2007. január 30., kedd

Heart-Attack Grill

Amiért érdemes meghalni – Heart Attack Grill
(a dicső Lensen cikke)

Tele van már a hócipője az egészséges életmóddal? Nem akarja túlélni az átlagot? Mindig is ott motoszkált a fejében, hogy az egészséges táplálkozás is csak egy múló trend, a multicégek pr-akciója? Nem a túlélésért eszik, hanem az evés puszta élvezetéért? Koleszterin szintjénél csak a tesztoszteron szintje a nagyobb? Szereti, ha zabálás közben bombázó nővérkék lesik minden óhaját, és közben flörtölnek Önnel? Nos mi megtaláltuk Önnek az ideális helyet.

Az USA-beli Arizona állam Tempe nevű városa a hamburgerimádó nővérke-fetisiszták zarándokhelye lett. „Heart-Attack Grill” (azaz „Szívroham Grill Étterem”) néven nyílt meg az a hely, ahol nemcsak a hamburger láttán kezd el patakokban folyni a nyálunk. Itt kapható a világ legnagyobb hamburgere, a sokat sejtető nevű „quadruple bypass burger”. Négy szelet egyenként kb. 25 dekás hamburgerhús, megspékelve baconnal, cheddar sajttal és a szokásos zöldségekkel. Azt hihetnénk, hogy ezt képtelenség megenni, de nem az! A pavlovi reflex analógiáját aljasan kihasználó igen alulöltözött, a szívroham veszély okán stílszerűen nővérkeruhát viselő személyzet segít ebben. Ha eddig azt hihettük a mai metroszexuális világban, hogy a zabálás, a sörivás és a cigizés nem férfias dolog, nos itt még meg is dicsérnek érte. A hamburger mellé járó nővér ugyanis, nem hogy bátorít, hanem egyenesen felszólít ezek művelésére, miközben buja tekintettel, bokáig érő dekoltázzsal, kéjes hangon dicsér meg minden egyes falat leküzdése után. Légy igazi férfi, hangzik el elég sokszor, a vendég meg nem tud ellenállni a kísértésnek, és mindenáron meg akar felelni a latexruhás gondozónak. Kábé ez a fogyasztásösztönző stratégiája az étteremnek. Azonban itt nem könnyű még megállni. Hiúságunkat pedzegetheti az alfahím cím elérése, amiért mindenkinél gyorsabban le kell tuszkolnunk egy double bypass burgert (fél kiló marhahúsnál tartunk) és sebtében rá kell dobni egy tripla bypass burgert. Ha ez sikerült, ekkor már kábé 1.3 kiló húst pusziltunk be, tehát jogosan viselhetjük az alfa hím pólót és fogyasztásunk ingyenes volt. Teljes az ellátás, a vendégeket kímélendő, a nővérkék kerekesszékben tolják ki a jól leápolt áldozatokat.

Az étterem a Hooters mintájára, ami ehhez a helyhez képest leányneveldének számít, gigászi franchise álmokat dédelget. Ezúton szólítjuk fel a potenciális befektetőket és az államot, hogy haladéktalanul szálljanak be a bizniszbe, a siker és a haszon garantált! Kaja, pia és nők, ez kell a népnek!

Cím: 440 W Warner Rd
Tempe, AZ85284-2966, US

Warner Professional Plaza.

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szerénység, Orsós elvtárs, szerénység!
2006. október 06.

Hogy mi történt? Orsós talán felment a Holdra, feltalálta a rák ellenszerét, megfékezte a madárinfluenzát, ezreket mentett ki égő házból, percekkel javította meg a 100 méteres síkfutás világrekordját, kiütötte Muhammad Alit? Nem. Elhelyezett két plakátot a Times Square közelében, a többi tízezer plakát között, ott, ahol különben plakátokat szoktak elhelyezni. Ez a nagy siker. Gratulálunk, éljen, éljen, éljen. (A cikkhez kattints a címre)

