntái is vizsgálgatták olykor: szabályos konzíliumokon vitatták meg, hogy miért olyan nehezen visszafejleszthető? Állapotáról havonta jelentést küldtek a Legfelső Zanza-biztosnak, aki változatlan rokonszenvvel és részvéttel yiseltetett iránta –, de mit tehetett volna annyi kiváló szakember véleményével szemben?!
Utóbb azonban Üpszilon 67/3 az ő jóindulatát is eljátszotta. Újabb és újabb beadványokkal próbálta előtte bizonygatni, hogy megtévesztik… íme, tudomására jutott, hogy Gamma 75 100, akit legutóbb tágítottak, az egyik juntatag sógorának az unokatestvére, Delta 5700 viszont (egy másik felfújt) a junta titkárát furikázza szombatonként saját holdrakétáján a világűrben. Világos, hogy a galamblelkű Zanza-biztos idővel megutálja. Mivel a szakemberek megbízhatóságát egy percig sem vonta kétségbe, mi mást gondol hatott volna felőle, minthogy intrikus?
– Fogd be már azt a mafla szádat! – intette gyöngéden neje, B. Omega 11 500. – Produkálj kevesebbet vagy rosszabbat. Akkor senkinek semmi baja sem lesz veled. Így lehetetlenné teszed magadat.
Szegény asszonynak éppen elég alkalmatlanságot okozott. B. Omega 11 500 eleinte hősiesen tűrte, hogy férjét körülbelül a lapockája magasságáig zsugorították. Elszánt-vidoran hangoztatta: mindig is olyan férjet szeretett volna, akire lenézhet. De az már kezdett terhes lenni, mikor rendszeresen elkésett az élete párja miatt saját Intézetéből. Reggelenként ugyanis előbb őt kellett bevinnie a retiküljében a munkahelyére, nehogy a siklójárdán rollerező gyerekek elgázolják.
Üpszilon 67/3 nem csodálkozott azon, hogy neje végül is beadta ellene a válókeresetet. Áthidalhatatlan arányeltolódás címén simán elválasztották őket.
Magára maradva, még ádázabbul vett erőt rajta az igazságkeresés dühe. És ahogy nőtt, növekedett lelkében az indulat, úgy csenevészedett rohamosan testileg, mert most már megállás nélkül zsugorították. (Mintha csak a junta díjat akarna nyerni vele a nemzetközi zanzásítási versenyen!)
…Végül valóban felhagyott mindenfajta többretörekvéssel. Mit is művelhetett volna határtalan kicsisége tudatában? Hiszen már csak akkora volt, mint egy nagyobb fajta nünüke-bogár. Így aztán békében hagyták. Megnyugodva jelentették a Legfelső Zanza-biztosnak, hogy sikerült megtalálni az adottságainak megfelelő csökkentettségi fokot, és belső harmóniája ezáltal helyreállt, már sem ön-, sem közveszélyes. Egyben hivatalosan megbízták a munkarekeszek sarkaiba szórt rovarpor minőségi ellenőrzésével: ez pontosan méreteihez illő feladat volt.
Munkájával járt, hogy ide-oda csellengjen az, egész épületben. Azelőtt sosem moccant ki munkarekeszéből, nem is volt rá módja. De most az ajtók alatti résen is kényelmesen befért bárhová, észre sem vették.
Egy szép napon elhatározta, hogy megnézi: mifélék is azok, akiket legutóbb fújtak fel. Ugyanis olyan igazi, maxi méretűre tágított kartársat addig még nem sikerült látnia. Ahhoz, hogy az irdatlan épület minden helyiségét bejárja, egy év is kevés idő lett volna. Így hát arra gondolt: előre veszi azokat a szobákat, ahol a Legnagyobbak találhatók.
Az Intézet konferenciatermének küszöbéhez osont. Annyit még ő is tudott, hogy az Ügyeletes Nagyrafújtak ott szoktak déltájban találkozni, ott vitatják meg a sorsdöntő kérdéseket.
Fülelt az ajtón keresztül kiszűrődő beszédfoszlányokra, és döbbenten ismerte fel az egyik vitázó hangban egykori főnöke vajpuha tenorját. Úgy, hát jól sejtette! Felfújták! És éppen azután, hogy őt valamiféle, kitudhatatlan okból elindította a zsugorítás lejtőjén… Méghozzá akkorára fújták, hogy most odabent mézédeskedhetik, az Ügyeletes Legnagyobbak között!
– Ezt bizony megnézem! – mondta magában Üpszilon 67/3.
A következő pillanatban már átbújt az ajtó alatt – és a, rémülettől elállt a szívverése. A belső helyiségben három óriás imbolygott körbe-körbe… Hatalmas gömbfejük felért a mennyezetig, irdatlan nagy lábuk a földet taposta. Mindenikük után valami hosszú, kígyó szerű pántlika úszott a levegőben. Üpszilon 67/3 előbb el sem tudta képzelni, mi az, de rögtön kiderült.
– Kérlek, kartársam – szólt az egyik óriás furcsa fejhangon a másikhoz – fújj bele a légcsövembe! Attól félek, alább szállt bennem a töltés…
– Ugyan már! – vetette oda bosszúsan a volt részlegvezető, pontosabban ő, de sokszoros nagyításban – örökké képzelődsz!
– Jobb félni, mint megijedni – sipította a harmadik szörnyalak. – Mindnyájunk presztízsének árt, ha egyikünk lelappad.
Azzal szájába vette társa levegőben kígyózó fúvócsövének szopókáját (mondanom sem kell, hogy a légcső túlsó vége a lappadástól tartó kollégának nem a torkában volt) és fújni kezdte. Dagadtra fújta fel panaszkodó kollégáját, aki végül csak annyit mondott elégedetten, hogy „kösz”.
A sipítós harmadik most újra megszólalt:
– Légy szíves, te viszont az enyémet fújjad!
– Akkor már engem is fújjatok fel a nagyságrendem maximális mértékére – sikkantotta el magát irigyen a volt részlegvezető – nem óhajtok lemaradni!
– Jó, jó – csillapítgatta a sipítós hangú –, hiszen egy az érdekünk. Legjobb lesz, ha szokás szerint kölcsönösen helyrenagyítjuk egymást.
A javaslatot helyeslés fogadta. Hármuk közül mindenik szájába fogta egy másiknak a légcsövét és így kört alkotva fújták, fújták egymást egyre nagyobbra. Közben egy pillanatra meg nem álltak szüntelen körpályájukon, mintha súlytalanság állapotában lebegnének.
Üpszilon 67/3 ki akart térni körözésük útjából, de… ó jaj! máris fölötte magasodott az egyik szörnyűséges láb… sikoltani próbált: „Kegyelem! Eltaposol!” de már késő volt. A nyakára hágtak. És ő…
…ő nem érzett semmit. A legkisebb súlyt sem. És egyetlen porcikája sem reccsent.
Ájuldozva eszmélt. Mi történt?! Hiszen már a második, harmadik óriás láb is megtaposta – mégsem érte több kár, mintha lepkeszárny suhant volna el fölötte.
Egyszerre vad diadalérzés lángolt föl benne. Mindent megértett!
Azokat a imbolygó bubákat akkorára duzzasztotta a mesterséges tágítás, hogy lebegők és üresek lettek, mint a léggömbök, teljesen súlytalanok.
Őt viszont a meg-megújuló zanzásítás nemcsak aprócskára préselte, de végtelenül keményre is. Kicsire zsugorított testében egy nagyra tervezett alkat minden építő és feszítő anyaga összesűrűsödött. A tömény vassá edződött bőr pedig úgy zárta körül meg nem semmisíthető személyiségét, mint golyóbiztos páncél.
…És még attól félt, hogy a felfújt hólyagok eltaposhatják!
Szatmári Jenő István
Az üvegharang lakója
– Tibeti terelőpuli legyek a grönlandi halpiacon, és napkeltekor ugassam négykézláb a teleholdat, ha én ezt nem láttam vagy hallottam már valahol… – dörmögte szakállába a K3 (vagy ahogy az aktákon néha még eredetiben is írják, a Kozmikus Kapcsolatteremtő Központ) ősz hajú főnöke, Szalmon, aki egyébként is „ismert” volt enyhén szólva bőségés szókincséről, amelyet ingerült állapotban csillogtatni szokott volt. – De hol a háromcsillagos búbánatban?
Dörmögése közben sem csökkent az az érzése, amelyet egy-két évszázaddal előbb, némi vallásos atavizmussal áhítatnak mondtak volna. Mert a NAGYKÖVETNŐ egyszerűen és mellbevágóan gyönyörű volt. Nagykövetnő? Megint valami archaikus örökség. A Megosztott Világ Korából. Amikor egymáshoz menesztettek a zsarnokok embereket, akik szemből „megkövették” a másik despotát, a háta mögött meg pénzt, időt nem kímélve félreállításán, jobb híján megölésén fáradoztak. Ennyit a „követ” szóról. És hogy „nagy”? Viccnek jó: épp hogy 165 centiméter magas volt. Mármint ez a nő. Aki mégsem nő. Mert végül is – nem is ember. Hanem mi? No, hát ez a kérdés. Az űrhajó, amikor leszállt a Földre, olyan volt, ahogy akár egy nyomorúságos pápuai–új-guineai formatervező gyakornok is elképzelhette volna – ezer év múlva. Mert valami földi mégiscsak volt benne. Csak éppen minek? Merthogy a távanalizátor szép csendben megbolondult tőle, azóta már be is olvasztották. Ilyen elemek és ilyen arányban egyszerűen nem keveredhetnek, mert rögtön lángra lobbannak, felrobbannak, percek alatt rozsdává esnek szét, és a környezetüket is hamuvá pusztítják – legalábbis földi érték- és mértékrend szerint. Azután – mégiscsak egy teljesen emberi lény lépett ki belőle. Emberi? Eu, Szalmon asszisztense ezt másként fogalmazta félhangosan és önkéntelenül. A mondat, szó szerint, így hangzott (zárójelben Eu felfogott gondolatai, amiket ki sem mondott, mert minek? Úgyis értik, vagy úgyis fejbe verik érte…)
– Ez… izé… ez… szóval egyszerűen (fene bele, öt éve nem dadogtam, és az a nő is csak festve volt…) …hogy mondjam… ISTENI! (Az istenit, már megint ezek a régies fordulatok, de hát találjon ki Szalmon jobbat, ha tud!) …Akarom mondani, ha volt régen istennőnek képzelt szépségideál, hát ez aztán tényleg az!!! (És ez a nyavalyás vénség fog vele először kezet, nem én, hogy a Tejútrendszer összes szupernovája pörkölje napbarnítottá!…)
Nno, igen. Eu akkor még azt hitte, hogy lesz, aki kezet is foghat a NAGYKÖVETNŐ-vel. Ennek már fél órája. És Szalmon, aki 22 űrexpedíciót vezetett, mindmegannyiszor lakatlan bolygóra, és látásával, érzékeivel tűnt ki annyira, hogy amikor egy vulkánkitörés fényfibrillációit életnek jelezte, nem a szenilis aggok házába csukták, kiemelt űrhajóspenzióval, hanem rábízták a soha be nem következő találkozás sóhivatalának, a K3-nak vezetését – szóval a még mindig jó szemű Szalmon már látta, sőt, minden idegszálával érezte: itt valami nem stimmel. De nagyon nem ám! Mert a NAGYKÖVETNŐ tündöklött, ez, idáig igaz. Ragyogott, meztelenségének leírhatatlan pompájában, ez is tény. De másodpercről másodpercre opálosabb, homályosabb, irizálóbb volt ez a ragyogás… És amikor Eu, feledve minden ranglétrát és illemszabályt, futólépésben elsőnek próbálta megközelíteni („Jó neked – morfondírozott Szalmon –, te még meg mered tenni azt, amiről úgy érzed, hogy akkor is meg kell tenned, ha a nílusi víziló nászra lépne a jegesmedvével…”) – szóval Szalmon már meg sem lepődött a jókora csattanáson és Eu fájdalmas nyögésén, ahogyan a földről, illetve a Központi Fogadótér betonjáról feltápászkodott. Mert Szalmon egyszerűen érezte, hogy ezt a fénytörésjátékot nem hallucináció, hanem valami nagyon is anyagi dolog okozza.
A második távanalizátor, amely a megbolondult műszert váltotta fel, jelezte: az öreg űrrókának még jó a kozmikus nyolcadik érzéke, Az űrhajó és a NAGYKÖVETNŐ körül egy harang létesült – a semmiből. Áttetsző, mint az üveg, de korántsem törékeny, sőt, keménysége meghalad minden eddigi, földi fogalmak szerint összehasonlítható mértéket. Eu feje kevésbé objektíven, de annál lilábbra dagadva jelezte ugyanezt… És mégis, mindennek ellenére – vagy tán éppen agyrázkódása hatására? – Eu volt az első, aki kimondta: Jefremov! A Kígyó Szíve!
Más talán ezt az agyrázkódás tüneti súlyosbodásának vélte, de Szalmon éppen a közös érdeklődési kör alapján választotta ki egyik-másik munkatársát. És Eu éppen úgy, ahogy ő, szerelmese volt a régi álmodozók néha nagyon is aktuálisan irányt mutató írásainak, amit alig kétszáz éve még science fictionnek neveztek. Akkor – kinevették őket. Ma: tucatnyi intézet él meg abból, hogy az akkori írásokban foglalt ötletekből próbálja valóra váltani mindazt, amiben realitás van…
Egyszóval: Szalmon is „kapcsolt”: igen. A Jefremov-kisregényben van szó az olyan találkozásról, amely szemre nagyon hasonló, mégis teljesen eltérő felépítésű élőlények között jön létre, az egyiknek az oxigén, a másiknak a fluor a létalapja, az életet adó égés bázisa, és mindkettő közvetlen ráhatása a másikra – azonnal halálos lehet.
Jó, jó, fluorról szó sincs most. A második távanalizátor – legalábbis amíg ez is meg nem őrült – aránylag jó színképelemzést adott valami olyanról, amihez nemcsak hogy elemileg, de még elektron-héjszerkezetileg sem találtak hasonlót eddig a bekóborolt 87 galaktikában. És mégis, jeleznie kellett, mert a távanalizátorokba veszélyérzékelőket is építettek, amelyek a kvázi-valószínűség 0,00000001%-a esetén is riasztanak: itt valami olyan atomrendeződésről van szó, amely nem antianyag ugyan, de közvetlen kapcsolat esetén legalább annyira romboló – és érdekes módon nem a tárgyakat pusztítaná el, csakis a kétféle élő szervezetet, a NAGYKÖVETNŐ-ét és a földi emberekét. (Már megint egy atavisztikus emlékfoszlány: most járnának örömtáncot a szégyenteljesen elfeledett neutronbomba feltalálói, hiszen a végtelen űr, és az első, nem emberi civilizációval létrejött kapcsolat őket másolja…)
– Mindegy, hogy a szürke csillagközi por aszalja mazsolává – dünnyögött Szalmon – lényeg, hogy itt van, de minek? Kapcsolat van is, meg nincs is. Jött is, és mégsem. Hozott is, de mit? A régi népmese okos molnárleánya is beállhatna hozza kiscselédnek… Szóval, Eu fiam, most megmutathatod, mit ér a fantáziád, amiért doktori disszertációd elfogadása helyett száműztek, a K3-ba, a csendes bolondok és megbecsült rokkantak rezervátumába… Tessék, adott a logikai játék: hasonló, de mégsem, vagy ugyanúgy reagál mint mi, vagy nem, azt sem tudjuk, hogy az üvegharangja hogyan válaszol a rádió, a radar, a lézer, a quantofil és a pulgorális hullámokra – tehát ki sem próbálhatjuk mindezt annak veszélye nélkül, hogy a Földön az élet ne kerüljön nagy bajba –, nos, tiéd a porond, pajtás! A harang fala mentén, próbáld meg mutogatva, némajátékkal, vagy amivel akarod, megtudni, hogy ki is a kedves vendég, honnan jött, mit akar, és egyáltalán, ilyen körülmények között mi értelme az egész találkozásnak? De vigyázz, pajtás, mert ha kudarcot vallasz, mehetünk mind a csendes bolondok finom, halk zenéjű, szépen vibráló falú-fényű házába, az eddigi kényelmes pozíciónk, a jól fizetett semmittevés helyett. Vállalod?
A kérdés felesleges volt. Eu szeme ekkor már versenyt irizált az üvegharang fényeivel. Látta, hallotta ugyan főnökét is, de mindinkább betöltötte érzékeit a NAGYKÖVETNŐ alakja, fénye és mozdulatlan mozgáskoncertje, ahogy az némán és kérdően állva, minden porcikája játékával próbálta megértetni magát a harangon kívüli ugyanolyanokkal, és mégis másmilyenekkel, akikről nyilván a saját távanalizátora (ki tudja, van-e neki, és ha igen, hány bolondult meg belőle?), nyilván szinten jelezte, hogy ugyanazok és mégis végzetesen mások?
Ezalatt, pár százezer kilométernyire a Földtől, már javában folyt a valószínűségszámítás újbóli lejáratása. Mert gondoljunk csak utána szépen: 87 bolygórendszert derítettek fel a földi űrhajók, és még élet nyomait sem találták egyben sem. Végül is logikus, ahhoz a kicsiny valószínűséghez képest, hogy az ember által is életnek tartott valami valahol, valahogyan kifejlődjék valamikor. És most, ugye, egy már jött belőle – a NAGYKÖVETNŐ az üvegharangban. – És ugyanekkor, ugyancsak most jött egy másik is. Nem nő, nem fénykoszorúban, csak egy kis aszteroida, némi baktériumtenyészettel a felületén. És minden matematikai valószínűség ellenére éppen egy földi járőröző űrhajóval, a Q-2331-essel találkozott. Ste, a pilóta, természetesen a járőrözés alapszabályához tartotta magát: ha katalógusban nem jegyzett bolygóközi, természetes vagy mesterséges repülő objektum kerül az útjába, azt meg kell vizsgálni. Mintát venni belőle, elemezni, pályáját a jövőre vonatkozóan is meghatározni, és így tovább, csupa bürokratikus marhaság. Mett kinek lenne abból kára, hogy egy kozmikus parány a Mars és a Jupiter közül erre tartva feltűnik, és talán soha többé nem látják? Mindegy, a szabál az szabál!
És Ste rárepült az aszteroidára, mintát vett belőle, azt az elemzőbe helyezte, majd méla undorral elterpeszkedett a vezérlőpult előtt, várva az eredményt.
Ami azt illeti – hamar megkapta. Még mielőtt a kijelző képernyők megvilágosodtak. Mert amikor rendkívüli módon viszkető bal kezét a jobbal megvakarta, nos, szóval rég el nem követett cselekedetre vetemedett. Az ujjain számolt! Gép helyett! És valahogy nagyon nem akaródzott az eredménynek helyesnek lenni. Bal kezén nyolc ujj volt, a jobbon hat, a hetedik éppen növögetőfélben. Emberi reflex a huszonharmadik században: a gépre bízta a számolást: hány ujja is van? Az eredmény igen hamar megjelent. Tizennégy és kétharmad. Hm… Mivel a számítógép nem iszik, nem szív unaloműző fűkeveréket, akkor mégiscsak igaz. De mi, és főleg miért? Mikor már mind az öt szeme rángatódzott, és a műszerfal számlapjának tükröződése is tanúsította ezt, akkor döbbent rá: itt és most az Y-1 programot kell automatikusan működésbe léptetni. Ez volt az utolsó józan gondolata. A többit már az irányító automatika hajtotta végre. Mert az a bal kéz hatodik ujjának növekedésekor már vészhelyzetbe kapcsolta saját magát, és a harmadik szem megjelenése után döntött: vészleszállás és karantén!
Tán esett már róla szó: a K3 a csendes bolondok afféle „hadd csináljanak valamit” típusú menhelye volt. A csendes bolondok közé értve mindenkit, aki volt elég bolond kifejteni, hogy a szépen fejlett bürokrácia adott rendje neki nem felel meg, nem szimpatikus – vagy csak egyszerűen olyat látott-hallott, és ragaszkodott érzékeihez a szabálok ellenére is, ami nem illett bele a „minden így jó, ahogy van” szisztémába… No de a csendes bolondok is csak addig csendesek és veszélytelenek, amíg van mivel foglalkoztatni őket. Ellenesetben duplán robban a bomba: összehoztuk őket egy helyen, és még erősítik is egymás elfajulásait… Szóval: ne hagyjuk őket unatkozni. Ezért azután ahányszor egy felderítő űrhajóban hasmenést kapott az ultraibolya fényben furcsán érett gyümölcstől egy pilóta, ha a menetrendszerű űrhajókon a bolygók között valaki túl hangosan énekelt vagy káromkodott – szóval mindazon esetekben, amelyek a Szent Bürokrácia normál szabálaihoz képest 0,0000000001 mértékben eltértek, automatikusan a K3 Központi Fogadóterére irányították az űrhajót. Majd rájön a beteg vagy bolond az ottani még betegebbek és bolondabbak között, hogy semmi baja. Ha mégsem, hát ott marad, státus a K3-nál korlátlanul bővíthető. Így letudtuk a gondot minden, minimálisan szabálytalan repülésről, és a K3-ban is van mivel foglalkozni a szegény ottaniaknak. Szóval, mindez minden űrhajó Y-1 programfelügyelő automatikájának alaptétele volt. A Q-2331-é is. Így minden fontolgatás nélkül az irányt a K3 felé vette, előzetes értesítés nélkül. Mert végül is egy Y-1 automatikának egyformán rendellenes volt, ha valaki énekelt vagy káromkodott – vagy ha teszem fel tizennégy és kétharmad ujja és öt szeme keletkezett pár perc alatt. (Jelzem, ez utóbbinak még a feltételezése is abszurd lett volna az Y-1-eseket programozó jól fésült és jól személyzeti-jellemzett bürokratáknak…)
A valószínűségszámítás számára az is elég, ha egyszer mond csődöt. De hogy kétszer? Mert ugyebár, az Y-1 automatikák meghibásodási valószínűsége 0,00000000000000000… (a többi nem fér ki …). És a Q-2331-é mégis bedöglött. Így, egyszerűen és prózaian. Mert, ha működik, észlelnie kellett volna: a B-34-es leszállópálya már foglalt. Ott a NAGYKÖVETNŐ űrhajója áll, körötte az üvegharanggal. Amit szintén jelzett volna a távérzékelője, ha az Y-l-essel együtt nem bolondul meg. De hát az élet ilyen: rövid és őrült, mint a szupernova köpenye – mondaná egy régi, de a maga korában nem becsült kalandregényíró, ha megérte volna ezt az évszázadot.
Tény, ami tény, a Q-2331 pontosan az üvegharang oldalán landolt. És az üvegharang, bár mindenféle élő szervezet behatolása ellen védettséggel bírt, arra mégsem méreteződött volt, hogy egy megbolondult automatika jóvoltából másfél kozmikus sebességgel érkező repülő testet felfogjon. Mit tehetett mást? Bánatos csendüléssel megrepedt. A Q-2331 pedig beleékelődött, de hagyott maga mellett annyi rést, hogy Szalmon és Eu pillanatok alatt dermedt maga is üvegszerű mozdulatlanságba, felfogva; az üvegharang alól kiszökő atmoszféra és a Föld légkörének találkozása mekkora katasztrófát okoz pillanatokon belül, amelynek egyedüli és igen rövid ideig észlelő szemtanúi alkalmasint ők lesznek majd…
A kataklizma valahogy elmaradt. Ehelyett a harmadik távanalizátor is megőrült a K3-ban, mert pillanatok alatt olyan változást mutatott ki az üvegharang alatti világnak és lakójának atomi összetételében, ami a Szent Bürokráciához hű egykori tervezői számára súlyos műszaki hiba lehetett volna csak, semmi más. És egy ilyen precíz világban műszaki hiba, ugye, egyszerűen nem lehet, vagy ha mégis, akkor a gép bolond, nem a tervezői…
Mindenesetre Szalmon és Eu sem nagyon hitt a szemének, amikor a NAGYKÖVETNŐ utánozhatatlan kecsességgel kilépett az üvegharang repedésén és a földi levegőt minden baj nélkül beszívva hozzájuk lépett. Mondott néhány szót kristályosan csengő üveghangján – de a fordítógép éppen nem működött, mert szétszedett alkatrészeiből a K3 gépegyüttese lázasan dolgozott egy negyedik távanalizátor összeszerelésén, hiszen a háromszoros tartalékot is túlzásnak tartották egykor az állomás tervezői.
Eu lelkesen gesztikulálva magyarázni próbált valamit, mert ő már értette: a becsapódó űrhajó, a Q-2331 által hozott mikrobatenyészet váltotta ki ezt a csodálatos változást, és íme: nincs többé akadály a kapcsolatteremtésben a NAGYKÖVETNŐ és a Föld világa között. A gesztikulálás azután egyszerű legyintésbe csapott át. Mert a NAGYKÖVETNŐ jól megnézte magának Szalmont és Eu–t, akik közben agyukban bizseregve érezték: pillanatok alatt mindent megtud róluk és világukról, amit csak akar – majd a Q-2331 roncsaihoz lépett, és kihámozta belőle a 14 és kétharmad ujjú, ötszemű, eszméletlen Stet. Eu lelkendezve próbált segíteni neki, de a NAGYKÖVETNŐ egyszerűen félretolta. És amikor Eu, még mindig félreértve a csodálatos ismeretlen szándékát, kezet akart csókolni hódolata jeléül, hogy a bajba jutott embert menteni próbálja, mozdulata a második legyintésbe torkollott. Ezúttal a NAGYKÖVETNŐ részéről. Aki szabályosan elhessegette a fiút, majd törékeny termetéhez képest szokatlan erővel vette karjába az eltorzult pilótát, és öt lecsukott szemét végigcsókolva, gyémántkemény könnycseppeket hullatva vitte űrhajójába. Még mielőtt a K3 emberei felocsúdhattak volna, startolt, felszállt, és eltűnt mindörökre.
Csak az üvegharang darabjai és néhány gyémánt könnycsepp maradt itt emlékül és tanulságul a K3 betonján. Ékszernek mindenesetre jó volt, a bürokraták soros szeretői számára. A NAGYKÖVETNŐ históriája pedig a szigorúan őrzött, sajtóban cáfolandó, „soha meg nem történt” esetek közé nyert besorolást…
Dancsok Zoltán
Az utolsó ember után
Eleinte gép volt ő is, azután egyre mélyebben kezdett érezni. Zárkózottá vált, s két hónapja csak magában hordta az ijedtségét. Napokat egy sziklán kuporgott, nézte lenn a várost. Sokan azt mondták: már igazán és végérvényesen mágneseződtek memóriacellái, ideje volna kicserélni. De ő nem akarta. Még írni vágyott.
Jól ismertem. Tudtam; eljön. Bizonytalan tekintettel ült meg egy székben, úgy kapaszkodva karfájába, mintha szakadék fölött tartaná magát. Fehér hártyabőre alatt a műanyag inak átölelték az acélkék ujjperceket.
A kényszer hozta hozzám.
– Régen jártál nálam. Féltettelek.
– Ugyan! – mondta. – Ki bántana engem?!
– Dolgozol valamin?
– Igen – bólintott. – Az ötvenedik századról írok.
– Az ötvenedikről!? Korai még 3725-ben erről elmélkedni.
– Korai? Nem hinném. Te is tudod, hogy agyunk előbb vagy utóbb, de javíthatatlanul meghibásodik. Cseréje személyiségünk cseréjével jár, még ha testünk tovább is él. Történelmünk hosszú ideje alatt mennyit változunk mi, ANDROIDOK? Képesek leszünk-e megérteni az ötvenedik századot?
– Látod, én ehhez nem értek. Nekem túlságosan távoliak ezek a dolgok. Én a képeimben azt a pillanatot akarom megfesteni, amikor mi átvettük az emberektől a földi kultúrát. Fontosabbnak érzem, mint a jövőt fürkészni.
– Tudod, azt mondják, mi szabadok vagyunk – mondta, mintha nem is hallott volna engem. – De félek egy ideje. Valóban szabadok vagyunk? Valóban annyit hagytunk meg az emberből, amennyi kellett? És ha hibát követtünk el? Alkalmasak vagyunk továbbvinni egy civilizációt? Nekünk nem lenne szabad elpusztulnunk háborúkkal, el kell kerülnünk az android-android közötti viszályt.
Helyette sok erő kell, vágy és igény: alkotnunk kell! Mentsük meg gyáraink emlékét – suttogta –, mert ott születtünk, az emberek utcáit és házait, mert benne élünk mi is, és írjunk könyveket az életünkről, a mi kozmoszunkról, a mi földünkről. Ebben nem kötheti meg semmi a kezünket, mert különben becsapnánk magunkat és nem hazudhatunk azoknak, akik kevésbé képesek értelemmel átfogni világunkat. Jogunk van az igazat látni. Te festő vagy, és jogodban van az igazat megfesteni.
– Igen – mondtam. – Még ha emberi külsőt is viselünk, még ha embernek köszönhetjük is létünket, nekünk belül szabadoknak kell lennünk. Ezért írjál!
– Már vagy két hónapja a rakétavonaton utaztam. Az egyik állomáson felszállt egy férfi, sokan voltunk. Szorosan mellém került. A vonat fékezett, és egészen hozzám ért. Egészen hozzám, Ryl. A karján meleget éreztem, érted? Meleget, Ryl. Azután meghallottam a szívét dobbanni, a szívét, ütemesen… S a tüdeje fújtatva emelte mellét… és a fejében, Ryl, a fejében láttam a temérdek idegsejtet. Élt az agya!
– Neem – dadogtam. – Ez képtelenség. Egy ember…?!
– Így igaz, Ryl. Egy ember élt közöttünk.
– De hiszen ember már száz éve nem él!
– Igen – felelte. – Azt hittem én is.
– Hát, hogyan lehetett…
– Megállt a vonat, utánamentem, és az utcán megállítottam a szívét. Nem dobbant már. Előttem feküdt az ember, és lassan tömeg vette körül. Nézte mindenki, majd egy nő letépte a fülét és eltette emlékbe, egy másik a szívét, és csakhamar eltűnt az egész test, mert mindenki tudta, hogy ő volt az utolsó ember.
Lassú mozdulattal elővett egy téglalap alakú papírt, és mosolyogva tette elém. – Én ezt hoztam el. Az emberé volt.
Egy bankjegy hevert az asztalomon!
Hosszú percekig szótlanul néztük, én nem mertem megérinteni. Végül ő gyűrte össze, és az asztal közepén elégette.
– Látod – mondta nagysokára –, mi ezért vagyunk szabadok.
– Most már egészen biztos vagyok benne, hogy mi szabadok vagyunk. Nem kötheti meg többé a kezünket semmi, és fogunk tudni alkotni, és megőrizni mindazt, ami itt van…
…Karjával az ablakon át a város fölé mutatott. Szemeiben ismét öröm izzott és szeretet.
Aznap este még megcsodálta képeimet, s amilyen hirtelen jött, úgy el is ment. Úgy hittem: még sokat fog írni, de többet már nem láttam, csak a megcsonkított testét. A város felett egy sziklán találták meg.
Valaki megtámadta, és ellopta az agyát…
Aknai Gábor
Az időcsatorna
Ahogy a fáradt őszi napsütésben áthunyorgott az utca túlsó felére, úgy látta az embereket, mintha párás üvegen át nézné őket. Már nem zavarta a forgatag; az autók rohantak, hangtalanul suhanva, egy-egy porpamacs felhőzött fel a légpárnák kicsapó szelétől, rikkancs állt a 84. utca sarkánál, kis ellenzős papírsapkájában, és ugyanazzal az ősi mozdulattal adta át a „Times” aznapi számát, amivel talán már a dédapja is árulta az újságot.
Fáradtnak érezte magát. Talán nem is fizikailag, hiszen ezt a sétát naponta többször is meg tudta volna tenni. Más bántotta: a párás napsütés az elmúlást sugallta. Nagyot sóhajtott. Ha akkor nem marad ott, talán minden másképpen alakul. De hol lehet már Linda? Az a harminc év, amit Mary mellett töltött, már az emlékét is elmosta. Csak arra emlékezett, hogy Lindának csodálatos, világító kék szeme volt és a mosolya arra a játékmackóra hasonlított, amelyet az apjától kapott karácsonyra, valamikor négyéves korában. A mackó még megvolt. Ha elővette, nézegette, Lindára gondolt, és elpazarolt évei jutottak eszébe.
Ismét sóhajtania kellett. Belehunyorgott a napba és határozott léptekkel megindult a túlsó járda felé. Lesz, ahogy lesz…
– John! Vigyázz!! John!!
Megállt. Azok a kocsik, amelyek már számítottak arra, hogy átmegy, most üvöltő turbinákkal fékeztek. Zavarodottan megfordult. A járdáról esernyős öreg hölgy integetett feléje.
