A világ legrövidebb képregényét a Gyurcsány Barátainak Önsegélyzõ Klubja (GyBÖK) szkennelte a számunkra, de ezt kételkedve fogadjuk, mert szerintünk ilyen nincs. Szkennelõnk állítása szerint a képet egy Dob utcai képkeretezõnél meglátta, megszerette, bekereteztette és kiakasztotta az ágyikója fölé, a témában erõsen invulvált személyként telitalálva érezvén magát. Bennünk is megmozgatott valamit az egyszerûségében mély metafizikai és ontológiai kérdéseket feszegetõ comics, de ez másnaposság miatt is elõfordul. Szóma ha mondom, segít a gondon, egy-két köbcenti helyrebillenti. Kik vagyunk? Hová megyünk? Miért? Miért ne? 42?
.
(gyártó: abungle.de)
.
(gyártó: abungle.de)
Bejegyzések
3 megjegyzés:
ARKAGYIJ ÉS BORISZ SZTRUGACKIJ
STALKER
=======
A STALKER HÁZA
Mindenféle limlommal telezsúfolt piszkos lakás. Téli hajnal, az utcán még sötét
van. Mogorva férfi löki le magáról a takarót s csendesen felkel ágyából.
Ruháját felmarkolja, lábujjhegyen kisurran a fürdőszobába s öltözni kezd. Észre
sem veszi, hogy a fürdőszoba ajtajában megjelenik a felesége, borzasan és
álmosan, rendetlenül, elnyűtt hálóingben.
- Hová ilyen korán? - kérdezte az asszony.
A férfi nem válaszol. Rajtacsípték.
- Azt kérdem, hová készülsz?
- Kukutyinba... Sietek haza. Dolgom van. Menj aludni.
- Mit jelent az, hogy sietsz?
- Ha azt mondtam, hogy sietek haza, akkor sietek. Menj aludni.
- Ne hazudj! Tudom, hová készülsz. De eszedbe se jusson! Nem eresztelek.
- Nyughass! Ne ordíts!...
- Nem eresztlek! Megéreztem; megint kezded a régi mókát! Börtönbe akarsz
kerülni?
- Ugyan, még a börtön is jobb, mint ez... mint ez az élet. Elegem volt
belőle.
- Sehová nem mész.
A férfi hirtelen felegyenesedik. Az asszony kiabál:
- Na, üss csak meg, üss meg, másra úgyse vagy képes! Mire vársz? Rongy alak
vagy, rongy alak! Lenyelted a nyelved? Nézd meg, mi lett belőled!
- Nyughass, ha mondom! Felébreszted a gyerekeket...
- Na és, ha felébresztem! Hadd lássa az apját! Ej, te! Miért hallgatsz? Mit
hallgatsz? Settenkedsz itt. Mint egy tolvaj...
- Így igaz, tolvaj vagyok! Most jöttél rá? Feltaláltad a spanyolviaszt? Csak
éppen nem az emberektől lopok... Mondtam már, hogy nyughass!
- Nem, most már azért sem nyugszom meg. Öt évig jártál a Zónába - hallgattam.
S közben minden percben vártam, hogy elintéznek. Börtönben ültél - hallgattam.
Talán hallottál tőlem egy szót is? Két éven át egy fillért sem láttunk tőled a
házban - hallgattam! Az anyámtól öröklött karperecet kiloptad a fiókból és
ellóversenyezted... azt hitted, nem tudom?
- Elhallgatsz végre?
- Ide figyelj! Kérlek szépen! Soha semmire nem kértelek. Ha akarod, le is
térdelek... Várj, várj csak, mindjárt...
Kiugrik a fürdőszobából s tüstént jön is vissza, kezében boríték.
- Tessék, itt egy tízes, akarod? Vedd el, ugorj ki a haverokkal a
lóversenyre... lehet, hogy most szerencséd lesz...
- Mit dugdosod az orrom alá? Elment az eszed? Hiszen ezt orvosra tettük
félre...
- Nem tesz semmit, szerzek még. Kérek kölcsön... Csak ne menj oda...
- Nyughass már végre! Nem tudsz elhallgatni? Nem kapsz egy fillért sem, nincs
ember, aki kölcsönadna neked... Nézd meg, mi lett belőled! Nem lehet így élni!
- Hiszen megígérted! Hiszen a szavadat adtad!
- Ostobaságból adtam a szavam. Te magad vagy a bűnös! Te juttattál idáig!
Hogy én, stalker létemre, kolduljak? Vagy a te filléreidből tengődjek? Elegem
van. Ne zavarj!
- Hiszen ígértek munkát! Te mondtad! Azt mondtad, felvesznek a taxihoz!
- Pfuj, már megint ezzel a taxival jössz! Hányszor megmondtam: nem fogok
rájuk dolgozni! Soha nem dolgoztam és nem is fogok! Dolgozzanak inkább ők
énrám! Menj el az ajtótól!
- Nem megyek!
- Mi változott meg attól, hogy már nem járok oda?! Talán meggyógyult a
lányom? Vagy több pénzem lett?
- És ha végleg ott maradsz?
- Ne károgj! Varjú! Ha nem térek vissza, akkor megérdemlem!
A férfi ellöki magától az asszonyt.
- Na, akkor eredj! - kiabál rá az asszony. - Bárcsak ott vesznél! Legyen
átkozott az a nap, amikor találkoztam veled! Te fattyú! Maga az isten büntetett
meg ezzel a gyerekkel! S engem is, amiért egy gazemberé lettem! Tolvaj! Tolvaj!
Tolvaj!
A kislány felsír. A férfi bevágja az ajtót s kilép a lépcsőházba.
A piszkos lépcsőfordulót bura nélküli lámpa világítja meg. Egy
lépcsőfordulóval lejjebb, a pihenőn a sarokban jól öltözött férfi áll, kabátja
piszkos, feje fedetlen, szemmel láthatóan támolyog. Széles, tarka sálja kibukik
a gallérja mögül s lelóg a földig. Közelebbről jól látszik, hogy az ismeretlen
férfi holtrészeg.
EGY KÜLTELKI BÁR
A Stalker egy háztömbnyit megy a sötét, latyakos utcákon, a nyirkos hóesésben,
és belép egy éjjel-nappal nyitva tartó bárba. A helyiség kihalt, a pincér a
pult mögött szundikál.
Az egyik asztalnál egy csésze kávé mellett ül a Tudós. Megpillantja a
Stalkert, az órájára néz, a belépő azonban leinti:
- Várj, iszom egy kávét.
Elvesz a bárpultról egy csésze kávét, leül a Tudóssal szemben. Iszik.
A Tudós nézi.
- Ne reménykedj túlságosan a sikerben. Lehet, hogy vissza kell fordulnunk. Az
időjárástól függ... úgyhogy ne örülj előre. Gyerünk. A zseblámpát nem
felejtetted el?
- Nem, a kocsiban van.
Kilépnek a bárból s beülnek egy, a közelben parkírozó autóba. A Stalker a
kormányhoz ül. Az autó elindul.
AZ ÍRÓ VILLÁJA
A villa valamennyi ablakából árad a fény. Zeneszó, részeg zsivaj, női nevetés.
A kerítéskapunál ketten állnak - az Író és egyik vendége. Az Író hosszú fekete
kabátot visel, a nyakán kötött sál. A vendég előtte áll, kezében egy megkezdett
üveg és kupica.
- Kedvesem! A világ túlnyomórészt unalmas - hirdeti az Író, kissé imbolyogva
és gesztikulálva. - Kibírhatatlanul unalmas, éppen ezért sem telepátia, sem
kísértetek, sem repülő csészealjak... sem semmi ilyesmi nem létezhet.
- De a Campbell-memorandum... - tiltakozik erőtlenül a vendég.
- Campbell - romantikus. Rara avis in terris, ma már nincsenek ilyenek. A
világot vastörvények irányítják s ez elviselhetetlenül unalmas. Talán még
sohasem tapasztalta, hogy csak akkor érdekes az élet, ha megsértik a
törvényeket? De, sajnos, a törvények sérthetetlenek. Mindörökre sérthetetlenek.
Nem tudnak megsérülni. S ne reménykedjen a repülő csészealjakban sem - ez
túlságosan érdekes lenne...
- No és a Bermuda-háromszög... Csak nem vitatja...
- De vitatom. Nem létezik semmiféle Bermuda-háromszög. Van egy A-B-C
háromszög, mely egyenlő A'-B'-C' háromszöggel... Érzi, minő bánatos unalom
rejtőzik ebben az állításban? Ez a középkorban volt érdekes. Amikor voltak
boszorkányok, kísértetek, törpék... Minden háznak megvolt a maga szelleme,
minden templomban isten lakott... Az emberek fiatalok voltak, érti? Most
viszont minden negyedik ember öreg. Unalmas ez, angyalom. Ó, de unalmas!
- De azt mégsem vitathatja, hogy a Zóna... egy szupercivilizáció szülötte,
amely...
- Ugyan, a Zónának semmi köze a szupercivilizációhoz. Csupán egy újabb tetves
és unalmas törvény jelentkezett, amelyről eddig nem volt tudomásunk... Ha
legalább szupercivilizáció lenne... Nyilván az is unalmas lenne... Megint
mindenféle törvények, háromszögek, sehol egy házimanó, sehol egy isten...
Gépkocsikürt harsan. Az Író megfordul.
- Értem jöttek - állapítja meg. - Isten önnel, jól táplált barátom...
Elveszi a vendégtől az üveget, s a kocsihoz megy.
Az autó reflektorainak fényében a vezető ajtaja mellett megjelenik egy nedves
és vidám arc, amely tüstént értetlenül megnyúlik.
- Elnézést - mondja az Író. - Azt hittem, értem jöttek.
- Magáért, magáért - mondja a Kísérő. - Üljön be hátra.
- Á, maga itt... remek. Ez meg kicsoda? Úgy látom, szemüveges...
- Gyorsan!
Az autó hirtelen meglódul.
Az Író a hátulsó ülésre zuhan.
- Meg kell mondanom - kezdi kissé dadogva -, enyhe sokkot kaptam: honnét a
szemüveg? Miért szemüveges a kísérőm?
A Tudós beharapja ajkát.
- Mert a szemüveg, akárhogy csűrjük-csavarjuk, az értelmiség ismertetőjegye!
- jelenti ki az Író.
A Kísérő a vállán keresztül hátraszól:
- Berúgott?
- Én? Hogy érti? Szó sincs róla. Nem rúgtam be. Ittam egy keveset. Horgászni
indultam. Hiszen horgászni indulunk, nem?
ŐRPOSZT
Az autó megáll a dűlőútnál. A félhomályban nedves bokrok rajzolódnak ki. A
Kísérő zajtalanul kiszáll az autóból s arra indul, ahol a dűlőút végén nedvesen
csillog az aszfalt. A Tudós szintén kiszáll, utoléri s mellette lépdel.
- Miért hozta magával ezt az értelmiségit? - kérdezi.
- Semmi vész - feleli a Kísérő. - Majd kijózanodik. Megígérem magának.
- Elhallgat, majd hozzáteszi: - Aztán meg az ő pénze semmivel sem rosszabb,
mint a magáé...
A Tudós rápillant, de nem szól. Megállnak az útkereszteződésnél, s a bokrok
mögül az országúton előttük száz méterre levő Őrposztot figyelik. A házikó
egyetlen ablakában fény ég. Mellette nagy erejű reflektorok halott világában
két oldalkocsis motorkerékpár és egy páncélozott gépkocsi sötétlik. Az
országúttól jobbra és balra a dombokon át fal húzódik, tetején szögesdrót,
géppuskával felszerelt őrtornyok. A Zónába vezető kapu tárva-nyitva.
- Őrség - jegyzi meg a Kísérő.
- Mindnyájan alszanak - suttogja a Tudós. - Alaposan fel kell gyorsítani az
autót s teljes sebességgel átugratni... Pislogni sem lesz idejük.
- Stratéga - dünnyögi a Kísérő. - Gyorsaság és erőszak...
Lefelé néz az Őrposzt épületére, melyre lassan szürke ködfoszlány ereszkedik.
A köd néhány perc múlva elnyeli az Őrposzt épületét, a kaput és a falat. A
szürke kásában, akár egy elsüllyedt lámpa, homályos fényfolt dereng.
- Nos, így már valamivel jobb - jegyzi meg a Kísérő.
Gyorsan visszatérnek a kocsihoz.
Az Író, aki a hátsó ülésen elszunnyadt, felpattan.
- Na? - kérdezi harsogva. - Megérkeztünk?
A Kísérő megfordul, tenyerével az Író képébe markol s nagy erővel hátralöki.
Az Író meglepetten meresztgeti a szemét, majd suttogva megjegyzi:
- Világos... Világos... Hallgatni fogok...
Az autó elindul, lassan kigördül az országútra, befordul, s lassan, nagyon
lassan, az út szélén világító, sebességkorlátozó táblák előírásainak pontosan
megfelelve elgördül az Őrposzt mellett. Amikor bekerül a reflektor ködben
gomolygó fénycsóvájába, fekete és nedves oldalán felvillan a háromnyelvű
felirat: "ENSZ. A Földönkívüli Civilizációk Kutatóintézete."
Hátul váratlanul géppuskasorozat csattan. A ködben kigyúl az őrség ibolyaszín
reflektora.
A sötétben az autó őrült sebességgel száguld a nedves mellékúton. A Kísérő a
kormány mögött ül - szája sarkában kialudt csikk lóg. A fényszórók
visszfényében fel-felcsillan jobb oldali szomszédjának szemüvege. Az Író egész
testével előredől, mindkét kezével az első ülés támlájába kapaszkodik, s
feszülten figyeli az utat. Szemmel láthatóan kijózanodott.
A Kísérő leveszi a gázt, s az autó leoltott fényszórókkal, óvatosan lecsúszik
a mellékútról s beledől az árokba, majd kikúszik belőle, s szuszogó motorral a
bokrok közé csörtet. A motor hangja elcsöndesül, kialszanak a helyzetjelző
lámpák, s a sötétben megszólal a Kísérő:
- Gyorsan. Kúszva utánam. A fejüket ne emeljék fel, a zsákot így, bal felől
tartsák. Ne féljenek, nem látnak bennünket. Ha valakibe mégis beletalálnak,
semmi üvöltés, izgés-mozgás: ha meglátnak, megölnek. Kússz vissza s juss ki az
országútra. Reggel felszednek. Minden világos?
- Én szívesen felhajtanék... - szólal meg halkan az Író.
- Nyughass, szeszfazék... Gyerünk.
INDULÁS ELŐTT
Sötét, megvilágítatlan alagút. A zseblámpa táncoló fényében sínpár csillog. A
három férfi felmászik egy elektromos hajtány platójára. Egy pillanatra nagy
csattanással kék szikra fénye önti el a nyirkos boltívet. Elhaladnak egy
pislákoló lámpa mellett.
- Milyen szép - jegyzi meg az Író. - Sötét van, nem látni semmit. Maga
valóban professzor?
- Igen.
- Az én nevem... - kezdené az Író, de a Kísérő félbeszakítja:
- A neved Író.
- Hm... - dünnyögi a Professzor. - Ez esetben az én nevem...?
- A te neved: Professzor - feleli a Kísérő.
- Professzor a nevem és professzor vagyok.
- El vagyok bűvölve - mondja az Író. - Tehát én író vagyok, s természetes,
hogy valami különös oknál fogva mindenki Írónak nevez. El tudja képzelni,
milyen kellemetlen ez?
- Ismert író?
- Nem. Divatos.
- És miről ír?
- Hogy is mondjam... Általában az olvasókról. Semmi másról nem akarnak
olvasni.
- Szerintem igazuk van - jegyzi meg a Professzor. - Másról nyilván nem is
érdemes írni.
- Nincs teljesen igazuk. Írni nem érdemes. Egyáltalán nem érdemes. És maga
- vegyész?
- Inkább fizikus.
- Nyilván ez is merő unalom, igaz?
- Bizony. Különösen, ha sokáig elkerül a szerencse.
Az alagút mögöttük van. A hajnali félhomályban, melyet csak az áramszedő
szikrái világítanak meg, az elektromos hajtány már a töltésen kattog.
- Az én esetem épp a fordítottja - folytatja az Író. - Akkor kínoz az unalom,
ha túl sokáig van szerencsém...
- Kinek van túl sokáig szerencséje? - érdeklődik a Kísérő. - Hiszen mindennap
a lóversenyen hagyod a pénzed.
- Tisztelt Sólyomszem! - szónokol a Kísérő. - A Professzor meg én egy egészen
más lóversenyről beszélünk. Számunkra az egész élet lóverseny, s ez nem
'steeplechare';[Akadályugratás. (angol)] hanem az objektív valóság, profánul
szólva, az igazság keresésének a tükröződése. Az igazság elrejtőzik és mi
keressük. Megtaláljuk, elcsípjük, eljátszadozunk vele s továbbvágtatunk. Igaz,
Professzor?
- Ami az én igazságomat illeti, mindenesetre, nem bújócskázik - mondja erre
a Professzor. - "isten ravasz, de nem gonosz."
- Az ördög - javítja ki az Író.
- Einstein azt mondta, hogy "isten", de a természetre gondolt.
- A manicheusok azt mondták: "ördög", s az ördögre is gondoltak. Így hát
lehet, hogy a maga ördöge nem gonosz; a legelején elrejtette a maga igazságát,
s aztán köpött rá. Maga pedig csak bolyong és keresgéli - hol itt, hol ott. Az
egyik helyen kiásták - aha, az atommag protonokból áll. Egy másik helyen -
micsoda gyönyörűség: A-B-C háromszög egyenlő A'-B'-C' háromszöggel. Szépen
berendezkedett a világban. Az én ördögöm azonban egészen másfajta. Nem ül ölbe
tett kézzel. Én kiásom az igazságot, ő pedig ezalatt csinál vele valamit. S úgy
alakul, hogy én ugyan az igazság után ástam, de amit kiástam, az szar. Vegyük
például Archimedes valamelyik törvényét... A kezdetek kezdetén igaz volt, most
is az, és mindig az lesz. Tessék, bárki ellenőrizheti. De elég, ha a kezünkbe
veszünk egy nyolcadik századbeli festett edényt... igen, a nyolcadik században
a lerágott csontokat hajigálták bele, most viszont múzeumban áll, és mi
rajongva nézzük a visszafogottan elegáns mintázatot, a megismételhetetlen
formáját. Mindenki álmélkodik, egészen addig, amíg ki nem derül, hogy
egyáltalán nem a nyolcadik századból való, hanem a Félszemű Hur mesterkedte
össze s a szenzáció kedvéért csempészte be az ásatásokhoz... A formája továbbra
is megismételhetetlen, a mintázata is visszafogottan elegáns, hanem az
álmélkodás, akármilyen különös is, abbamarad...
- Nahát, nincs igaza - tiltakozik a Professzor. - Maga a laikusokról és a
sznobokról beszél...
- Szó sincs róla - mondja az Író. - Én edényekről beszélek. Én magam már vagy
húsz éve készítek ilyenfajta edényeket. S tekintve, hogy meglehetősen ismert
író vagyok, a vázáim elkápráztatják a könyvbarátokat visszafogott
eleganciájukkal s utánozhatatlan formájukkal. Tíz év múlva pedig beállít egy
kisfiú és naiv együgyűséggel elkiáltja magát: a király meztelen... Száz év
múlva pedig - ki tudja? - megjelenik egy másik kisfiú, s amikor rám talál,
felkiált: "Heuréka!" Ilyen is volt már...
- Uramisten - sóhajt a Professzor. - Maga folyvást erre gondol?
- Életemben először. Ritkán szoktam gondolkodni. Árt nekem.
- Arra gondolok, hogy bizonyára képtelenség úgy regényt írni, hogy közben
egyre azon töprengjen, vajon mit szólnak hozzá majd száz év múlva...
- Persze hogy képtelenség. Ugyanakkor ha száz év múlva nem fogják olvasni,
akkor mi a fenének kell megírni...
- Na és a pénz! - jegyzi meg rosszindulatúan a Kísérő. - Ne nyugtalankodj
miatta, Professzor, ez soha nem gondol ilyesmire. Egyre a nőkön meg a
lóversenyen jár az esze, nos, ez minden gondolata... Igazság! Inkább azt
kérdezd meg tőle, mennyit fizetnek neki egy sorért!
Szünet. A Professzor halkan megszólal:
- Ha ez ilyen egyszerű, akkor miért jött velünk a Zónába?
- Csöndesebben... - figyelmezteti őket a Kísérő.
A hajtány lelassul. A ködből egy félig lerombolt állomásépület tűnik elő.
- Megérkeztünk. - A Kísérő leugrik a sínre. - Pihenő!
- Pfuj-te - nyögi az Író s nyújtózkodik. - Na, most ugye már ihatunk egyet?
A plató tetején szétterített papíron egy kávéval teli termosz, pálinkásüveg
áll s kibontott elemózsiás csomagok hevernek. Mindhárman szorgosan rágnak s
összecsukható poharakból hörpölnek melléje. Most már teljesen kivilágosodott, a
köd azonban nem oszlott föl, ugyanolyan sűrű, mint volt, csak éppenséggel nem
tejfehér, hanem zöldes.
- Ti itt mindketten újoncok vagytok - kezdi a Kísérő. - Én még sosem láttalak
benneteket a Zónában és semmi jót nem várok tőletek. Felfogadtatok - én pedig
azon leszek, hogy minél tovább életben maradjatok, ezért ne vegyetek zokon
semmit, udvariaskodásra nincs idő. Egyszerűen oda fogok vágni azzal, ami a
kezem ügyébe akad, ha nem azt teszitek, amit kell...
- Csak kérem, ha lehet, ne a bal kezemre - kéri az Író.
- Miért?
- Gyerekkoromban eltört. Vigyázok rá.
- Á... - a Kísérő elneveti magát. - Én pedig azt hittem, balkezes vagy, bal
kézzel írsz. Rendben, akkor majd kupán váglak. Volt valami a fejeddel
gyerekkorodban?
- Nagyon keményen bánsz velünk - jegyzi meg az Író s az üveg után nyúl.
A Kísérő elkapja előle az üveget, szorosan bezárja, és zsebre dugja.
- Eh-he-he-he - nyögi az Író és kávét tölt magának.
- Halkabban - szól rá a Professzor. Töprengve fújja a füstöt, s hátát a
hajtány oldalának veti.
- Itt mindig csönd van - mondja a Kísérő. - A géppuskák messze vannak,
tizenöt kilométerre, a Zónában pedig nincs, aki zajt csapna.
- Valóban tizenöt kilométer lenne? - kérdi a Professzor. - Fogalmam sem volt
róla, hogy ilyen mélyre be lehet hatolni...
- Lehet. Behatoltunk. Mindjárt eloszlik a köd, és meglátod, mennyire
behatoltak mások is.
A ködből hirtelen hosszú, csikorgó hang tör elő. Mindenki, még a Kísérő is
összerezzen.
- Mi ez? - kérdi csak az ajkát mozgatva az elsápadt Író.
A Kísérő némán csóválja a fejét.
- Lehet, hogy mégis igaz, hogy itt... valakik élnek? - kérdezi a Professzor.
- Ki? - veti oda megvetően a Kísérő.
- Nem tudom... De létezik egy legenda, amely szerint néhány ember a Zónában
maradt...
- Üres fecsegés ez, nem legenda - szakítja őt félbe a Kísérő. - Senki nincs
itt és nem is lehet. Ez a Zóna, világos? Zóna.
A beszélgetés alatt az Író a fejét forgatja, egyik társáról a másikra emeli
tekintetét. Még mindig sápadt, de fokozatosan megnyugszik.
- Én, természetesen, megértem - mondja -, hogy a Zóna, az Zóna s nem valami
paradicsom, nem vagyunk a természet lágy ölén s nincs köröttünk egyetlen...
e-e... bölény. Azért mindenesetre magammal hoztam valamit.
- Mit hozott magával? - A Kísérő értetlen tekintettel mered az Íróra. - Mi a
fenét hozott magával, maga madárijesztő?
Az Író sokatmondóan megcsapkodja nadrágja farzsebét.
- Add ide - parancsol rá a Kísérő, s nyújtja a kezét.
- Miért?
- Add ide, ha mondom!
Az Író habozik. A sokatmondóan fölényes kifejezés eltűnik arcáról.
- A Zónában nincs kire lőnöd, ostoba - mondja a Kísérő. - Add ide a
mordályod.
- Nem adom - jelenti ki határozottan az Író, de valamivel szerényebb hangon
tüstént hozzáteszi: - Szükségem lehet rá, világos?
- Világos - egyezik bele váratlanul megenyhülve a Kísérő. - Csakhogy igazából
nem lesz rá szükséged. Mert ha valóban szükséged lesz rá, akkor már semmi sem
segít rajtad. Ha pedig beléd vág, vagy, teszem azt, összeégeted magad, akkor én
kihozlak. A halottat, azt igen, azt otthagyom. De ha élsz - kihozlak. Ezt
megígérhetem neked. Megdolgozom a pénzért. Gyerünk.
Az Író nadrágja hátsó zsebéből kelletlenül előhúz egy aprócska női pisztolyt.
- Mindössze egy töltény van benne - dörmögi. - Csőre töltve.
- Vilá-á-gos... - A Kísérő kipattintja a csőből a lőszert, s a fegyvert
hanyagul a talpfákra hajítja. - A Zónában nem szabad lövöldözni - magyarázza
oktató hangon. - A Zónában nemhogy lövöldözni, de néha még egy kavicsot
elhajítani is veszélyes. És nálad van valami? - fordul a Professzorhoz.
A Professzor két ujjával zekéje gallérjához nyúl.
- Erre az eshetőségre egy ampulla van nálam - jelenti ki bűntudatosan.
- Micso-oda?
- Bevarrtam egy ampullát. Méreg.
A Kísérő megdöbbent.
- Haverok, hát ilyet!... No nézd... Mi az, tán meghalni jöttetek ide? Senki
nem akar megkönnyebbülni? - felpattan a talpfákra. - Gondoljátok meg, lehet,
hogy később már nem lesz rá idő. Vagy mód.
Odébb lép a hajtánytól s nyomban eltűnik a ködben.
- Tényleg, miért jött ide? Divatos író, villája van... A nők nyilván
fürtökben lógnak a nyakán... - A Professzor szemöldökét felhúzva néz az Íróra.
- Ezt maga nem értheti meg, Professzor - válaszol szórakozottan az Író, s
közben tenyerében fel-felhajigálja az összecsukható poharat. - Van egy olyan
fogalom, hogy ihlet. Tehát: a fogalmat ismerem, csak éppen ihletem nincs.
Megyek, hogy kunyeráljak egy kicsit.
- Mi az, tán kiírta magát? - kérdi halkan a Professzor.
- Mi? Dehogy, nekem soha nem is volt ihletem. Különben ez nem érdekes. És
maga?
A Professzornak nincs ideje válaszolni. Megjelenik a Kísérő.
- Nemsokára indulunk. Csomagoljanak össze.
A ZÓNA
A köd szétoszlott.
A töltéstől balra, egészen a látóhatárig teljesen kihalt, zöldes félhomályban
burkolózó síkság terül el. A látóhatár fölött pedig a világos égbolton
szétterjedve a színkép tiszta smaragdárnyalatában gyúl ki a hajnal pírja - a
Zóna nem-földi pirkadata. S a dombok fekete sorai mögül nehézkesen előbújik a
néhány, egyenlőtlen foszlányra szakadt, zöld Nap.
- Nos, többek között ezért is jöttem ide... - jegyzi meg rekedten az Író.
Az arca zöldes színű, akár a Professzoré. A Professzor hallgat.
- Nem jó felé néznek - hallatszik a Kísérő hangja. - Arra nézzenek.
Az Író és a Professzor megfordulnak.
A töltéstől jobbra szintén dombvidék húzódik, távolban oszlopok meredeznek,
magasfeszültségű távvezeték deformálódott szerkezete magaslik. A dombok között
út vezet. A töltés itt széles ívben elkanyarodik, s a helyről, ahol hőseink
állnak, jól látható annak a szerelvénynek az eleje, amelyen valamikor tankokat
szállítottak ide.
Elöl azonban történhetett valami: a Diesel-mozdony és két pőrekocsi a töltés
aljában hever, utánuk a síneken néhány vagon árválkodik összevissza - a tankok
lekúsztak róluk, s oldalra dűlve vagy felfordulva hevernek a töltésen és a
töltés alatt: látszik, hogy megkísérelték kivinni őket az útra, azonban végül
nem jutottak el addig - kisebb csoportokat alkotnak az út és a töltés között,
lövegeik különböző irányba fordulnak, egyik-másik, nem tudni, miért,
elveszítette lánctalpát, némelyik szorosan le van zárva, mások nyílásai
tárva-nyitva ásítanak.
- És hol vannak az emberek?... - kérdezi halkan az Író. - Hiszen ott emberek
is voltak.
- Itt mindig én is erre gondolok - feleli hangját lehalkítva a Kísérő.
- Hiszen láttam, hogyan rakodtak be az állomásunkon. Akkoriban még kisfiú
voltam. Akkor mindenki azt hitte, hogy a jövevények meg akarnak hódítani
bennünket. Nos, hát idehozták ezeket... A nagy stratégák... - Kiköp. - És senki
nem tért vissza. Egy teremtett lélek sem. Behatoltak. Na, rendben. Tehát
hozzávetőlegesen az irány ott, az az oszlop... - Kezét előrenyújtva mutatja az
irányt. - De ne az oszlopot nézzétek. A lábatok elé nézzetek. Már mondtam és
még egyszer kijelentem, hogy itt szart értek mindketten. Újoncok vagytok.
Nélkülem egy fityinget sem értek s elvesznétek, mint a vak macskakölykök. Ezért
megyek mögöttetek. Libasorban fogunk haladni. Egymás váltva törtök utat.
Elsőnek a Professzor indul előre. Mutatom az irányt - ne térjetek el tőle, mert
akkor rosszabb lesz. Fogd a hátizsákot.
A Professzor vállára emeli a hátizsákot.
- Tehát, Professzor, az első irány - ott, az a fehér kő. Látod? Gyerünk -
adja ki az utasítást a Kísérő.
A Professzor elsőnek ereszkedik le a töltésről. A Kísérő előreengedi öt
lépésre, majd újabb utasítást ad.
- Hogy is hívnak... Író! Indulj utána!
Egy kicsit vár, azután ő is utánuk ereszkedik.
A Zóna zöld pirkadata véget ér, közönséges napsütéses reggel kezdődik.
A töltésről leereszkedve most lassan, libasorban kapaszkodnak fel a lankás
domboldalon. A töltés innen jól látszik, mintha a tenyerükön lenne. Valami fura
dolog történik ott, a sérült harckocsik felett: mintha felforrósodott
levegőoszlopok emelkednének a hely fölött a magasba, s egyre-másra fényes
szivárvány gyullad ki és árad szét bennük.
Ők azonban nem arra figyelnek. A Professzor elöl lépdel, s minden lépés előtt
gondosan megvizsgálja, hová teszi a lábát. Az Író mögötte lépked, s nem annyira
a saját, mint inkább a Professzor lába elé figyel.
A távolságot pontatlanul tartja be, a Kísérő azonban egyelőre hallgat.
Tekintete gyakorlottan és gépiesen siklik saját lábáról az Író tarkójára, onnan
a Professzor tarkójára, a Professzortól jobbra, majd balra, s azután ismét
saját lába elé.
A Professzor eléri a dombtetőt s a Kísérő tüstént ráparancsol:
- Állj!
A Professzor engedelmesen mozdulatlanságba dermed, az Író azonban még tesz
néhány lépést, s nagyon elégedetlenül hátrafordul.
A Kísérő mozdulatlanul áll, szemét félig lehunyja, csak előrenyújtott kezének
ujjait mozgatja, mintha valamit tapogatna a levegőben
- Na, mi van ott? - érdeklődik viszolygó hangon az Író.
A Kísérő óvatosan leengedi a karját s oldalazva közeledik a Professzor felé.
Arcán feszült és értetlen arckifejezés ül.
- Ne moccanjanak... - suttogja rekedten. - Maradjanak a helyükön, ne
moccanjanak...
Az Író rémülten körültekint.
- Ne mocorogj, te hülye! - sziszegi fojtott hangon a Kísérő.
Mozdulatlanul állnak, akár a szobrok, köröttük pedig békés zöld fű, a bokrok
finoman hajladoznak a gyönge szellőben, fölöttük a szelíden fénylő nap. A
Kísérő mélyet sóhajt, és egyszer csak megszólal:
- Megúsztuk... Gyerünk. Nem, várjunk csak, gyújtsunk rá.
Leguggol és előhúz egy csomag cigarettát. Ajkával kihúz a csomagból egy
cigarettát, s a csomagot a Professzornak nyújtja, aki mellé guggol.
Az Író ingerülten kérdezi:
- Na, legalább odamehetek hozzátok?
- Jöhetsz - feleli cigarettájából mélyet szíva a Kísérő. - Jöhetsz. Gyere
ide. - Hangja egyre határozottabb. - Mit mondtam neked?
Az Író félúton megáll.
- Mit mondtam neked, te tökfilkó? Azt mondtam, "állj", te pedig törtettél
tovább előre, azt mondtam "ne moccanj", te meg forgatod azt a tökfejed... Nem,
ez nem jut el a célig - közli a Kísérő a Professzorral.
- Mit tehetnék? Rossz a reakcióm - feleli panaszosan az Író.
- Kérek egy cigarettát...
- Ha rossz a reakciód, maradtál volna otthon - feleli a Kísérő, s előhúz a
zsebéből egy marék különböző méretű csavart.
Nekifog, hogy "kitűzze" az utat.
Maga elé hajít egy csavart. Vár. Lassan közeleg a helyhez, ahol a csavar
leesett. Elhajítja a következőt. S így megy, lépésről lépésre, csavartól
csavarig előre.
- Gyerünk! - hívja a Kísérő a Professzort -, azt hiszem, túl vagyunk rajta...
Óvatosan haladnak tovább. A Professzor, az Író s mögöttük a Kísérő. A nap már
magasan áll, az égbolton egyetlen felhőcske sincs, a nap forrón süt. Balról
- lejtő, jobbról - csatorna, poshadt fekete víz tölti meg. Mély csönd: se
madárzaj, se rovarok zümmögése. Csak a fű zizeg a lábuk alatt.
Néhány lépés múlva az Író fütyörészni kezd. Még néhány lépés múlva lehajol,
felvesz egy ágat s úgy lépdel tovább, hogy az ággal a nadrágszárát csapkodja.
A Kísérő komor tekintettel figyeli, mit csinál az Író. S amikor az a faággal
jobbra és balra a kiszáradt virágokat kezdi lefejezni, a Kísérő előhúz a
zsebéből egy csavaranyát, s nagyon pontosan az Író tarkójához vágja. A vidám
füttyszót vékony jajszó váltja fel.
Az Író a fejéhez kap, és kétrét görnyedve leguggol. A Kísérő megáll fölötte.
- Nos, ez is előfordulhat - jelenti ki. - Csak épp sikítani sem lesz időd...
A gatyád nincs tele?
Az Író lassan felegyenesedik.
- Mi volt ez? - kérdezi rémülten, tarkóját tapogatva.
- Meg akartam mutatni neked, mi lesz - magyarázza neki a Kísérő -, ha így
fogsz sétafikálni a Zónában! Öngyilkosjelölt...
- Rendben, rendben - feleli az Író ajkát nyalogatva. - Megértettem.
Szemétdombon törtetnek át. Tört üveg csillog, horpadt teáskanna, egy
leszakított lábú baba, rongydarabok, rozsdás konzervdobozok hevernek
összevissza...
Most az Író lépdel elöl, arca haragos és feszült, ajka legörbül.
Hatalmas árok, egy félig leeresztett légelhárító ballon teste tölti be.
Süppedő felületen lépdelnek, lassan haladnak, óvatosan váltogatják lábukat, s
ekkor az Író váratlanul különös, károgó hangot hallat s megáll.
Nedvesség önti el. A nedvesség a testéből jön, a ruháján keresztül,
patakokban ömlik az arcán, lecsurog meggörbedt ujjairól, haja az arcához tapad,
majd fürtökben csúszik le a mellére és a vállára.
- Nyugalom, gyerekek - biztatgatja őket a Kísérő. - Csapdába estünk. Feküdj!
- kiált az Íróra. - Próbálj lefeküdni! Te is feküdj! Professzor! Hasra! Semmi
vész, mindjárt lehasal...
A Kísérő és a Professzor lehasalnak, az Író azonban képtelen rá. Látni, hogy
a testét görcs rázza.
Aztán az egész ugyanilyen gyorsan véget is ér. A veríték a szemük láttára
felszárad, s íme, az Író már ugyanolyan száraz, mint amilyen volt, csak éppen
a vállán és a mellén függ s lebeg a szélben száraz csomókban a kihullott haja.
Az Író erőtlenül oldalt zuhan.
Feláll a Kísérő, majd utána a Professzor is, és óvatosan közelednek az
Íróhoz.
- Semmi vész, semmi vész - ismételgeti a Kísérő. - Mindjárt feláll. Szó, ami
szó, ördögi szerencséje van... Nem egy jóembernek a szeme folyt itt ki, ő
azonban néhány hajtinccsel megúszta... No, felállni, felállni, mit
heverészel...
Az Író nagy nehezen feltápászkodik, megtapogatja a fejét, az ujjaihoz tapadt
hajszálakat nézegeti.
- Menjünk - ösztökéli őket a Kísérő. - Úgysem tudod összeszámlálni a
hajszálaidat... Professzor, előre.
Bemásznak egy időtől málladozó álcázóháló alá. Látni, hogy egykor
géppuskaállások voltak itt: lőszeresládák, földbe süppedt géppuskák,
homokborította sisakok és gázálarcok hevernek.
- Pihenő - jelenti be a Kísérő.
Mindnyájan mozdulatlan állnak. Köröttük csönd, csak a szél fütyörészik, s
egy, a Professzor lába köré tekeredett piszkos és gyűrött újságpapír zizeg.
- Várjanak - kéri az Író. - Valami van a lábammal... Rakoncátlankodik...
- Mi volt ez? - kérdi a Professzor, meg sem fordulva.
Az Író idegesen vihog, a Kísérő pedig ezt mondja:
- Fogalmam sincs... Volt, elmúlt, hála istennek. - S körbepillantva ezt
sziszegi: - Micsoda ronda vidék!
Elhelyezkednek az álcázóháló árnyékában. A Kísérő italt tölt szét a felé
nyújtott poharakba. Mindnyájan isznak.
- Van étvágya, Professzor? - kérdezi az Író, s undorral harap egyet a kemény
tojásból.
- Mit tagadjam, nem nagyon - feleli a kérdezett.
- Sör kéne most - sóhajt az Író. - Jó hideg! Kiszáradt a torkom.
A Kísérő tüstént önt nekik egy-egy kupicával. A Professzor óvatosan
megkérdezi tőle:
- Sokáig kell még mennünk?
A Kísérő némi hallgatás után komoran mondja:
- Nem tudom.
- És a térkép szerint?
- Ugyan, mit ér a térkép? Aztán meg, hát térkép ez? Nincs léptéke. A
Mizantróp ugyan két nap alatt megjárta, de az a Mizantróp volt.
- Miféle Mizantróp? - kérdezi az Író.
A Kísérő kuncog, ráérősen rágyújt.
- A Mizantrópot egy napon se lehet velünk említeni. Az első naptól kezdve űzi
ezt a mesterséget, engem is ő avatott be, amikor felnőttem. Remek fickó volt.
Nagymenő.
- Aztán miért... volt? - kérdi az Író. - Talán...
- Bizony. Pontosan. Két-három emberrel vágott neki, de egyedül tért haza. Hát
ha vele jöttek volna el... - kellemetlenül nevet, tekintetét a Professzorról az
Íróra viszi át s viszont. - Mellesleg, idáig vele is eljutottak volna. Rendben!
- szakítja félbe önmagát. - Csináljanak, amit akarnak, én alszom egy kicsit.
Csak ne zsibongjanak... S eszükbe ne jusson elsétafikálni...
A Kísérő fejét a hátizsákra hajtva elalszik, a Professzor pedig az Íróval,
hátukat az árok agyagos falának vetve, rágyújtanak és beszélgetnek:
- Mégis mi történt azzal a Nagymenővel? - kérdezi az Író.
- Ő az egyetlen, aki eljutott addig a helyig és vissza is tért - feleli a
Professzor. - Visszatért, és két nap alatt meggazdagodott... Hihetetlenül
meggazdagodott... - A Professzor elhallgat.
- Na és?
- Aztán felkötötte magát. Egy hét múlva.
- Miért?
A Professzor vállat von.
- Sötét történet. Vissza akart menni oda, de kettesben... a mi emberünkkel...
A mi emberünk beállított hozzá a megbeszélt időben, a Mizantróp pedig ott lóg.
Az asztalon térkép s egy levél, mindenféle jókívánságokkal.
- S az nem lehet, hogy a mi emberünk... szóval, hogy ő...?
- Igen. Képes lenne rá - ért egyet nagyon is könnyedén a Professzor.
Egy ideig némán füstölnek.
- Mi a véleménye, Professzor, az a bizonyos hely valóban létezik? Ahol
teljesülnek a kívánságok...
- A Mizantróp meggazdagodott. Egész életében arról ábrándozott, hogy gazdag
lesz.
- És felkötötte magát...
- Maga biztos benne, hogy azért ment oda, hogy meggazdagodjék? Mármint a
Mizantróp? Miért, tán mondta valakinek, minek járt a Zónába? Az ember
tulajdonképpen sohasem tudja, mit is akar. Bonyolult egy lény. A feje is akar
valamit, a gerincveleje is, de másvalamit, a lelke pedig valami
harmadikfélét... És senki nem tud eligazodni ebben a kásahegyben.
Mindenesetre, itt a legtitkosabb vágyról van szó. Érti, mit mondok? A
legtitkosabbról.
- Ez helyes - állapítja meg az Író. - Nagyon helyesen mondja. Az előbb azt
mondtam, hogy ihletért jövök ide... Hazugság. Köpök az ihletre...
A Professzor kíváncsian néz rá.
Az Író kis szünet után folytatja:
- Habár lehet, hogy tulajdonképpen mégis az ihletért... Honnan tudnám, minek
nevezzem azt, amit akarok? S honnan tudjam, valóban akarom-e azt, amit akarok?
Ezek valahogy megfoghatatlan dolgok: elég nevet adni nekik, és az értelmük
eltűnik, szertefoszlik. Akár egy medúza a napon. Látott már olyat?
A Professzor lesüti a szemét, s koszos és berepedt körmeit nézegeti.
- No-no. Mellesleg, meg kell hogy mondjam, magának... Éppen magának
egyáltalán nem ajánlatos odamenni.
Az Író képmutatón bólogat.
- Na persze, persze... Természetesen, én nem vagyok tudós... De maga - az
egészen más! Ön valóban tudós? Akkor természetesen! Kísérlet, tények... Az
igazság az utolsó lépésben. Csakhogy szerintem nincsenek tények. Általában sem
léteznek, itt a Zónában pedig végképp nincsenek. Itt minden valakinek az
agyszüleménye, nem érzi? Ez az egész egy ostoba ötlet! A bolondját járatják
mindnyájunkkal. De hogy kik - arról fogalmunk sincs. Miért? Fogalmunk sincs
róla.
- Lehet, hogy mégis érdekes lenne megtudni, ki és miért?
- Ugyan, nem erről van szó! "Ki és miért?" Mi értelme van a maguk
tudományának? Kinek a lelkiismerete lesz ettől tisztább? Kinek a lelkiismerete
fáj majd tőle? Az enyém? Nekem nincs lelkiismeretem, nekem csak idegeim vannak.
Lehord egy szemét alak - sebet kapok. Egy másik szemét fickó megdicsér - még
egy seb... Hiszen nekik mindegy, hogy mit írok! Mindent felzabálnak! A szíved,
lelked beleadod - felfalják a szíved és a lelked. Valami ocsmányságot húzol elő
a lelkedből - azt is felfalják... Teljesen mindegy nekik, mit zabálnak. Egytől
egyig mind csuda műveltek, valamennyiüket szellemi éhség kínozza... Mind csak
zümmögnek, zümmögnek körülöttem - újságírók, szerkesztők, kritikusok, s
ráadásul szünet nélkül mindenféle nőszemélyek... Ugyan miféle író vagyok, ha
gyűlölöm az írást, ha az írás számomra kín, szégyenletes és kínos foglalkozás,
mint valamilyen beteges fiziológiai funkció...
Hirtelen elhallgat, s egy ideig behunyt szemmel hever. Az arca rángatózik.
- Hiszen korábban azt hittem, hogy szükségük van rám - folytatja halkan.
- Hittem benne, hogy lesznek, akik jobbak és becsületesebbek lesznek a
könyveimtől. Tisztábbak, jobbak... Senkinek sem kellek. Csak egy villát
szereztem a lelkem árán. Szaunával. Ha megdöglök, két nap múlva elfelednek, és
másvalakit fognak falni. Hát hagyhatom ezt ennyiben? Át akartam formálni őket a
saját képemre és hasonlatosságomra. De ők formáltak engem a saját kedvükre.
Régebben a jövő csupán a jelen ismétlődése volt, s a változások valahol ott
derengtek a látóhatár peremén. Most azonban már nincs semmilyen jövő.
Egybeolvadt a jelennel. Talán készen állnak erre? Megpróbáltam felkészíteni
őket, de nem kívánnak felkészülni rá, nekik teljesen mindegy, csak falnak.
- Szenvedélyes... - jelenti ki lassan a Professzor. - Nagyo-o-on
szenvedélyes... Hiszen maga, Író úr, képes lenne mindnyájukkal jót tenni.
- Na, most már elég volt magából! - feleli a másik anélkül, hogy kinyitná a
szemét.
- Nem, nem, hiszen ez nagyon veszélyes, érti? Egy szenvedélyes jótevő!
Az Író egy ugrással leül s dühödt pillantást vet a Professzorra.
- Mi a veszélyes? Mi a veszélyes? Nyugalmat akarok, világos? Nyugalmat!
- Világos. De hiszen most nem a sivatagba menekül, hogy nyugalomra leljen. A
Zónába megy! Éppen ahhoz a bizonyos helyhez!
Az Író ismét hátradől s tenyerével eltakarja szemét.
- Ó, nem akarok én vitatkozni magával! Vitában születik az igazság, az az
átkozott!...
A Kísérő kinyitja a szemét. Egy ideig fekszik, hallgatózik. Majd nesztelenül
feláll, puha léptekkel kilép az árnyékból, s megáll az alvó Professzor és Író
felett. Egy ideig figyelmesen méregeti őket. Arca feszült, tekintete értékelő.
Végül, alsó ajkát beharapva, halkan kiadja a parancsot:
- Indulás!
A két domb közötti keskeny völgyecskét mocskos lé tölti be. Félig elrothadt,
cuppogó rőzseúton lépdelnek. A mocsár fölött bűzös köd kavarog. A Kísérő elöl
halad, az Író és a Professzor mögötte vánszorognak. Nagyokat fújtatnak,
látszik, hogy alaposan elfáradtak.
A Kísérő váratlanul megáll, mintha egy láthatatlan akadálynak ütközött volna.
Egyetlen porcikája sem mozdul, óvatosan körbeszagol.
Az Író egy botra támaszkodva megáll mellette s kissé kifújja magát.
- No... Mi van még? - kérdezi.
- Elhallgass... - szól rá halkan a Kísérő.
Úgy tesz, mintha lépni akarna, de a helyén marad. A zsebébe nyúl, előhúz egy
csavart, már lendíti a kezét, de meggondolja magát. A csavar kihullik a
kezéből. Az arca sápadt és zöld, veríték borítja.
- Azt már ne-e-em... - dünnyögi.
Kezét széttárva hátrál. Majd oda sem nézve, elveszi a botot az Írótól s a
mocsarat döfködi vele a rőzseút mellett.
- Így biztosabb lesz... - jegyzi meg rekedten. - Na, gyerünk utánam...
Óvatosan letér a rőzseútról, s azon nyomban térdig süllyed az ingoványban.
- Ez meg mire jó? - kérdezi panaszosan és csüggedten az Író.
A Kísérő nem válaszol. A bottal tapogatózik maga előtt, s egyre távolabbra
kerül a rőzseúttól.
Derékig merülve a cuppogó latyakba vánszorognak a ködben, egyre-másra
elesnek, fejük a víz alá kerül, köpködnek, harákolnak. Megállni tilos, mert az
ingovány nyomban beszívja őket.
A Professzor hirtelen nyakig elmerül, s hasztalan igyekszik felemelkedni és
hasra feküdni, ez nem sikerül.
- Segítség! - kiáltja utolsó erejéből.
A Kísérő megfordul. Arcán őszinte iszonyat.
- Hová másztál? - üvölti rekedten, s a sarat szétfröcskölve a Professzorhoz
vonszolja magát. - A hátizsák! Hajítsd el a hátizsákot!