Bástya elvtárs mondta azt a Tanú című filmben, amikor Virágh elvtársat magával ragadta a hév, és botor módon dicsekedni kezdett Pelikán József gátőrrel, mint tanúval, hogy “Szerénység, Virág elvtárs, szerénység!” Hozzátéve még azt is: “ha van valami, amit szeretek magamban, az a szerénység”. Ha Bástya elvtárs most elolvasná azt az interjút, amit Orsós László Jakab, a Magyar Kulturális Intézet igazgatója adott lapunknak, abból az alkalomból, hogy formabontó módon két plakáttal letudta az 1956-os forradalom 50. évfordulóját (erre mondja Kohn bácsi, hogy “ügyes”), s amelyben egyfolytában valamiféle sikerről beszél, a legkevesebb, amit mondana: “Szerénység, Orsós elvtárs, szerénység!” Orsós már az első bekezdésben arról beszél, milyen nehéz út vezetett “a sikerhez”. Mihez? Újra el kell olvasni. A “sikerhez”. És aztán másról sem hallunk, csak arról, micsoda személyes hitelességre volt szükség, milyen meggyőző volt az ő hitük, milyen nagyszerűek voltak ők, és mennyire kellett ez ehhez a fantasztikus sikerhez. Micsoda akadályokat küzdöttek le! Meg kell jegyeznem, hogy a magam részéről mindig támogatólag nyilatkoztam erről a projektről, éppen azért, mert sokan támadták, és kétségbevonták bárkinek azt a jogát, hogy úgy emlékezzen meg 56-ról (karácsonyról, Anyák Napjáról, a nyusziról), ahogyan ő akar. De valamiféle “sikerről” eddig szó sem volt, arra nem gondoltunk, hogy majd hallelujázni kell, és dicsőíteni a nagy Orsós Jakabot, hogy már megint milyen fantasztikus volt. Arról nem beszélve, hogy ebből az interjúból már az is világos, hogy az egész plakátozás igazi célja nem az, hogy 1956-nak, hanem a nagyon eredeti, nagyon okos és nagyon ügyes Orsós László Jakabnak állítson emléket. Nem 1956 a nagy, hanem Orsós, és az ő ötlete. Ha csak ezt olvasnám, azt hinném, hogy még senki nem helyezett el két nyavalyás plakátot az utcán, egyedül Orsós Jakab, még jó hogy idejött New Yorkba, nélküle hülyén halunk meg. De most így ámuldozva olvashatjuk, hogy újabb magyar siker született. Hogy mi történt? Orsós talán felment a Holdra, feltalálta a rák ellenszerét, megfékezte a madárinfluenzát, ezreket mentett ki égő házból, percekkel javította meg a 100 méteres síkfutás világrekordját, kiütötte Muhammad Alit? Nem. Elhelyezett két plakátot a Times Square közelében, a többi tízezer plakát között, ott, ahol különben plakátokat szoktak elhelyezni. Ez a nagy siker. Gratulálunk, éljen, éljen, éljen. És mik voltak a nagy akadályok, amelyeket le kellett győzni? Biztos sárkányok állták az útját, esetleg utcai harcokban kellett bevenni a Times Square-t, oroszlánok elé vetették a hőst, vagy tűzön kellett Orsósnak átkelnie. Nem. A plakáthely bérleti díjáról kellett megegyeznie. És sikerült? Igen? Ingyen megszerezte? Nem. Negyven százalékot engedtek el. Hurrá. Anélkül, hogy az árakat nagyon vizsgálnánk, jegyezzük meg: azon a helyen ennél sokkal többért nem lehet eladni plakáthelyet. A poszterek az út rosszabbik oldalán vannak, a kocsiban az ember nyaka kicsavarodik, ha azt az oldalt látni akarja, a másik irányból viszont semmi nem is látható. Gyalog pedig nem jár ott 65 ezer ember, főleg aki a nyakát tekergeti, olyan nem. Ha mégis, hamarosan megtelnek a kórházak nyakcsigolyatöréssel beszállított járókelőkkel, akik mind a lyukas zászlót akarták látni, csak egy percre. Magyarul: ez jutott, ezt voltak hajlandók odaadni ennyiért. Mivelhogy nem a legjobb hely. Ez volna hát a nagy siker... A siker az lett volna, ha egy vasat nem fizetünk, és a plakátok a tér közepén vannak, a 42. utcánál. A hirdető cég különben már évek óta arra vár, hogy egy Orsós Jakab végre beessen az ajtón, és ehhez hasonló, biztos állami pénzt hozzon, mert a hirdetők egy része lassan, részletekben és késve fizet, de a magyar állam úgy perkál, mint a katonatiszt. Vagyis, ilyen nagy ellenállás közepette kellett keresztülvinni a hőstettet. Harcolni nyilván kellett, mert a hirdetőcég megérezve az állami pénz szagát, igyekezett minél nagyobb árat szabni, és minél rosszabb helyet adni, ennyi sikerült. És most van két plakátunk a plakáttengerben, amit alig lehet látni. Ez is egy színfoltja az évfordulónak, de hozsannázni ezért még nem kéne. Most mégis játsszunk el a gondolattal, hogy valóban siker az, amit Orsós produkált. Mindenki ér el kisebb-nagyobb sikereket a munkájában, de olyan ember kevés van, aki ezt úgy hirdeti magáról, mint Orsós. Ezért kapja különben a fizetését. Vajon, helyes-e, ha e plakátok nyomán nem 1956-ról, nem a forradalom hőseiről, hanem a nagy Orsós Jakabról kell beszélni, és ő ezt nyomja a magyar és az amerikai médiában? De ne csodálkozzunk. Egy olyan ember, aki állítólag a zsebében vitte a terveket egy fogadásra, hogy megmutassa Gyurcsánynak, az csakis az önpropagandából él. Ez az egész plakátosdi semmi másra nem kellett, mint erre a pillanatra: “miniszterelnök úr, zseniális embere van New Yorkban”. Tessék őt használni. 56? Ugyan már. Bartus László