– John! Ne ott menj át! Gyere vissza!
– Miért kiabált rám, kérem?
Az asszony ajkán szomorú mosoly jelent meg, és John hirtelen óriási gombócot érzett a torkában. A nő levette a szemüvegét, gondosan megtörölgette, de nem tette vissza. Rövidlátón, hunyorogva nézett Johnra:
– Féltem, hogy valami jóvátehetetlen történik veled!
Ahogya szürkéskék szem az öregemberre szegeződött, az megtántorodott, a gombóc már majdnem megfojtotta.
– Úristen, igaz lehet ez?
– Igen, John! Én vagyok…
John kinyújtotta a kezét az idős hölgy felé, ő pedig beletette a tenyerébe saját ráncos kis barna kezét, és megszorította…
– Linda!… – súgta rekedten az öregember, és nagyon párásan látta a világot maga körül.
– Igen, John… – nézett vissza az öregasszony, és szája szögletében mosoly bujkált. Az öregember lehunyta a szemét, a mackó jelent meg előtte, és rögtön utána valami régi-régi emlék, olyan elsöprő erővel, hogy úgy érezte, összeroskad.
– Gyere John, beülünk ide, az önkiszolgálóba, jó lesz?
Meghatottan bólintott. Ma is kitalálja minden gondolatát. Egymásba karoltak, és elindultak öregesen a napsütésben.
***
– Csodálatosak voltak azok a pillanatok… emlékszel, akkor, amikor megfogtad a kezem, mindig kirázott a hideg!
– Igen, és amikor te így néztél rám, mindig hangyák rohangáltak a gerincemen…
– És most nem?
– Édes, édes Linda, hát hetvenegy éves vagyok!…
– Istenem, de kár, hogy elrepült az idő…
Egymásra mosolyogtak, azzal a szomorkás-édes mosollyal, amiben benne van a kétségbeesés, a belenyugvás is.
– Ha akkor én is fent vagyok azon a vonaton…
– Nem tudhattad. Én azért szálltam fel rá, hogy veled menjek. Veled akartam élni…
– És én veled. Azért nem mentem el, hogy veled maradjak.
– Már évek óta tudom.
– Honnan… honnan tudod? – dadogta az öregember.
– Hat éve költöztem ide. Két évvel azután, hogy a feleséged meghalt.
– Ezt is tudod?
– Igen. Emlékszel még közös barátunkra, Mike-ra?
– Ó, igen. Három éve hagyott el minket, az Úr legyen vele…
– Minden félévben írtunk egymásnak. Így a közeledben maradtam, és mégis elég messze ahhoz, hogy ne dúljam fel az életedet.
Az öregember szeme megtelt könnyel. Lehajtotta a fejét, és remegő kézzel kavargatni kezdte a kávéját.
– Ne vádold magad, John! Évekig kerestelek, még magándetektívekkel is kutattam utánad. Azután visszatértem a férjemhez, a gyerekeimhez. És nem sokkal azután rátaláltam Mike-ra. De addigra úgy-ahogy rendeződött körülötted is minden. Nem volt erőm tönkretenni…
– Te édes, te drága! – suttogta az öregember, és megszorította Linda kezét.
Lehajtott fejjel ültek. Aztán John kiteregette az újságot, mert nem tudta mással elterelni a gondolataikat, talán majd így… A zokogás fojtogatta. Ha akkor ő is fent van azon az átkozott vonaton, akkor nem kerülik el egymást.
Akkor minden másképp alakulhatott volna. Nem telik úgy el ez a negyven év, hogy bele kell harapnia a szája szélébe, ha rágondol. Akkor boldog is lehetett volna…
– John! Nézd csak…
Linda ujja az egyik kis hirdetésre bökött, olyan apró, hogy ő észre sem vette.
„Élje át újra boldog perceit! Keressen fel bennünket! Érdeklődésére készséggel ad felvilágosítást a Retrográd Idő Rt.”
John döbbenten olvasta.
– Gondolod? Gondolod, hogy megpróbálhatnánk? Nagyon drága lehet…
– Mennyi pénzed van?
– Nem számít, semmi sem számít!… – motyogta John, és Linda szürkéskék szeme kifényesedett, világítani kezdett, olyan csodálatosan, mint akkor régen.
– Kérem, gondolják meg!…
A fiatalember kifogástalanul udvarias volt. Egy fotelbe segítette Lindát, majd megvárta, míg John is leül, azután helyet foglalt ő is kettőjükkel szemben.
– Arra az időpontra hajszálpontos adatokat kell adniuk, mert ha rosszul határozzák meg, más eseményeket fognak végigélni életükből. És csak annyi idejük lesz, amennyit itt előre megbeszélünk. Ha az letelik, Önöknek be kell szállni abba az időcsatornába, amit előre kijelölök.
– És ha nem szállnánk be?
– Miért ne szállnának be? – nézett vissza megütközve a fiatalember.
– Mondjuk, elfelejtünk… – mondta John.
– Igen, ez megtörténhet, de Önöknek mégiscsak azt kell tenniük, amit megbeszélünk, mert különben beláthatatlanul alakulna sok minden. Gondolják meg, ha attól a pillanattól másképp élnék az életüket… ez az egész történelmet megváltoztathatná.
– Igaza van. Hiszen mások sorsa is másképpen alakulna ezáltal.
– Így van, uram!
Hosszan gondolkoztak, azután John az öreg hölgyhöz fordult.
– Linda, a találkozásunkat… újra… jó?
– Egyet akarunk, John. Azt a harminckét órát szeretném újra veled tölteni…
– Harminckét óra? Az nagyon drága, kérem! Van annyi pénzük?
– Van – kongott John hangja színtelenül. – Holnap be tudom fizetni, ma már nincs nyitva a bank. És holnapután indulunk – vissza…
– Rendben van, uram!
Linda megszorította John kezét. Szeme ragyogott a boldogságtól, de a szája sarkában aggódó mosoly bujkált. Súgva kérdezte:
– John, egy vasunk sem marad, ha ezt kifizetjük!
– Nem érdekel! Téged akarlak, még egyszer, ugyanúgy… aztán már az sem számít, ha éhen halok.
Linda – találkozásuk óta először – odahajolt és megcsókolta. A fiatalember elfordult, tapintatosan jelezte, hogy ő mindent megtesz az ügyfélért, még ha szokatlan dolgot kérnek is tőle. Ez pedig nem is volt szokatlan. Sok idős ember kereste fel azért, hogy emlékezzen legszebb óráira, és ilyenkor gyakran elszabadultak az érzelmek. Üzlet az üzlet. A két öreg pedig összeölelkezve bandukolt ki az alkonyatba.
***
– Látod, egyszer mégiscsak megértük, hogy szabadon, egy lakásban töltsük az éjszakát!
– De milyen későn…
Kavargatták a teát. A videofalat már előbb kikapcsolták, bántotta a szemüket az erős fény. Most ültek a félhomályban, kézen fogva, és időnként egy-egy korty teát ittak.
– Gondoltam valamit… nem jövünk vissza!
Linda riadt kíváncsisággal fordult felé.
– A történelem úgyis velünk együtt fog alakulni, én vállalom, hogy végigélem, úgy, ahogy alakul. De nem jövök vissza, ha te is úgy akarod. Ott maradunk fiatalon, együtt… lesz, ahogy lesz.
Linda megszorította a kezét, és szemében megjelent egy könnycsepp.
– Jó lesz…
Hosszan hallgattak. Mindketten arra gondoltak; vajon hogy élik végig az életüket egymás mellett? Bizonyos, hogy nagyon boldogok lesznek. Micsoda szerelem! Még negyven év múltán is elakad a lélegzetük, ha arra az estére gondolnak. Arra az első és utolsó estére. De most nem az lesz az utolsó közös estéjük, harcolni fognak a boldogságukért.
– De az ügynöknek nem szólunk!
– Nem hát! – cinkosan összenevettek.
– Majd csak egyszerűen ott maradunk, nem keressük meg az időcsatorna visszatérő bejáratát.
Megölelték egymást. Előttük az élet. Nagyon boldogok voltak.
* * *
– Itt a nyugtájuk, és várom Önöket holnap 10 órára.
– És hogyan kell visszatérni? – kérdezte ravaszul mosolygó szemmel John.
Linda hozzábújt: – Olyan vagy, mint régen: ravasz róka – súgta, és puszit adott John borostás, ráncos arcára.
– Nos, alkalmas módon közölni fogjuk önökkel, mert lehetséges, hogy az élmény hatására elfelejtik.
– De hogyan?
– Egy emberünk meg fogja mondani, a harminckettedik óra végén… legyenek nyugodtak!
Kezet szorítottak. Tehát holnap tízkor.
***
A két fotel kényelmes volt. Valami hideg antisztatikus anyag borította, de hamar átmelegedett a testüktől.
– Nézd, hogy remegek…
John megfogta Linda kezét.
– Ne idegeskedj… – Majd a fiatalemberhez fordult, aki körülöttük serénykedett, kapcsolókon állított, nagy burát igazított a fejük fölé: – Nem baj, ha fogjuk egymás kezét?
– Nem… nyugodtan lehet… ugyanabban az időcsatornában utaznak.
Aztán becsukódott az ajtó, halvány vörös fény derengett a szobácskában. Mély csend.
Belesüppedtek a fotelbe. Csak a két kéz szorította egymást.
A vörös félhomályban észre sem vette, mikor fogta meg a lány kezét. Talán önkéntelenül történt. EI akarta húzni, de a lány erős kis ujjai szorosan tartották. Oldalt nézett. A lány rámosolygott, és megszorította a kezét, A gerincén mintha egy hangya rohant volna végig.
Mike megpengette a gitárt. Valami egyszerű, lágy ősi dallamot kezdett el játszani. A társaságban nagy csend lett. A kényelmes fotelekben, kanapékon ülő fiatalok átszellemült arccal hallgatták.
Linda hozzáhajolt. Forró volt a lehelete, ahogy súgva kérdezte:
– Diszkó is lesz?
– Azt hiszem, igen…
Kicsit bátortalanul kérdezett újra a lány:
– És… a táncrendedben kié az első tánc?
John ránézett. Hosszan elmerültek egymás szemében. Johnnak eszébe jutott Mary, de a lány szeme fogva tartotta, még lopva sem nézett másfelé. „Istenkém, micsoda kék szeme van!… Ha hozzám csapódna ez a tündér, bármikor elcserélném Maryvel…”
– Még szabad az első tánc…
– Akkor, kérlek, engem írj be elsőnek…
– Jó! De cserébe te a második táncot adod!
– És a feleséged mit fog szólni?
John most már odanézett. Mary éppen egy poharat emelt a szájához, és ivott. Kissé elázott már, de nem tette le a poharat, amíg volt benne valami. John döntött: mindent kockára tesz, lehet, hogy elválik, lehet, hogy nem megy holnap tovább Maryvel. Ilyen partner, mint ez a kék szemű, egy életben egyszer ha akad.
És ha nem sikerül?… Gombócot érzett a torkában, de ahogy Lindára nézett, elmúlt. Nem, ezek a kék szemek nem hazudnak!
– Nem érdekel, mit szól… Találok megoldást!…
– Örülnék neki!
Mi történik? Ez a lány ennyire ragaszkodik hozzá? Más ész nélkül elmenekülne. De ő csak néz rá, és a kék szem fogva tartja. John nyel egyet, már percek óta bámulják egymást, és az a bizonyos hangya ott randalírozik a gerincén…
* * *
– Nagyon jól sikerült!
– Igen. Azt hiszem, nagyszerű a hangulat!
– Gyere, igyunk valamit!
A két férfi a bárpulthoz lépett. Pár pillanatig gyönyörködtek az ital borostyán színében, azután összekoccintották a poharaikat, és tempós kortyokban kiitták.
– Tényleg jól érzed magad? – kérdezte Mike.
– Igazán! – mondta John és megszorította Mike öklét. – Sőt, most megyek, és megmozgatom magam egy kicsit!
Átfurakodott a táncolók között. Hirtelen eléje penderült Mary. Átölelte John nyakát és ringó mozgással húzta maga után. John kibontakozott az ölelésből.
– Mary, meg fogsz haragudni.
– Miért?
Johnt megcsapta az italszag. Nem mutatta, hogy kellemetlenül érinti, nyugodtan nézett a feleségére, úgy mondta:
– Elígértem az első táncomat!
– És…?
– Mondom: elígértem!!
Mary durcásan húzta feszesre az ajkait:
– Ronda vagy!
John elmosolyodott, és otthagyta. Mary azon nyomban szétnézett, hogy kit ragadhatna el.
A terem végében megtalálta Lindát. Egyedül gubbasztott a sarokban, úgy látszik, mindenkit kikosarazott, magára maradt. John megállt előtte.
– Akkor hát?
– Mehetünk… – mondta a lány és felállt.
Néhány bizonytalan lépés után John odahajolt Linda füléhez, és túlkiabálva a zenét, mondta:
– Táncol a falábú!
Linda nevetett:
– Talán a két falábú, nem?
John gondolt egy merészet, és szorosan magához húzta a lányt. Az kérdőn ránézett, de nem ellenkezett. Meglepetten érezte, hogy milyen egyszerre mozognak. A lány hozzásimult, és minden mozdulatával harmonikusan követte. Tenyere alatt érezte a lány forró bőrét, ahogy az izmok játszanak a derekán. Nagyon jó volt összesimulni vele. A lány keze végigsimogatott a hátán, és megállapodott a nyakszirtjénél. Mintha villamossággal lett volna feltöltve. John gerincén hangyák csapata rohangált, a zenét már csak nagyon távolról hallotta. Lenézett, a lány ugyanabban a pillanatban kereste a tekintetét, és amikor megtalálta, nézett rá azzal a csodálatos fénylő-világító kék szemével. John megint fogságba esett. Szeme nem bírta elengedni a lány tekintetét. Lassan megszűnt körülötte a világ…
John, még sohasem járt azon az úton. Mégis úgy érezte, minden követ pontosan ismer rajta. A fordulóban ott volt a kis ház, úgy, ahogy gondolta.
– Úgy érzem, mintha már jártam volna itt. Le tudnám rajzolni, hogyan van berendezve…
– Én is! De még soha nem voltam itt. Nézd, milyen gyönyörű az ég!
A csillagok csodálatosan ragyogtak felettük. Megálltak. A lány odabújt Johnhoz.
– Az ott a Fiastyúk – mutatott fel a fiú az égre.
– Meg mertem volna esküdni, hogy ezt fogod mondani!…
– Szeretem a csillagokat.
– Én is.
A szájuk összeért. John behunyta a szemét. Hihetetlen mindez, csodálatos és hihetetlen. Es mintha egyszer már megtörtént volna. Olyan, mintha álmodná.
A kis házban csend volt. Igen, a bútorok úgy álltak, ahogyan gondolta. Leült az ágy szélére, és kinyújtotta karjait Linda felé. A lány olyan természetes mozdulattal simult hozzá, mintha mindig összetartoztak volna.
Hajnalodott. A lány dideregve bújt hozzá. Ahogy testük összeért, ez a reszketés tovább fokozódott, de John szorosan átölelte, és Linda vacogása lassan alábbhagyott. Szája, mint nedves, puha mancs, tapogatta végig John nyakát…
– Nem kellene egy kicsit aludnunk?
– Fáradt vagy, édes?
– Azt hiszem, nem. Veled ez az egész maga a csoda.
– Nem hiszem, hogy csoda lenne. Talán csak illünk egymáshoz…
Hallgattak. Kezük összefonódott. John ismét érezte, hogy milyen beszédes tud lenni a kéz. A lány ujjai játszottak az övével, megszorították, majd végigsimították a tenyerét, az egész olyan volt, mint egy tánc. Mint egy vallomás.
– Boldog vagyok!
A lány hozzábújt és megcsókolta.
– Milyen kár, hogy későn találkoztunk!
– Hogy érted ezt?
– Kár, hogy nős vagy…
– Velem jönnél?
– Igen.
Johnnak valahonnan ismerős volt ez a párbeszéd. Mintha már ezerszer és ezerszer kielemezte volna minden szótagját. Nem azt mondta a lány, hogy „bárhová”, nem rajongott: „akár a világ végéig is”; az egyszerűség, amivel az igent mondta, bizonyította, hogy úgy is gondolja.
– Otthagyom Maryt! Veled maradok…
A lány szemében szomorú mosoly bujkált.
– Nem lehet. Holnap elutazol, és ki tudja, mikor láthatlak újra. De ez a nap gyönyörű volt…
– Szeretnék veled élni!
– Én is veled!
Úgy ölelték egymást, hogy az már fájdalmas volt, mintha szét akarná szakítani őket valamilyen erő.
– Akkor rajtunk múlik, hogy együtt maradunk-e!
– Igen… de mit tegyünk?!
Lázasan gondolkoztak. Johnnak időnként felrémlett egy halvány gondolat, hogy mit kellene tenni, de olyan távoli, olyan gyenge ötlet volt, hogy sehogy sem tudta az agya képpé alakítani.
Egy biztos: vagy a lányt kell magával vinnie, vagy neki kell lemaradnia a vonatról. Az utóbbi jobb ötletnek látszik, mert akkor a vonat elviszi Maryt, és a többit már az ügyvédek… igen, ez lehet a megoldás! Van még egy megoldás – gondolta John –, érzem, hogy van ennél jobb is, de nem ugrik be, mi az! Istenkém, és már pirkad. Lassan felkel a Nap… mi lehet a másik megoldás?
John elkínzottan nézett Lindára, aki édes mosollyal az ajkán el aludt. – Olyan, mint az a plüssmaci, amit apától kaptam négyéves koromban, karácsonykor. A maci is mindig a mellemen feküdt; amíg apa megjött a munkából, ő vigasztalt, és ő altatott el. Neki öntöttem ki a szívemet. Most is megvan valahol, ha Mary ki nem szórta. Holnap megkeresem! Jaj! Hiszen holnap én nem megyek Maryvel! Akkor Linda marad az én mosolygó mackóm… Bár sikerülne!
Az állomáson tolongás volt. Mary szokása szerint hisztérikusan kiabált vele.
– Most kerülsz elő?! Hol voltál mostanáig?
– Sétáltam Lindával!
– Azzal a kis…
– Mary!! – szinte nem ismert a saját hangjára. A csattanó szó magához térítette az asszonyt.
– Na mindegy, egészségedre! De most igyekezz, hogy le ne maradjunk.
– El kell búcsúznom Mike-tól.
– Igyekezz!
John áttörtetett a tömegen. Mintha egy pillanatig Lindát is látta volna a rengeteg ember között, de hiába furakodott; vagy rosszul látta, vagy elsodorták. Vajon miért jött ki a lány az állomásra? Biztosan még egy istenhozzádot akart inteni. Na hiszen, lesz meglepetés, ha meglátja, hogy ő itt maradt!
Mike széles gesztussal ölelte meg.
– Jól éreztétek magatokat?
– Igen. Boldog voltam két napig…
– Láttam…
– Mike! Én szeretném ezt meghosszabbítani. Én azzal a lánnyal akarok maradni…
Mike-nak ráncokba futott a homloka.
– Hogy gondolod?
– Egyszerűen itt maradok.
Mike szinte megkönnyebbült.
– És Mary?
– Szeretnélek megkérni, tedd őt fel a vonatra.
– Rendben van. Te meg menj addig a mosdóba, hogy tudjak neki mit mondani!
John a mosdóban egyedül volt. Érdekes, hogy az állomás zaja ide csak zsongásként hallatszik be. Tompa, vibráló, távoli zsongásként. Odaállt az üvegablak elé. Kilátott a peronra. A gázturbinás mozdony felett már remegett a levegő, lassan megmozdult a szerelvény. John ránézett az órájára, és számolni kezdett. Ezelőtt harminckét órával ismerte meg Lindát. És azóta boldog. Csoda az ilyen találkozás.
Egyszerre kifutott a vér a fejéből. A szerelvény egyik ablakában meglátta Lindát. A kocsiban ment egyik fülkéből a másikba, talán keresett valakit. – Engem keres! Azt hiszi, utazom! Velem akart jönni!! – A felismerés szinte sokkolta. A búgás kongóvá vált, és mire a vasút utolsó kocsija kiszáguldott az állomásról, John szeme előtt is vörös karikákra bomlott a világ. Hátrahanyatlott.
– Uram! Rosszul van?
Kinyitotta a szemét.
– Hála istennek – hallotta Linda hangját is –, magához tért.
Emlékezete visszatért. Fáradtan Linda felé fordította a fejét. Linda mosolygott.
– Édes! – nyúlt a nő kezéért, megszorította. – Elfelejtettem, én mindent elfelejtettem!
– Nem… csak nem emlékeztél rá. Én sem emlékeztem akkor semmire. A jövőről nem lehet emlékünk.
– Nem sikerült – motyogta az öregember. – Nem sikerült ottmaradni, és mindent újrakezdeni veled.
– És semmid sem maradt!
John legyintett:
– De te itt vagy még nekem! Linda, velem maradsz?
– Igen. Egész életemben erre vártam. És tudod – tette hozzá mosolyogva –, nekem van még egy kis dugi pénzem. Az egyik lakást is eladhatjuk… most már!
John megölelte. Nehézkesen, de olyan forrón, mint negyven évvel ezelőtt.
A falról egy kép nézett le mosolyogva rájuk: Mike, a „Retrográd Idő Rt.” egyik alapító munkatársa.
Dévényi Tibor
A béka
(Űrmese felnőtteknek)
Elgondolkodva baktatott a tóparti úton, hazafelé. Már későre járt. Fel-felnézett a csillagokkal teleszórt égboltra, és nagyokat sóhajtott. Nehéznek érezte a szívét. Harmincnyolc évet töltött csillagközi portyázással. A Földön azóta nem járt. Most, hogy letelt a szolgálat, végleg hazatért. A harmincnyolc év nem múlt el nyomtalanul. Keserűek voltak a gondolatai. Ki vár vajon rá? ENNYI idő után! Ancsa… Jószagú úristen, Ő BIZTOS nem. Egy-két évet még csak-csak. De ki várna harmincnyolcat???!!! REMÉLHETŐLEG Ancsa sem. Hiszen közel hatvanéves lehet… Mint ő… Barátok! Ki egyáltalán a barátja?? KI VOLT a barátja? Belesajdult a hosszú, elmúlt élet. Mi lesz ezután? Ül majd egyedül az üveggömbjében és néz maga elé? Egyedül? Csoda kellene. Egy egyszerű, pici kis csoda, hogy MINDENT újra lehessen kezdeni. Mert ha ÚJRA lehetne kezdeni, MINDENT másképpen csinálna…
Gondolataiban egy vékony, alig hallható hang, inkább hangocska zavarta meg.
– Segítség! Segítség!
Körülnézett a sötétben, de semmit sem látott. De a vékonyka hang csak rákezdett újra:
– Segítség! Segítség!
Furcsa volt. Lehajolt. A hang így sokkal erőteljesebbnek hatott. De látni semmit sem lehetett. Felkattintotta öngyújtóját, s annak parányi lángjánál vette csak észre. A békát. Egy ág alá szorult. Ő kiáltozott. Vékonyka emberhangon. Megdobbant a szíve. A CSODA! Izgatottan nyúlt az ág után, és egyetlen, gyors mozdulattal kiszabadította a békát. A béka kicsi volt és sebesült. Bal hátsó lába töröttnek tűnt. Gyorsan döntött. Hátára fektette a kis békát, letört egy ágdarabot, szétszakította köntöse ujját, és az ágat ügyes mozdulatokkal a törött lábhoz illesztette. A béka szótlanul, hálásan pislogva tűrte a bizonyára fájdalmas, de mindenképpen jóindulatú beavatkozást.
– Kész a kocsi! – mondta végül. Majd tenyerébe tette a békát. Hosszan az apró szemekbe nézett, majd egyre közelebb vonta ajkaihoz. Lassan csücsöríteni kezdett. AKKOR szólalt meg újra a béka:
– Ne csókolj meg. Feleségem van, és két pici gyerekem. És ők is békák.
Nyári Miklós
Sárkányvadászok
Gildor kiemelte fejét a langyos vízből. Már megint rengett a föld, a végtelen mocsáron hullámok gyűrűztek át. A pikkelyes fákat maga alá temette az átvonuló szökőár tízméteres, mocskos, iszapos hulláma, újabb hínárkötegeket aggatva ágaikra, majd néhány további, de már kisebb hullámgyűrű átfutása után kisimult a végtelen víztükör.
– Legföljebb ötven kilométerre lehetett az epicentrum – gondolta, és újra a felkavart iszapos vízbe dugta a fejét. A fenéken sétálgatva szorgalmasan legelte tovább a vízinövényeket.
A sűrűn ismétlődő rengéseket már régen megszokta. Majdnem három éve bújt ki a tojásból. Ezt az időt testének felnevelésére kellett fordítania. Egészen jól viselte az időközben ötventonnányira fejlődött idomtalan testet, mely éppen nagysága miatt több szempontból is előnyös volt. A hatalmas hüllő könnyen védekezett a ragadozók ellen. Otthonosan mozgott a mocsárban, és a hosszú nyakon húszméternyi magasságba emelhető gyíkfej mintegy kilátótoronyként szolgált. Gildor csak egyet nem tudott megszokni: hatalmas testének táplálása a bőven burjánzó növénytömeg ellenére rengeteg idejét vette igénybe, ráadásul a telhetetlen bendő még válogatósnak is bizonyult. De mert az alig másfél méteres, testéhez képest kicsinek tűnő gyíkfejet többek közt az ő agya töltötte ki, a jóllakottság érzésére szüksége volt.
– Gyere, segíts! Mozdulni se tudok, rám dőlt egy egész erdő! – szólalt meg a fejének páncélzata alá épített rádió. A készülék, mely egyenesen agyába küldte a felfogott információt, telepatikus kapcsolatot építve ki társaival, most irányító sugarat közvetített. Gildor így a legrövidebb úton indulhatott a bajba került Suó felé.
Egy, a mocsárból alig kiemelkedő sziget felé hívták a jelek.
Hatalmas farkának kígyózó evezésével segítette haladását, félig úszva, a sekélyebb helyeken gázolva a növénytömegben. Mellpáncélján gyufaszálként törtek össze a vízből kiemelkedő fák törzsei, egy-egy erőteljes rúgással rázta le magáról a lábaira csavarodó hínártömeget. Fejét a lehető legmagasabbra emelte, és pár perces, mindent letipró rohanás után máris látta, hogy mi történt.
Suó a partfalba mélyen benyúló katlant kapart pihenőhelyül. Ebbe feküdt bele, ha aludni akart, és roppant büszke volt lakóhelyére. A földrengés azonban most ráomlasztotta az egyre jobban alámosott, és Suó által is egyre mélyített barlang mennyezetét. A lány a ráomlott földtömeg alól, amit a fák gyökerei összetartottak, nem tudott szabadulni. Fejét azonban magasra kitartotta a vízből. A több mint negyventonnás leányzó bizakodva figyelte megmentője csörtetését, amit nagy zaj, recsegés-ropogás kísért.
A mocsár kisebb ragadozói, melyek ösztöneikkel a beszorult lányban jövendő ebédjüket sejtették, és ezért köréje gyűltek, a rohanó monstrum zajára elmenekültek. Csalódottan hagyták ott könnyűnek ígérkező zsákmányukat.
– Ahogy így elnézlek, úgy látom, elérkezett az a pillanat, amikor végre valami téged is hosszabb időre leköt ezen a bolygón! – kedélyeskedett a fiú, látva, hogy a lány nem sérült meg, de a gyökerek szövevénye fogva tartja.
A lány villás nyelvét méternyire kiöltve, zihálva próbálta lerázni magáról a földtömeget, de most sem sikerült.
– Inkább segíts, ne gúnyolódj! Szedj le valamennyit ebből a bozótból, én nem bírok vele!
Gildor a lány mellé csörtetett, és félelmetes fogazatával elkezdte a gyökérszövevényt felaprózni. A húszcentis metszőfogak gyors munkát végeztek. A fiú állkapcsa szétmorzsolta a törzseket: Időnként talicskányi földet köpött a vízbe. Úgy dolgozott, akár egy lépegető exkavátor.
– No, most próbáld meg! – feszítette vállát a beomlott mennyezet alá.
A lány erőlködött, de nem tudott kiszabadulni.
– Szedj le még legalább öt-hat tonnát! De siess, mert az egyik lábam alám csavarodott, és egyre jobban fáj! – ösztökélte a fiút.
Gildor taktikát változtatott. Kimászott a partra, és Suó háta mögé kerülve tépte, feszegette róla a növény- és földtömeget. Jól haladt, de érezte, hogy a part lassan, de biztosan süllyed alatta.
– Vigyázz! Az hiányzik, hogy még te is rám ess! – jajdult fel a rádióban Suó, akinek a növekvő súly fokozta fájdalmát. – A végén még tényleg eltörik a lábam!
– Kár volna érte, olyan formás csülköd van! – húzódott hátra a fiú.
Majdnem egyórai közös erőfeszítés után a lány végre kiszabadult. Hálája jeleként karcsú, tizenöt méteres nyakát kígyóként fonta a fiú izmos nyakára. Gildor a lány orrpáncéljához érintette az övét, ez körülbelül kielégítette a csók fogalmát, mert a félelmetes fogazatú, páncélajkú gyíkfej további kedveskedéshez alkalmatlannak bizonyult. Próbálta előcsalogatni a lány villás nyelvét, melynek segítségével szerelmes csókot is tudtak váltani, de Suónak ehhez most nem volt kedve, nagy erővel fújt a fiúra:
– Hagyd már abba! Tudod, hogy kedvellek, de most fontosabb dolgunk is van! Meg kell néznünk, mi történt a Telepen, biztosan elöntötte a szökőár, lehet, hogy segítenünk kell!
A fiú és a lány, a két óriás növényevő sárkánygyík úszott, csörtetett a mocsárban. A hatalmas testek elől riadtan menekültek a kisebb termetű gyíkok és apró emlősök, melyek hozzájuk hasonlóan, többnyire növényevő fogsorral rendelkeztek.
Alig több, mint három éve érkezett meg a felderítő űrhajó erre a bolygóra, ahonnan érzékelői az élet jeleit fogták fel. A kutatóhajó komputerének memóriájába táplálták be korábban másokéval együtt Suó és Gildor tudatát, személyiségét. Itt, meglepetésükre, a földtörténet őskorának körülményei közt találták magukat, a legkülönfélébb növényevő és ragadozó gyíkok közt. Pár hetes megfigyelés után a legnagyobb termetű növényevő gyíkok látszottak a legalkalmasabbnak személyiségük hordozására. A bolygón ugyanis nagyon is érvényesült az, hogy az erősebb megeszi a gyengébbet. A hüllők kiválasztott tojásaiban a kutatóhajó robotjai megváltoztatták a genetikus örökítést, és a tojásokból nemsokára nyolc, a többi hüllőtől csak agyának fejlettségében eltérő sárkánygyík mászott elő, melyek a rádió beültetése után az űrkutatók személyiségének befogadására alkalmasnak bizonyultak.
Ez a kutatási módszer, mely a bolygókutatás igen kényelmes módjának bizonyult, a komputertechnika fejlődésének volt köszönhető. A viszonylag kis méretű űrhajó csak a felderítők személyiségét vitte magával, meg néhány univerzális robotot.
A személyiség számítógépbe táplálása során azonban meglepetés érte a mérnököket. Aki átadta tudatát a komputernek, nem halt meg ugyan, de többé nem volt értelmes lény, csak ha visszatáplálták bele a gépi memóriából azt a valamit, amit a gépnek átadott, és ami műszerekkel mérhetetlennek bizonyult. A kutatók testét ezért visszaérkezésükig mélyhűtve tárolták. Ha azonban az űrutazás során a „kölcsönvett” lényt, melyben személyiségük rejlett, halálos baleset ért, ez, bár testüket életben tartották a Földön, mégis életük végét jelentette.
Mindezek ellenére ez a kutatási mód, az idegen bolygó lakóinak testében élő űrutasokkal, a gyakorlatban az eddigi módszerek közt a legjobbnak bizonyult. Egyszeriben teljesen mindegy volt, milyen a gravitáció, a légkör összetétele, a hőmérséklet, nem számítottak a káros sugárzások, hiszen olyan élőlény testét használták fel a felderítés időtartamára, mely az adott bolygó körülményeihez tökéletesen alkalmazkodott. A bolygólakók életét sem zavarta meg idegen lények számukra észlelhető megjelenése. Csupán arra kellett ügyelni a lény kiválasztásakor, hogy a bolygó lakóinak mértékével mérve elég erős legyen, nem pusztulhatott el. Megfelelő fegyverzettel, ha a lény végtagjai fegyverforgatásra alkalmasnak bizonyultak, még ettől a feltételtől is eltekinthettek.