A Professzor a fejét rázza, már csak ez a testrésze ágaskodik ki az iszapból.
- A botot! - hörgi. - Ide a bottal!
- Hajítsd el a hátizsákot, ha mondom!
- Vesd le a hátizsákot, te ostoba! - visítja az Író, s tehetetlenül
kapálódzik a sárban.
- A bot... - A Professzor feje is az ingoványba süpped, majd ismét felbukkan,
és rémisztő hangon bömböli: - Ide a bottal, te barom!
Igyekszik elkapni a felé nyújtott botot, mellényúl, majd végül kitapogatja s
mindkét kezével belekapaszkodik.
Nagy nehezen kimásznak egy száraz, agyagos lejtőre.
- Na, elsüllyedtél volna, akár egy nyeletlen fejsze - zsémbel a Kísérő. - S
engem is magaddal rántottál volna. Egyedül mászott volna az Író tovább a
mocsárban. Mi a fenét ragaszkodsz úgy a zsákodhoz!
- Minek kellett erre letérnünk - acsarkodik a Professzor.
- Nem a te ostoba fejedre tartozik, merre menjek...
- Nos, az én zsákom viszont rád nem tartozik!
- Mi van benne, csak nem kincsek? - harsogja ingerülten az Író, a Professzor
azonban egyáltalán nem törődik vele.
- Ez egyszerűen felfoghatatlan! - mondja. - Remek úton lépdelünk, s egyszer
csak magától belemászik ebbe a... pöcegödörbe!
- Az ösztönöm, fel tudod ezt fogni? Az ösztönöm parancsolta!
- Jó kis ösztön!
- Pápaszemes hülye. - A Kísérő a térdét csapkodja, csak úgy hullanak róla a
megszáradt sárdarabok.
- Hogy milyen a szemem, az nem a maga dolga. Különben is elég volt.
Ostobaság.
- Nem ostobaság. Ami pedig téged illet, ezzel a bottal jól a füled közé
kellett volna csapnom! Add ide az üveget... Nézze meg az ember, egy pár mocskos
alsógatyáért majdhogynem a paradicsomba kerültél.
- Miféle alsógatyáért? - kérdi az Író.
- Ugyan, mi lehet a zsákjában? No, legfeljebb konzervek...
- Ugyan, miféle konzervek! Nem vehettem le, nem tudtam kikapcsolni!
Elsüllyedtem volna, mielőtt kikapcsolom, hogy az ördög vinne el mindannyiunkat!
- Rendben. Elég... - A Kísérő feláll, s homlokát ráncolva megszemléli a
helyet. - Ugyan hová az ördögbe kerültünk? Olyan ismeretlen ez a hely...
Micsoda szemét alak a Mizantróp, semmit nem jelzett a mocsárnál, pedig ott
biztosan van valami... Persze lehet, hogy csak azután jelent ott meg, hogy a
Mizantróp elkészítette a térképet.
- Mondja csak - szólal meg a Professzor. - A Mizantróp az egyetlen ember, aki
eljutott addig a helyig?
- Másokról nem tudok.
- És olyanok voltak, akik elindultak, de nem értek oda? - kérdezi váratlanul
az Író.
- Voltak. Én is indultam már, de nem jutottam el odáig.
- S miért mentek oda? - kérdi a Professzor.
- Mindenki másért... A többség természetesen pénzért. Talán azt hiszed, nem
tudom, hogy te miért akarsz odajutni? Akarod, hogy megmondjam? Nem vettek be az
expedícióba, hát elhatároztad, hogy megmutatod nekik, hogy tévedtek. És jól
tetted! Érted? Rendbe akarod hozni a személyes dolgaidat, és fel akarsz fedezni
valamit, amitől mindenki elámul. Nézzék, ez a Mi Professzorunk, megérdemli a
Nobel-díjat!
- Na és maga? Maga miért jön?
A Kísérő egy darabig ellenségesen hallgat, aztán így szól:
- Nekem megvannak rá a magam családi okai...
- Mint a Mizantrópnak? - kérdi halkan a Professzor.
A Kísérő váratlanul megfordul és a Professzorra néz, de az behunyt szemmel,
kezét nyugodtan a mellére helyezve fekszik.
- Te ne hasonlíts engem hozzá - figyelmezteti a Kísérő fenyegetőn. - Nem
ismerted, soha nem láttad, s engem sem ismersz. Úgyhogy nincs mit
összehasonlítanod.
- Senki nem ismer senkit - jegyzi meg a Professzor anélkül, hogy kinyitná a
szemét.
- Ugyan, hagyjátok abba! - szól rájuk ingerülten az Író. - Senki nem ismer
senkit, persze! Senki nem érti - Newton-féle binom! Családi ügyei vannak...
Mindenét eljátszotta a lóversenyen, otthon nincs mit zabálni, dolgozni nem
akar, mert születésétől fogva lumpen... ami pedig az italt illeti, ugyancsak
rászokott, és a kártyát sem veti meg... A felesége meg, amilyen zsémbes
boszorkány, folyton a fülét rágja, hogy adjon pénzt... egy csomó gyerek a
nyakán, s mind bandita, állandóan az őrszobán vannak... Senki nem ismer senkit!
Mesélje valaki másnak!
Az Írót hallgatva a Kísérő mind dühösebb lesz, szeretne megszólalni,
félbeszakítani, de képtelen rá. S csak miután az Író elhallgat, sikerül
kipréselnie magából:
- Fogd be a szád, te... te... Hogy mersz így beszélni rólam? Ugyan mit
tudhatsz rólam? Ócska kis firkász vagy, bértollnok... A klozettek falára
kellene írnod, te ingyenélő... Van egy lányom... tudod? Születésétől fogva
nyomorék, tudod? A Zónát járom, s ő fizet meg érte! Kisgyerek, és kigúnyolják,
mert vak és mankóval jár! Mindent, amit a Zónából kihoztam, doktorokra
költöttem, de azok már semmit nem ígérnek. Csupa professzor! Akár maga!... Eh,
minek is állok szóba veled, te szemét!
Hirtelen feláll s eltűnik a domb mögött.
- Kár volt - szólalt meg a Professzor.
- Miért? Na és ha kár volt? Úgyis hazudik. Most találta ki az egészet.
Átlátok rajta!
- Nem, nem. Már régóta ismerem. Szörnyű élete volt. Már suhanckorában stalker
lett, többször ült börtönben, megsebesült, a lánya pedig valóban torzszülött, a
"Zóna áldozata", ahogy az újságokban írják. Néhány évvel ezelőtt a laboránsom
volt a kutatóintézetünkben, úgyhogy én...
- Akkor is hazudik. Nem a lányáról van szó. Életében most jutott először
eszébe a lánya. Egyszerűen az az igazság, hogy egyetlen lumpen sem szereti, ha
lumpennek nevezik. Előkelő modor kell neki, nemes érzésekkel közelíts feléje...
A gróf a képedbe vágta a kesztyűt s büszkén távozott... Egy zsák pénzzel fog
hazatérni, majd meglátja.
- Érzem a rutinos Írót... No jó, nem fontos.
Hallgatnak. A Professzor fölényesen elmosolyodik:
- Zsákmánnyal tért haza - boldog. Élve tért haza - sikeres. Golyót kapott az
őrtől - szerencsés. A többi pedig - a sors.
- Ugyan, mi ez a csüggedt bölcselkedés?
- Helyi folklór. Maga folyton elfelejti, hogy a Zónában vagyunk. A Zónában
nem tehetsz hirtelen mozdulatokat s nem kockáztathatsz meg erős szavakat.
- Elnézést. Csak nem kedvelem, ha hétköznapi dolgokat filozófiai köddel
burkolnak be.
- Mi az, amit egyáltalán szeret?
- Régebben szerettem írni, de most már semmit nem szeretek. És senkit.
- Soha nem jutott eszébe, hogy eljön az idő, amikor mindenki elhiszi majd,
hogy létezik az a hely, ahová most tartunk? S akkor majd mindenki ide özönlik,
ezrek, százezrek? - kérdezi hirtelen a Professzor.
- Most is sokan hisznek benne, de hogyan juthatnának ide?
- Idejutnak, barátocskám, idejutnak. Ha csak egy is az ezerből, de eljut ide.
Hiszen a Mizantróp is eljutott ide... És a Mizantróp még nem is a legrosszabb.
Vannak szörnyűbbek is. Nincs szükségük aranyra, és családi gond sem kínozza
őket. Meg akarják váltani a világot, galambocskám! Az egész világot a saját
kedvükre szeretnék átformálni, a földgolyó összes trónra nem került uralkodója,
nagy inkvizítorok, mindenféle Führerek, jótevők és jóakarók... Gondolt valaha
erre?
- Az igazat megvallva, nem - feleli az Író.
- Pedig érdemes erre gondolni. Ami engem illet, hajlamos vagyok hinni a
rémmesékben. A tündérmesékben nem hiszek, de a rémmesékben igen...
Az Író a száját elhúzva figyelmesen méregeti a Professzort.
- Magának fogalma sincs az emberekről - szólal meg végül,
- Megint ez az üres filozofálgatás. Magától értetődik, hogy előfordulhat,
hogy valaki világmegváltó szándékkal jön ide, valójában azonban köp a világra,
nőkre van szüksége, italra és még több pénzre... Professzor, hiszen azoknak az
embereknek nem túl nagy a fantáziájuk! Na, legfeljebb tiszta szívéből kívánja,
hogy üsse el egy autó a főnökét... Tudja maga, kikből lesznek azok a bizonyos
Führerek? Vagy a nők nem kedvelik őket, vagy a kritikusok nem értékelik őket,
vagy büdös a szájuk... Professzor, maga személyesen meggyőződhet erről, amikor
eljut oda... Hiszen én magán is átlátok. Hiszen az arcára van írva, hogy valami
csodás, az egész emberiséget boldoggá tevő jó cselekedetet gondolt ki. Más az
én helyemben megrémülne. De, amint látja, én nyugodt vagyok!
- Miattam nyugodt - szólal meg a Professzor. - Ez látszik is. Mindenkit a
saját mércéjével mér. Politikus, szociológus - az lehetne... Miattam nem
nyugtalankodik. És önmaga miatt?
- Önmagam miatt? Nos, az én ügyeim senkire nem tartoznak. Köpök a maga egész
világára. Engem a maga egész világában csupán egyetlen ember érdekel - ez
itt... - Az Író a saját mellére bök. - Ér-e valamit ez az ember, vagy nem?
Hiába tömi a bendőjét, vagy mégis sikerült megtalálnia a maga számára a bölcsek
kövét?
- Ide hallgasson - mondja a Professzor. - Ne csapja be önmagát. Hol azt
mondja, hogy az ihletért, hol a szépségért, hol a nyugalomért megy oda...
- Amikor majd megtudom, ki is vagyok én voltaképp, akkor megnyugszom, eljön
az ihlet, megérint a szépség...
- Na és, ha azt tudja meg, hogy maga egy szar alak? Ha kiderül, hogy nemhogy
a hasznára való bölcsek kövét sem lelte fel, de a másét is összetörte? Szép kis
nyugalom lesz!
- Ez viszont, kedves Einstein barátom, már nem a maga dolga. Kérem,
foglalkozzon a maga emberiségével, de engem hagyjon ki belőle.
- Igen-igen, ez világos. Engem csak egyvalami nyugtalanít. Úgy érzem, maga
valóban csak azt szeretné, ha mindenki békén hagyná, s ha lehetne - mindörökre.
- Aranyat érő szavak!
- Ha pedig mindenki, akkor én is - állapítja meg a Professzor. - Ezért is
kérem meg magát: mégis, gondolja csak meg, miért jön velünk. Jól gondolja meg!
Hiszen jó néhány milliárd ember él a földön, akik teljesen vétlenek abban, hogy
maga egy szemét alak.
A Kísérő visszatér.
- Elég volt a heverészésből - fordul hozzájuk. - Menjünk...
Finom porral borított mellékúton vánszorognak. Minden lépésükkel port
kavarnak, s a por egy ideig lebeg a mozdulatlan levegőben. Az út mentén korhadt
távírópóznák húzódnak. Nagy a hőség, előttük az út felett a forróságtól remeg a
levegő.
Az elöl lépdelő Professzor hirtelen megtorpan, útitársaihoz fordul, s
zavarodottan megszólal:
- Egy autó van ott elöl... Működik a motorja...
- Ne törődj vele - nyugtatja meg a Kísérő... - Már húsz esztendeje működik.
Inkább nézz a lábad alá, s haladj pontosan az út közepén...
Elhaladnak az út szélén álló, vadonatújnak látszó teherautó mellett, amely
mintha most gördült volna le a futószalagról. Motorja üresjáratban működik,
kipufogódobjából kékes füst vágódik ki s oszlik szét a ködben. Kerekei viszont
agyig belesüppedtek a földbe, s a vezetőfülke félig nyitott ajtaján és alján
egy vékony fácska nőtt át.
Valamikor, valószínűleg éppen a Látogatás napján, ez a hatalmas teherautó egy
különleges pótkocsin hosszú, méteres átmérőjű gázcsövet szállított az úton. A
teherautó balról egy oszlopnak vágódott, a cső legördült a pótkocsiról s kissé
ferdén elállta az utat. Bizonyára akkor dőltek ki helyükből s zuhantak
keresztben az útra a távíró- és telefonpóznák. A vezetékeket most rozsdaszín
penész nőtte be. A penész moszatszerű csimbókja sűrű függönyként lóg le s
elzárja az utat.
A cső torka fekete, kormos, az előtte levő föld is kormos, égett, mintha a
csőből többször is kormozó láng csapott volna ki.
- Mi van, bemászunk oda? - kérdezi az Író, csak úgy magában, senkihez sem
fordulva.
- Ha megparancsolom, bemászol - feleli hidegen a Kísérő, s néhány kockakövet
vesz el az árokpartról. - Na, lépjenek félre. - Karját lendíti, a kockakövet
belehajítja a cső szájába s ő maga félreugrik.
Hallani, ahogy a kockakő cseng és dübörög a cső belsejében. A Kísérő egy kis
ideig vár, majd elhajítja a második kockakövet is. Dübörgés, csengés-bongás.
Ismét csönd.
- Úgy - állapítja meg a Kísérő, és lassan megrázza tenyerét. - Mehetünk. - Az
Író felé fordul. - Induljunk.
Az Író szeretne ugyan mondani valamit, de csak görcsösen sóhajtozik. A
zsebéből előhúz egy lapos üveget, sietve lecsavarja a kupakját, kortyint
néhányat, s átadja az üveget a Professzornak. Kabátujjával megtörli száját.
Szemét le nem veszi a Kísérő arcáról. Mintha várna valamit. De hiába.
- Nos? A többi már a sorstól függ? - kérdezi, s mosolyt erőltet magára.
Egy lépést tesz a cső felé. Megáll a cső félelmetesen ásító torka előtt.
Lassan zsebre dugja a kezét s megfordul.
- És miért éppen én? - érdeklődik szemöldökét magasra húzva. - Mi az
ördögért? Nem megyek.
A Kísérő egészen közel lép hozzá, s az Író meghátrál.
- Bemész! - sziszegi a Kísérő egyenesen az Író arcába.
Az Író némán rázza a fejét. A Kísérő ekkor váratlanul gyomorszájon vágja,
majd felülről fejen csapja, aztán a hajánál fogva megragadja, kiegyenesíti és
pofozni kezdi.
- De még mennyire, hogy mész!... - hörgi erőlködve.
A Professzor megpróbálja elkapni a kezét, de a Kísérő oda sem fordul,
könyökével félrelöki, orron találja, s leveri a Professzor szemüvegét.
- No!
Az Író megtörli felhasadt ajkát, a tenyerére, majd a Kísérőre pillant.
- Istene-e-em... - nyögi.
Határtalan undor jelenik meg az arcán, többé egy szót sem szól,
kacskaringósat köp a Kísérő lába elé, megfordul s belebújik a csőbe.
A Kísérő nyomban félreugrik, minél messzebb a csőtől s magával cibálja a
Professzort is. A csőből tompa csörömpölés hallatszik, majd kopogás és zihálás.
A Professzor remegő kézzel veszi fel újra a szemüvegét. Az egyik üveg
megrepedt. A zaj halkul a csőben.
- Utánam! - kiáltja rekedten a Kísérő, s beleveti magát a cső sötét szájába.
Mindketten egy kerek, kupolaszerű, némileg egy keleti fürdőre emlékeztető
helyiségbe másznak ki a csőből. Úgy tűnik, valamikor parancsnoki harcálláspont
lehetett itt: összecsukható, asztalok és székek, az asztalokon néhány
telefonkészülék (mindegyik kagylója le van véve a helyéről), félig elporladt
térképek, széthajigált ceruzák. A padlón konzervekkel és üvegekkel teli ládák.
S nem tudni, mi célból, egy babakocsi. Az Író az egyik asztalnál ül, és egy
üveget bont fel.
- Lám, ez minden, s te még féltél - szólal meg vidáman a Kísérő.
Szemmel láthatóan először jár itt - élénk kíváncsisággal szemlélődik, minden
sarokba bepillant. Az üveggel bajlódó Író komor iróniával figyeli.
- Ha azt mondom, hogy mehetsz, ez azt jelenti, hogy mehetsz - folytatja a
Kísérő. - Add csak ide, mit piszmogsz vele? - Elveszi az üveget az Írótól s
ügyesen kiüti belőle a dugót. - Hová öntsek? Nincs hová? Akkor igyál egyenest
az üvegből, legyél az első, megszolgáltad...
Közben a Professzor körbejárja a helyiséget, s szórakozottan a helyükre teszi
a telefonkagylókat. Az Író sokáig az üveg szájához tapad, majd térde közé
szorítja, s megnyalja szája szélét.
- Na milyen? Felmelegített? - érdeklődik élénken a Kísérő. - Ez az! A
Mizantróp néhány órát üldögélt itt, amíg összeszedte magát és helyre nem állt
az egyensúlya... Ugyan, igyál, igyál csak, majd elveszek egy felbontatlant, van
itt belőlük bővet.
- Kedves Csingacsguk! - harsogja az Író. - Megértem, hogy a maga körbejárása
nem más, mint a bocsánatkérés egy sajátos formája. Megbocsátok magának. Nehéz
gyermekkor, a környezet, a neveltetés, mindezt megértem. Azonban ne kergessen
hiú ábrándokat! Feltétlenül bosszút állok még.
A Kísérő, aki egy új üveggel veszkődik, megkérdi
- Csak nem?
- De igen, igen. Bosszúálló természetű vagyok, mint minded író és művészféle.
Természetesen nincs szándékomban megverekedni magával s még kevésbé golyót
ültetni a bordái közé...Mindent sokkal finomabban csinálok. Olyan tűt szúrok a
maga vastag bőre alá, hogy rögtön megkeseredik tőle az élete. Bele egyenest az
agyába! A központi idegrendszerébe!...
Ebben a pillanatban telefoncsengés hallatszik. Mindnyájan összerezzennek,
majd a Professzor felemeli a kagylót:
- Tessék...
A hallgatóban brekegő hang érdeklődik ingerülten:
- Ez a kétszázhúsz háromszáznegyven négyszáztizenkettő? Hogy működik a
készülék?
- Fogalmam sincs - feleli a Professzor.
- Köszönöm, csak ellenőriztük.
Rövid búgások. Mindnyájan egymást nézik, aztán a telefonkészüléket. A
Professzor hirtelen hátat fordít útitársainak s gyorsan feltárcsáz egy számot.
Arcán káröröm.
- Halló? - harsan egy rekedtes férfihang.
- Bocsáss meg, ha megzavarlak - kezdi a Professzor -, azonban nem tudom
megállni, hogy ne mondjak néhány szót. Remélem, megismertél?
Csend.
- Mit akarsz?
- Régi épület, kazánház, négyes bunker. Sejted már?
- Azonnal felhívom a rendőrséget.
- Már késő! - állítja meg ujjongva a Professzor. - Nem érhetsz el. Tudod,
hol vagyok? Két lépésre onnan! Két lépésre vagyok ettől a helytől, te pedig
semmit nem tehetsz ez ellen. Telefonálj, ahová akarsz, írj feljelentéseket,
kérj orvosi vizsgálatot, lázítsd fel ellenem a munkatársaimat, fenyegetőzz -
úgy és ahányszor csak akarsz. Azért hívtalak fel, hogy elmondjam: gazember
vagy, de én ennek ellenére két lépésre vagyok attól a helytől.
Szünet.
- Hallasz? - kérdi a Professzor.
- Tisztában vagy vele, hogy ezzel vége a tudományos pályafutásodnak?
- Túlélem. Egy ilyen ügy érdekében túlélem.
- Tisztában vagy vele, hogy börtön vár rád? Kényszermunka?
- Elég volt! Hiszen két lépésre vagyok onnét. Csak nem gondolod, hogy most
megijeszthetsz?
Szünet.
- Istenem - sóhajt fel végül a láthatatlan beszélgetőpartner. - Hová
jutottunk! Figyelj egy kicsit önmagadra. Hiszen te már régóta nem gondolsz az
ügyre. Te még csak Herosztrátosz se vagy, csak... Egyszerűen ártani akarsz
nekem, bele akarsz köpni a levesembe, s boldog vagy, hogy sikerült... Emlékezz
csak vissza, az ördögbe is, hogy kezdődött ez az egész! Micsoda ötleteid
voltak, micsoda lendület volt benned! Most pedig, csak rám és magadra gondolsz.
Hol vannak azok a milliók, milliárdok, akikről beszéltünk, a semmit nem sejtő
millió és milliárd együgyű lélek! Istenemre, menj, menj csak! Fejezd be már ezt
az - aljasságot. Mégis, emlékeztetlek valamire. Gyilkos vagy. A remény
gyilkosa. Nemzedékek százai követnek majd, s mindegyikben milliók fognak
elátkozni és megvetni...
A Professzor lázasan tapogatja a berendezést, megpróbálja kikapcsolni a
hangszórót, de sikertelenül.
- Most bizonyára köpsz a szavaimra. Nyeregben érzed magad és semmi másra nem
gondolsz... Ne merd letenni a kagylót! Hallgasd végig, ez már személyesen rád
tartozik. Nem a börtön a legszörnyűbb abból, ami vár rád. Magadnak nem bocsátod
ezt meg sohasem! Tudom, látom magam előtt, ahogy a börtöncellában a kübli
fölött a saját nadrágtartódon...
A Professzor nagy zajjal a helyére csapja a kagylót s egy ideig mozdulatlanul
áll.
- Derűs beszélgetés - jegyzi meg a Kísérő, s hörpint az üvegből. - Ó, te
szelíd lélek!
- Ne törődjön vele - mondja a Professzor. - Csupán egy kollégámmal
beszélgettem. - Az asztalhoz lép, leül, s elveszi a Kísérő kezéből az üveget.
Nézegeti a címkét.
- Igyatok, gyerekek, pihenjetek - mondja a Kísérő. - Igyatok, aztán az utolsó
menet következik. - Az Íróhoz fordul. - Na, és te miért hallgattál el? Mit
akartál mondani nekem?
Tapintatosan igyekszik nem nézni a Professzorra.
- Ugyan, nekem valahogy még a dühöm is szertefoszlott. A csodálkozástól -
feleli az Író. - Ide figyeljen, maga nyomolvasó, valóban csak két lépésre
lennénk attól a helytől?
- No, kettőre vagy nem, mindegy - közel vagyunk... Sokáig hallgatnak. Majd az
Író váratlanul kijelenti
- Tudja mit? Kár volt elindulnunk. Vigye az ördög az egészet! Valahogy
másképp képzeltem el ezt a dolgot. Nem megyek tovább.
- Hogyhogy nem mész? - csodálkozik a Kísérő.
- Csak úgy. Menjetek, én majd itt megvárlak. Amint boldogan jöttök vissza...
- Nem testvér, ez nem megy.
- Aztán miért nem? Talán van arrafelé még egy cső? - kérdezi kajánul az Író.
- Akkor hadd másszon át rajta a Professzor... Most rajta a sor.
- Miféle cső? Mit fecsegsz?
- Az nem fontos, hogy mit fecsegek. A lényeg az, hogy nem megyek tovább. Ha
hatalmamban lenne, én titeket is... Hogyan is minősítette ezt a Professzor?
Jótevők? Benneteket se engednélek.
- Na ne mondd! Meghátráltál? Két lépés maradt...
- Nem az a fontos, mennyi maradt, hanem az, hogy mennyit tettünk meg!
- jelenti ki majdhogynem kiabálva az Író. - Alaposan kibeszéltük itt magunkat.
S ugyan mire jutottatok?
- Maga mire jutott? - kérdi a haragtól rekedten a Kísérő.
- Én? Mondd meg nekem, miért is kötötte fel magát a Mizantróp?
- Ugyan, mi köze ehhez a Mizantrópnak? - háborodik fel a Kísérő.
- Majd megmagyarázom, de előbb felelj nekem: miért, akasztotta fel magát?
- Azért, mert nem a gazdagságot hajhászta, hanem az öccse miatt jött...
- Úgy, úgy, az öccse után...
- Az öccse halála száradt a lelkén. Még csaknem kisfiú volt, amikor magával
hozta a Zónába, s valahol áldozatul dobta maga helyett. Azonban később,
öregkorára annyira kínozta a lelkiismeret, hogy elindult a Zónába, visszakérni
az öccse életét. Hanem amint eljutott addig a helyig, ismét felülkerekedett a
kapzsisága, és az öccse élete helyett inkább pénzt kívánt. Világos?
- Remek - mondja az Író. - Én is így gondoltam. De magyarázz meg nekem még
valamit. Miért akasztotta fel magát? Miért nem vágott neki még egyszer, most
már tényleg nem pénzért, hanem az öccséért... Nos?
- Ezt én magam sem értem - feleli komoran a Kísérő.
- Én viszont értem. S ő is megértette, ezért kötötte fel magát. A Mizantróp
csak azt kapja, ami a Mizantrópé, csakis azt, semmi mást nem kaphat, mint ami
kiszabatott rá... Hiszen te magad mondtad, hogy ezen a helyen csak a
legtitkosabb óhajok teljesülnek. Ugyan mit kiabálsz torkodszakadtából...
Egyetlen testvérem akarom visszakapni, boldogságot akarok az egész emberiség
számára, ajándékozzatok meg ihlettel!... Ezen a helyen csak azok a vágyaid
teljesülnek, amik a lényegedből fakadnak. Azok, amelyekről fogalmad sincs, de
amelyek ott lakoznak benned és egész életedben irányítják a tetteidet. Tudod,
mi történt a Mizantróppal? Semmit nem értettél meg, angyalom. Nem a kapzsiság
győzte le. Azon a helyen letérdelt, könyörgött az öccséért, úgy érezte, tiszta
szívéből, beteg lelkiismeretéből, végül mégis egy nagy halom pénzt kapott, mert
semmi mást nem kaphatott, hiszen a Mizantróp csak azt kaphatja, amit a
Mizantróp akar. Mert a lelkiismeretet, a bűntudatot csak elgondolta, kiagyalta.
A jellemének lényege, az, ami rá, a Mizantrópra illett, egészen más volt.
Amikor ezt megértette, felkötötte magát.
A Kísérő szájtátva hallgatja.
- Azt hittem, hogy egy érdekes, új játékot játszom. Kalandot. S egyszer csak
rájöttem, barátocskám, hogy mindez nem játék. Az igazat megvallva, én még
ezekben a csodákban sem nagyon hiszek. No, kérek ott valamit, de mégiscsak mese
az egész. Aztán majd megírom. Hiszen erről még senki nem írt... Nem, Sólyomszem
barátom, ilyen játékot nem játszom...
- Ide figyelj, Professzor - szólal meg zavarodottan a Kísérő -, mi történt
vele? Beszélj vele!
A Professzor vállat von.
- Hát ez meg hogy lehet? - csodálkozik a Kísérő. - Hiszen én a lányom
egészségéért, szerencsétlen Majmocskámért megyek oda, s ezek szerint azt sem
tudom, mit kapok majd?
- Tudod - nyugtatja gyöngéden a Professzor. - Tudod te jól...
- Elég volt - szakítja félbe az Író, s ismét nehéz hallgatás telepszik rájuk.
Aztán a Kísérő komoran megszólal:
- Elég. Indulás.
A Professzor komoran megy elöl, mögötte az Író, az Író mögött, majdhogynem a
sarkára lépve, a Kísérő.
- Jól van, nem fogok hazudni - dünnyögi. - Amikor elmentem otthonról, nem
gondoltam a Majmocskára, ez igaz... De most! Ölni tudnék érte! Te pedig azt
magyarázod nekem...
- Ide figyelj, elég a dünnyögésből - szól rá meg sem fordulva az Író. - Mit
akarsz tőlem? Fogalmam sincs, mit akarsz voltaképp. S te magad sem tudod! Az
isten szerelmére, hol jár az eszed! Nézd inkább az utat... Még csak az
hiányzik, hogy épp most vesszünk oda.
Előttük, remegő délibábként egy rozsdalepte exkavátor felszegett kotróvedre
látszik.
Ekkor megállnak a lankás lejtő előtt, ott, annál a Bizonyos Helynél, s
elbűvölten bámulnak lefelé, a csodás katlanra. A Kísérő végigvizsgálja a
lejtőt, s a rozsdaszín ereszkedőn különös, fekete pacákat vesz észre.
- No, fiúk, a boldogságos úristenit! - örül fojtott hangon.
- Megdöglött. Kimúlt.
- Kicsoda? - érdeklődik azon nyomban a Professzor.
- A húsdaráló. Látod ezeket a fekete pacákat? Kimúlt a ronda. Vége! Nyugodtan
mehetünk.
- Lám - húsdaráló... - jegyzi meg az Író elégedetten, s leül a földre.
- Kedves neve van.
- Ugyan, testvér, de még mennyire! A Mizantróp itt használta el utolsó eleven
csalétkét. Zsugori volt a gúnyneve, fiatal, butácska legény volt...
- És te odakergettél volna? - kérdi a Professzor. - Engem? A húsdarálóba?
- Miért, mit gondoltál? A cső meg a húsdaráló egymaga mennyit ér... Itt csak
így boldogulsz. Különben az esély egy a négyhez. Lottó. A Zónában azonban nem
játszanak hazárdjátékokat...
- Felfoghatatlan - mondja az Író. - Áttörni ezeken a halált hozó dombokon,
megölni két bajtársadat, s mindezt egy zsák pénzért...
- Először is - igazítja ki keményen a Kísérő -, az ember ide nem a bajtársát
hozza magával. Különben a stalkereknek nincs bajtársuk. Én csak a magam
bajtársa vagyok. Másodszor: pénzért még különb dologra is képesek az emberek.
Mi az, tán a Holdról csöppentél közénk?
- És mi van, ha nem mennék? - kérdezi a Professzor.
- Ugyan, elég volt már ebből! - kiabál rájuk a Kísérő. - Mennék, nem
mennék... Szerencsénk volt, és kész! Kiderült, hogy a cső üres, a húsdaráló
kimúlt, mi az, tán a rosszakarótok vagyok? Azt gondoljátok, boldoggá tesz, ha
élő embereket hajthatok a halálba? No - ki kívánkozik elsőnek? Talán te? Hiszen
megszolgáltad... - fordul az Íróhoz.
Az Író határozottan rázza a fejét.
- Nem. Hiszen megmondtam, hogy nem megyek. Csupán a saját szememmel akartam
megnézni ezt a csodát. Szkeptikus vagyok.
- Pfuj! Ugyan, mit félsz, hisz megmondtam, hogy vége! Na, ha akarod, én
megyek elsőnek. Nincs ellene kifogásod? - fordul a Professzorhoz.
- Menjen, menjen csak... természetesen - feleli a Professzor. - Hiszen nekem
soha, eszem ágában sem volt odamenni, s kérni valamit...
- Hogyhogy nem volt? - kérdezi értetlenül a Kísérő. - Akkor mi a csudának
igyekeztél ide? Hiszen nem én beszéltelek rá, hogy ide gyere... te magad
kérted, pénzt ígértél! Hogyhogy nem volt?
A Professzor válasz helyett az Író példáját követve leül a földre, s a térde
közé, a földre helyezi hátizsákját.
- Nahát, nézze meg az ember ezeket az idiótákat! - jelenti ki meghökkenve a
Kísérő. - Az életüket kockáztatták, mindenen átjutottak, elértek ide - és
tessék! Leültek és üldögélnek!
- És helyesen teszik - mondja az Író. - Te is ülj le. Visszaút előtt
üldögélni kell egy kicsit.
- Ez az ostoba belekopaszodott, ezt meg otthon, a városban a rendőrbiztos
várja... Legalább a hajad kérnéd vissza!
- Azok, akik a fejüket vesztették, nem sírnak a hajuk után mondja az Író.
- Hagyd el, angyalom, ne alázkodj meg! Ülj le közénk, falatozunk, iszunk egy
kis konyakot... s aztán isten hírével, gyerünk haza.
- Ezt neked - hazai - üvölti a Kísérő s fügét mutat.
Határozottan megfordul s a lejtőhöz indul. Kezdetben nagyon magabiztos léptei
lelassulnak s zavarodottan megáll. Majd megfordul, s ugyanilyen határozottan
visszaindul.
- Rendben! Megmagyaráznád, miért nem mész? - kérdi az Írótól. - Csak
becsületesen, ne köntörfalazz!
- Tessék! Félek. Nem ismerem magamat s nem bízom magamban. Csak egy dolgot
tudok bizonyosan, azt, hogy az életem során sok szemét felhalmozódott a
lelkemben. Nem akarom mindezt a mocskot az emberek fejére önteni, aztán pedig,
mint ahogy a Mizantróp tette, hurokba dugni a fejem. Inkább a rohadt villámban
iszom halálra magam, csendben és békességben. Menj, csak menj! De azért ne
hidd, hogy amiért most életben vagyunk, nem öltél meg minket. Megöltél, bizony!
Még akkor is, ha élünk. S ne is reménykedj. Ugyan, miben reménykedhetsz, ilyen
természettel? A bűntudat könnyeit hullajtod a lányod miatt... Már megbocsáss,
de olyan vagy, mint az a bandita, akinek a keze könyökig véres, a mellén
azonban ott a tetoválás: "Ne feledd szülőanyádat"... Nyugodj meg, stalker. Nem
nőttünk mi még fel ehhez a helyhez, nincs jogunk, hogy odamehessünk a
boldogságért.
- Ha viszont makulátlan lennék, talán oda se mennék! - kiáltja dühödten a
Kísérő.
- Megszólalt Bálám szamara! - jegyzi meg ábrándozva az Író.
- Nem értem - dünnyögi a Kísérő, s kétségbeesetten rázza a fejét. - Nem
értem...
- Az a szerencséd, hogy nem érted. Menj oda, tüstént megérted, de akkor
már... megbocsáss! Hiszen mindig nagyfa tartottad magad, mindenkinél többre...
Acélos férfi, büszke és akaratos, valójában azonban - egyszerűen egy marha. S
vagy nyomorékként, büdös tetűként térsz vissza, aki a szégyentől már semmire
sem lesz alkalmas, vagy olyan vadként, hogy a Mizantróp hozzád képest angyalnak
tűnik. Vége! Hagyj békén! Amíg veszekedtek, a Professzor kihúzott a
hátizsákjából egy, a napfényben tompán csillogó hengert. A hengerben nincs
számlap, sem skála, csak felső lapján van egy telefontárcsára emlékeztető
korong.
- Mi az? - kérdezi az Író.
- Időzített bomba.
- Atombomba?!
- Igen. Húsz kilotonnás.
- Honnét van? És minek?
- A barátaimmal szereltük össze... egykori kollégáimmal. Úgy döntöttünk, hogy
ezt a helyet meg kell semmisíteni. Én mind a mai napig ezt gondolom. Senkinek
nem hoz szerencsét. Ha pedig rossz kezekbe kerül... Még rágondolni is szörnyű!
Mellesleg, most már nem tudom... Később azt kezdték mondogatni, hogy csoda és
remény ez a hely. S nem szabad a csodát és a reménységet elpusztítani.
Összevesztünk. Csak a tudósok képesek így veszekedni. Elrejtették ezt a bombát,
de én megtaláltam... - felemeli a tekintetét. - Érti? Most is tökéletesen
biztos vagyok benne; a pokolba kell röpíteni ezt az egészet. Mi sem egyszerűbb:
négy számot kell tárcsázni, s egy óra múlva... senki nem jön többé ide...
Sokáig hallgat, majd hozzáteszi
- És a földön soha többé nem lesz ilyen hely.
- Szerencsétlen - jegyzi meg halkan az Író. - Szép kis problémát ötlött ki
magának...
- Tudja, ez elvi kérdés - folytatja a Professzor. - Soha ne tégy olyasmit,
amit nem lehet visszacsinálni. Azonban amíg ez a fekély mindenki számára
hozzáférhető - sem aludni, sem megnyugodni nem tudok... Sem aludni, sem
nyugodtan élni...
A Kísérő ekkor felfortyan.
- Legyetek átkozottak! Mi az ördögnek álltam össze veletek? - üvölti. - Ócska
értelmiségiek! Üres fecsegők! Odamentem volna, felvettem volna a pénzt, s
semmiről sem tudtam volna, semmire nem gondoltam volna, s most nagyszerűen
élnék, ahogy a többi ember! Megzavartatok! Szétrágtátok a lelkem, élősdiek!
Most aztán mi lesz velem? Nos? Minden tilos! Oda nem mehetek, itt nem szabad...
Tehát hiába volt ez az egész? Mindörökké hiába? Tehát, soha többé semmi?
Vállon ragadja a Professzort.
- Akkor robbantsd fel, a pokolba vele! Akkor - ne lehessen senkié! Legalább
valami hasznunk lesz belőle!
Az arcához kap és a fejét rázza, Majd hirtelen mozdulatlanná dermed.
- Hallod? - suttogja rekedten az Író arcába. - Na jól van, én alkalmatlan
vagyok... És a feleségem? A lányom kedvéért, nos? Nem én, hanem a feleségem? Ő
szent asszony, Majmocskán kívül semmije nincs! Na, a feleségem?
A Professzorhoz ugrik.
- Nem! Nem kell! Nem szabad! Ne nyúlj hozzá! Hiszen nincs más reményünk!
A Professzor ellöki a kezét. S az Író és a Kísérő megbabonázva figyelik,
ahogy a Professzor nagy nehezen lecsavarja a henger tetejét, felemeli,
elszakítja a kinyúló vezetékeket, s nekilát, hogy szétszedje az aknát,
szaggatja, töri, s egyik alkatrészt a másik után messzire hajigálja szét maga
körül.
Közben lenyugszik a nap, besötétedik.
ISMÉT A KÜLTELKI BÁR
A bár kihalt. A pult mögött ott sürög-forog a testes pincér, derekán mocskos
kötény. Hőseink egy sarokasztalnál foglalnak helyet - piszkosak, rongyosak,
borostásak. Mindhármuk előtt egy-egy félig kiürített söröskorsó. Az Író fecseg:
- ...Gigászi székesegyháznak képzelem el ezt az épületet. Mindaz, amit az
emberi képzelet, fantázia, a merész gondolat létrehozott - mindaz csupán
egy-egy tégla, aranytéglák, amelyekből a székesegyház falait emelték:
bölcselet, könyvek, festmények, erkölcselméletek, tragédiák, szimfóniák...
sőt, vinné az ördög, akár a legmerészebb, alapvető tudományos ötletek is.
Legyen hát így... S az egész technológiátok, a kohók, a termelés, ez az egész
sürgés-forgás, amelynek csupán az a célja, hogy minél kevesebbet kelljen
dolgozni s minél többet lehessen zabálni - mindez csak állvány, váz...
Természetesen erre is szükség van a székesegyház felépítéséhez, enélkül el sem
lehetne képzelni, azonban ezek összeomlanak, ledőlnek, újból felrakják őket,
először fából, majd kőből, acélból, műanyagból, mindez azonban végül csak váz a
kultúra nagyszerű székesegyházának felépítéséhez, amely az emberiség hatalmas
és végtelen célja. Minden elpusztul, minden feledésbe merül, minden eltűnik,
csupán ez a székesegyház marad meg... Az igazat megvallva, az emberiség csupán
azért létezik...
A Professzor hörpint a korsóból s így zsémbelődik:
- Mi az, csak nem arra készül, hogy megmondja, mi célból létezik az
emberiség?
- Ne szakítson félbe - veti oda az Író. - Ez neveletlenség. Csupán azért
- folytatja -, hogy műalkotásokat hozzon létre! Az abszolút igazság mintáit. Ez
legalább önzetlen szándék...
Szünet.
Az Író váratlanul elmosolyodik:
- Tréfálok - teszi hozza majdhogynem zavarban. - Ez a sör. Hát sör ez?
Gyerünk, még egy rundot, jó?
- Nekem nincs több pénzem - mondja a Professzor.
- Nekem sincs - közli csüggedt hangon az Író.
- Hiszen maga azzal büszkélkedett, hogy mindenütt van hitele - veti a
Professzor az Író szemére.
- Igen! - feleli az kihívóan. - Mindenütt. De itt nincs.
A Kísérő kiszór az asztalra néhány szeméttel keveredő pénzdarabot, s miközben
számlál, ujjaival tologatja a pénzeket.
- Tessék - mondja -, két korsóra még elég. Élünk.
Ebben a pillanatban megjelenik az asztalnál a pincér, ügyesen eléjük helyezi
a teli, habsapkás korsókat, s elragadja a kiürülteket a maradék itallal. A
Kísérő, miközben a pincért nézi, elnéző tekintettel kopogtat körmével a
szánalmas aprópénzhalmon. A pincér megnyugtató mozdulatot tesz s eltűnik.
- Az olvasóm! - jelenti be az Író sokatmondón. - Felismert!
A Kísérő és a Professzor ránéznek az Író borotválatlan, piszkos képére, a
hatalmas kék monoklira a jobb szeme körül, a homlokára csúszott, átvérződött
rongydarabra, nézik, majd egy szót sem szólva, hosszasan korsójukhoz tapadnak.
- Nem - mondja a Kísérő. - Ez nem ivászat, fiúk. Tüstént felhívom az
asszonyt, van még egy tízese. Hozza csak ide. Az Író a ruhája ujjánál fogva
visszatartja.
- Miféle tízes? Én most akármelyik szerkesztőséget felhívhatom.
A Kísérő elhessegeti magától.
- Nyughass... A vendégem vagy, s nem mi a tiéid. Ülj nyugodtan.
Odalép a telefonautomatához, tárcsázik, s ebben a pillanatban az ablakon
keresztül megpillantja a feleségét, aki a bár felé tart. Helyére akasztja a
kagylót s visszatér az asztalhoz.
Az asszony az asztalhoz lép, s így szól a férjéhez:
- No, mit ülsz itt? Gyerünk!
- Rögtön - feleli a férfi. - Ülj le egy kicsit. Ülj le velünk, mi az, talán
sietsz?
Az asszony készségesen helyet foglal, megfogja férje kezét, s tekintete
végigsuhan az Írón és a Professzoron.
- Tudják - kezdi -, az édesanyám nagyon ellenezte. A férjem ugyanis kész
bandita volt. Az egész környék reszketett tőle. Szép volt és könnyelmű, mint...
Anyám egyre azt hajtogatta: stalker, halálraítélt, örökös börtöntöltelék... s
hozzá a gyerekek. Jusson eszedbe, milyenek a stalkerek gyerekei... Még csak nem
is vitatkoztam vele. Mindezt magam is tudtam: azt is, hogy halálraítélt, hogy
örökösen börtön várja és a gyerekeket is. Mégis, mit tehettem volna? Biztos
voltam benne, hogy boldog leszek vele. Természetesen azt is tudtam, hogy
bánatban is lesz részem bőven, de azt gondoltam, inkább legyen keserű
boldogság, mint szürke élet. Persze, lehet, hogy mindezt most találom ki. Akkor
egyszerűen hozzám lépett s gyöngéden így szólt: "Tudod mit, gyere velem!" És én
mentem. Soha nem bántam meg. Sohasem. Rossz is volt vele. Féltem is. És
szégyelltem is magam, mégis, soha nem bántam meg és senkit nem irigyeltem. És ő
sem bánta meg és nem irigykedett. Egyszerűen: ilyen a sorsunk. Ilyen az élet és
ilyenek vagyunk mi is. Bánat nélkül öröm sem létezne az életünkben. Minden
rosszabb lenne. Mert nem lenne ekkora a boldogság, és a remény sem éltetne. Úgy
ám. Most pedig ideje indulnunk. Menjünk, Majmocska egyedül van otthon.
Felállnak.
- Ezek a barátaim - mondja Stalker. - Ennél több egyelőre nem tellett
tőlem...
Távoznak, az Író és a Professzor hosszasan néz utánuk.
NNCL587-3B1v2.2
KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK
SZERKESZTI KUCZKA PÉTER
ARKAGYIJ ÉS BORISZ SZTRUGACKIJ
Egymilliárd évvel a világvége előtt
TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS REGÉNY
KOZMOSZ KÖNYVEK
BUDAPEST, 1978
A fordítás az alábbi kézirat alapján készült
Аркадий и Борис Стругацкийе:
Эа миллиад лет до конца света
Москва, 1975
FORDÍTOTTA: FÖLDEÁK IVÁN
A FEDÉL MOLNÁR KÁLMÁN MUNKÁJA
AZ UTÓSZÓT KUCZKA PÉTER ÍRTA
© Földeák Iván
Hungarian translation
ISSN 0324-5225
ISBN 963 211 310 l
Felelős kiadó: Szilvásy György
Felelős szerkesztő: Fazekas László
A szöveghűséget ellenőrizte: Hárs György
Műszaki vezető: Gonda Pál
Képszerkesztő: Diósi Katalin
Műszaki szerkesztő: Barabás Ferenc
39 800 példány, 7,3 (A/5) ív, MSZ 5601-59
IF 3248-C-7880
Készült a Zrínyi Nyomdában, rotációs ofszet eljárással
(78.1422/1)
Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató
ELSŐ FEJEZET
1. …az elmúlt két évszázadban nem tapasztalt rekkenő, vakító júliusi hőség árasztotta el a várost. Az izzó tetők felett délibábok lebegtek, a városban minden ablak tárva-nyitva volt, a tikkadó fák nyúlós árnyékában a kapualjak előtt a kispadokon öregasszonyok izzadtak és olvadoztak.
A nap már túljutott a delelőn, sugarai beleivódtak a könyvek sokat szenvedett gerincébe; a polcok üvegéhez, a szekrény politúrozott ajtajához csapódtak, s a forró és dühös nyuszik táncba kezdtek a tapétán. Közeledett a délutáni fullasztó hőség – nincs már messze az az óra, amikor a felbőszült nap halottan megdermed a szemközti tizenegy emeletes pontház felett, s sugarai keresztül-kasul bejárják az egész lakást.
Maljanov becsukta az ablakot – mindkét ablaktáblát –, s gondosan behúzta a nehéz sárga függönyt. Majd alsónadrágját feljebb ráncigálva mezítláb a konyhába csoszogott, s kitárta az erkélyajtót. Kettő múlt pár perccel.
A konyhaasztalon kenyérmorzsák között csendélet díszelgett: egy serpenyő odaszáradt rántottamaradványokkal, egy félbehagyott pohár tea s egy megkezdett kenyérvég olvadt vajnyomokkal. A mosogató tele volt szennyes edénnyel. Régóta nem mosogattak.
Megnyikordult a padlódeszka, s valahonnan előódalgott a hőségtől kába Kaljam, zöld szemével Maljanovra pillantott, s némán ásított egyet. Majd farkát meggörbítve a tűzhelyhez kullogott, a tányérjához. A tányéron azonban száraz halszálkákon kívül más nem volt.
– Ennél, mi?… – mondta Maljanov elégedetlenül.
Kaljam tüstént reagált rá, ugyanilyen értelemben, igen, végtére nem is lenne rossz.
– Hiszen reggel megetettelek – mondta Maljanov, s leguggolt a hűtőszekrény előtt. – Vagy nem, nem kaptál… Tegnap reggel adtam…
Előhúzta Kaljam serpenyőjét, s belenézett – valami rostos anyag volt benne, egy kis kocsonya s egy a lábosfalhoz tapadt uszony. A hűtőgépben, elmondhatjuk, még ennyi sem. Egy üres Jantar ömlesztett sajtos doboz, egy gyanús külsejű üveg kefírmaradványokkal és egy borosüveg hideg teával innivalónak. A zöldséges rekeszben hagymahéjak között egy öklömnyi káposztatorzsa élte végnapjait, s magára hagyottan hervadozott egy csírázásnak indult krumpli. Maljanov benézett a mélyhűtőrekeszbe, ahol zúzmarabuckák között telelésre készült egy falatnyi szalonnadarab egy kistányéron. Ez volt minden.
Kaljam dorombolt, s bajszát Maljanov meztelen térdéhez dörgölte. Maljanov becsapta a hűtőszekrény ajtaját, s felállt.
– Nincs semmi, semmi – mondta Kaljamnak. – Különben is most mindenütt ebédszünet van.
Természetesen elugorhatott volna a Moszkovszkij proszpektre, ott egytől kettőig tart az ebédszünet, azonban állandó a sorállás, s ilyen messzire elvánszorogni ebben a hőségben…
"Nézze meg az ember, micsoda rohadt nehéz integrált fogtam ki! No, mindegy… Legyen ez konstans… nem függ az ómegától. Hisz világos, hogy nem függ. Ha jól meggondoljuk, nem okvetlenül kell hogy függjön." – Maljanov elképzelte a gömböt s a felületén történő integrálást. Valahonnan egyszerre csak előbukkant a Zsukovszkij-képlet. Se szó, se beszéd. Maljanov elhessegette magától, de ismét előjött. Eszébe jutott, hogy meg kellene próbálni a konform leképzést.
Ismét csörrent a telefon, s ebből kiderült, Maljanov már újból a szobában volt. Káromkodott egyet, a díványra vetette magát, s a kagyló után nyúlt.
– Tessék!
– Vitya? – kérdezte egy energikus női hang.
– Milyen számot hívott?
– Inturiszt?
– Nem, magánlakás…
Maljanov lecsapta a kagylót, s egy ideig mozdulatlan hevert, érezte, a bolyhos takaró az oldalánál kellemetlenül átnedvesedik az izzadságtól. Ragyogott a sárga függöny, s a szobát nehéz sárga fény árasztotta el. A levegő sűrű volt, akár a pép. Nincs más, át kell költöznie Bobka szobájába. Itt valóságos gőzfürdő van. Papírokkal és könyvekkel teleszórt asztalára pillantott. Csak Vlagyimir Ivanovics Szmirnov munkái egymagukban hat kötetet tesznek ki… S még mennyi papír van a padlón szétszórva. Rágondolni is rossz, hogy átköltözzék.
"Megálljunk, volt egy ötletem… Az ör-rdögbe!… Ez a buta liba az Inturisztjával… Tehát, a konyhában voltam, majd iderohantam… Megvan! Konform leképzés! Hülye ötlet. Különben meg kellene nézni…" – Szuszogva felkelt a kerevetről, s a telefon azonnal megcsörrent.
– Hülye – mondta a készüléknek, s felvette a kagylót. – Tessék!
– Raktár? Ki beszél? Raktár?
Maljanov letette a kagylót, s felhívta a hibabejelentőt.
– Hibabejelentő? A kilencvenhárom-kilenc-nyolc-nulla-hét beszél… Ide figyeljen, tegnap már egyszer telefonáltam. Képtelenség dolgozni, állandóan tévesen hívnak…
– A száma? – szakította félbe egy dühös női hang.
– Kilencvenhárom – kilenc – nyolc – nulla – hét. Folyton hol az Inturisztot, hol valami garázst keresnek rajtam, hol…
– Tegye le a kagylót. Megvizsgáljuk.
– Kérem… – mondta megbocsátón Maljanov a már zümmögő kagylónak.
Majd az asztalhoz csoszogott, leült, s a tollért nyúlt. "Ú-úgy. Hát mégis, hol láttam már ezt az integrált? Formás kis integrál, minden oldalról szimmetrikus… Hol is láttam? S ráadásul nem konstans, hanem csak úgy egyszerűen nulla! No, jól van. Majd visszatérünk rá. Bár semmit nem szeretek befejezetlen hagyni, kellemetlen az ilyesmi, mint egy lukas fog…"
Nekilátott, hogy átlapozza tegnapi számításait, s váratlanul édes sejtés szúrt a szívébe. "Mégiscsak klasszul megy, istenemre… Nocsak, Maljanov! Remek fickó vagy! Úgy látszik, végre neked is sikerül valami. Mi több, barátocskám, ez már valami. Ez, barátocskám, nem valami passzázscső forgattyúcsapja, ezt, barátocskám, előtted még senki nem vitte végbe! Pfuj, pfuj, csak el ne kiabáljam… Ez az integrál… A fene ebbe az integrálba, ott ahol van, gyerünk tovább, tovább!"
Csöngettek. Az ajtónál. Kaljam leugrott a heverőről, s farkát magasra emelve az előszobába nyargalt. Maljanov gondosan letette a tollat.
– Becsszóra, mindenki megőrült – jelentette ki.
Az előszobában Kaljam türelmetlenül keringett, s nyávogva ott lábatlankodott körülötte.
– Ka-al-jam! – mondta Maljanov fenyegető fojtott hangon. – Kaljam, eredj innen!
Ajtót nyitott. Egy rosszul öltözött, borotválatlan, izzadt képű férfi állt az ajtóban, meghatározhatatlan színű rövid zakóban. Kissé hátrahajolva egy nagy kartondobozt tartott maga előtt. Érthetetlen szavakat mormolva egyenest Maljanov felé indult.
– Maga… ö-ö… – nyögdécselte Maljanov hátrálva.
A rosszul öltözött férfi már az előszobában volt, jobbra, a szobába pillantott, majd határozottan balra fordult, a konyhába, fehér pornyomot hagyva maga után a linóleumon.
– Elnézést… ö-ö… – mormolta Maljanov szorosan a nyomában járva.
A férfi már letette a dobozt a hokedlire, s szivarzsebéből egy köteg számlát húzott elő.
– Talán a házkezelőségtől? – Maljanovnak, nem tudni miért, az jutott eszébe, hogy végre megjött a vízvezetékszerelő, s megjavítja a csapot a fürdőszobában.
– Az élelmiszerboltból – mondta rekedten a férfi, és két, gombostűvel összetűzött számlát nyújtott feléje. – Itt írja alá…
– Mi ez? – kérdezte Maljanov, s azonnal észrevette – a házhoz rendelés űrlapjai. Két üveg konyak, vodka… – Várjon csak – mondta. – Szerintem mi semmit…
Meglátta a végösszeget. Elszörnyedt. A lakásban összesen sem volt ennyi pénz. Különben is, honnan ez? Megrémült képzelete lehangoló egymásutánban villantotta fel az összes lehetséges bonyodalmat, talán magyarázkodni kellene, letagadni, felháborodni, a józan észre apellálni… nyilván valahova oda kell majd telefonálni, talán személyesen is el kell menni… Ekkor azonban a számla alján felfedezte az ibolyaszín pecsétet; "Fizetve", s tüstént alatta a megrendelő nevét: I. J. Maljanova. Irka!… Az ördög érti…
– Itt írja alá, itt… – dörmögte a rosszul öltözött férfi gyászfekete körmével a papírlapra bökve. – Itt, ahol kipipáltam.
Maljanov elvette a ceruzacsonkot, s aláírta.
– Köszönöm… – mondta, s visszaadta a ceruzát. – Nagyon köszönöm… – ismételte elképedten, miközben igyekezett átpréselni magát a rosszul öltözött férfi mellett a szűk előszobában. Adni kéne neki valamit, de nincs aprója… – Hálás köszönet, a viszontlátásra! – kiáltotta a rövid zakó hátának, miközben ingerülten odábbrugdosta Kaljamot, aki eszét vesztve nyaldosta a lépcsőház padlóját.
Maljanov bezárta az ajtót, s egy ideig álldogált a félhomályban. Valahogy semmit sem értett.
Különös… – mondta magában, s visszatért a konyhába.
Kaljam már a doboz körül settenkedett. Maljanov felemelte a doboz tetejét, s üvegeket, csomagokat, zacskókat, konzervdobozokat pillantott meg benne. Az asztalon ott hevert a számla másolata. Lássuk csak. Az indigó, mint mindig, ezúttal is elcsúszott, az aláírás azonban olvasható. Hős utca… hm… Úgy tűnik, minden rendben. Megrendelő: I. J. Maljanova. Szép kis üdvözlet! Az összegre tekintett. Felfoghatatlan! Megfordította a számlát. A túloldalon semmi érdekes nem volt. Csak egy szétmázolt s összeszáradt szúnyog. Mi az, Irka végképp megbolondult? Ötszáz rubel adósságunk van… Várjunk csak… Talán valamit mondott elutazása előtt? Felidézte az elutazás napját, a nyitott bőröndöket, a ruhakupacokat szerteszét s a félig felöltözött Irkát, amint a vasalóval ügyeskedik… Ne feledd Kaljamot megetetni, hozz neki füvet, tudod, olyan hegyeset… a lakbért se feledd befizetni … ha a főnök felhív, add meg neki a címemet. Úgy tűnik, ez volt minden. Még mondott ugyan valamit, de ekkor berohant Bobka a géppisztolyával… Megvan! Az ágyneműt el kell vinni a patyolatba… Egy kukkot sem értek.
Maljanov óvatosan kihúzott a dobozból egy üveget. Konyak. Vagy tizenöt rubel, úristen! Mi az, talán születésnapom van? Irka mikor is utazott él? Csütörtök, szerda, kedd… Sorba behajtogatta az ujjait. Tíz napja, hogy elutazott. Tehát előre megrendelte. Megint valakitől kölcsönt kért, s megrendelte. Meglepetésnek. Képzeljék, ötszáz rubel az adósságuk, ő pedig – meglepetést csinál!… Csak egy dolog volt világos: üzletbe már nem kell mennie. A többit pedig mintha ködön keresztül látta volna. Születésnap? Nem. Házassági évforduló? Úgy tűnik, az sem. Persze hogy nem. Barbosz születésnapja? Télen van…
Megszámlálta az üvegeket. Tíz, mint annak rendje… Kire gondolt Irka? Ennyit egy kerek év alatt sem iszok meg. Vecserovszkij szintén alig iszik, Valka Weingartent pedig Irka ki nem állhatja…
Kaljam egy szörnyűt nyivákolt. Valamit érzett a dobozban…
2. …lazacot, saját izzadságcseppjeivel fűszerezve s egy szelet sonkát penészes kenyérvéggel. Majd nekilátott, hogy elmosogasson. Teljesen világos volt, hogy ilyen mesés gazdagságú hűtőgép mellett a konyhában a szemét különösen oda nem illő látvány. A telefon közben kétszer csengett, Maljanov válaszul összeszorította a fogait. Nem megyek oda és kész. Süllyedjenek el a garázsaikkal és raktáraikkal. A serpenyőt is el kell mosni, ez elkerülhetetlen. A serpenyőre most magasabb célok érdekében lesz szüksége, mintsem egy közönséges rántotta… Miről is van voltaképp szó? Ha az integrál valóban nulla, akkor a jobb oldalon csak az első és a második derivált marad… A fizikai értelmét nem teljesen értem, mindegy, ragyogóan jönnek ki ezek a buborékok. Miért is ne? Így fogom nevezni őket: buborékok. Nem, valószínűleg jobb, hogy "üregek". Maljanov-féle üregek. "M-üregek". Hm…
Szétrakta az elmosott edényeket a polcokon, s belepislantott Kaljam serpenyőjébe. Túl forró, száll belőle a pára. Szegény Kaljamuska. Még egy kicsit türelemmel kell lennie. Kaljamuskának egy kicsit még szenvednie kell, amíg kihűl…
Megtörölte a kezét, amikor, mint tegnap, hirtelen megszállta az ihlet. S akár tegnap, előszörre nem hitte el.
– Várjunk, várjunk csak… – mormogta lázasan, s lábai már vitték a folyosón át, a hűvös, talpához tapadó linóleumon a sűrű sárga forróságba, az asztalhoz, tollához… Az ördögbe is, hol a tolla? Kifogyott a tinta. A ceruza valahol itt hevert… S közben a második, pontosabban az első alapvető ötlete: a Hartwig-funkció… s mintha jobb oldal nem is lenne… Tengelyszimmetrikus üregek jönnek létre… Az integrál pedig nem nulla! Vagyis olyannyira nem nulla az én kis integrálom, hogy nagysága igencsak pozitív… Aj de szép, jópofa kis dolog alakul ki! Hogyan is nem jöttem rá azonnal? Nem tesz semmit, Maljanov, nem tesz semmit, barátocskám, nem te vagy az egyetlen, aki nem jött rá… Lám, ez az akadémikus sem… A sárga, enyhén görbült térben lassan, gigászi buborékokként forogtak az aszimmetrikus üregek, az anyag körülfolyta őket, megpróbált beléjük hatolni, de nem sikerült, a határon az anyag hihetetlen sűrűségűvé préselődött, s a buborékok ragyogni kezdtek. Isten tudja, mi indult be… Nem tesz semmit, ezt is kiderítjük… Először; tisztázzuk a rostos szerkezetet. Másodszor: Ragozinszkij íveit! Majd a planetáris ködöket. Galambocskáim, ugyan mire gondoltatok? Hogy ezek táguló, elhagyott burkok? Ezt nektek, burkok! Pont fordítva!
Az átkozott telefon ismét csörögni kezdett. Maljanov felüvöltött a gyűlölettől, de nem hagyta abba az írást. Az ördögbe is, ki kell kapcsolni. Van oldalt egy kis kar… A heverőre vetette magát, s felkapta a kagylót.
– Tessék!
– Mityka?
– Igen… Ki az?
– Nem ismersz meg, te gazember? – Weingarten volt.
– Á, Valka… Mi kell?
Weingarten késlekedett a válasszal.
– Miért nem veszed föl a kagylót? – kérdezte.
– Dolgozom – mondta haragosan Maljanov. Nagyon udvariatlan volt. Szeretett volna visszatérni íróasztalához, s befejezni a buborékok képét.
– Dolgozol… – Weingarten szipogni kezdett. – Tehát maradandót alkotsz…
– Mi az, be akarsz hozzám nézni?
– Benézni? Másról van itt szó…
Maljanov végképp dühbe gurult.
– Akkor hát mit akarsz?
– Ide figyelj, öregfiú… Mivel is foglalkozol most?
– Dolgozom! Megmondtam!
– Nem így értem… Azt akartam kérdezni: min dolgozol?
Maljanov elképedt. Huszonöt éve ismerte Valka Weingartent, s Weingarten soha életében nem érdeklődött Maljanov munkája iránt, Weingartent mindig csak maga Weingarten érdekelte és még két másik titokzatos tárgy: egy 1934-es húszkopejkás, valamint az úgynevezett "konzuli félrubeles", ami voltaképp nem is volt félrubeles, hanem egyfajta különleges postai bélyeg. Unatkozik az átkozott, döntötte el magában Maljanov. Fecseg… Vagy talán kégli kell neki, hogy ennyire erőszakoskodik? S ekkor eszébe jutott Avercsenko.
– Hogy min dolgozom? – kérdezte vissza kárörömmel. – Ha kívánod, a legapróbb részletekig elmondhatom. Neked, biológusnak roppant érdekes lesz. Tegnap végre kimozdultam a holtpontról. Kiderült, a potenciálfüggvényre vonatkozó legáltalánosabb feltételezések mellett mozgásegyenleteim, az energia és az impulzus integrálja mellett, rendelkeznek még egy integrállal. Mintha a korlátos három test feladatának általánosítását kapnánk. Ha a mozgásegyenleteket vektor formájában írjuk le, és alkalmazzuk a Hartwig-transzformációt, akkor a térfogat szerinti integrálás elvégezhető, s az egész probléma a Kolmogorov-Feller-féle integrál-differenciál egyenletekre vezethető vissza…
Legnagyobb csodálkozására Weingarten nem szakította félbe. Maljanov egy pillanatra azt hitte, hogy megszakadt a vonal.
– Hallgatsz engem? – kérdezte.
– Igen, igen, nagyon figyelmesen hallgatlak.
– Talán értesz is?
– Egy kicsit – válaszolta vidáman Weingarten, s Maljanov ekkor érezte először, milyen furcsa a hangja. Még meg is ijedt.
– Valka, történt valami?
– Kivel? – kérdezte ismét tétován Weingarten.
– Kivel?… Természetesen veled! Hiszen hallom, hogy valami van veled… Nem beszélhetsz?
– Ugyan, dehogy, öregfiú. Ostobaság az egész. Minden rendben. Megkínzott a hőség. Ismered a viccet a két kakasról?
– Nem. Nos?
Weingarten elmesélt egy nagyon ostoba, de meglehetősen nevetséges viccet a két kakasról. Egyáltalán nem volt az igazi Weingarten-vicc. Maljanov természetesen végighallgatta, s amikor eljött az ideje, elnevette magát, de a homályos érzés, hogy Weingartennel nincs minden rendben, ettől a vicctől csak még jobban megerősödött benne. "Nyilván megint összekapott Szvetkával – gondolta bizonytalanul. – Ismét a képére másztak." S ekkor Weingarten megkérdezte:
– Ide figyelj, Mityka… Sznyegovoj – mond neked ez a név valamit?
– Sznyegovoj, Arnold Pavlics? Van egy ilyen szomszédom, velem szemben lakik, ezen az emeleten … Na és?
Weingarten egy darabig hallgatott. Még a szipákolást is abbahagyta. A kagylóban csupán halk csörgés hallatszott – nyilván markában forgatta gyűjteménye húszkopejkásait. Majd így szólt:
– S mit csinál ez a te Sznyegovojod?
– Úgy tudom, fizikus. Egy titkos kutatóintézetben kuksol. Nagyon is titkosban. Te honnan ismered?
– Én nem ismerem – mondta érthetetlen bosszúsággal Weingarten. Ekkor ismét csöngettek az ajtóban.
– Úgy látszik, ma mindenki megbolondult! – mondta Maljanov. – Várj csak, Valka. Az ajtóban türelmetlenkednek…
Weingarten még mondott vagy talán kiáltott valamit, de Maljanov már ledobta a kagylót a heverőre, s kirohant az előszobába. Kaljam természetesen ismét ott lábatlankodott körülötte, úgyhogy majdnem hasra vágódott.
Kinyitotta az ajtót, s tüstént hátrahőkölt. Egy fehér minikötényruhás, barnára sült, naptól kifakult hajú, rövid frizurás, fiatal nő állt ott. Egy szép, ismeretlen nő. (Maljanovnak rögtön eszébe jutott, hogy gatyában áll, és izzadt a hasa.) A nő lábánál bőrönd volt, bal kezében útiköpenyt tartott.
– Dmitrij Alekszejevics? – kérdezte zavartan.
– Ige-e-en… – nyögte Maljanov. – Rokon volna? Zina, másod-unokanővérünk Omszkból?
– Bocsásson meg, Dmitrij Alekszejevics… Nyilván rosszkor jöttem… Tessék.
Egy borítékot nyújtott át neki. Maljanov szótlanul átvette, s kihúzott belőle egy papírlapot. Komor, szenvedélyes érzések fortyogtak benne, összes rokonával, de főképp másod-unokahúgával, Zinával vagy Zójával?… szemben.
Mellesleg kiderült, hogy az illető nem Zina, a másod-unokahúga. Látszott, hogy Irka sietett, mert ugráló nagy betűkkel ezt írta a papírra: "Gyimka! Ő Lidka Ponomarjova, legkedvesebb iskolai barátnőm. Már meséltem neked róla. Fogadd szeretettel, nem lesz sokáig nálad. Ne pimaszkodj vele. Minden rendb. Ő majd elmo. Csók. I."
Maljanov elnyújtott, szinte alig hallható nyögést eresztett meg, lehunyta, majd ismét kinyitotta a szemét. Szája azonban már gépiesen szívélyes mosolyra húzódott.
– Nagyon örülök – jelentette ki baráti, behízelgő hangon. – Kérem, Lida, fáradjon be… Elnézést a külsőmért. Nagy a hőség!
Szívélyességével azonban, úgy látszik, mégsem volt minden rendben, mert Lida arcán zavart kifejezés jelent meg, nem tudni miért, hátrapillantott az üres, napsütötte lépcsőházra, mintha hirtelen kétely fogta volna el, vajon jó helyen jár-e.
– Engedje meg, hogy a bőröndjét… – jelentette ki sietve Maljanov. – Jöjjön csak, jöjjön be, ne zavartassa magát… Ide akassza a köpenyét … Itt a nagy szoba, ahol én dolgozom, ez pedig Bobkáé… Ez lesz a magáé… Nyilván szeretne lezuhanyozni.
Ekkor a heverőről orrhangú kuruttyolás hallatszott.
– Pardon! – kiáltott fel Maljanov. – Rendezkedjék csak be, érezze magát otthon, én tüstént…
Felkapta a kagylót, s hallotta, amint Weingarten monoton, idegen hangon egyre ismételgeti:
– Mityka… Mityka… Válaszolj, Mityka…
– Halló! – mondta Maljanov. – Valka, ide figyelj…
– Mityka! – üvöltött fel Weingarten. – Te vagy az?
Maljanov valósággal megrémült.
– Mit üvöltözöl? Vendégem van, bocsáss meg… Később felhívlak.
– Ki az? Ki jött hozzád? – kérdezte félelmetes hangon Weingarten.
Maljanov érezte, hogy hideg fut végig testén. Valka megőrült. Micsoda egy nap…
– Valka – mondta nagyon nyugodtan. – Mi van veled? Egy nő van itt… Irka barátnője…
– Csirkefogó! – mondta hirtelen Weingarten, sietette a kagylót.
MÁSODIK FEJEZET
3. …minikötényruháját miniszoknyára és miniblúzra cserélte fel. Az igazat megvallva, ugyancsak szemrevaló lány volt – Maljanovnak az volt a benyomása, hogy egyáltalán nem ismeri a melltartót. Nem volt rá szüksége, anélkül is minden a legnagyobb rendben volt nála. S a férfi többet nem gondolt a "Maljanov-üregekre".
Egyébként minden olyan illedelmesen zajlott le, mint a legjobb házakban. Üldögéltek, fecsegtek, teáztak, izzadtak. Már Gyimocska lett Maljanovból, s a lány Lidocskává változott. A harmadik pohár után Gyimocska elmesélte a viccet a két kakasról – éppen ideillett –, Lidocska nagyot kacagott, s megfenyegette Gyimocskát csupasz karjával. Maljanovnak eszébe jutott (a kakasok emlékeztették rá), hogy fel kellene hívni Weingartent, de nem ment a készülékhez, hanem így szólt Lidocskához:
– Csodásan lebarnult!
– Maga pedig fehér, akár egy kukac – mondta Lidocska.
– A munka, a munka! Dolgozom!
– Nálunk, az úttörőtáborban…
S Lidocska részletesen, nagyon bájosan elmesélte, hogyan napoztak ott az úttörőtáborban. Maljanov válaszul elmondta, hogyan napoznak a fiúk a Nagy Antennánál. Mi az a Nagy Antenna? Kérem. Elmondta, mi is az a Nagy Antenna s mire való. Lidocska kinyújtotta hosszú, barnára sült lábszárát, keresztbe vetette, s Bobka kis székére helyezte lábát. A lába oly sima volt, akár a tükör. Maljanov úgy érezte, valami tükröződött is rajta. Hogy elterelje figyelmét róla, felállt, s levette a főzőlapról a forrásban levő teáskannát. Közben a gőz megégette az ujjait, s egyszerre eszébe jutott az a szerzetes, aki egy bizonyos testrészét tűzbe vagy forró vízbe dugta, hogy megmeneküljön a bűntől, ami egy csodaszép nő közvetlen közelsége folytán fenyegette – elszánt egy fickó volt.
– Kér még egy pohárral? – kérdezte. Lidocska nem válaszolt, s ő hátrafordult. A lány szélesre nyílt világos szemével egyre őt nézte, napbarnította, csillogó arcán oda nem illő kifejezés ült – zavar vagy talán rémület, még a száját is kitátotta egy kissé.
– Öntsek még? – kérdezte határozatlanul Maljanov, s meglóbálta a teafőzőt.
Lidocska összerezzent, pislogni kezdett, s ujjaival végigsimított homlokán.
– Tessék?
– Mondom: öntsek még egy kis teát?
– Nem, köszönöm… – A lány elnevette magát, mintha mi sem történt volna. – Majd szétdurranok. Vigyázni kell az alakomra.
– Óh, igen! – mondta Maljanov kihangsúlyozott udvariassággal. – Az ilyen alakra kétségkívül vigyázni kell. Talán még biztosíttatni is érdemes…
A lány rámosolygott, s fejét hátrafordítva a vállán át az udvarra pillantott. Hosszú, sima, talán egy kissé sovány nyaka volt. Maljanovot az az érzés fogta el, hogy ez a nyak kimondottan csókra termett. Akárcsak a lány vállai. A többiről már nem is szólva. Kirké – gondolta. S rögtön hozzátette: különben is, szeretem Irkát, s soha életemben nem csalom meg…
– Különös – mondta Kirké. – Az az érzésem, hogy mindezt már láttam valahol: ezt a konyhát, ezt az udvart… csak az udvaron egy nagy fa állt… Előfordult ez már magával is?
– Természetesen – válaszolta készségesen Maljanov. – Szerintem ez mindenkivel előfordul. Valahol olvastam, hogy ez az, amit hamis emlékezetnek hívnak…
– Igen, minden bizonnyal… – mondta a lány kétkedve.
Maljanov igyekezett nem túl hangosan hörpölgetni a forró teát. Könnyű fecsegésükben zavarodott szünet köszöntött be. Mintha megakadtak volna.
– Lehet, hogy már találkoztunk valahol? – kérdezte a lány váratlanul.
– Hol? Emlékeznék magára…
– Lehet, hogy véletlenül… valahol az utcán … tánc közben…
– Tánc közben? – tiltakozott Maljanov. – Már el is feledtem, hogyan csinálják…
Mindketten elhallgattak, de úgy, hogy Maljanovnak még a lábujjai is görcsbe rándultak a kínos helyzettől. Ez volt az az utálatos állapot, amikor nem tudod, hová nézzél, s a fejedben, mint kövek a hordóban, dübörögve hullanak egymásra a leglehetetlenebb s legesetlenebb próbálkozások a beszélgetés folytatására. "A mi Kaljamunk már vécére jár…" vagy: "Idén az üzletekben nincs paradicsom…" vagy: "Kér még egy pohárka teát?" vagy tegyük fel: "Nos, hogy tetszik a mi csodaszép városunk?"
Maljanov elviselhetetlen hamis hangon érdeklődni kezdett:
– No és mik a tervei, Lidocska, a mi csodaszép városunkban?
A lány nem felelt. Tágra nyílt szemével, mintha csodálkozna, némán Maljanovra meredt. Majd elkapta tekintetét, és összeráncolta homlokát. Beharapta ajkát. Maljanov mindig rossz pszichológusnak tartotta magát, s az őt körülvevő emberek érzéseiből többnyire semmit sem értett. Most azonban tökéletesen világos volt számára, hogy ez a primitív kérdés a gyönyörű Lidocskának határozottan meghaladta az erejét.
– A terveim?… – mormogta végül Lidocska. – Hát… természetesen… Hát hogyne! – Mint ha hirtelen eszébe jutott volna valami. – Nos, természetesen az Ermitázs… az impresszionisták… a Nyevszkij… S különben is, még nem láttam a fehér éjszakákat…
– Kis turistakörút – tette hozzá Maljanov sietve, hogy segítsen a lánynak. Nem tudta elviselni, látni, amikor valaki hazugságra kényszerült. – Hadd öntsek még egy kis teát – javasolta.
A lány újból elnevette magát, mintha mi sem történt volna.
– Gyimocska – mondta, s igen bájosan felhúzta ajkát – Mit akar tőlem ezzel a teával? Ha tudni akarja, én teát sohasem iszom… Ráadásul ekkora hőségben!
– Talán kávét? – javasolta Maljanov készségesen.
A kávét is határozottan elutasította. Hőségben, ráadásul éjszakára nem szabad kávét inni. Maljanov elmesélte, hogy Kubában a kávé volt egyetlen mentsége, pedig ott trópusi a hőség. Elmagyarázta, hogyan hat a kávé a vegetatív idegrendszerre. Egyben elmondta, hogy Kubában a miniszoknya alól ki kell hogy látszódjék a bugyi, ha pedig…
4. …majd megint töltött neki egy pohárral. Felmerült a javaslat, hogy igyanak pertut. Csókolódzás nélkül. Ugyan, miféle csókolódzásról lehet szó intelligens emberek között? A fő dolog – a lelki közösség. Megitták a pertut, s a lelki azonosságról kezdtek beszélgetni, a legújabb szülészeti módszerekről, valamint a bátorság, merészség és a vakmerőség közötti különbségről. A rizling elfogyott, Maljanov kitette az üres üveget az erkélyre, s benyúlt a bárszekrénybe a cabernet-ért. Elhatározták, hogy a cabernet-t Irka kedvenc füstszínű talpas poharából isszák, amit előtte teletöltöttek jéggel. A férfias bátorságról a nőiességre áttért beszélgetés közben különösen jól csúszott a jeges vörös bor. Érdekes, kik voltak azok a szamarak, akik azt állították, hogy a vörös bort tilos lehűteni? Megvitatták a kérdést. Hát nem igaz, hogy a jéghideg vörös bor rendkívül kiváló? Igen, kétségkívül így igaz. Mellesleg a jéghideg vörös bort fogyasztó nők rendkívül megszépülnek. A boszorkányokhoz lesznek hasonlatosak valahol. Hogy hol? Valahol. Jó kis szó – valahol. Maga valahol disznó. Imádom ezt a kifejezést. Mellesleg, a boszorkányokról szólva… Szerinted mi a házasság? Az igazi házasság. Az intelligens házasság. A házasság – szerződés. Maljanov ismét teletöltötte a poharakat, s tovább fejtegette ezt a gondolatot. Olyan értelemben, hogy férj és feleség elsősorban barátok, s mindkettőjüknek legfontosabb a barátság. Az őszinteség és barátság. A házasság – barátság. Barátsági szerződés, érted?… Közben Lidocska meztelen térdét szorongatta, s a nagyobb meggyőzés érdekében rázta is. Például mi, Irkával. Ismered Irkát…
Csöngettek.
– Még kit küld ide az isten? – csodálkozott Maljanov az órájára pillantva. – Szerintem mindenki itt van.
Kis híján tíz óra volt. Miután megismételte: "Nálunk, nézze csak, mindenki itt van…" – ment, hogy ajtót nyisson, s az előszobában természetesen rálépett Kaljamra. Kaljam nyivákolt.
– Mész a pokolba, te átkozott! – rivallt rá Maljanov, s ajtót nyitott.
Kiderült, a szomszéd állított be, az igencsak titokzatos Arnold Pavlics Sznyegovoj.
– Későn jöttem? – zúgta a mennyezet alól. Nagy darab férfi volt, akár egy hegy. Az ősz hajú Elbrusz.
– Arnold Pavlics! – fogadta Maljanov emelkedett hangulatban. – Miféle "későről" lehet szó barátok között! Kér-r-rem!
Sznyegovoj Maljanov emelkedett hangulatát látva még habozott, az azonban megragadta kabátujjánál, s behúzta az előszobába.
– Nagyon, nagyon is jókor jött – mondta, miközben maga után vonszolta Sznyegovojt. – Megismerkedhet egy ragyogó nővel! – ígérte, s befordult vele a konyhára. – Lidocska, ez Arnold Pavlics! – jelentette be. – Mindjárt hozok még egy poharat… és üveget…
Az igazat megvallva, szeme előtt már kissé himbálózott a világ. S ha jól meggondoljuk, nem is kicsit, de alaposan. Nem szabad többet innia, ismerte magát. De nagyon szerette volna, hogy minden kellemes, barátságos legyen, hogy mindenki jól érezze magát.
Hogy tessenek egymásnak, gondolta elérzékenyülten, miközben a nyitott bárszekrény előtt imbolygott, s szemeit meresztgette a sárgás félhomályban. Sznyegovojnak mindegy, hiszen agglegény. Nekem viszont ott van Irka!… Ujjával fenyegető mozdulatot tett a semmibe, s benyúlt a bárszekrénybe.
Hála istennek, semmit nem tört össze. De amikor behozta az üveg bikavért s egy tiszta talpas poharat, a helyzet a konyhában nem volt kedvére. Mindketten hallgattak és cigarettáztak, nem néztek egymásra. Arcukon, nem tudni miért, harag tükröződött: haragos volt Lidocska szép tiszta arca s haragos Sznyegovoj markáns, égési sebektől tarkított arca is.
– Miért hunyt ki a vidámság hangja? – kérdezte derűsen Maljanov. – Az egész világ badarság! Csak egy csoda van a világon: az emberi érintkezés csodája! Nem is emlékszem, ki mondta ezt… – Kinyitotta az üveget. – Gyerünk, használjuk ki ezt a közösséget… e… csodát…
Sugárban ömlött a bor jutott belőle az asztalra is. Sznyegovoj felpattant, hogy mentse fehér nadrágját. Mégiscsak természetellenesen hatalmas termetű volt. Miniatürizált korunkban nincs helye ekkora embereknek. Maljanov ezen töprengve úgy-ahogy megtörölte az asztalt, s Sznyegovoj ismét visszaült a hokedlire. A hokedli megreccsent alatta.
Az emberi érintkezés csodája egyelőre tagolatlan felkiáltásokban nyilvánult meg. Óh, ez az átkozott értelmiségi félénkség! Két nagyszerű ember képtelen tüstént, azonnal feltárulni egymás előtt, egymás lelkébe pillantani, az első pillantásra baráttá válni. Maljanov felállt, s a poharat füle magasságáig emelve terjengősen kifejtette erről a véleményét. Nem segített. Ittak. Ez sem segített. Lidocska unatkozva kibámult az ablakon. Sznyegovoj kissé kapatosan forgatta az asztalon hatalmas barna tenyerében az üres poharat. Maljanov most vette észre, hogy a keze is összeégett – a könyökéig, sőt feljebb. Ez késztette a kérdésre:
– No, Arnold Pavlics, most mikor fog eltűnni?
Sznyegovoj észrevehetően összerezzent, ránézett, fejét nyakába húzta, és meggörnyedt. Maljanovnak úgy tűnt, fel akar állni, s ekkor jutott csak el tudatáig, hogy kérdése, finoman szólva, kétértelműén hangzott.
– Arnold Pavlics! – kiáltott fel, kezeit a mennyezet felé emelve. – Istenuccse, egyáltalán nem ezt akartam mondani! Lidocska, képzeld, egy teljesen titokzatos és rejtélyes ember áll előtted. Időről időre eltűnik. Beállít, elhozza a lakáskulcsot, s mint aki köddé változott. Egy hónap, két hónap, semmi hír róla. S váratlanul csengetnek. Megjelenik… – Érezte, hogy fölöslegesen járatja a száját, már elég; ideje, hogy kikeveredjék ebből a témából. – Egyébként, Arnold Pavlics, ön is jól tudja, hogy nagyon kedvelem önt, s mindig szívesen látom, így hát szó sem lehet arról, hogy két órán belül eltűnjön.
– Természetesen, Dmitrij Alekszejevics – duruzsolta Sznyegovoj, s megveregette tenyerével Maljanov vállát. – Természetesen, barátocskám, természetesen…
– Ez pedig itt Lidocska! – mondta Maljanov, s ujjával Lidocskára bökött. – Feleségem legjobb iskolai barátnője. Ogyesszából.
Sznyegovoj láthatóan erőlködve Lidocska felé fordult, és megkérdezte:
– Hosszabb időre érkezett Leningrádba?
Lidocska meglehetősen kedvesen válaszolt, a férfi ismét kérdezett valamit, valamit a fehér éjszakákról …
Egyszóval, mégiscsak megindult közöttük a nagyszerű érintkezés. S Maljanov végre kifújhatta magát. Ne-em, barátocskáim, nem ihatok. Micsoda szégyen! Ostoba fecsegő vagyok. Egy szót sem hallva és értve, merőn bámulta Sznyegovojt, borzasztó, pokoli tűz égette arcát, s lelkiismeret-furdalása volt. S amikor kínjait már nem bírta elviselni, csendben felállt, s a falba kapaszkodva a fürdőszobáig botorkált, s ott bezárkózott. Komor kétségbeeséssel ült egy ideig a kád szélén, majd teljesen kicsavarta a hidegvízcsapot, s nyögdécselve alátartotta a fejét.
Amikor felfrissülve, nedves gallérral visszatért a konyhába, Sznyegovoj erőlködve mesélte a viccet a két kakasról. Lidocska fejét hátravetve s csókra termett nyakát felajánlva csengő hangon kacagott. Maljanov megelégedéssel fogadta ezt, noha általában nem kedvelte azokat, akik a szívélyességet művészi tökélyre emelik. Különben az elegáns érintkezés, mint minden elegáns dolog, kétségkívül megkövetel bizonyos tartózkodást. Megvárta, míg Lidocska kikacagja magát, majd a már porba hulló zászlót felkapva egy sorozat csillagászati viccel rukkolt ki; ezeket a jelenlevők nem ismerhették. Amikor kifulladt, Lidocska örvendeztette meg a társaságot strandviccekkel. A viccek, őszintén megvallva, eléggé közepesek voltak, Lidocska előadni sem tudta őket, viszont tudott kacagni, s fogai fehérek voltak, akár a cukor. Később a beszélgetés áttért a jövőbe látásra. Lidocska közölte, hogy egy cigányasszony neki három férjet és gyermektelenséget jósolt.
– Mire mennénk cigányasszonyok nélkül? – mormogta Maljanov, s eldicsekedett, hogy neki személy szerint egy cigányasszony nagyszabású felfedezést jósolt a Galaktika csillagai és a diffúz anyag kölcsönhatását illetően. Újból megragadták a poharakat a jéghideg bikavérrel, s Sznyegovoj váratlanul egy furcsa történetbe kezdett.
Egykor megjósolták neki, hogy nyolcvanhárom éves korában, Grönlandon hal meg. ("A Grönlandi Szocialista Köztársaságban…"– szellemeskedett tüstént Maljanov, Sznyegovoj azonban nyugodtan tiltakozott: "Nem, egyszerűen Grönlandon…") Ebben fatálisan hisz, s ez a bizonyosság mindenkit ingerel körülötte. Egyszer – a háború alatt történt, bár nem a fronton – egyik ismerőse nyomás alatt vagy ahogy akkoriban mondogatták: kapatosan, annyira feldühödött, hogy előkapta TT-pisztolyát, csövét Sznyegovoj homlokához nyomta, s kijelentette: "Na, most kipróbáljuk!", s meghúzta a ravaszt…
– És?… – kérdezte Lidocska.
– Egy lövéssel megölte – szellemeskedett Maljanov.
– Csütörtököt mondott a pisztoly – fejezte be Sznyegovoj.
– Fura ismerősei vannak – mondta kétkedve Lidocska.
Itt aztán témára is lelt. Egyébként Arnold Pavlics ritkán, de jóízűen mesélt magáról. S ha elbeszélése alapján ítéljük meg, ismerősei valóban rendkívül különösek voltak.
Maljanov egy ideig hevesen vitatkozott Lidocskával azon, hogyan juthat Arnold Pavlics Grönlandra. Maljanov légi katasztrófára szavazott, Lidocska egy egyszerű turistaút mellett tartott ki, maga Arnold Pavlics pedig lilás ajkait mosolyra húzva hallgatott, s az egyik cigarettát szívta a másik után.
Azután Maljanov észbe kapott, s újból tölteni akart, de észrevette, hogy ez az üveg is üres. Már indult egy újabbért, Arnold Pavlics azonban megállította. Ideje, hogy menjen, hiszen csak pár percre ugrott be. Lidocska viszont kész volt folytatni. Meg sem kottyant neki, csupán az arca pirosodott meg egy kissé.
– Nem, nem, barátaim – mondta Sznyegovoj. – Mennem kell. – Nehézkesen feltápászkodott, s alakja ismét betöltötte a konyhát. – Már mennem kell, Dmitrij Alekszejevics, kísérjen el… Jó éjszakát, Lidocska. Örülök, hogy megismerhettem.
Átmentek az előszobán. Maljanov próbálta rábeszélni, hogy maradjon még egy üvegre, Sznyegovoj azonban megrázta ősz sörényű fejét, s tagadóan morgott. Az ajtóban váratlanul hangosan kijelentette:
– Megvan! Dmitrij Alekszejevics! Hiszen megígértem azt a könyvet… Menjünk, odaadom…
"Miféle könyvet?" – akarta kérdezni Maljanov, azonban Sznyegovoj vastag ujját ajkához nyomta, s a lépcsőházon keresztül lakásához cipelte. Ez a vastag ujj úgy meglepte Maljanovot, hogy árnyként követte Sznyegovojt, aki némán, Maljanovot könyökénél fogva, szabad kezével kitapogatta zsebében a kulcsot, s kinyitotta az ajtót. Az egész lakásban égett a villany – az előszobában, mindkét szobában, a konyhában s még a fürdőszobában is. Áporodott dohányszag és arcvízillat terjengett, s Maljanovnak hirtelen eszébe jutott, hogy ismeretségük öt éve során egyszer sem járt itt. A szobában, ahová Sznyegovoj vezette, tisztaság és rend volt, az összes lámpa égett – a háromkarú csillár a mennyezeten, az állólámpa a sarokban a heverő felett s még a kis asztali lámpa is. A szék támláján ezüstös ezredesi rangjelzésű zubbony lógott, valóságos érdemrend- és kitüntetésgyűjtemény. Tehát a mi Arnold Pavlicsunk ezredes… Nocsak!
– Miféle könyvet? – kérdezte végül is Maljanov.
– Bármelyiket – mondta Sznyegovoj türelmetlenül. – Fogja ezt itt, s vigye, nehogy itt feledje… Gyerünk, üljünk le egy percre.
Maljanov végképp elképedve felvett az asztalról egy vastag kötetet, s a hóna alá szorítva leült az állólámpa melletti heverőre. Arnold Pavlics mellé ült, s tüstént rágyújtott. Tekintetével azonban kerülte Maljanovot.
– Tehát így állunk… – dünnyögte. – Tehát így… Először is. Ki ez a nő?
– Lidocska? Hiszen mondtam: a feleségem barátnője. Miért?
– Jól ismeri?
– Ne-e-em… Csak ma ismerkedtünk meg. Egy levéllel érkezett… – Maljanov dadogni kezdett, s ijedten megkérdezte: – Azt hiszi, hogy… – Sznyegovoj félbeszakította:
– Kérdezni én fogok. Kevés az időnk. Min dolgozik most, Dmitrij Alekszejevics?
Maljanovnak azonnal Valka Weingarten jutott az eszébe, s ismét kellemetlen hideg futott végig rajta. Száját erőltetett mosolyra húzva megjegyezte:
– Ma mindenki azután érdeklődik, min dolgozom…
– Ki érdeklődött még? – kérdezte gyorsan Sznyegovoj, s kis kék szemeit Maljanovba fúrta. – Ez a nő?
Maljanov megrázta a fejét.
– Nem… Weingarten… A barátom.
– Weingarten – Sznyegovoj elkomorult. – Weingarten…
– Ugyan! – mondta Maljanov. – Jól ismerem, együtt jártunk iskolába, azóta tart a barátság közöttünk.
– Ez a név, hogy Gubar, mond magának valamit?
– Gubar? Nem… De mi történt, Arnold Pavlics?
Sznyegovoj elnyomta a cigaretta véget a hamutartóban, s újabb cigarettára gyújtott.
– Ki kérdezősködött még a munkája felől?
– Senki más…
– Akkor hát min dolgozik?
Maljanov váratlanul dühbe gurult. Ha félt, mindig dühöngött.
– Ide figyeljen, Arnold Pavlics – mondta. – Nem értem…
– Én sem! – mondta Sznyegovoj. – Pedig nagyon szeretném! Beszéljen! Várjon csak… Titkos munkán dolgozik?
– Mi az ördögnek lenne titkos? – mondta ingerülten Maljanov. – Közönséges asztrofizika és az égitestek dinamikája. A csillagok és a diffúz anyag kölcsönhatása. Semmi titok nincs ebben, egyszerűen nem szeretek a munkámról beszélni, amíg nem fejeztem be!
– Csillagok és a diffúz anyag… – ismételte lassan Sznyegovoj, s vállat vont. – Eszik-e vagy isszák? S nem titkos? Egy része sem?
– Egy betűje sem!
– S biztos, hogy Gubart sem ismeri?
– Gubart sem ismerem.
Sznyegovoj némán füstölt mellette – hatalmasan, görnyedten, félelmetesen. Majd megszólalt:
– Ami nincs, azt nem lehet megítélni. A magam részéről befejeztem, Dmitrij Alekszejevics. Az ég szerelmére, bocsásson meg.
– Én azonban még nem végeztem! – mondta Maljanov zsémbesen. – Én mégiscsak szeretném megérteni…
– Nem tehetem… – mondta Sznyegovoj, s mintha elvágták volna.
Maljanov természetesen ilyen egyszerűen nem hagyott volna nyugtot neki. Azonban észrevett valamit, amitől rögtön megnémult. Sznyegovoj óriási méretű pizsamájának bal zsebe elállt, s egészen világosan s egyértelműen egy pisztoly markolata csillogott ki belőle. Egy nagy pisztolyé. Akár egy gengszter-colt a filmvásznon. S ez a colt rögtön elvette Maljanov kedvét a kérdezősködéstől. Rögtön megértette, hogy az ő ügye itt gyerekes semmiség, s a kérdéseket nem ő teszi fel. Sznyegovoj pedig felállt, s így szólt:
– És még valami, Dmitrij Alekszejevics. Holnap én ismét…
HARMADIK FEJEZET
5. …feküdt a hátán, s komótosan ébredezett. Az ablak alatt már teljes hangerővel dübörögtek a pótkocsis teherautók, a lakásban azonban csend volt. A tegnapi őrült napból mindössze könnyű zúgás maradt a fejében, fémes íz a szájában, s valami kellemetlen tüske a szívében vagy az isten tudja hol. Nekifogott, hogy kiderítse, mi is ez a tüske, azonban óvatos csengetés hallatszott a bejáratnál. Nyilván Pavlics hozza a kulcsokat, kapott észbe, s sietve leugrott az ágyról.
Miközben végigment az előszobán, futólag megállapította, hogy a konyha ki van takarítva, Bobka szobájának ajtaja gondosan be van csukva, s belülről le van függönyözve. Lidocska szundikál. Nyilván felkelt, elmosogatott.
Amíg a zárral bajmolódott, a csengő tapintatosan újból megcsörrent.
– Mindjárt, mindjárt… – mondta alvástól rekedt hangon. – Egy pillanat, Arnold Pavlics…
Azonban egyáltalán nem Arnold Pavlics volt az illető. Egy teljesen ismeretlen fiatalember állt a küszöbön, s törölgette cipőjét a gumi lábtörlőn. Farmernadrágot, feltűrt ujjú fekete inget és hatalmas napszemüveget viselt. Akár egy Tonton-Macoute*. Maljanov még észrevette, hogy a lépcsőház mélyén a lift mellett másik két ilyen fekete szemüveges Tonton-Macoute ácsorog, de rögtön el is feledkezett róluk, mert az első Tonton-Macoute egyszer csak kijelentette:
[* Tonton-Macoute – Duvalier haiti diktátor titkosrendőrségének tagjai, lásd: Graham Greene: Szerepjátszók c. regényét]
– Bűnügyi nyomozók – s Maljanov felé nyújtott egy kis könyvecskét. Kinyitva.
"Nagyon kedves!" – suhant át Maljanov agyán. Minden világos. Ez várható volt. Elment a jó kedve. Ott állt gatyában a bűnügyi hatóság, Tonton-Macoute előtt, s ostobán bámulta a kinyitott igazolványt. Egy fénykép volt beleragasztva és mindenféle pecsétek és aláírások, azonban kedvetlenül csak egyet értett meg belőle: "Belügyminisztérium". Végig nagybetűkkel.
– Ige-e-en… – nyögte. – Természetesen. Tessék. Miről van szó?
– Jó napot kívánok – szólalt meg a Tonton-Macoute igen udvariasan. – Ön Dmitrij Alekszejevics Maljanov?
– Én…
– Ha megengedi, feltennék néhány kérdést.
– Tessék, csak tessék – mondta Maljanov. – Egy kis türelmet, nincs nálam kitakarítva… Épp most keltem fel… Talán átmennénk a konyhába? Nem, ott most süt a nap… Jól van, jöjjön be, mindjárt rendet csinálok.
A Tonton-Macoute bement a nagyszobába, s szerényen megállt a szoba közepén, leplezetlen nézelődött, Maljanov pedig úgy-ahogy rendbe rakta az ágyat, felvett egy inget, farmernadrágot húzott, sietve széthúzta a függönyt, és kitárta az ablakot.
– Ide, tessék, üljön ide, a karosszékbe. Vagy talán kényelmesebb, ha az asztalhoz ül? Voltaképp mi történt?
A padlón szétszórt papírlapok között óvatosan lépdelve a Tonton-Macoute a karosszékhez közeledett, leült, s térdére helyezte irattartóját.
– Kérem a személyi igazolványát – mondta. Maljanov az asztalfiókba nyúlt, előásta személyijét és átadta.
– Ki lakik még itt? – kérdezte a Tonton-Macoute a személyit vizsgálgatva.
– A feleségem… fiam… de most nincsenek itt. Ogyesszában vannak… szabadságon… az anyósomnál.