A genetikai beavatkozás után a lénynek valamiképpen meg kellett születnie, és utána felnőtt egyeddé nőnie. Ez ugyan késleltette a tényleges kutatómunkát, de ez az idő eltörpült amellett, hogy a kutatóhajók, éppen mivel emberi testet nem vittek magukkal, nagy gyorsulással, és hosszú ideig haladhattak útjukon. Az űrutasok közben nem öregedtek. Testük folyékony héliummal töltött tartályokban, a Földön, nem változott. Ilyen módon akár évezredekig is folytathatták kalandos utazásaikat, amíg a rakéta üzemanyaga tartott. Ráadásul az egyszerű összetételű üzemanyag a bolygókon általában pótolhatónak bizonyult.
Gildorék kutatócsoportja még fiatalnak számított. Távol a Földtől, a Tejút ,egyik spirálkarjában egy meghatározott csillagcsoport bolygórendszereinek felderítését kapták feladatul, ahonnan a rádiócsillagászok értelmes lények üzeneteként is értékelhető jelcsoportokat fogtak fel. A kutatási program azonban nemcsak a lények megtalálását, hanem az adott körzetben fellelhető mindenfajta élet alapos tanulmányozását is célul tűzte ki.
A kutatóhajó most még csak a körzet második életet hordozó bolygójára érkezett. A csoport, négy fiú és négy lány, az előző bolygón harcos kis csapattá kovácsolódott, és a párok is összeálltak. A FEG 4032 Nap ötödik bolygóján már kialakult a főemlősök társadalma, elsőként ott tettek látogatást. Az ő képviselőik hordozták az űrkutatók személyiségét is. A földi emberek furcsán érezték magukat a hozzájuk csak nagyon kevéssé hasonló, földi szemmel nézve torz, és kifejezetten visszataszító külsejű emlősök bőrében, de a felnövekedés időszaka itt igen hasznosnak bizonyult. Gyermekként volt idejük megszokni külsejüket, és a durva társadalmi szokásokat. Suó és Gildor közt szerelmi kapcsolat is kialakult, ugyanúgy, mint a társaik között. A bolygó nomád állattenyésztő törzsei közt azonban, mielőtt a teljes kutatási programot befejezhették volna, háború tört ki egy hatalmas síkság birtoklásáért, óriási méretű tömegmészárlással. Így a kutatócsoport jobbnak látta, puszta életüket mentve, visszaadni szellemüket a komputernek, és az űrbe menekülni a beláthatatlan végű háborúskodás elől, melybe egyik fél oldalán sem akartak beavatkozni. Távozásukat űrhajójuk felfedezése is siettette, bár a fejletlen technikájú nép nem tudott behatolni a többszörösen biztosított rakétába, és kárt sem tehetett abban. Az állig felfegyverzett harcosok több száz edzetlen csatabárdot csorbítottak ki a hajó páncélzatán. Nem akartak belenyugodni, hogy nem tudnak a szerintük ellenséget rejtő hajótestbe bejutni.
A jelenlegi helyzet sem volt sokkal biztatóbb. A második bolygót benépesítő legnagyobb lények hüllők voltak. Arra, hogy emberhez hasonló, értelmes lényt találnak a bolygó főleg mocsarakból álló felszínén, nem látszott semmi remény. Az a lehetőség viszont, hogy e bolygón a földtörténeti őskorhoz hasonló viszonyok uralkodnak, és itt talán kideríthetik a Föld óriásgyíkjai rejtélyes kipusztulásának okát, maradásra késztette őket.
Az elméjüket hordozó óriásgyíkok teste gyorsan növekedett. Két év múlva elhagyhatták az űrhajó védőövezetét, és csoportos felderítő portyákra indulhattak. A természet által dúsan páncélozott hüllőcsapat ekkor már eredményesen védekezett a támadó ragadozók ellen. A farokcsapásokkal tarkított, a japán önvédelem rúgásait alkalmazó, harapós növényevő gyíksárkányok csapata elől üvöltve menekült a legelszántabb ragadozó is. Miután pedig elérték teljes testméretüket, nem akadt ellenfelük. A negyven-ötven tonnás, húsz méternél hosszabb gyíkóriás egyszerűen legázolta vagy egyetlen farokcsapással jobb belátásra késztette támadóját. És a legnagyobb előnnyel, az emberi elme találékonyságával a többi gyík és más fejletlen agyú állat képtelen volt megmérkőzni, bármilyen hatalmas erejük, félelmetes fogazatuk is volt.
A kutatócsoport párokra szakadt. A bolygó egy-két óriási területének átkutatását, és az ott élő állatok életmódjának tanulmányozását tűzték ki feladatul.
Az óriásgyíkok nemi érése is bekövetkezett. Suónál ez három havonta 18-20 tojás lerakásában nyilvánult meg, amin Gildor nem győzött nevetni.
– Még szerencse, hogy nem madarak vagyunk, mert most itt állnék egy káráló kotlóstyúkkal! – ugratta a lányt, aki ezt nem vette a szívére, de alkalomadtán mindig visszaadta a kölcsönt.
A tojásokat mindenesetre gondosan összetörték, mert a belőlük kikelő, emberi értelemmel is rendelkező gyíkmutációk a bolygó evolúciójának drasztikus változásához vezethettek volna. Utódaikat sem akarták oly módon büntetni, hogy gyíksorsra ítélt emberként éljék le életüket.
Suóéknak már kezdetben szerencséjük volt. Területük átkutatása közben furcsa kolóniával találkoztak. A szigetekkel, nagyobb szárazföldekkel tarkított mocsárban az eddigiektől eltérő növénytársulással találták magukat szemben. Óriás zsurlók, fák áthatolhatatlan sövénye állta útjukat egy néhányszor tíz kilométer átmérőjű sziget peremén. A kúszónövényekkel sűrűn átszőtt dzsungelen még az ő hatalmas testük sem volt képes áthatolni. Nem találtak rést a sűrű szövevényen. Éppen ez volt az, ami felkeltette az érdeklődésüket.
Felmásztak egy közeli kisebb sziget hegyként kiálló csúcsára. Gildor segített Suónak, hogy a lány a farkára és mellső lábaival a fiúra támaszkodva, az óriásgyíkoknál szokatlan testtartásban, teljes hosszúságában felegyenesedhessen. Hosszú nyakát ki-kinyújtotta, és így a sziget csúcsáról majdnem ötvenméteres magasságból tekinthetett át az élő növénysánc fölött.
– Mit látsz? – kérdezte a fiú, aki a közvetített gondolatokból csak csodálkozást olvasott ki.
– Nézd meg magad! Nekem úgysem hiszed el! – csúszott le a lány a fiú pikkelyes oldalán szokásos testtartásába.
Gildor a lány segítségével felágaskodott. Az eléje táruló látványból azonnal megértette: a gyíknemzetség napjai megszámláltattak.
– Ezt közelebbről is meg kell néznünk! – indult a sziget felé, de a szokatlanul sűrű erdő előtt újra tanácstalanul állt meg.
– Nem jutunk át ezen a dzsungelen. Láthattad, nagyon széles, ezen nem rágod át magad egy év alatt sem! Ráadásul ezek a fák nem is ehetők, legalábbis nagyon rossz ízük van! – köpte ki a lány a kóstolóként leharapott ágat.
– Hát majd rászoksz az ízükre! Ne kényeskedj, a negyven tonnádhoz nem áll jól. Ha nem tudod megemészteni, legfeljebb leadsz pár tonnát – bökdöste évődve fejével a lány hatalmas combjait. – Úgy látom, nagyon is jó húsban vagy! – Gyorsan kitért egy farokcsapás elől, amely lendületével több fát tört ki az előttük álló falból.
– Ez sem rossz módja az erdőirtásnak, csak azt hiszem, kissé fájdalmas – dicsérte Gildor kajánul a lányt, aki maga alá húzta fájó testrészét, és igyekezett úgy tenni, mintha nem is ütötte volna meg magát…
– Inkább járjuk körül, csak lesz valami gyengébb pont! A fák pontosan egy-egy háromszög csúcsaiban állnak, ezt az erdőt ültették! Az lehetetlen, hogy azok a lények, akiket belül láttunk, soha sem jönnek ki. Egészen biztos, hogy van bejárat.
– Ússzuk körbe! Örülnék, ha igazad lenne! – bizakodott Gildor is.
A mocsár itt viszonylag sekély volt, a korhadó növénytömeg miatt inkább iszapos törmelék mint víz borította a környéket. Hatalmas testük alkalmas volt az ilyen terepen közlekedésre, elfeküdtek a latyak tetején, és minden mozgatható testrészükkel csapkodva, iszapgejzíreket lövellve, mintegy siklottak a felszínen. Eléggé gyorsan haladtak.
– Ott a bejárat! – vette észre Suó a fák közt a rést. Arrafelé evickélt, szaporán csapkodva farkával, iszapfelhőket terítve a háta mögött igyekvő Gildor fejére.
– Igazi sárkány! – gondolta a fiú. – Még ilyenkor is megtalálja a módját, hogy kitoljon velem! – És hogy valóban igaza legyen, a következő pillanatban iszonyú pofont kapott a csapkodó faroktól, miközben a szemein csorgó mocskos létől elvakítva igyekezett párja után.
– Nem volt véletlen! – küldte gondolatát nevetve Suó, a fiú fájdalomjelzését észlelve. – Most azt hiszem, egy kicsit ütődött lettél! De ne félj, nem ez volt az utolsó eset! Amilyen ügyes vagy, ha még egy kicsit igyekszel, nagyobb bajod is történhet!
A nyílás előtt a lány megállt, és kíváncsian kémlelt befelé. A zöld folyosóban a víz tisztának látszott, közeledtükre halrajok menekültek benne. Mintegy ötvenméternyire a folyosó véget ért, legalábbis elkanyarodott.
– Bemenjünk? – nézett hátra Suó, és biztatást sem várva, elindult. A fiú követte.
A lány hosszú nyakát a vízre fektette, és fejét ide-oda forgatva vizsgálta a falat alkotó fák szabályos sorát. A kúszónövények gyanús szabályossággal, szinte drótfonathálózatokként tekeredtek a törzsekre. A zöld folyosó valóban élesen elkanyarodott. Suó feje már el is tűnt a kanyarban, a lány háta fölött nyakát előrenyújtva vizsgálódó fiú már nem láthatta. Suó hirtelen megállt, Gildor teljes erővel nekiütközött, a két hatalmas test páncélzata súlyosan csattant. De a lány várt zsörtölődése elmaradt.
– Megfogott! Ez csapda! Későn vettem észre!
– Mi történt veled? – riadt meg a fiú, aki nem láthatta, mi van a kanyaron túl, csak azt, hogy a lány nyakán hullámok vonulnak végig, de hiába rángatja, nem tudja visszahúzni a fejét.
– Egész csomó hurok van előttem, az elsőbe bedugtam a fejem!
– Próbáld meg elszakítani!
– Nagyon erős, ha húzom, megfojt, de nem szakad el!
– No várj, segítek! Nem férek el melletted, lapulj le, amennyire tudsz, át kell másznom rajtad!
Suó lefeküdt a víz fenekére, a fiú karmos lábaival kapaszkodva, és időnként alaposan a bordáiba taposva, felmászott rá, a lány nyögéseitől kísérve. Szinte a fenékbe préselte a szokatlan súly, pedig a fiú testének egy része a vízbe ért, és ez némileg csökkentette a terhet.
Gildor végre a folyosókönyök mögé tekinthetett. A vízfelszíntől a fák összeboruló koronájáig hurkok sorozata látszott, több sorban egymás mögött. Lehetetlen volt kikerülni. A hurkokat élő növények indái alkották, többszörösen a fák törzsére csavarodva. A legelső ilyen hurok Suó nyakán feszült, a rángatástól pikkelyei alá vágódva, közvetlen a feje mögött, így nem tudta elharapni a szorító indát.
A fiú előrenyújtotta nyakát, és a többi hurkot óvatosan elkerülve, fogaival szétmorzsolta a nagyon szívós, rostos indát. A lány kiszabadult.
– Most már lemászhatsz rólam, nagyon nehéz vagy! Kösz, hogy kiszabadítottál, de ha lehet, ezen a szűk helyen ne játsszunk emeletes sárkányt! Sekély a víz, agyonnyomsz.
Kitolattak a szűk folyosóból, fellélegeztek.
– Most már tudom, miért találkoztunk a környéken olyan kevés gyíkkal! A szigeten lakók az utolsó szálig megfogják őket! Mit csinálhatnak velük?
– Gondolom, megeszik őket. Elég sokan vannak a szigeten, ha csak növényeket ennének, már teljesen letarolták volna. Pedig láthattad, milyen sűrű fűben heverésztek!
– Hát az biztos, hogy aki itt bemegy, az már nem a saját lábán jön ki. Én is ott maradok, ha nem vagy velem. Olyan jó, hogy itt vagy, nagyon szeretlek, pedig borzasztó ronda egy ősállat vagy!
A kiszabadulás örömére a villás nyelvek találkoztak. Az iszapos vizet is elég mélynek találták a gyíkok kissé bonyolult szerelmi technikájához.
– Értesíteni kell a többieket. Biztosan ők is találnak hasonló szigeteket, nehogy csapdába essenek! – állt távolsági adásra Suó.
Élénk eszmecserét folytattak a kutatócsoport távoli tagjaival. A többiek is rábukkantak ilyesféle szigetekre, de a sűrű növényzet miatt nem méltatták azokat különösebb figyelemre. A csapdák felállítása azonban kétségtelenné tette: a bolygó értelmes lényeinek művével állnak szemben, akiknek létezését eddig nem is sejtették.
A híradás után Gildorék tovább taposták a mocsarat a sziget körül, de a hurkokban végződő folyosókon kívül nem találtak más bevezető utat a fák mértani rendjébe.
– Kell lenni bejáratnak! Az nem létezik, hogy a hurkokon át jönnek ki! – zsémbelődött a lány. – Csapjuk be őket, hogy kijöjjenek!
– Hogyan?
– Te bemégy az egyik folyosóba, zajt csapsz, mintha megfogott volna a csapda. Nyugodt lehetsz, nem fogják tétlenül nézni, hogy ilyen bőséges lakoma, mint te, kárba vesszen!
– És ha véletlenül elfognak? Ezek képesek, és tényleg megesznek!
– Legalább kapnak valami különlegességet! Kár, hogy nincs tüzük, belőled speciális ételt is süthetnének!
– Például mit? – ment bele a morbid játékba a fiú.
– Zsiványpecsenyét! Arra vagy a legalkalmasabb! – nevetett a rádióban a lány. Hatalmas testén hullámok futottak át, és egészen különleges hangok törtek fel a torkából.
A fiú előbb ijedten nézte, azt hitte, valami baja történt. Aztán rájött, mi történik Suóval.
– Kár, hogy a szigetlakók nem látnak! Amit te most csinálsz, az mindent megér. Nem hiszem, hogy bárki is látott volna valaha röhögő sárkányt!
Mielőtt a lány farkának cséphadarószerű suhintása elérte volna, bevetette magát a zöld folyosóba. Jókedve volt, tocsogva tördelte a fákat, szaggatta a szívós liánokat, a lehető legnagyobb zajt csapva. A csapdába esett óriás vergődésének tökéletes illúzióját keltették a hangok.
A lány a mélyebb víz fenekére húzódott, és fejét éppenhogy kidugva, figyelte a fejleményeket. Egy ideig nem történt semmi, Gildor is elfáradt a csapkodásban, és a sűrű dzsungelre leszállt a csend. Ekkor Suó olyasmit látott, ami meghaladta minden várakozását. Azon a ponton, ahol a folyosó elkanyarodott, az erdő függönyként szétnyílt. Újabb folyosó tárult fel a fák sűrűjében, sekély vize fölött cölöpök sorára fektetett, gondosan összekötözött törzsekből épített, hosszú híd húzódott, egészen a partig.
A hídon több mint száz szigetlakó igyekezett Gildor felé, aki háttal az új nyílásnak, kifáradva feküdt a vízben.
– Vigyázz! Mögötted vannak! – riasztotta Suó. A fiú hosszú nyaka a figyelmeztetésre felvágódott a vízből. A rezzenéstelen tekintetű fej farkasszemet nézett a közeledőkkel. Az előbbi rombolással Gildor előrelátóan kitágította ezt a szakaszt, így a szigetlakók legnagyobb megrökönyödésére megfordult, és nagy érdeklődéssel tanulmányozta az eddig még nem látott lényeket, és művüket, a cölöphidat.
A lények hátrább húzódtak. Amint kikerültek a gyíkfej hatósugarából, már nem mutatták a félelem semmi jelét. A másfél méternyi magas, szőrös, borzas alakok mindegyike valamilyen ragadozó gyíkféle fogából készült, nyélre kötözött szerszámot, vagy fegyvert tartott a kezében. Szemlátomást egy cseppet sem tartottak Gildor föléjük tornyosuló, soktonnás testének erejétől.
– Csinálj már valamit, mert ezek nem félnek tőled! – izgult a lány, látva, hogy a bolygó értelmes lényei alighanem támadásra készülnek hatalmas növényevőnek álcázott párja ellen.
– Szívesen megharapnám valamelyiket, de nem érek el odáig. Ha a hídra fellépek, összedől az egész rozoga alkotmány, és a társaság a vízbe esik. A végén még azt hiszik, nem vagyok jó szívvel irántuk. Inkább megvárom, hogy ők kezdjenek valamit. A csákányaikkal nem sok kárt tehetnek a páncélomban. Egyébként, ha jól látom, valamilyen emlősök. Ugye, jól látom? Ezt neked kell tudni, te vagy a biológus.
– Tudom, miért nem akarod jól látni! Ezek mind hímneműek, és ami azt illeti, nincsenek valami nagyon túlöltözve – célzott a lány a lények kissé hiányos öltözékére. A meleg éghajlat miatt holmi díszeken kívül semmilyen ruházatot nem viseltek. A geológus fiú is könnyen megállapíthatta nemi hovatartozásukat, csupán ugratni akarta a lányt. Suó most, ebben a veszélyes helyzetben nem volt hajlandó venni a lapot.
– Szép nagy fejük van, biztosan nagyon okosak. De nagyon csendben vannak, ami talán jobb is. Ezekhez a szőrös pofákhoz nem tartozhat valami gyönyörű hang! – kedélyeskedett tovább Gildor, pedig erősen tartott a kiszámíthatatlan támadástól. A csendben álldogáló csoport viselkedéséből arra következtethetett, hogy a lények magabiztosak: bár a rejtélyes módon kiszabadult zsákmány százszor nagyobb náluk, elbírnak vele. Sejtette, hogy támadni fognak, de nem tudta elképzelni, hogyan. Az ő páncélja, vastag pikkelyekkel fedett teste ellen a fogakból készített fegyverek nem sokat érnek.
Suó ugrásra készen lapított a vízben. Drukkolt a fiúnak, az erőviszonyok nagyon kiegyenlítetlennek látszottak. Ő sem tudta elképzelni, mihez kezd a bátornak látszó, csupasz ősembercsapat kezdetleges fegyvereivel a páncélzattal védett, óriási erejű, ötventonnás monstrummal?
A szigetlakók végre megmozdultak. Ketten kiváltak a csoportból. Hosszú, több szál liánból csavart kötél volt náluk. Bátran lépdeltek a fiú felé a lefektetett törzseken. Egyikük a liánköteget hozta, és tekerte le, melyet a hátuk mögött a többiek több helyen a fához erősítettek. Előtte járt a társa, kezében a kötél rövid, hurokká formált darabja és egy növényköteg, amelyben Gildor a hüllőgyomor egyik kedvenc csemegéjét fedezte fel.
– Lasszó! – ismerte fel a hurkos kötelet a fiú.
A lények megálltak a fatörzsek végén. Az, amelyik a lasszó végét fogta, szinte hívogatóan tartotta az óriásgyík elé a kitágított hurkot, és mögötte csalogatóan lebegtette a zöld növénycsomót.
– Te! Ezek azt hiszik, hogy beledugom a fejem a hurokba!
– Miért ne hinnék? Hiszen látják, hogy kivel állnak szemben! – ugratta a lány, aki közben rájött, mire alapozzák módszerüket a hüllővadászok.
– Jobb lenne, ha most félretennéd a humorodat!
– Pedig szerintem tényleg arra várnak, hogy szép engedelmesen hagyd megfogni magad! Azt hiszik, hogy egy normális sárkánnyal állnak szemben, amelyik olyan jámbor és buta, hogy még téged is felülmúl, és azt csinálnak vele, amit akarnak.
– Majd mindjárt megmutatom nekik, hogy kivel állnak szemben!
– Te csak ne mutass meg semmit! Gyere ki, mielőtt tényleg a nyakadra dobják a lasszójukat! Megtudtuk, hogy lehet bejutni a szigetre, és ez mára elég.
A fiú visszahúzódott. A szigetlakók is visszavonultak. A fatörzshíd előtt összehúzták a törzseket, liánokkal gondosan összekötözték, újra elrejtve a bejáratot.
– Holnap reggel bemegyünk a szigetre! Nem tudnak ártani nekünk, ha odafigyelünk. Nincsenek hozzászokva a gondolkodó sárkányokhoz, és mi sokkal okosabbak vagyunk náluk – döntötte el a további teendőket a lány.
A két óriásgyík, alighogy felkelt a nap, támadásba lendült a sziget ellen. Súlyuk alatt szétmorzsolódott a fatörzsekből összekötözött híd, mely egy, a védőerdősávba hosszan benyúló földnyelvnél végződött. A nagy zajjal járó pusztításra a sziget lakói felriadtak, és rikoltozva menekültek a sziget belsejébe.
A két kutató nyugodtan vizsgálhatta át a partközelben épített, szokatlan házakból álló falut.
– Ez igen! Keleti kényelem! És mindez gyíkbőrből! – ámult el a lány.
Valóban, a sziget lakói nagyon sok óriásgyíkot ejthettek csapdába. Csontokból, nagy pikkelyekből, páncéltüskékből és fogakból készült minden eszközük, holmijuk. A gomba alakú, inkább csak az eső ellen védő kunyhók tetejére is gyíkbőr feszült, cseréptető benyomását keltve. A szanaszét heverő rengeteg csont, tojáshéj bőséges zsákmányról árulkodott.
– Micsoda szerencséjük van ezeknek, hogy növényevők vagyunk! – hívta egy veremhez Gildor a lányt, melyből nem túl kellemetlen, de gyíkorruknak szokatlan, és nem ennivalóra emlékeztető szag áradt.
– Mit találtál?
– Tartósított hús tonnáit. Valószínűleg pácolva. A mocsár vize elég sós, ha a húsra öntik, nem romlik meg. Amúgy elég rossz szaga van, de biztos, hogy nem romlott.
– Hogy tudnak ennyi hüllőt fogni? Nem értem, miért bújnak bele a gyíkok a hurkaikba?
– Te is a partra igyekszel minden harmadik hónapban – emlékeztette Gildor a lányt. – Tudnod kellene. A parton rakják le a tojásaikat, a vízben nem kelnek ki.
– Az biztos, hogy nem bújok még egyszer sárkánybőrbe! A tojásrakást nagyon utálom! Egyébként igazad van. A tojásrakás idején az összes nőstény a partokra igyekszik, egyenesen bele a hurkokba! Olyankor azután van bőséges zsákmány. Hogy a következő három hónapban nyugodtan lustálkodhassanak, pácolják a töméntelen húst. Meg kell adni, kényelmes egy életmód! Ülnek a parton, és háromhavonta feldarabolják, ami a hurkaikba került!
– Még néhány ezer év, és kiirtják a nagy testű gyíkokat! A nőstények akadnak a hurokba. Ha ezek sokan vannak, egyre több szigetet népesítenek be, úgyhogy szerintem pár ezer év múlva a gyíkokból hírmondó sem marad. Azután majd kedvükre éhezhetnek!
– Állítsd le magad, ez nem ilyen egyszerű! Először is ez a folyamat sokkal tovább tart. Mire mégis elfogynak a hüllők, ami valószínű, addigra olyan szakképzett ősemberekké válnak, hogy birtokukba veszik az egész bolygót, és más állatokra is vadásznak már. Biztosan nem lesz ilyen kényelmes az életük, de ez a faj már most is a legértelmesebbek közé tartozik, fejlődésük, ahogy nehezedik a megélhetés, követi a viszonyokat.
Bejárták az egész szigetet, de több falut nem találtak, csak további húsvermeket.
A szigetlakók biztonságos távolságból figyelték őket, hurkokat helyezve útjukba. A nyílt terepen már tartottak tőle, hogy a monstrumok legázolhatják őket.
Gildorék megítélése szerint mintegy háromszázan laktak a szigeten. Csak vadászatból éltek. Földművelésnek, háziállatoknak nyoma sem volt. Kőkorszak, úgy látszott, ezen a bolygón nem létezett. A lények szerszámait tanulmányozva Suó szellemesen állapította meg, hogy itt most a csiszolt csont- és pikkelykorszak tart éppen. A fogakat és különféle szaru- és csontképződményeket, amiket nyelekhez kötöztek, nem sokat kellett csiszolni, anélkül is elég hegyesek, élesek voltak.
Estig nézelődtek, majd visszavonultak a mocsárba. Semmi kedvük sem volt a szigetlakók éjszakai támadási módszereit is kipróbálni.
A következő napokban békén hagyták ezt a szigetet, a távolabbi mocsárvidéket derítették fel, óriási területet járva be. Több hasonló települést találtak, de sokkal nagyobb szigeteken, nagyobb lélekszámú falvakat. A hüllőfogás módszerei az egész környéken azonos elven alapultak. Mindenütt hurkok várták a partra igyekvő nőstényeket, olyan helyeken is, ahol a bolygó őslakói nem építettek falut. Tutajokkal járták be a csapdarendszereket, a nagyobb szárazföldekre szállítva a zsákmányt.
Rájöttek, hogy egy sűrűbben lakott vidék peremén járnak, ahol minden, a mocsárból kiemelkedő földdarab a bolygó értelmes lényeinek ellenőrzése alatt áll. Jobbnak látták visszatérni az elsőnek felfedezett szigethez, mert a sűrűn lakott vidéken a nyílt vízen is több támadás érte őket. Csontvégű lándzsákat, lasszókat dobáltak rájuk. A peremvidéken bővebben akadt zsákmány, kisebb veszély fenyegette életüket. Ezen a területen ritkábban emelkedtek szigetek, és a hátuk mögött, egészen az űrhajóig, nem volt több sárkányvadászfalu. A szigetet az egyszerűség kedvéért Telepnek nevezték el, és társaik visszatértéig, akik a bolygó távoli vidékeit derítették fel, ezt a csoportot tanulmányozták.
A sziget lakói megszokták látogatásaikat. Felhagytak foglyul ejtési kísérleteikkel is, mert a két óriás mindig kikerülte a ravaszul elhelyezett csapdákat, vagy egyszerűen megsemmisítették őket. De mert nem bántottak senkit, az ősemberek látszólag belenyugodtak, hogy ezekből a gyíkokból nem lesz zsákmány. Az egyébként feltűnően lusta népséget az éppen bekövetkező tojásrakási időszak nyújtotta bőséges fogás tökéletesen kielégítette. Egyelőre a tízkilós tojásokat ették, amit szemlátomást nagyon szerettek, és nem törték magukat Gildorék után.
Suó egy távoli szigetre hívta párját. Lerakta tojásait. Most az egyszer igazán megharagudott a fiú megjegyzéséért:
– Ezt igazán megtehetted volna a Telepen is, nem kellett volna ennyit úsznunk, és vendéglátóinknak is örömet szereztél volna a friss tojásokkal!
– Mit képzelsz te?! Ezek végül is a mi gyerekeink! Így is sajnálom összetörni, és te még azt akarod, hogy elnézzem, amint azok a lusta, ronda alakok felzabálják őket?!
A fiú csak nagysokára tudta megbékíteni. Amikor a lány már nem haragudott olyan nagyon, mégiscsak megmondta véleményét:
– Azokban a tojásokban gyíkok vannak, márpedig azok szerintem mégsem a mi gyermekeink, mégha a megváltoztatott testből öröklik is a fejlett agyat! Akármilyen testben élünk is most, a Föld emberei vagyunk, és utódaink is csak embergyerekek lehetnek!
A lány elgondolkodott a fiú szavain:
– Végső soron igazad van, talán nincs is okom haragudni rád. De azért, amit az előbb mondtál, az adott helyzetben valahogy mégis nagyon rosszul esett. Igazad van, nincs mit sajnálnom rajtuk. De azért legközelebb sem adom oda őket a vadembereknek, és jobb, ha te sem mondasz többször ilyeneket.
Rendszeresen látogatták a falut. Sikerült elérniük, hogy ha hosszabb ideig mozdulatlanul feküdtek a kunyhók közt, a falu gyermekei felkapaszkodtak hátukra, örvendezve azon, hogy élő óriásokon ugrándozhatnak. Lassan szinte a falu háziállataivá váltak. Az éjszakákat azonban változatlanul a mocsárban töltötték, sőt nappalaik egy részét is, mert a szigeten alig találtak megfelelő táplálékot, a sok tonna vízinövény lelegelése pedig jelentős időbe került.
– Még mindig nem értem, miért nem találták meg a felderítő robotok ezeket a lényeket! Sokkal jobban érezném magam az ő bőrükben, mint ebben a lehetetlen sárkánytestben! – panaszkodott a lány legelés közben. Kérdésére a hajókomputer sem tudott választ adni, így aztán párját zaklatta a talánnyal.
– Talán azért, mert ezek a lények a komputer szerint nem számítanak értelmesnek, és túlságosan be van kerítve minden sziget – próbálta megmagyarázni Gildor, de maga sem hitt feltevésében. Az is lehet, hogy ők saját maguk hatottak a komputer felderítő akcióira. Mindannyiukat meglepte a Föld őskorához hasonló táj, az óriás hüllők. A felderítés a gyíkok típusai irányában tolódott el, a komputer csupán az ő kívánságukat teljesítette, amikor a kisebb élőlényeket egyszerűen figyelmen kívül hagyta.
Amíg személyiségük valamely lény testébe nem költözik, az ő tudatuk is része a komputernek. Úgy látszik, ebben az esetben az emberi kíváncsiság egyoldalúvá tette a felderítés egyébként mindenre kiterjedő programját. A gépi agyat befolyásolva, saját magukat vezették félre. A tökéletesnek hitt számítógép most tökéletlennek bizonyult. Ezt a kérdést felül kell majd vizsgálniuk, mert az ilyen tévedés végzetes következményekkel is járhat…
Most, a földrengés után is a sziget felé úsznak, a szökőár pusztítását megnézni. Az alacsony szigeten valószínűleg átsöpört a hatalmas hullám. Odaérve elcsodálkoztak: a rohanó vízfal a vártnál sokkal kisebb kárt okozott. Még a kunyhók sem dőltek össze. Valahogy nagyon kevés vizet találtak a szigeten, mintha a szökőár hullámát valami feltartóztatta volna. A kevés víz a szigetlakóknak nem okozott különösebb lelki megrázkódtatást, húsvermeikből kimeregették a felesleges vizet, és friss füvet hordtak a gyíkbőrtetők alá, ezzel elintézettnek tekintették a történteket.
– Ezek a fejletlen lények legyőzték a földrengést! – ámult el Suó. A sziget körül telepített dzsungel felfogta a vízfalat, és hogy mellesleg csapdákhoz is jó, az tiszta véletlen! Ha az erdő nem volna, itt mindent elsöpör az ár. Amilyen sűrűn van itt földrengés, a védőerdő nélkül az egész társaság a mocsárba fulladna!
– Az értelmes lények találékonysága nem ismer határokat! – summázta elismerően a fiú a bolygólakók észbeli képességeit. – Ha erdőt telepítettek, ezzel az erővel földet is művelhetnének. Itt a mérések szerint egy nagy kontinens süllyed évezredek óta. A süllyedés elég gyors, azért van a sok földrengés. A szárazföld lényei közül csak a legfejlettebbek maradtak életben, alkalmazkodva a körülményekhez, és a gyíkok, mert ők jól érzik magukat a vízben is. Ezeket a szigeteket néhány ezer év után majd elnyeli a mocsár, és talán tenger lesz itt egymillió év múlva. A bolygó még viszonylag fiatal, nincsenek kialakulva a végleges kontinensek. De ezek a lények kitűnően alkalmazkodtak a körülményekhez, nem fognak a tengerbe fulladni. A tutajok, amikkel máris közlekednek a vízen, eljuttatják őket a most csak most kiemelkedni kezdő, új kontinensekre.
– Azt hiszem, itt körülbelül befejeztük a feladatunkat – nézett végig a szigeten szorgoskodó lényeken Suó. – Egy bizonyos, hogy utódaik fennmaradnak, és a bolygó urai lesznek, mert tulajdonképpen máris azok. Hogy a gyíknemzetséget pár ezer éven belül kiirtják, az már most is biztosnak látszik. Talán ez történt a Földön is, ha nem is pontosan így. De az ősember megjelenése minden bizonnyal meggyorsította az utolsó őshüllők kihalását, melyek nem tudtak úgy alkalmazkodni az akkor még viszonylag gyorsan változó körülményekhez, mint az emlősök és az ember.
– Én is azt mondom, menjünk vissza a hajóhoz – értett egyet a lánnyal Gildor. – Társaink jelezték visszatérésüket. Ott várjuk be őket, előkészítjük a hajót az induláshoz.
A helyzetjelző impulzusok forrása felé indultak. Az űrhajójukon bekapcsolva hagyott kis adó állandóan sugárzott, és mint jól betájolható pont, segítette a tájékozódást a bolygó végtelen mocsaraiban, de egyben a hajóhoz vezető utat is mutatta.
Már útjuk második napján észrevették, hogy valami megváltozott. A mocsár, a víz egyre mélyült, a dús vegetációt egyre nagyobb víztükrök szakították meg, lábuk nem ért szilárd talajt.
– Jó irányba úszunk? – nyugtalankodott Suó, a láthatáron összefüggő víztükörbe átmenő mocsáron széttekintve. – Nagy szigetek voltak erre, és most egyet sem látok!
– Hallod a jeleket, nem tévedhetünk el – nyugtatta meg Gildor a lányt. De az ismeretlen vidék, és a mélyülő víz olyan gondolatokat indított a geológus agyában, melyeket jobbnak látott elhallgatni Suó előtt.
A negyedik napon végre a hajóhoz értek. Végtelenbe vesző tenger hullámaiban úsztak. Nem maradt kétségük. Az irányító jelek a víz alól, elérhetetlen mélységből érkeztek hozzájuk. A nyugtalan bolygó felszíne megváltozott, és űrhajójuk a mélybe süllyedt. Mégis sokáig tartott, míg önmaguknak is beismerték: örökre a bolygófoglyai.
A két óriásgyík, felfogva a megváltoztathatatlan tényt, megrendülve, kérdőn nézett egymásra:
– Hogyan tovább?! Mégis kialakul az értelmes sárkányok társadalma?
Turán Sándor
Szembesítés
Végignézett a fogadószobán. Megnyugodva látta, hogy minden a helyén van. Négy teríték volt ízlésesen elhelyezve az asztalon. Valamennyi drága herendi porcelánból. Ezüst evőeszközök csillogtak a fényben. Az ólomkristály poharak ezernyi árnyalatban verték vissza a hangulatvilágítás színeit. A tükrös bárszekrényben francia konyak és tokaji bor várta a vendégeket. Ezüst gyertyatartóban égő gyertyák fokozták az ünnepi pompát. Az asztalon ínycsiklandó ételek.
– Igen, ez az alkalomhoz méltó fogadtatás – dünnyögött magában. – Ebben nem találhat senki kivetnivalót.
A falióra nyolcat ütött. A busz most érkezett a megállóba. Felhallatszott a fékek csikorgása az alkonyi csendben. Vendégeinek legalább tizenöt percre van szükségük ahhoz, hogy felérjenek a házhoz. Volt még ideje. Tíz percet szánt arra, hogy végignézze a kertet, amelynek összes virágát maga ültette. A szürkületben csupán színfoltok látszottak, mégis szeretettel pihent meg tekintete minden bokron egy-egy pillanatra. Búcsúzott.
Mióta tudta, hogy valóban bekövetkezik, sokszor elképzelte ezt a napot. Hosszú ideig nem találta a helyét. Éjszakánként az erős altatók is alig tudtak erőt venni meggyötört, de aludni fáradt testén. Napok alatt éveket öregedett.
Tudta, hogy a gép nem téved. Valamennyi, legrejtettebb élményét is a valósághoz híven adta vissza. Amikor eltérést sejtett, később rájött, hogy ő emlékszik rosszul. Most már, megbékélve sorsával, nyugodtan, sőt némi érdeklődéssel várta a mai estét.
Először Kerekes Rudi hangját hallotta meg. Egy pillanatra felvillant előtte középiskolai osztálytársának képe. Kerekes volt a mindig-győztes, az örök vetélytárs. Péter jobban tanult, de Rudi mégis learatta előle a babérokat. És Zsóka… Soha nem tudta elfelejteni. Később minden partnerében az ő emlékét kereste, reménytelenül. Egyetlen nő sem tudta pótolni többé. Egy világ omlott össze benne, amikor egyik este látta a lányt Rudi karján eltűnni a park bokrai között.
Akkor tizenhét évesek voltak. Azóta sem tudta nekik megbocsátani az „árulást”. Érzelmeit azonban nem mutatta ki. Mint örök vesztes, megtanult uralkodni magán.
Zsóka a parki randevú után három hónappal kilépett az iskolából. Senki sem tudta az okát. Többé nem látta. Nem is sejtette, mi történt vele. Amíg…
Gondolatait két újabb hang szakította félbe. Kóródi Berci és Szlanka Csaba szintén osztálytársai voltak. Velük valóban jó barátságban volt. Töretlen hűséggel osztották meg egymással mindvégig a diákévek gondjait és örömeit. Őket tényleg szeretettel várta.
A csengő hangjára indult a bejárat felé. Kóródit és Szlankát örömmel ölelte át, de Kerekes Rudi számára nem jutott több egy erőltetett mosollyal kísért, hűvös kézfogásnál.
Bekísérte a vendégeit, akik elismeréssel nézték a gazdagon terített asztalt. Még jól emlékeztek a régi „vidám” napokra. Táskák mélyéről a házigazda kedvenc italai kerültek elő. Horváth a tapasztalt vendéglátók szokása szerint konyakkal kínálta őket. A tömény ital rövid időn belül hangulatot teremt. Pár perc múlva már látszott rajtuk a hatása. Az arcuk kipirult és szemükben jókedv csillogott.
Horváth azonban minden igyekezete ellenére sem tudott feloldódni. Valami különös feszültség vibrált a levegőben. Végül is Rudi. indította meg a társalgást:
– Szeretnénk, ha elmondanád, miért húzódtál így félre a világtól? Még az érettségi találkozóra sem jöttél el! Hallottuk, hogy egy találmányon dolgozol, de a lényegéről nem tudunk semmit. Azt viszont látom, hogy nem szűkölködsz. Sikeres ember lettél.
– Nos, hogy miért húzódtam félre… A munkámhoz nyugalomra volt szükségem. Elektromérnökként végeztem. A kibernetika vonzott. Szerencsém volt. Több találmányom szabadalmát megvásárolták. Pénzem lett bőven. Elhatároztam, hogy egész életem a kutatásoknak szentelem. Éjjel-nappal szaklapokat bújtam, és ha szerét ejthettem, végiglátogattam az engem érdeklő külföldi gyárakat.
Érdekes emberekkel ismerkedtem meg. Ezek a barátságok hasznosnak bizonyultak. Segítségükkel sok tudományos kételyemre sikerült választ kapni. Amikor már eleget tudtam, hozzáfogtam a nagy kísérlethez.
Ötletem alapjául az szolgált, hogy az emberek alaptulajdonságaikban nem változnak meg sohasem. Legfeljebb ideig-óráig képesek alkalmazkodni bizonyos célok eléréséért. Ha azonban a cél, vagy a kényszerítő körülmények már nem lebegnek szemük előtt, újból az alapjellemvonások ütköznek ki rajtuk.
– Érdekes megfigyelés – szólalt meg Berci –, és tényleg igaz. Én, mint tanár, gyakran látom ezt.
– De nemcsak a gyerekekre igaz, hanem a felnőttekre is – bizonyította a megállapítás helyességét Csaba is, a pszichológus kandidátus.
– Neked, az orvosnak, mi a véleményed erről? – fordult Rudi felé Horváth.
– Hát, tudod, nekem nincs időm lelkizni az emberekkel. Elvégzem a műtétet, és a többi már az asszisztensek dolga. A gyerekeket meg az asszony nevelte mindig. Szinte magánéletem sincs. Előadások, műtétek, néha egy-egy színház, hangverseny vagy társadalmi kötelezettség. Egyforma unott arcok és hajsza a pénzért. Ez az életem.
– És ez téged kielégít? – csodálkozott rá Szlanka.
– Nem, de nincs időm rajta gondolkodni. Ne is beszéljünk róla. Inkább folytasd, Péter!
– Szóval ott tartottam, hogy az emberek, amilyen tulajdonságokkal születnek, olyanokkal halnak meg. Finomítani ugyan lehet rajtuk valamit, de ez jelentéktelen. Az ember tulajdonképpen sejtjeiben hordja a maga tragédiáját. Megfelelő berendezéssel analizálni lehet mindenkit. Azt is meg lehet határozni, hogy mire miképpen reagál? Vagy például milyen típusú emberekhez vonzódik? Kikhez fűzik érzelmi kapcsolatok? Ennek ékes bizonyítéka, hogy az emberek második házassága is ritkán sikerül. Mondhatnám, hogy véletlenül. Ha a párválasztás külső kényszer nélkül megy végbe, akkor másodízben is az elsőhöz hasonló embertípust választanak maguknak a házasulandók, akiktől viszont csak ugyanazt várhatják, mint az elsőtől. Mi következhet ebből? Egyértelmű a felelet: újabb válás…
Nos, végül létrehoztam egy olyan berendezést, amely képes arra, hogy kikutassa az ember múltjának legrejtettebb titkait. Analizálja tulajdonságait, és valószínűségszámítással meghatározza jövőjét.
– Óriási ötlet – mordult fel Rudi gúnyosan. – Elektronikus szuperpszichológus. Na, és hogy sikerült, ha nem vagyok indiszkrét?
– Sajnos, túl jól…
– Csak nem próbáltad ki magadon, te szerencsétlen? – kiáltott fel ijedten Szlanka.
– De igen – bólintott komoran Horváth. – Rövid időm van hátra. Búcsúzni hívtalak titeket.
– Remélem, ezt nem mondod komolyan ! A huszadik század végén jóslással foglalkozni nevetséges gondolat. A jövőt nem sejtheti senki! – mosolygott rá kétkedően Kóródi.
– Azt hiszed? Akkor magyarázd meg, miért van az, hogy mióta azzal az átkozott géppel megvizsgáltam magam, minden percem az általa megmutatott forgatókönyv szerint zajlik? Előre el tudom mondani minden szavatokat, és le tudnám írni minden mozdulatotokat. Menjen ki valaki közületek, és a másik kettőnek megmondom, hogy mit fog csinálni, ha visszahívjuk.
A három vendég összenézett. Szokás szerint megint Rudi kezdett beszélni:
– Képzelgés az egész, de azért, hogy bebizonyítsam, mennyire nincs igazad, én kimegyek! Kíváncsi vagyok a jóstehetségedre… – mérte végig gúnyosan Pétert, azután kilépett a kertbe, és tüntetően elment vagy húsz métert az ajtótól, hogy a hallgatózásnak még a gyanúja se merülhessen fel.
Péter egy percig magyarázott a bent maradtaknak, és utána kikiáltott Rudiért. Az felsőbbrendű mosollyal az ajkán lépett a szobába.
– Azt hiszem, jobb, ha abbahagyjuk ezt a sületlen játékot! Inkább igyunk egy kis konyakot! De talán mégse konyakot, hanem bort, mert a végén még mi is rémeket látunk!
A többiek azonban nem mozdultak. Úgy meredtek rá, mint a kísértetre.
– Mi van veletek? – nézett rájuk csodálkozva.
Rövid, döbbent csend után Szlanka szólalt meg, izgalomtól remegő hangon:
– Semmi bajunk nincs, csak szó szerint azt csináltad, amit Péter előre megmondott.
– Ugyan, ne vicceljetek! Péter valószínűleg ráhibázott… – horkant fel Rudi idegesen.
– Arra is, hogy a bal kezedben fogod a poharat? Tudomásunk szerint te sohasem voltál balkezes – mondta Kóródi.
– Marhaság! Mutasd azt az átkozott gépet! Kíváncsi vagyok a jövőmre – nevetett mindhármuk szemébe Kerekes, de mintha kis bizonytalanság vibrált volna a nevetésében.
– Ne kérd, mert megbánod – nézett rá nagyon komolyan a házigazda.
Kerekest elöntötte a düh. Közelebb lépett; megragadta Péter mellén a kabátot, és az arcába ordított:
– Mutasd meg! Követelem!
Horváth sápadtan bólintott. Miután Rudi elengedte, bizonytalan léptekkel elindult a szoba hátsó részét takaró függöny felé és félrehúzta. Egy szék vált láthatóvá. Fémből készült. Támlája mögül kábelek vezettek a falba. Fölötte női fodrászok szárítóharangjához hasonló bura.
– Ülj le – intett a még mindig feldúlt Kerekesnek.
Rudi egy másodperc tétovázás után felkapta a fejét, és gőgösen elindult a szék felé. Kényelmesen beleült, és odaszólt Péternek:
– Mutasd!
Horváth mellélépett, Rudi fejére tette a sapkát, és a szék oldalán megnyomott egy gombot. A szemközti falon lévő vetített tájkép ki fehéredett. Zavaros ábrák jelentek meg rajta.
– Üljetek le – intett Péter a többieknek. – Ezek a születésed utáni gondolatok, Rudi. Meglehetősen zavarosak, mert még nem fejlődött ki agyadban az értelem. Egyébként sem érdekesek. Jobb, ha átsiklunk felettük. A gyermekkori élményeidből is csak párat mutatok meg. Nincs bennük semmi különös. Csupán apró csínytevések. Csak a kételyeid eloszlatása végett nézd meg!
A zavaros ábrák helyét egy öt-hat év körüli gyerek képe vette át. Nehezen ismerték fel benne Rudi arcvonásait. Ravasz arccal egy pénztárcát dugott el.
– Anyám tárcája! – kiáltott fel Kerekes. – Mennyit kereste! Nem adtam neki vissza, mert előtte adott egy pofont. Ezer forint volt benne. Sohasem találta meg. Ott rohadt el a lépcső alatt. Nem is a pénz érdekelte, hanem az, hogy emlékbe kapta nagyanyámtól.
– Hallgass! – szólt rá kurtán Péter.
A gép megint pár évet ugrott. Tizenkét éves korában Rudi bizományiba vitte nagyanyja kristályvázáját, és az árából járt barátaival moziba.
Péter ismét pár évvel továbbfuttatta a gépet. Eljutottak a középiskolai beiratkozáshoz, és mind a négyen magukra ismertek. Azután megjelent Zsóka. Kecses alakja és szép vonásai láttán valami a szívükbe mart.
Zsóka annak idején mindannyiuknak tetszett, de először Pétert tüntette ki kegyeivel. Imponált neki az értelmes, egyenes jellemű fiú. Három éven keresztül együtt jártak. Kapcsolatuk azonban csupán amolyan gyerekszerelem volt. Néhány csók, forró kézfogás és a közös jövő színes tervezgetése.
Zsóka egyre csinosabb lett. Már az idősebb fiúk is megfordultak utána – emlékezett gondolatban Csaba. Péter lassabban fejlődő, nyurga termete egyre nevetségesebben hatott mellette. A lány nem akarta megsérteni, mert a tanulásban sokat segített neki. Horváth alapossága már akkor megmutatkozott. Remekül meg tudta magyarázni a legérthetetlenebbnek tűnő dolgokat is. Jórendűségét végül is Péternek köszönhette…
Zsókában bizonyosan égni kezdett az érett kor belső tüze. Az ilyenkor szokásos kíváncsiság is szerepet játszott abban, hogy engedett Rudi csábításának? – töprengett Berci – talán Kerekes kisportolt termete nagyobb hatással volt rá, mint Péter józan becsületessége?
A vetített kép egy forró éjszaka hangulatát tükrözte. A szerelmi jelenet közepén Rudi elordította magát:
– Menj tovább! Mutasd meg, hova tűnt!?
– A gép csak a te gondolataid analizálhatja – tárta szét Péter a karját. – Nem Zsóka ül a székben – vágott vissza az előbbi bizalmatlanságért.
– Nem lehetne mégis valahogy… – motyogta Rudi egyre bizonytalanabbul… Percekig csend volt. A kép sem változott. A házigazdán látszott, hogy küzd a szavakkal. Többször is kinyitotta. a száját és újra becsukta. Végül vett egy mély lélegzetet, és nagyon csendesen megszólalt:
– Lehet… Éppen ez benne a furcsa… Magam sem vártam a géptől, de kiderült, hogy önállóan „továbbgondolja” a dolgokat. Ismerve a vizsgált személy gondolataiban szereplőket, azt is képes megmutatni, hogy azokkal mi lesz…
– És… és, ez biztos? – Rudi hangja rekedt volt.
– Sajnos, igen… Többször is ellenőriztem, rokonokkal, ismerősökkel kapcsolatban…
Az orvosból nehezen bukott ki a hang:
– Jó… lássuk…
A gép Horváth irányításával engedelmesen követte Zsóka életútját.
Ekkor tudták meg, hogy a lány teherbe esett Ruditól, és azért lépett ki az iskolából. Kétségbeejtő jelenet játszódott le a Piller családnál. Pillerné hisztériás rohamot kapott amikor tudomást szerzett Zsóka állapotáról, Piller pedig tört, zúzott dühében. Azzal fenyegetőzött, hogy megöli azt a gazembert, aki tönkretette a lányát.
Az első vad kitörés után azonban a józan ész vette át az indulatok helyét. Úgy döntöttek, hogy elvetetik Zsóka gyerekét, őt pedig kiveszik a gimnáziumból. Zsóka azonban nem bírta elviselni a megaláztatást. Nagy mennyiségű altatót szedett be. Mire rátaláltak, halott volt. Csendben, majdnem titokban temették el egy vidéki városban, a családi kriptába.
Döbbenten ültek mindhárman. Horváth már ismerte a történetet, de mégis egy könnycsepp gördült végig ráncoktól barázdált arcán. A gép visszaváltott és kérlelhetetlenül bogozta tovább Rudi élete fonalát. Péter úgy programozta be, hogy csak a jelentősebb epizódokat jelenítse meg a továbbiakban. Pár mozzanatot az egyetemi évekből. Szerelmi kalandokat, sikereket.
Ahogy Rudi végzett az orvosi karon, már kezében is volt a kinevezése. Egy nagy budapesti kórházban kapott állást. Hamarosan jónevű sebész lett belőle. Pénz, drága kocsik és csinos nők töltötték be az életét.
Azután feltűnt a színen Zombori Kata. Szép, barna lány volt, és választékos eleganciával öltözött. A hódítás tudományának sem volt híján. Rudit valósággal az ujja köré csavarta. Ő volt az első, akit Kerekes valóban szeretett. Pedig Kata hideg, számító teremtés volt. A melegebb érzelmeket egyszerűen nevetségesnek tartotta. Szülei is arra nevelték, hogy a jó partit keresse csupán. Rudi kapóra jött neki. Találkozásuk után fél évre megvolt az esküvőjük.
Kata természetesen nem dolgozott, hiszen Rudi keresetéből kitűnően megélhettek. Unatkozott, és így hamarosan rákapott a társasági életre. Előbb a barátnők jelentek meg a háznál, később a barátok is.
Az asszony már első évben megcsalta férjét. Nem érzelmektől indíttatva, csupán kíváncsiságból és sportból.
A jelenlevők szótlanul, megbabonázva figyelték a pergő történetet.
Kiderült, hogy Kerekes imádott két gyermekének is más az apja.
Rudi nem bírta tovább… Üvöltve felugrott, és az ünnepi asztalhoz rohant. Felkapta az asztalon heverő kést, és tövig döfte Péter mellébe.
– Pusztulj el, te aljas gazember! Elvetted minden illúziómat! – hörögte, és kirohant a szobából. Berci és Csaba rémülten kapták el Péter megroggyanó testét. Óvatosan végigfektették a szőnyegen. A házigazda arcán megbocsátó mosoly ült, és halkan beszélni kezdett.
– Hagyjátok futni… Nem tehet róla… Nem tudta önmagát megtagadni… Képtelen józanul veszíteni… Meneküljetek!… Rajtam már nem lehet segíteni… Ezt is tudtam… A sebem halálos… Van még negyedórátok… Ha megszűnnek az agyimpulzusaim… a villa… minden berendezéssel együtt… levegőbe repül… – Hangja bugyborékoló szörcsögésbe fulladt.
– De miért tetted ezt? Ha tudtad, hogy meg fog ölni? – suttogta döbbenten Szlanka.
– Nem tudtam… megbocsátani… neki… Zsókát. Most már menjetek… Nem sok időm van hátra… Sok szerencsét – szorította meg erőtlenül mindkettőjük kezét. Halvány vércsík jelent meg a szája szélén.
Kóródi és Szlanka futva hagyták el a házat. Alig jutottak pár száz méterre, amikor hatalmas robbanás hallatszott mögöttük. A Horváth-villa lángolva hullott darabjaira.
Preyer Hugo
Lebegés
„Nem kell a házad küszöbét
átlépned ahhoz, hogy a világot
megismerd.”
Kung Fu Ce: Lun Yü
I.
John Sanders első osztályú kapitány lehajtott fejjel, nehézkes léptekkel, vonakodva lépett a Bázis pálmákkal, színes szökőkutakkal és szobrokkal díszített éttermébe, holott társai az ő ünneplésére gyűltek össze.
Ez volt az ötszázadik útja, számon tartották, nem lehetett lemaradni róla.
Összegyűltek a volt évfolyamtársak, tanítványok, régi és jelenlegi munkatársai, barátai, tisztelői. Voltak vagy húszan. Nyomott hangulata kissé felengedett, ahogy végignézett az ünneplő társaságon. Sok szép emlékük volt együtt.
A kis termetű, ferdeszemű Csinget asztronautikára tanította. Elképesztően nehezen vette be a feje a képleteket, de ő makacs volt: elhatározta, akármi is lesz, megszeretteti ezzel az örökmosolygó, keményfejű fiúval a számok világát. Aztán – évekkel később – egyszer a Titánon ő volt a navigátora, és nyugodt, magabiztos helytállásával mindnyájuk életét megmentette. Azonnal ez jutott eszébe, amikor meglátta Csing szemében az alig észrevehető halvány derűt. Már ismerte: ez az alig-mosoly nála a legnagyobb vidámság jele.
Gogo is eljött, az öreg fegyvertárs, aki szintén sok-sok évvel ezelőtt, még az első utak idején egy égő felderítőhajóból hozta ki őt…
A hajó nevére már nem emlékszik, régen történt az eset. Gogo volt a kapitány, ő a másodtiszt. A tragacs valami üzemzavar következtében gyulladt ki. Az Ion voltak, felszerelést szállítottak oda, és már éppen visszaindultak, amikor kigyulladt az irányítókabin. Csak ketten voltak. Ő oltani és menteni akart. Gogo mereven állt a műszerfal előtt, és csak ennyit mondott röviden: – gyere!
Ő nem értette, hova és miért kellene mennie, a kapcsolószekrényhez lépett, az oltószelepeket akarta elérni. Gogo ráordított, most már indulatosan: – nem hallottad, hogy gyere?!
Ő nem mérte fel a helyzetet, tovább matatott a kapcsolók között, mire társa odaugrott hozzá, hátracsavarta a karját és szinte belökte a zsilipbe. Alig értek le, felrobbant az egész fülke. Egy hét múlva jöttek csak értük.
Addig egymás hátának támaszkodva kuporogtak az eszeveszett hidegben és vártak. A halált, vagy a mentőexpedíciót. Az utóbbi jött.
Jenny érkezett egyedül értük, ez az akkor még ragyogó szemű, gyönyörű fiatal lány. Ez volt az első önálló útja. Hazahozta őket és kitüntetést kapott. Értük.
Aztán évekkel később Jennyt az STA 420-on megtámadta egy repülőpolip. Sanders észrevette a dögöt, de már késő volt. Lecsapott, Jenny bal karjára, ő azonnal tüzelt, ám hiába. A szörnyeteg körülfonta a lány karját, s mire letépte róla, már csak egy véres, roncsolt csonk maradt a helyén. A többit befalta a dög. Maga előtt látja az esetet: ő jobban remeg, mint a lány.
– Ne törődj vele, – suttogta sápadtan Jenny. – Ez bármelyikünkkel előfordulhat, sőt, még rosszabb is. Nem is fáj olyan nagyon… Mosolygott, amikor amputálta a karját. Most is ugyanúgy mosolyog, ahogy meglátja odalépni az asztalhoz. Épp olyan karcsú, csillogó szemű, csak az arca lett valamivel szögletesebb és a szája keményebb.
Itt ül a társaságban Mayo is, egykori nagy szerelme, a legkiválóbb földi irányító.
Teddy is, az öreg pilóta, akivel első útjára indult. Itt van mindenki. Szeretik, gondolnak rá, várják.
Ez volt az ötszázadik. Rettentő sok! Alig megszámlálható. Nem is emlékszik minden útjára, csak a jelentősebbről maradtak vissza emlékképek, emlékezetfoszlányok. Most majd bizonyára felidézgetik ezt is, azt is, mint nemrégen, a háromszázadik út után. Így is történt. Beszélgettek, ittak, egymás szavába vágtak, mindegyikük felidézett a múltból egy-egy élményt, egy-egy utat, ahol éppen történt valami. Messze, távoli vidékek, azóta sem látott világok képei villantak fel a feledés homályából, aprócska kalandok és életbe markoló tragédiák, izgalmas események és fagyott unalomban töltött hetek, hónapok emlékei. John Sanders az italtól és a régi cimborák jókedvétől kissé feloldódott. Ha véletlenül nem nyúl bele a zsebébe, és nem tapintja meg benne a kis borítékot, szinte maradéktalanul felszabadultnak érezte volna magát.
Azonban vannak dolgok, amelyeket nem lehet nem tudomásul venni. Ez a levél is ilyen. Tulajdonképpen számított is rá, tudta, hogy előbb-utóbb megkapja. Ez egy idő után elkerülhetetlen.
Tulajdonképpen nevetséges dolog, nincs oka, hogy izgassa magát miatta. Rutinmunka, időnként megteszik. Csak legalább ne lett volna most utoljára az a hülye ügy! Éppen az ötszázadik útja során.
Simán ment minden. Irdatlan messzeséget járt be, a feladatát pontosan elvégezte, de az utolsó percben, már szinte a leszállópálya talaján valami összekeveredett benne. Csak egy másodpercnyi rövidzárlat lehetett: kikapcsolta a földi irányítást, és kézi vezérléssel akart valamit manipulálni a Fáraón. Már nem tudja mit, talán akkor sem tudta. Majdnem rendben is ment, csak létrejött egy negyedfoknyi elhajlás a függőlegestől, és a leszállásnál az egyik kitámasztó nem bírta: a hajó lefeküdt a földre.
Senki sem sérült meg, csak nagy pánik lett. Fültépő szirénázás, mentők, zavarelhárítók, műszaki alakulatok. Lezárták a leszállópályát, mindenkit eltávolítottak a környékről. Sok felhajtás egy kis döccenésért.
Aztán ők kiszálltak, szokásos rutinvizsgálat, a papírok leadása, és mehet haza, ahogy máskor. A műszakiak felállították a Fáraót, minden visszakerült a megszokott helyére.
Eltelt néhány nap, és ő várt. Pontosan nem tudta mire, de ösztöne megsúgta, hogy valaminek még kell következnie ezután. Valaminek, ami nem jó.
Néhány nap múlva megkapta a meghívót erre az összejövetelre. Szép, díszes, emléklapszerű meghívó, valamennyien aláírták. Megörült neki, azonban valahol a tudata mélyén, alig regisztrálhatóan motoszkált bene a szorongás egy másik történéssel kapcsolatban. A levelet tegnap kapta meg a Kozmokrónika és a Galaktikai Híradó legújabb számával együtt.
Az újságokba bele sem nézett, rögtön a levelet bontotta ki. Legalább elmúlik a szorongás az ismeretlen veszélytől. El is múlt, ahogy kinyitotta a borítékot, de csupán azért, hogy átadja a helyét egy még rosszabb dolognak: a konkrét félelemnek.
Udvarias, de rövid szöveg volt.
„Kérem, 15-én reggel 8 órakor keressen fel a Pályaalkalmassági Intézet 12/8-as laboratóriumában. Dr. Karin Heynes”.
John Sanders utálta a rendelőket, kezelőket, intézeteket, pszichológiai laboratóriumokat és hasonlókat. Iszonyodott a fehér falaktól, a fehér köpenyektől, a műszerektől és a minden ilyen helyet körüllengő meghatározhatatlan szagtól. Még a kötelező rutinvizsgálatokat is mindig elbliccelte valahogy: így, vagy úgy, minden alkalommal kicsúszott a karmaik közül, hol a Föld túlfelére ment éppen akkor a szabadságát tölteni, hol pedig fényévnyi távolságokra hajózott minden ilyenfajta intézménytől. Bárhova, csak oda ne.
Most pedig itt van a levél, és ő nem mehet sehova. Oda kell mennie. Görcsbe rándult a gyomra, tenyere izzadni kezdett. Ezt most nem tudja kibulizni. Ráadásul pont Karin Heynes!
Vajon emlékszik még rá?
Hány éve volt? Jobb nem is rágondolni! Ő már rég első tiszt volt, de Gogoval passzióból bejárogattak az egyetemre kozmopszichológiát hallgatni. Karin akkor volt elsős medika. Nagyon komoly kislány, és feltűnően csinos is. Tekintete kutató, fürkésző, mintha máris orvos lenne. Gogoval elhatározták, hogy megtörik ezt a rettentő nagy komolyságot; az egyik délutáni előadás után összecsődítettek egy nagy társaságot, és felmentek Gogohoz. Rengeteget ittak, leitatták Karint is, aki egyáltalán nem volt alkoholhoz szokva és az lett a vége, hogy a lány egy barátnőjével ott maradt éjszakára. Ő már nem is nagyon emlékszik, mi és hogyan történt. Karin és a barátnője hajnalban elment. Azóta sem látta többé.
Később – évek után – is csak annyit hallott róla, hogy kiemelkedő tudományos eredményei vannak és jó neve a szakmában. Most pedig ez a levél tőle! Vajon hogy nézhet ki ennyi idő után? Szinte már alig emlékszik az arcára, leginkább az maradt meg az emlékezetében, hogy nagy, kemény melle volt. Valószínű azonban, hogy mostani találkozásuk, során ennek a ténynek nem sok szerepe lesz.
Valahogy átvészelte az ünneplést, utána hazament és lefeküdt, hogy legalább ne kialvatlanul menjen oda.
Sajnos, az alvás sem hozott felüdülést. Álmában újra a Fáraón volt, már a leszállópálya fölött egyensúlyozott, amikor – miért is vajon? – kikapcsolta az automatikát, odanyúlt a műszerfalhoz, és megfogott, vagy csak meg akart fogni valamit. Ezt már nem tudja tisztán – és már csattant is a betonon. Megszédült és elesett.
Erre ébredt. Lezuhanyozott, de ez sem okozott felfrissülést, a reggeli sem ízlett, a torka görcsbe húzódott, nem akart lemenni a falat. Felbontott egy doboz sört, de savanyúnak találta. Rágyújtott, ettől pedig köhögni kezdett.
Eldobta a cigarettát és rendelt egy légitaxit. Amíg a város fölött suhantak, azon töprengett, hogyan is kezdje a beszélgetést. Tegezze-e Karint, emlékeztetve ezzel a régen történt dolgokra, vagy magázza, mintha sohasem találkoztak volna. És egyáltalán: hogyan mondja el neki ezt az esetet? Mivel indokolja, hogy éppen ő, az egyik legtapasztaltabb űrmedve leseggelteti a hajót, mint egy kezdő navigátor? Vagy lehet, hogy éppen Karin fogja neki megmagyarázni, hogy végül is mi történt? Kibányássza belőle? Néha olvasgatta a cikkeit a személyiségvizsgálat új útjairól és a különböző kísérleti tesztelésekről, melyeket ő dolgozott ki, de nem túlzottan érdekelték ezek a témák. Éppen csak átfutotta az információkat, s amikor az aláíráshoz ért, automatikusan Karin nagy melle jutott eszébe.
Odaérve szórakozottan lépdelt végig a folyosón. A megadott cím egy új épületszárny volt, még sohasem járt errefelé. Az intézetben is csak akkor volt, amikor még mint fiatal űrhajósjelölttel, a kötelező vizsgálatokat végeztették. Akkor még minden simán, egyszerűen ment, Karin talán még a világon sem volt.