A Tonton-Macoute az irattartóra tette a személyit, s levette fekete szemüvegét. Egyszerű, mindennapi fiatalember. S egyáltalán nem Tonton-Macoute, inkább olyan közérteladó-féle. Vagy televíziószerelő.
– Ismerkedjünk meg akkor – mondta. – Nyomozó csoportfőnök vagyok, a nevem: Igor Petrovics Zikov.
– Nagyon örvendek – mondta Maljanov. Ekkor azonban eszébe jutott, hogy az ördögbe is, ő nem valami bűnöző, hanem az ördögbe, tudományos főmunkatárs és a tudományok kandidátusa, s mellesleg nem kisfiú. Keresztbe vetette lábát, kényelmesebb pózt vett fel, s szárazon így szólt:
– Hallgatom.
Igor Petrovics két kézzel felemelte a dossziét, szintén keresztbe vetette a lábát, majd a dossziét újból a térdére engedve megkérdezte:
– Ismeri ön Arnold Pavlovics Sznyegovojt?
Maljanovot nem érte váratlanul a kérdés. Valami oknál fogva – ez előtte sem volt világos – várta is, hogy Valka Weingartenről vagy Arnold Pavlicsról fogják faggatni. Éppen ezért változatlanul szárazon így válaszolt:
– Igen. Ismerem Sznyegovoj ezredest.
– S honnan tudja, hogy ezredes? – érdeklődött azonnal Igor Petrovics.
– Hát, hogy is mondjam… – válaszolt kitérőn Maljanov. – Hiszen régóta ismerjük egymást.
– Milyen régen?
– Hát… van vagy öt éve… azóta, hogy beköltöztünk a házba…
– Milyen körülmények között ismerkedtek meg?
Maljanov megpróbált visszaemlékezni. Valóban, milyen körülmények között ismerkedtek meg? Az ör-r-rdögbe is… Talán amikor először hozta el a kulcsot?… Nem, akkor már ismertük egymást…
– Hm… – mondta, s a lábát egymás mellé helyezve, megvakarta a tarkóját. – Tudja, nem emlékszem. Emlékszem, egyszer úgy volt… A lift nem működött, s Irina, a feleségem az üzletből bevásárlás után jött haza a fiammal… Arnold Pavlics elvette tőle a szatyrot és a gyereket… No, a feleségem kérte, jöjjön be hozzánk … Úgy tűnik, még aznap este átjött.
– Egyenruhában volt?
– Nem – felelte Maljanov határozatlanul.
– Úgy… S azóta tehát összebarátkoztak?
– Hát, mit jelent az, hogy összebarátkoztunk? Néha benéz hozzánk… könyveket visz és hoz… néha együtt teázunk, s amikor kiküldetésbe megy, átadja a lakáskulcsot.
– Miért?
– Hogyhogy miért? – kérdezte Maljanov. – Bármi előfordulhat.
Valóban, miért? Ez valahogy sose jutott eszembe. Nyilván minden eshetőségre számítva.
– Nyilván minden eshetőségre számítva – mondta Maljanov. – Például a rokonok közül beállít valaki… vagy valami más.
– Jött hozzá valaki?
– Szóval, nem… Amennyire én emlékszem – nem. Amióta mellettem lakik, mindenesetre senki nem jött hozzá. Talán a feleségem tud valamit erről.
Igor Petrovics töprengőn megcsóválta a fejét, majd megkérdezte:
– No és beszélgettek vele a tudományról és munkájáról?
Megint a munka.
– Kinek a munkájáról? – kérdezte Maljanov komoran.
– Az övéről, természetesen. Hiszen úgy tudom, fizikus volt.
– Fogalmam sincs. Inkább rakétaszakértő, valami ilyesmi…
Ki sem mondta, amikor végigfutott rajta a hideg. "Mit jelent az, hogy. VOLT? Miért VOLT? Nem hozta be a kulcsot… Istenem, végtére is mi történt?" – Már azon volt, hogy teli torokból elüvölti magát: – "Hogy érti azt, hogy VOLT?"
Azonban Igor Petrovics ekkor végképp kihozta sodrából. A kardvívó határozott mozdulatával, hosszú kezével feléje intett, s orra alól előrántott egy jegyzetlapot.
– És ez hogy került magához? – kérdezte élesen, s békés arca ragadozó módra megnyúlt. – Hogy került ez magához?
– De… bocsásson meg… – szólalt meg Maljanov, s felemelkedett.
– Maradjon ülve! – kiáltott rá Igor Petrovics. Szürke szemével végigfutott Maljanov arcán. – Hogyan kerültek magához ezek az adatok?
– Miféle adatok? – suttogta Maljanov. – Az ördögbe is, miféle adatok? – üvöltött fel. – Ezek a számításaim!
– Ezek nem a számításai – mondott hidegen ellent Igor Petrovics, s szintén felemelte a hangját. – Tessék, ez a grafikon honnét került magához?
Távolról felmutatott egy papírlapot, s körmével megkopogtatta rajta a vastag, ferde egyenest.
– A fejemből! – mondta feldühödve Maljanov. – Ebből a koponyából! – S öklével megkopogtatta koponyáját. – Ez a sűrűség függvénye a csillagtól való távolság arányában!
– Ez a kerületünkben az utolsó negyedévben történt bűnesetek növekedési görbéje – jelentette ki Igor Petrovics.
Maljanov egy szót sem tudott kinyögni. Igor Petrovics pedig ajkát bosszúsan lebiggyesztve így folytatta:
– Még arra is képtelen volt, hogy rendesen lemásolja… Valójában nem így alakul a görbe, hanem így… – S e szavaknál fogta Maljanov ceruzáját, felpattant, a lapot az asztalra helyezte, s nekilátott, hogy jól megnyomva a ceruzát a sűrűség görbe felett egy másik, tört vonalat húzzon, s közben azt mondogatta: – Tessék, így… S itt nem így, hanem így… – Miután a ceruza hegyét eltörte, befejezte. A ceruzát félredobta, ismét helyet foglalt, s sajnálkozva Maljanovra pillantott. – Ejh, Maljanov, Maljanov – mondta. – Képzett ember, tapasztalt bűnöző, s úgy dolgozik, akár egy utolsó kezdő.
Maljanov a vázlatról elképedve a nyomozó arcába pillantott, majd ismét vissza a vázlatra. Sehogyan sem fért a fejébe az egész. Olyannyira nem fért bele, hogy úgy érezte, sem beszélni, sem ordítani, sem hallgatni nincs értelme. Az igazat megvallva az ilyen helyzetben az embernek egyszerűen fel kell ébrednie.
– No és a felesége jó viszonyban van Sznyegovojjal? – kérdezte Igor Petrovics, változatlanul semmitmondóan szívélyes hangon.
– Jóban… – mondta Maljanov egykedvűen.
– Tegezi őt?
– Ide figyeljen – mondta Maljanov. – Tönkretette a vázlatom. Mit is akar Voltaképp?
– Miféle vázlatot? – csodálkozott Igor Petrovics.
– Hát ezt a grafikont…
– Á! Ez nem fontos. Sznyegovoj bejár magukhoz, ha maga nincs otthon?
– Nem fontos… – ismételte utána Maljanov. – Tudja, ez magának nem fontos – jelentette ki, miközben összeszedte s az asztal fiókjába gyömöszölte a papírlapokat. – Csak ülök, ülök itt, mint akit elátkoztak, küszködöm, aztán mindenféle alakok beállítanak, s kijelentik, ez nem fontos – dörmögte, leguggolt és összeszedte a padlón szétdobált vázlatpapírokat.
Igor Petrovics rezzenéstelen arccal figyelte, s gondosan cigarettát dugott a szipkájába. Amikor Maljanov fújtatva, izzadtan és dühösen visszaült helyére, Igor Petrovics udvariasan megkérdezte :
– Megengedi, hogy rágyújtsak?
– Gyújtson rá – mondta Maljanov. – Tessék, a hamutartó… S tudja mit, kérdezzen gyorsabban, mit akar tudni. Dolgoznom kell.
– Ez csak magától függ – tiltakozott Igor Petrovics. S közben szája csücskéből elegánsan eregette a füstöt Maljanov felé. – Például még egy kérdés: rendszerint hogy hívja Sznyegovojt – ezredes, családi vagy apai és keresztnevén?
– Mikor hogy – morogta Maljanov. – Nem mindegy magának, hogy hívom?
– Ezredesnek is szokta hívni?
– Hát hívom. Na és?
– Nagyon különös – mondta Igor Petrovics, s óvatosan lerázta a hamut a cigarettájáról. – Az a helyzet, hogy Sznyegovoj csak tegnapelőtt kapta meg az ezredesi rangot.
Na, ez talált… Maljanov hallgatott, érezte, hogy arca színt vált.
– Tehát, honnan tudta, hogy Sznyegovojt ezredessé nevezték ki?
Maljanov legyintett.
– Igen – mondta. – Honnan is… Hát, egy kissé füllentettem. Nem tudtam, hogy ezredes vagy alezredes… Tegnap csak úgy beállítottam hozzá, s megláttam a zubbonyán a váll-lapokat … nos, láttam, hogy ezredes…
– S tegnap mikor járt nála?
– Este. Késő este… Ezt a könyvet hoztam el. Ezt itt.
Kár volt ezt kifecsegnie – a könyvet. Igor Petrovics rögtön rácsapott, s lapozni kezdte, Maljanovot pedig hideg veríték öntötte el, mert fogalma sem volt róla, mi is ez a könyv és miről szól.
– Milyen nyelvű ez a könyv? – kérdezte szórakozottan Igor Petrovics.
– E… – motyogta Maljanov, s ismét hideg veríték lepte el. – Feltételezem, hogy angolul…
– Nem úgy tűnik… – mondta Igor Petrovics a szövegbe pillantgatva. – Ez mégiscsak cirillbetűs írás… nem latin. Áh! Hiszen ez orosz szöveg!
Maljanovot harmadszor is hideg veríték lepte el, Igor Petrovics azonban alighogy visszatette a könyvet, feltette sötét szemüvegét, hátravetette magát a székben, s rámeredt.
Maljanov viszont Igor Petrovicsot nézte mereven, igyekezett nem pislogni s nem elkapni tekintetét. A fejében pedig egyre ez járt: te gazember … átkozott Concasseur kapitány*… akkor sem mondom meg, hol vannak a mieink…
[* Graham Greene Szerepjátszók c. regényének egyik hőse]
– Kire hasonlítok, ön szerint? – kérdezte hirtelen Igor Petrovics.
– Egy Tonton-Macoute-ra – vágta ki gondolkodás nélkül Maljanov.
– Téved – mondta Igor Petrovics. – Gondolja csak meg még egyszer.
– Nem tudom… – dünnyögte Maljanov.
Igor Petrovics letette szemüvegét, s szemrehányón rázta fejét.
– Téved! Bizony téved! Gyatra dolog. Különös elképzelése van nyomozó szerveinkről… Még hogy Tonton-Macoute!
– Hát akkor kire? – kérdezte Maljanov félénken.
Igor Petrovics kioktatón megrázta fekete szemüvegét.
– A láthatatlan emberre! – mondta tagoltan. – Az egyetlen közös vonás a Tonton-Macoute-tal, hogy az is fekete szemüveget hord.
Elhallgatott. Olyan mély, vattaszerű csönd vette körül őket, hogy még a kocsik üvöltése is elhallgatott az ablak alatt. Maljanov egy hangot sem észlelt maga körül, s kínzó vágyat érzett, hogy felébredjen. A csöndbe váratlanul belehasított a telefon.
Maljanov összerezzent. Úgy tűnt, Igor Petrovics is. A csöngetés megismétlődött. Maljanov a karosszék támlájára támaszkodva kissé felemelkedett, s kérdőn Igor Petrovicsra pillantott.
– Tessék – mondta Igor Petrovics. – Nyilván önt keresik.
Maljanov lassan a heverőhöz lépett, s felvette a kagylót. Valka Weingarten volt.
– Szia, te asztrofilosz – dünnyögte. – Miért nem hívsz, te lókötő?
– Tudod… nem volt rá időm…
– Nőzöl?
– Ige-e-en… nem… Mi az, mi van…
– Ha Szvetka rám hagyná a barátnőit!… – jelentette ki Weingarten irigyen.
– Igen – motyogta Maljanov. Egyre a tarkóján érezte Concasseur kapitány tekintetét. – Ide hallgass, Valka, később visszahívlak…
– Mi van nálad? – aggodalmaskodott rögtön Weingarten.
– Semmi… Később elmesélem.
– Nőügy?
– Nem.
– Férfi?
– Igen.
Weingarten nagyot sóhajtott a kagylóba.
– Ide figyelj – mondta suttogóra fogva. – Tüstént indulok hozzád. Akarod?
– Nem! Még csak te hiányzol itt.
Weingarten ismét sóhajtott.
– Ide süss – mondta. – Vörös hajú?
Maljanov akaratlanul is Igor Petrovicsra pillantott. A legnagyobb csodálkozására Igor Petrovics egyáltalán nem nézett rá, hanem ajkait mozgatva Sznyegovoj könyvét olvasta magában.
– Ugyan, micsoda badarság? Jól van, később felhívlak…
– Feltétlenül hívjál fel! – üvöltötte a kagylóba Valka. – Amint elmegy, tüstént hívjál!
– Rendben – válaszolta Maljanov, s letette a kagylót. Majd visszatért a helyére, s ezt dünnyögte: – Pardon…
– Semmi, semmi – mondta Igor Petrovics, s félretette a könyvet. – Azért mégiscsak széles az ön érdeklődési köre, Dmitrij Alekszejevics…
– Ige-e-e-en… nem panaszkodom… – hebegte Maljanov. – Az ördögbe is, legalább belepislanthatnék, mi is ez a könyv. – Igor Petrovics – mondta kérlelőn. – Gyerünk, ha lehet, térjünk a tárgyra. Már több mint egy órája tart ez az egész.
– Igen, magától értetődik! – kiáltott fel Igor Petrovics készségesen. Gondterhelten az órájára pillantott, s előhúzta a dossziéjából noteszét. – Tehát kezdjük. Tegnap este benézett Sznyegovojhoz? Így van?
– Igen.
– Ezért a könyvért ment?
– Ige-e-en… – mondta Maljanov, s elhatározta, többet nem fog magyarázkodni.
– Mikor volt ez?
– Késő… tizenkettő körül…
– Nem volt az az érzése, hogy Sznyegovoj készül valahová utazni?
– De úgy tűnt. Vagyis nem tűnt… Egyszerűen azt mondta, hogy reggel elutazik, és majd behozza a kulcsokat…
– Behozta?
– Nem. Vagyis lehet, hogy csöngetett, de én nem hallottam, aludtam.
Igor Petrovics gyorsan jegyzetelt, a noteszt a térdén heverő irattartóra helyezte. Most már rá sem nézett Maljanovra, még a kérdések feltevése közben sem. Talán sietett?
– S Sznyegovoj nem mondta önnek, hová utazik?
– Nem, soha nem beszélt róla, hová utazik…
– De ön sejtette, hogy hová?
– Hát, nagyjából sejtettem. Valami lőtérre… vagy ilyesmire…
– Mesélt magának erről valamit?
– Természetesen nem. A munkájáról sohasem beszélgettünk.
– Akkor hát honnan sejti?
Maljanov vállat vont. Valóban, honnan? Az ilyesmit képtelenség megmagyarázni. Világos, valami titkos intézményben dolgozott, arcát, kezét összeégette… s a viselkedése is erre utalt… az, hogy kitért, ha a munkájáról esett szó…
– Nem tudom, – felelte Maljanov. – Mindig úgy tűnt… Nem tudom.
– Megismertette magát valakivel a barátai közül?
– Nem, soha.
– S a feleségével?
– Talán nős? Mindig azt hittem, hogy agglegény, vagy… szóval… özvegy…
– Miért hitte ezt?
– Nem tudom – felelte Maljanov dühösen. – Intuíció.
– Talán a felesége beszélt erről?
– Irocska? Hát ő honnan tudná?
– Nos, ezt szeretném én is tisztázni.
Csend honolt, mindketten merően nézték egymást.
– Nem értem – mondta Maljanov. – Mit akar tisztázni?
– Honnan tudta a felesége, hogy Sznyegovoj nőtlen?
– E-e… – Há-á-át… Hát tudta?
Igor Petrovics nem válaszolt. Figyelmesen szemlélte Maljanovot, s szembogara furcsán, vészjóslóan összeszűkült és kitágult. Maljanov idegei pattanásig feszültek. Úgy érezte: még egy másodperc, s öklével verni kezdi az asztalt, nyála fröcskölni fog, s teljesen kijön a sodrából. Egyszerűen már nem bírta tovább. Ebből az egész csevegésből valami vészjósló előérzetet szűrt ki, az egész egy pókhálóra emlékeztette, mely nem ereszt, s amibe folyton belecibálták Irocskát is…
– Jó, rendben van… – mondta hirtelen Igor Petrovics, s becsapta noteszét. – Tehát itt van a konyakja… – s a bárszekrényre mutatott. – A vodka pedig a hűtőgépben van. Melyiket szereti jobban? Személy szerint?
– Én?
– Igen. Ön. Személy szerint.
– A konyakot… – mondta rekedten Maljanov, és nyelt egyet. Kiszáradt a torka.
– Nos, akkor nagyszerű! – mondta vidáman Igor Petrovics, könnyedén felpattant, s apró léptekkel a bárhoz indult. – Nem kell messzire menni… Úgy bizony! – Már a bárszekrényben turkált. – Aha, még citrom is van… kissé megszáradt, de nem tesz semmit… Milyen pohárkában kívánja? Gyerünk, igyunk ezekből a kékekből…
Maljanov értetlenül nézte, ahogy a nyomozó rendkívül ügyesen szétrakta az asztalon a poharakat, vékony szeletekre vágta a citromot, s kinyitotta az üveget.
– Tudja – mondta –, hogy őszinte legyek, pocsékul áll az ügye. Magától értetődik, hogy mindenben majd a bíróság dönt, de immár tíz éve dolgozom, s van némi tapasztalatom. Tudja, mindig lehet sejteni, melyik ügy mit ígér. Na, életfogytiglanit nem kap, de tizenöt esztendőt, mondhatom, hogy garantálok. – Gondosan, egy cseppet sem kiöntve, széttöltötte a konyakot a poharakba. – Természetesen mindig előkerülhetnek enyhítő körülmények, egyelőre azonban, őszintén szólva, nem látom őket… Nem látom, nem látom s nem látom őket, Dmitrij Alekszejevics! Hát akkor… – felemelte a poharat, és egy biccentéssel hívta Maljanovot is.
Maljanov dermedt ujjaival megfogta a poharat.
– Jól van… – mondta idegen hangon. – Meg tudhatom végül is, hogy mi történik itt?
– Hát persze! – kiáltott fel Igor Petrovics. Felhajtotta a konyakot, a szájába hajított egy citromszeletet, s energikusan bólintott. – Természetesen, megtudhatja! Most már mindent elmondok. Minden jogom megvan rá.
S elmesélt mindent.
Ma reggel nyolc órakor gépkocsi jött Sznyegovojért, hogy kivigye a repülőtérre. A gépkocsivezető csodálkozására Sznyegovoj nem várta a kapualjban, ahogy szokta. A vezető várt öt percet, majd felment a lifttel, és becsöngetett. Senki nem nyitott ajtót, jóllehet a csengő működött – ezt a gépkocsivezető jól hallotta. Ekkor lement a földszintre, s a sarki telefonfülkéből jelentette a helyzetet a főnökeinek. A főnökség felhívta Sznyegovojt telefonon. Sznyegovoj telefonja egyre foglaltat jelzett. Közben a gépkocsivezető körbejárta a házat, s felfedezte, hogy Sznyegovoj mindhárom ablaka tárva-nyitva a lakásban, és annak ellenére, hogy a nap már magasan járt, égett a villany. A gépkocsivezető azonnal jelentette ezt. Kirendelték az illetékeseket, akik, amikor megérkeztek, tüstént feltörték az ajtót, s megvizsgálták Sznyegovoj lakását. Felfedezték, hogy a lakásban be van kapcsolva az összes lámpa, a hálószobában az ágyon nyitott, de becsomagolt bőrönd hever, Sznyegovoj pedig a dolgozószobájában, az íróasztalnál ül, egyik kezében telefonkagylót tart, s a másikban egy Makarov-rendszerű pisztolyt. Megállapították: Sznyegovoj lőfegyvergolyó ütötte sebtől halt meg, amit közvetlen közelből, ebből a pisztolyból lőttek ki a jobb halántékára. A halál azonnal beállt, úgy reggel három és négy között.
– S mi közöm nekem az egészhez? – krákogta Maljanov.
Igor Petrovics válaszként részletesen elmondta, milyen a lövés ballisztikai görbéje, hol találták meg a golyót, ami a testből távozva a falba csapódott.
– De nekem, nekem mi közöm van az egészhez? – kérdezte Maljanov, s buzgón verte a mellét. Ekkor már a harmadik pohárkán is túl voltak.
– Ugye, sajnálja őt? – kérdezte Igor Petrovics. – Ugye, sajnálja?
– Persze hogy sajnálom… Kitűnő férfi volt… De nekem mi közöm hozzá? Mivel vádol engem? Soha életemben nem volt pisztoly a kezemben! Hiszen a katonaságtól is felmentettek… a látásom…
Igor Petrovics rá se hederített. Részletesen elmesélte : a nyomozás során rövid idő alatt sikerült kideríteni, hogy a megboldogult Sznyegovoj balkezes volt, s nagyon különös, hogy jobb kézzel lőtte agyon magát.
– Igen, így van! – értett egyet Maljanov. – Arnold Pavlics valóban balkezes volt, ezt én is tudom, megerősíthetem… De én… Hiszen egész éjjel aludtam! Aztán meg miért öltem volna meg, lássa be maga is!
– Hát akkor ki? Ki? – kérdezte gyöngéden Igor Petrovics
– Honnan tudjam? Azt magának kell tudnia, hogy ki!
– Maga! – suttogta Porfirij behízelgő orrhangján Igor Petrovics, s a poháron keresztül fél szemmel Maljanovot méregette. – Ön ölte meg, Dmitrij Alekszejevics!…
– Akár egy lidérces álom… – dörmögte tehetetlenül Maljanov. Kétségbeesésében legszívesebben sírva fakadt volna.
S ekkor könnyű szellő suhant át a szobán, megmozgatta a behúzott függönyt, s a kíméletlen ebéd utáni nap az ablakon betörve egyenest Igor Petrovics képébe sütött. A nyomozó hunyorított, széttárt ujjával elfedte szemét, odébb húzta karosszékét, s sietve az asztalra tette a poharat. Valami történt vele. Szeme pislogni kezdett, arcát pirosság öntötte el, állkapcsa megremegett.
– Elnézést. – suttogta teljesen emberi hangon. – Elnézést, Dmitrij Alekszejevics… Talán maga… Itt valahogy…
Elhallgatott, mert Bobka szobájában valami lezuhant, s hosszas csörrenéssel darabokra tört.
– Ez mi? – kérdezte Igor Petrovics, s fülelni kezdett. Az emberség ismét eltűnt hangjából.
– Ez ott… valaki… – mondta Maljanov, mert nem volt még ideje rájönni, mi is történt Igor Petroviccsal. Egészen más jutott eszébe. – Figyeljen ide! – kiáltotta, s felugrott. – Menjünk! Kérem, a feleségem barátnője van ott! Ő megerősíti! Egész éjjel aludtam, sehová sem mentem …
Egymást lökdösve az előszobába rohantak.
– Érdekes, érdekes… – mondogatta Igor Petrovics. – A felesége barátnője… Majd meglátjuk!
– Megerősíti… – mormogta Maljanov. – Rögtön meglátja… Megerősíti…
Kopogás nélkül törtek be Bobka szobájába, s tüstént megtorpantak. A szoba ki volt takarítva, s üres volt. Lidocska nem volt ott, az ágy nem volt megvetve, s a bőröndje sem volt ott. Az ablak alatt pedig, egy agyagedény cserepei mellett (Horezm, XI. század) ott ült Kaljam, szokatlanul ártatlan képpel.
– Ez? – nyögte ki Igor Petrovics Kaljamra mutatva.
– Nem – felelte Maljanov ostobán. – Ez a kandúrunk, már régóta… Elnézést, de hol van Lidocska? – A fogasra pillantott. A fehér köpeny sem lógott ott. – Tehát nyilván elment.
Igor Petrovics vállat vont.
– Nyilván – mondta. – Itt nincs.
Maljanov ólomléptekkel a széttört korsóhoz ment.
– Marha! – mondta, s képen törölte Kaljamot.
Kaljam eliszkolt. Maljanov leguggolt. Darabokra tört. Micsoda remek korsó volt…
– Itt éjszakázott magánál? – kérdezte Igor Petrovics.
– Igen – felelte Maljanov komoran.
– Mikor látta utoljára? Ma?
Maljanov fejét rázta.
– Tegnap. Azaz voltaképp ma. Éjjel. Lepedőt, takarót adtam neki. – Belenézett Bobka ágyneműtartójába. – Tessék. Mind itt van.
– Régóta lakik magánál?
– Tegnap érkezett.
– A holmijai itt vannak?
– Nem látom őket – mondta Maljanov. – A köpenye sincs itt.
– Különös, nem? – mondta Igor Petrovics.
Maljanov némán legyintett.
– Az ördög vigye – mondta Igor Petrovics.
– Örökké baj van ezekkel a nőkkel. Menjünk, igyunk még egy pohárkával…
Váratlanul felpattant a bejárati ajtó, s az előszobába…
6. …a liftajtó, zúgni kezdett a motor. Maljanov magára maradt.
Az ajtódeszkának támaszkodva sokáig állt Bobka szobájának küszöbén, és semmire sem gondolt. Valahonnan előbújt Kaljam, idegesen remegő farokkal elsuhant mellette, kiment a lépcsőházba, s a cementpadlót nyalogatta.
– Jól van – mondta Maljanov, amikor végre felhagyott az ajtófélfa támogatásával, s átment a nagyszobába. A szobát telefüstölték, a három kék konyakospohár ott árválkodott az asztalon – két üres és egy félig töltött – a nap sugarai már elérték a könyvespolcot.
– Elvitte a konyakot… – mondta Maljanov. – Nézze meg az ember!
Egy darabig üldögélt a fotelben, kiitta, ami a pohárban maradt. Az utca dübörgött és zúgott, a nyitott ajtón a lépcsőházból gyereksikongatás és a lift zúgása hallatszott be. Scsíszag terjengett. Maljanov felállt, átvánszorgott az előszobán, vállával az ajtófélfának ütközött, tétova léptekkel a lépcsőházba ért, s megállt Sznyegovoj lakásának ajtaja előtt. Az ajtót lepecsételték: a záron hatalmas viaszpecsét függött. Ujjbegyével óvatosan megérintette, de tüstént el is kapta kezét. Igaz volt minden. Ami történt – megtörtént. Arnold Pavlovics Sznyegovoj ezredes, szovjet állampolgár, ez a rejtélyes ember eltávozott az élők sorából.
NEGYEDIK FEJEZET
7. Elmosogatta és a helyére tette a konyakospoharakat, összeszedte a cserepeket Bobka szobájában, s halat adott Kaljamnak. Majd fogta a hosszú poharat, amiből Bobka tejet iszik, belevert három nyers tojást, kenyeret aprított bele, bőségesen megsózta, megborsozta, majd az egészet összekeverte. Nem volt étvágya, gépiesen cselekedett. Az erkélyre nyíló ablak előtt állt, nézte a napsütötte, néptelen udvart. S kanalazta ezt a löttyöt. Még arra sem volt idő, hogy beültessék fával. Legalább egyet ültethettek volna.
Gondolatai ernyedten követték egymást, voltaképp nem is gondolatok, hanem törmelékek voltak. "Talán ilyenek az újfajta nyomozási módszerek. Tudományos-technikai forradalom stb. Fesztelenség és lélektani nyomás." Ami azonban a konyakot illeti – sehogyan sem érti. "Igor Petrovics Zikov… vagy Zikin? így mutatkozott be nekem, de vajon mi állt az irataiban? Szélhámosok! – gondolta váratlanul. – Fél üveg konyakért szép kis színházat játszottak nekem…"
Nem, Sznyegovoj meghalt, ez világos. Sznyegovojt többé nem látom. Jó ember volt, csak olyan tehetetlen. Mindig olyan zilált volt, különösen tegnap. Hiszen valakit felhívott… valakit hívott, akart még valamit mondani, magyarázni, figyelmeztetni valamire. Maljanov idegesen összerezzent. A mosogatóba tette a piszkos poharat – egy eljövendő piszkos edényhalom csíráját. Szépen kitakarította Lidocska a konyhát, csak úgy ragyog minden. Sznyegovoj Lidocska kapcsán figyelmeztetett. Valóban, nem tiszta ez a dolog Lidocskával…
Maljanov hirtelen az előszobába rohant, a fogas alatt keresni kezdett, s meglelte Irka levelét. Nem, ostobaság. Minden rendben van. Nyilvánvalóan Irka írása, s az ő stílusa ez. Különben is, gondoljuk csak meg: miért mosogatna el egy gyilkos?…
8. …Valka telefonja foglalt volt. Maljanov letette a kagylót, s elnyúlt a heverőn, arcát a durva bolyhokba nyomta. Hiszen Valkánál szintén nincs rendben valami. Hisztériázott. Különben, vele ez előfordul. Szvetkával vagy az anyósával kapott össze. De miért kérdezte tőlem, egy kicsit különös… Ej, Valka, ha nekem csak ennyi gondom lenne! Nem baj, jöjjön csak. Ő is, én is hisztérikus állapotban vagyunk – meglátjuk, ketten csak kigondolunk valamit. Maljanov tárcsázott, s a készülék ismét foglaltat jelzett. Az ör-r-dögbe is, csak elfecséreli az idejét! Pedig most dolgozni, dolgozni kellene, ő pedig ezzel a ronda dologgal tölti az idejét.
Hirtelen valaki köhintett a háta mögött az előszobában. Maljanov, mint akit puskából lőttek ki, felpattant a heverőről. S természetesen hiába. Senki nem volt az előszobában. S a fürdőszobában sem. A vécében sem. Ellenőrizte a zárat, és visszament a heverőhöz. Ott vette észre, hogy a térde remeg. Az ör-r-rdögbe is, kikészültek az idegei. S ez az alak még arról igyekezett meggyőzni, hogy a láthatatlan emberre hasonlít. Egy szemüveges gilisztára hasonlítasz, nem a láthatatlan emberre! A szemét. Még egyszer feltárcsázta Valkát, levágta a kagylót, s határozottan felhúzta a zokniját. Majd felhívom Vecserovszkijtól. Magára vessen, ha állandóan fecseg. Tiszta inget öltött, zsebében kitapogatta a kulcsokat, bezárta maga után az ajtót, s felszaladt a lépcsőn.
Az ötödiken a szemétledobó benyílójában egy párocska enyelgett. A fiú sötét szemüveget viselt, Maljanov azonban ismerte a taknyost – egy átlagosan műveletlen kandidátus a tizenhetes lakásból, immár második éve sehová nem tud s nem is akar bejutni. A nyolcadikig senki mással nem találkozott. Azonban egyre az volt az érzése, hogy egyszer csak beleütközik valakibe. Könyökön ragadják és a fülébe súgják: "Egy pillanatra, polgártárs…"
Hála istennek, Fil otthon volt. S mint mindig, úgy nézett ki, mintha éppen a holland követségre készülne, az anyakirálynő érkezésének tiszteletére rendezett fogadásra, s öt perc múlva jönne érte a kocsi. Hihetetlenül elegáns krémszínű öltöny volt rajta, egy fantasztikus mokasszin és nyakkendő. A nyakkendő mindig nyomasztóan hatott Maljanovra. El sem tudta képzelni, hogyan lehet otthon nyakkendőben dolgozni.
– Dolgozol? – kérdezte Maljanov.
– Mint mindig.
– Csak úgy benéztem.
– Természetesen – mondta Vecserovszkij. – Kérsz kávét?
– Várj csak – felelte Maljanov. – Tudod, mit, kérek.
A konyhába indultak. Maljanov leült egy székre, míg Vecserovszkij bűvészkedni kezdett a kávéfőzővel.
– Bécsiesen készítem – mondta, hátat sem fordítva.
– Csináld csak – egyezett bele Maljanov. – Tejszín van?
Vecserovszkij nem válaszolt. Maljanov nézte, milyen energikusan dolgoztak lapockái a krémszínű szövet alatt.
– A nyomozó volt nálad? – kérdezte Maljanov.
A lapockák egy pillanatra megdermedtek, majd a görnyedt vállak fölött lassan hátrafordulva megjelent egy hosszúkás, szeplős, lógó orrú, vörös szemöldökű arc s egy magasan ülő szarukeretes szemüveg.
– Elnézést… Mit mondtál?
– Azt mondtam: járt nálad ma nyomozó vagy sem?
– Miért járt volna nálam éppen nyomozó? – érdeklődött Vecserovszkij.
– Mert Sznyegovoj agyonlőtte magát – mondta Maljanov. – Nálam már jártak.
– Ki az a Sznyegovoj?
– Hát az az öregúr, aki velem szemben lakik. Rakétaszakértő.
– Aha…
Vecserovszkij visszafordult, s lapockái ismét mozogni kezdtek.
– Te talán nem ismerted? – kérdezte Maljanov. – Szerintem összeismertettelek benneteket.
– Nem – mondta Vecserovszkij. – Amennyire emlékszem, nem.
A konyhát finom kávészag árasztotta el. Maljanov kényelmesebben elhelyezkedett. Elmondja, vagy nincs értelme? Ebben a jó szagú, ragyogó konyhában, ahol a vakító napsütés ellenére olyan, hűvös volt, ahol mindig minden a maga helyén állt, s minden a legkitűnőbb volt – világszínvonalú vagy valamivel alatta –, az elmúlt nap összes eseménye itt ostobának, vadnak s hihetetlennek tűnt. Mi több, erkölcstelennek.
– Ismered a viccet a két kakasról? – kérdezte Maljanov.
– A két kakasról? Ismerem a három kakasról szólót. Rendkívül idétlen. Szakállas.
– Nem az. A két kakasról – mondta Maljanov. – Nem ismered?
S elmondta a viccet a két kakasról. Vecserovszkijra egy cseppet sem hatott. Azt gondolhatta volna az ember, hogy nem is viccet meséltek neki, hanem valami komoly feladatot tűztek, ki eléje – olyan koncentrált s töprengő volt a tekintete, amikor Maljanov elé tette a kávéscsészét, a tele tejszíntartót s a kis tányérkát a befőttel. Majd magának is öntött egy csészével, leült barátjával szemben, a csészét kezében tartva hörpintett egyet, s végül megszólalt:
– Kiváló. Nem a viccedre értettem, hanem a kávéra.
– Sejtettem – mondta csüggedten Maljanov. Egy ideig némán élvezték a bécsi módra készített kávét. Majd Vecserovszkij megszólalt:
– Tegnap egy kicsit töprengtem a problémádon… Nem próbáltad alkalmazni a Hartwig-funkciót?
– Tudom, tudom – szólt közbe Maljanov. – Magam is rájöttem.
– Kijött valami?
Maljanov eltolta magától az üres csészét.
– Ide figyelj, Fil – kezdte. – Az ördögbe is, mi köze ehhez a Hartwig-funkciónak. Azt se tudom, hol a fejem, te pedig…
9. …hallgatott egy ideig, két ujjával simára borotvált arcát dörzsölgette, majd szavalni kezdte:
– A halál arcába nem nézhettünk, szemünk bekötözték, úgy vezették elébe. – S hozzátette:
– Szegényke.
Nem lehetett tudni, kire gondol.
– Nem, képtelen vagyok megérteni – mondta Maljanov. – Itt van ez a nyomozó…
– Kérsz még egy kávét? – szakította félbe Vecserovszkij.
Maljanov megrázta a fejét, s Vecserovszkij felállt.
– Akkor menjünk be hozzám – mondta.
Átmentek a dolgozószobába. Vecserovszkij asztalhoz ült – az asztal teljesen üres volt, csupán egy papírlap árválkodott a közepén – előhúzta rugós jegyzettömbjét, megnyomta az egyik gombot, végigfutott a sorokon, és tárcsázott.
– Zikov nyomozót – mondta ernyedt, főnöki hangon. – Ahogy mondtam, Igor Petrovics Zikovot… Helyszínen van? Köszönöm. – Letette a kagylót. – Zikov csoportfőnök helyszínen van – közölte Maljanovval.
– A konyakomat issza a lányokkal, nem helyszínen van – morogta Maljanov.
Vecserovszkij beharapta ajkát.
– Ez nem fontos. Fontos, hogy létezik.
– Persze hogy létezik! – mondta Maljanov.
– Megmutatta az igazolványát. Vagy azt gondolod, szélhámosok voltak?
– Aligha…
– Ezt gondoltam én is. Egy üveg konyakért kitalálni egy ilyen történetet, s ráadásul egy lepecsételt lakás mellett…
Vecserovszkij bólintott.
– Te pedig egyre a Hartwig-funkciót! – mondta Maljanov szemrehányón. – Hogyan lehet így szó munkáról? Itt egyre csak…
Vecserovszkij vöröses szemével merőn nézte őt.
– Gyima – szólalt meg –, nem lepett meg, hogy Sznyegovoj a munkád felől érdeklődik?
– De még mennyire! Soha nem beszéltünk vele munkáról!
– Mit mondtál neki?
– Hát… úgy általában… A részletek iránt voltaképp nem is érdeklődött.
– S mit mondott?
– Semmit. Szerintem csalódott. "Eszik-e vagy isszák", ezt mondta.
– Hogyan?
– Eszik-e vagy isszák…
– Mit jelent ez valójában?
– Valamelyik klasszikustól van Abban az értelemben, hogy "Nem zörög a haraszt, ha nem mennydörög…"
– Aha… – Vecserovszkij dús szempilláival töprengőn pislogott, majd levette az ablakdeszkáról az ideálisan tiszta hamutartót, elővette az asztalból a dohányzacskót és a pipáját, s nekilátott, hogy megtömje. – Aha… Eszik-e vagy isszák… Nem rossz. Meg kell jegyezni.
Maljanov türelmetlenül várt. Nagyon bízott Vecserovszkijban. Rendkívüli, emberfeletti koponya volt. Maljanov nem ismer hozzá foghatót, aki a meglevő adatok összességéből olyannyira váratlan következtetéseket tudott volna levonni.
– Nos? – szólalt meg végül Maljanov.
Vecserovszkij már megtömte pipáját, s most ugyanilyen komótosan, jóízűen rágyújtott. A pipa halkan szortyogott. Vecserovszkij nagyokat szippantva folytatta:
– Gyima… p-p-p… lényegében mennyire jutottál előre csütörtök óta? Úgy hiszem, csütörtökön beszélgettünk utoljára.
– Mi köze ennek ehhez? – kérdezte Maljanov ingerülten. – Nekem most ez eszembe sem jut…
Vecserovszkij elengedte a füle mellett a szavakat – egyre Maljanovot vizsgálgatta vörös szemével, s közben pipájával cuppogott. Ez volt Vecserovszkij. Feltette a kérdést, s most választ várt. S Maljanov megadta magát. Hitt benne, hogy Vecserovszkij jobban tudja, minek van jelentősége s minek nincs.
– Szépen előre jutottam – mondta, s nekilátott, hogy elmondja, hogyan fogalmazta újra a feladatot, s vezette vissza először egy vektoregyenletre, majd egy integrál-differenciál egyenletre: hogy rajzolódott ki a fizikai kép, hogyan jutott el az M-üregekig, s hogyan jött rá tegnap, hogy alkalmazza a Hartwig-transzformációt.
Vecserovszkij nagy figyelemmel hallgatta, nem szakította félbe, nem tett fel kérdéseket, csak egyszer, amikor Maljanovot elragadta a hév, s papírt húzott elő, s a hátoldalára írni próbált, megállította s megkérte: "Mondd inkább…"
– Erre azonban már nem volt időm – fejezte be csüggedten Maljanov. – Először kezdődtek azok az ostoba telefonhívások, majd megjelent az a férfi a házhoz szállítástól…
– Erről nem beszéltél – szakította félbe Vecserovszkij.
– Mivel ennek semmi köze az ügyhöz – mondta Maljanov. – Amíg a telefon csöngött, még úgy-ahogy tudtam dolgozni, de azután megjelent Lidocska, s minden kútba esett.
Vecserovszkijt teljesen beborította a kellemes, mézillatú füstfelhő.
– Nem rossz, nem rossz – mondta tompán. – Amint látom, a legérdekesebb helyen hagytad abba.
– Nem én hagytam abba, hanem abbahagyatták velem!
– Igen – felelte Vecserovszkij.
Maljanov öklével a térdére csapott.
– Az ördögbe is, ha most nekifoghatnék s dolgozhatnék! Képtelen vagyok gondolkodni! Mintegy idegbeteg, a legkisebb zajra is összerezzenek a lakásban, s ráadásul ezek a mámorító távlatok: vagy tizenöt évre becsuknak…
Már isten tudja hányadszor tért vissza ehhez a tizenöt esztendőhöz, várta, hogy Vecserovszkij megszólal: "Ugyan, miket találsz ki, miféle tizenöt év, hiszen nyilvánvaló félreértés…", de Vecserovszkij ezúttal sem mondott semmi effélét. Helyette hosszasan és unalmasan kérdezgette a telefonhívások felől: mikor kezdődtek (pontosan), kit hívtak (csak legalább néhány konkrét példát), ki hívta (férfi? nő? gyermek?). Amikor Maljanov elmesélte Weingarten hívásait, Vecserovszkij egy ideig hallgatott, úgy tűnt, meglepődött, majd tovább kérdezősködött. S mit válaszolt Maljanov a kagylóba? Mit mondott a hibabejelentő? Mellesleg, Maljanovnak csak most jutott eszébe, hogy miután másodszor felhívta a hibabejelentőt, a téves hívások abbamaradtak. De nem tudta ezt elmondani Vecserovszkijnak, mert még eszébe jutott valami.
– Ide figyelj – mondta felélénkülve. – Majdnem elfeledtem. Weingarten tegnap, amikor felhívott, kérdezősködött, ismerem-e Sznyegovojt.
– Igen?
– Igen. Azt feleltem, hogy ismerem.
– S erre ő?
– Azt mondta, hogy nem ismeri. Nem ez a lényeg. Mi ez szerinted – véletlen egybeesés? Vagy más? Furcsa egybeesés.
Vecserovszkij egy ideig hallgatott, pipáját szívta, majd ismét folytatta a magáét. Hogy is volt azzal a házhoz szállítással? Részletesebben. Hogy nézett ki az a férfi? Mit mondott? Mit hozott? Mi maradt abból, amit hozott? Unalmas faggatózásával sötét kétségbeesésbe taszította Maljanovot, mert Maljanov nem értette, miért van minderre szükség, s mi köze van mindennek az ő bajaihoz. Majd végre Vecserovszkij elhallgatott, s a pipáját kezdte piszkálni. Maljanov először várt: elképzelte, amint négyen beállítanak érte, egytől egyig sötét szemüvegben, átkutatják a lakást, leszedik a tapétát, faggatják, volt-e nemi kapcsolat közte és Lidocska között, nem hisznek neki és elvezetik.
Megropogtatta ujját, s bánatosan azt morogta:
– Mi lesz most? Mi lesz?
Vecserovszkij tüstént válaszolt:
– Ki tudja, mi vár ránk? Ki tudja, mi lesz velünk? Kemény sors, gonosz sors bánik el velünk? S jön a halál is, és halálra ítéltetünk. Talányos jövőnk, hiába firtatunk…
Maljanov csupán abból jött rá, hogy ez vers, amikor Vecserovszkij a szavalást befejezve tompa huhogásban tört ki, ami elégedett nevetést jelentett részéről. Nyilván így huhogtak az emberi vértől megrészegült wellsi Mars-lakók, s Vecserovszkij is így huhogott, ha tetszett neki a vers, amit szavalt. Azt gondolta az ember, hogy a jó versek csupán fiziológiai élvezetet szereztek neki.
– Eredj a pokolba – mondta Maljanov.
S ekkor Vecserovszkij kivágta a második tirádát – ezúttal prózában.
– Ha valami nyomaszt, dolgozom – mondta. – Ha kellemetlenségeim támadnak, ha rossz a kedvem, ha elfog az életuntság, leülök dolgozni. Nyilván van más recept is, de azt nem ismerem. Vagy rajtam nem segít. Ha a tanácsom akarod hallani: láss munkához. Hála isten, az olyan embereknek, mint mi, a munkához papíron és ceruzán kívül másra nincs szükségük.
Tegyük fel, ezt Maljanov nélküle is tudta. Könyvekből. Maljanov esetében ez másképp volt. Csak akkor tudott dolgozni, ha könnyű volt a lelke, semmi veszély nem fenyegette.
– Segítséget várni, tőled… – mondta. – Jobb ha felhívom Weingartent. Mégis furcsa, hogy Sznyegovoj felől kérdezősködött.
– Természetesen – mondta Vecserovszkij. – Csak, ha nem esik nehezedre, vidd át a telefont a másik szobába.
Maljanov fogta a készüléket, s a zsinórral becipelte a szomszéd szobába.
– Ha akarod, nálam maradhatsz – szólt utána Vecserovszkij. – Papír van, ceruzát adhatok…
– Jól van – mondta Maljanov. – Majd meglátjuk.
Weingarten most sem felelt. Maljanov, várt vagy tíz csengetést, újból hívta, megint várt tízig, s letette a kagylót. Hát így vagyunk. Most mit tegyen? Természetesen itt is maradhatna. Csönd és hűvös van. Minden szoba légkondicionált. A pótkocsis teherautók zaja és a fékcsikorgás nem hallatszik be – az ablakok az udvarra nyílnak. De egyszerre megértette, nem erről van szó. Fél hazatérni. "Nézd csak! A világon legjobban az otthonom szeretem, s most félek hazatérni. Nem – gondolta –, még mit nem. Erre ne számítsatok. Már megbocsássatok."
Maljanov határozottan felnyalábolta a telefonkészüléket, s visszavitte a helyére. Vecserovszkij a magányos papírlapra meredve ült, és csöndben kopogott hamisítatlanul valódi parkerjével. A lapot félig teleírta Maljanov számára érthetetlen képletekkel.
– Én megyek, Fil – jelentette ki Maljanov.
Vecserovszkij vörös arcát felé emelte.
– Persze. Holnap vizsgáztatok, ma egész nap itthon vagyok. Hívj fel, vagy nézz be…
– Rendben – mondta Maljanov.
Kényelmesen lépdelt lefelé a lépcsőn, nem volt hová sietnie. "Főzök egy erős teát, leülök a konyhában, Kaljam a térdemre ugrik, simogatni fogom, szürcsölgetem a teát, s végül józanul és nyugodtan mindent végiggondolok. Kár, hogy nincs tévém, elüldögélnék este előtte, megnéznék valami ostobaságot, egy vígjátékot vagy meccset, vagy kirakok egy pasziánszot, régen nem játszottam."
Leért saját emeletére, kitapogatta zsebében a kulcsokat, befordult a sarkon, s megállt, így. A szíve valahová a gyomrába csúszott, s onnan vert lassan és kimérten, mint egy cölöpverő kalapács. Í-így… Lakásának ajtaja félig nyitva volt.
Lábujjhegyen az ajtóhoz lopakodott s hallgatózott. Valaki volt a lakásban. Ismeretlen férfihang dörmögött, s ismeretlen gyerekhang válaszolt rá valamit…
ÖTÖDIK FEJEZET
10. …egy ismeretlen férfi guggolt, s egy széttört pohár cserepeit szedegette. A konyhában rajta kívül még egy öt év körüli fiúcska volt. Az asztalnál ült a hokedlin, tenyerét maga alá húzta, lábait lóbálta s nézte, hogyan gyűlnek a szilánkok.
– Ide süss, öregfiú! – kiáltotta izgatottan Weingarten, amikor meglátta Maljanovot. – Hová tűntél?
Kövérkés arca lilás pírban égett, olajbogyószínű fekete szemei ragyogtak, durva, zsíros haja az égnek meredt. Látszott, hogy már jócskán feltankolt. Az asztalon egy félig kiürített üveg exportra gyártott sztolicsnaja vodka díszelgett, s mindenféle ínyencfalatok az ajándékkosárból.
– Nyugi, ne izgulj – folytatta Weingarten. – A kaviárhoz nem nyúltunk, téged vártunk.
Az üvegszilánkokat szedegető férfi felegyenesedett. Szép szál, jóképű férfi volt, norvég szakállal és enyhén domborodó pocakkal. Zavartan mosolygott.
"Vagy úgy! – mondtam a konyhába lépve, s éreztem, hogy a szívem a gyomromból visszatér a helyére. – Az én házam, az én váram, így mondják?"
– Rohammal bevettük, öregfiú, rohammal bevettük! – üvöltött fel Weingarten. – Ide süss, honnan van ilyen vodkád? S a kaja?