Melyik lehet vajon a 12/8-as? Annyi egyforma, ronda ajtó nyílik jobbra-balra, egyiken sincs felirat, név, vagy,bármi jelölés, senki nem mutatkozik sehol, olyan az egész, mint egy kifehérített börtön.
Arra eszmélt fel, hogy hátulról belekarol valaki, és sajátos, mély zengésű hangján a nevén szólítja.
– Jó reggelt, kapitány! Már vártuk.
Karin volt. Alig változott valamit. Alacsony, tömzsi kis nő, mély, szúrós szemmel és hatalmas mellekkel. Haja ezüstös szőke, bizonyára festeti a korán jelentkező ősz tincsek miatt. Fogai vakító fehérek, arca ápolt, kissé merev mosolya két éles ráncot gyűr a szája szögletére. Ezzel együtt még mindig nagyon csinos. Ráadásul ügyes is, ezzel a megszólítással megoldotta a további beszélgetés mikéntjét, legalább ezen nem kell már rágódnia.
– Jó reggelt,; doktornő! Csak nem késtem el?
– Szó sincs róla kapitány, Dolly, az asszisztensem még be sem jött. Addig elvégezzük a szokásos rutint a bel-laborban, jó?
– Vérnyomás, süllyedés, cukor, stb. igen?
– Persze, hisz tudja.
– És csinos?
– Kicsoda?
– Hát Dolly.
– Maga javíthatatlan, kapitány! – nevetett fel Karin. – Még mindig így szereti a nőket?
– Mi az, hogy még mindig? Annyira öregnek tart talán?
Karin megállt, és a bel-labor ajtaja előtt szembefordult Sanderssel. Felhúzta a szemöldökét, és fürkésző tekintettel mustrálta végig tetőtől talpig a kapitányt.
– Nézze, kapitány! Nem tudom pontosan, hogy mennyi idős. Majd kiderül a kartonról. Tudja, nálam mindig megszűnnek a titkok. Vagy papíron, vagy a valóságban. Ami pedig az én személyes véleményemet illeti – ha egyáltalán kíváncsi ilyesmire –, hát nagyon jól tudom, hogy maga már korántsem olyan fiatal, azt viszont látom, hogy egyáltalán nem is öreg. Azt hiszem, hogy maga valahogy kívül él az időn.
Sanders felnevetett.
– Örülök, hogy így látja! Egész életemben erre törekedtem.
– Mire?
– Pontosan arra, amit mondott. Hogy kívül éljek az időn.
– És ez jó magának?
– Igen. Azt hiszem, az adott lehetőségeken belül még ez a legjobb megoldás.
– Rendben van, kapitány. Akkor menjen be ide, és a leletekkel együtt jöjjön majd át hozzám, ha készen lesz. A folyosó sarkán van a szobám. Rajta van a szám, várom!
A leletek hamar készen lettek, a vizsgálatokat automata végezte, és néhány perc múlva zárt borítékban kiadta az eredményt.
Sanders szórakozottan zsebre gyűrte a borítékot, és benyitott Karin laboratóriumába.
Már az ajtóban megdöbbent a méretektől. Hatalmas, szinte túlméretezett helyiség, és minden lelket szorítóan fehér. Fehér asztal, fehér székek, fehér heverő fehér műbőrrel bevonva, és mindezek mellett két fehér köpenyes nő.
Dolly – ha egyáltalán ő az – tényleg csinos, de ő is fehér. Valahogy a személyisége fehér. A szabályos arcon a kifestett és kontúrozott körvonalú szeme is mintha fehér lenne. A tekintete üres, mint a vakoké.
Sanders újra végignézett a helyiségen, és megborzongott. A ridegséget csak fokozta a rengeteg műszer. A falak mentén, az író asztalon és fehér állványokon mindenütt műszer. Fényes, krómozott acélszerkezetek és fehér számlapok különböző beosztásokkal.
Egy hullakamra és egy gépterem keveréke.
A kapitány bizonytalanul állt meg az ajtóban. Aztán észrevette az egyik sarokban a kis dohányzóasztalt kávéskészlettel és cigarettásdobozzal. Önkéntelenül errefelé irányozta lépteit. Karin is felállt az íróasztal mellől, és odajött.
– Üljön le kapitány, és ismerkedjen meg a munkatársammal. Iszik egy kávét?
– Whisky nincs?
– Sajnos – rázta meg a fejét az orvosnő – ez kórház. Itt nem szolgálhatunk ilyesmivel.
– Elég baj. Akkor jó lesz egy kávé is. Legalább az nem fehér!
Karin mosolygott a két kis éles ráncával az arcán.
– Ennyire utálja a fehér színt?
– Ennyire bizony. A fehér egyébként sem szín. Éppen a szín hiánya! Épp úgy, ahogy a fekete a fény hiánya. Vagy látott már valaha fekete fényt? Ha sikerül még egyszer hajóra ülnöm, mindent, ami fehér, befestek hupikékre, tulipirosra, sárgára, zöldre, bármire, csak fehér ne legyen.
– Még ilyet! – nevetett most már hangosan az orvosnő. – Na, mutassa azokat a leleteket, kapitány, kezdjünk hozzá! Dolly, te pedig hozdd ide Sanders kapitány dossziéját, légy szíves. Legfelül van, már tegnap kikészítettem.
Amíg Sanders a kávét itta, Karin a leleteket nézegette és unott arccal dobálta bele a dossziéba. Az utolsóra éppen rápillantott.
– Maga szemtelenül egészséges, kapitány! – dünnyögte a cigaretta mellől. – De ez csak egyik fele a dolgoknak.
– Ezt hogy érti, doktornő?
– Nagyon egyszerű. Ami engem érdekel, azt semmiféle vizsgálóautomata nem mutatja ki. Az majd itt fog kiderülni. Nálam.
– Mire kíváncsi tulajdonképpen?'
Karin tömpe, vaskos mutatóujjával megkopogtatta a homlokát.
– Erre, kapitány, erre!
– Az agyamra?! – Mérges lett, dühösen elnyomta a cigarettáját. – Csak nem képzeli komolyan, hogy előveszi a kártyáit az ocsmány pofákkal, a tintapacás papírlapjait, meg a többi vacak tesztet, és abból meg fogja tudni, mi van az én agyamban?
– Ugyan, kapitány, ezek gyerekes dolgok. Mi már rég túl vagyunk az ilyesmin. Manapság már csak a gyogyón játszanak ilyesmivel a hülye gyerekek közt. Mi már teljesen más úton járunk, igaz, Dolly?
A lány kényszeredetten elmosolyodott, és üres tekintetét a szoba túlsó falára szegezte. Sanders követte a lány pillantását. A csupasz fal közepén egy ajtó volt, természetesen az is fehér, de feltűnően vastag, nehézzsanéros. Valószínűleg fehérre festett tömör vas. Mint egy túlnyomásos kabin zsilipelője.
– Mire való ez? – kérdezte a doktornőt.
Karin egészen közel hajolt hozzá, és mereven az arcába nézett. Egy rebbenés sem volt az arcán, olyan volt, mint egy élő szobor. Csak a szeme égett különös izzással, mint egy ugrásra kész ragadozóé. A nyugalomnak és az alig leplezett izgalomnak ez a sajátos keveréke idegesítette Sanderst. Érezte, a gyomra körül ismét megmozdul valami, és a keze is újra nedvesedni kezd. Pár pillanatnyi némajáték után az orvosnő felállt, és odament az íróasztalhoz. Útközben kérdezte csak, háttal a kapitánynak:
– Sok ideje van, Sanders?
Sanders is felállt, kinyújtotta a végtagjait. Igyekezett közömbösen válaszolni.
– Nem túlzottan. Délután programom van.
– Nem hiszem, hogy végezni tudunk addigra. Azt hiszem, el kell halasztania a randevút. Bár tulajdonképpen magán múlik minden.
– Mondja – fordult felé hirtelen – miért dobta le a Fáraót a földre?
– Mi köze ennek…
– Ne kérdezzen semmit! Üljön le és válaszoljon! Ne gondolkodjék a kérdésen, azonnal válaszoljon!
A kissé mély női hang tompán csattant.
– Már elnézést, doktornő…
Karin felemelte a kezét.
– Hagyja kapitány! Így nem megyünk semmire. Majd másképp fogunk a dolgokhoz.
Dolly, húzd össze a függönyöket, gyújts villanyt és hagyj bennünket magunkra! Csapd be magad után az ajtót. És senkinek nem vagyok itt! – kiabált élesen a már távozó lány után.
Aztán a kapitány felé fordult.
– Azt hiszem, most már elkezdhetjük.
Sandersben nőttön-nőtt a bosszúság. Az előbb feltámadt szorongás mindjobban elhatalmasodott rajta. Már elfogadta volna a kártyákat, a buta tesztlapokat, bármit inkább, minthogy evvel a ragadozó szemű nővel itt üljön kettesben, ebben a boszorkánykonyhában.
Úgy látszik azonban, ehhez már késő volt. A gyér megvilágításban nem látszottak annyira vakítónak a fehér falak és a megalomániásan nagy méretek. A kis állólámpa csak ezt a sarkot világította meg. Karin odament az egyik szekrényhez, és odahozott egy sötét üveget, meg egy poharat.
– Nos, – derült fel Sanders – titokban mégis van itt valamiféle itóka?
– Szó sincs ilyesmiről! Ez a vizsgálathoz tartozik, – szólt egész halkan, majdnem suttogva Karin. – Töltsön egy pohárral, és hajtsa fel!
– Magának is töltsek, Karin?
– Kérem, ne hülyéskedjék itt! Én a maga számára „doktornő” vagyok, és tegye azt, amit mondtam!
– Mi a fene ez? Hazugságvizsgáló, vagy szerelmi bájital?
Karin a villanykapcsolóhoz lépett, és kissé elfordította. A lámpa éles fénye elhalványult, tompább, sárgább lett. A kérdésre nem válaszolt
Sanders megrántotta a vállát, és egy hajtásra megitta a barnás, sajátos ízű italt. Tulajdonképpen nem is volt kellemetlen, leginkább kólához hasonlított.
Alig ért a gyomrába az első korty, hirtelen melege lett, mintha ereiben felforrt volna a vér. Furcsa érzés volt: egyszerre zsibbadtan álmos, ugyanakkor feszülten éber. Karin ott ült, vele szemben, és feszülten figyelte. Időnként ránézett az órájára, majd néhány, csendben eltelt perc múlva újra töltött a kapitány poharába.
– Igya meg ezt is, legyen szíves! – szólt hozzá halkan, majdnem kérlelő hangon. Azután felállt, lassan sétálni kezdett az asztal körül. A fehér köpeny minden fordulónál erősen ráfeszült telt, széles csípőjére.
– Mi lenne, ha most felállnék, és jól seggbe rúgnám? – évődött a gondolattal Sanders.
Karin, mint akit dróton rántanak meg, hirtelen megállt, a kapitányra szegezte karvalyszemét, és mint egy dühös macska, sziszegve mondta:
– Maga engem sohasem fog seggbe rúgni, Sanders kapitány!
Soha, érti? Soha!
Sanders leplezetlenül, szélesen elmosolyodott. Jókedve lett a két pohár löttytől, vagy talán a pajkos gondolattól, amely akaratlan tört benne fel. Úgy érezte magát, mintha kedvenc Johnnie Walkerjéből húzott volna egy jót.
– Mi a fene, Karin, csak nem csapott fel gondolatolvasónak?
Az orvosnő leült, arca merev volt, akár egy Buddha-szoboré. Csak a szeme tüzelt, jeges, vibráló fénnyel. Lassan, nagyon halkan beszélni kezdett.
– Először is: közöltem magával, hogy a megszólításom „doktornő”. Itt kórházban van, nem pedig a barátnői között. És ezt jegyezze meg, többször nem szeretném megismételni! Másodszor: nem vagyok gondolatolvasó. Csupán megtanultam logikusan gondolkodni. Maga is csak ezt teszi, ezért tudom, hogy mire gondol. Fordított helyzetben én is pontosan ugyanezt gondolnám az orvossal kapcsolatban. Tehát semmi csoda, semmi gondolatolvasás – és a folyadéknak sincs semmi köze hozzá. Az kizárólag arra való, hogy a továbbiakat megkönnyítse.
– Igen? És mi lesz az?
– Rögtön meglátja. Menjen a spanyolfal mögé, és vetkőzzön le! Utána feküdjön hanyatt a heverőre!
– De doktornő!…
– Semmi „de”! Ez nem vitadélután, hanem vizsgálat. Tegye, amit mondtam! Most pedig még jobban lecsökkentem a világítást, mert ez is szükséges a vizsgálathoz. A hülye fantáziálgatást pedig hagyja abba, mert nem vagyok kíváncsi a petyhüdt férfiasságára, és eszem ágában sincs lefeküdni magával!
– Ezt kikérem…
– Maga ne kérjen ki semmit! Vetkőzzön, és feküdjön le!
Sanders úgy érezte magát, mint aki enyhén részeg. Megrántotta vállát, és anélkül, hogy a paraván mögé ment volna, vetkőzni kezdett. Ruháit hanyagul a földre dobálta, és végigvetette magát a hűvös tapintású heverőn. Majd az orvosnő hideg, szúrós szemébe nézett:
– Most jó magának?
Karin szó nélkül odahúzta a székét, zsebéből két vékony fémpántot vett elő, és Sanders csuklójára kapcsolta.
– Ez meg mi a fene?
– Ezek veszik az impulzusokat, amelyeket a műszereim rögzítenek.
– De hol vannak a vezetékek?
– Az már rég a múlté. Semmi szükség rájuk.
Karin tovább csökkentette a világítást. Már majdnem teljesen sötét volt. Csak az orvosnő vibráló tekintete villogott, fémes árnyalatban, szinte lobogva. Hangja is izgatott, fojtott lett. Hatalmas keble gyorsan emelkedett-süllyedt.
Sanders bágyadtsága fokozódott, teste mind erőtlenebbé vált. Mintha nem is ő maga lenne. Hangja elgyengült, tétovává vált.
– Mondja K…, doktornő… mire való ez a nagy sötétség? Ez is hozzátartozik a játékhoz?…
Halk, izgatott suttogás volt a válasz:
– Ezt meg kell szoknia… Odabenn még sötétebb lesz!
– Odabenn???
Sanders a nehéz vasajtó felé tekintett elnehezülő pillantással.
– Mi van odabenn?
– Meg fogja tudni, Sanders. Mindent meg fog tudni. És én is meg fogok tudni mindent. Mindent!!! Érti?
A kapitány alig hallotta az orvosnő szavait. Vagy Karin suttogott ennyire, vagy valamiért nagyon távolról jöttek a hangok. Már nem tudta eldönteni. Az orvosnő merev, mozdulatlan szeméből körkörös karikák sugároztak felé. Fényes, egymásba olvadó, az arca előtt szűkülő, csillogó karikák. Sanders erőlködve próbálta felemelni a fejét. Hangja akadozott:
– Mondja, Karin… Hipnotizálni akar? Miért nem mondja meg nyíltan, nem kell ez a… cirkusz… Elfogadom ezt is, ha magának ez jó! De akkor…
– Ne beszéljen, Sanders! Még ne! Most hallgasson rám egy kicsit, meg kell tudnia valamit! Ez a sok műszer itt mind-mind az én találmányom. Az is ott – biccentett a vastag vasajtó felé. – Segítenek megtudni mindent, mindent! És nemcsak én, de maga is megtud és megismer majd mindent, talán újra megismeri azokat a dolgokat is, amelyek nagyon régen történtek, csak éppen lezuhantak valahová, az emlékezeten túli sötétségbe… és azokat is, amelyeket a gátlások még mindig nem pontos ismerete takar el a múlt eseményeiből. Megtudjuk majd, hol és mikor történtek a rövidzárlatok, többek között azt is megtudjuk: milyen ismeretlen késztetések dobatták le a földre magával kedvenc hajóját, a Fáraót. Megismerünk mindent, mindazt a titkot, amit az akart, vagy az akaratlan feledés titokzatos mechanizmusa eddig eltakart előlünk. Maga elől is, előlem is. Most valóban mindent megtudunk!… Sanders kapitány, ha tudná, ha sejtené, hogy mióta vártam e percre! Tudtam, hogy be kell következnie, hogy egyszer majd idejön, és végigcsinálunk mindent, mindent…
Készültem erre. Építettem a gépeimet, a berendezéseimet, napról napra mind több és több lett, mint egy gyorsan szaporodó család. Már majdnem mindent tudnak! Ami valaha megtörtént, a régmúlttól e percig, sőt, tovább, tovább, egészen a…
Sanders fel-felnyitotta a zsibbadt szemhéját, a pupillák már beszűkültek és felfelé fixálódtak a glabella irányába.
Már csak dadogni tudott:
– Karin… maga… maga teljesen megőrült… hagyja abb… Karin…
– Jól van, kapitány, most már teljesen leoltom a villanyt. Adja ide a kezét! Fogja meg erősen az enyémet!…
És most elindulunk befelé…
II.
1.
Nem emlékszem semmire, nem tudok semmit. Körülöttem ijesztő csend van és fekete, áthatolhatatlan sötétség.
Valami vízben, vagy folyadékban lebegek. Testem mozdulatlan, mint a holttest. Sokáig tart ez az állapot, szinte végtelen ideig. Megkísérlem megbontani ezt az állapotot: egy mozdulatot teszek a karommal.
Nem süllyedek el, a folyadék fenntart. Valószínűleg telítve van valamivel, mint a Holt-tenger vize. Talán ez is sóval. Egyféle meghatározhatatlan állapotban vagyok: még nem halott, de már nem is teljesen élő. Fogalmam sincs, hogyan kerültem ide, és mióta vagyok itt. Megszűnt minden elhatárolás, a tér éppúgy, mint az idő.
Egy perce, egy órája, vagy egy éve vagyok itt? Semmit nincs mihez mérni.
Mekkora lehet ez a helyiség, milyen magasak a falai, milyen mély ez a lé, amelyben vagyok?
A magzat lehet így az anyaméhben. Sötét, nedves, langyos. Hagyom, hogy agyam elhatároló rendszere, a logika átvegye az uralmat az elhatárolatlan fölött, várom, hogy egyszer bekapcsol a világ legjobb komputere, az emberi agyvelő, és helyére teszi a történéseket.
Iszonyatos érzés semmit sem tudni, mintha mindent, ami én vagyok, töröltek volna belőlem. Lehet, hogy már agyam sincs, de az is lehetséges, hogy csupán egy tápoldatban vegyileg fenntartott agyvelő vagyok, amely létező koordinátarendszer nélkül, megszokásból regisztrál, és testem érzékelése csupán fantomérzés.
Igyekszem ezt legyőzni: úszómozdulatot teszek, megmozgatom kezem-lábam, hátha eljutok egy ilyen amőbamozgással az engem magába záró fizikai tér valamilyen kezdő- vagy végpontjához, és onnan már el tudok indulni valamerre. Hogy hová? Ez most úgysem számít. Jelen helyzetben nem adatott meg sem a cél, sem az ok ismerete. Ilyenkor derül ki: iszonyatos bizonyosság, hogy minden képességünk és lehetőségünk csak valamilyen rendszer keretein belül működhet. Kell találni egy origót, ahonnan el lehet valamit kezdeni, egy új számrendszert, egy új nyelvet, egy új világegyetemet. Vagy netán egy új életet…
Úszom rendületlenül és fáradhatatlanul, vagy csak úgy érzem és hiszem ezt? Talán el sem mozdulok?
Nem tudom. Semmit sem tudok…
Hajtom magam előre, – bár ez is rossz fogalmazás: nemcsak a határtalan: az elhatárolatlan sem ismer olyan kategóriákat, hogy „előre”, vagy „hátra”. Mihez képest?
Mindegy! Hajtom magam, evezek karjaimmal a csobbanás nélküli anyagban, amely valószínűleg folyadék. Talán elérek valahová, ahonnan elindulhatok, mint egykor Noé az Ararát hegyéről.
2.
Nem érzek éhséget, szomjúságot és fáradtságot.
Talán még sincs testem? Valamivel pedig evezek. Vagy ezt csak úgy érzékelem?
Mintha hónapok vagy évek teltek volna el, amióta „evezni” kezdtem.
Képtelen vagyok fogalmakkal pótolni a mért időt, holott az sem más, mint összehasonlítás. Minden mérés az. És ha nincs mivel összehasonlítani valamit, akkor az nem mérhető. Ezért nincs mit kezdenünk a világegyetemmel: nincs mivel összehasonlítanunk. És így vagyunk az idővel is. Ezek nem emberi kategóriák. Nekünk kezdő- és végpont kell. Ezért itt és most tovább kell haladnom, valahol egy partot kell találnom. Egy falat, egy sarkot, egy kiszögellést. Azt ott meg fogom jelölni valahogy, valamivel, és onnan kezdve el fog kezdődni valami. Jó? Rossz? Mindegy! Amíg nincs kezdete valaminek, vége sem lehet. A végtelen semmilyen. A jó és a rossz is csak a véges fogalmakban lakozik.
Itt megszűntek ezek a fogalmak. Eveznem kell, egyszerűen azért, mert hajt a megismerés kényszere, a bizonyosság kényszere, a tudás kényszere. Meg kell tudnom, hogy élek-e egyáltalán, vagy csak létezem? Ezek szerint a létezés is bírhat a tudat valamely formájával, bár ezt mi nem mindig ismerjük fel életnek. Tehát akkor mi az élet? El kell jutnom egy falhoz, egy sarokhoz, egy bármilyen fix ponthoz; és rögtön megtudom.
És ha sohasem jutok most már ki innen? Ezt sem tudhatom. De nem adom fel. Evezek tovább…
3.
Elfogyott az erőm. Már nem „órák”, „napok” vagy „évezredek” teltek el, amióta itt erőlködöm ebben a síri csöndbe borult vaksötét alig-anyagban: ezek a fogalmak már elhagytak engem, kifolyt belőlem az idő. Beleömlött és összekeveredett ezzel a létformával, amely körülvesz; talán ez maga az idő, amelyben benne vagyunk, mégis valamilyen formában körülöttünk van, úszunk benne, ám mibelőlünk folyik ki, ezért vagyunk mind kevesebbek általa, nem anyag, de magába foglalja mindazt, amit annak hiszünk.
Feladom immár a harcot: nem „evezek”, nem igyekszem és nem törekszem sehova. A létezésnek ez a formája – vagy talán az összes? – parttalan és végtelen. Behunyom a szemem, ám ennek sincs értelme. Kint is ugyanaz van, mint bent.
E tat vai tat.
Mi sohasem látunk semmit, csak ha fénysugár esik rá. Lehetséges, hogy itt, körülöttem, mellettem van minden dolog sűrített, lényegi kivonata, de nem láthatom, immár soha nem láthatom, mert ide nem jut be egy szikrányi fény sem soha?
Mi is a fény? Még ezt sem tudjuk…
Csak parttalan fogalmaink vannak róla, olyanok, mint erről az „anyagról”, amelyben vagyok. Hullám, test, anyag, sugárzás?…
Csak szavak, amelyeknek semmi jelentőségük sincs. Itt még jelentésük sem. Ki sem mondom őket.
Talán már nincsenek hangszalagjaim sem, és a szájam sem létezik rég. Csak a végtelen, sötét csönd, és a ki nem mondott szavak ebbe hullanak bele, és sodródnak, lebegnek velem együtt valahova…
4.
Lebegek, lebegek…
Már rég nem számolom, mióta. Nincs is mivel számolnom. Az sincs, hogy mit. Lassan minden megszűnik. Ím, a számok éppen most szűntek meg számomra. Mert mi is a szám? Gyerekjáték és misztika. A „tudományosan” gondolkodó felnőtt gyerekek játéka. Üres logikai osztály. Mindig annak az értékét veszi fel, amire vonatkoztatjuk. Ha a semmire, akkor semmivé válik önmaga is. Itt most a semmi van, s ezzé vált minden szám is.
5.
Lassan minden határon átlebegek, úgy érzem, elérkezem minden dolgok végéhez. Ez lenne az egyedüli fix pont?
Üres vagyok, megfogalmazatlanul létezem, immár véglegesen az élet behatárolhatósága nélkül. Csak egy állapot a létezésem, amelyben viszont benne foglaltatik minden lehetőség az életre, mint a születés előtt és a halál után…
Ez lenne tehát a kör titka, az önmaga farkába harapó kígyó misztikus tökéletessége, az ezoterikusok Valósága?
Valóság? Már ezt sem tudom…
Azt hiszem, már nem tudok „tudni”.
6.
Mind könnyebbnek és kisebbnek érzem magam. Ez talán az utolsó, amely lefoszlott rólam: a testem érzékelése. Az sem bizonyos immár, hogy vagyok, de ha igen, ez a létezés utolsó fázisa. Kiterjedés nélküli, súlytalan pont a lét legelemibb állapotában.
Innen kezdődött minden…
…most foltokat, alakokat látok… Talán nem is jó a kifejezés, valószínűleg nem látás ez a folyamat, legalábbis nem szemmel látás. Az a szem már rég hasznavehetetlenné vált.
Mintha nem is a felszínén lebegnék ennek a folyadékszerű anyagnak, hanem benne magában. Könnyű vagyok, súlytalan.
Képek úsznak elém, a folyadék áramló mozgásától torzítottan, mégis jól felismerhetően.
…élőlények garmadája, melyeket sohasem láttam, de még hozzájuk hasonlókat sem soha. Áramlanak, hömpölyögnek; körém, mellém és fölém úsznak. Elsuhannak mellettem, alattam, talán bennem vagy rajtam keresztül is.
Aztán anyám: fölém hajol és mesét mond. Minden szavát hallom valami távoli és halk csobogáson keresztül. De lehet, hogy nem is hallom, talán inkább látom a mesét. Minden mesealak valamilyen formában valós, érzékelhető és itt úszkál körülöttem. Kisgyermek koromban hallottam ezt a mesét, és most visszaúszik hozzám vagy belém.
Az alakok mind gyorsabban jönnek, zúdulva özönlenek felém. Már tele van a medence nyüzsgő alakzatokkal. Nincs gravitáció és szilárdtest-fizika, tágra nyílt szemmel forognak föl-le bukkanva, súlytalanul hemperegnek ebben a lében, egészen közel vannak hozzám: szinte hozzám érnek.
Itt van a latintanárom, akit annyira szerettem, előtte a lében Augustinus Confessiones-e, kinyitva, tisztán olvasom minden sorát. Mellette lebeg a matematikaprofesszorom, aki az erőterek képletét magyarázza, s most tökéletesen értem. Még mielőtt elkezdené magyarázni, már tudom, miről van szó. Most és itt! Akkor sehogysem értettem, itt mindent, mindent értek! Ezek szerint a felejtés sem adatott meg nekünk. Ez is csak hétköznapjaink védekező mechanizmusa, amely csupán arra szolgál, hogy szűrje az információt, mert normál állapotú szürkeállományunk csak meghatározott mennyiségű bitet tud feldolgozni, a többit leejti valahova. De hova? A semmibe? Szó sincs róla, minden megmarad, örökké megmarad, csak az ajtót kell kinyitnunk, amely mögött ott sorakozik életünk valamennyi benyomása, emléke, tapasztalata, mint egy óriási tárház raktárpolcain évek alatt felhalmozódott, elfekvő anyag.
Az első űrhajó, az első repülés…
Itt úszik el előttem, mellettem, bennem…
Csing kemény faarca, Jenny letépett karja, a repülőpolip kegyetlen zöld szeme, iszonyatos fogai…
…egy hónap szabadság Afrikában. A napok gyorsan múlnak, kék tenger, sárga homok, Mayo hűs teste…
…nehéz, veszélyes feladat, távoli út. Idegen csillagképek lebegnek körülöttem: ők száguldoznak valahonnan valahova, vagy én? Talán mindegy…
…házibuli Gogónál. Részegek vagyunk. Te jó ég, mennyi baromságot beszélek össze, Gogo dadog, hosszú szőke haja csapzottan lóg az arcába, az égő cigarettát a szőnyegre dobja. Fehér csintamán, kár érte. A parázs nagy, eper alakú lyukat éget benne…
…Karin Heynes medika. Zöld pulóver és fehér szoknya van rajta. Ő is részeg, dülöngél, tekintete – komoly orvostekintete – zavaros és homályos. Érdekes lenne látni, milyen meztelenül. Még sohasem láttam ekkora melleket.
Ugratjuk, hogy műmelle van. A hiúság és az alkohol kioltja kritikai érzékét: buta vigyorral leveti a zöld pulóvert. Még melltartója sincs. Nagyon tetszik, vagy csak megkívántam a részeg ember megkülönböztetési igénye nélkül? Odacibálom az ágyra, bár tiltakozik. Én sem vagyok őszinte, ő sem.
Én nem őt akarom, hanem az ismeretlen ízű, nagy mellű nőt, ő sem ellenem tiltakozik, csak az ilyesféle aktus ellen. Letépem a nadrágját, hiába rúgkapál, az erősebb én vagyok. Belátja, abbahagyja a kapálózást, magához húz. Hempergünk a széles ágyon, immár játékosan dulakodunk. Nem tudtam, hogy szűz. Kár volt az egészért, nem is volt jó…
…a háromszázadik út. Már ez is rutinmunka. Utána magas kitüntetés, de mi értelme, mehet a többi közé. Az egész íróasztalom tele van papírokkal, ilyennel, olyannal, mindegy…
…egyik égitest épp olyan, mint a másik. Az egyik hidegebb, a másik melegebb. Még pár száz út és vége, már csak az emlékek maradnak, kérődzeni fogok rajtuk, mint a tehén. Az ember csupán addig fiatal, amíg élményeket tud szerezni. Öregkorban már csak kérődzünk rajtuk. Ez az egyetlen különbség fiatalság és öregség között. A többi csak mese.
…ülök otthon az utolsó út után és nézegetem a következő programot. Ebben sincs semmi. Valami mást kellene csinálni! De mit?
…megkaptam a Fáraót, a legszebb hajót. Csodálatos technika, szuper fénysebesség, mindenhová elvisz, ahová akarom. Át kellene menni vele egy másik világegyetembe. Van ilyen?
7.
…nézzük meg, mi van „azon” túl! A Fáraó iszonyatos sebességgel száguld velem. Hová?
Sehová…
…csak ki innen, ha egyáltalán van ilyen, hogy „ki”!
…hibernálok, anabiózis, térugrások, időhurkok átvágása… Már kint kéne lennem, de hol van kint és hol van bent?
Talán csak körben forgok, mint az eltévedt vándor, és csupán azért tűnik végtelennek az egész?
Azonban, ha lenne egy másik világ, akkor amögött is egy másiknak kellene lennie, azon túl a harmadiknak és így tovább: akkor ez épp olyan végtelen lenne, mint amaz. Egy adott végtelen, vagy véges rendszerek végtelen mennyisége nem ugyanaz?
Kár az egészért, a filozófia meghalt.
…már minden forog, kering az egész. Valahonnan és valami felé rohan, száguld, tágul. Azt hiszem, utoljára ezt a kifejezést fogadták el. Teljesen mindegy. Pantha rei…
…azonban ott, a közepén kell lennie valaminek, van is, de mi az?
Az, ami nem tágul, nem rohan, nem csinál semmit, csak létezik, egyszerűen van és létezésével megcsúfol mindent, nem bonyolult, de nem is egyszerű, ez azért érthetetlen, mert nem belül van, ha nem kívül, míg az összes többi belül: ennek semmi köze az emberhez!
Te jó ég, mekkorát tévedtünk! Mi mindig, mindenkor, mindent egy kis csupasz, sérülékeny és alapjában gonosz élőlényhez viszonyítottunk: önmagunkhoz.
Ennek pedig semmi köze ehhez, talán nem is tudja, hogy mi vagyunk, mi köze is lehetne hozzá, hisz ez…
…nem is fogható fel ésszel, ilyen egyszerűen nem is létezhet, ez már a…
8.
…azért is, meg kell tudnom, mi ez, még nem szállhatok le, akármi is történik, vissza, vissza…
Kikapcsolom a leszállóautomatikát, be akarom indítani a vészstartot, már csak egy mozdulat és száguldok, száguldok…
…odamegyek, már tudom, hogy hova kell mennem, bármeddig is tart az út, már kezdem sejteni, mi és hol lehet az…
Kinyújtom a kezem, de most történik valami…
Görcs áll a kezembe, megmerednek az ízületeim, karom begörbül és tehetetlenül lezuhan.
Ki vezérli, mivel, miért? Agyamat tompaság lepi el, tétován nézek magam elé, megszédülök és leesem.
A Fáraó is. A betonra… Ennek a kísérletnek vége.
9.
…most is a Fáraóban lennék? De mikor van ez? Mi történt eddig, előtte, közben? Semmit nem tudok. Valami kiesett belőlem…
…azt hiszem, ez mégsem a Fáraó! Nincsenek itt a megszokott műszereim, ez a valami idegen szerkezet és ez idegen idő.