Maljanov kezet nyújtott a jóképű férfinak, s az is nyújtotta feléje kezét, amelyben azonban üvegszilánkokat szorongatott. Röpke, kellemes zavar köszöntött be.
– Amíg nem volt itt, egy kis rendetlenséget csináltunk – mondta zavartan. – Én vagyok a bűnös.
– Semmiség, semmiség, ide tegye, a vödörbe.
– A bácsi gyáva – jelentette ki váratlanul, jól érthetően a kisfiú.
Maljanov összerezzent. S úgy tűnt, mindnyájan összerezzentek.
– No-no, nyughass… – mondta a jóképű férfi, s ujjával határozatlanul megfenyegette a kisfiút.
– Fiacskám – szólalt meg Weingarten. – Hiszen kaptál egy tábla csokoládét. Ülj és tömd magadba! Ne szólj bele a nagyok dolgába.
– Miért lennék gyáva? – kérdezte Maljanov, s helyet foglalt. – Miért sértegetsz?
– Én nem sértegetlek – tiltakozott a kisfiú, miközben úgy bámulta, mint egy ritka állatot.
– Csak megszólítottalak…
Közben a jóképű férfi megszabadult a szilánkoktól, zsebkendőjével megtörölte tenyerét, s kezet nyújtott.
– Zahar – mutatkozott be.
Szertartásosan kezet szorítottak.
– Lássunk neki, lássunk neki! – jelentette ki buzgón Weingarten, s a kezét dörzsölte. – Hozz még két pohárkát!
– Fiúk – mondta Maljanov. – Vodkát nem iszom.
– Akkor igyál bort – egyezett bele Weingarten.
– Van ott még két üveg fehér bor…
– Nem, inkább konyakot. Zahar, legyen szíves vegye elő a hűtőgépből a kaviárt és a vajat, s mindent, ami ott van. Farkaséhes vagyok.
Maljanov a bárszekrényhez lépett, fogta a konyakot és a poharakat, nyelvet öltött a fotelra, ahol egykor a Tonton-Macoute ült, s visszatért az asztalhoz. Az asztal roskadozott a sok jó falattól. "Teleeszem és leiszom magam – gondolta Maljanov féktelen jókedvében. – Szép volt a fiúktól, hogy benéztek hozzám."
Azonban minden másképp alakult, mint ahogy gondolta. Alig ittak egyet, s Maljanov éppen csámcsogva nekilátott a hatalmas kaviáros szendvicsnek, amikor Weingarten színjózan hangon megszólalt:
– Most pedig, öregfiú, mondd el, mi történt veled.
Maljanovnak cigányútra ment a falat.
– Honnan veszed?…
– Nézd csak – mondta Weingarten, és már ragyogott, mint egy kifényesített rézpénz. – Hárman vagyunk, s mindegyikőnkkel történt valami. Úgyhogy ne restelld magad. Mit mondott neked az a kis vörös?
– Vecserovszkij?
– Ugyan, mi köze ennek Vecserovszkijhoz? Megjelent nálad egy lángvörös hajú férfi, olyan nyomasztó fekete öltönyben. Mit mondott neked?
Maljanov akkorát harapott a szendvicsből, amennyi a szájába fért, s rágni kezdte, anélkül hogy érezte volna az ízét. Mindhárman őt nézték. Zahar zavartan nézte, félénken mosolygott, s egyre-másra elkapta a tekintetét. Weingarten vadul kimeresztette szemét, készen arra, hogy ráüvöltsön. A kisfiú pedig, az összemaszatolt tábla csokoládét kezében szorongatva, olyan közel hajolt Maljanovhoz, mintha bele akart volna ugrani a szájába.
– Fiúk – szólalt meg végül Maljanov. – Miféle vörös férfiak? Semmiféle vörös hajú férfiak nem jártak nálam. Sokkal cudarabbul áll az ügy.
– Na gyerünk, mesélj, mesélj – mondta türelmetlenül Weingarten.
– Miért nekem kell mesélnem? – háborodott fel Maljanov. – Semmit nem titkolok, de miféle színházat játszol előttem? Mesélj te! Honnan tudod egyáltalán, hogy velem történt valami?
– Nos, meséld el, aztán majd én is mesélni fogok – tartott ki makacsul Weingarten. – S Zahar is elmeséli.
– Nos, gyerünk, akkor meséljetek ti ketten – jelentette ki Maljanov, s idegesen megkent magának egy újabb szendvicset. – Ti ketten vagytok, míg én egyedül.
– Te mesélj – parancsolta váratlanul a kisfiú, s ujjával Maljanov felé bökött.
– Nyughass, nyughass – suttogta Zahar egészen elbátortalanodva.
Weingarten keserűen elnevette magát.
– A magáé? – kérdezte Maljanov Zahart.
– Azt hiszem… – adott különös választ Zahar, s elkapta tekintetét.
– Az övé, az övé – mondta Weingarten türelmetlenül. – Mellesleg, ez éppen hogy része a történetének. No, Mityka, kezdd el, ne kéresd magad!
Maljanovot végképp kizökkentették a kerékvágásból. Félretolta hát a szendvicset, s mesélni kezdett. A legelejétől, a telefonhívásoktól. S ha ugyanazt a szörnyű történetet két órán belül immár másodszor adja elő valaki, akaratlanul is kezdi felfedezni mulatságos részleteit. Maljanov maga sem vette észre, hogy mennyire belemelegedett. Weingarten egyre-másra kacagásban tört ki, hatalmas sárga agyarait villogtatta, Maljanov pedig mintha életének céljául tűzte volna ki, hogy nevetésre késztesse a jóképű Zahart, ami azonban sehogy sem sikerült: Zahar csak zavartan, szinte szánalomra méltón mosolygott. S amikor Maljanov eljutott Sznyegovoj öngyilkosságáig, már egyiküknek sem volt kedve nevetni.
– Hazudsz! – sóhajtotta rekedten Weingarten.
Maljanov vállat vont.
– Miért tenném – mondta. – Ott az ajtaja, le van pecsételve, mehetsz s megnézheted magad is.
Weingarten egy ideig hallgatott, kövér ujjaival az asztalon dobolt, s ezzel egy ritmusra rángatózott kövér arca, majd hirtelen nagy zajt csapva felkelt, senkire nem pillantva, Zahar és a kisfiú között átpréselve magát, nehéz léptekkel távozott. Hallatszott, ahogy zörrent a zár, s a lakás egyszerre tele lett scsíszaggal.
– Ohó-ó-ó… – mondta leverten Zahar.
A kisfiú tüstént odanyújtotta neki a maszatos tábla csokoládét, s követelőén így szólt:
– Harapj belőle!
Zahar engedelmesen leharapott egy darabot s rágni kezdte. Csapódott az ajtó, Weingarten változatlanul senkire nem pillantva ismét átpréselte magát a helyére, s felhajtott egy kupica vodkát, majd rekedten ezt dünnyögte:
– Tovább…
– Mit tovább? Ezután elmentem Vecserovszkijhoz. Ezek a jómadarak távoztak, s én felmentem hozzá. Éppen most tértem vissza.
– S a kis vörös? – kérdezte Weingarten türelmetlenül.
– Hiszen elmondtam, te lüketóni! Semmiféle kis vörös ember nem volt!
Weingarten és Zahar egymásra néztek.
– Jó, tegyük fel – mondta Weingarten. – S ez a leányzó, a te… Lidocskád… Nem tett semmiféle ajánlatot?
– Hát… hogy is mondjam… – Maljanov kínosan elnevette magát. – Vagyis, ha én igazából akartam volna…
– Fuj, te tökfilkó! Nem erre gondoltam! No jól van. És a nyomozó?
– Tudod mit, Valka – mondta Maljanov. – Mindent elmondtam, ahogy volt. Menj a pokolba! Becsületszóra, ez ma már a harmadik kihallgatás.
–Valka – avatkozott bele határozatlanul Zahar –, talán valóban másról van itt szó?
– Ugyan, öregem – húzta el a száját Weingarten. – Hogyhogy másról? Ott a munkája, s nem hagyják dolgozni. Hogyhogy más? Hiszen beszéltek is róla!
– Ki beszélt rólam? – kérdezte Maljanov, újabb kellemetlenségek előérzetével.
– Pisilni akarok – jelentette ki jól érthetően a kisfiú.
Mindnyájan rámeredtek. Sorban végigmérte mindegyikőjüket, majd leszállt a hokedliról, s így szólt Zaharhoz:
– Menjünk.
Zahar bűntudatosan elmosolyodott, s ezt felelte: "No, menjünk…" s eltűntek a vécéajtóban. Hallatszott, ahogy elkergetik az ülőkén trónoló Kaljamot.
– Ki beszélt rólam? – kérdezte Maljanov Weingartentől. – Mi jön még?
Weingarten fejét leszegve fülelt, mi történik a vécében.
– Gubarba is belekötöttek! – mondta egyfajta szomorú elégedettséggel. – Igen, alaposan belekötöttek!
Valami nagy nehezen derengeni kezdett Maljanov agyában is.
– Gubar?
– No, igen. Zahar. Tudod, akárhogy is csűrjük…
Maljanov észbekapott.
– Rakétaszakértő?
– Ki? Zahar? – Weingarten elcsodálkozott. – Ugyan, aligha. Ügyes mester, arany keze van. Tranzisztoros bolhát szerel össze, ha kell. De nem ez a baj. Az a baj, hogy olyan ember, aki a kívánságait komolyan veszi s ragaszkodik hozzájuk. Mellesleg, vésd agyadba, öregfiú, ez a színtiszta igazság.
A kisfiú ismét megjelent a konyhában, s felmászott a hokedlire. Zahar belépett nyomában. Maljanov így szólt hozzá:
– Zahar, tudja mit, elfeledtem s csak most jutott eszembe. Hiszen Sznyegovoj érdeklődött maga felől…
Maljanov ekkor látta életében először, hogyan fehéredik el egy ember a szeme láttára. Vagyis, pontosan olyan fehér lesz, mint a fal.
– Rólam? – kérdezte Zahar csupán ajkai mozgásával.
– Igen… tegnap este… – Maljanov megrémült. Ilyen reakciót mégsem várt.
– Mi az, te ismerted? – kérdezte Weingarten halkan Zahartól.
Zahar némán, tagadóan megrázta fejét, cigaretta után nyúlt, a csomag felét a padlóra szórta, s sietve nekilátott, hogy összeszedje, amit kiszórt. Weingarten köhintett, s ezt dünnyögte: "Fiúk, ez az ügy már annyira…" s újból töltött. Ekkor a fiúcska megszólalt:
– Ugyan! Ez még semmit nem jelent. – Maljanov ismét összerezzent, Zahar kiegyenesedett, s valamiféle reménykedő pillantást vetett fiára.
– Egyszerűen véletlen – folytatta a fiú. – Nézzék meg a telefonkönyvet, ott nyolc Gubart is találnak
11. …Maljanov hatodikos kora óta ismerte. Hetedikben összebarátkoztak, s az iskola befejezéséig egy padban ültek. Weingarten nem változott az évek során, csak a méretei nőttek. Mindig vidám, kövér ínyenc volt, mindig gyűjtött valamit: hol bélyegeket, hol érméket, hol postai bélyegzőket, hol üvegcímkéket, egyszer, már biológusként még azt is kitalálta, hogy ürüléket fog gyűjteni, mert Zsenyka Szidorcev az Antarktiszról cethaltól származót hozott neki, Szása Zsintyuk pedig Panjikantból emberit, de nem közönségeset, hanem kilencedik századi megkövültet. Örökké zaklatta a körülötte levőket, kérte, mutassák meg aprójukat – különleges rézpénzekét keresett. S örökké elvette az idegen leveleket, bélyegzős borítékokat kunyerált.
Mindezek ellenére tudta a dolgát. Intézményében, az IZRAN-ban már régóta ő volt a rangidős, vagy húsz különböző hazai és nemzetközi bizottság tagjaként tartotta számon, állandóan külföldre járt, különböző kongresszusokra, és kis híján már doktor volt. Ismerősei közül Vecserovszkijt tisztelte a legjobban, mert Vecserovszkijnak volt valami díja, míg Valka reszketett a vágytól, hogy díjjal tüntessék ki. Százszor is elmesélte Maljanovnak, hogyan tűzi ki kitüntetését, s így megy randevúra. S mindig szószátyár volt. Ragyogóan tudott mesélni, a leghétköznapibb események drámává nőttek előadásában á la Graham Greene. Vagy legalábbis Le Carre. Azonban bármilyen furcsa is, nagyon ritkán hazudott, s nagyon szégyellte, ha ezekben a ritka esetekben rajtakapták. Irka, nem tudni, miért, nem kedvelte; itt valami titok lappangott. Maljanov gyanította, hogy fia tanéveiben, amikor Bobka még nem született meg, Weingarten próbálta neki csapni a szelet, de semmi sem lett köztük. Egyébként ami az udvarlást illeti, abban Valka mester volt, de nem valami erőszakos vagy primitív nőcsábász, hanem energikus, vidám, győzelemre, vereségre előre felkészült szoknyapecér. Minden találka kaland volt számára, függetlenül attól, hogy mivel végződött. Szvetka, ez a rendkívül szép, de melankóliára hajlamos asszony már rég legyintett rá, annál is inkább, mert a férje imádta őt, s nyilvános helyeken állandóan verekedésbe kezdett miatta. Általában szeretett verekedni, isten csapása volt étterembe járni vele. Egyszóval, nyugodt, vidám és szerencsés életet élt, különösebb megrázkódtatások nélkül.
Úgy két hete kezdődhettek vele a különös események, amikor még tavaly beindított kísérletsorozata hirtelen teljesen váratlan, sőt szenzációs eredményeket kezdett produkálni. ("Öregem, ti ezt nem érthetitek, ez a reverz transzkriptázzal függ össze, ami RNS-függvény és DNS-polimeráz, vagyis egyszerűen revertáz, ez egy ferment, melynek összetételében onkolovírusok vannak, s ez, őszintén megmondva, öregfiúk, Nobel-díjat sejtet…") Laboratóriumában rajta kívül senki nem tudta értékelni ezeket az eredményeket. A többséget, ahogy ez rendszerint lenni szokott, ez egy csöppet sem érdekelte, az egyes kutatók pedig úgy értékelték, hogy a kísérletsorozat kudarcot vallott. Mellesleg nyár volt, mindenki szabadságra igyekezett. Weingarten pedig, természetesen senkit nem enged szabadságra. Kitör a botrány – sértődések, szakszervezet, pártbizottság. S a botrány kellős közepén Weingartennel az egyik tanácskozás alatt félhivatalosan közlik, van egy olyan elképzelés, hogy Valentyin Andrejevics Weingarten elvtársat egy új szupermodern biológiai központ élére igazgatóként nevezzék ki, melynek építését éppen most fejezik be Dobroljubovóban.
A hírre V. A. Weingarten azt sem tudta, hol a feje, ennek ellenére észnél maradt, sejtette; mit jelent igazgatónak lenni; először is ez egyelőre még holnapi túzok, másodszor, amikorra verébbé változik az legalább másfél, de lehet, hogy két évre is kibillenti V. A. Weingartent a kísérletező munkából. Ugyanakkor a Nobel-díj, öregem, tudjátok, az mégiscsak Nobel-díj.
Ezért Weingarten egyelőre csak ígérgette, hogy gondolkodni fog a dolgon, ő maga viszont visszatért a laboratóriumba a maga kis rejtélyes reverz transzkriptázához s a szűnni nem akaró botrányhoz. Két nap sem telt el, amikor magához hívatta akadémikus főnöke, s miután kikérdezte a folyó munkákról ("Féken tartottam a szám, öregem, rendkívül tartózkodó voltam…"), javasolta, hogy hagyja abba ezt a kétes értékű ostobaságot, s fogjon bele egy másik, népgazdasági szempontból nagyobb jelentőségű témába, ami később felmérhetetlen anyagi és szellemi előnyökkel járt volna, ezért a főnök a fejével kezeskedett.
Ezektől az égből pottyant végtelen lehetőségektől elkábulva Weingarten egy óvatlan pillanatban eldicsekedett otthon, s nemcsak otthon, de anyósa előtt is, akit másodkapitánynak hívott, mert valóban nyugalmazott másodosztályú hajóskapitány volt. S ettől kezdve beborult az ég felette. ("Öregem, ettől a pillanattól a ház számomra futkosóvá változott. Állandóan hajszoltak, s azt követelték, tüstént egyezzek bele, mi több, mindenbe…")
A laboratórium pedig a botrányok ellenére egyre-másra meglepőbbnél-meglepőbb eredmények tucatját szállította. Ekkor meghalt a nénje, egy rendkívül távoli apai ági rokona, s örökségi ügyeit intézve Weingarten, kavgolovói háza padlásán egy, a forgalomból ezerkilencszázhatvanegyben kivont, rézpénzekkel teli ládát talált. Ismerni kell Weingartent ahhoz, hogy elhiggyük: amint megtalálta a ládát, a környező világ megszűnt létezni számára, beleértve az ígérkező Nobel-díjat is. Begubózott otthonába, s négy napon át válogatta a láda tartalmát, süket volt az intézetből érkező telefonokkal és a házi másodkapitány lángoló replikáival szemben. Ebben a ládában ragyogó példányokra lelt. Ó, micsoda ragyogókra! De nem ez volt a lényeg.
Mire végzett az érmekkel, s visszatért a laboratóriumba, világossá vált előtte, hogy a felfedezés voltaképp megtörtént. Természetesen egy csomó előre megmagyarázhatatlan dolog maradt még, s az egészet írásba kellett foglalni – mellesleg ez sem kis munka –, de nem volt már kétséges; a felfedezés megszületett. S Weingarten negyedik sebességre kapcsolt. Egy csapásra végét vette a laboratóriumi botrányoknak ("Öregem, mindenkit szabadságra zavartam, a pokolba velük…"), egy huszonnégy óra alatt kilakoltatta a másodkapitányt kislányaival a nyaralóba, elnapolta összes találkozóját és találkáját, s otthon éppen nekifogott, hogy megkezdje az utolsó rohamot, amikor beköszöntött a tegnapelőtti nap.
Tegnapelőtt, alighogy munkához látott, megjelent a lakásán az a bizonyos vörös hajú férfi – kicsi, bronzvörös, nagyon sápadt arcú fickó, ódivatú, pedánsan végiggombolt fekete öltönyben. A gyerekszobából lépett ki, s amíg Valka csak némán tátogott, elegánsan leült az asztal szélére, s beszélni kezdett. Minden előzetes bevezető nélkül kijelentette: egy bizonyos, Földön túli civilizáció már régóta aggodalommal figyeli az ő, vagyis V. A. Weingarten tudományos munkásságát. S Weingarten legutóbbi munkája különösen nyugtalanítja őket. És őt, ezt a vörös emberkét felhatalmazták, javasolja V. A. Weingartennek, hogy tüstént állítsa le a munkát, s az összes hozzá tartozó anyagot semmisítse meg.
Semmi szükség arra, hogy tudja, mi célból és mi végett követeljük ezt, jelentette ki a kis vörös emberke. De tudnia kell, már tettünk bizonyos lépéseket, hogy minden a legtermészetesebb úton történjen. Egy pillanatra se higgye, hogy az önnek állítólag felajánlott igazgatói poszt, a másik nagy jövőjű téma, a láda az érmekkel s még az a bizonyos botrány is a laboratóriumban tisztán véletlen esemény. Próbáltuk megállítani magát. De mivel csupán fékezni tudtuk s azt is csak rövid időre, kénytelenek voltunk olyan végső eszközhöz nyúlni, mint mostani látogatásom. Tudnia kell, hogy az összes önnek tett ígéret érvényben marad, s jogában áll bármelyiket választani, ha követelésünk kielégíti. Mi több, ez utóbbi esetben készek vagyunk segíteni abban, hogy kielégüljenek az ön kisebb, tökéletesen megérthető, az emberi természetre jellemző gyarlóságból következő kívánságai is. S mintegy zálogul, engedje meg, hogy átadjam önnek mutatóba ezt a kis…
E szavakkal a vörös hajú, egyenest a levegőből, előkapott és Weingarten elé hajított az asztalra egy vastag köteget, ami mint később kiderült, dugig volt nagyszerű bélyegekkel, melyek összértékét az, aki nem bélyeggyűjtő, egyszerűen el sem tudja képzelni.
Weingarten – folytatta a vörös emberke – semmiképp ne gondolja, hogy ő az egyetlen Föld-lakó, aki a szupercivilizáció érdekszférájába került. Weingarten ismerősei között legkevesebb három olyan akad, kinek tevékenységét az adott pillanatban meg kell szakítani. Ő, ez a vörös emberke olyan neveket említhet, mint Dmitrij Alekszejevics Maljanov asztronómus, Zahar Zaharovics Gubar mérnök, Arnold Pavlovics Sznyegovoj fiziko-kémikus. V. A. Weingarten három nap gondolkodási időt kapott, melynek lejárta után a szupercivilizáció jogot formál magának arra, hogy foganatosítson bizonyos, nem sok jót ígérő "harmadfokú intézkedéseket".
– Míg ezt előadta – mondta Weingarten, szemeit félelmetesen meresztgetve s fogait összeszorítva –, öregem, én csak egyre azon töprengtem: hogyan hatolt be ez a gazember kulcs nélkül a lakásomba. Annál is inkább, mivel az ajtó be volt reteszelve. Csak nem valamiféle kisstílű tolvaj merészkedett be hozzám, s nem bírta tovább a heverő alatt? Na, gondoltam, most elpáhollak. De mire ezt végiggondoltam, ez a vörös fickó befejezte mondandóját és… – Weingarten hatásszünetet tartott.
– Kirepült az ablakon – szűrte Maljanov fogai között.
– Ezt ni! – Weingarten a gyerek előtt sem zavartatva magát, illetlen kézmozdulatot tett. – Sehová nem repült. Egyszerűen eltűnt!
– Valka… – mondta Maljanov.
– Ahogy mondom, öregem! Ült itt előttem az asztalon… éppen azt méregettem, hogy azon kapásból lapockán teremtem, s egyszer csak sehol sincs! Mint a moziban, tudod?
Weingarten megragadta az utolsó szelet tokhalat, s magába tömte.
– Moam? – mondta. – Moam muam?… – Erőlködve lenyelte a falatot, s könnyező szemmel pislogva így folytatta: – Ezt most tettem hozzá, akkor csak ültem a fotelban, lehunytam szemem, s egyre a szavai jártak a fejemben, miközben remegtem, mint a malac farka. Gondoltam, ott helyben meghalok. Soha ilyen nem történt velem. Eljutottam valahogy anyósom szobájába, fogtam a valeriáncseppeket – nem segítettek. Látom, bróm is van. Fogtam a brómot
12. …hamisítványok – szólalt meg végül Maljanov. Weingarten lenézően hallgatott. – Akkor nemrég bocsátották ki őket…
– Hülye vagy – intézte el tömören Weingarten, s eldugta az albumot.
Maljanov nem tudta, mit mondjon. Hirtelen eszébe jutott: ha mindez hazugság lenne vagy csak egyszerűen igaz, de nem a szörnyű igazság, Weingarten pont fordítva csinálta volna. Először megmutatta volna a bélyegeket, majd valami elhihető mesét kerekített volna köréjük.
– No és most mit tegyünk? – kérdezte, s érezte, a szíve ismét valahová lejjebb ereszkedett, a gyomrába.
Senki nem válaszolt. Weingarten töltött magának egy kupicával, felhajtotta, s bekapta hozzá az utolsó ringlit. Gubar bambán bámulta fura gyermeke hogyan játszott, összpontosítva, nagyon komoly sápadt arccal a poharakkal. Weingarten ismét belekezdett a mesélésbe, de most már tréfa nélkül, mintha belefáradt volna, ajkai alig mozogtak. Elmondta, hogyan rohant, hogy felhívja Gubart, aki azonban nem felelt; hogyan hívta Maljanovot, s ekkor tudta meg, hogy Sznyegovoj valóban a világon van, hogyan rémült meg, amikor Maljanov elment ajtót nyitni Lidocskának, s jó ideig nem nyúlt a kagylóhoz; hogyan nem aludt egész éjjel, járkált a szobában, s töprengett, töprengett, nyelte a brómot, s megint csak töprengett; hogyan hívta fel ma Maljanovot, s értette meg, már őt is célba vették, majd beállított hozzá Gubar a saját bajaival…
HATODIK FEJEZET
13. …Gubarról megtudta, hogy már gyermekkorában nagy lusta és lógós volt, s majdhogynem azóta foglalkoztatják a szexuális kérdések. Nem végezte el a tízosztályos iskolát, a kilencedik osztályban hagyta abba a tanulást, ezután műtősfiúként dolgozott, később sofőr volt egy emésztőgödör-tisztítón, majd laboráns lett az IZRAN-ban, itt ismerkedett meg Valkával, most pedig egy tudományos kutatóintézetben dolgozik, valami hatalmas, igen fontos, az energetikával összefüggő terven. Szakmai képzésben soha nem részesült, azonban gyerekkora óta szenvedélyes rádióamatőr volt, a vérében volt az elektronika, s az intézetben, noha a diploma hiánya rettentően zavarta, pályája meredeken felfelé ívelt.
Szabadalmaztatott néhány találmányt; jelenleg is kettőn vagy hármon dolgozott, s biztosan tudja, melyik miatt kezdődtek a kellemetlenségei. Feltételezi, hogy a tavalyi miatt – fölfedezett valamit a "fadingek gyakorlati alkalmazása" terén. Feltételezi, de nem biztos benne, hogy ez az.
Különben életének középpontjában mindig a nők álltak. Ragadtak rá, mint legyek a légyfogóra. S amikor már valami oknál fogva nem ragadtak rá, ő kezdett futni utánuk. Egyszer már megnősült, ebből a házasságából a legkellemetlenebb emlékekkel és számtalan tanulsággal távozott, s azóta e kérdésben rendkívüli óvatosságot tanúsított. Egyszóval, fantasztikus szoknyavadász volt, hozzá képest Weingarten aszkétának, remetének és sztoikus bölcsnek tűnt. Ennek ellenére egyáltalán nem volt züllött fickó. A nőkkel tisztelettudóan, mi több, lelkesedéssel bánt, s magát minden bizonnyal csak örömük szerény forrásaként tartotta számon. Soha nem tartott egyszerre két szeretőt, soha nem keveredett veszekedésbe, botrányba, valószínűleg nőt soha meg nem bántott. Úgyhogy e téren sikertelen házassága óta minden rendben volt. Egész a legutóbbi időkig.
Ő maga úgy tartja, hogy kellemetlenségei az idegen bolygólakókkal úgy kezdődtek, hogy undok kiütések jöttek ki a lábán. A kiütésekkel azonnal elrohant az orvoshoz, mivel mindig gondosan ügyelt egészségére; ami a betegségeket illeti, e téren modern felfogású volt.
A doktor megnyugtatta, adott neki valamilyen tablettákat, a kiütések elmúltak, megkezdődött viszont a nőinvázió. Csapatostul jöttek hozzá – az összes nő, akihez valaha is valami köze volt. Kettesével-hármasával tolongtak a lakásában, volt egy szörnyű napja, amikor egyszerre öten jelentek meg nála. Ráadásul fogalma sem volt, mit is akarnak tőle. Mi több, az volt az érzése, hogy a nők maguk sem tudják, mit akarnak. Szidták, ócsárolták, a lábai előtt hevertek, s az isten tudja, miért könyörögtek, egymásnak ugrottak, mint a megvadult macskák, összetörték az összes edényt, széttörték a kék színű japán mosogatót, tönkretették bútorát. Hisztérikus rohamokban törtek ki, egyesek megpróbálták megmérgezni magukat, mások megfenyegették, hogy megmérgezik, fáradhatatlanok s a szerelemben hihetetlenül követelőzők voltak. Pedig jó néhányan közülük már régóta férjnél voltak, szerették férjüket és gyermekeiket, s a férjek is megjelentek Gubarnál, s szintén érthetetlenül viselkedtek. (Gubar elbeszélésének ebben a részében különösen zavart volt.)
Röviden, élete sötét pokollá változott, hat kilót fogyott, a kiütések szétterjedtek egész testén, munkáról szó sem lehetett, s kénytelen volt fizetés nélküli szabadságot kivenni, jóllehet nyakig ült az adósságokban. (Az első napokban a nők rohama elől megpróbált az intézetben elrejtőzni, azonban hamar rájött, hogy ez csak magánéletbeni kellemetlenségeinek hihetetlen gyors elterjedését segíti elő. Erről szintén meglehetősen zavarosan beszélt.)
Ez az igazi pokol egyfolytában tíz napig tartott, s tegnapelőtt váratlanul véget ért. Éppen az egyik szerencsétlen asszonyt adta át férje, egy komor rendőrőrmester kezeibe, amikor váratlanul beállított hozzá egy nő egy gyerekkel. Emlékezett az asszonyra. Vagy hat éve ismerkedett össze vele a következő körülmények között. Egy tömött autóbuszban utaztak, s egymás mellé kerültek. Ránézett a nőre, s megtetszett neki. Elnézést, kérdezte, nincs véletlen egy darab papírja és ceruzája? Hogyne, felelte a nő, s előhúzta táskájából azt, amit kért. Hálás köszönet, felelte neki. Most pedig, az isten szerelmére, írja fel a telefonját s a nevét… Nagyon kellemesen töltötték el az időt a rigai tengerparton, s valahogy észrevétlen váltak el, elégedetten, egymással szemben bármiféle követelés nélkül, azt gondolhatta, hogy többé nem találkoznak.
S tessék, most beállított hozzá, elhozta ezt a fiúcskát, s kijelentette, hogy az ő fia. Már három éve egy igen derék, mi több, jól ismert ember felesége volt, férjét önfeláldozóan szerette és tisztelte. Nem tudta megmagyarázni Gubarnak, miért jött el hozzá. Minden alkalommal sírva fakadt, amikor a férfi ezt tisztázni próbálta. Kezeit tördelte, látszott, hogy maga is aljasnak és bűnösnek tartja viselkedését. Azonban nem ment el. Ezek a napok voltak a legszörnyűbbek, amiket az asszony a szétdúlt lakásban töltött. Úgy viselkedett, mint egy holdkóros, egyre csak beszélt, amiből Gubar csak egyes szavakat értett, az egész értelmét képtelen volt felfogni. S tegnap reggel, mintha magához tért volna. Kezénél fogva kicibálta Gubart az ágyból, bevezette a fürdőszobába, megnyitotta az összes vízcsapot, majd teljesen hihetetlen dolgokat kezdett Zahar fülébe suttogni.
Szavaiból (Gubar előadásában) kiderült, hogy ősidők óta létezik a Földön egyfajta titkos, félig misztikus Kilencek Szövetsége. Tagjai csoda módra titkos bölcsek, akik vagy igen sokáig élnek, vagy halhatatlanok, s két dologgal foglalkoznak: először kivétel nélkül összegyűjtik és elsajátítják az összes, földi tudományos eredményt, másodszor: ügyelnek arra, hogy egyik vagy másik műszaki-tudományos újdonság ne váljon az emberek kezében öngyilkos eszközzé. Ezek a bölcsek majd mindenhol ott vannak, s gyakorlatilag mindenhatók. Elbújni előlük lehetetlen, titok előttük nem létezik, harcolni velük teljesen értelmetlen. S ez a bizonyos Kilencek Szövetsége szemelte ki magának Zahar Gubart. Miért éppen őt – az asszony nem tudta. Hogy mit tegyen Gubar – ezt sem tudta. Ezt neki magának kellene sejtenie. Csak annyit tud, hogy Gubar legutóbbi kellemetlenségei mind figyelmeztetések. S őt magát is figyelmeztetőül küldték. S hogy Zahar ne feledje ezt a figyelmeztetést, megparancsolták, hagyja nála a fiúcskát. Ki parancsolta – nem tudja. Különben sem tud többet. S nem is akar tudni. Csak szeretné, hogy a gyereknek semmi baja ne történjen. Könyörög Gubarnak, ne ellenkezzen, ne álljon ellent, hússzor is gondolja meg, mielőtt valamit tesz. Most pedig mennie kell.
Sírva, arcát kendőjébe rejtve távozott, s Gubar magára maradt a fiúcskával. Kettesben. Mi történt vele három óráig, nem kívánta elmondani. Valami volt. (A fiú szűkszavúan nyilatkozott erről: "Ugyan semmi, egy kicsit észhez térítettem…") Háromkor Gubar már nem bírta tovább, s pánikban először felhívta, majd meglátogatta Weingartent, legközelebbi és leginkább tisztelt barátját.
– Végül is magam sem értek semmit – ismerte el befejezésül. – Meghallgattam Valkát, meghallgattam magát is, Mitya… Mindegy, akkor sem értek semmit. Valahogy nem áll össze az egész, s nem is hiszem el. Talán a hőség az oka? Hiszen azt mondják: kétszázötven éve nem volt ekkora hőség. Nos, ettől bolondulnak meg az emberek, mindenki a maga módján… s lehet, hogy mi is…
– Várj csak, Zahar – mondta Weingarten, s bosszúsan ráncolta homlokát. – Te a gyakorlat embere vagy, jobb, ha egyelőre nem hozakodsz elő a feltevéseiddel.
– Ugyan, miféle feltevések! – mondta bánatosan Gubar. – Különösebb feltevések nélkül is világos, hogy mi itt semmit ki nem találtunk, azt javaslom, jelentsük be, ahová tartozik.
Weingarten megsemmisítő pillantást vetett rá.
– És hová kell szerinted bejelenteni az effajta eseteket? No?
– Honnan tudjam? – mondta Gubar csüggedten. – Kell, hogy legyen valamiféle szervezet… Például a belügyi szerveknek kellene jelenteni…
A fiúcska ekkor hangosan elkacagta magát, s Gubar elhallgatott. Maljanov elképzelte, hogyan állít be Weingarten, ahová kell, s a gondterhelt nyomozótisztnek előadja meséjét a nyomasztó, fekete öltönyt viselő, vörös hajú törpéről. Gubar ebben a helyzetben ugyancsak meglehetősen komikusan festett. Ami pedig magát Maljanovot illeti…
– Nem, fiúk – jelentette ki. – Ti persze, ahogy akarjátok, de nekem ott semmi keresnivalóm. Lépcsőházi szomszédom különös körülmények között meghalt, s akarva-akaratlan én voltam az utolsó, aki életben látta őt. Különben is, nincs miért odamennem – azt hiszem, ők maguk jönnek el majd értem.
Weingarten tüstént töltött neki egy pohárka konyakot, s Maljanov egy hajtásra kiitta, anélkül hogy érezte volna ízét. Weingarten nagyot sóhajtott:
– Bizony, öregfiúk. Nincs kitől tanácsot kérnünk. Nagyon is vigyáznunk kell, nehogy a diliházba kerüljünk. Nekünk magunknak kell tisztázni a dolgokat. Kezdjed, Mityka. A te fejed tiszta. Gyerünk, tálalj ki.
Maljanov megtörölte homlokát.
– Mintha vattával lenne teletömve a fejem – dünnyögte. – Nincs mit kitálalnom. Valami rémálom ez az egész. Csak egyet tudok: neked szemtől szembe megmondták, hagyd a témát. Nekem semmit nem szóltak, de olyan helyzetbe hoztak…
– Igazad van! – szakította félbe Weingarten. – Az első tény. Valakinek nem volt ínyére a munkánk. A kérdés: kinek? Vedd figyelembe: hozzám beállít egy idegen bolygólakó – Weingarten behajlítgatta ujjait. – Zaharhoz: a Kilencek Szövetségének ügynöke… Mellesleg, hallottál a Kilencek Szövetségéről? Ami engem illet, valamit kapisgálok az emlékezetemben, valahol olvastam erről, de hogy hol… sehogy sem emlékszem, így. Nálad senki nem járt. Vagyis felkerestek, természetesen, de álarcban. Mi következik ebből?
– Nos? – mondta Maljanov komoran.
– Ebből az következik, hogy valójában sem idegen bolygólakókról, sem agg bölcsekről nincs szó, hanem létezik valami harmadik dolog, egy erő, melynek útját munkánkkal kereszteztük…
– Ostobaság az egész – mondta Maljanov. – Agyrém és kész. Egy lyukas garast sem ér az egész. Gondold csak meg. Nálam: csillagok gáz- és porburokban. Nálad: az a bizonyos revertáz. Zaharnál pedig egészen más: elektronika. – Hirtelen eszébe jutott valami. – Sznyegovoj is erről beszélt. Tudod, mit mondott? Eszik-e vagy isszák… Csak most értettem meg, mire gondolt. Tehát szegényke, ő is ezen törte a fejét… Vagy talán szerinted itt három különböző erőről van szó? – kérdezte gúnyosan.
– Nem, hopp, várj csak! – mondta Weingarten erélyesen. – Ne siess!
Olyan képet vágott, mintha már régóta mindenre rájött volna, s most mindent végérvényesen megmagyaráz, természetesen csak akkor, ha nem szakítják félbe, s ha nem fogják zavarni. Azonban semmit nem magyarázott meg. Elhallgatott, s kiguvadt szemekkel az üres ringlisdobozra meredt.
Mindnyájan hallgattak. Majd Gubar halkan megszólalt:
– Én egyre csak Sznyegovojra gondolok… Hiszen ez… Hiszen neki is nyilván megparancsolták, hogy szüntessen be valamilyen munkát, de hogyan szüntethette volna be! Hiszen katona volt… a témája…
– Pisilni akarok! – jelentette be a furcsa kisfiú, s amikor Gubar nagyot sóhajtva bevezette a vécébe, hozzátette, hogy mindenki hallja: – És kakilni!
– Nem, hopp, ne rohanj – szólalt meg hirtelen ismét Weingarten. – Egy pillanatra képzeld csak el, hogy létezik a földi lényeknek egy csoportja, mely eléggé hatalmas ahhoz, hogy elkövesse ezeket a tréfákat, amiket velünk tettek. Legyen ez akár az a bizonyos Kilencek Szövetsége… Mi a fontos számukra? Az, hogy leállítsanak bizonyos távlati kutatásokat. Honnan tudod? Lehet, hogy Pityerben még vagy száz ember töri úgy a fejét, mint mi. S vagy százezer az egész Földön. S akárcsak mi, félnek beismerni. Ki fél, ki szégyenli… Másoknak fordítva, ez épp kapóra jön! Hiszen finom falatokat kínálnak fel a lemondásért…
– Nekem nem kínáltak fel ilyen finom falatokat – mondta Maljanov komoran.
– S ez sem véletlen! Hiszen te ügyefogyott, élhetetlen fickó vagy. Még arra is képtelen vagy, hogy valakit idejében megkenjél. Hiszen számodra a világ tele van leküzdhetetlen akadállyal! Az étteremben az összes asztal foglalt: akadály. Sorban állnak a jegyekért: akadály. Az asszonyodat valaki molesztálja…
– Jól van, elég! De belejöttél a prófétaságba!
– Ne-em! – mondta Weingarten, s örömest beszüntette a szentbeszédet. – Hagyd el, öregfiú. Mindez teljes mértékben logikus feltételezés. Igaz, az erejük szokatlan és fantasztikus… de hiszen létezik a földön hipnózis, szuggesztió… az ördögbe, talán még telepatikus sugallat is! Nem, öregem, képzeld csak el: létezik a Földön egy faj – egy ősi, értelmes, talán nem is emberi: a vetélytársaink. S íme, eddig vártak, tűrtek, híreket gyűjtöttek, készülődtek. S most elhatározták, hogy lecsapnak. Jegyezd meg, nem nyílt sisakkal, hanem jóval okosabban. Jól tudják, hogy hullahegyeket emelni – dőre dolog, barbárság, s különben ez számukra is veszélyes. Ezért határozták el, nagy óvatosan, sebészkéssel, a központi idegrendszerben, minden alapjánál, a távlati kutatásoknál kezdik. Érted?
Maljanov hallgatta, de nem hallotta, mit mond. Makacs hányinger fojtogatta torkát, szerette volna befogni a fülét, elmenni, lefeküdni, s fejét a párnába fúrni. Ez volt a félelem. S nem egyszerűen a félelem, hanem a Szörnyű Félelem. Rohanj! Menekülj! Hagyj oda mindent, rejtőzz el, ásd el magad, bukj le a mélybe! Ejnye! kiáltott magára. Térj észhez, te ostoba! Ezt nem szabad, így elveszel… S nagy nehezen erőt vett magán.
– Értem. Nagy marhaság.
– Miért lenne marhaság?
– Mert ez egy mese… – Hangja rekedt lett, elköhögte magát. – Idősebb gyerekek számára, írj regényt belőle, s vidd el a Kisdobos-hoz. De a végén az úttörő Vaszja leplezze le az intrikákat, s diadalmaskodjék…
– Vagy úgy – mondta Weingarten igen nyugodtan. – Ezek az események megtörténtek velünk?
– Igen, megtörténtek.
– Fantasztikus események?
– Hát, tegyük fel, azok.
– Akkor, öregem, hogyan akarod a fantasztikus eseményeket fantasztikus feltételezések nélkül magyarázni?
– Én erről mit sem tudok – mondta Maljanov. – Az a fantasztikus, ami veletek történt. Ti pedig, lehet, hogy már második hete egyre nyakaltok… Velem semmi fantasztikus nem történt. Én nem iszom.
Ekkor Weingartent elöntötte a vér, öklével az asztalra csapott, s elüvöltötte magát; az ördögbe is, Maljanov kell, hogy higgyen neki, hiszen az ördögbe is, mi lesz, ha egymásnak sem fogunk hinni, akkor minden végképp oda lesz! Ezek a rohadtak nyilván arra számítanak, hogy nem fogunk egymásnak hinni, hogy magunkra maradunk, s úgy csavarnak az ujjaik köré, ahogy csak akarnak!
Oly vadul üvöltött, s fröcskölt a nyála, hogy Maljanov megrémült. Még a Szörnyű Félelemről is elfeledkezett.
– Rendben – mondta. – Ugyan, elég már, hogy nekiveselkedtél – dörmögte –, ostobaságot mondtam, no, bocsáss meg – szabadkozott. A vécéből visszatérő Gubar rémülten nézte őket.
Weingarten, miután kiüvöltötte magát, fölpattant, előhúzott a hűtőgépből egy üveg ásványvizet, fogával letépte a kupakot, s jót húzott, egyenest az üvegből. A bugyborékoló víz végigcsorgott kövér, borostás arcán, s egy pillanat múlva izzadságként ütött ki homlokán s szőrös vállán.
– Voltaképp mire is gondoltam? – mondta Maljanov békítőleg. – Nem szeretem, amikor hihetetlen dolgokat hihetetlen indokokkal próbálnak magyarázni. Ismered ugye a gondolkodás gazdaságosságának alapelvét? Hiszen az ábrándozásban akármeddig is eljuthatsz…
– Javasolj valami mást – mondta engesztelhetetlenül Weingarten, s az üres üveget az asztal alá dugta.
– Nem tudok. Ha tudnék – javasoltam volna. A félelemtől egyáltalán nem fog az agyam. Csupán arra gondoltam, ha valóban ilyen nagy hatalmúak, akkor jóval egyszerűbb eszközökkel is elboldogulhattak volna.
– Például milyenekkel?
– Hát, nem tudom… Megmérgeznének romlott konzervekkel… Zahart… nem is tudom … ezervoltos áramütést adni… valamivel megfertőzni… Igen, s egyáltalán, minek ezek a gyilkosságok, szörnyűségek? Ha ilyen mindenható telepatikus erővel bírnak, sugallanák azt, hogy a számtanon kívül feledjünk el mindent. Vagy teszem fel, kialakítanának bennünk egy feltételes reflexet: alighogy munkához fogunk, ránk jön a hasmenés… Ekcéma… S még ki tudja… Mindezt szép csöndben, senki semmit nem venne észre…
Weingarten csak arra várt, mikor ér a végére.
– Ide süss, Mityka – mondta. – Egy dolgot meg kell, hogy érts…
Zahar azonban nem hagyta, hogy végigmondja.
– Egy pillanat! – mondta kérőn, s karját széttárta, mintha Maljanovot és Weingartent különböző sarokba szerette volna szétválasztani. – Hadd beszéljek, amíg el nem felejtem… Várj csak, Valka, hagyj szóhoz jutni! Ami a fejfájást illeti… Mitya, hiszen maga mondta… Képzeljék, tavaly kórházban feküdtem….
Egyszóval, tavaly kórházban feküdt, az akadémiai klinikán, mert valamit felfedeztek a vérében, s a kórteremben megismerkedett egy orientalistával, bizonyos Vladlen Szemjonovics Gluhovval. Ez az orientalista infarktus előtti állapotban feküdt ott, ez azonban nem lényeges. A lényeg az, hogy úgy érzi, összemelegedtek, s ritkán ugyan, de később is találkoztak. Vagy két hónapja Gluhov arra panaszkodott, hogy óriási munkája, mármint Gluhové, melyhez majdhogynem tíz évig gyűjtötte az anyagot, a füstbe megy egy nagyon különös idioszinkrázia miatt, amit hirtelen felfedeztek nála. Éspedig: alighogy nekifog az írásnak, pokolian megfájdul a feje, hányinger, ájulás környékezi…
– Mellesleg, törhette a fejét saját munkáján – folytatta Zahar –, olvasni, sőt szerintem még mesélni is tudott róla. Különben erre nem emlékszem, nem akarok hazudni… de írni – képtelen volt. Most, Mitya szavai után…
– A címét tudod? – kérdezte szaggatottan Weingarten.
– Tudom.
– Telefonja van?
– Van. Tudom a számát.
– Gyerünk, hívd ide. A mi emberünk.
Maljanov felpattant.
– Eredj a pokolba! – mondta. – Megbolondultál? Kínos lenne! Lehet, hogy ez nála betegség…
– Mindnyájunkat ez a betegség gyötör – mondta Weingarten.
– Valka, hiszen ő orientalista! Teljesen más műfaj!
– Ugyanaz, öregem. Biztosíthatlak, hogy ugyanaz!
– Nem, nincs erre szükség! – tiltakozott Maljanov. – Zahar, maradjon nyugton, ne törődjön vele! Becsípett, akár egy csacsi…
Szörnyű és képtelenség lett volna elképzelni, amint ebbe a forró, telefüstölt konyhába beállít egy teljesen normális kívülálló egyén, elmerül az őrületnek, félelemnek és italnak a légkörében.
– Tudjátok, mit tegyünk inkább? – győzködött Maljanov. – Gyerünk, hívjuk ide Vecserovszkijt. Istenemre, több hasznunk lesz belőle!
Weingarten nem tiltakozott Vecserovszkij ellen sem. Helyes, mondta. Ami Vecserovszkijt illeti – jó ötlet. Vecserovszkij egy koponya! Zahar, eredj, hívd fel a Gluhovodat, s azután mi majd Vecserovszkijnak telefonálunk…
Maljanov sehogy sem kívánt semmiféle Gluhovot. Könyörgött, üvöltött, hogy ő a gazda a házban, s mindnyájukat a pokolba zavarja. Weingartennel szemben azonban tehetetlen volt. Zahar ment, hogy felhívja Gluhovot, s a kisfiú tüstént lemászott a hokedliről, s követte, mint aki hozzánőtt…
HETEDIK FEJEZET
14. …Zahar fia elhelyezkedett a heverőn a sarokban, s időről időre azzal örvendeztette meg a társaságot, hogy felolvasott a Népszerű orvosi kislexikon válogatott helyeiből, amit Maljanov hirtelen tévedésből nyomott a kezébe. Vecserovszkij, aki az izzadt és zilált Weingartennel ellentétben különösen elegánsnak tűnt, vörös szemöldökét felhúzva, érdeklődéssel hallgatta s méregette a különös fiút. Egyelőre semmi érdemlegeset nem mondott – néhány, Maljanovnak (s nem csak egyedül neki) értelmetlennek tűnő kérdést tett fel. Például se szó, se beszéd megkérdezte Zahart, gyakran akaszkodik-e össze főnökeivel, Gluhovot pedig, hogy szeret-e a tévé előtt üldögélni. (Kiderült: Zahar általában soha senkivel nem akaszkodik össze; ilyen a természete, Gluhov pedig nemcsak hogy szeret a tévé előtt üldögélni, de leginkább ezt szereti.)
Gluhov nagyon megtetszett Maljanovnak. Maljanov különben nem szerette az új embereket régi baráti körében, mindig attól félt, hogy nem úgy viselkednek, ahogy kell, s kényelmetlenül fogja érezni magát miattuk. Gluhovval azonban minden rendben ment. Olyan meglepően barátságos és ártatlan volt ez a kis termetű, sovány, pisze orrú, vöröses szemű, erős, nagy szemüveget viselő férfi. Amikor beállított, szívesen felhajtotta a Weingarten által felkínált kupica vodkát, s szemmel láthatóan elkeseredett, amikor megtudta, hogy ez az utolsó. Amikor keresztkérdéseknek vetették alá, mindenkit igen figyelmesen végighallgatott, fejét tanár módra jobb vállára hajtotta, s ugyanerre sandított.