…vagy lehet, hogy nem is szerkezet, csak állapot vagy fokozat? Pedig most már érzem a közeledést, a mozgást, valahonnan valahová el fogok jutni, ez már biztos. A távolság csökken…
… kezd világos lenni. Ott, messze valahol már csillog valami, mind fényesebb, fényesebb és én csak emelkedem tovább, tovább…
…most átsuhanok azon a ponton, érzem… valamit érzek… vagy nincs is pont? Ennyire közel lennének egymáshoz a világok?…
…nem is közel, egymás mellett, egymásban, egyszerre, hiszen ez a…
…Igen, már értem… már mindent értek… ennyire egyszerű lenne az…
III.
1.
Dolly másnap reggel a szokott időben lépett be a laborba. Köszönt és letette a táskáját a dohányzóasztalra.
Karin Heynes doktornő az íróasztala mögött ült és cigarettázott, mint máskor.
Megvárta, amíg az asszisztensnő leteszi a holmijait, felveszi a fehér köpenyt és rágyújt. Ez minden reggel megismétlődik hét óra és fél nyolc között.
Most is megtörtént menetrendszerűen. Amikor Dolly felnézett személyi szertartásai befejeztével, Karin közömbös mozdulattal odamutatott az ágyra.
Ott egy fehér lepedőbe burkolt emberi test hevert. Ezt is csak onnan lehetett tudni, hogy a lepedő alól kilátszottak az elfehéredett bütykös lábujjak.
Karin Heynes szokásához híven halk és csendes volt. Udvarias és tartózkodó, mint mindig.
– Légy szíves, kérlek, vitesd el a prosecturára! Mr. John Sanders kartonjára pedig vezesd fel, hogy ma 0 óra 1 perckor exitált.
2.
Dr. Karin Heynes délben még mindig ugyanott ült az íróasztal mögött, és a második csomag cigarettát szívta. Dollyval nem társalgott, és a rendelőbe sem engedett be senkit. Néha kopogtak ugyan, de bentről senki sem válaszolt. Dolly a fehér tejüveg ablakon bámult kifelé, ahol nem láthatott semmit, Heynes doktornő pedig a cigaretta parazsát nézegette. Néha az órájára tekintett, és sajátosan elmosolyodott.
Fél egykor odaszólt Dollynak.
– Nyugodtan hazamehetsz, mára befejeztük a munkát. Most pihenni fogunk egy kicsit.
Dolly biccentett egyet a doktornő felé, vette a kabátját, táskáját, és elindult. Az ajtót erősen becsapta maga után.
Negyed kettőkor megszólalt a telefon. Hosszan kicsengett, öthatszor, mire Karin felvette.
Azonnal megismerte a professzor hangját.
– Kérem, doktornő, fáradjon fel hozzám!
– Mikor?
– Ha lehet, most.
– Értekezlet?
– Nem… pályaalkalmassági vizsgálat.
3.
Két óra tizennégy perckor sárga overallos munkások jelentek meg szerszámaikkal dr. Karin Heynes laboratóriumában, és elkezdték lebontani a falak mellett elhelyezett állványokról a különböző műszereket.
A vezetékeket nem kellett megszüntetni, mert nem is voltak. A munkások egy nagy műanyag zsákba dobálták be az egészet. Nem tett ki nagy mennyiséget, mert a műszereknek semmi szerkezetük nem volt. Legutoljára a nehéz vasajtónak látszó berendezéshez értek. Először kulcsokkal próbálkoztak, majd az egyik szerelő feszítővasat hozott. Az első mozdulatra lepattant a falról a könnyű műanyag díszlet. Alatta nem volt semmi, csak a szokásos fehér, kórházi fal.
TARTALOM
Horváth Sándor: Az elveszett titok
Puskás Imre: A pók
Salamon Csaba – Kisturi József: Ajándék Gormundinak
Dei Erzsébet: Korrekció
Kemény Dezső: Encián úr álmodik
Andor György: Út a jövőbe
Szücs Róbert: Glória
Herczeg Gábor: Plastic Automat
Gáspár Margit: Zanza
Szatmári Jenő István: Az üvegharang lakója
Dancsok Zoltán: Az utolsó ember után
Aknai Gábor: Az időcsatorna
Dévényi Tibor: A béka
Nyári Miklós: Sárkányvadászok
Turán Sándor: Szembesítés
Preyer Hugo: Lebegés
E kötet szerzőiről talán annyi is elég: van közöttük ismert író és népművelő, közgazdász és tv-segédoperatőr, egyetemista és újságíró, biokémikus kandidátus. és szakmunkásképző iskolai tanár, vadbiológus és bedolgozó, kémiai tudományok doktora és szociálpolitikai előadó. Ami a közös bennük: szeretik és művelik a magyar sci-fi novellairodalmat. A szerkesztés alapelvei megegyeznek a szerzők szándékaival: a béke féltése, az emberiség jövőjéért való aggódás, a találkozás lehetősége más világok értelmes lakóival, a környezet védelme, az emberben lejátszódó többé vagy kevésbé fantasztikus lelki folyamatok boncolgatása mozgatta a tollat. Egyszóval: amivel az általunk valóban sci-finek tartott irányzatnak „illik” foglalkoznia, csillagháború, szörnyek és hasonlók nélkül… A novellák tartalmáról tiszteletlenség lenne elolvasás előtt bármit is elárulni, inkább közzé tennénk: akit érdekel a VÉGA Magyar Sci-Fi Egyesület munkája, élete, programja – annak jelentkezését várjuk az alábbi címen: VÉGA MSFE Budapest 5. Pf. 514, 1374. Bízunk benne: e kötetünkkel is sok barátot szereztünk a műfajnak – és egyesületünknek is.
JACK RITCHIE
Lélekkufárok
- Nyamvadt egy élet ez - mondta Merton.
Azért nem annyira - gondoltam, de bólintottam.
- Az a nő olyan szép, hogy nincs a világon hozzá fogható - folytatta Merton. - A feje búbjától a lábujja hegyéig tökéletes.
Nem oktattak ki elég alaposan, amikor megbíztak, hogy szerezzem meg Merton lelkét.
- Hány éves is maga?
Kortyolt egyet a martinijából.
- Huszonegy.
- És a lányt Dianának hívják?
- Honnét tudja? - meredt rám Merton.
- Maga mondta az előbb - hazudtam.
- Nem is tudom, miért mondom el magának mindezt.
- Minden embernek szüksége van arra, hogy néha kiöntse a szívét - nyugtatgattam. - Ha nem tévedek, az a problémája, hogy reménytelenül szerelmes Dianába, ő pedig valószínűleg azt sem tudja magáról, hogy a világon van.
- Valóságos istennő! - áradozott Merton. - Királynői szépség!
- Igen - mondtam. - Magának pedig az a leghőbb vágya, hogy… szóval, hogy lehozza őt a földre. Talán tudnék is ebben segíteni magának.
Merton már három martinit megivott; azt hittem, elég ital van benne ahhoz, hogy bármilyen megrázkódtatást kibírjon.
- Merton - kezdtem -, akkor mindjárt rá is térnék a lényegre. Azért jöttem ide, hogy megvásároljam a lelkét. Cserébe kap tőlem húsz év paradicsomi boldogságot Dianával.
Kissé fátyolos szemekkel bámult rám. Azután elvigyorodott.
- Hülye viccei vannak.
- Nem viccelek - mondtam az igazsághoz híven.
Közelebb hajolt hozzám.
- Nem látom a szarvait.
- Ám legyen - mondtam -, ha ragaszkodik hozzá.
Megvártam, míg a pincér másfelé fordul, aztán megmutattam a szarvaimat. Egy másodperc múlva már vissza is húztam őket. Merton elsápadt.
- El fogok kárhozni - mondta töprengve.
Természetesen én is ezt reméltem. Most már sokkal józanabbnak látszott. Azt mondta:
- Öt láb három hüvelyk magas vagyok, és ötvennyolc kiló. Ezen például tud segíteni?
- Mit szólna, mondjuk, hat láb két hüvelykhez és nyolcvanhat kilóhoz?
- Rövidlátó is vagyok, és van egy kis szemtengelyferdülésem.
- Azt is rendbe hozzuk. - Előhúztam néhány papírlapot a levéltárcámból. - Elolvashatja az apróbetűs részt. Nincs rejtegetnivalóm.
Merton még egy martinit rendelt. Megvártam, míg elolvassa, aztán azt mondtam:
- Itt írja alá, a ceruzával bejelölt x-nél. Az eredetit és a három másolatot is szíveskedjék.
- Csak lassan a testtel - mondta Merton. - Mit is mondott? Kapok magától húsz boldog évet a földön, cserébe pedig a pokolba kerülök? Egy örökkévalóságra? Mindörökre?
- Nem is tűnik olyan hosszúnak - mondtam -, ha el tudja foglalni magát valamivel.
Merton megrázta fejét.
- Húsz év csupán egy pillanat az idő mértékegységével mérve. Elenyészően kevés az örökkévalósághoz képest.
- És mit szólna harminc évhez? - kérdeztem.
- Nem. Teljesen mindegy, hogy harminc év vagy egybillió. Az is úgy elmúlhat, hogy talán egy barázdát sem hagy az idő arcán. - Hiába, az emberek napról napra tapasztaltabbá válnak. Merton felhörpintette italát. - Én inkább türelmesen kivárom a végemet itt a földön, ráérek találkozni Dianával a mennyországban.
Elmosolyodtam:
- Először is, mi a biztosítéka arra, hogy egyáltalán oda kerül? Diana esélyeiről nem is beszélve. A főhadiszálláson úgy látjuk, hogy az a nő valósággal fejjel rohan a…
Merton félbeszakított:
- Mióta foglalkozik ezzel a dologgal?
- Már nagyon régen.
- És jól megy az üzlet?
- Hát… nem panaszkodhatom - ismertem el szerényen.
- És nem szoktak kibúvót keresni, amikor lejár az idejük, és oda kell adni a lelküket?
- Nem fogadunk el kibúvót - feleltem. - A megállapodás, az megállapodás. Ennek ellenére nem is hinné, mennyien megpróbálják. Sokan még ügyvédhez is folyamodnak.
- És előfordult már, hogy rászedte valaki?
- Nos - mondtam -, volt már rá példa.
- És milyen jogcímen?
- Megbánás… lelkifurdalás. Pedig ha elolvassa a szerződés 16. paragrafusát, láthatja, hogy a megbánás és a lelkifurdalás már nem tekinthető érvényes kifogásnak.
Merton eltöprengett.
- Diana egyszer azt mondta, hogy diétázik. Nem gondolja, hogy az évek múlásával…
- Garantálom, hogy egyetlen grammot sem fog hízni.
- Bronxi lány - mondta Merton.
- Arra is gondom lesz, hogy elsajátítsa a virginiai kiejtést. Most az a divat.
Közelebb toltam hozzá a tollat. Rámeredt.
- Ha hat láb két hüvelyk magas leszek, nyolcvanhat kiló… Ilyen körülmények között pokoli hosszúnak tűnne húsz év egyetlen nő oldalán. Még akkor is, ha az a nő Diana.
- Ejha - mondtam. - Maga aztán ért az alkudozáshoz, igazi világfi! Kész élvezet magával üzletet kötni. És ha elintézem, hogy minden évben új nő lépjen az életébe? A szőkéket szereti? Vagy a barnákat? Netán a vöröseket?
- Vegyesen - válaszolta Merton. Ujjaival megérintette a tollat.
- Észrevette-e már, hogy a nők túl sokat beszélnek? Itt minden nőre gondolok.
- Sajnálom - mondtam -, de vannak dolgok, amiken én sem tudok változtatni.
Felvette a tollat.
- Ha aláírom ezt, teljesen elköteleztem magam. És maga? Ez magát is kötelezi majd?
- Természetesen - válaszoltam. - Amint aláírta mind a négy példányt, a megegyezés kötelező erejűvé válik. Akkor már semmi szín alatt nem változtathatok rajta. Meg lesz kötve a kezem.
Elmosolyodott, és gyorsan aláírta. Visszavettem a szerződéseket, és a levéltárcámba tettem.
- Most rajtam a sor - mondtam -, hogy teljesítsem a szerződés rám vonatkozó részét.
Legyintettem egyet, mire Merton huszonnyolc kilóval nehezebbé vált, és tizenegy hüvelyknyit nőtt. Gondom volt arra is, hogy a ruhája meg a cipője is alkalmazkodjon gazdája új méreteihez.
Merton felállt, és belenézett a tükörbe. Meg volt elégedve. Tökéletesen. Lenézett, rám, és elvigyorodott.
- Remélem, tisztában van azzal, hogy amikor aláírtam ezt a szerződést, alkohol hatása alatt cselekedtem?
- Idefigyeljen - pislogtam -, ha nem tévedek, mind a ketten jóhiszeműen jártunk el.
Merton felvette a poharát.
- A pincérnek nem is lett volna szabad engem kiszolgálnia. Csak a jövő hónapban leszek huszonegy éves. Egyelőre még kiskorú vagyok. - Letette a martinit, és az ajtó felé indult. - Viszlát húsz év múlva… a bírósági tárgyaláson!
Utánanéztem. Ez képes, és megszerzi magának Daniel Webstert, hogy vállalja a védelmét.
Gerald, a körzeti felügyelőm termett mellettem. Összevonta a szemöldökét.
- Henry, ha nem tévedek, maga megint bakot lőtt.
- Az emberek állandóan túljárnak az eszemen - mondtam. - Sosem állítottam magamról, hogy agytröszt vagyok. Ráadásul egész pechsorozatot fogtam ki.
Gerald jelentőségteljesen elmosolyodott.
- Igazán? Csak ez lenne az ok?
- Természetesen.
- Az utóbbi időben szemmel tartottuk magát, Henry - folytatta Gerald. - Azt tapasztaltuk, hogy… talán nem is maga tehet róla…, de nem tesz meg mindent, ami magától telne.
- De hiszen ez nem igaz! - háborodtam fel. - összesen huszonegy szerződést kötöttem, amióta beléptem a céghez.
Bólintott:
- De mindegyiknek sikerült ilyen vagy olyan módon kibúvót találnia, amikor eljött az ideje.
- Ez nem az én hibám - védekeztem. - Konkrétabban kellett volna megfogalmaznia a szerződéseket.
Szemügyre vett.
- Nem jó vásárt csináltunk magával, Henry. Nem való közénk. Ezért attól tartok, meg kell válnunk magától.
Rámeredtem.
- Menesztenek? De hát…
- Sajnálom - felelte Gerald -, majd postán elküldjük a hivatalos rózsaszín cédulát.
Amikor elment, megpróbáltam elővarázsolni a szarvaimat. De hasztalan erőlködtem. Visszaváltoztam közönséges emberi lénnyé. Elvigyorodtam. Bizony, Gerald, nem is tudod, milyen sokfajta módja van annak, hogy az ember átverjen valakit.
Fehér Katalin fordítása
(IPM Magazin, 1982)
William Tenn (Philip Klass) - Lent, a halottak között
A Hulladékművek külső kapuja előtt ácsorogtam, és éreztem, hogy a gyomrom émelyegni kezd, éppúgy, mint akkor, amikor egy teljes földi alflotta - majdnem húszezer ember - a szemem láttára robbant szét apró darabokra a második szaturnuszi csatában, több mint tizenegy évvel ezelőtt. De akkor hajók szétszórt törmelékét láttam a fedélzeti képernyőn, és hallani véltem az emberek halálsikolyát; a radarernyőn figyeltem a dobozszerű hanty gépek árnyait, amint megállíthatatlanul törtek élőre a rettenetes, sodródó roncsok között - AKKOR érthető volt, miért kúszik. Lassan lefelé, mint valami tekergőző kígyó, a halálfélelem jeges verejtéke a homlokomon és a nyakamon.
Most viszont semmi ehhez hasonló nem tárult a szemem elé, csak egy hatalmas, ormótlan épület, olyan, amihez hasonló sok száz van Öreg-Chicago forgalmas külvárosaiban - egy egyszerű gyár, zárt kapukkal és jókora gyakorlóterekkel övezve, a Hulladékművek. Mégis, a bőrömön gyöngyöző verejték még dermesztőbb, a gyomrom háborgása még hevesebb volt, mint bármikor korábban, a számtalan öldöklő csata során, amelyek ezt az intézményt életre hívták.
Ami persze nagyon is érthető, mondtam magamban. Amit érzek, az csupán a félelem legősibb formája, a legalapvetőbb viszolygás és undor, amire csak az emberi szervezet képes. Teljesen érthető volt a dolog, de ez csöppet sem segített rajtam. Még mindig képtelen voltam jelentkezni a kapuőrségnél.
Az egész akkor kezdődött, amikor észrevettem a hatalmas; szögletes tartályt a kerítés mellett, amiből a jellegzetes tompa szag áradt, tetején a megszokott felirattal
NE PAZAROLD A HULLADÉKOT!
GYŰJTS MINDEN HULLADÉKOT IDE!
ne feledd:
MINDEN RUHA ÚJRASZABHATÓ,
MINDEN TESTRÉSZ RENDBE HOZHATÓ,
MINDEN ANYAG ÚJRA HASZNOSÍTHATÓ!
GYŰJTS MINDEN HULLADÉKOT IDE!
Begyűjtési Főhatóság
Hajszálra ugyanilyen szögletes, rekeszekre osztott konténereket és ugyanilyen feliratokat láttam minden laktanyában, kórházbán és pihenőtáborban, el egészen az aszteroidákig. De most, hogy itt találkoztam velük, hirtelen egészen új jelentést kaptak. Azon tűnődtem, vajon a kisebb emlékeztetők is ki vannak-e ragasztva odabent. Tudjátok, ilyenek, hogy: "Minden erőforrásra szükségünk van a győzelemhez - és a HULLADÉK A LEGNAGYOBB TERMÉSZETES ERŐFORRÁSUNK". Rendkívül eredeti ötlet lenne pont ezt az épületet kitapétázni velük.
"Minden testrész rendbe hozható..." Megfeszítettem kék egyenruhába bújtatott jobb kezem izmait. Határozottan a sajátomnak éreztem, mindig is annak fogom. Néhány év múlva, feltéve, ha még életben leszek, a vékony fehér heg a könyökömnél teljesen eltűnik majd. Így igaz. Tényleg minden testrész rendbe hozható. Mindegyik, kivéve egyet. A legfontosabbat.
Egyre kevésbé éreztem kedvet ahhoz, hogy bemenjek.
És ekkor megláttam a srácot, aki az arizonai támaszpontról jött.
Közvetlenül a kapuőrség bódéja előtt állt, kétségekkel küszködve, akárcsak jómagam. A sapkáján vadonatúj fényes Y virított, egy pöttyel a két szár közt: ez a csúzliparancsnokok rangjelzése. Előző nap, az eligazításon még nem ezt viselte; ezek szerint épp most jött meg az előléptetése. Rettentő fiatalnak látszott, és rémesen be volt ijedve...
Emlékeztem rá az eligazításról. Ő volt az, aki csak félénken merte feltenni a kezét; amikor kérdezni lehetett; aztán mikor rá került a sor, kicsit felemelkedett, és tátogott párat, mielőtt sikerült kiböknie:
- Bocsánat a kérdésért, uram, de ugye... ugye nem büdösek?
Elemi erővel tört ki a röhögés, a katonák, akiknek egész délután borotvaélen táncoltak az idegeik, pokolian örültek, hogy végre valaki olyat kérdezett, amiről legalább azt hihetik, hogy vicces.
Az eligazítást tartó ősz hajú tiszt, aki épp csak elmosolyodott, megvárta, amíg elül a nevetés, aztán csak ennyit mondott komoly hangom:
- Nem, egyáltalán nem büdösek. Kivéve persze, ha nem fürdenek. Akárcsak önök, uraim. Erre mindannyian elnémultunk. Még a kölyöknek is, miközben fülig vörösödve leült, megfeszült az állkapcsa erre a figyelmeztetésre. És húsz perccel később, amikor vége lett az eligazításnak, én is kezdtem érezni, hogy sajog az arcom a kőkeménnyé merevedett izmoktól.
"Akárcsak önök, uraim..."
Keményen megráztam magam, és odasétáltam a sráchoz.
- Üdv, parancsnok! - mondtam. - Régóta itt tipródik?
Kipréselt magából egy mosolyt...
- Több minit egy órája, parancsnok. A nyolc tizenötössel jöttem az arizonai támaszpontról. A többiek még jóízűen aludtak a múlt éjszakai buli után. Én korán lefeküdtem, hogy minél több időm legyen felkészülni erre a dologra. De úgy látszik, nem sokat segített.
- Ismerem ezt az érzést. Bizonyos dolgokat egyszerűen nem lehet megszokni. Bizonyos dolgokat nem is SZABAD megszokni.
A srác tekintete a kitüntetéseimre esett.
- Úgy látom, nem először lesz csúzliparancsnok...
MÉG HOGY NEM ELŐSZÖR? MÁR VAGY HUSZADSZOR, FIAM! De aztán emlékeztettem magam, hogy mindenki azt mondja, a kitüntetéseimhez képest túl fiatalnak látszom, és a pokolba is, ez a fiú fehér, mint a fal.
- Hát nem először, az igaz. De most lesz először táplegénységem. Ez éppolyan új nekem, mint neked. Sőt tudod mit, parancsnok? Én is kivagyok. Mi lenne, ha együtt rohamoznánk meg ezt a kaput? Azzal a legnehezebb részén már túl lennénk.
Nagyot bólintott. Egymásba karoltunk, és odamasíroztunk a kapuőr elé. Megmutattuk neki a behívóinkat. Kinyitotta a kaput, és csak ennyit mondott:
- Végig egyenesen. A tizenötödikre bármelyik bal oldali lifttel mehetnek.
Így aztán még mindig kart karba öltve továbbmasíroztunk a főbejárathoz, fel a hosszú lépcsőn, és beléptünk az épületbe a felirat alatt, ami vörös és fekete betűkkel hirdette:
AZ EMBERI PROTOPLAZMA
ÚJRAHASZNOSÍTÓ KÖZPONTJA.
HARMADIK KÖRZET
VÉGTERMÉK-ELŐÁLLÍTÓ ÜZEMEGYSÉG
Az előcsarnokban néhány öreg; de rendkívül egyenes tartású férfi és rengeteg egyenruhás, meglehetősen csinos lány látványa fogadott minket.
Megelégedéssel nyugtáztam, hogy a lányok többsége terhes. Ez volt az első kellemes látvány napok óta. Beléptünk az egyik liftbe, és bemondtuk a kezelőlánynak az emeletet. Megnyomta a megfelelő gombot, aztán vártunk, hogy megteljen a felvonó. Ez a lány nem látszott terhesnek. Azon járt az eszem, vajon mi baj lehet vele.
Még épp idejében sikerült megfékeznem meglóduló fantáziámat, amikor pillantásom útitársaink váll lapjaira esett. Ez kis híján ott helyben betett nekem. A váll-lapokon egy piros kör volt, benne fekete betűkkel "FFE" és alatta fehérrel "R-4". FFE annyit tesz, mint Földi Fegyveres Erők - világos, ez a rövidítés minden tényleges állományú egyenruháján szerepel. De vajon itt a Művekben miért nem az R-1-et, a személyi állomány rövidítését használják? Az R-4 az ELLÁTÓ részleg rövidítése! ELLÁTÓ!
Az FFE-ben mindig megbízhat az ember. A legkülönfélébb rendű és rangú harcmorál-specialisták ezrei dolgoznak náluk azon, hogy az állomány harci szelleme állandóan magas szinten maradjon - és minden nyavalyás alkalommal, amikor valami jelentéktelen apróságról van szó, a jó önég, megbízható FFE garantáltan a lehető legvisszataszítóbb nevet fogja kiválasztani!
No persze, mondtam magamban, az ember nem várhatja el, hogy egy huszonöt éves öldöklő, irgalmat nem ismerő csillagközi háború után minden szép eszme friss, üde és harmatos maradjon. De ne nevezzük ma fiunkat ELLÁTÓKNAK, uraim, az isten szerelmére! Legalább itt a Hulladékművekben ne! Próbáljuk meg legalább a látszatot megőrizni...
Ekkor a lift elindult fölfelé, a kezelőlány pedig sorra mondta be az emeleteket, így aztán volt megint min gondolkodnom.
- Harmadik emelet: Holttestfelvétel és -osztályozás - fuvolázta a lány.
- Ötödik emelet: Előkészítő szervfeldolgozás.
- Hetedik emelet: Agyhelyreállítás és idegbehangolás.
- Kilencedik emelet: Kozmetikai részleg. Elemi reflexek és izomtónus.
Ezen a ponton arra kényszerítenem magam, hogy ne figyeljek oda többé, úgy, mint amikor egy nehézcirkáló fedélzetén ül az ember, és mondjuk, a hátsó géptermet megfricskázza egy hanty lajhár lövése. Ha az ember párszor már átélt hasonlót, megtanulja, hogyan csukja be a fülét, miközben valami ilyesmit mormol maga elé: "Senkit sem ismerek abban a nyavalyás gépteremben, senkit az égvilágon, és néhány perc múlva minden csendes és nyugodt lesz megint." És néhány perc múlva tényleg minden csendes és nyugodt megint. A bökkenő csak az, hogy akár tetszik, akár nem, utána biztos, hogy tagja leszel annak az osztagnak, amelyik parancsot kap, hogy menjen be a gőzben úszó terembe, vakarja le a pépet a falakról, és pofozza helyre a hajtóműveket.
Akárcsak most. Mert alighogy sikerült elterelnem a figyelmemet a lány hangjáról, felértünk a tizenötödik emeletre ("Utolsó eligazítás és behajózás"), és ki kellett szállnunk.
A srác már teljesen zöld volt. A térde megroggyant, a vállai görnyedten lógtak, mintha a kulcscsontjai összeestek volna. Megint rém hálás voltam neki. Nincs jobb gyógyír az elesettségre, mintha van körülöttünk valaki; aki még nálunk is elesettebb.
- Gyerünk, parancsnok! - súgtam oda neki. - Nézzünk szembe velük. Akár úgy is felfoghatjuk a dolgot, hogy az olyan fickóknak, mint amilyenek mi vagyunk, ez szinte családi összejövetel.
Ezt nem kellett volna mondanom. Úgy nézett rám, mintha pofon ütöttem volna.
- Köszönöm a figyelmeztetést, uram, de nekem semmi közöm hozzájuk - mondta. - Még ha egy gépen harcolunk, akkor sem. - És úgy indult a bejelentkező pult felé, mint aki karót nyelt.
Tőből le tudtam volna harapni a nyelvemet.
Utánasiettem.
- Bocsáss meg, fiú! - mondtam neki komolyan. Azok a szavak csak úgy kicsúsztak a fene nagy számon. Ne orrolj meg rám! - A fenébe is, nekem is végig kellett hallgatnom a saját hülyeségemet!
Megállt, gondolkozott kicsit, aztán bólintott. És rám mosolygott.
- Rendben. Nincs harag. Mocskos egy háború ez, nem igaz?
Visszamosolyogtam rá.
- Hogy mocskos-e? Azt mondják, ha az ember nem vigyáz, még a fogát is otthagyhatja.
A bejelentkező pultnál egy kedves kis szőke fogadott minket. Az egyik kezén két, a másikon egy karikagyűrű volt. Tudtam, hogy a legújabb szokás szerint a bolygó innenső felén ez azt jelenti, hogy már kétszer megözvegyült.
Átvette a behívókat és bájosan a következő szöveget olvasta az előtte álló mikrofonba:
- Figyelem, végleges beosztás! Figyelem, végleges beosztás! A következő gyártási számú harci állomány azonnal jelentkezzen behajózásra: 70 623 152, 70 623 109, 70 623 166 és 70 623 123. Továbbá: 70 538 966, 70 538 923; 70 538 980 és 70 538 937. Minden adatot és számozott rubrikát ellenőrizzenek a 2145. június 15-i 7896-os számú FFE-utasítás 362-es FFE/ AGO nyomtatványán. Utána jelentkezzenek végső eligazításra! Vége.
Le voltam nyűgözve. Szinte teljesen ugyanaz az eljárás, mint amikor az ember az ellátóbázisra repül tatfúvóka-utánpótlásért.
A lány felnézett; és küldött felénk egy elbűvölő mosolyt.
- A legénységük perceken belül itt lesz, uraim. Addig, kérem, foglaljanak helyet!
Addig, kérem, helyet foglaltunk.
Néhány perc múlva felállt, hogy kivegyen valamit a faliszekrényből, amiben a kartotékok voltak. Ahogy visszafelé jött, láttam, hogy terhes - talán a harmadik vagy a negyedik hónapban lehetett -, és persze elégedetten bólintottam. A szemem sarkából észrevettem, hogy a kölyök hajszálra ugyanúgy bólint. Egymásra néztünk és elvigyorodtunk.
- Mocskos egy háború, nem igaz? - mondta.
- Hova valósi vagy? - kérdeztem tőle. - A kiejtésed után ítélve nem ide, a Harmadik Körzetbe.
- Nem bizony. Skandináviában születtem, a Tizenegyedik Katonai Körzetben. Göteborg a szülővárosom, Svédországban. De azután; hogy megkaptam a... az előléptetésemet, persze nemigen volt kedvem többé az öregeim közelében maradni. Így aztán kérvényeztem, hogy helyezzenek át ide a Harmadikba, úgyhogy mostantól, amíg csak egy lajhárral össze nem csókolódzom, ide szól az eltávozásom, no meg az itteni gyengélkedőhöz tartozom.
Már hallottam arról, hogy a legtöbb fiatal csúzliparancsnok hasonlóképpen van ezzel. Ami engem illet, nekem sosem volt lehetőségem kipróbálni, milyen érzés hazalátogatni az ősökhöz. Az öregem a Neptunusz visszavételéért indított öngyilkos kísérletkor hagyta ott a fogát, jó pár évvel ezelőtt, amikor én középiskolásként még csak az elemi harcfogásokat tanultam, anyám meg Raguzzi tengernagy vezérkari adjutánsa volt, amikor a Thermopülai zászlóshajó telitalálatot kapott két évvel később a Ganymedes védelmében vívott legendás ütközetben. Ez persze még a Tenyésztési Előírások előtt történt, amikor még nők is szolgálhattak a harci övezetek adminisztratív posztjain.
Viszont, jut eszembe, a bátyáim közül még legalább kettő életben lehet. De mióta megkaptam az Y-omat a pöttyel, nem is próbáltam kapcsolatba lépni velük. Ezek szerint valószínűleg én is úgy vagyok vele, mint ez a kölyök - és ez csöppet sem meglepő.
- Maga svéd? - kérdezte a szőke lány. - A második férjem is Svédországban született. Nem ismerte véletlenül? Sven Nosennek hívták. Úgy tudom, rengeteg rokona volt Oslóban.
A srác gondterhelten ráncolta a homlokát, mintha erősen gondolkodna. Na persze, most gondolatban végigveszi az összes oslói ismerősét. Végül megrázta a fejét.
- Sajnos, attól tartok, nem ismertem. Igaz, amíg be nem hívtak, nemigen mozdultam ki Göteborgból.
A lány nem tudott elfojtani egy elnéző mosolyt a srác provincializmusa hallatán. Tipikus, üresfejű, szőke csinibaba. Igaz, ugyanakkor manapság itt a belső bolygókon rengeteg intelligens, tüzesvérű szépség ötödrendű, visszamaradt tahókkal kénytelen beérni, akik a férfiasságnak legfeljebb ha a minimumával büszkélkedhetnek. Vagy egy igazolással a helyi spermabanktól. Ez a tündérke itt már a harmadik férjét fogyasztja.
Habár, gondoltam, ha feleségre vadásznék, lehet, hogy én is ilyet választanék, hogy segítsen elfelejteni a lajhárlövedékek átható bűzét és a tarackok nyüszítő jau-jau hangját. Könnyen lehet, hogy én is jobb szeretnék egy kedves és egyszerű nőhöz hazajönni a hantyokkal vívott kimerítő csatározások után, amelyek során az ember gondolatainak legnagyobb részét az köti le, hogy megpróbálja kitalálni: most éppen milyen harci ritmust diktálnak azok a tetves rovarok: Ha házasságon törném a fejem, egy ilyen szemrevaló bűbájgombóc talán még alkalmasabb is lenne... de hisz úgyis mindegy. Talán... Mint lélektani probléma persze érdekes.
Észrevettem, hogy a lány hozzám beszél:
- Önnek sem volt még ilyen legénysége, igaz, parancsnok?
- Már hogy zombik, úgy érti? Nem, még nem, hála istennek!
Rosszalló fintor jelent meg az arcán. Ez éppolyan bájos volt, mint az egyetértő fintora.