– Nem, nem – felelgette, mintegy elnézést kérve. – Nem, semmi ilyesmi nem történt velem. Bocsássanak meg, ilyet el sem tudnék képzelni… A téma? Félek, nagyon távol áll önöktől: Az USA kulturális hatása Japánra. A mennyiségi és minőségi elemzés tapasztalata… Igen, nyilván idioszinkrázia, beszéltem neves orvosokkal: szerintük rendkívül ritka eset…
Úgy tűnt, Gluhovval hiába fáradtak, ennek ellenére jó volt, hogy eljött. Valahogy nagyon messze volt a valós világtól: jóízűen ivott, s ivott volna még, gyermeki elégedettséggel ette a kaviárt, teában a ceylonit kedvelte, s főképp krimiket olvasott. Óvatos értetlenséggel nézte Zahar különös gyermekét, s időről időre értetlenül kuncogott, a lázálomba illő történeteket rendkívül együttérzően hallgatta, s közben két kézzel egyre a füle tövét vakargatta, s ezt mormogta: "Igen, ez meghökkentő… Hihetetlen!…" Egyszóval, ami Gluhovot illeti, Maljanov előtt minden világos volt. Újabb információt, még inkább tanácsot tőle nem várhattak.
Weingarten, mint mindig Vecserovszkij jelenlétében, egy kissé meghúzta magát. Még mintha a külseje is tisztességesebb lett volna, nem üvöltözött többé, s senkit nem hívott öregfiúnak vagy havernak. A fekete kaviár utolsó szemeit azonban ennek ellenére ő falta fel.
Zahar egy szót sem szólt többet, hacsak nem számítjuk – Vecserovszkij váratlan kérdéseire adott kurta válaszait. Még balszerencsés kalandjait sem kellett elmondania, helyette elmesélte Weingarten. S furcsa fiát sem figyelmeztette többé, csak fájdalmasan mosolygott, s hallgatta a szemléletes idézeteket a különböző pikáns testrészek nyavalyáiról.
Csak ültek és hallgattak. Hörpölgették a kihűlt teát. Cigarettáztak. A szolgáltatóház ablakai olvadt aranyként lángoltak, az új hold kis sarlója ott függött a sötétkék égbolton, az utcáról jól kivehetően száraz ropogás hallatszott – nyilván ismét a régi ládákat tüzelték. Weingarten zörögni kezdett egy cigarettásdobozzal, belepislantott, összegyűrte, s halkan megkérdezte: "Kinek van még cigije?" "Tessék, vegyél…" – válaszolt sietve ugyanolyan halkan Zahar. Gluhov köhintett egyet, s csilingelni kezdett a kanállal a csészében.
Maljanov Vecserovszkijra pillantott. Vecserovszkij lábát kinyújtva s keresztbe vetve ült a fotelban, s figyelmesen nézegette jobb kezén a körmöket. Maljanov Weingartenre pillantott. Weingarten rágyújtott egy cigarettára, a gyufa lángja felett Vecserovszkijt nézte. Zahar is Vecserovszkijt nézte. Gluhov is. Maljanovnak hirtelen nevetni támadt kedve. A fenébe is, voltaképpen mit várunk tőle? Matematikus. Neves matematikus. Tegyük fel, nagyon neves – világnagyság. Na és? Istenemre, akár a gyerekek. Eltévedtek az erdőben, s reménykedve pislognak a bácsira: ő biztosan kivezet bennünket
– Tessék, ez az összes rendelkezésünkre álló elképzelés – jelentette ki könnyedén Weingarten. – Amint látja, legalábbis két vélemény körvonalozódott meg… – Úgy beszélt, mintha mindnyájukhoz szólna, azonban egyre csak Vecserovszkijt nézte. – Mityka úgy véli, hogy minderre a természet számunkra ismert jelenségei keretén belül kell magyarázatot keresnünk. Én viszont úgy gondolom, hogy számunkra teljesen ismeretlen erők beavatkozásával van dolgunk. Vagyis kutyaharapást szőrivel, fantasztikust fantasztikussal …
Tirádája hihetetlen fellengzősen hangzott. Hiszen ahelyett, hogy egyszerűen és őszintén kijelentette volna: kedves bácsi, eltévedtünk, vezess ki… Nem, ő röviden össze akarja foglalni, de hisz mi sem a falvédőről jöttünk le… Hát akkor ülj csak, mint egy fajankó. Maljanov fogta a teáskannát, s Valka miatt szégyenkezve a konyhába ment. Amíg a teáskannát megtöltötte vízzel s gázra tette, nem hallotta, miről volt szó. Amikor visszatért, Vecserovszkij nyugodtan beszélt, ezúttal bal kezének körmeit vizsgálgatta.
– …s ezért, mégis inkább a maga véleményére hajlok, Valka. Valóban, fantasztikus jelenségeket minden bizonnyal fantasztikus módon kell magyaráznunk. Úgy vélem, hogy maguk mindnyájan egy… hm-m-m… nevezzük szupercivilizációnak, a figyelmébe kerültek. Szerintem ez a kifejezés már meghonosodott egy másfajta, az emberinél jóval hatalmasabb értelem jelölésére…
Weingarten nagyokat szívott cigarettájából, s a füstöt kifújva szokatlanul fontoskodó és feszült tekintettel ütemesen bólogatott.
– Az, hogy miért éppen a maguk kísérleteit kellett félbeszakítaniuk – folytatta Vecserovszkij –, ez a kérdés nemcsak bonyolult, de értelmetlen is. Nem az a lényeg, hogy az emberiség maga sem sejtve, ezt a kapcsolatot erőszakolta ki, s megszűnt önmagában létező rendszer lenni. Úgy vélem, magunk sem sejtjük, hogy egy bizonyos szupercivilizációnak a tyúkszemére léptünk, s ez a szupercivilizáció, úgy tűnik, céljául tűzte ki, hogy belátása szerint szabályozza a mi fejlődésünket…
– Fil, várj egy kicsit – mondta Maljanov. – Lehet, hogy te sem érted? Az ördögbe is, miféle szupercivilizációról van itt szó? Miféle szupercivilizáció az, mely mint vak macskakölykökkel hadakozik velünk? Miért hordasz össze hetet-havat? Itt van az én nyomozóm s ez a konyak… S Zahar női… Hol itt az értelem alapelve: a célszerűség, gazdaságosság?…
– Gyima, ezek részletek – mondta halkan Vecserovszkij. – Miért mérjük a nem emberi célszerűséget emberi mértékkel? Különben is, képzeld el: mekkora erővel törlöd képen magadat, amikor agyoncsapod magadon a szúnyogot? Hiszen ekkora erővel a környezetedben levő összes szúnyogot agyoncsaphatnád.
Weingarten közbeszólt:
– Vagy például: miféle célszerűség észlelhető egy csuka számára a folyó felett ívelő híd építésében?
– Hát, nem tudom – mondta Maljanov. – Mindez olyan érthetetlen.
Vecserovszkij várt egy ideig, majd látván, hogy Maljanov hallgat, folytatta:
– Én azt szerettem volna hangsúlyozni, ha a kérdést így tesszük fel, a ti személyes kellemetlenségeitek és problémáitok egyszerre a háttérbe szorulnak. Most már az emberiség sorsáról van szó… – Habozott egy kicsit. – Persze lehet, hogy nem a sors végzetszerű értelmezésében, de legalábbis az emberi méltóságról. Úgyhogy most nem csupán az a feladatunk, hogy megvédjük a maga revertáz-elméletét, Valka, hanem az egész földi biológia sorsát… Vagy talán tévedek?
Weingarten, Vecserovszkij jelenlétében, először fújta fel magát természetes méretére. Rendkívül határozottan bólintott, de korántsem azt mondta, amit Maljanov várt. Így szólt:
– Igen, ez kétségtelen. Mindnyájan tudjuk, hogy nem személy szerint rólunk van szó. Kísérletek százairól van szó. Talán ezreiről… Ugyan, mit is beszélek, általában a kutatási távlatokról!
– Úgy bizony – vágta rá azonnal Vecserovszkij. – Tehát küzdenünk kell. Az ő fegyverük a titokzatosság, következésképp a miénk a nyilvánosság kell hogy legyen. Mit kell elsősorban tennünk? Beavatni a dolgokba ismerőseinket, kiknek egyrészt megvan a kellő fantáziájuk, hogy higgyenek nekünk, másrészt eléggé tekintélyesek, hogy meggyőzzék a tudományban vezető pozíciókat elfoglaló kollégáikat. Ilyenformán közvetve kapcsolatot építünk ki az állammal, hozzáférhetünk a tömegkommunikációs eszközökhöz, s hitelt érdemlő módon felvilágosíthatjuk az emberiséget. Első lépésük tökéletesen helyénvaló volt – hozzám fordultak. Személy szerint vállalom azt, hogy megpróbálok meggyőzni néhány neves matematikust, akik egyúttal fontos tisztséget viselnek. Először természetesen a hazaiakkal lépek kapcsolatba s csak azután a külföldiekkel…
Vecserovszkij szokatlanul felélénkült, kiegyenesedett a karosszékben, s beszélt, egyre beszélt. Neveket, tudományos fokozatokat, tisztségeket sorolt fel, pontosan megjelölte, hogy kit keressen fel Maljanov s kit Weingarten. Azt hihette az ember, már napok óta töpreng egy ilyen akcióterven. De minél többet beszélt, a csüggedés annál jobban hatalmába kerítette Maljanovot. S amikor Vecserovszkij egyfajta, végképp ide nem illő hévvel rátért programja második részére, a megdicsőülésre, amikor a közös aggodalomtól egyesített emberiség vállvetve, a bolygó minden erejét összegyűjtve szembeszáll a szupercivilizációs ellenséggel – Maljanov ekkor úgy érezte, hogy ebből elege van, felállt, kiment a konyhába, s új teát főzött. Ez lenne hát Vecserovszkij. Ez lenne hát egy koponya. Úgy látszik, szegényke ő is alaposan beijedt. Igen, barátocskám, ez nem vita a telepátiáról. Egyébként, mi magunk vagyunk a bűnösök: Vecserovszkij is csak egy ember. Okos ember, természetesen, jelentős ember, de nem több annál. Amíg absztrakt dolgokról van szó – abban erős, de amikor a cudar élet megszorongatja… Csak az fáj, hogy nem tudni, miért, tüstént Valka álláspontját fogadta el, engem pedig végig sem akart hallgatni… Maljanov fogta a teáskannát, s visszatért a szobába.
A szobában pedig, amint várható volt, Weingarten ízekre szedte Vecserovszkijt. Mert ugyebár, a költészet az költészet, de ha az ember badarságokat fecseg össze, akkor azon semmiféle poézis nem segít.
…Valóban azt hiszi Vecserovszkij, hogy tökéletes idiótákkal van dolga? Lehet, hogy neki, Vecserovszkijnak van tartalékban néhány tekintélyes s egyúttal szellemi képességeinek teljében levő akadémikusa, akik egy fél üveg után hajlandók lelkesedéssel fogadni az effajta közléseket. Ami személy szerint őt, Weingartent illeti, ő ilyen akadémikusokkal nem rendelkezik. Neki, Weingartennek csak Mityka Maljanov van, régi barátja, akitől ő, Weingarten várhatott volna bizonyos együttérzést, annál is inkább, mert Maljanov is a szenvedő félhez tartozik. És ugyan lelkesedéssel fogadta-e az ő történetét, érdeklődéssel vagy tán együttérzéssel? Egy fenét! Az első szava az volt; Weingarten hazudik. Mellesleg Maljanovnak a maga módján igaza van. Ő, Weingarten gondolni sem mer arra, hogy egy ilyen történettel a főnöke elé álljon, jóllehet főnöke egyáltalán nem öreg ember, nem begyöpösödött fejű, s hajlamos a tudományban egyfajta nemes őrületre. Nem tudja, mi a helyzet Vecserovszkijnál, de ő, Weingarten egyáltalán nem azt tűzte célul maga elé, hogy hátralevő napjait elmegyógyintézetben töltse, legyen az a legelőkelőbb…
– Jönnek a mentők, és elvisznek! – mondta Zahar panaszosan. – Világos, mint a vakablak. Magának ez semmi, rám viszont rám fogják, hogy szexuálpatalogikus eset vagyok…
– Várj csak, Zahar! – vágott közbe ingerülten Weingarten. – Nem, Fil, becsületszóra nem ismerek magára! Tegyük fel, hogy némi túlzás a klinikák emlegetése. De hiszen azonnal megszűnünk tudósok lenni! Egy lyukas fitying sem marad a tekintélyünkből! Azután pedig, az ördögbe is, ha fel is tételezzük, hogy sikerül találni egy-két együttérző lelket az Akadémián – hogyan mennek ezzel a lázálommal a kormányhoz? Ki vállalja ezt a kockázatot? Az ördög tudja, mennyire sarokba kell szorítani ahhoz az embert, hogy ezt megkockáztassa! A mi emberiségünk pedig, kedves bolygólakótársaim… – Weingarten legyintett, s olajbogyóra hasonlító szemeivel Maljanovra tekintett. – Önts egy kis forrót – mondta. – Közvélemény… A közvélemény, hisz tudjátok, kétélű fegyver… – Hangos szörcsögéssel inni kezdte a teát, s szőrös kezével egyre izzadt orrát törölgette.
– Na, kinek öntsek még? – kérdezte Maljanov.
Tekintetével kerülte Vecserovszkijt. Öntött Zaharnak, öntött Gluhovnak. Majd magának is. Leült. Borzasztóan sajnálta Vecserovszkijt, s roppant kényelmetlenül érezte miatta magát, Jól mondta Valka; a tudós tekintélye igen fontos dolog. Egy ügyetlen felszólalás, s hová lesz a tekintélyed, Filipp Pavlovics?
Vecserovszkij görnyedten ült a karosszékben, arcát tenyerébe temette. Rossz volt nézni. Maljanov megszólalt:
– Értsd meg, Fil, az összes javaslatod… a te programod… elméletileg mindez nyilván helyes. Nekünk azonban most nem elméletre van szükségünk. Nekünk most olyan programra van szükségünk, amit konkrét, nagyon is reális helyzetekben alkalmazhatunk. Te kijelentetted: az egyesült emberiség. Értsd meg, programod számára valószínűleg bármilyen másfajta emberiség megfelelne, csak éppen nem a miénk, a földi. Tudod, mikor hiszi el a szupercivilizációt? Amikor ez a szupercivilizáció leszáll a mi szintünkre, s zuhanórepülésből bombázni kezd bennünket. Nos, ekkor elhisszük, ekkor egyesítjük erőinket, de valószínűleg ekkor sem azonnal, előbb minden bizonnyal egymást szórjuk meg szépen bombákkal.
– Pontosan így van! – mondta Weingarten kellemetlen hangon, s kacagott egyet.
Mindnyájan elhallgattak.
– Az én főnököm egy nő – mondta Zahar. – Nagyon kedves, okos, de hogyan mondjam el neki mindezt? Magamról?…
S megint hosszan hallgattak, szürcsölgették a teát. Majd halkan megszólalt Gluhov:
– Micsoda tea – kész gyönyörűség! Maga mester, Dmitrij Alekszejevics. Régen ittam ilyen jót… Bizony-bizony… Persze nehéz, megmagyarázhatatlan dolog ez… Másrészt viszont, nézzék, mily csodás az ég, a hold, a tea, cigaretta… Voltaképpen mi kell még az embernek? A tévében folytatásos krimi, nem is olyan rossz… Nem tudom, nem tudom… Maga, Dmitrij Alekszejevics, a csillagokat, a csillagközi gázt kutatja? Voltaképp mi köze magának ahhoz? Ha jól meggondoljuk? Minek ez a kíváncsiskodás, ha? Tessék, most aztán kapott a fejére, s majd nem fog kíváncsiskodni… Teázgass, nézd a tévét… Hiszen az égbolt nem azért van, hogy fürkésszék. Hiszen az égbolt arra való, hogy gyönyörködjenek benne…
S ekkor Zahar gyermeke váratlanul, hangosan és diadalmasan kijelentette:
– Ravasz egy fickó vagy!
Maljanov azt hihette, hogy Gluhovra érti ezt. Kiderült azonban, hogy nem. A fiú Vecserovszkijt nézte felnőtt módon, hunyorogva, s megfenyegette csokoládétól maszatos ujjával. "Nyughass, nyughass…" – mormogta hangjában te hetetlen szemrehányással Gubar, Vecserovszkij pedig váratlan elkapta tenyerét arca elől, s felvette a korábbi pózt – elterpeszkedett a karosszékben, kinyújtotta s keresztbe vetette hosszú lábait. Vöröses arca mosolygott.
– Tehát – mondta – örömmel állapítom meg, hogy Weingarten barátom feltevése olyan zsákutcába visz bennünket, ahonnan nincs kiút. Könnyen beláthatjuk, hogy ugyanilyen zsákutcába visz bennünket a feltevés a legendás Kilencek Szövetségéről, a világóceán mélyén rejtőző titokzatos értelemről s általában bármely értelmes cselekvő erőről. Nagyon jó lenne, ha mindnyájan csak egy percre elhallgatnátok, s végiggondolnátok a dolgokat, hogy meggyőződjetek szavaim igazáról.
Maljanov céltalanul kavargatta a teáját, s arra gondolt: piszok alak, no nézd csak, hogy átvert mindnyájunkat! Miért? Miféle színjáték ez?… Weingarten mereven nézett maga elé, szeme lassan kimeredt, kövér, izzadságborította arca fenyegetően rángatózott. Gluhov zavartan sorban végigmérte őket, Zahar pedig csak várt türelmesen: úgy tűnt, az egyperces drámai csend nem hatott rá. Ismét Vecserovszkij szólalt meg:
– Figyeljetek ide. Fantasztikus események magyarázatába igyekeztünk bevonni, jóllehet fantasztikus, de ennek ellenére mai fogalmainkon belül maradó elképzeléseket. S ez semmi eredménnyel nem szolgált. Abszolút semmivel. Valka ezt szerfölött meggyőzően mutatta ki. Éppen ezért szemmel láthatóan semmi értelme, mi több, hozzátenném, annál is inkább semmi értelme jelenlegi elképzeléseink körén túlmutató feltevések bevonásának. Teszem azt, az isten-elméletnek… vagy… vagy másoknak. Következésképp?
Weingarten remegő kézzel megtörölte ingujjával arcát, s lázas sietséggel hörpölni kezdte teáját. Maljanov sértődötten megkérdezte:
– Mi az, a bolondját járattad velünk?
– Ugyan, mi mást tehettem volna? – felelte Vecserovszkij, s félelmetes szemöldökét egész a mennyezetig húzta fel. – Én magam bizonygattam volna, hogy értelmetlen a főnökökhöz futkosni? Hogy általában értelmetlen dolog úgy felvetni a kérdést, ahogy ti teszitek? "A Kilencek Szövetsége vagy a Tau Ceti lakói…" Nem mindegy nektek? Minek itt a vita? Akármilyen választ adnátok, ebből a válaszból semmiféle gyakorlati programot nem vonhattok le. Leégett a házatok, hurrikán verte szét, vagy árvíz söpörte el – nem azon kell töprengnetek, hogy mi történt a házzal, hanem azon, hol húzzátok meg magatokat, hogyan éljetek, mit tegyetek ezután.
– Azt akarod mondani… – kezdte Maljanov.
– Azt akarom mondani – fűzte tovább Vecserovszkij keményen –, hogy semmi ÉRDEKES nem történt veletek. Nincs mit firtatni, nincs mit kutatgatni, nincs mit elemezgetni. Az okok kutatása részetekről hiábavaló kíváncsiskodás. Nem azon kell töprengnetek; hogyan viselkedjetek a nyomás alatt. S ezen töprengeni – jóval bonyolultabb dolog, mint meséket költeni Asóka királyról, mert most mindegyikőtök EGYEDÜL van. Senki nem segít nektek. Senki nem szolgál tanáccsal. Senki nem dönt helyettetek. Sem az akadémikusok, sem a kormány, de még a haladó emberiség sem… Különben ezt Valka elég érthetően elmondta.
Felállt, teát töltött magának s újból visszatért karosszékéhez – elviselhetetlenül magabiztosan, feszes tartásban, hanyag eleganciával, mintha egy diplomáciai fogadáson lenne. Még a teáscsészét is úgy tartotta, mint valami peer a királynő ötórai teáján…
A kisfiú mindnyájunkhoz fordulva felolvasott egy idézetet:
"Ha a beteg nem veszi tekintetbe az orvos tanácsait, hanyagul gyógyítja magát, túl sok alkoholt fogyaszt, akkor körülbelül öt-hat év múlva a betegség második szakaszát egy harmadik, utolsó szakasz váltja fel…"
Zahar váratlanul bánatosan így szólt:
– De miért? De miért éppen velem, velünk?…
Vecserovszkij könnyű koppanással tányérkájára helyezte a csészét, a kis tányért pedig az asztalra állította.
– Azért, mert egész korunk feketébe öltözött – magyarázta, miközben szürkésrózsaszín, lovakra emlékeztető ajkát megtörölte hófehér zsebkendőjével. – Magas kürtőjű cilindert visel, de mi mégis továbbrohanunk, majd amikor üt a semmittevés, a mindennapi gondoktól való eltávolodás órája, akkor ránk tör a meghasonlás, s mi semmire nem gondolunk…
– Fütyülök rád – mondta Maljanov, s Vecserovszkij elégedett s jóllakott mars-lakói huhogásban tört ki.
Weingarten a csordultig teli hamutartóból előásott egy hosszabb csikket, vastag ajkai közé dugta, sercent a gyufa, s egy ideig így ült, kétségbeesetten a gyufa lángjára bandzsítva.
– Valóban… – nyögte ki. – Hiszen teljesen mindegy, miféle ez az erő… ha nyilvánvalóan felülmúlja az emberit… – Rágyújtott. Egy tetűnek mindegy, hogy tégla lapítja széjjel vagy egy kétkopejkás… Csakhogy én nem vagyok tetű. Nekem van választásom.
Zahar reménykedve nézte, Weingarten azonban elhallgatott.
"Választásod – gondolta Maljanov. Könnyű ezt mondani – választás…"
– Könnyű ezt mondani, választás! – kezdte volna Zahar, de ekkor megszólalt Gluhov, s Zahar reménykedve rámeredt.
– De hisz a dolog világos! – mondta Gluhov rendkívüli éleslátással. – Hát nem világos, mit kell választanod? Az életet kell választani! Mi kell még? Nem a ti teleszkópjaitok, képcsöveitek … Fulladjanak meg, ott ahol vannak a teleszkópjaikkal! A diffúz gázokkal!… Élni kell, szeretni, élvezni a természetet, s nem turkálni benne! Amikor most egy fára, bokorra nézek, úgy érzem, tudom – a barátom ő, egymásért létezünk, szükségünk van egymásra…
– Most? – kérdezte hangosan Vecserovszkij.
Gluhov megakadt.
– Tessék? – mormogta.
– Hiszen ismerjük egymást, Vladlen Szemjonovics – mondta Vecserovszkij. – Emlékszik? Észtország, a matematikai-nyelvészeti iskola… szauna, sör…
– Igen, igen – mondta Gluhov szemlesütve. – Igen.
– Akkor egészen más ember volt – mondta Vecserovszkij.
– Hát az akkor volt – mondta Gluhov. – Az ember, mint tudják, öregszik…
– De az öreg ember is tud harcolni – mondta Vecserovszkij. – Nem is olyan régen volt ez.
Gluhov némán széttárta karját.
Maljanov semmit sem értett ebből a közjátékból, mégis, volt benne valami kellemetlen, hiszen nem csupán egymásnak mondták mindezt. Zahar nyilván a maga módján értelmezte az elhangzottakat, úgy érezte, hogy megsértették a kis párbeszéd során, mert hirtelen szokatlanul élesen, majdhogynem dühösen, szinte odakiáltotta Vecserovszkijnak:
– De hisz Sznyegovojt megölték! Maga, Filipp Pavlovics, könnyen fontolgat, hiszen magát nem ragadták torkon, magának könnyű!
Vecserovszkij bólintott.
– Igen – mondta. – Velem minden rendben. Velem minden rendben, s tessék, Vladlen Szemjonoviccsal szintén. Igaz, Vladlen Szemjonovics?
A barátságos, vörös nyúlszemű, vastag üvegű, régimódi fémkeretes szemüveges emberke némán széttárta karját. Majd felállt, s tekintetük kerülve megszólalt:
– Barátaim, elnézésük kérem, de mennem kell. Későre jár…
NYOLCADIK FEJEZET
15. …lehet, hogy átjössz hozzám éjszakára? – kérdezte Vecserovszkij.
Maljanov mosogatott, s a javaslaton töprengett. Vecserovszkij nem sürgette a választ. Ismét eltűnt a nagyszobában, egy ideig matatott valamit, majd visszatért egy csomó, átázott újságpapírba csomagolt szeméttel s a szemetet a vödörbe dugta. Aztán rongyot ragadott, s nekilátott, hogy letörölje a konyhaasztalt.
Egyébként a mai események és a beszélgetés után Maljanovnak valahogy nem volt hozzá ereje, hogy egyedül maradjon. Másrészt valahogy kínos lett volna elmenni otthonról, mit is kerteljen, szégyellte volna. "Még kiderül, hogy valóban elűznek az otthonomból – gondolta. – Képtelen vagyok idegen lakásban aludni, legyen az akár a barátomé." Még Vecserovszkijnál sem. S ekkor határozottan kávéillatot érzett. Törékeny rózsaszín kelyhecske, szirom, rózsaszín csészécske s benne a varázsital, á la Vecserovszkij. De ha végiggondoljuk, éjszakára mégsem iszik… Kávét csak reggel szabad inni.
Elmosta az utolsó tányért, az edényszárítóba állította, úgy-ahogy feltörölte a tócsát a linóleumon, s bement a nagyszobába. Vecserovszkij már ott ült egy karosszékben, arcát az ablak felé fordította. Az ég az ablakon túl rózsaszínben játszott, az újhold pont úgy árválkodott a tizenegy emeletes ház tetején, akár egy minaret csúcsán. Maljanov fogta karosszékét, ő is az ablak felé fordította, s helyet foglalt. Vecserovszkijtól az asztal választotta el, amelyen Fil rendet csinált: a könyvek pedáns oszlopban sorakoztak, a hét folyamán összegyűlt pornak nyoma sem maradt, mind a három ceruza s a toll pontosan ott sorakozott a naptár mellett. Különben is, míg Maljanov az edényekkel bajlódott, Vecserovszkijnak volt rá ideje, hogy teljesen szokatlan ragyogást adjon a szobának – majdnem porszívót ragadott –, ennek ellenére elegáns maradt, mintha skatulyából húzták volna ki, egyetlen foltocska sem esett krémszínű öltönyén. Még csak meg sem izzadt, ami pedig égészen fantasztikus volt. Pedig Maljanovnak, jóllehet Irka kötényében volt, az egész hasa nedves volt, akár Weingartennek. Ha a feleség hasa nedves mosogatás után, annyit jelent, hogy részeges a férje. S mit jelent ugyanez a férjnél?
Elhallgattak s nézték, hogyan alszanak ki egymás után a tizenegy emeletes épület ablakai. Megjelent Kaljam, halkan nyávogott egyet, Vecserovszkij térdére ugrott, kényelembe helyezte magát s dorombolni kezdett. Vecserovszkij hosszú, keskeny tenyerével csöndben simogatta, s nem vette le tekintetét az ablak mögötti fényekről.
– Vedlik – figyelmeztette Maljanov.
– Nem baj – válaszolt halkan Vecserovszkij.
Ismét elhallgattak. Most, amikor nem volt velük az izzadtságtól vörös Weingarten, a félelemtől teljesen elalélt Zahar rémes gyermekével s az oly hétköznapi, de mégis titokzatos Gluhov, amikor csak Vecserovszkij volt mellette, a végtelenül nyugodt, végtelenül magabiztos s senkitől semmiféle természetfeletti megoldást nem váró Vecserovszkij – most a történtek nem annyira álomnak, hanem inkább valamiféle különcködő elbeszélésnek tűntek, s ha mindez valóban megtörtént, akkor régen volt, s voltaképp nem is történt meg, csak elkezdődött, de aztán félbeszakadt. Maljanov még zavart érdeklődést is érzett ez iránt a félirodalmi sztori iránt: végül is megkapta-e a maga tizenöt esztendejét vagy…
16. …eszébe jutott Sznyegovoj, a pisztoly a pizsamájában s a lepecsételt ajtó.
– Ide figyelj – mondta Maljanov. – Csak nem ölték meg Sznyegovojt?
– Kik? – kérdezte vissza kis szünet után Vecserovszkij.
– Hát, hát… – kezdte Maljanov s elhallgatott.
– Sznyegovoj, akárhogy is vesszük, főbe lőtte magát – mondta Vecserovszkij. – Nem bírta ki.
– Mit nem bírt ki?
– A nyomást. Választott a maga módján.
"Nem különcködő elbeszélés volt ez az egész. Ismét éreztem a már ismerős belső dermedtséget, helyet foglaltam a karosszékben, s átöleltem a térdem. Úgy összehúztam magam, hogy az izmaim is ropogtak. Hiszen ez én vagyok, mindez velem történik. Nem Iván cáreviccsel, nem Bolond Istókkal, hanem vélem. Könnyű Vecserovszkijnak…"
– Ide hallgass – szűrtem át a fogam között. – Mit akarsz te Gluhovtól? Furcsa volt ez a beszélgetés köztetek…
– Feldühített – válaszolt Vecserovszkij.
– Mivel?
Vecserovszkij hallgatott.
– Nem mer egyedül maradni – mondta.
– Nem értem – mondtam rövid töprengés után.
– Nem a választása dühít – folytatta Vecserovszkij lassan, mintha hangosan gondolkozna. – De miért kell állandóan mentegetőznie? S nemcsak mentegetőzik, de még igyekszik másokat is megnyerni. Szégyenli, hogy gyengének bizonyult az erősek között, s azt szeretné, hogy a többiek is gyengék legyenek. Azt hiszi, akkor könnyebb lesz neki. Lehet, hogy talán igaza is van, engem azonban dühít ez az álláspont…
Szájtátva hallgattam, amikor pedig elhallgatott, óvatosan megkérdeztem:
– Te azt akarod mondani, hogy Gluhov is… nyomás alatt áll?
– Ő csak volt nyomás alatt. Most már megsemmisítették.
– Várj csak, várj csak!… Már elnézést!
Lassan felém fordította arcát.
– Hát nem jöttél rá? – kérdezte.
– Honnan? Hiszen azt mondta… Saját fülemmel hallottam… Különben is, végtére az első pillantásra látszik, hogy ez az ember álmában sem… Hisz ez szemmel látható!
Mellesleg, most már számomra sem tűnt ez olyan szemmel láthatónak. Sokkal inkább fordítva.
– Tehát nem jöttél rá – jelentette ki Vecserovszkij, és kíváncsian végigmért. – Hm… Pedig Zahar rájött. – Az este folyamán először előhúzta dohányzacskóját és pipáját, s kényelmesen nekilátott, hogy megtömje. – Különös, hogy nem jöttél rá… Különben szemlátomást zilált lelkiállapotban voltál. Egyébként ítéld meg magad, az az ember, aki szereti a krimit, szeret a tévékészülék előtt üldögélni, ma éppen ennek a primitív folytatásos filmnek a soron következő adása van… s egyszer csak felkel megszokott helyéről, vadidegen emberekhez rohan – ugyan miért? Hogy elpanaszolja fejfájását? – Gyufa sercent, s Vecserovszkij nekilátott, hogy pipára gyújtson. A sárgáspiros tüzecske táncba kezdett feszülten figyelő, kissé bandzsa szemében. Mézillatú füst töltötte be a szobát. – Különben is, rögtön kiismertem. Pontosabban nem rögtön… Alaposan megváltozott. Hiszen eleven, életerős ember volt, energikus, hangos, csípős természetű… semmi rousseau-izmus, poharazgatás. Először csak megsajnáltam, de amikor népszerűsíteni kezdte új világnézetét, dühbe gurultam.
Elhallgatott s kizárólag pipájával foglalkozott.
Ahogy csak bírtam, összehúztam magam. Tessék, hát így állunk. Ezt az embert egyszerűen eltiporták. Az életét ugyan meghagyták, de már nem az, aki volt. Elfajult anyag… Elfajult lélek. Mit is tettek vele? Nem bírta ki… A fenébe, hiszen nyilván előfordul olyan nyomás is, hogy nincs ember, aki kiállná…
– Tehát Sznyegovojt is elítéled? – kérdeztem.
– Senkit nem ítélek el – tiltakozott Vecserovszkij.
– No-no… Hiszen dühöngsz… Gluhov miatt…
– Akkor nem értettél meg – mondta enyhe türelmetlenséggel Vecserovszkij. – Korántsem Gluhov választása dühít. Mi jogom lenne dühöngeni egy segítség és remény nélkül magáramaradt ember választása miatt. Engem Gluhov választás utáni magatartása ingerel. Ismétlem: szégyenli választását, és ezért, csakis ezért!, másokat is igyekszik megtéríteni. Vagyis, lényegében erősíti az amúgy is leküzdhetetlen ismeretlen erőt. Értesz engem?
– Ésszel igen – mondtam.
Szerettem volna hozzátenni, hogy Gluhovot nagyon is meg lehet érteni s megértve megbocsátani neki, hogy Gluhov valójában már nem az elemzés, hanem a könyörület tárgya, de hirtelen úgy éreztem, hogy képtelen vagyok tovább beszélni. Rázott a hideg. Segítség és remény nélkül … Segítség és remény nélkül… Miért éppen én? Miért? Mit tettem én ellenük?… S hogy a beszélgetés ne szakadjon meg, szinte minden egyes szót a fogaim között kipréselve így szóltam:
– Végül is létezik olyan nyomás is, amit nincs emberfia, aki kibírna…
Vecserovszkij valamit felelt, de vagy nem hallottam, vagy nem értettem. Hirtelen rádöbbentem, hogy tegnap még ember voltam, egy közösség tagja, megvoltak a magam gondjai és kényelmetlenségei, de amíg betartottam a közösség megszabta törvényeket – ez egyáltalán nem volt olyan nehéz, már szokásommá vált –, amíg betartottam ezeket a törvényeket, az összes elképzelhető veszéllyel szemben megvédett a rendőrség, katonaság, a szakszervezet, a közvélemény, a barátaim, a család, de egyszer csak minden egy csapásra megváltozott az engem körülvevő világban, magányos kis hal lettem, aki zugában meghúzza magát, s körülötte mesebeli, felismerhetetlen árnyak úsznak és imbolyognak, akiknek még szörnyű fogsorukat sem kell igénybe venniük – elég egy könnyű mozdulat uszonyukkal, hogy összezúzzanak, eltiporjanak, letöröljenek a föld színéről… S nekem egy dolgot kell megértenem; amíg ebben a kuckóban meghúzom magam, nem bántanak. Sőt a helyzet még szörnyűbb : elválasztottak az emberiségtől, ahogy a bárányt a nyájától, s valahová vonszolnak, nem tudni hová, nem tudni miért, a nyáj pedig, mit sem sejtve, nyugodtan járja az útját s egyre jobban távolodik tőlem… Ha ezek harcias természetű idegen bolygólakók lennének, ha szörnyű, pusztító agresszió lenne a világűrből, az óceán mélyéből, a negyedik dimenzióból – mennyivel könnyebb dolgom lenne! Egy lennék a többi közül, lenne helyem és feladatom, soraikban lennék! így viszont elpusztulok mindenki szeme láttára, s senki semmit nem vesz észre, s amikor elpusztulok, amikor megsemmisítenek, mindenki nagyon csodálkozni fog s megvonja a vállát. Hála istennek, hogy legalább Irka nincs itt. Hála istennek, hogy legalább őt kihagyták… Lázálom! Lázálom! Őrült ostobaság! Teljes erőből megráztam a fejem s megcibáltam a hajam. S ez az egész rémálom csupán azért van, mert a diffúz anyagot kutatom?
– Úgy tűnik, igen – mondta Vecserovszkij.
Szörnyülködve pillantottam rá, éreztem, hogy jajveszékelésem még visszhangzik fülemben.
– Ide figyelj, Fil, hiszen ennek semmi értelme! – mondtam kétségbeesetten.
– Emberi nézőpontból: semmiféle – mondta Vecserovszkij. – De hisz éppen az embereknek semmi kifogásuk nincs a munkád ellen.
– Akkor kinek van?
– Na, megint ugyanazt a nótát fújjuk! – mondta Vecserovszkij, s ez annyira nem volt jellemző rá, hogy hangosan elnevettem magam. Idegesen. Hisztérikusan. S válaszként meglehetősen mars-lakói huhogást kaptam.
– Ide figyelj – mondtam. – A pokolba velük. Gyerünk, teázzunk egyet!
– Nagyon féltem, hogy Vecserovszkij most azt mondja, itt az ideje, mennie kell, holnap vizsgáztatni fog, be kell végeznie a fejezetet és a többi, s sietve hozzátettem:
– Megyünk? Valahol eldugtam egy doboz bonbont. Gondoltam, miért etessem vele Weingartent?… Gyerünk.
– Örömest – egyezett bele Vecserovszkij, és készségesen felállt.
– Tudod, az ember csak töpreng és töpreng – mondtam, miközben a konyhába tartottunk, s megtöltöttem vízzel a teafőzőt s a gázra tettem. Tessék, az ember töpreng, egyre töpreng, s mindent feketén lát. Nem, így nem szabad. Ugyanez tette tönkre Sznyegovojt is, most már biztosan tudom. Ült a lakásában, egyedül, mint az ujjam, meggyújtotta az összes lámpát, de ugyan mit nyert vele? Ezt a sötétséget lámpákkal szét nem oszlatod, így töprengett, töprengett, majd egy csattanás a fejében – és vége… Nem szabad elveszíteni humorérzékünket, ez a fő. Hiszen voltaképp milyen nevetséges: micsoda erő, mennyi energia, s mindez azért, hogy meggátolják az embert, hogy eligazodjék abban, ami létezik, mint amikor egy csillag kozmikus porfelhőbe kerül… Úgy bizony, gondolkozz el ezen, Fil! Ugye milyen nevetséges?
Vecserovszkij furcsán nézett rám.
– Tudod, Gyima – szólalt meg –, a helyzetnek ez a humoros megközelítése valahogy eszembe sem jutott.
– Pedig így van… Képzeld csak el… Összeülnek, s számolgatni kezdenek: a gyűrűsférgek tanulmányozására száz megawattot adunk, valamiféle terv kiverekedésére – hetvenöt gigawattot, Maljanov elnémítására elég néhány tucat watt is. S nyilván lesz valaki, aki ellentmond: kevés lesz az a néhány tucat. Hiszen először is telefonhívásokkal kell bolondítani. Másodszor, konyakot s nőt kell felkínálni neki… – Leültem s kezem térdem közé szorítottam. – Nem, akárhogy veszed – nevetséges dolog.
– Igen – értett egyet Vecserovszkij. – Elég nevetséges. De nem túlságosan. Mégiscsak szegényes a képzeleted, Gyima. Különös, hogyan juthattál el vele a buborékaidig.
– Miféle buborékok! – mondtam. – Szó sincs semmiféle buborékokról. S nem is lesz. Elég a kötekedésből, főnök elvtárs, se nem láttam, se nem hallottam, nem én törtem be a bizánci nagykaput… Különben is, ott a tervben előírt kutatási témám: IK-spektrométer, a többi pedig értelmiségi csapongás, Galilei-komplexus…
Hallgattunk. Halkan sustorogni kezdett a teafőző, majd a forráshoz készülődve pöfögő hangokat hallatott.
– Hát jól van – mondtam. – Szegényes a képzeletem. Ám legyen. De ismerd el. Ha eltekintünk mindezektől a kellemetlen részletektől, pokoli érdekes minden… Hiszen kiderül, hogy mégiscsak léteznek. Mennyit fecsegtek, jósoltak, hazudoztak… ostoba csészealjakat ötöltek ki, baalbeki teraszokat, s ők mégiscsak léteznek. Csak persze egyáltalán nem úgy, ahogy mi elképzeltük… Én egyébként mindig biztos voltam benne, hogy amikor végre megjelennek, egyáltalán nem hasonlítanak arra, amit róluk kiagyaltak…
– Kik ezek az ők? – kérdezte szórakozottan Vecserovszkij, kialudt pipáját élesztgetve.
– Az idegen bolygólakók – mondtam. – Vagy tudományosabban fogalmazva, a szupercivilizáció.
– Ahá – mondta Vecserovszkij. – Értem. Valóban, még senkinek nem jutott eszébe, hogy egy abnormális viselkedésű rendőrhöz hasonlítsa őket.
– Jól van, jól van – mondtam. Felálltam, s az asztalra raktam mindent, ami a teázáshoz szükséges. – Az én képzeletem szegényes, neked viszont úgy látszik, egyáltalán nincs.
– Kérlek – egyezett bele Vecserovszkij. – Sehogy sem tudom elképzelni azt, ami szerintem nem létezik. A flogiszton például hőfejlesztő anyag… vagy tegyük fel, a világéter… Nem, főzzél frisset, kérlek… s ne sajnáld a teát.
– Ne taníts – morogtam vissza rá. – Mit akarsz azzal a flogisztonnal?
– Soha nem hittem a flogisztonban. S sohanem hittem a szupercivilizációban. Mind a flogiszton, mind a szupercivilizáció – túlságosan emberi dolgok. Mint Baudelaire-nél. S a túlságosan emberi dolgok következésképp – állatiak is. Nem az értelem, hanem az értelmetlenség szülötte.
– Már megbocsáss! – mondtam, egyik kezemben a teafőzővel s másikban egy csomag ceyloni teával. – De hiszen temagad ismerted el, hogy egy szupercivilizációval van dolgunk…
– Szó sincs róla – mondta rendíthetetlen nyugalommal Vecserovszkij –, pontosabban, egyáltalán nem. Ti voltatok azok, akik elismertétek, hogy egy szupercivilizációval van dolgotok. Én csupán felhasználtam ezt a körülményt, hogy az igazság útjára tereljelek benneteket…
A nagyszobában megcsörrent a telefon. Összerezzentem, s leejtettem a teáskanna tetejét.
– Az ör-r-rdögbe… – morogtam, s hol Vecserovszkijra, hol az ajtóra sandítottam.
– Menj csak, menj – mondta Vecserovszkij nyugodtan, s felállt. – Én addig megfőzöm a teát.
Nem vettem fel azonnal a kagylót. Féltem. Senkitől nem vártam hívást, különösen ebben az időben. Talán a részeg Weingarten? Egymagában ül… Felvettem a kagylót.
– Tessék?
Weingarten részeg hangja válaszolt:
– Hát persze hogy nem alszik… Üdv a szuperértelem áldozatának! Mi van veled?
– Oké – feleltem nagy megkönnyebbüléssel. – És veled?
– Itt nálunk minden a legnagyobb rendben… – közölte Weingarten. – Benéztünk az As… Astoriába… Az Austerióba, érted?… Rendeltünk egy fél üveggel – kiderült, hogy kevés. Akkor rendeltünk még egy féllel… Kihozták ezt a két felet… pontosabban egy egész üveget… s most már ragyogóan érezzük magunkat. Benézel hozzánk?
– Ugyan, dehogy – mondtam. – Vecserovszkijjal vagyok. Teázunk.
– Aki teázik, az elázik – jelentette ki Weingarten, s kacagásban tört ki. – No, jól van. Ha valami van, hívjál…
– Nem értem, egyedül vagy, vagy Zaharral?
– Hármasban vagyunk – mondta Weingarten.
– Nagyon jól… Tehát, ha valami van, ugorj ide. Vá-á-árunk… – S letette a kagylót.
Visszatértem a konyhába. Vecserovszkij éppen a teát töltötte szét.
– Weingarten? – kérdezte.
– Igen. Mégiscsak megnyugtató, hogy ebben az őrületben legalább valami a régi maradt. Változatlanság az őrületben. Korábban sohasem hittem volna, hogy a részeg Weingartennek ennyire tudok örülni.
– Mit mondott? – érdeklődött Vecserovszkij.
– Azt mondta: aki teázik, az elázik.
Vecserovszkij elégedetten huhogott egyet. Kedvelte Weingartent. Igaz, nagyon a maga módján, de kedvelte. Weingartent enfant terrible-nek tartotta – egy nagy, izzadt, zajos enfant terrible-nek.
– Várj csak – mondtam. – Hát hol van a bonbon? Á!
Belebújtam a hűtőgépbe s előhúztam egy elegáns doboz Pikk dámát.
– Mit szólsz hozzá?
– Ohó! – mondta, Vecserovszkij tisztelettudóan.
Felbontottuk a dobozt.
– Üdvözlet a szupercivilizációtól – mondtam. – Igen! Mit is mondtál? Egészen kizökkentettél a kerékvágásból… Megvan! Hogy te, ez után az egész után, még azt állítod…
– Ühüm – mondta Vecserovszkij. – Azt. Mindig tudtam, hogy semmiféle szupercivilizáció nem létezik. Most pedig, ez után az egész után, ahogy te magad kifejezted – sejtem, hogy miért nem létezik.
– Várj csak, várj csak… – Letettem a teáscsészét: – A miért és a többi, ez mind csak elmélet, azt mondd meg nekem… Ha ez nem szupercivilizáció … ha ezek nem idegen jövevények a szó tágabb értelmében, akkor kik? – Dühbe gurultam. – Tudsz valamit, vagy csak a szádat jártatod, képtelenségekben leled kedved? Egy ember öngyilkos lett, egy másikból puhányt csináltak… A bolondját járatod velem?
Nem, még a gyakorlatlan szem is világosan látta, hogy Vecserovszkij nem képtelenségekkel szórakozik, s nem járatja velem a bolondját. Arca hirtelen elszürkült, kimerült lett, s eddig gondosan titkolt, de most felszínre jutott hatalmas fáradtság jelent meg rajta… vagy talán makacsság, kemény, elszánt makacsság. Nem lehetett ráismerni. Hiszen arca többnyire lankadt volt, egyfajta arisztokratikus enerváltsággal, most azonban mintha egyszeriben megdermedt volna. Ismét elfogott a félelem. Ekkor gondoltam először arra, hogy Vecserovszkij egyáltalán nem azért ül itt, mert erkölcsi támaszt akar nekem nyújtani. S egyáltalán nem ezért ajánlotta fel, hogy aludjak nála, azelőtt pedig, hogy maradjak nála s dolgozzam ott. S jóllehet nagyon féltem, egyszerre elkapott a szánalom iránta, aminek voltaképpen semmi alapja nem volt, csak egy bizonytalan érzés s az, hogy egyszerre mily gyorsan megváltozott az arca.
S ekkor, minden ok nélkül, eszembe jutott, hogy Vecserovszkijt vagy három éve befektették kórházba. Igaz, nem hosszú időre, mert hamarosan kieresztették…
17. …a jóindulatú daganat egy korábban ismeretlen változata. Csak egy évvel később. Én pedig erről csupán tavaly ősszel szereztem tudomást, pedig minden áldott nap találkoztam vele, kávéztam nála, hallgattam mars-lakó huhogását, panaszkodtam neki, hogy furunkulusok kínoznak. S semmit, az égvilágon semmit nem sejtettem…
S most, amikor elfogott a váratlan részvét, nem tudtam türtőztetni magam, s jóllehet előre tudtam, hogy semmi értelme annak, amit mondok, mert semmi haszna nem lesz belőle, így szóltam:
– Fil, talán te is nyomás alatt állsz?
Természetesen rá sem hederített kérdésemre. Egyszerűen nem hallott engem. A feszültség eltűnt arcáról, mely ismét arisztokratikus töppedtségbe süllyedt, vörös szemöldökét leeresztette, s erőteljesebben szopogatta kialvó pipáját.
– Egyáltalán nem járatom veled a bolondját – mondta. – Ti járatjátok saját magatokkal. Hiszen ti találtátok ki ezt a szupercivilizációt, s sehogy sem értitek meg, hogy ez túlontúl egyszerű – modern mítosz, semmi más.
Hangyák szaladgáltak a hátamon. Még bonyolultabb? Tehát még rosszabb? Lehet még rosszabb?
– Hiszen asztronómus vagy – folytatta szemrehányón. – Hiszen ismerned kell a xenológia alapvető ellentmondását…
– Igen, tudom – mondtam. – Minden civilizáció fejlődése során nagy valószínűséggel…
– És így tovább – szakított félbe; – Óhatatlanul tapasztalnunk kellene tevékenységük nyomait, de mi ilyen nyomokra nem találtunk. Miért? Azért, mert nincs szupercivilizáció. Azért, mert valami oknál fogva a civilizációk nem változnak át szupercivilizációkká.
– Hát persze – mondtam. – Az értelem atomháborúkban pusztítja önmagát. Mindez ostobaság.