- Mi itt nem szeretjük ezt a szót.
- Jó, akkor hát tápok.
- Mi itt a tá... ezt a kifejezést sem szeretjük. Ugyanolyan emberi lények, mint ön, parancsnok. Szinte teljesen olyanok, mint ön.
Már épp kezdtem megorrolni rá, pont úgy, mint a kölyök rám az előtérben. Aztán hirtelen rádöbbentem, hogy ő mit sem tudhat a róluk szerzett tapasztalataimról. A pokolba is, ez nincs rajta a behívónkon! Elmosolyodtam.
- Akkor árulja el; önök itt hogyan nevezik őket?
A szőke kihúzta magát ültében.
- MI itt kisegítő katonáknak hívjuk őket. A zombi, vagyis élőhalott kifejezés az elavult 21-es modell megjelölésére szolgált, aminek a gyártása már több mint öt évvel ezelőtt megszűnt. Az önök legénysége a 705. és 706. mintájú, amelyek gyakorlatilag tökéletesek. Sőt néhány tekintetben...
- Nincs többé kékes bőr? Sem alvajárás lassított felvételben?
Hevesen megrázta a fejét. Kétségkívül átrágta magát a téma irodalmán. Lám, nem is bűbájgombóc. Nem túl eredeti koponya, az igaz, de a férjeinek volt legalább kivel beszélgetniük két bevetés között. Lelkesen tovább csicsergett:
- A cianózis a rossz vérellátás követkeltében lépett fel; a vér a második legbonyolultabb szövetrekonstrukciós probléma, amit meg kell oldanunk. A legbonyolultabb természetesen az idegrendszer rendbe hozása. Habár általában a vér kerül a legrosszabb állapotba, mire a testek megérkeznek, ma már nagyon megbízható pótszíveket tudunk beépíteni. De a legapróbb agyi vagy gerincoszlopi sérülés esetén is mindent elölről kell kezdeni, az újrahangolásról nem is beszélve! Lorna, az unokahúgom az idegbehangoló részlegnél dolgozik, és ő mesélte, hogy elég egyetlen téves kapcsolás, tudja, hogy van az, parancsnok, a munkaidő vége felé már fáradt az ember szeme, meg aztán már igencsak figyeli az órát, csak egyetlen hibás kapcsolás, és az elkészült személynek olyan rosszak lesznek a reflexei, hogy vissza kell küldeni a harmadik emeletre, és lehet elölről kezdeni az egészet. De ne aggódjanak emiatt. A 663-as modell óta kettős ellenőrző rendszerrel dolgozunk az idegbehangoló részlegen. És a 700-as modell - az egyszerűen CSODÁLATOS!
- Ez már igen! Jobbak, mint a jó öreg anyuka szemefénye-típus?
- Hááát... - felelte a lány sokat sejtetően. - Fogadom, meg lenne lepve, parancsnok, ha látná a legfrissebb teljesítménymutatókat. No persze, még mindig gondot okoz az a lényeges hiányosság, az egyetlen tevékenység, amire nem képesek...
- Egyetlen dolog nem fér a fejembe! - vágott közbe a kölyök. - Miért kell holttesteket használniuk? Az a test leélte az életét, végigharcolta a maga háborúját, miért nem hagyják utána békében? Tudom persze, hogy a hantyoknak csak a királynők számát kell megnövelniük a zászlóshajóikon, és máris biztosították a túlerejüket; tudom, hogy az emberanyag a legnagyobb problémánk, de már réges-rég képesek vagyunk protoplazmát gyárilag előállítani. Miért nem építjük fel az egész testet szintetikus alapanyagokból, a lábujjaktól egészen a homloklebenyig, és gyártunk becsületes, istenhívő androidokat, amelyek nem árasztanák a halál dögletes bűzét, amikor az ember találkozik velük!
A kis szőke igazán bedühödött.
- A mi termékünk NEM BŰZLIK! A kozmetikai részleg garantálja, hogy az új modelleknek kevésbé van testszaga, mint akár magának, fiatalember! És szeretném, ha tudná, hogy mi nem újraélesztünk holttesteket, csupán újrahasznosítjuk az emberi protoplazmát, ismét felhasználjuk az elhasználódott és sérült sejtalkotó anyagokat, ott, ahol jelenleg a legégetőbb hiány jelentkezik: a harci állomány területén. Maga sem beszélne holttestekről, azt biztosíthatom, ha látná, sokszor milyen állapotban érkeznek be hozzánk a testek! Néha egy egész konténerben - egy konténer húsz halottat tartalmaz - nem találunk egyetlen ép vesére való anyagot! Ilyenkor veszünk egy kis bélfalat, egy darab lépet, módosítjuk a szerkezetüket, aztán óvatosan összekapcsoljuk őket, megind... .
- Pontosan erről beszélek. Ha már az egész ilyen bonyolult, miért nem használnak természetes nyersanyagokat?
- Például mit? - kérdezett vissza a lány.
A srác türelmetlen mozdulatot tett fekete kesztyűs kezével.
- Alapelemeket, mint például a szén, a hidrogén, az oxigén meg a többi. Ez sokkal tisztábbá tenné az egész folyamatot.
- Az alapelemeket is venni kell valahonnan - vetettem közbe szelíden. - A hidrogént és oxigént csakugyan nyerhetjük vízből és levegőből. De honnan vegyük a szenet?
- Ugyanonnan, ahonnan a többi szintetikus anyagelőállító: szénből, olajból, cellulózból.
A lány hátradőlt a széken, és elmosolyodott.
- Azok is szerves anyagok - emlékeztette a srácot. És ha már olyan nyersanyagokat használunk, amik valaha élő szervezet részei voltak; miért ne választanánk azt, ami a legközelebb áll a végtermékhez? Ezt diktálja a gazdaságosság, higgye el, parancsnok! A legjobb és legolcsóbb nyersanyag a kisegítő katonák gyártásához a katonák teste maga.
- Hát persze - mondta a srác. - Logikus. Más haszna úgy sincs a halott, öreg, elgyötört katonatesteknek. Mégiscsak jobb felhasználni őket, mint beásni a földbe, ahol csak hulladék lenne, értéktelen hulladék.
A kis szőke először egyetértően mosolygott, aztán hirtelen rámeredt a srácra, láthatóan nem tudta hova tenni a dolgot. Nagyon zavartnak látszott. Amikor a pulton megszólalt a csipogó, örömmel hajolt fölé.
Elismerően figyeltem. Kétségkívül nem bűbájgombóc. Nagyot sóhajtottam. Tudjátok, a civil dolgokban sokszor tévedek, de csak egyetlen terület van, ahol mindig melléfogok: a nők. Ami megint csak azt igazolja, hogy az a pokoli sok furcsaság; ami velem történt, még jó is, hogy így esett.
- Parancsnok - mondta a lány a srácnak -, legyen szíves az 1591-es szobába fáradni. A legénysége egy perc múlva ott lesz. - Aztán hozzám fordult. - Önt pedig, parancsnok, az 1524-esben várják.
A srác kimérten bólintott, és merev tartással kiment. Megvártam, amíg becsukódik mögötte az ajtó, aztán odahajoltam a lányhoz.
- Bárcsak újra megváltoztatnák a Tenyésztési Előírásokat! - mondtam neki. - Magából remek második vonalbeli eligazítótiszt válna. Többet tudtam meg a Hulladékművekről magától, mint tíz eligazításon.
Gondterhelten fürkészte az arcomat.
- Remélem, komolyan mondja, parancsnok. Tudja, itt mindannyiunknak borzasztó fontos ez a fejlesztőmunka. Mind nagyon büszkék vagyunk arra a fejlődésre, amin a Harmadik Körzet Végtermék-előállító Üzemegysége keresztülment. Másról sem beszélünk, csak az új eredményekről; mindenütt, még az ebédlőben is. És csak későn kaptam észbe, hogy önök esetleg... - egy pillanat alatt vérvörössé vált az arca, ahogy csak a szőkéké tud - magukra vehetik, amit mondtam. Igazán sajnálom, ha...
- Nincs miért bocsánatot kérnie - biztosítottam. Maga egyszerűen csak a műhelytitkokról mesélt itt nekünk. Valahogy úgy, mint amikor a múlt hónapban kórházba kerültem, és véletlenül hallottam két sebészt arról beszélgetni, hogyan kell egy emberi kart rendbe hozni. Az egész úgy hangzott, mintha arról beszélnének, hogyan kell új kart készíteni egy értékes karosszékre. Igazán érdekes volt, rengeteget tanultam belőle.
Ahogy kisétáltam, hálás arccal nézett utánam, ami az egyetlen elképzelhető mód, ahogyan egy nőt hagyni szabad, én pedig elballagtam az 1524-es szoba felé.
Ezt nyilvánvalóan tanteremnek használták, amikor éppen nem arra szolgált, hogy újrahasznosított emberi hulladékot vegyen át benne az ember. Néhány szék, egy széles tábla, a falakon pár magyarázó ábra. Az egyik a hantyokról rendelkezésünkre álló alapvető információk listája volt, rajta mindaz a kevés adat, amit ezekről a rovarokról a vérzivataros negyedszázad alatt, amióta a Naprendszer elfoglalására betörtek a Pluto mellett, képesek voltunk összegyűjteni. A szöveg nem sokat változott ahhoz képest, amit nekem kellett bevágnom a középiskolában: egyedül a szellemi képességeikről és a motivációjukról szóló rész lett valamivel hosszabb. Persze ez is puszta elmélet csupán, de jóval alaposabban átgondolt, mint az én időmben. A legnagyobb koponyák újabban arra a következtetésre jutottak, hogy kapcsolatfelvételi kísérleteink a hantyokkal nem azért maradtak eredménytelenek, mert ez a faj megszállottan, mindenáron hódítani akar, hanem mert - akárcsak közösségalkotó kisebb és kevésbé intelligens rovartestvéreik itt a Földön - az engesztelhetetlen idegengyűlölet alaptermészetükhöz tartozik. Ha például egy hangya ismeretlen hangyavárra téved zutty! -, se szó, se beszéd, már el is nyelték a bejáratnál. A kapaőrség hangyai még gyorsabban reagálnak, ha a betolakodó más rovarfajhoz tartozik. Ez a magyarázata annak, hogy a hantyok, tudományos fejlettségük ellenére - ami jó néhány tekintetben a miénket is felülmúlja - képtelenek énkivetítésre, azaz empátiára, ami elengedhetetlen feltétele lenne annak, hogy felismerjék: egy teljesen idegenszerű lénynek is lehetnek érzései persze joga is! -, és intelligenciája alapvetően ugyanolyan mértékben, mint nekik. Nos, lehet, hogy ez így igaz. Csakhogy közben mi patthelyzetbe kerültünk, egyetlen, véget nem érő ütközetet vívunk velük már huszonöt éve, miközben a frontvonalak hol egészen a Szaturnuszig távolodnak, hol viszont még a Jupiternél is közelebb kerülnek. És azon a valószínűtlen lehetőségen kívül, hogy egyszer esetleg sikerül olyan erejű fegyvert kifejlesztenünk, amivel tönkre tudjuk tenni a flottájukat, még mielőtt megduplázhatnák harci erejüket (amit eddig egyszer már megtettek), csak akkor van esélyünk a győzelemre, ha sikerül felfedeznünk azt a csillagcsoportot, ahonnan jöttek, építeni nem is egy, hanem egy egész flottányi csillaghajót - és megtorpedózni a határoszágukat, vagy akár csak eléggé rájuk ijeszteni ahhoz, hogy expedíciós seregeiket védelmi célokra vonják vissza. Csak az a "ha" ne volna...
Ahhoz, hogy jelenlegi állásainkat tartani tudjuk, amíg azt a ,,ha"-t sikerül valahogy kiküszöbölni, a születési rovatoknak mindig hosszabbaknak kell lenniük, mint a veszteséglistáknak. Az elmúlt évtizedben ezt nem sikerült elérnünk, dacára a mind szigorúbb és szigorúbb Tenyésztési Utasításoknak, amelyek viszont teljes sikerrel rombolták szét mindazt, amit civilizációnknak évezredek során a társadalmi fejlettség és az erkölcs terén sikerült elérnie. És egy szép napon a Begyűjtési Főhatóságon rádöbbent valaki, hogy azoknak a hajóknak, amelyek a harcvonalban vannak, majdnem a fele az előző csaták fémhulladékából készült. És elgondolkodott azon, vajon honnan lesz a legénység, ami kezeli majd az újra és újra helyrehozott hajókat.
És ekkor születtek meg először azok a lények, akikre a szőke tündérke és munkatársai csakis a kisegítő katonák nevet találják ildomosnak.
A jó öreg Dzsingisz kánon voltam másodtiszt, egy számítógép kapitánysága alatt, amikor utánpótlás címén az első szériát megkaptuk belőlük. Hát haver, nekem elhiheted, igencsak jó okunk volt rá, hogy zombiknak, azaz élőhalottaknak kereszteljük el őket. A legtöbbjük pont olyan kék volt, mint az egyenruhája, a ziháló légzésük olyan hangos volt, mintha beépített hangszórók közvetítették volna az asztmájukat, a szemeik kb. annyira csillogtak az értelemtől, mint a vazelin - na és a járásuk!
Az egyik barátom, aki elsőként hagyta ott a fogát a 2143-as Nagy Áttöréskor, Johnny Cruro mondogatta mindig, hogy olyan a járásuk, mintha egy meredek hegyoldalban próbálnának lemászni, aminek az aljában egy nagy, nyitott családi kripta tátong. Az izmaik feszesek voltak, mint a felajzott íj. A kezük és a lábuk csigalassúsággal mozgott, és minden mozdulatuk egy rándulásban ért véget. Az idegeinkre mentek.
Semmire sem lehetett őket használni, csak a legprimitívebb rutinmunkákra, sőt még azokra is csak üggyel-bajjal. Ha például megparancsoltad nekik, hogy tisztítsanak meg egy fegyverállványt, egy óra múlva vissza kellett menned, hogy leállítsd őket, mert különben addig sikamikálták volna, amíg csak ki nem lyukad a hajó oldala. No persze azért nem voltak teljesen elviselhetetlenek. Johnny Cruro gyakran mondogatta, hogy ismert egy-kettőt közülük, akik, ha jókedvükben voltak, megütötték egy fejlődésben visszamaradt óriás csecsemő szintjét.
De az FFE-ből végül is amiatt vonták vissza őket, ahogy harc közben viselkedtek. Nem mintha összeroppantak volna az ütközetek alatt - épp ellenkezőleg. Az öreg teknő rázkódott, minden eresztékében recsegett-ropogott, ahogy másodpercenként újabb és újabb nyaktörő mutatványokra kényszerült; a tűzfolyosó mentén a mordályok, gyorstüzelők meg nukleáris tarackok fénylő aranysárgává váltak az iszonyatos hőtől; a fedélzeti hangszóróból egyfolytában ömlöttek a parancsszavak, gyorsabban az emberi izom reakcióidejénél; a különleges akcióbrigádok az egyik veszélyeztetett helyről a másikra rohantak a rettentő sietségtől eltorzult arccal - körülötted mindenki őrült tempóban dolgozott, szitkozódott, és közben azon járt az esze, vajon a hantyoknak miért tart ilyen sokáig elintézni egy ilyen nagy és lassú célpontot, mint a Kán... és akkor egyszer csak megláttál egy zombit, ahogy gumiszerű kezeiben egy seprűt szorongatott, és a fedélzetet sepregette a maga bamba, visszamaradt és hátborzongatóan komoly módján...
Szemtanúja voltam, amikor egy egész kezelőraj bepörgött tőlük, és elkezdték vaskesztyűs kézzel és hosszú feszítővasakkal püfölni őket; egyszer még egy tisztet is láttam, amint a vezérlőszoba felé rohanva megállt, kirántotta a pisztolyát, és egymás után eresztette bele a sorozatokat egy kék bőrűbe, aki békésen sertepertélt egy benyílóban, miközben a hajó orra éppen készült leszakadni. És ahogy a zombi értetlenül és zokszó nélkül a padlólemezekre zuhant, a fiatal tiszt megállt fölötte, és csillapítólap ezt ismételgette, mintha, csak egy acsarkodó kutyához beszélne:
- Feküdj, fiú, feküdj, LEFEKÜDNI, LEFEKÜDNI, A MINDENSÉGEDET, LEFEKÜDNI!
Ez volt az oka annak, és nem a használhatatlanságuk, hogy végül is a zombikat visszavonták, túl sokakat kapott el miattuk a háborús neurózis. Talán, ha ez nincs, lassacskán megszoktuk volna őket - az Isten tudja, az ember harc közben valahogy mindenhez képes hozzászokni. De a zombik végtelen nyugalma több volt, mint egyszerű beletörődés.
Egy cseppet sem izgatta őket az a lehetőség, hogy ismét meghalhatnak!
Igaz, mindenkitől azt hallom, hogy a legújabb zombimodell sokkal jobb. Ajánlom is, hogy így legyen. Mert lehet ugyan, hogy egy csúzli mindössze egy apró pötty egy óriás kamikáze járőrhajó hasa alatt, de reménytelen feladata végrehajtásához - a visszatérésről, nem is beszélve - a fedélzeten lévő összes ember tökéletes munkája kell. És egy ilyen elképesztően kis hajón a kezelőknek ki kell jönniük egymással, mert rettentő szűk körletekben vannak összezsúfolva...
Csizmatalpak csattogása hallatszott a folyosóról. Az ajtó előtt megálltak. Vártak. Én is vártam. A bőröm bizseregni kezdett.
Hirtelen tétova, csoszogó zajt hallottam. Ők is tartanak a velem való találkozástól! Odasétáltam az ablakhoz, és lebámultam a gyakorlótérre, ahol az öreg veteránok, akik szellemileg és fizikailag már túl lestrapáltak voltak ahhoz, hogy rendbe lehessen hozni őket, a fakózöld egyenruhájú zombikat egzecíroztatták zárt alakzatban, hogy bejáródjanak az újonnan behangolt reflexeik. Hirtelen a középiskolai atlétikai pálya képe jelent meg előttem, ahol jómagam ugyanígy kúsztam-másztam hosszú-hosszú évekkel ezelőtt. És ugyanazok az ősi, kutyaugatás-szerű vezényszavak szűrődtek fel most hozzám: "Vált, két, há, négy! Vált, két, há, négy!" - Csak éppen nem "Vált" volt az első vezényszó, hanem valami más, új keletű kifejezés, amit nem tudtam kivenni.
És aztán, amikor a hátul összekulcsolt kezeim már elfehéredtek a szorítástól; hallottam, hogy nyílik az ajtó, és négy pár csizma masírozik be a szobába. Az ajtó becsukódott, és a négy pár csizma összecsattant vigyázzállásban.
Megfordultam. Tisztelegtek. A fenébe is, mondtam magamban, persze hogy tisztelegnek, én vagyok a parancsnokuk. Viszonoztam a tisztelgést, és a négy kar katonásan lecsapódott.
- Pihenj! - mondtam.
Terpeszállásba álltak, a kezüket összekulcsolták a hátuk mögött. Gondolkoztam. - Pihenőhelyzet! - Ellazították az izmaikat. Megint gondolkoztam, és aztán ezt mondtam: - A pokolba is, emberek, üljünk le, és ismerkedjünk össze!
Elnyújtóztak a székekben, én pedig leültem az előadói asztal mögé. Egymásra bámultunk. Az arcuk merev volt, éber, semmit nem lehetett leolvasni róluk.
Azon tűnődtem, vajon az én arcom milyen lehet most. Az eligazító előadások és a hosszas felkészülés ellenére most, hogy szemtől szembe találkoztam velük, meg kell vallanom, megdöbbentem. Kicsattanóan egészségesek, normálisak és elszántak voltak.
De ez még nem minden.
De ez még korántsem minden.
Arra, ami miatt most kísértést éreztem, hogy kirohanjak az ajtón, és ki az épületből, hiába próbáltam felkészíteni magam azóta, hogy az utolsó eligazításon átestem, ott az arizonai támaszponton. Négy halott ült velem szemben. Négy nagyon híres halott.
A nagydarab fickó, aki teljesen elterpeszkedik a székben, Roger Grey, aki több mint egy évvel ezelőtt esett el, amikor kis felderítőhajójával nekirepült egy hanty zászlóshajó első hajtóműveinek. A zászlóshajó szépen kettérepedt, mint egy kagyló. Szinte az összes elképzelhető kitüntetés és a Nap-gyűrű. Grey lesz a másodpilótám.
A karcsú, éber emberke a bozontos, fekete hajkoronával Wang Hsi. Őt a 2143-as Nagy Áttörés után ölték meg, miközben az aszteroidákra való visszavonulást fedezte. A szemtanúk azt mesélték, hogy a hajója még azután is tüzelt, hogy háromszor telibe találták. Szinte az összes elképzelhető kitüntetés és a Nap-gyűrű. Wang Lesz a fedélzeti mérnökünk.
A sötét bőrű, apró figura Juszuf Lamehd. Egy egészen jelentéktelen csetepatéban esett el a Titán közelében, de addigra ő volt a legdíszesebben dekorált ember az egész FFE-ben. DUPLA Nap-gyűrű. Lamehd lesz az irányzónk.
A kövér fickó pedig Stanley Weinstein, az egyetlen hadifogoly, akinek valaha is sikerült megszöknie a hantyok fogságából. Igaz, mire a Marsra megérkezett, nem sok maradt belőle, de a hajó, amit elkötött, volt az első ellenséges gép, amit az emberiség sértetlen állapotban tanulmányozhatott. Akkoriban a Nap-gyűrű még nem létezett, így azt még posztumusz sem kaphatta meg, viszont mindmáig neveznek el katonai akadémiákat róla. Weinstein lesz a navigátorunk.
Keményen megráztam magam, hogy magamhoz térjek. Ezek itt nem azok a legendás hősök, valószínűleg egy részecske sincs bennük Roger Grey véréből vagy Wang Hsi húsából... Csupán remekbe szabott és nagyon hű másolatok; azon aprólékos szabványadatok alapján gyártották őket, amelyek akkor kerültek a FFE egészségügyi aktáiba, amikor Wang még csak hadapród volt, Grey pedig egyszerű újonc.
Szerte a világon száz vagy talán ezer Juszuf Lamehd és Stanley Weinstein szaladgál, emlékeztettem magamat - és mindannyian ugyanarról a futószalagról kerültek le, mindössze néhány emeletnyire innen.
"Csak a bátraké a jövő!" - ez a Hulladékművek jelszava, és ezt a jövőt úgy próbálják meg biztosítani számukra, hogy minden olyan FFE-katonáról, aki valami kiemelkedő hőstettet visz véghez, jó minőségű szériák készülnek. De véletlenül tudomásom volt arról, hogy van még egy-két kategória, akik szintén számíthatnak erre a megtiszteltetésre, és arról is, hogy a hősszériák gyártásának alapvető okainak édeskevés közük van a harci morálhoz.
Az elsődleges ok természetesen ismét csak az ipari gazdaságosság. Ha tömegtermelésről van szó, márpedig a Hulladékművek esetében feltétlenül, a józan ész is azt diktálja, hogy gazdaságosabb néhány szabványosított modellt gyártani, mint egyedi darabokkal bíbelődni - amivel esetleg egy ötletdús kisiparos hozakodna elő. És ha már szabványmodellekről van szó, miért ne lehetne olyan halottakat kiválasztani, akikhez kellemes asszociációk társulnak a tervezők rajzasztalán születő névtelen figurák helyett?
A másik ok talán még fontosabb és sokkal nehezebben megfogható. A tegnapi eligazítást vezető tiszt említette, hogy van bizonyos várakozás - úgy is mondhatnánk, egyfajta babonás hiedelem-, miszerint, ha kellő precizitással másoljuk le egy hős vonásait, izomzatát, emésztőrendszerét és agykérge barázdáit, akkor talán sikerül egy újabb hőst építenünk. Természetesen az eredeti személyiség nem reprodukálható - azt az egyedi környezet és egyéb, rendkívül nehezen megfogható tényezők alakították ki hosszú évek során - de az kétségkívül feltételezhető, legalábbis a biotechnikusok szerint, hogy a céltudatos vakmerőség egyedül a testfelépítés függvénye...
És legalább ezek a zombik nem LÁTSZANAK zombiknak!
Hirtelen ötlettől vezérelve kivettem az útiparancsokat tartalmazó papírtekercset a zsebemből, és úgy tettem, mintha tanulmányoznám, aztán mintegy véletlenül engedtem kicsúszni az ujjaim közül. Ahogy a tekercs estében szétnyílt, Roger Grey utánanyúlt és elkapta. És már nyújtotta is felém, ugyanolyan könnyed, ám mégis energikus eleganciával. Jóleső érzéssel vettem el a papírt. Úgy, hát ilyen a mozgása. Szeretem, ha egy másodpilóta így mozog.
- Köszönöm - mondtam.
Válaszul csak bólintott.
Ezután Juszuf Lamehdet vettem szemügyre. Igen, benne is megvan az a leírhatatlan adottság, ami első osztályú irányzóvá tesz valakit. Szinte lehetetlen pontosan megmondani, mi ez, de ha az ember besétál egy félreeső bárba, mondjuk az Erosz egyik szórakozónegyedében, és meglátja egy csúzli legénységét egy asztal körül tolongani, gondolkodás nélkül meg tudja mondani, hogy az öt fickó közül melyik az irányzó. Egyfajta precízen adagolt, érzékenység ez, halálos nyugalom és káprázatos reflexek keveréke. De akármi is legyen, ez az, ami egy irányzót ösztönösen vezérel, ahogy az elsütőgomb felett ül, már túl a csúzlival való támadáskor kötelező spirál-csavar-orsó kombinációin; a célpont már lőtávolon belül van, és ugyanakkor a biztonságos visszatérés érdekében újra el kell kezdenie a megtévesztő manővereket. Lamehdben olyan erősen megvolt ez a bizonyos adottság, hogy látatlanban nagy összegben mertem volna fogadni rá bármelyik másik FFE-s irányzó ellenében, akit valaha is láttam akció közben.
A navigátor és a fedélzeti mérnök más. Őket először látni kell nyomás alatt dolgozni, hogy ítéletet lehessen alkotni róluk. De már így, első látásra tetszett nekem az a nyugodt és magabiztos tartás, amivel Wang Hsi és Weinstein kutató tekintetemet állták. Határozottan szimpatikusak voltak.
Óriási kő esett le a szívemről. Napok óta most először éreztem nyugodtnak magam. Határozottan tetszett a legénységem, még ha zombik is. Velük menni fog a dolog.
Így döntöttem, és ezt meg is mondom nekik.
- Emberek! - kezdtem. - Azt hiszem, remekül ki fogunk jönni egymással. Úgy tűnik, minden együtt van, ami egy jól működő, hatékony csúzlihoz kell. Ami engem illet...
Hirtelen elhallgattam. Ezek a hideg, némileg gúnyos tekintetek! Ahogy egymásra néztek, és röviden, megvetően fújtak egyet, amikor azt mondtam, hogy remekül ki fogunk jönni egymással... Hirtelen rádöbbentem, hogy amióta csak beléptek ide, egyikük sem szólt egy szót sem; csak figyeltek némán, és a tekintetük nem volt éppen barátságos.
Megálltam a beszédben, és hosszút, mélyet lélegeztem. Most először jutott el a tudatomig, hogy eddig csak a probléma egyik fele miatt aggódtam, mégpedig lehet, hogy éppen a kevésbé lényeges fele miatt. Eddig csak az foglalkoztatott, vajon én hogyan reagálok majd rájuk, mennyire tudom elfogadni őket, mint bajtársaimat. Hiszen mégiscsak zombik. Az egy percig sem jutott eszembe, hogy vajon ők hogyan éreznek irántam.
És nyilvánvalóan volt valami nagyon nem helyénvaló abban, ahogy irántam éreztek.
- Na, mi az, emberek? - kérdeztem. Mindannyian kérdően néztek rám. - Mi jár az eszükben?
Csak néztek rám merően. Weinstein az ajkát biggyesztette, és előre-hátra hintázott, a szék nyikorgott alatta. Senki sem szólt egy szót sem.
Kijöttem az íróasztal mögül, és elkezdtem fel-alá sétálni a teremben. Egy pillanatra sem vették le a tekintetüket rólam.
- Grey! - mondtam. - Nekem úgy tűnik, mintha valami nagyon nyomná a lelkét. Nem akarja elmondani nekem?
- Nem, parancsnok - felelte határozottan -, nem akarom elmondani.
Elhúztam a szám.
- Ha bármelyikőjüknek volna valami mondanivalója, akármi legyen is az, itt most nyugodtan elmondhatja. Minden szó köztünk marad. Sőt feledkezzünk el most olyan dolgokról is, mint rendfokozatok és FFE-szabályzat. - Vártam. - Wang? Lamehd? Maga, Weinstein? - Szótlanul meredtek rám. Csak Weinstein széke nyikorgott, ahogy előre-hátra hintázott rajta.
Teljesen tanácstalan voltam. Mi bajuk lehet velem? Most látnak életükben először. De egy dologban teljesen biztos voltam: én nem leszek hajlandó olyan legénységgel küszködni a csúzli fedélzetén, ami ilyen egyöntetű, alig leplezett ellenszenvvel viseltetik irántam. Nem leszek hajlandó ezekkel a tekintetekkel a hátamban nekivágni az űrnek. Akkor már egyszerűbb, ha nekinyomom a fejem egy mordály csövének, és meghúzom a ravaszt.
- Ide figyeljenek! - mondtam nekik. - Teljesen komolyan gondoltam, hogy feledkezzünk most meg a rendfokozatokról és az FFE-szabályzatról. Én egy jó hangulatú hajó parancsnoka szeretnék lenni, ezért tudnom kell, mi az ábra. Együtt fogunk élni, így öten, összezsúfolva az elképzelhető legkényelmetlenebb körülmények között; egy apró hajót fogunk irányítani, aminek kizárólagos célja az, hogy iszonyatos sebességgel keresztülmanőverezve a jóval nagyobb ellenséges hajók tüzén és radarrendszerein, túlméretezett fedélzeti tarackjából egyetlen pusztító lövést adjon le. És ki kell jönnünk egymással, akár jó viszonyban vagyunk, akár nem! Mert ha nem tudjuk elviselni egymást, ha van valami rejtett ellenségeskedés közöttünk, a hajó nem fog teljes hatékonysággal működni. Akkor pedig végünk, még mielőtt...
- Parancsnok - mondta Weinstein hirtelen, miközben a széke fémes csattanással megállt a padlón. Szeretnék kérdezni magától valamit.
- Rendben - mondtam, és a megkönnyebbüléstől akkorát sóhajtottam, mint egy kisebbfajta hurrikán, Kérdezzen, amit csak akar.
- Amikor ránk gondol, parancsnok, vagy rólunk beszél, melyik szót használja?
Ránéztem, és megráztam a fejem.
- Hogyan?
- Amikor rólunk beszél, parancsnok, vagy amikor ránk gondol, zombiknak hív bennünket? Esetleg tápoknak? Ezt szeretném tudni, parancsnok.
Annyira udvarias, kiegyensúlyozott hangon mondta mindezt, hogy hosszú időbe tellett, mire képes voltam teljes egészében felfogni, miről beszél.
- Szerintem - mondta Roger Grey épp csak egy árnyalattal kevésbé udvarias és kiegyensúlyozott hangon -, szerintem a parancsnok az a típus, aki kutyaeledelnek nevez bennünket. Eltaláltam, parancsnok?
Juszuf Lamehd összefonta a karjait a mellkasa előtt, és látszott rajta, hogy nagyon alaposan átgondolja a dolgot.
- Azt hiszem, igazad van, Rog. A kutyaeledel-típus. Határozottan a kutyaeledel-típus.
- Nem - mondta Wang Hsi. - Ő nem használ ilyen szavakat. Zombik igen, kutyaeledel nem. A beszédéből látni, hogy sohasem pörög be annyira, hogy visszakívánjon minket a konzervdobozba. És szerintem tápnak sem gyakran nevez bennünket. Az a fajta fickó, aki ha találkozik egy másik csúzliparancsnokkal, azt mondja neki: "Öregem, hogy nekem milyen édes, belevaló zombijaim vannak, ilyeneket még életedben nem láttál!" - Ez a véleményem. Neki mi zombik vagyunk.