– Persze hogy ostobaság – értett egyet nyugodtan Vecserovszkij. – Ugyancsak túl egyszerű, túl primitív, megmarad a megszokott elképzelések körében…
– Várj csak – vágtam közbe. – Miért hajtogattad, mint egy papagáj: primitív, primitív… Természetes, hogy az atomháború primitív dolog. Valójában azonban nyilván nem ilyen egyszerű minden: A genetikai betegségek… a fizikai léttől való fáradtság… a célok értékelése… Hiszen egész irodalom áll erről rendelkezésünkre. Én például úgy vélem, hogy a szupercivilizációk jelentkezése kozmikus jellegű, csak egyszerűen képtelenek vagyunk megkülönböztetni őket a természetes kozmikus jelenségektől. Vagy tessék, talán a mi esetünk nem ennek megnyilvánulása?
– Emberi, túlontúl emberi – jelentette ki Vecserovszkij. – Felfedezték, hogy a földiek a kozmosz küszöbén állnak, s vetélytárstól tartva úgy döntöttek, hogy megakadályozzák őket. Így igaz?
– Miért ne lehetne?
– Azért, mert ez egy kész regény. Pontosabban külön irodalom, rikító olcsó kötésben. Próbálkozás, hogy frakkba öltöztessék a polipot. Mi több, nem egy közönséges polipot, hanem egy olyant, ami voltaképp nem létezik…
Vecserovszkij eltolta a teáscsészét, rákönyökölt az asztalra, állat öklére támasztotta, vörös szemöldökét felhúzta, s valahová elnézett a fejem fölé.
– Nézd csak, milyen vicces a mi esetünk – mondta. – Azt hihetnénk, hogy két órája mindenben megegyeztünk: nem fontos, miféle erő hat ránk, a fontos az, hogyan viselkedjünk hatása alatt. De már látom, te egyáltalán nem gondolsz erre, hanem makacsul, újból és újból megkísérled azonosítani ezt az erőt. S közben konokul visszatérsz a szupercivilizáció elméletéhez. Sőt hajtasz arra, hogy elfeledd s már el is feledted saját szerény ellenvetéseid ezzel az elmélettel szemben. Többé-kevésbé értem, miért teszed ezt.
Valahol a tudatod alatt rejlik a gondolat, hogy akármely szupercivilizáció mégiscsak civilizáció, s két civilizáció mindig meg tud egymás között valahogy egyezni, találni valamiféle kompromisszumot, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon… S csak a legrosszabb esetben hódol be készségesen ennek az ellenséges, de impozáns erőnek, s vonul vissza előkelően a győzelemre méltó ellenfél elől, s aztán még az is megtörténhet, hogy talán kitüntetést is adnak az értelmes engedelmességért… Kérlek, ne meresztgesd rám a szemedet. Hiszen mondom: ez ott van valahol a tudatod alatt. S vajon csak egyedül neked? Hiszen ez nagyon is emberi dolog. Az Istent megtagadtuk, de a saját lábunkon, támasz nélkül, a mítosz mankója nélkül még nem tudunk megállni. Pedig kellene! Meg kellene tanulnunk. Mert a ti esetetekben, a ti helyzetetekben nem csak barátotok nincs. Hiszen olyannyira magányosok vagytok, hogy ellenségetek sincs! Nos, ez az, amit semmiképp sem kívántok megérteni.
Vecserovszkij elhallgatott. Megpróbáltam megemészteni váratlan szavait, próbáltam érveket keresni, hogy ellentmondjak, vitatkozzak, habzó szájjal bebizonyítsam… mit is? Nem tudom. Igaza volt – meghátrálni a méltó ellenfél előtt – nem szégyen. Pontosabban, nem ő az, aki így vélekedik. Én gondolom így. Vagyis, nem gondolom, csak most gondoltam erre, azután, hogy beszélt róla. De hiszen valóban volt olyan érzésem, hogy egy szétvert hadsereg tábornoka vagyok, s atomzivatarban bolyongok, keresem a győztes tábornokot, hogy átadjam neki a kardom. S közben nem annyira maga a vereség nyomaszt, mint az az átkozott körülmény, hogy sehogy sem tudom meglelni ellenfelemet.
– Hogy lehet, hogy nincs ellenségünk? – szólaltam meg végül. – Hiszen valakinek csak szüksége volt minderre?
– Ugyan, kinek volt arra szüksége – mondta rendkívül közönyösen Vecserovszkij –, hogy a kő a Föld felszínén 9,81-os gyorsulással essen?
– Nem értem – mondtam.
– Pedig így esik?
– Igen…
– S ehhez ugye nem rángatsz elő a fülénél fogva egy szupercivilizációt? Hogy megmagyarázd ezt a tényt…
– Várj csak… Mi köze ehhez…
– Ugyan, mégis kinek volt arra szüksége, hogy a kő éppen ilyen gyorsulással zuhanjon? Kinek?
Öntöttem magamnak teát. Úgy tűnt, nem maradt más számomra, mint kiszámítani a kétszer kettőt, mégsem értettem az egészből semmit.
– Azt akarod mondani talán, hogy valamiféle természeti csapással van dolgunk? Egy természeti jelenséggel?
– Ha így jobban tetszik? – mondta Vecserovszkij.
– Tudod mit, barátocskám! – Széttártam karom, feldöntöttem a poharat, és leöntöttem az egész asztalt. – Az ör-r-rdögbe is…
Míg az asztalt törölgettem, Vecserovszkij ugyanolyan lustán folytatta:
– Ennek ellenére próbálj eltekinteni az epiciklusoktól, s igyekezz nem a Földet, hanem a Napot középpontba állítani. Rögtön érezni fogod, mennyire leegyszerűsödik minden.
A nedves rongyot a mosogatóba hajítottam.
– Vagyis, van egy saját feltevésed – mondtam.
– Igen, van.
– Add elő. Egyébként miért nem adtad elő azonnal? Amikor itt volt Weingarten.
Vecserovszkij felhúzta szemöldökét.
– Tudod… Minden új feltevésnek megvan az a hátránya, hogy mindig csomó vitát vált ki. Nekem pedig semmi kedvem nem volt vitatkozni. Csupán meg akartalak győzni titeket arról, hogy egy bizonyos választás elé kerültetek, s ezt magatokban, egyedül kell megtennetek. Úgy látszik, nem sikerült hatnom rátok. Egyébként elméletem talán kiegészítő érvként hathatott volna, mivel lényege… pontosabban a belőle adódó egyetlen gyakorlati következtetés éppen az, hogy nektek most nemcsak barátotok nincsen, de ellenfeletek sem. Így hát talán hibáztam. Talán bele kellett volna mennem a fárasztó vitába, akkor világosabban láttátok volna a valóságos helyzetet. A dolog pedig szerintem így áll…
Nem mondhatom, hogy nem értettem meg elméletét, de azt sem mondhatom, hogy teljesen felfogtam. Nem mondhatom, hogy feltevése meggyőzött, másrészt viszont, mindaz, ami velünk; történt, belefért. Mi több, belefért mindaz, ami történt, történik s történni fog a világegyetemben, s ebben volt – ha úgy vesszük – az egész feltevés gyengesége is. Volt benne valami abból az állításból, hogy a kutya olyan, mint az eb.
Vecserovszkij bevezette a Homeosztatikus Világegyetem fogalmát (éppen ezt az archaikus és költői szót használta). "A Világegyetem megőrzi szerkezetét" – ez volt kiinduló alapigazsága. Szerinte az energia-megmaradás és az anyagmegmaradás törvénye csupán egyedi megnyilvánulásai a szerkezet megőrződése törvényének. Az entrópia növekedésének törvénye ellentmond a Világegyetem homeosztázisának, s éppen ezért részes nem általános törvényszerűség. Ezt a törvényt egészíti ki az értelem állandó újratermelődésének törvénye. E két résztörvénynek az összekapcsolódása és egymás elleni harca biztosítja végül is a szerkezet megmaradásának általános törvényét.
Ha csak az entrópia növekedésének törvénye létezne, a világegyetem szerkezete eltűnne, eluralkodna a káosz. Másrészt, ha létezne vagy ha csak túlsúlyban lenne az állandóan korszerűsödő és mindenható értelem, megbomlana a világegyetem homeosztázis adta szerkezete. Természetesen ez nem azt jelentené, hogy a világegyetem jobb vagy rosszabb lenne, egyszerűen más lenne, a homeosztatikusság törvénye ellenére, miután az állandóan fejlődő értelem előtt csupán egy cél állhat: a Természet természetének megváltoztatása. Éppen ezért a Világegyetem Homeosztázisának lényege az entrópia növekedése és az értelem fejődése közötti egyensúly fenntartásában van. Ezért nincs és nem lehet szupercivilizáció, mivel a szupercivilizáción éppen hogy azt az értelmet értjük, mely olyan szintig fejlődött, hogy már kozmikus méretékben felülkerekedik az entrópia növekedésének törvényén. S mindaz, ami most velünk történik, nem más, mint a Homeosztatikus Világegyetem első reakciója arra a fenyegetésre, hogy az emberiség szupercivilizációvá válhat. A világegyetem védekezik.
Ne kérdezd tőlem, mondta Vecserovszkij, miért éppen Maljanov és Gluhov lettek a jövő kataklizmáinak első fecskéi. Ne kérdezd tőlem, milyen azoknak a jelzéseknek a fizikai sajátossága, melyek nyugtalanítani kezdték a homeosztázist a világegyetem azon csücskében, ahol Gluhov és Maljanov kiagyalták szentségtörő kísérleteiket. S általában ne kérdezzél a Homeosztatikus Világegyetem működési mechanizmusáról – erről épp úgy semmit nem tudok, ahogy senki semmit nem tud például az energia-megmaradás törvényének működési mechanizmusáról. Egyszerűen minden folyamat úgy játszódik le, hogy az energia megőrződik. Egyszerűen minden folyamat úgy megy végbe, hogy egymilliárd év múlva Maljanov és Gluhov munkái más kutatások millióival egyesülve ne okozzák a világvégét. Természetesen itt nem általában a világvégére gondolunk, hanem annak a világnak a végére, amelyet most megfigyelhetünk, amely már egymilliárd évvel ezelőtt létezett, s amelyet Maljanov és Gluhov, maguk sem sejtve, veszélyeztetnek mikroszkopikus kísérleteikkel, hogy hatalmukba kerítsék az entrópiát…
Nos, körülbelül így áll a dolog – nem tudom, helytálló-e ez egészében vagy részlegesen, s az is lehet, hogy egyáltalán nem helytálló –, én körülbelül így értettem meg. Még vitatkozni sem kezdtem vele. Amúgy is cudarul áll az ügyünk, s ilyen szemszögből még inkább reménytelennek látszott, olyannyira, hogy egyszerűen nem tudtam, mit mondjak, hogyan viselkedjek, s egyáltalán, miért éljek… Uramisten! D. A. Maljanov kontra Homeosztatikus Világegyetem! Ez nem egy kis tetű a tégla alatt. Még csak nem is vírus a nap középpontjában…
– Ide figyelj – mondtam. – Ha ez valóban így van, mi az ördögnek beszélünk róla? Pokolba az M-üregeimmel… Választás! Ugyan miféle választásról lehet itt szó?
Vecserovszkij komótosan levette szemüvegét, s kisujjával masszírozni kezdte szemüveg kidörzsölte orrnyergét. Hosszasan, elviselhetetlenül hosszasan hallgatott. Én pedig vártam. Vártam, mert hatodik érzékem jelezte: nem hagyhat így magamra Vecserovszkij, hogy homeosztázisa felfaljon, ezt sohasem tenné, soha nem mondta volna el ezt nekem, ha nem létezne valamiféle kiút, valamiféle lehetőség, az ördögbe, mégis kell hogy legyen valamiféle választás. Végre befejezte orra dörzsölgetését, ismét feltette a szemüvegét, s halkan így szólt:
– Azt mondták, a halál-óceánhoz vezet utam, s én félúton megfordultam. Azóta zegzugos zsákutcákba jutok csak, csupa kerülő út kanyarog előttem…
– No és? – mondtam.
– Megismételjem? – kérdezte Vecserovszkij.
– Igen, ismételd.
Megismételte. Kedvem lett volna elsírni magam. Sietve felálltam, teletöltöttem a teáskannát vízzel s ismét a gázra tettem.
– Jó, hogy létezik a tea a világon – mondtam. – Már régóta részegen az asztal alá ittam volna magam…
– Én mégis jobban kedvelem a kávét – mondta Vecserovszkij.
S ekkor hallottam, hogy a bejárati ajtóban megfordul a kulcs. Nyilván elfehéredtem, talán még bele is kékültem, mert Vecserovszkij rémülten odaugrott hozzám, s halkan így szólt:
– Nyugalom, Gyima, nyugalom… Veled vagyok.
Alig hallottam, mit mond.
S az előszobában kinyílt a második ajtó, ruha zizzent, gyors léptek hallatszottak, Kaljam kétségbeesetten felnyivákolt, én pedig még mindig dermedten ültem – Irka szólalt meg lihegő hangon: "Kedves Kaljam…" majd utána tüstént:
– Gyimka!
Nem tudom, hogyan jutottam ki a folyosóra. Átöleltem Irkát, magamhoz szorítottam (Irka, Irka!), beszívtam az ismerős kölni illatát – arca nedves volt, s ő is furcsa szavakat dünnyögött: "Élsz, istenem… Mi minden megfordult a fejemben! Gyimka!" Majd magunkhoz tértünk. Legalábbis, én magamhoz tértem. Vagyis végleg felfogtam, hogy ő az, s felfogtam, mit dünnyög. S meghatározatlan, dermesztő rémületemet egy teljességgel valós ijedtség váltotta fel. Letettem a földre, elleptem, belenéztem kisírt arcába (még ki sem festette magát), s megkérdeztem:
– Mi történt, Irka? Miért vagy itt? Bobka?
Szerintem nem hallotta, mit mondok. Kezemet szorongatta, nedves tekintetével lázasan arcom fürkészte, s egyre ezt ismételgette:
– Majd megőrültem… Azt hittem, már nem érek ide… Micsoda dolog ez…
Egymás kezét el nem engedve a folyosón keresztül bepréseltük magunkat a konyhába, leültettem zsámolyára, s Vecserovszkij némán teát öntött neki a tömény főzetből. Irka mohón kiitta, felét kilöttyintette köpenyére. Magánkívül volt. Arca úgy megnyúlt, hogy alig ismertem rá. Szeme vörös volt, haja zilált, borzas. Elfogott a hidegrázás, s háttal a mosogatónak dűltem.
– Valami történt Bobkával? – kérdeztem – s alig forgott a nyelvem.
– Bobkával? – ismételte Irka értetlenül. – Mi köze ehhez Bobkának? Miattad őrültem majdnem meg… Mi történt itt? – kiáltott fel hirtelen. – Beteg voltál? – Tekintete ismét végigfutott rajtam. – Hiszen kutya bajod!
Éreztem, hogy leesik az állam, s becsuktam a szám. Semmit sem értettem. Vecserovszkij nagyon nyugodtan megkérdezte:
– Valami rossz hírt kaptál Gyimáról?
Irka elkapta rólam fürkésző pillantását s Vecserovszkijra nézett. Majd felpattant helyéről, kiszaladt az előszobába s tüstént jött is vissza, miközben táskájában turkált.
– Nézzék… nézzétek, mit kaptam… – Fésű, rúzs, papírlapok és dobozok, pénzdarabok hullottak a padlóra. – Istenem! Hol is van az a… Igen! – A táskát az asztalra hajította, s remegő kézzel köpenyének zsebébe nyúlt, nem talált bele azonnal, s előkapott egy összegyűrt táviratot.
– Tessék!
Megragadtam a táviratot. Végigfutottam a sorokon. Semmit sem értettem… SIESSEN SZNYEGOVOJ… Még egyszer végigfutottam rajta, majd kétségbeesésemben hangosan felolvastam:
– GYIMA ROSSZUL VAN SIESSEN SZNYEGOVOJ…, Hogyan, Sznyegovoj? – csodálkoztam. – Miért Sznyegovoj?
Vecserovszkij óvatosan elvette tőlem a táviratot.
– Ma reggel adták fel – jelentette ki.
– Mikor adták fel? – kérdeztem hangosan, mintha nem hallottam volna, mit mondott.
– Ma reggel. Kilenc óra huszonkét perckor.
– Istenem! Hogyan űzhetett velem ilyen tréfát – nyögte Irka…
KILENCEDIK FEJEZET
18. …mint nekem. Jegyhez a repülőtéren természetesen nem jutott. A táviratot lobogtatva betört a parancsnokhoz, aki kiadott neki valami papirost, azonban sok haszna a papírnak nem volt – repülőgép éppen nem volt, s amikor indult járat, az másfelé ment. Végül végső kétségbeesésében felült egy gépre, ami elvitte Harkovig. Ott kezdődött minden elölről, ráadásul Harkovban zuhogott az eső, s csak estére sikerült eljutnia Moszkváig, egy hűtőgépeket és koporsókat szállító gépen. Moszkvában már könnyebben ment a dolog. Domogyedovóból átrohant Seremetyevóba, s végül a pilótafülkében sikerült eljutnia Moszkvából Leningrádba. Egész idő alatt egy falatot sem evett, s az út felét végigbőgte. Még elalvás közben is egyre panaszosan fenyegetőzött, hogy holnap reggel azonnal bemegy a postára, segítségül hívja a rendőrséget, s kideríti, kinek a munkája ez, ki volt az a gazember, aki ezt vele tette. Én természetesen egyetértőn bólogattam, igen, persze, ezt nem hagyjuk annyiban, az ilyen dolgokért jól képen kell törölni valakit, sőt nem elég képen törölni, hanem le kell csukatni. Természetesen nem kezdtem magyarázgatni neki, hogy a posta ilyen táviratokat kellő igazolás nélkül nem fogad el, hogy ilyen tréfákat űzni korunkban, hála istennek, egyszerűen lehetetlen, s igen valószínű, hogy ezt a táviratot senki sem küldte el, s az ogyesszai postán a telex teljesen önállóan kopogta le.
Nem tudtam elaludni. Voltaképp már beköszöntött a reggel. Az utcán teljesen világos volt, s a szobában, a behúzott függönyök ellenére szintén világos volt. Egy ideig mozdulatlanul feküdtem, a közöttünk elnyúlt Kaljamot simogattam, s hallgattam Irka csöndes, egyenletes szuszogását Mindig nagyon mélyen és jóízűen aludt. Nem volt olyan kellemetlenség a világon, ami álmatlanságot okozott volna neki. Legalábbis eddig nem volt…
Azonban nem hagyott el a kínzó, gyötrő dermedtség, ami akkor fogott el, amikor elolvastam s megértettem a táviratot. Minden izomszálam görcsbe rándult, s belül, a mellemben s gyomromban hatalmas, alaktalan, hideg csomó feküdt. Időnként ez a csomó forgolódni kezdett, s ilyenkor elkapott a remegés.
Először, amikor Irka beszéd közben egyszer csak elhallgatott, s meghallottam nyugodt, álmos szuszogását, egy pillanatra megkönnyebbültem: Nem voltam már egyedül, ott volt mellettem a legkedvesebb, hozzám kétségkívül legközelebb álló s általam leginkább szeretett teremtés. Azonban a szívemet hidegen szorongató érzés felújult, s megborzadtam a megkönnyebbülésnek ettől az érzésétől, s belegondoltam, lám, odáig süllyedtem, hogy örülni tudok Irka ittlétének, hogy ugyanabban a lövészárokban van velem a pergőtűzben. Ne-em, holnap azonnal jegyért küldöm! S vissza, Ogyesszába… sorokon áttörve, mindenkit szétlökdösök, fogaimmal csinálok utat a pénztárhoz…
Szegénykém, mennyit kellett szenvednie ezek miatt a gazemberek miatt, miattam, e miatt a rohadt diffúz anyag miatt, ami, ha úgy vesszük, nem ér fel Irka arcának egyetlen apró ráncával. Rá is sor került. Nem volt elég nekik, hogy engem megtiportak, rá is sor került. Miért? Miért volt Irkára szükségük? Alja nép, gazemberek, akit érnek, azt ütik. Ugyan, semmi baja nem esik. Csupán ijesztgetnek. Az idegeim srófolják fel, ha az egyik módszer nem használ, elővesznek egy másikat Ha nem megy szép szóval, majd megy veréssel…
S se szó, se beszéd, hirtelen eszembe jutott a halott Sznyegovoj – ahogy megy hatalmas méretű csíkos pizsamájában a Moszkovszkij proszpekten, behemót alak, hideg, hatalmas koponyáján alvadt vér és lyuk, bemegy a postahivatalba s sorba áll a táviratfelvétel ablakánál; jobb kezében pisztoly, balban távirat, s körülötte senki semmit nem vesz észre, a postáskisasszony átveszi halott ujjaiból a táviratszöveget, megírja a vényt s a pénzzel nem törődve, már mondja is: "A következőt…"
Megráztam a fejem, hogy elűzzem ezt a látomást, csendben lemásztam az ágyról, s ahogy voltam, egy szál alsónadrágban kicsoszogtam a konyhába. Itt már teljesen világos volt, az udvaron teli torokból csiripeltek a verebek s sustorgott a házmester seprűje. Fogtam Irka táskáját, találtam benne egy gyűrött cigarettáscsomagot két félbetört cigarettával, s az asztalhoz ülve rágyújtottam. Régen nem szívtam. Két, lehet hogy három éve is már… Egyre akaraterőm bizonygattam. Bizony, Maljanov barátom. Most aztán szükséged lesz minden akaraterődre. Az ör-r-rdögbe is, csapnivaló színész vagyok, s jószerével hazudni sem tudok. Irka pedig semmit nem tudhat meg. Semmi köze mindehhez. Én magam kell, hogy végigpróbáljam ezt, nekem kell ezzel megbirkóznom. Ebben senki nem segít, sem Irka, sem más.
Voltaképp mi szükség itt segítségre? – jutott hirtelen eszembe. Talán segítségről van itt szó? Egyszerűen, ha elkerülhettem, soha nem beszéltem Irkának kellemetlenségeimről. Nem szeretek szomorúságot okozni neki. Nagyon szeretek örömet szerezni neki, s nem tudom elviselni, hogy elszomorítsam. Ha nem lenne ez az egész bolondokháza, micsoda örömmel mesélnék neki az M-üregekről, s azonnal megértene mindent, vág az esze, akár a borotva, még ha nem is elméleti ember s egyre butaságára panaszkodik… Most viszont mit mondjak neki? Szomorú, oly szomorú vagyok…
Egyébként a kellemetlenségek sem egyformák. Különböző szintű kellemetlenségek vannak. Vannak egészen aprók, amelyekre nem vétek panaszkodni, sőt még kellemes is. Irka azt mondja: ugyan, semmiség az egész, s rögtön megkönnyebbülsz. De ha a kellemetlenségek jelentősebbek, valahogy férjhez nem illő dolog beszélni róluk. Sem anyámnak, sem Irkának nem beszélek róluk soha. Azután pedig rendszerint már akkora kellemetlenségek következnek, hogy egyszerűen értetlenül állsz előttük. Először is, akarom vagy nem, Irkát velem együtt tűz alá vették. Itt valami szörnyű igazságtalanság történt. Püfölnek, mint szódás a lovát, de én legalább tudom, hogy miért, sejtem, ki teszi, s egyáltalán, tudom, hogy engem püfölnek. Kiszemeltek. Tudom, hogy nem ostoba tréfa ez s nem a sors csapása. Szerintem mégiscsak jobb tudni, hogy célba vettek. Igaz, az emberek különbözőek, s a többség mégis inkább szeretné nem tudni. Irka azonban úgy vélem, egészen más ember. Elszánt teremtés, ismerem. Ha valamitől fél, akkor éppen hogy hanyatt-homlok rohan saját félelme elébe. Valahogy tisztességtelen lenne, ha nem mondanám el neki. S egyébként is. Választanom kell. (Mellesleg, erre még nem is gondoltam, pedig itt az ideje. Vagy már választottam? Még semmit nem tudok róla ugyan, de már választottam…) Mi lenne, ha… Persze, a választás egyedül az én dolgom. Teszek, ahogy nekem tetszik. De mi lesz a következményekkel? Választok, s elkezdenek már nem közönséges, de atombombával szórni. Másképp választok… Érdekes, vajon Irkának tetszene Gluhov? Hiszen amúgy kedves, kellemes, csendes szerény ember… Végre Bobka örömére megvehetnénk a tévét, síelni járnánk minden szombaton és moziba… Különben így vagy úgy, de kiderül, ez az egész nemcsak egyedül engem érint. Nem kellemes ülni a bombazáporban, de tízévi házasság után puhány férjként magunkhoz térni ugyancsak nem szívderítő dolog… Vagy talán éppen ez lenne a jó? Honnan tudom, hogy Irka miért szeret? Itt a bökkenő, hogy nem tudom. Mellesleg lehet hogy ő maga sem tudja…
Végigszívtam a cigarettámat, felálltam a zsámolyról s a csikket a szemétvödörbe hajítottam. A szemétvödör mellett egy személyi igazolvány hevert. Derék dolog. Az utolsó papírszeletkéig, az utolsó kopejkáig mindent összeszedtek, ez a személyi igazolvány pedig itt maradt. Fogtam a sötétzöld könyvecskét, s szórakozottan az első oldalra pillantottam. Magam sem tudom, miért. S hideg veríték lepett el. Inna Fjodorovna Szergejenko. Született 1939-ben… Mi ez? A fénykép Irkáé volt. Nem, nem Irkáé. Egy nő, aki hasonlít Irkára, de nem ő volt az. Valami Szergejenko, Inna Fjodorovna.
A személyi igazolványt óvatosan az asztal szélére helyeztem, felkeltem s lábujjhegyen a szobába lopóztam. Másodszor is elöntött a hideg veríték. A lepedő alatt fekvő nő száraz bőre ráfeszült arcára, s kivillanó fehér, éles metszőfogai mosolyba vagy inkább szenvedő vicsorgásba torzultak. Egy boszorkány feküdt a lepedő alatt. Magamon kívül megragadtam s megráztam meztelen vállát. Irka egy szempillantás alatt felébredt, tágra nyitotta szemét, s érthetetlenül dünnyögte: "Gyimka, mi van? Rosszul vagy?…" Istenem, Irka! Persze, hogy Irka. Micsoda képtelenség! "Horkoltam, ugye?" – kérdezte Irka álmos hangon, s ismét elszunnyadt.
Lábujjhegyen visszatértem a konyhába, eltoltam magamtól az igazolványt, előhúztam a csomagból az utolsó cigarettát, s ismét rágyújtottam. Hát igen. Így vagyunk. Mostantól ilyen élet vár ránk. Mostantól.
A hideg csomó még forgolódott egy ideig bennem, majd megnyugodott. Letöröltem arcomról az undorító izzadságot, észbe kaptam s ismét Irka táskájába nyúltam. Született 1933-ban. Az ör-r-dögbe… Jól van, de ezt mi a fenének tették velem? Hiszen mégsem lehet véletlen. Ez a személyi, ez a távirat s az, hogy mekkora nehézségek árán jutott el Irka hozzám, mi több, az sem véletlen, hogy koporsókat szállító repülőgéppel érkezett… Vagy véletlen? Találomra csapkodnak, őstermészet, esztelen elemek… Ez egyébként jól megerősíti Vecserovszkijt. Mert ha valóban a Homeosztatikus Világegyetem szakasztja ránk ezt a miniperpatvart, akkor az így is kell hogy kinézzen… Mint amikor törülközővel kergetünk egy legyet – szörnyű, süvítő, a levegőt kettészelő csapások, összetört vázák repülnek a polcokról, eldől az állólámpa, ártatlan éjszakai lepkék pusztulnak, farkát behúzva menekül a dívány alá a macska, mert a lábára léptek… Pergőtűz, vaktában. Hiszen semmit nem tudok. Lehet, hogy most valahol a Murinszk-patak mögött összeomlott egy ház – engem vettek célba, a házat találták el, nekem pedig nem fér a fejembe, hogy mindössze ez a személyi jutott csak. Valóban, mindez csupán azért van, mert nemrég eszembe jutottak az M-üregek? Épp most gondoltam arra, hogy beszélhetnék róluk Irkának…
Ide figyelj, valószínűleg képtelen vagyok így élni. Soha nem tartottam magam gyávának, de úgy élni, hogy egy pillanatnyi nyugalmam se legyen, hogy visszariadjak saját feleségemtől, mert boszorkánynak hiszem… Vecserovszkij pedig most többé nem látja Gluhovot. Tehát engem sem fog látni. Mindent meg kell változtatni. Minden másképp lesz. Másféle barátok, másféle munka, másféle élet… Lehet, hogy más család is… Azóta zegzugos zsákutcába jutok csak, csupa kerülő út kanyarog előttem. Kerülő út…
Reggelente borotválkozás közben nem merek majd a tükörbe nézni. A tükörből egy nagyon szerény és csendes Maljanov néz majd vissza rám.
Természetesen ehhez is hozzá lehet szokni, mint mindenhez ezen a világon. Mint bármely veszteséghez. De ha meggondoljuk, nem akármit veszítek. Hiszen tíz éven át erre törekedtem. Sőt nem csak tíz éven, egy egész életen át. Gyerekkoromtól, az iskolapadtól, a magam csinálta teleszkópoktól, a Wolf-féle számok idegen eredmények alapján történő kiszámításától kezdve… Az M-üregek az enyéim – hiszen voltaképp semmit nem tudok róluk: mire juthattam volna s mire juthattak volna azok, akik majd utánam érdeklődnek irántuk, továbbfejlesztenék, hozzáadnák a magukét s továbbadnák a következő századnak… Nyilván nem valami szóra sem érdemes semmiség lett volna belőle, nem valami semmiséget vesztek így el, ha ez ekkora megrázkódtatások csírája, s maga a Világmindenség lázad fel ellene. Egymilliárd év – nagy idő. Egymilliárd év alatt egy csöppnyi amőbából civilizáció sarjad…
De hiszen összetipornak. Először nem hagynak élni, üldöznek, megbolondítanak, s ha ez sem segít – egyszerűen eltipornak… Szűzanyám! Már hat óra. A nap teljes erejéből tüzel.
S ekkor, magam sem tudom miért, a hideg csomó eltűnt mellemből. Felálltam, nyugodt léptekkel a szobámba mentem, belenyúltam az asztalomba, elővettem papírjaimat, fogtam a tollat. Majd visszatértem a konyhába, szétrakodtam s dolgozni kezdtem.
Gondolkozni, úgy istenigazából, természetesen képtelen voltam – a fejem, mintha vattával tömték volna ki, a szemem égett –, azonban szorgalmasan és gondosan átválogattam a piszkozatokat, kihajítottam mindent, amire nem volt szükség, a többit rendbe szétraktam, elővettem egy füzetet s nekifogtam, hogy letisztázzam az egészet; nem siettem, jóízűen, gondosan, a szavakat figyelmesen mérlegelve dolgoztam – mintha egy cikk vagy beszámoló végleges változatát írtam volna.
Sokan nem kedvelik a munkának ezt a szakaszát, én azonban igen. Szeretem csiszolgatni a szakkifejezéseket, ráérősen, elégedetten végiggondolom a legelegánsabb s leggazdaságosabb jeleket, kihalászom a piszkozatba került apróbb hibákat, grafikonokat rajzolok, táblázatokat állítok össze. Ez a tudós nemes segédmunkája – az összegzés, az az idő, amikor büszke lehet magára s örülhet keze munkájának.
S én büszke voltam magamra, s örültem kezem munkájának, amíg egyszer csak mellettem nem termett Irka – meztelen karjával átölelte nyakam s meleg arcát arcomhoz szorította.
– Hűm? – kérdeztem, s kiegyenesítettem a hátam.
Az én megszokott Irkám volt ez, s nem az a szerencsétlen, ijedt teremtés, aki tegnap beállított. Rózsás, friss, tiszta tekintetű és vidám volt. Kis pacsirta. Irka – az én kis pacsirtám. Én bagoly vagyok, ő pedig pacsirta. Valahol hallottam ezt a felosztást. A pacsirták korán fekszenek, jóízűen alszanak el, ugyanilyen szívesen ébrednek s nyomban énekelni kezdenek, nincs a világon az a melankólia, ami arra kényszeríthetné őket, hogy teszem azt, délig lustálkodjanak.
– Mi az, megint le sem feküdtél? – kérdezte Irka, s választ sem várva az erkélyajtóhoz lépett. – Mi ez a nagy lárma?
Csak ekkor fogtam fel, hogy udvarunkban szokatlan lárma volt, az a fajta tömeg verődött össze, ami általában a rendkívüli események színhelyén szokott összeszaladni, amikor a rendőrség már megérkezett, de a mentők még úton vannak.
– Gyimka! – kiabált Irka. – Oda nézz! Ez aztán a csoda!
A szívverésem is elállt. Ismerem ezeket a csodákat. Felugrottam…
19. …kávézni. S ekkor Irka derűsen kijelentette, hogy minden a legnagyobb rendben. Végül is a világon minden mindig a legnagyobb rendben van. A tíz nap alatt halálosan megunta Ogyesszát, mert idén nyáron annyi nép gyűlt össze ott, mint még soha: különben is hiányoztam neki, s nincs szándékában visszatérni Ogyesszába, annál is inkább, mivel jegyet most már minden bizonnyal nem kap, anyja viszont augusztus végén amúgy is Leningrádba akart jönni, hát akkor visszahozza Bobkát is. Most pedig ő, mármint Irka, bemegy a munkahelyére – most rögtön, megissza a kávét és elindul –, a szabadságot pedig együtt vesszük ki, ahogy egykor terveztük, márciusban vagy áprilisban: Kirovszkba utazunk, a hegyekbe síelni.
Azután paradicsomos rántottát ettünk. Amíg a paradicsomos rántottát készítettem, Irka végigkutatta az egész lakást, cigarettát keresett, azonban nem talált, s ettől egyszerre elszomorodott, hangulata borús lett, főzött még egy kávét s Sznyegovojról kezdett kérdezősködni. Elmondtam neki, amit Igor Petrovics szavaiból tudtam, s óvatosan kikerültem az összes kellemetlen részletet, igyekeztem az egész történetet úgy előadni, mintegy balesetet. Amíg ezt meséltem, eszembe jutott a bájos Lidocska s már majdnem kinyitottam a szám, de aztán idejében észbe kaptam.
Irka valamit mondott Sznyegovojról, eszébe jutott valami, szája széle bánatosan legörbült ("…most nem lesz kitől cigarettát kérnem!"), én pedig aprókat kortyolgattam a kávéból, s arra gondoltam, fogalmam sincs, mit tegyek: amíg nem döntöttem el, hogy elmeséljek-e Irkának mindent vagy sem, azt hiszem nem érdemes sem Lidocskát, sem az ajándékkosarat szóba hozni, mert mind Lidocska, mind az előrendelés esetében minden rendkívül zavaros, pontosabban nagyon is világos, hiszen mennyi idő telt már el, s Irka egy szót sem szólt sem barátnőjéről, sem a megrendelésről. Igaz, Irka el is felejthette. Először is: itt volt ez a nagy izgalom, másodszor, mindig mindent elfelejt, azonban jobb, ha nem kísértjük az istent, s elkerüljük ezeket a kényes témákat. Különben, talán érdemes felengedni égy apró, kísérleti léggömböt.
S kiválasztva a megfelelő pillanatot, amikor Irka már nem beszélt Sznyegovojról, hanem vidámabb témára tért át – hogyan repült bele Bobka az árokba s utána az anyósom is –, úgy mellékesen megkérdeztem:
– No és hogy van a te Lidocskád?
Az én aprócska kísérleti léggömböm valójában egy kissé nagyra és durvára sikerült. Irka kimeresztette szemét.
– Miféle Lidocska?
– Hát a te… iskolai barátnőd…
– Á, Ponomarjova? Miért jutott hirtelen eszedbe?
– Csak úgy… – nyögdicséltem – Valahogy eszembe jutott. – Nem számítottam erre a hirtelen keresztkérdésre. – Ogyessza, a Patyomkin páncélos… Pérhallal teli dereglyék… Csak úgy, egyszerűen eszembe jutott és kész! Miért olyan fontos?
Irka rám nézett, pislogott néhányat, majd megszólalt:
– Találkoztunk. Olyan csinos lett, hogy percnyi nyugta sincs a férfiaktól…
Szünet. Az ör-r-dögbe is, képtelen vagyok hazudni… Szép kis kísérleti léggömb! Kaptam a fejemre érte. Irka figyelmes tekintetétől kísérve a kistányérra helyeztem az üres kávéscsészét, s idegen hangon így szóltam: "Hát mi van a mi fánkkal?" Az erkélyajtóhoz léptem s kitekintettem. Rendben, így vagy úgy, de Lidocskával a dolog világos, most már végérvényesen. Nos, mi van hát a fánkkal?
A fa helyén volt. A tömeg oszladozott. Voltaképp a fa körül csak Kefir, a három házmester, a vízvezetékszerelő és két rendőr állt. És a sárga járőrkocsi. Mind (természetesen a kocsi kivételével) a fát nézték, s úgy tűnt, arról vitatkoznak, mit tegyenek s mit jelent ez az egész. Az egyik rendőr levette tányérsapkáját, s zsebkendőjével megtörölte borotvált koponyáját. Az udvaron már forróság volt, s a felhevült aszfalt, a por és a benzin szokásos szagához valami új, különös erdőillat keveredett. A kopaszra borotvált rendőr feltette tányérsapkáját, eldugta zsebkendőjét, leguggolt, s ujjával turkálni kezdte a kiforgatott földet. Gyorsan elléptem az ablaktól.
Irka már a fürdőszobában volt. Sietve rendet csináltam s elmosogattam. Borzasztóan szerettem volna aludni, de tudtam, hogy képtelen lennék rá. Most minden bizonnyal nem tudok elaludni, míg be nem fejeződik ez a história. Felhívtam Vecserovszkijt. Már hallottam a csöngetést, amikor észbe kaptam, Vecserovszkij nem lehet otthon, ma aspiránsokat vizsgáztat, de mielőtt ezt végiggondolhattam volna, felvette a kagylót.
– Te otthon vagy? – kérdeztem ostobán.
– Hát, hogy is mondjam… – felelte Vecserovszkij.
– Rendben, rendben – mondtam. – Láttad a fát?
– Igen.
– Mit gondolsz?
– Azt hiszem, igen – mondta Vecserovszkij. A fürdőszoba felé sandítottam, s halkabbra fogva folytattam:
– Azt hiszem, ez én voltam.
– Igen?
– Aha. Elhatároztam, hogy rendbe teszem vázlataimat.
– És rendbe tetted?
– Nem egészen. Rögtön nekiülök s megpróbálom befejezni.
Vecserovszkij hallgatott.
– És miért? – kérdezte. Zavarba jöttem.
– Há-á-át, nem tudom… Hirtelen kedvem támadt, hogy rendesen átírjam… Nem is tudom. Nyilván a bánat. Kár érte. Na és nem mész ma sehová?
– Azt hiszem, nem. Hogy van Ira?
– Csicsereg – mondtam. Önkéntelen mosolyra húzódott a szám. – Hiszen ismered Irkát, lepereg róla.
– Elmondtad neki?
– Ugyan! Természetesen nem.
– És miért "természetesen"?
Köhintettem.
– Tudod, Fil, magam is egyre töröm a fejem, elmondjam-e vagy sem? S fogalmam sincs róla. Nem tudok dönteni.
– Ha nem tudod, mit tégy – mondta Vecserovszkij –, semmit se tegyél.
Azt akartam válaszolni erre, hogy ezt nélküle is tudom, de ekkor Irka a fürdőszobában elzárta a tusolót, s gyorsan befejeztem:
– No, rendben, megyek dolgozni. Ha van valami, hívj fel, otthon leszek.
Irka felöltözött, kifestette magát, cuppanós puszit adott az orromra, s elszáguldott. Hasmánt a heverőre vetettem magam, fejem a kezemre helyeztem s töprengeni kezdtem. Kaljam tüstént megjelent, felmászott rám s elheveredett a gerincemen. Puha, forró és nedves volt. S ekkor elnyomott az álom. Olyan volt ez, mint az ájulás. Elvesztettem öntudatomat, majd váratlan ismét visszanyertem. Kaljam már nem volt a hátamon, csöngettek az ajtón. A megbeszélt módon: tá ti-ti ti-ti. Lemásztam a heverőről. A fejem tiszta volt, s szokatlan harcias hangulatban éreztem magam. Testem-lelkem felkészült a halálra s a halál utáni megdicsőülésre. Megértettem: új ciklus kezdődik, de félelmet már nem éreztem maradt az elkeseredett, dühös elszántság.
Egyébként csak Weingarten állt az ajtóban. Elképesztő, de még izzadtabb, ziláltabb volt, szemei még jobban kimeredtek, s még kevésbé hasonlított önmagára, mint tegnap.
– Mi ez a fa? – érdeklődött egyenest a küszöbről. S még egy elképesztő dolog: suttogott.
– Lehet hangosan is – mondtam. – Gyere be.
Óvatosan, körbekémlelve belépett, két nehéz szatyrát – bennük hatalmas szerkesztőségi dossziék – a fogas alá dugta, s izzadt tenyerével megtörölte izzadt nyakát. Én farkánál fogva az előszobába húztam Kaljamot s becsaptam az ajtót.
– Nos? – kérdezte Weingarten.
– Amint látod – feleltem. – Menjünk be a szobába.
– Ez a fa, a te műved?
– Az enyém.
Leültünk, én az asztalnál, ő a karosszékben. Kigombolódott nylon rövid kabátjából kilátszott hálós strandtrikójától rosszul takart, hatalmas szőrös hasa. Szipogott, fújtatott, törölgette magát, majd előredőlt a karosszékben, s farzsebéből egy csomag cigarettát húzott elő. S közben csak úgy, senkinek sem címezve, félhangosan átszeli hangon szitkozódott.
– A harc tehát folytatódik… – szólalt meg végül, s vastag füstcsíkokat eregetett szőrös orrlukaiból. – Tehát jobb állva, emelt fővel meghalni, mint élni, tram-tararam, térden csúszva… Hülye! – üvöltött fel. – Legalább lementél? Hatökör!… Legalább megnézted, hogy kifordult a fa? Hiszen robbanás volt! S ha ez a feneked alatt történik? Tram-tararam és tram, tararam!…
– Mit üvöltözöl? – kérdeztem. – Akarsz valeriáncseppeket?
– Vodkád nincs? – kérdezte.
– Nincs.
– Akkor bor.
– Semmi sincs. Mit cipeltél ide?
– A Nobel-díjamat! – üvöltötte. – A Nobel-díjamat hoztam el! Csak nem neked, te hülye… Neked elég a magad baja! – Dühösen nekilátott, hogy felülről lefelé kigombolja rövid kabátját, leszakított egy gombot s káromkodott egyet. – Úgy látszik, manapság sincs elég marha a világon – jelentette ki. – Manapság, öregem, a többség teljes joggal úgy vélekedik, jobb gazdagnak és egészségesnek, mint szegénynek és betegnek lenni. Nekünk nem kell sok: egy kupac kenyér, egy szekérrakomány kaviár, s nem baj, ha a kaviár fekete és a kenyér pedig fehér… Nem a tizenkilencedik században élünk, öregem – mondta bizalmasan. – A tizenkilencedik század régen meghalt, eltemettük, s mindaz, ami belőle maradt, csak mérges kigőzölgés, öregem, semmi több. Egész éjjel nem aludtam. Zahar horkol, hajmeresztő kölyke szintén, én pedig alszom, s magamban búcsút veszek a tizenkilencedik század csökevényeitől. A huszadik század, öregem, józan számítás és semmi érzelem! Az érzelmek, mint tudjuk, az információ hiányát jelentik, semmi többet. Büszkeség, tisztesség, utókor – mindez fennkölt badarság. Athos, Porthos, Aramis. Én erre képtelen vagyok. Képtelen vagyok erre, tram-tararam! Az érték problémája? Tessék. A legértékesebb, ami a világon létezik, az az én személyem, családom, barátaim. A többit pedig vigye az ördög. A többiért nem felelek. Verekedni? Küzdeni? Tessék. Magamért. Családomért, barátaimért. A végsőkig, kímélet nélkül. De az emberiségért? Bolygónk szülöttjének méltóságáért! A Tejútrendszer tekintélyéért? A fenébe is! Szavakért nem harcolok! Fontosabb gondjaim vannak! Tégy, amit akarsz. Nem ajánlom azonban, hogy hülye légy.
Felugrott, s ormótlanul, akár egy léghajó, a konyhába úszott. A mosogató feletti csapból zubogva ömlött a víz.
– Egész tevékeny életünk – ordította a konyhából felém – nem más, mint alkuk sorozata! Teljesen agyalágyultnak kell ahhoz lenni, hogy előnytelen alkut kössél! Ezt még a tizenkilencedik században is tudták… – Elhallgatott s hallatszott, ahogy hangosan kortyolja a vizet. Majd elcsendesült a csap, s Weingarten száját törölgetve újból megjelent a szobában. – Vecserovszkij semmit sem tanácsol neked – jelentette ki. – Nem ember ő, hanem egy robot. Mi több, nem a huszonegyedik, hanem a tizenkilencedik századból. Ha a tizenkilencedik században tudtak volna robotot készíteni, ilyen Vecserovszkij-féléket csináltak volna… Tessék, becstelen embernek tarthatsz. Nem tiltakozom. Eltaposni azonban nem hagyom magam! Senkitől. Semmiért. Jobb egy élő eb egy halott oroszlánnál, nem is szólva arról, hogy egy élő Weingarten sokkal jobb, mint egy halott. Ez Weingarten véleménye, s azt hiszem, a családjáé, barátaié is…
Nem szakítottam félbe. Negyedszázada ismertem ezt a nagypofájút, mi több, ez a negyedszázad a huszadik századból való. Azért üvölt így, mert már mindent a maga helyére tett. Nincs értelme félbeszakítani, úgysem hallja meg. Amíg Weingarten nem tett mindent a maga helyére, mint bármely emberrel, egyenlő esélyekkel vitatkozhatsz vele, mi több, hellyel-közzel még meg is győzheted, A magában mindent elrendezeti Weingarten azonban magnetofonná változik. Ilyenkor üvölt és elviselhetetlenül cinikus lesz – ez nyilván még nehéz gyermekkorából maradt vissza.
Ezért némán hallgattam, vártam, mikor ér véget a szalag, s csupán az volt a furcsa, hogy túl sokat emlegeti az élő és holt Weingartent. Csak nem rémült meg –, hiszen ő egészen más, mint én. Sokféle Weingartent láttam már: a szerelmest, a rámenőst, a durván arcátlant, a mozgásképtelenre püföltet s csak egyfajta Weingartent nem láttam soha: nem láttam a rémültet. Megvártam, amikor néhány percre leáll, hogy turkáljon a cigarettásdobozban, s biztos, ami biztos, megkérdeztem:
– Mi van, megijesztettek?
Tüstént békén hagyta a cigarettásdobozt, s az asztal felett egy nagy, izzadt fügét mutatott. Mintha várta volna már kérdésem. A válasz már ott volt előtte, előre a szalagon – s nemcsak kézmozdulattal, de verbálisan is.
– Ezt ijesztettek meg – mondta, s fügét mutató kezével orrom előtt hadonászott. – Nem vagyunk a tizenkilencedik században. A tizenkilencedik században ijesztgettek. A huszadikban azonban ilyen ostobaságokkal nem foglalkoznak. A huszadik században a jó árut megvásárolják. Engem nem megijesztettek, hanem megvettek, érted, öregfiú? Nem rossz választás! Vagy porrá zúznak, vagy kapsz egy új intézetet, amiért két levelező tag már halálra marta egymást. S én ebben az intézetben majd tíz Nobel-díjat csinálok, megértetted? Igaz, az áru, amit adtam érte, az sem rossz. Az elsőszülött jogán, ahogy mondják. Weingarten jogai a tudományos kíváncsiság szabadsága terén. Nem rossz, nem rossz áru, öregem, ne vitatkozz velem. Azonban elfekvő áru. Tizenkilencedik századi! A huszadik században különben sem rendelkezik senki ezzel a szabadsággal. Ezzel a szabadsággal egész életedben ott ücsöröghetsz laboránsként, s moshatod a lombikokat. Kutatóintézet – ez nem egy tál lencse! Tíz, húsz ötletet beindítok, s ha egy-kettő megint nem tetszik majd belőle, tessék, ismét alkudozni fogunk! A szél a nádszálat is meghajlítja, öregem. Ne zongorázzunk széllel szemben. Amikor egy nehéz harckocsi törtet feléd, s a józan észen kívül más fegyvered nincsen, időben félre kell hogy tudj ugorni…
Egy ideig még üvöltözött, cigarettázott, rekedten harákolt, fel-felpattant, az üres bárszekrényhez ugrált, belepillantgatott, csalódottan visszalépett s ismét üvöltött, majd lecsöndesült, megnyugodott, eldőlt a karosszékben, busa fejét a támlájára hajtotta, s borzasztó grimaszokat vágott a plafon felé.