És aztán csak ültek, és szótlanul bámultak rám. És a szemükben nem gúny volt. Hanem gyűlölet. Visszamentem az íróasztal mögé, és leültem. A szobában semmi sem mozdult. Az udvarról, tizenöt emelet mélységből, felhallatszottak a vezényszavak. Vajon honnan szedték ezt a zombi-kutyaeledel dolgot? Egyikük sem készülhetett hat hónapnál régebben, egyikük sem járhatott még a Hulladékművek területén kívül. A behangolásuk gépi úton történik, nagy körültekintéssel és gondosan ellenőrzött körülmények között, ennek következtében szakterületeiken kitűnően képzett, garantáltan kitartó; alkalmazkodóképes és teljesen emberi koponyák kerülnek le a futószalagról, amelyekben a legmodernebb pszichiátria segítségével küszöbölnek ki minden lehetséges kiegyensúlyozatlanságot. Biztos, hogy nem a behangoló részleg a ludas a dologban. Akkor pedig HONNAN... Ebben a pillanatban tisztán hallottam. A szót. A szót, amit odalenn a gyakorlótéren a "Vált!" helyett kiáltottak. Azt a furcsa, új szót, amit eddig képtelen voltam elkapni. Az, aki odalent az ütemet diktálta, nem azt kiáltotta, hogy "Vált, két, há, négy!"
Hanem ezt: "Táp, két, há, négy!"
Hát nem az FFE-re vall ez az egész? - kérdeztem magamtól. Vagy éppenséggel bármelyik másik hadseregre, helytől és időponttól tökéletesen függetlenül a Csillagászati összegeket költenek egy életbevágóan fontos termék előállítására, a legjobb koponyák alkotják meg szigorú szabványok alapján, hogy aztán a hadi felhasználás legeslegelső állomásán olyat tegyenek vele, ami tönkreteheti az egészet. Biztos voltam benne, hogy azok a tisztviselők, akik odakint annak a lánynak a hozzáállásáért felelősek, tehetetlenek az öreg, kiszuperált egzecíroztatógépekkel szemben, akik odalent gyötrik a rajaikat a gyakorlótéren. Szinte magam előtt láttam a begyöpösödött, perverz koponyákat, akik az előítéleteikre éppolyan büszkék, mint a kínkeservesen szerzett, hiányos harci tapasztalataikra, és akik révén az ilyen fiatalok, mint ezek itt velem szemben, először kóstolnak bele a laktanyaélet ízébe és a nagybetűs "Életbe". Istenem, milyen ostoba is ez az egész.
De vajon tényleg az? Mert persze másképp is fel lehet fogni a dolgot, túl azon a tényen, hogy ide már csak azok a katonák kerülnek, akik semmilyen más posztra nem alkalmasak, mert fizikailag teljesen elhasználódtak, szellemileg pedig tökéletesen eltompultak. Ez a katonai szemlélet egyszerű gyakorlatiassága. A harci övezetekben állandó fizikai és lelki gyötrelemnek van kitéve az ember, az előretolt harcállások pedig, ahol a csúzlik kerülnek bevetésre; még ennél is rosszabbak. Ha az emberanyag vagy a harci felszerelés ott mond csődöt, az nagyon sokba kerül. Minél hátrább lévő harcvonalban következik be a csőd, annál jobb.
Lehet, hogy ez így logikus, gondoltam. Lehet, hogy van annak értelme, hogy élő embereket gyártanak halottak húsából (a Jóisten a megmondhatója, az emberiség talán már tényleg elérte azt a pontot, amikor az utánpótlást mindenképpen meg kell oldani VALAHOGY), iszonyú költségek árán és olyan aprólékos műgonddal, amiről az embernek a vattába csomagolás és a legprecízebb óraszerszámok jutnak az eszébe, hogy aztán a gyártás gondosságával homlokegyenest ellenkező módon kitegyék őket a lehető legdurvább legocsmányabb bánásmódnak, ami a gondosan beléjük csepegtetett lojalitást gyűlöletté, lelki alkatuk hajszálpontos egyensúlyát pedig neurotikus érzékenységgé változtatja.
Nem tudtam eldönteni, hogy ez a taktika, agyafúrt-e, vagy agyalágyult, sőt még azt sem, hogy vajon a legfelsőbb polcokon ülő nagyfejűek egyáltalán felmérték-e egész jelentőségében. Én csak a saját dilemmámat láttam, és azt, hogy számomra rettentően nagy falatnak tűnik. Visszagondoltam arra is, hogy ÉN mit éreztem ezek iránt az emberek iránt, mielőtt találkoztam velük, és bizony felfordult akkori önmagamtól a gyomrom.
De ahogy magamba néztem, támadt egy ötletem is. - Én is kérdeznék valamit - vetettem fel. - Hogyan neveztek ti engem?
Zavartan néztek rám.
- Tudni akarjátok, hogyan hívlak én titeket - magyaráztam. - Először mondjátok meg ti, hogy hívjátok az olyanokat, mint én, az olyan embereket, akik... SZÜLETTEK. Bizonyára ti is találtatok néhány találó jelzőt ránk.
Lamedh szélesen elvigyorodott, hófehér foga kivillant sötét bőréből:
- Virsigliknek - mondta. - Virsigliknek hívjuk magukat. Néha vérbeli virsigliknek.
A többiek is megszólaltak. Voltak más nevek is, nem is egy. Azt akarták; hogy halljam mindegyiket. Egymás szavába vágtak, úgy köpték a szavakat, mintha mindegyik egy-egy rám kilőtt lövedék lenne; ahogy kiejtették őket, az arcomba bámultak, hogy lássák, milyen hatást tesznek rám. Voltak köztük mókásak és gusztustalanok egyaránt. A MÉHECSKE és MBRIÓ különösen elbűvöltek.
- Rendben - mondtam egy idő múlva. - Jobban érzitek magatokat?
Mindannyian lihegtek, de a közérzetük jobb lett. Láttam rajtuk, és ők is tisztában voltak vele. A légkör megenyhült.
- Először is - mondtam -, szeretném, ha észrevennétek végre, hogy már mindannyian nagy fiúk vagytok, akik ki tudnak állni magukért. Mostantól kezdve, ha együtt megyünk egy csehóba vagy pihenőtáborba, és, valaki, aki veletek egy rangban van, valami olyasmit találna mondani, ami a kifinomult füleiteknek nagyon zombiszerűen hangzik, jogotokban áll odamenni hozzá, és darabokra szedni, persze, csak ha tudjátok. Ha pedig az illető velem van egy rangban, akkor minden valószínűség szerint én fogom darabokra szedni, egész egyszerűen azért, mert én egy igen érzékeny parancsnok vagyok, és nem szeretem, ha az embereimet ócsárolják. És bármikor, ha úgy érzitek, hogy nem kezellek úgy benneteket, ahogy száz százalékig emberi lényeket és teljes jófiú Napállam-polgárokat stb. illenék, akkor jogotokban áll odaállni elém, és ezt mondani: "Na ide figyelj, te mocskos mbrió, uram..."
Mind a négyen elvigyorodtak. Kedvesen, melegen. Aztán a mosolyok lassan eltűntek, és a szemeikbe visszatért a hidegség. Megint úgy néztek rám, mint valami kívülállóra. Csikorgattam a fogaimat.
- Ez nem olyan egyszerű, parancsnok - mondta Wang Hsi. - Sajnos. Ön nevezhet minket száz százalékig emberi lényeknek, de mi nem vagyunk azok. És ha valakinek kedve támad, hogy tápnak vagy kutyaeledelnek nevezzen minket, bizonyos fokig joga van hozzá. Mert mi nem vagyunk olyan jók, mint... mint önök, anyától születettek, és ezt mi is jól tudjuk. És soha nem is leszünk olyan jók. Soha.
- Nem értem! - tört ki belőlem. - Hiszen néhány teljesítménymutató tekintetében...
- Teljesítménymutatóktól, parancsnok - mondta Wang Hsi csendesen -, senkiből nem lesz ember.
Jobboldalt Weinstein bólintott, kicsit gondolkodott, aztán hozzátette:
- Sem embercsoportokból egy közös faj.
Tudtam, mi következik. És szerettem volna kitörni innen, leszáguldani a liften, és kirohanni az épületből, még mielőtt bárki is még egyet szólhatna. "MÁR MEGINT OTT VAGYUNK - mondtam magamban -, OTT TARTUNK, FIÚ, MEGINT UGYANOTT" Azon kaptam magam, hogy idegesen fészkelődöm az íróasztal mögött; inkább felálltam, és ismét járkálni kezdtem föl-alá.
Wang Hsi nem hagyta ennyiben a dolgot. Tudhattam volna, hogy nem fogja.
- "Kisegítő katonák" - folytatta maga elé meredve, mintha most először venné alaposan szemügyre ezt a kifejezést -, kisegítő katonák, nem pedig katonák. Mi nem vagyunk katonák, mert a katonák emberek. Mi pedig, parancsnok, nem vagyunk emberek.
Egy pillanatig csend volt, aztán fülrepesztő erővel szakadtak ki belőlem ezek a szavak:
- És MIÉRT gondoljátok, hogy ti nem vagytok emberek?
Wang Hsi meglepetten nézett rám, de a válasza csendes és nyugodt volt.
- Nagyon jól tudja, hogy miért. Hiszen látta a műszaki leírásunkat, parancsnok. Azért nem vagyunk emberek, teljes értékű emberek, mert nem vagyunk képesek szaporodni.
Kényszerítettem magam, hogy leüljek, és remegő kezeimet gondosan a térdemre fektettem.
- Olyan sterilek vagyunk- hallottam Juszuf Lamehdet megszólalni -; mint a forrásban levő víz.
- Rengeteg olyan ember van - kezdtem -, aki...
- Itt nem rengeteg emberről van szó - vágott közbe Weinstein -, hanem rólunk! MINDANNYIUNKRÓL!
- Mert táp vagy te - mormolta Wang Hsi -, s ismét táppá leszesz. Legalább egy lehetőséget adhatnának nekünk. Lehet, hogy nem is sikerülnének olyan rosszul azok a gyerekek.
Roger Grey hatalmas kezével nagyot csapott a széke karfájára.
- Pontosan erről van szó, Wang! - kiáltotta dühösen. - A mi gyerekeink esetleg még jobban sikerülnének, mint az ő gyerekeik. És akkor mivé lenne a fene büszke, kanos, gúnyolódó, dicső virsigli emberi faj?
Ott ültem, és meredten néztem őket, de most egészen más kép jelent meg előttem, mint eddig. Most nem futószalagokat láttam, amint lassan emberi szöveteket és szerveket szállítanak, amiket aztán komoly arcú biotechnikusok vesznek munkába. Most nem többtucatnyi, erősítő tápoldatban úszó férfitestet láttam behangoló automatákra kapcsolva, amik éjjel-nappal táplálják beléjük mindazokat az információkat, amelyekre szükségük van ahhoz, hogy a legpusztítóbb harci övezetekben is megállják a helyüket.
Ezúttal egy laktanya képe jelent meg előttem, tele hősökkel, sok közülük egyszerre két-három példányban. Ott ültek és panaszkodtak, ahogy minden laktanyában és minden bolygón teszik a katonák, akár hősöknek látszanak, akár nem. Csakhogy az ő panaszaik fájóbb megaláztatásokról szóltak, mint eladdig bármilyen katonáké - olyan megaláztatásokról, amik olyan mélyre hatolnak, mint amilyen mélyen az emberi személyiség gyökerezik.
- Ezek szerint ti tényleg azt hiszitek - és annak ellenére, hogy az arcomon folyt a verejték, a hangom lágy volt -, hogy a szaporodás képességét tudatosan hagyták ki belőletek?
Weinstein felmordult:
- Csak ezt ne, parancsnok! Kérem, hagyjuk a dajkameséket!
- Az még sohasem tűnt fel nektek, hogy az emberi faj legnagyobb problémája jelenleg éppen a szaporodás? Higgyétek el nekem, emberek, másról sem hallani odakinn! Az elemi iskolák szónoki versenyein, a kerületi döntőkben a szaporodáskutatás legújabb eredményeiről kell beszédeket tartami, archeológusok és gombaszakértők havonta publikálnak újabb és újabb könyveket, amelyek egészen új nézőpontokból világítják meg a kérdést. Mindenki tisztában van azzal, hogy ha nem sikerül megoldanunk ezt a problémát, a hantyok hamarosan gondoskodnak arról, hogy már ne is legyen mit megoldani. Tényleg komolyan gondoljátok, hogy ilyen körülmények között BÁRKINEK is szándékosan tönkretennék a szaporodási képességét?
- Ugyan mit számít az, hogy néhány hím táp besegít-e, vagy sem! - vetette ellen Grey. - A legfrissebb adatok szerint a spermabankok állománya öt éve a legmagasabb szinten van. Egyszerűen nincs szükség ránk.
- Parancsnok! - Wang Hsi felszegte háromszögletű állát. - Most hadd kérdezzek én valamit. Tényleg azt várja tőlünk, hogy elhiggyük, hogy az a tudomány, amelyik képes egy élő, kifogástalanul működő emberi szervezetet felépíteni, rekonstruálva a teljes emésztőrendszert és az elképzelhetetlenül bonyolult idegrendszert, mégpedig élettelen, bomló protoplazmadarabkákból, képtelen lenne akár egyetlen ivarsejtet reprodukálni?
- El kell hinnetek - feleltem -, mert így igaz. Wang hátradőlt a székben, akárcsak a többiek. Nem néztek többé rám.
- Még sohasem hallottátok - győzködtem őket -, hogy az ivarsejt sokkal inkább az egyén része, mint bármely más darabkája? Hogy egyes bogaras biológusok egyenesen azt állítják, hogy az emberi szervezet, akárcsak minden egyéb élőlény teste, csak tartóedény, ami kizárólag az ivarsejtek szaporodását szolgálja? Ez a legösszetettebb biotechnikai talány, amit csak ismerünk! Higgyétek el nekem, emberek - tettem hozzá mély meggyőződéssel -, amikor azt állítom, hogy a biológia még nem oldotta meg az ivarsejtek problémáját; a színtiszta igazat mondom. Ha valaki tudja; hát én vagyok az.
Erre felfigyeltek. .
- Ide hallgassatok! - mondtam. - Ellenségeink, a hantyok egyetlen dologban hasonlítanak hozzánk. A rovarok és a meleg vérű állatok szinte minden tekintetben különböznek egymástól. Viszont egyedül a közösségben élő rovarok és a közösségben élő emberek között találunk olyan egyedeket, akik habár nem tudják önmagukat reprodukálni, mégis döntő jelentőséggel. bírnak a fajfenntartás szempontjából. Például egy meddő óvónő kétségbevonhatatlanul alapvető szereppel bír nemcsak a felügyelete alá tartozó gyerekek személyiségének, hanem még a testalkatának az alakításában is.
- Negyedik bevezető előadás a kisegítő állomány részére - mondta Weinstein száraz hangon. - Szó szerint idézte a könyvet.
- Voltak sebesüléseim - mondtam. - Tizenötször kaptam súlyos sebet harc közben. - Megálltam előttük, és elkezdtem feltűrni az ingujjamat a jobb karomon. Az ing csatakos volt az izzadságtól.
- Tudjuk, hogy sokszor megsebesült, parancsnok vetette közbe Lamehd bizonytalanul. - Látjuk a kitüntetéseiből. Nem kell...
- És minden egyes alkalommal, amikor megsebesültem, úgy helyre hoztak, hogy nyoma sem maradt a dolognak. Nézzétek meg ezt a karomat! Megfeszítettem az izmaimat. - Amíg meg nem pörkölődött egy kisebb csetepatéban, sohasem tudtam ekkorára növeszteni az izmaimat. Jobb kart építettek a csonkra, mint az eredeti volt, és higgyétek el, a reflexeim sem voltak még ilyen kitűnőek, mint most.
- Mit értett az alatt - kezdte Wang Hsi -, amikor azt mondta, hogy...
- Tizenötször sebesültem meg - harsogtam túl a hangját -, és tizennégyszer tökéletesen rendbe hoztak. A tizenötödik alkalommal - A TIZENÖTÖDIK ALKALOMMAL -, nos, a tizenötödik alkalommal nem tudtak segíteni rajtam. Egy fikarcnyit sem.
Roger Grey szólásra nyitotta a száját.
- Szerencsére - suttogtam -, olyan helyen sebesültem meg, ahol nem látszik.
Weinstein kérdezni akart valamit, de aztán meggondolta magát, és visszaült. Elárultam, amire kíváncsi volt.
- Egy nukleáris tarack volt. Mint később kiderült, egy hibás lövedék. De az is elég volt ahhoz, hogy a másodosztályú cirkálónkon a fél legénységet megölje. Én megúsztam, de a légnyomás odavágott. .
- A légnyomás - Lamehd gyorsan átgondolta a dolgot - hatvan méteren belül mindenkit sterilizál. Hacsak nincs az emberen...
- Nem volt rajtam. - Már nem izzadtam. Túl voltam rajta. Kiböktem féltve őrzött kis titkomat. Mélyet lélegeztem. - Láthatjátok, én csak tudom, hogy ezt a problémát még nem sikerült megoldani.
Roger Grey felállt, és csak ennyit mondott:
- Halihó! - Kezet ráztunk. Olyan volt a keze, mint bárki emberfiáé. Csak talán egy kicsit erősebb.
- A csúzlik személyzete-folytattam-önkéntesekből áll. Kivéve két kategóriát: a parancsnokokat és a kiegészítő állományt.
- Vajon miért? - kérdezte Weinstein. - Talán mert az emberi faj ezeket tudja a legkönnyebben nélkülözni? - Pontosan - mondtam. - Azért, mert az emberi faj ezeket tudja a legkönnyebben nélkülözni.
- Nos, ott egye meg a fene! - Juszuf Lamehd nevetett, ahogy felállt, és kezet rázott velem. - Isten hozta minálunk!
- Köszönöm - mondtam -, FIAM.
Láttam rajta, hogy meglepte a hangsúlyom.
- Ez még hátravan a történetből - magyaráztam. Sohasem sikerült megnősülnöm, és az eltávozásaimon mindig annyira siettem leinni magam, hogy sosem volt időm betérni egy spermabankba.
- Ohó! - mondta Weinstein, és barátságosan körbemutatott a teremben. - Szóval ez itt...
- Úgy bizony, ez itt a családom. Az egyetlen, amihez tartozom. Már éppen eleget szereztem ezekből - és a kitüntetéseimre csaptam - ahhoz, hogy jó minőségben termeljenek újra. Mint csúzliparancsnok biztosra vehetem.
- De azt nem tudhatod - jegyezte meg Lamehd -, hogy mekkora szériát fognak belőled legyártani. Az attól függ, még hány ilyen plecsnit sikerül összeszedned, mielőtt végleg... NYERSANYAG lesz belőled, ha szabad így mondanom.
- Így bizony - mondtam, és rettentően könnyűnek, súlytalannak és nyugodtnak éreztem magam. Kiadtam magamból a titkot, és végre úgy érezhettem, nem köt többé a szaporodás és az evolúció évmilliárdos láncolata. És még én akartam nevelni őket! - Mondd nyugodtan, hogy nyersanyag, Lamehd!
- Azt hiszem, fiúk - folytatta Lamehd, mindannyian szeretnénk, ha a parancsnok szerezne még jó pár plecsnit. Remek fickó, bárcsak több is lenne belőle a testületben.
Mindannyian körülálltak, Weinstein, Lamehd, Grey, Wang Hsi. Csupa barátságos és tettre kész fickó. Kezdtem érezni, hogy miénk lesz az egyik legjobb csúzli a... Az ördögbe is, mi az, hogy az EGYIK legjobb? A legjobb, barátom, a legjobb!
- Rendben - mondta Grey, bármire készen állunk. Vezess minket, apu!
Novák Gábor fordítása
Fred Hoyle - Zsarolás
Angus Carruthers önfejű alak volt, hírhedt tréfamester, és ráadásul zseni. A zsenialitás persze nem feltétlenül jelent egyet a látványos eredményességgel. Az egyszerűen csak tehetséges emberek rendszerint széles területen kamatoztatják képességeiket, többnyire igen meggyőzően. Az igazi zsenik azonban minden tudásukat és energiájukat egyetlen cél elérésére fordítják, ám azért kitartóan tudnak küzdeni.
Carruthers már élete korai szakaszában megkérdőjelezte az ember felsőbbrendűségét az állatok fölött. Tinédzserkorában végre azt is megértette, mi az az egyetlen dolog, aminek a homo sapiens leküzdhetetlennek tűnő előnyét köszönheti. Ez pedig az a képesség, hogy az ember tapasztalatait képes szavakba önteni, ekképpen adva át tudását az ifjabb nemzedékeknek. Carruthers éles elméje rögtön meghatározta a reá háruló feladatot: kell találnia valamiféle kommunikációs módszert, mely a magasabb rendű állatoknál helyettesítheti a beszédet. Az alapötlet persze nem volt eredeti, annál inkább azonban a fiatalember elszántsága, amivel belevetette magát a kutatásba. Teltek-múltak az évek, ám Carruthers lelkesedése nem hagyott alább.
Gussie nem is foglalkozott azokkal, akik megpróbálták a beszéd megértésére oktatni állataikat. Elvégre, ha ezek a jószágok valóban képesek lennének rá, már évezredek óta fölfoghatnák minden egyes szó értelmét. A beszéddel folytatott kísérleteket tehát fölöslegesnek minősítette. Aki azt hiszi, kutyáját vagy macskáját megtaníthatja rá, csak az idejét vesztegeti. Ő úgy vélte, a legfontosabb ezeknek az állatoknak a szemszögéből nézni a világot. Ha az ember beleképzeli magát a helyükbe, és sikerül hozzájuk hasonlóan gondolkodnia, semmi kétség, előbb-utóbb rátalál valami megoldásra.
Gussie-nak nem voltak igazi barátai. Talán én álltam hozzá a legközelebb, de még így jó, ha félévente egyszer láttam. Két ilyen találkozás közt azonban többnyire szinte a felismerhetetlenségig megváltozott. Egyszer például fekete kecskeszakállat növesztett, máskor meg valami túlbuzgó fodrásszal hozhatta össze a sors, aki hajának túlnyomó részétől megszabadította. Volt, hogy bő malaclopót kanyarított magára, máskor viszont elegáns öltönyben feszített. Bennem megbízott, így aztán legtöbb kísérletének tanúja lehettem. Ezek enyhén szólva is nem mindennaposak voltak; még csak hozzájuk hasonlókról sem hallottam vagy olvastam soha. Ismételt érdeklődésemre, hogy miért nem publikálja eredményeit, rendszerint hosszas, hörgő nevetést kaptam válaszul. Nekem józan eszem azt súgta, a közzététel talán még pénzt is előteremtene kísérleteihez, ő azonban nyilván másképp látta. Sosem tudtam meg, miből tartja el magát. Azt gondoltam, valami kis mellékesből teremti elő a szükséges pénzt, de belőle erre vonatkozóan semmit nem sikerült kiszednem.
Egyik nap aztán levelet kaptam: menjek el erre és erre a címre, ezen és ezen a szombaton, úgy délután négy óra tájban. Nem találtam ebben semmi szokatlant, hisz Carrutherstől máskor is kaptam már efféle üzeneteket. Inkább a cím lepett meg, egy házé Croydon kertvárosában. Máskor rendszerint valami lerobbant pajtába invitált, Hertfordshire legelhagyatottabb vidékeire. Valahogy nem tudtam elképzelni Gussiet Croydonban. Mindez kellőképpen fölcsigázta érdeklődésemet. Lemondtam egy korábban megbeszélt találkozót, és a megadott időben elsiettem a megadott címre.
Ama vad elképzelésem, miszerint Carruthers esetleg végre megállapodott egy házasság kényelmes kötelékében, és elhelyezkedett valami normális, kilenctől ötig tartó munkát adó állásban, természetesen a lehető legtévesebbnek bizonyult. Terjedelmes, teknőckeretes pápaszemét ugyan egy szerényebb, drótfoglalatú váltotta fel, sima szálú, fekete haja pedig a legutóbbi találkozásunk óta hosszabbra nőtt, minden más azonban a régi maradt körülötte. Ráadásul olyan gyászos képet vágott, mintha Vackor szerepére készülne a Szentivánéji álomban. - Gyere be - hörögte.
- Hát te meg hogy kerülsz erre a környékre? - kérdeztem, miközben kibújtam a kabátomból. Carruthers válasz gyanánt sípoló, rekedt nevetésben tört ki.
- Jobb lesz, ha körülnézel odabent.
Azzal Gussie egy zárt ajtóra mutatott. Le mertem volna fogadni, hogy “odabent" állatokat találok, és így is lett. A szobát ugyan sötétségbe borították az összehúzott függönyök, annyit azért mégis kivehettem, hogy egy tévékészülék előtt három teremtmény kuporog. Elmélyülten néztek éppen egy rögbimeccset. Az egyik egy macska volt, nagy, rozsdavörös folttal a feje búbján. A másik egy uszkár, ami belépésemkor egy pillanatra fölkapta a fejét, a karosszékben pedig valami megtermett, szőrös állat terült el. Hirtelen az a furcsa kényszerképzetem támadt, mintha üdvözlően fölemelné az egyik mancsát. Aztán fölismertem, mi az: egy viszonylag kis barnamedve.
Elég régen ismertem már Gussie-t és a kísérleteit ahhoz, hogy tudjam, részemről itt minden szó fölöslegesen és nevetségesen hangozna. Megtanultam már, mi ilyenkor a helyes eljárás. Pontosan azt kell tennem, amit az állatoktól is látok. Mivel mindig is kedveltem a rögbit, túltettem magam kezdeti idegenkedésemen, és letelepedtem a szokatlan trió mellé, szemben a tévével. Időnként oldalt pillantva el-elcsíptem a medve intelligens, figyelmes pillantását. Hamar észrevettem, hogy míg engem leginkább a labda útja érdekel, az állatokat a játékosok birkózása köti le. Ha valamelyik csatár nagyobbat puffant a földön, arra az uszkár halk vakkantással reagált, a medve pedig egy-egy morgással.
Körülbelül húsz perccel később a kutya egy jóval hangosabb ugatására nagyot ugrottam az ijedségtől, hiszen a játék menetében éppen semmi nem kívánt meg ilyesfajta kitörést. Az uszkár láthatólag az elmélyülten szórakozó medve figyelmét akarta magára terelni. Amikor az végre felé fordult, a kutya mancsával szó szerint a tévékészüléktől néhány méternyire balra álló órára mutatott. A medve azonnal kikászálódott a fotelból, és a tévéhez cammogott. Pár pillanatig a kapcsolókkal vesződött. Aztán kattanás hallatszott, és legnagyobb döbbenetemre már egy másik csatorna műsorát néztük. Ezen éppen elkezdődött egy birkózómeccs.
A medve visszamászott a fotelba, kényelmesen elnyúlt, és két mancsát összekulcsolta a tarkója mögött. Az egyik birkózó ekkor durván megpörgette ellenfelét. A szerencsétlen fickó feje hangos csattanással vágódott a ring egyik sarokpóznájának. A macska erre a legfurcsább hangot produkálta, amit állat szájából valaha hallottam. Később fokozatosan megnyugodott, és izgatott ordítása hangos dorombolásba ment át.
Úgy döntöttem, eleget láttam és hallottam. A medve távoztomban még utánam intett, valahogy úgy, ahogy az idegenbe látogató királyi méltóságok üdvözlik az utcákon összegyűlt tömeget. Gussie nyugodtan teázgatott a ház leginkább nappalira emlékeztető helyiségében. Felajzott kérdéseimre csupán szokásos, asztmatikus nevetésével felelt. Válasz helyett aztán inkább visszakérdezett.
- A tanácsodat kérem, ügyvédi minőségben. Ugye nincs abban semmi törvénybeütköző, ha az állatok tévét néznek? Vagy ha egy medve néha csatornát vált?
- Miért lenne?
- Nos, a helyzet kissé összetettebb. Tessék, nézd meg ezt.
Carruthers átnyújtott nekem egy gépelt listát. Egy hét televíziós programja állt rajta. Ha az állatai néztek meg ennyi mindent, a tévének egyfolytában mennie kellett. A programok többnyire egy kategóriából kerültek ki - sportműsorok, westernek, krimi- és erőszakfilmek.
- Szeretik látni - magyarázta Gussie -, ha emberek ütik-vágják egymást. Természetesen ez nagyjából megegyezik a közízléssel, de talán, ha lehet, kissé még sarkítottabb képet ad.
A lap fejlécében észrevettem egy jól ismert közvélemény-kutató cég nevét. - Hát ez hogy kerül ide? Mármint, mi köze ennek az egésznek a nézettségi arány-felmérésekhez?
Gussie úgy kezdett pattogni körülöttem, mint buborékok a szódásszifonban. - Hát épp ez az. Ez a ház egyike annak a néhány száznak, ahonnan a heti adatokat begyűjtik. Ezért kérdeztem, van-e abban valami törvényellenes, ha Bingo váltja a csatornákat.
- Csak nem úgy érted, hogy ezeknek az állatoknak az ízlése alakítja a nézettségi szintet?
- De, és nem is csak itt, hanem még három másik házban, amit megvásároltam. Mindenhol van egy ilyen csapatom. A csatornaváltás valahogy mindig a medvék kiváltsága.
- Ha ez kiszivárog, öregem, lesz nemulass! Fölfogtad, mit szólna ehhez a sajtó?
- Természetesen.
Végre leesett a tantusz. Gussie aligha juthatott volna hozzá véletlenül négy olyan házhoz, ami hogy hogy nem, be van kötve a közvéleménykutató cég hálózatába. Amennyire meg tudtam ítélni, ezzel semmi törvénybe ütközőt nem követett el, és ezen csak az változtathat, ha elkezdi mondjuk zsarolni a tévétársaságokat. Mintha a gondolataimban olvasna, az orrom alá dugott egy darab papírt. Egy százezer dollárról szóló csekk volt az. .
- Pár napja jött - hörögte -, fogalmam sincs, honnan. Valószínűleg valamelyik reklámcégtől. Azért, hogy hallgassak. A gondom az, vajon elítélhetőt teszek-e, ha beváltom?
Mielőtt véleményt alkothattam volna erről a nem is egyszerű kérdésről, a szomszéd szobából üvegcsörömpölés hangzott föl.
- Na, megint vége egynek - morogta Gussie. - Nem vagyok képes megtanítani Ringónak a hangológomb kezelését. Ha valami gond van a képpel, vagy egyszerűen csak adáshiba, egyből nekiesik a készüléknek. A képcső persze nem bírja sokáig.
- Költséges egy foglalkozás lehet ez.
- Átlagosan egy tucatot használnak el hetente. Egyet mindig a házban tartok, tartaléknak. Légy oly bátyám, és segíts kicserélni. Hamar megdühödnek, ha várakoztatjuk őket.
Az egyik szekrényből kiemeltünk egy vadonatújnak látszó készüléket. Két végét megragadva óvatosan oldalazni kezdtünk a tévészoba ajtaja felé. Belülről hirtelen dühös morgás ütötte meg a fülemet. A medve volt az. Aztán kutyaugatás hangzott föl, és a vörös fejű macska harsány nyávogása. Az állatok mérgesen követelték vissza alig néhány perce nélkülözött szellemi táplálékukat.
Németh Attila fordítása
Ez valóban működött, és büszke vagyok arra, hogy bizonyságot tettem róla. Láttam egy hozzászólást arról, hogy egy hölgy visszahozta férjét DR AJAYI. Segített neki, hogy visszaszerezze ex férjét. A feleségem 1 évvel ezelőtt elvált tőlem, hogy egy másik férfival éljen, és megpróbáltam elengedni tőle, de nem tudtam, ezért sok dolgot megpróbálok megszerezni, és visszautasítson, hogy hozzám jöjjön. Egy nap egy fórumon látogatom meg a tippeket, hogy visszaszerezze, és ott láttam egy hölgyet, aki tanúi volt arról, hogy DR AJAYI miként segített neki visszaszerezni a férjét, miután egy másik nő varázslatával kötötte össze, és DR AJAYI volt az, amely segít neki. . Bár soha nem hittem a spirituális munkában, vonakodva próbáltam őt, mert kétségbeesetten voltam és kapcsolatba léptem vele, és elmagyaráztam neki a problémáimat, a legnagyobb meglepetésemre DR AJAYI segített abban, hogy 2 nap után visszaszerezzem a nőm, és most már a kapcsolata tökéletes. ahogy megígérte. Az állandó visszatérés a folytonos varázslathoz nem csak visszahozza valakit, akit szeretsz, hanem újraegyesíti a szerelmeseinek érzéseit is,
boldog azzal a személlyel. A nőm most királyként bánik velem és mindig azt mondja, hogy mindig szeret. Ha a kapcsolatok nehézségein megy keresztül, DR AJAYI segítséget nyújthat a házastársi problémák megoldásában, KAPCSOLATFELJE E-mailben: drajayi1990@gmail.com vagy a WhatsApp / Hívja őt a + 2347084887094 telefonszámon.
Köszönöm DR AJAYI-t a segítségért.
Kapcsolatok:
E-mail: drajayi1990@gmail.com
WhatsApp: +2347084887094
viber: +2347084887094
Megjegyzés küldése