– No, jól van – mondtam. – S a Nobel-díjadat hová cipeled, hiszen a kazánházba kellene menned, te pedig felvergődtél ide hozzám az ötödikre.
– Vecserovszkijhoz – mondta.
Elcsodálkoztam.
– Mi a csudának kell Vecserovszkijnak a te Nobel-díjad?
– Nem tudom. Tőle kérdezd.
– Várj csak – szakítottam félbe. – Felhívott téged?
– Nem. Én hívtam őt.
– Na és?
– Mi az, hogy na és? Na és? – Kiegyenesedett a karosszékben, s gombolni kezdte rövid kabátját. – Ma reggel felhívtam s bejelentettem, jobb ma egy veréb, mint…
– Na és?
– Mi az, hogy na és? – Hát… azt mondta, hozd ide az összes anyagot.
Elhallgattunk.
– Nem értem, minek neki a te anyagod – mondtam.
– Mert Don Quijote! – förmedt rám dühösen Weingarten. – Mert a sült galamb még nem vágta jól kupán! Még nem ürítette fenékig a keserű poharat!
Hirtelen megértettem.
– Ide süss, Valka – mondtam. – Hagyd az egészet. A pokolba vele, hisz megőrült! Hiszen letörlik a föld színéről! Minek van erre szükség?
– Akkor mit tegyek? – kérdezte izgatottan Weingarten. – Hogyan?
– Tüzeld el, a pokolra a revertázoddal! Gyerünk, menjünk, most rögtön égessük el… a fürdőszobában… Na?
– Kár érte – mondta Weingarten, s elkapta tekintetét. – Nincs hozzá erőm, olyan kár, úgy sajnálom… Hiszen klasszikus munka. Szuper. Extra.
Elhallgattam. Ismét felpattant a karosszékből s rohangászni kezdett a szobában: a folyosóra és vissza, s megint beindult a magnetofonszalag. – Igen, szégyenlem. Igen, sérti a becsületem. Bántja a büszkeségem. Különösen, amikor erről senkinek nem beszélhetsz… De ha meggondoljuk, a büszkeség – ostobaság, semmi több. Szenved a lelkem. Hiszen az emberek döntő többsége a mi helyzetünkben egy pillanatig sem töprengene. S rólunk is azt mondanák: ostobák! S helyesen mondanák! Mi az, még soha nem hátráltunk meg életünkben? Ugyan, ezerszer megtettük! S megtesszük még ezerszer! S nem az istenek, hanem egy ócska hivatalnok előtt, egy tetű előtt – akit még szétnyomni is undorodunk…
Ekkor dühbe gurultam, hogy itt futkos előttem, izzad, magyarázkodik, s azt mondtam neki, más dolog a visszavonulás, ő azonban nem visszavonul, hanem megpucol, kapitulál. Óh, hogy begurult! Az elevenébe vágtam. Egy fikarcnyit sem sajnáltam. Hiszen nem az ő idegeit tépdestem, hanem a sajátomét… Egyszóval, összevesztünk és ő elment. Fogta a szatyorjait s elment Vecserovszkijhoz. A küszöbről még visszaszólt, hogy később visszajön, amire odavetettem neki, hogy Irka hazajött, s ettől végképp elcsüggedt. Nem szereti, ha nem kedvelik.
Asztalhoz ültem, ismét előhúztam a papírjaimat s nekiláttam dolgozni. Vagyis, nem dolgozni, természetesen, hanem formába önteni az egészet. Kezdetben egyre azt vártam, mikor robban bomba az asztal alatt, vagy hogy kötéllel a nyakán benéz egy lilás fej az ablakon. De semmi ilyesmi nem történt, s belefeledkeztem a munkába, amikor ismét csengettek az ajtón.
Nem mentem egyenest ajtót nyitni. Előbb benéztem a konyhába, fogtam a húsvágó bárdot – különös jószág: egyik oldalán sima díszgomb, a másikon fejsze. Ha kell – egyenest a szeme közé s vége… Békés természetű ember vagyok, sem a veszekedést, sem a verekedést, sem Weingartent nem kedvelem, de elegem volt az egészből. Elegem.
Ajtót nyitottam. Zahar volt.
– Üdv, Mitya, bocsásson meg, az istenért – mondta erőltetett fesztelenséggel.
Akaratlan lepillantottam a lépcsőházba. Senki más nem volt ott. Zahar egyedül volt.
– Jöjjön, jöjjön csak be – hívtam. – Nagyon örülök.
– Tudja, úgy döntöttem, benézek magához… – folytatta ugyanabban az erőltetett stílusban, ami sehogy sem illett félénk mosolyához s szerfölött intelligens külsejéhez. – Weingarten valahová eltűnt, az ördög vigye… Egész nap hívom, nincs otthon. S ha már úgyis Filipp… e… Pavlovicshoz tartok, benézek, talán magánál van…
– Filipp Pavlovics?
– Nem, nem, Valentyin… Weingarten.
– Ő is Filipp Pavlovicshoz ment – mondtam.
– Vagy úgy! – tört ki nagy örömmel Zahar.
– Régen?
– Igen, egy órája lehetett.
Arca egy pillanatra megdermedt, meglátta a húsvágó bárdot a kezemben.
– Ebédet főz? – kérdezte, s a választ meg sem várva, sietve hozzátette: – Nos, akkor nem fogom zavarni, máris megyek… – Már indult az ajtóhoz, de útközben megállt: – Igen, egészen megfeledkeztem róla… Vagyis voltaképp nem felejtettem el, csak nem tudom… Filipp Pavlovics… Hányas lakásban lakik?
Megmondtam.
– Aha, aha… Mert felhívott, tudja, én pedig, ugye elfeledtem… beszélgetés közben…
Hátrált, majd kinyitotta az ajtót.
– Világos, világos – mondtam. – S hol a kisfia?
– Engem már békén hagytak! – kiáltotta vidáman, átlépte a küszöböt és…
TIZEDIK FEJEZET
20. …rábeszélni, hogy alaposan takarítsam ki ezt a disznóólat. Alig tudtam elhárítani. Megegyeztünk, hogy nekiülök s befejezem a munkám, Irka pedig, érted, mivel végképp semmi dolga, s ha már nem nyughat, s képtelen elüldögélni a fürdőkádban az Inosztrannaja Lityeratura legutóbbi számával, akkor váltson ágyneműt, s lásson hozzá Bobka szobájához. Én magamra vállalom a nagyszobát, de nem ma, hanem holnap. Morgen, morgen, nur nicht heute. De akkor aztán ragyogó tisztára, hogy egy porszem se maradjon.
Helyet foglaltam az íróasztalomnál, s egy ideig csend és nyugalom volt. Dolgoztam s örömmel tettem, de valamiféle szokatlan örömmel. Korábban nem éreztem ehhez hasonlót. Furcsa, komor elégedettséget éreztem; büszke voltam magamra s tiszteltem magam. Úgy éreztem, így kell hogy erezzen az a katona, aki hátramaradt, hogy géppuskával fedezze társai visszavonulását: nem ő az egyetlen, aki tudja, hogy örökre itt marad, soha többé nem lát mást a sáros mezőn, az idegen egyenruhát viselő, futkosó alakokon és a csüggedt, alacsony égbolton kívül, s azt is tudja, hogy ez rendjén van, másképp nem lehet, s büszke erre. S miközben dolgoztam, egy éber őr tudatomban figyelmesen és gondosan kihallgatott és megfigyelt mindent, emlékezett rá, hogy semminek sincs vége, minden folytatódik, s itt a kezem ügyében, az asztalfiókban hever a félelmetes húsvágó bárd, egyik végén a fejsze fokával, másikon a lapos gombbal. S egyszer csak ez a titkos őr arra késztetett, hogy felkapjam a fejemet, valami történt a szobában.
Voltaképp semmi különös nem történt. Irka állt az asztal előtt s némán nézett rám. S mégis, valami kellett hogy történjen, valami egészen váratlan és vad dolog, mert Irka szeme összeszűkült, s ajkait durcásan felhúzta. Egy szót sem tudtam kinyögni, amikor Irka, egyenest a papírlapokra, elém hajított valami rózsaszín ruhadarabot. Én pedig gépiesen felvettem azt, s akkor láttam, hogy az egy melltartó.
– Ez meg mi? – kérdeztem teljesen elképedve, s hol Irkára, hol a melltartóra néztem.
– Ez egy melltartó – jelentette ki idegen hangon Irka, hátat fordított s kiment a konyhába.
Szörnyű előérzettől dermedten forgattam ujjaim között a rózsaszín csipkés ruhadarabot, s semmit sem értettem. Az ördögbe is? Mit keres itt ez a melltartó? Hirtelen eszembe jutottak a Zaharra támadó, eszüket vesztett nők. Aggódni kezdtem Irka miatt. Félrehajítottam a melltartót, felugrottam s rohantam a konyhába.
Irka a hokedlin ült, az asztalra könyökölt s a fejét fogta. Jobb kezében cigaretta füstölt.
– Ne érj hozzám – mondta nyugodtan és vészjóslóan.
– Irka! – mondtam panaszosan. – Iriska! Rosszul vagy?
– Vadállat… – mondta érthetetlenül, kezét levette hajáról, s ajkaihoz emelte a remegő cigarettát. Láttam, hogy sír.
…Hívjak mentőt? Nem segítenek, nem segítenek, minek ide a mentő?… Valeriáncseppeket? Brómot? Istenem, milyen az arca… Felkaptam egy poharat s a csapnál megtöltöttem vízzel.
– Most már mindent értek – mondta Irka, görcsösen nyelte a vizet s szívta a cigarettáját, majd könyökével odébb tolta a poharat. – A táviratot is értem: mindent… Idáig jutottunk… Ki ez a nő?
Leültem, s kortyoltam egyet a pohárból.
– Kicsoda? – kérdeztem értetlenül.
Egy pillanatra úgy hittem, hogy arcul akar csapni.
– Nézd csak, micsoda széplélek – mondta undorral. – Nem akarta bemocskolni a hitvesi ágyat… Óh, micsoda fennkölt lélek… A fia szobájában szórakozott…
Kiittam a vizet, megpróbáltam a poharat az asztalra állítani, de nem engedelmeskedett a kezem. Orvost! – járt egyre a fejemben. – Irkám, kicsim, orvost!
– Jól van – mondta Irka. Többet nem nézett rám. Az ablakot bámulta és cigarettázott, időnként nagyokat szívott. – Jól van, ebből elég. Te magad mondogattad mindig, hogy a szerelem – szerződés. Ez mindig olyan jól állt neked: szerelem, tisztesség, barátság… Akkor legalább vigyázhattatok volna, hogy a melltartót ne hagyjátok ott, magatok után… Ha keresnénk, talán még bugyit is találnánk?
Villámcsapásként ért a felismerés. Rögtön mindent megértettem.
– Irka! – mondtam. – Istenem, hogy megrémisztettél.
Természetesen egyáltalán nem ezt várta tőlem, mert hirtelen felém fordította sápadt, bájos, kisírt arcát, s olyan várakozóan nézett rám, olyan reménykedve, hogy majdnem én is elbőgtem magam. Csak egyet akart: kiderüljön, hogy mindez, ostobaság, hiba, buta véletlen.
S ez volt az utolsó csepp a pohárban. Tovább már nem tudtam türtőztetni magam. Nem akartam továbbra is magamban tartani mindezt. S rázúdítottam az elmúlt két nap szörnyűségeinek és őrült eseményeinek egész lavináját.
Nem tudom, kezdetben nyilván szavaim tréfának vehette. Sőt minden bizonnyal így is volt, de én csak beszéltem, beszéltem, semmivel nem törődtem, nem hagytam, hogy epés megjegyzéseket tegyen, elmeséltem az egészet, úgy, ahogy jött, minden rendszer nélkül, az időrenddel sem törődve, s láttam, hogy a bizalmatlanságot és a reményt az arcán hogyan váltja fel először a csodálkozás, majd a nyugtalanság, később a félelem s legvégül a szánalom…
Már a nagyszobában, a nyitott ablak mellett ültünk – ő a karosszékben, én mellette a szőnyegen, s arcom térdéhez szorítottam –, kiderült, hogy zápor veri az utcát, ibolyaszín felhő terpeszkedik a tetők felett, ömlik az eső, vad villámok csapnak a tizenegy emeletes házba, mely mind egy szálig elnyelte őket. Kövér, hideg esőcseppek doboltak az ablakpárkányon, berepültek a szobába, szélrohamok duzzasztották a sárga függönyöket, mi pedig mozdulatlanul ültünk, s Irka csendben simogatta a hajam. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Kiöntöttem a lelkem. Megszabadultam a vállamat nyomasztó teher felétől. És most arcom sima, napbarnította térdéhez szorítva pihentem. Szinte szünet nélkül mennydörgőit s alig tudtunk beszélgetni, igaz, ehhez amúgy sem volt túl nagy kedvem.
Ekkor megszólalt Irka:
– Gyimka. Te csak ne törődj velem. Úgy dönts, mintha én nem léteznék. Mert én úgyis mindig veled leszek. Akárhogy is döntesz.
Keményen magamhoz szorítottam. Az igazat megvallva, tudtam, hogy ezt fogja mondani, s szavainak tulajdonképp nem sok értelme volt, mégis hálás voltam értük.
– Bocsáss meg – folytatta rövid hallgatás után –, azonban sehogy sem fér a fejembe… Nem, hiszek neked, hiszek… csak minden olyan furcsán alakult… Talán mégis, keressünk valami más magyarázatot… valami… egyszerűbbet, érthetőbbet…
– Már kerestünk – feleltem.
– Nem, nem azt akartam mondani… Vecserovszkijnak természetesen igaza van… Nem abban, hogy ez… ahogy állítja… a Homeosztatikus Világegyetem… abban van igaza, hogy nem ez a lényeg. Valóban, hát nem mindegy? Ha Világegyetem, akkor meg kell adnunk magunkat, ha jövevények, akkor harcolnunk kell? Különben, ne hallgass rám. Csak úgy fecsegek… a megrökönyödéstől…
Fázósan megremegett. Felálltam, mellépréseltem magam a karosszékbe s átöleltem. Csak egyet akartam most – sokféleképp, de ugyanazt elismételni, azt, hogy mennyire aggódom. Mennyire aggódom magamért, érte, mindkettőnkért… Ez azonban értelmetlen, sőt kegyetlen dolog lett volna részemről.
Úgy éreztem, ha ő nem lenne a világon, pontosan tudnám, mit tegyek. De itt volt ő. S tudtam, hogy büszke rám, mert mindig az volt. Hiszen meglehetősen unalmas ember vagyok s nem túlzottan sikeres alak, azonban rám is lehet Valaki büszke. Egykor jó sportember voltam, dolgozni mindig tudtam, az agyam jól fog, nem vagyok akárki, sem az obszervatóriumban, sem baráti körben, tudok mulatni, tréfálkozni, tudok vitatkozni … S ő mind büszke volt erre. Ha csak egy kicsit, de mégiscsak büszke. Hiszen láttam, néha hogyan nézett rám… Egyszerűen el sem tudom képzelni, hogyan fogadta volna, ha én is képlékeny medúzává válók. Nyilván igazából szeretni sem tudom: még erre sem vagyok képes. S mintha válaszolna gondolataimra, hirtelen felélénkülve így szólt:
– Emlékszem, amikor kettesben örültünk annak, hogy az összes vizsgát már letudtad, s egészen a halálodig több vizsgát nem kell letenned? Kiderül, nem mindet. Kiderül, még egy vizsga hátravan.
– Igen – mondtam, s közben arra gondoltam: csak ez egy olyan vizsga, hogy senki sem tudja, mi jobb, jelest vagy szekundát kapni, s végképp ismeretlen, miért jár jeles vagy szekunda.
– Gyimka – suttogta Irina s felém fordult. – Te minden bizonnyal valami óriási dolgot gondoltál ki, ha így beléd akaszkodtak… Voltaképp büszkének kellene lenned s nektek mindnyájatoknak szintén… Hiszen maga a Világmindenség figyelt fel rátok!
– Hm… – mondtam, s közben azt gondoltam : Weingarten és Gubar már nincs mire büszkélkedjen, ami pedig engem illet, ez egyelőre nagy kérdés.
S ismét, mintha a gondolataimban olvasott volna, így szólt:
– Egyáltalán nem fontos, hogy döntesz. A fontos az, hogy képes voltál egy ilyen felfedezésre… Ugye elmondod, miről is van szó? Vagy ezt sem szabad?
– Nem tudom – mondtam, s közben arra gondoltam: mi ez, vigasztal, vagy valóban ezt gondolja, vagy szegényke annyira megrémült, hogy megadásra ösztönöz, vagy talán megédesíti a keserű pirulát, amit – ő már tudja – le kell nyelnem? Vagy talán éppen fordítva, küzdelemre sarkall, éleszti lohadó büszkeségem…
– Szemét alakok – mondta csendesen. – Minket ugyan el nem választanak egymástól! Igaz? Nem fog sikerülni nekik. Jól mondom, Gyimka?
– Természetesen – feleltem, s közben azt gondoltam: hiszen erről van szó, kicsim. Most csak erről.
A vihar elvonult. Egy felhő ráérősen, egyre kisebbedve észak felé úszott, kitárult a szürke félhomályba burkolt égbolt, ahonnan már nem zápor ömlött, hanem apró szemű, szürkés eső szitált.
– Az esőt én hoztam magammal – mondta Irka. – Pedig azt hittem, hogy szombaton kiugrunk Szolnyecsnojéba…
– A szombat még messze van – mondtam. – Lehet, hogy így is lesz…
Mindent elmondtunk egymásnak. Most már Szolnyecsnojéról, Bobka könyvespolcáról kellett beszélnünk s a mosógépről, ami ismét bedöglött. Nos, hát éppen erről kezdtünk beszélgetni. S az az illúziónk támadt, hogy ez egy közönséges este, s hogy meghosszabbítsuk s erősítsük ezt az illúziót, elhatároztuk, iszunk egy csésze teát. Kinyitottunk egy friss csomag ceyloni teát, a teáskannát, ahogy elő van írva a nagy könyvben, gondosan kiöblítettük forró vízzel, az asztalra ünnepélyesen feltettük a Pikk dáma bonbonos dobozt, majd mindketten a teafőző fölé hajoltunk s gondosan figyeltük a vizet, nehogy elszalasszuk a víz forrását, elmeséltük a hagyományos vicceket, s a csészéket és kistányérokat szétrakva észrevétlen felvettem az asztalról a házhoz szállítás már ereklyének számító vényét, a Lidocskától kapott levelet, I. F. Szergejenko személyi igazolványát, összegyűrtem s észrevétlen a szemetesvödörbe dugtam őket.
Egy jót teáztunk, igazi tea volt ez, a "tea, mint ital", s beszélgettünk összevissza mindenről, csak éppen nem a legfontosabbról, én pedig egyre azon törtem a fejem, mire gondol most Irka, mert úgy nézett ki, mintha már elfeledte volna ezt az egész szörnyűséget – mintha már elmondott volna mindent, amit gondolt, s most megkönnyebbülve, mindent elfeledve ismét magamra hagyott a választással.
Azután kijelentette: vasalni fog, s én ezalatt üljek mellette s meséljek neki valami vidámat. Nekiláttam, hogy leszedjem vele az asztalt, amikor csengetés hallatszott az ajtóban.
Halkan dudorásztam: "A hegyeknél csak a völgyek szebbek…" s az előszobába indultam, de azért Irka felé sandítottam (nagy nyugalommal az asztalt törölgette egy száraz ruhával). Már forgattam a kulcsot a zárban, amikor eszembe jutott a húsvágó bárd, azonban nevetségesnek és kínosnak éreztem volna, hogy visszamenjek érte a nagyszobába, s kinyitottam az ajtót.
Magas, egészen fiatal legény állt előttem nedves esőkabátban, szőke haja átnedvesedett, s közömbösen bejelentette: "Távirat, kérem, írja alá…" Átvettem a ceruzacsonkot, s a nyugtát a falhoz szorítva ráírtam a dátumot, majd bemondása alapján az időt is, és aláírtam: visszaadtam a ceruzát és az elismervényt, megköszöntem, és becsuktam az ajtót. Tudtam, semmi jóra nem számíthatok. Még itt, az előszoba erős ötszázas égője alatt kibontottam a táviratot s olvasni kezdtem.
Az anyósomtól jött.
HOLNAP ÉRKEZÜNK BOBKÁVAL VÁRJATOK 425-ÖS JÁRAT BOBKA HALLGAT MEGSÉRTI HOMEOPATIKUS VILÁGEGYETEMET CSÓKOL ANYA
S lejjebb még egy csík volt odaragasztva:
HOMEOPATIKUS VILÁGEGYETEM – így.
Elolvastam, majd újra elolvastam a táviratot, lassan négyrét hajtottam, eloltottam a villanyt, s végigmentem a folyosón. Irka a fürdőszobaajtónak dűlve már várt rám. Átnyújtottam neki a táviratot, s így szóltam: "Anya holnap érkezik Bobkával…" Egyenest íróasztalomhoz indultam. Feljegyzéseimen még mindig ott hevert Lidocska melltartója. Gondosan átköltöztettem a melltartót az ablakpárkányra, összeszedtem a papírlapokat s sorrendben egy füzetbe dugtam őket. Majd elővettem egy új irattartót, beleraktam mindent, összekötöttem a zsinórokat, s le sem ülve, a címlapra kalligrafikus betűkkel ezt írtam: "D. Maljanov: A csillagok és a diffúz anyag kölcsönhatásának kérdéséhez a Galaktikában". Újból elolvastam, majd vastagon áthúztam azt, hogy D. Maljanov. Azután hónom alá vettem az irattartót, s kimentem. Irka mozdulatlanul állt a fürdőszoba ajtajában, s a táviratot melléhez szorította. Amikor elmentem mellette, egy erőtlen kézmozdulatot tett felém: meg akart állítani vagy talán a hála jele volt ez. Tekintetét kerülve így szóltam: "Vecserovszkijhoz megyek. Hamarosan visszajövök".
Kényelmesen lépdeltem felfelé a lépcsőn, egyik fokról a másikra, s állandóan megigazítottam a hónom alól kicsúszni készülő irattartót. A lépcsőházban, nem tudni miért, nem égett a villany, félhomály és csönd uralkodott, a nyitott ablakon keresztül hallatszott, ahogy csurog a tetőről a víz. Megálltam a hatodik emeleten, a szemétledobó benyílójánál, ott, ahol az előbb azok ketten csókolóztak, s lenéztem az udvarra. Egy hatalmas fa nedves lombja ragyogott lent, az udvar kihajt volt, csillogtak az esőcseppektől ragyás pocsolyák.
A lépcsőházban senkivel sem találkoztam, csak a hetedik és nyolcadik emelet között ült görnyedten a lépcsőn egy szánalomra méltó kis alak, mellette régimódi szürke kalapja. Óvatosan megkerültem s továbbmentem, amikor az illető váratlanul megszólalt:
– Ne menjen oda, Dmitrij Alekszejevics…
Megálltam s ránéztem. Gluhov volt.
– Ne menjen most oda – ismételte meg. – Nem kell.
Felállt, felvette kalapját, csípőjét tapogatva nagy nehezen kiegyenesedett, s láttam, hogy arca feketére van mázolva, piszok vagy korom nyoma, nevetséges szemüvege ferdén ül orrán, s keskeny ajkait szorosan összezárja, mintha erős fájdalmai lennének. Megigazította szemüvegét, s alig mozgó ajkakkal így szólt:
– Még egy irattartó. Fehér. Még egy megadást jelző fehér zászló.
Hallgattam. Kalapjával megcsapkodta térdét, mintha port rázna le róla, majd megdörzsölte kabátujjával. Ő is hallgatott, de nem ment el. Vártam, mit mond még.
– Tudja – szólalt meg végül –, kapitulálni sohasem kellemes. A múlt században az emberek öngyilkosok is lettek, csak hogy ne adják meg magukat. Nem azért, mert féltek a kínzásoktól vagy a büntetőtáboroktól, hanem mert szégyellték magukat.
– A mi századunkban is előfordul ilyesmi – mondtam. – S nem is olyan ritkán.
– Igen, persze – egyezett bele könnyen. – Persze. Hiszen az ember nem szereti elismerni, hogy egészen más, mint amilyennek addig hitték. Mindig szeretne olyan maradni, mint volt egész életében, de ha megadod magad, ez lehetetlen. Hát ilyenkor kell… És mégis, van különbség. Századunkban azért lesznek az emberek öngyilkosok, mert mások: a társadalom, barátaik előtt szégyenlik magukat… A múlt században viszont azért lőtték főbe magukat, mert önmaguk előtt szégyenkeztek. Tudja, korunkban valami oknál fogva úgy tartják, hogy az ember önmagával mindig ki tud egyezni. Nyilván ez így is van. Nem tudom, mi az oka. Talán mert a világ bonyolultabb lett? Talán azért, mert most, az ilyen fogalmakon kívül, mint büszkeség, tisztesség, létezik egy sor más dolog, ami ugyancsak önigazolásul szolgálhat…
Várakozón rám pillantott, én azonban vállat vontam, s így szóltam:
– Nem tudom. Lehet.
– Én sem tudom – mondta. – Azt hihetne, tapasztalt kapituláns vagyok, hiszen mennyi ideje már, hogy egyre csak ezen töprengek, mennyi meggyőző indokot vettem sorra… Mintha már meg is nyugodtam volna, meggyőztem volna magam, s egyszerre ismét sajogni kezdett… Persze a tizenkilencedik század más, mint a huszadik. A sebek azonban sebek maradnak. Beforrnak, behegednek, úgy tűnik, végképp elfeledkeztünk róluk, de amikor megváltozik az idő, ismét hírt adnak magukról. Mindig így volt ez, minden században.
– Értem – mondtam. – Mindezt értem. A sebek azonban különbözőek. S néha más sebei fájdalmasabbak…
– Az isten szerelmére! – suttogta. – Hiszen nem azért mondom… Soha nem vettem volna a bátorságot. Csak úgy. Semmiképp ne gondolja, hogy megpróbálom lebeszélni, hogy tanácsot adok… hogyan tehetném… Tudja, egyre azon töprengek… hogy miféle szerzetek vagyunk mi? Valójában az időnek s az államnak ilyen jól neveltjei vagyunk vagy fordítva, ez atavizmus, s mi barlanglakók maradtunk? Miért szenvedünk ennyire? Képtelen vagyok megérteni.
Hallgattam. Ernyedt, erőtlen mozdulattal homlokába húzta nevetséges kalapját, s így szólt:
– Nos, a viszontlátásra, Dmitrij Alekszejevics. Nyilván soha többé nem találkozunk, mindegy, nagyon örültem, hogy megismerkedhettem magával… S kiváló teát tud főzni…
Biccentett, s megindult lefelé a lépcsőn.
– Hiszen mehet lifttel is – szóltam utána.
Nem fordult meg, nem válaszolt. Álltam és hallgattam, hogyan csoszog lefelé a lépcsőn, egyre lejjebb és lejjebb, egészen addig, míg lent a mélyben fel nem csikordult a nyíló ajtó. Majd az ajtó dörrenve becsapódott, s ismét csend lett.
A hónom alatt megigazítottam az irattartót, túljutottam az utolsó emeleti előtéren, s a korlátba kapaszkodva leküzdtem az utolsó lépcsőfokokat. Megálltam Vecserovszkij ajtajánál; hallgatóztam. Valaki volt ott. Hangok hallatszottak. Ismeretlen hangok. Valószínűleg vissza kellett volna fordulni s később újból eljönni, de nem volt erőm hozzá. Be kell fejezni az egészet. S mielőbb.
Megnyomtam a csengő gombját. A hangok nem csitultak. Vártam egy darabig, majd újból megnyomtam a csengőt s nem engedtem el, amíg lépéseket nem hallottam s Vecserovszkij hangját, aki megkérdezte:
– Ki az?
Valahogy nem csodálkoztam ezen, noha Vecserovszkij mindig kérdezősködés nélkül nyitott ajtót. Akárcsak én. Akárcsak összes ismerősöm.
– Én vagyok. Nyisd ki.
– Várj csak – válaszolta, s egy időre csend lett.
Most már hangok sem hallatszottak, csak messze, lenn dübörgött valaki a szemétledobó fedelével. Eszembe jutott, hogy Gluhov figyelmeztetett, ne jöjjek ide. "Ne menjen oda, Wormold. Meg akarják mérgezni." Honnan való ez? Valahogy nagyon ismerős… Jól van, isten neki. Különben sem mehettem máshova. S időm sem volt rá. Újból lépések hallatszottak, csattant a zár s az ajtó kitárult.
Önkéntelenül visszahőköltem s egy lépést hátráltam. Még sohasem láttam ilyennek Vecserovszkijt.
– Gyere be – mondta rekedten, s félrelépett, hogy utat adjon…
TIZENEGYEDIK FEJEZET
21. …mégiscsak elhoztad – mondta Vecserovszkij.
– Bobka – mondtam, s az irattartót az asztal szélére tettem.
Bólintott, s piszkos kezével szétkente piszkos arcán a kormot.
– Már vártam – mondta. – Igaz, nem ilyen gyorsan.
– Van itt még valaki?
– Senki nincs itt – felelte. – Ketten vagyunk. Én és a Világmindenség. – Piszkos tenyerére pillantott s összeráncolta homlokát. – Bocsáss meg, jobb, ha kezet mosok…
Elment, én pedig leültem a fotel karfájára, s körülnéztem. A szoba úgy nézett ki, mintha egy fekete lőporos töltet robbant volna fel benne. Fekete koromfoltok a falon. Vékony, fekete koromcsíkok úsztak a levegőben. Sárgás, kellemetlen lerakódás a mennyezeten. Savanykás, csípős, ingerlő vegyszerszag. A parkettát különös, kerek formájú elszenesedett bemélyedések szántják fel. S hatalmas megszenesedett bemélyedés az ablakpárkányon, mintha tüzet gyújtottak volna rajta. Hát igen, megkapta, alaposan kijutott Vecserovszkijnak.
Az asztalra pillantottam. Az asztal tele volt: Középen ott feküdt kinyitva Weingarten egyik hatalmas, szerkesztőségi irattartója, míg egy másik, szorosan átkötve odébb hevert. S volt ott még egy régimódi, alaposan elnyűtt irattartó, márványszínű fedőlappal, címkével, gépelt felirattal: USA – Japán. Kulturális kölcsönhatás. Anyagok. Szanaszét hajigált papírlapok, ha jól láttam, kapcsolási rajzokkal telezsúfolva, s az egyiken öregasszonyos, nagy, girbegurba betűkkel ez állt: Gubar Z. Z. s lejjebb gépírással: Fadingek. S az asztal szélén ott feküdt az én vadonatúj fehér irattartóm. Elvettem s a térdemre fektettem.
A fürdőszobában abbamaradt a vízcsobogás, s egy kis idő múlva Vecserovszkij magához hívott:
– Gyima, gyere ide. Iszunk egy kávét.
Amikor beléptem a konyhába, szó sem volt kávéról, az asztal közepén egy üveg konyak állt s két fura formájú talpas pohár. Vecserovszkij nemcsak megmosdott, de át is öltözött. Elegáns zakóját, melynek szivarzsebe alatt hatalmas kiégett luk éktelenkedett, s összekormozódott nadrágját könnyű, otthoni szarvasbőr öltönyre cserélte fel. Nyakkendő nem volt rajta. Frissen megmosott arca szokatlanul sápadt volt, s ettől még jobban kiütközött a sok szeplő a bőrén. Nedves vörös hajtincs lógott magas, dudorokkal teli homlokába. S a sápadtságon kívül volt még valami szokatlan arcában. S csak amikor jobban szemügyre vettem, jöttem rá, hogy szemöldöke s szempillái erősen megpörkölődtek. Igen, Vecserovszkijnak alaposan kijutott.
– Idegnyugtatónak – mondta, s széttöltötte a konyakot. – Proszit!
Ahtamar volt, vidékünkön szerfölött ritka, legendás hírű örmény konyak. Ittam egy kortyot s megforgattam a számban. Nagyszerű konyak. Még egyet kortyintottam.
– Nem kérdezel – mondta Vecserovszkij, a poháron keresztül vizsgálgatva engem. – Nyilván nem könnyű. Vagy tévedek?
– Nem – feleltem. – Nincs kérdésem. Senkihez. – Fehér irattartómra könyököltem. – Válasz van. Igen, csak egyetlen válasz… Ide figyelj, hiszen a végén még megölnek téged.
Szokása szerint felhúzta megpörkölődött szemöldökét s ivott a pohárból.
– Nem hiszem. Elhibázzák.
– Végül csak eltalálnak.
– A la guerre come á la guerre – mondott ellent, s felemelkedett. – Tessék. S amikor már idegeink megnyugodtak, iszunk egy kávét s mindent megbeszélünk.
Néztem görnyedt hátát, ahogy lapockája mozgott, s ügyesen mesterkedett a kávéfőző eszközökkel.
– Nincs mit megbeszélnem – jelentettem ki. – Ott a fiam, Bobka.
S alighogy kimondtam ezt, mintha valami megváltozott volna bennem. Gondolataim és érzéseim, melyek a távirat elolvasása után megdermedtek, most egyszerre felengedtek, teljes erőből működni kezdtek, visszatért a rettegés, szégyen, kétségbeesés, gyengeség, s világosan megértettem, hogy ettől a pillanattól kezdve örökre elválasztott Vecserovszkijtól egy füstös-lángoló határvonal, melyet nem léphetek át, mely előtt örök életemre megtorpantam, melyen Vecserovszkij továbbment, és most megy előre, számomra ismeretlen harcok robbanásai, pora és szennye közepette, eltűnik a dühödt-vörös ragyogásban, s mi éppen csak üdvözölni fogjuk egymást, ha majd véletlen találkozunk a lépcsőházban… Én a vonal másik oldalán rekedek Weingartennel, Zaharral, Gluhovval – teázgatunk vagy sörözgetünk, esetleg vodkázgatunk s sört iszunk rá, fúrásokról és munkahely-változtatásokról fogunk fecsegni, gyűjteni fogjuk a pénzt a Zaporozsecra, s bánatosan és közömbösen fogunk küszködni a tervben előírt feladatokkal…
Igen, s Weingartent és Zahart sem látom többé. Nem lesz miről beszélgetnünk, kínosan érezzük majd magunk, ha találkozunk, émelyegni fog a gyomrunk, ha egymásra nézünk, s vodkát vagy portóit kell vásárolnunk, hogy zavarunk leplezzük, undorunk elrejtsük… Természetesen Irka velem marad s Bobka is ép és egészséges lesz, de sohasem lesz olyan, mint amilyennek szerettem volna. Mert nem lesz jogom, hogy ezt követeljem. Mert soha többé nem lehet rám büszke. Mert én az az apa leszek, aki "tehetett volna egykor egy nagy felfedezést, de miattad…" Átkozott legyen az a perc, amikor őrült agyamban először megjelentek ezek az átkozott M-üregek!
Vecserovszkij elém rakott egy csésze kávét, leült velem szemben, s egy elegáns mozdulattal a kávéjába öntötte a maradék konyakot.
– El szeretnék utazni innen – mondta. – Az intézetből minden bizonnyal távozom. Elbújok valahol, messze innen, a Pamíron. Tudom, ott az őszi-téli időszakban szükség van meteorológusokra.
– Ugyan, mit értesz te a meteorológiához? – kérdeztem ostobán, s arra gondoltam, EZELŐL a Pamíron sem rejtőzhetsz el, téged a Pamíron is meglelnek.
– A butaságok rendszerint egyszerűek – tiltakozott Vecserovszkij. – Ott semmiféle szakképzettségre nincs szükség.
– Nagy hülyeség – mondtam.
– Mégpedig? – érdeklődött Vecserovszkij.
– Hülye ötlet – mondtam. S nem néztem rá. – Kinek lesz az hasznára, ha nagy matematikusból közönséges ügyeletessé vedlesz át? Azt hiszed, ott nem találnak rád? Megtalálnak, barátocskám!
– Te mit javasolsz? – kérdezte Vecserovszkij.
– Dobd ki ezt mind a szemétbe – mondtam nehezen forgó nyelvvel. – Weingarten revertázát s ezt az egész "Kulturális cserét" s ezt… – A sima asztallapon elé löktem irattartómat. – Dobd ki, s törődj a magad dolgával!
Vecserovszkij vastag szemüvegén keresztül némán vizsgálgatott, megpörkölődött szempilláival hunyorgott, majd összehúzta szemöldökének maradványait s kávéscsészéjére meredt.
– Hiszen te egészen egyedülálló szakértő vagy – mondtam. – Hiszen első vagy Európában.
Vecserovszkij hallgatott.
– Megvan a magad munkája! – üvöltöttem, s éreztem, hogy valami összeszorul a torkomban.
– Dolgozz! Dolgozz, az ördögbe is! Minek avatkoznál bele a mi dolgainkba?
Vecserovszkij hosszasan és mélyet sóhajtott, oldalt fordult, hátát és tarkóját a falnak támasztotta.
– Tehát, egyáltalán nem értettél meg… – mondta lassan, s hangjából szokatlan, oda nem illő önelégültség és elégedettség csengett ki. –, Az én munkám… – S fejét sem mozdítva felém sandított. – Én a saját munkám miatt már második hete megkapom a magamét. Hiszen ehhez nektek semmi közötök, szegény kis báránykáim, ártatlan macskakölykök. Ugye mégiscsak tudok magamon uralkodni?
– Eredj a… – mondtam, s felálltam, hogy elmenjek.
– Ülj vissza! – mondta szigorúan, s leültem.
– Önts konyakot a kávéba – mondta, s én öntöttem neki.
– Igyál – mondta, s felhajtottam a pohár tartalmát, anélkül hogy az ital ízét éreztem volna.
– Piperkőc vagy – mondtam. – Van benned valami Weingartenből.
– Igen – értett egyet velem. – S nemcsak Weingartenből. De belőled, Zaharból s Gluhovból is… A legtöbb Gluhovból. – Óvatosan töltött még kávét magának. – A legtöbb Gluhovból – ismételte. – A nyugodt élet, a felelősség nélküli élet iránti vágy… Fűvé és bokorrá, vízzé és virággá válunk… Nyilván ingerellek.
– Igen – feleltem.
– Ez így van rendjén. S semmit sem tehetsz ellene. Mégis, meg szeretném magyarázni, miről van szó. Úgy látom, azt hitted, hogy puszta kézzel indulok a tankok ellen. Szó sincs róla. Természeti törvénnyel van dolgunk. S egy természeti törvény ellen harcolni ostobaság. Megadni magunk a természet törvényeivel szemben – szégyen. S végső soron ostobaság is. A természet törvényeit tanulmányozni kell, s amikor megismertük őket, akkor felhasználni. Ez az egyetlen lehetséges megoldás. Ezt akarom tenni.
– Nem értem – mondtam.
– Mindjárt megérted. Eddig ez a törvény semmiképp nem jelentkezett. Pontosabban, semmit sem hallottunk erről. Jóllehet, minden bizonnyal nem véletlenül keveredett bele Newton Apokalipszis magyarázatába, s nem véletlen ölte meg Arkhimédészt egy részeg katona… No de ezek nyilvánvaló, hogy csak feltevések… Az a baj, hogy ez a törvényszerűség egyetlen módon jelentkezik – elviselhetetlen nyomás formájában. Olyan nyomás formájában, ami a pszichikum, de maga az élet számára is veszélyes. Ezen azonban mit sem segítesz. Végtére ez nem is olyan egyedülálló a tudományok történetében. Körülbelül ugyanez történt a radioaktivitás, a viharkisülések kutatásaival, a lakott világok sokféleségéről szóló tanítással… Talán idővel megtanuljuk, hogyan vezessük le ezt a nyomást veszélytelen területekre, s talán felhasználhatjuk saját céljainkra … Egyelőre azonban még semmit sem tehetünk, kénytelenek vagyunk kockáztatni megint, nem először s nem is utoljára a tudományok történetében. Szerettem volna, ha megérted: lényegileg semmi új és szokatlan nincs ebben a helyzetben.
– Miért kellene ezt megértenem? – kérdeztem komoran.
– Nem tudom. Talán akkor könnyebb lesz. Azután még szerettem volna, hogy megértsd: ez nem egy napra, de még csak nem is egy évre érvényes. Sőt úgy vélem, nem is egy évszázadra. Nincs hová sietnünk – mosolyodott el. – Egymilliárd év van előttünk. De már most el lehet kezdeni. Neked pedig… nos, várni leszel kénytelen. Amikor Bobka már felnőtt lesz. Amíg hozzászoksz ehhez a gondolathoz. Tíz év, húsz év – ennek nincs jelentősége.
– De még mennyire hogy van – mondtam, s éreztem, hogy arcomra visszataszító, torz mosoly ül ki. – Tíz év múlva semmire sem leszek alkalmas. Húsz év múlva pedig köpni fogok az egészre.
Semmit sem szólt, vállat vont s nekilátott, hogy megtömje pipáját. Hallgattunk. Igen, persze, szeretett volna segíteni. Valamiféle távlatot nyújtani, bebizonyítani, hogy nem is vagyok olyan gyáva, ő pedig egyáltalán nem hős. Egyszerűen mindketten tudósok vagyunk, mindkettőnknek megvan a maga témája. Csakhogy objektív okok folytán ő foglalkozhat vele, én pedig nem. Ettől azonban nekem nem lett könnyebb. Mert ő elutazik a Pamírra, s ott fog bíbelődni Weingarten revertázával, Zahar fadingjeivel, a maga érthetetlen matematikájával stb., s gömbvillámokkal fogják bombázni, rémálmokkal zaklatni, összefagyott alpinistákat küldenek hozzá, főképp nőket, lavinákat zúdítanak rá, összekeverik körülötte a teret és az időt, s végül valahogy csak megrémisztik. Vagy nem rémisztik meg. S lehet, hogy felfedez valami törvényszerűséget a gömbvillámok megjelenése és az összefagyott alpinistanők rohama között… Lehet, hogy egyáltalán semmi sem lesz az egészből, s ott fog a karakülbundák alatt csöndesen küszködni, keresni, hogy hol, milyen ponton érintkeznek az M-üregek az USA Japánra gyakorolt kulturális hatásának elemzésével; ez nyilván nagyon különös találkozási pont lesz, s könnyen elképzelhető, hogy ezen a ponton leli meg ennek az egész fenyegető mechanizmusnak s talán az irányításának is a kulcsát… Én pedig otthon maradok, holnap kimegyek Bobka és az anyósom elé, s együtt elindulunk, hogy megvegyük a könyvespolcot.
– Tönkretesznek téged ott – mondtam reménytelenül.
– Nem feltétlenül – mondta. – Azután meg, nem egyedül leszek ott… s nemcsak ott… s nemcsak én…
Egymás szemébe néztünk, s vastag szemüvege mögött nem volt sem feszültség, sem kényszeredett elszántság, sem lángoló lemondás – csupán vörös nyugalom, vörös bizonyosság, hogy minden pontosan így és csakis így történhet.
Egy szót sem szólt többet, de éreztem: tovább beszél. Nincs miért sietnünk, mondja. A világvégéig még egymilliárd év van hátra. Sokat, igen sokat elérhetünk ez alatt az egymilliárd év alatt, ha nem adjuk meg magunkat és megértjük ezt, ha megértjük mindezt és nem adjuk meg magunkat. S úgy tűnt, azt mondja: "Képes volt ott körmölni a gyertya reszkető lángja mellett! Volt miért meghalnia a Fekete folyónál…" S ott csengett fülemben wellsi Mars-lakókra emlékeztető elégedett huhogása.
Lehunytam a szemem. Összegörnyedve ültem, mindkét kezemmel a hasamhoz szorítottam a fehér irattartót, s tízszer-hússzor elismételtem magamban: "… azóta zegzugos zsákutcákba jutok csak, csupa kerülő út kanyarog előttem…"
1974. július-december
A. Sztrugackij – B. Sztrugackij
1.
Tizenöt-tizennyolc évvel ezelőtt, a szovjet tudományos-fantasztikus irodalom reneszánszának idején, amikor Jefremov új szemléletű regényei körül folytak a viták, és amikor e viták eredményeként az olvasóközönség és a kritika túllépett a korábbi és konzervatív hagyományokon, a szovjet sci-fi vernei irányzatán, az ismeretterjesztő és a kalandpótló igényeken, és a társadalmibb és filozofikusabb művek felé fordult, a felbukkanó és tehetséges fiatalok között gyakran emlegetik Arkagyij Sztrugackij és Borisz Sztrugackij nevét. Ez a korszak volt az, amikor a Szovjetunióban hirtelen megnőtt a kiadott tudományos-fantasztikus könyvek száma és példányszáma, amikor a lapok és folyóiratok Kalinyingrádtól Blagovescsenszkig, Rigától Alma-Atáig, Kijevtől Bakuig sorra közölték a hazai és külföldi novellákat, amikor antológiák és évkönyvek jelentek meg, és amikor – 1959 és 1965 között – egyedül orosz nyelven 1266 különböző írást adtak ki, összesen 140 millió példányban. Megnyílt a "száz parszeknyire vezető út", ahogy a szovjet sci-fi kiváló ismerője, Anatolij Fjodorovics Brityikov írta a tudományos-fantasztikus regényről szóló kitűnő és nagylélegzetű tanulmánykötetében.
A Sztrugackij testvérek néhány novellával jelentkeztek és kerültek azonnal az élvonalba, igaz, hogy e novellák között ott volt a híres Hat gyufaszál, amelyet azóta számos nyelvre lefordítottak, számtalan antológiában újranyomtak, és a szovjet sci-fi reprezentáns alkotásaként emlegetnek, akkora elismeréssel, mint mondjuk Dnyeprov Rákok a szigeten című elbeszélését.
Sztrugackijék hagyományos témákkal kezdték: utazások a világűrben, kalandok a Marson, a Vénuszon, az aszteroidák övezetében stb. stb. Aztán ahogy sorjáztak a könyvek, a regények és elbeszélések, egyre tisztábban látszott témakörük és szemléletük gazdagodása. Fejlődésük 1962 után meggyorsult, munkáik egyre gazdagabbak, elmélyültebbek, filozofikusabbak lettek. A "jövő technikája" háttérbe szorult, a stílus átizzott, kifényesedett, az alakok megelevenedtek, igaz emberi konfliktusok és problémák hordozóivá váltak.
Nagy regényeik: a Nehéz istennek lenni, A hétfő szombaton kezdődik, A lakott sziget, a Csiga a lejtőn és a többiek nemcsak az otthoni elismerést hozták meg szerzőiknek, hanem azt a nemzetközi rangot és hírnevet, amelyet a szocialista országok science fiction írói közül korábban csak Lemnek sikerült elérnie. Ha ma bárhol a világon a szocialista tudományos-fantasztikus irodalomról írnak vagy beszélnek, okvetlenül az elsők között említik a Sztrugackij testvéreket. Doktori disszertációkban, akadémikus tanulmányokban, összefoglaló művekben elemzik könyveiket, és nincs olyan szakember vagy rajongó, aki ne ismerné legalább két-három regényüket, elsősorban a Nehéz istennek lenni című remeket. Az "űroperett"-től az antiutópisztikus tendenciákig az erkölcsi-filozófiai célzatosságtól a társadalmi kritikáig, a játékos szatírától az emberi lét "végső kérdéséig" mindent megtalálnak vagy megtalálni vélnek életművükben, amelyet szinte a szocialista sci-fi teljes példatárának vagy modellmúzeumának tekintenek.
De hasonlóképpen vélekednek róluk a szocialista országok teoretikusai kritikusai is.
"A Sztrugackijék által megtett út – írja Vszevolod Revics – többé-kevésbé az egész szovjet fantasztikus irodalomra jellemző. Évről évre világosabbá válik, hogy e műfajnak nem a valószínűtlen tudományos és technikai hipotézisek felvetése és halmozása a feladata, és nem is az, hogy népszerűsítő párbeszédekben a kibernetika vagy termodinamika alapelemeit ismertesse. Mindinkább tért hódít az a felfogás, hogy a fantasztikus műfaj feladata: elmélyülten figyelni a jelen és a jövő erkölcsi és társadalomlélektani problémáit, és emlékezetes, mértékadó emberi jellemeket alkotni."
A szovjet kritika megállapította, és ebben teljesen egyetérthetünk, hogy Sztrugackijék alkotó tevékenysége helyes irányba fejlődött, és egyre tisztábban beszél az emberi, erkölcsi problémákról, példát mutatva ezzel a magyar tudományos-fantasztikus irodalomnak is.
Műveik ismeretéből kiindulva azt mondhatjuk, hogy Sztrugackijék maguk is átélték és tudatosították magukban ezt a fejlődési folyamatot.
Egyik korai könyvük, az Újonc a világűrben című regény végén Zsilin, a főhős, aki az egész Naprendszert bejárta űrhajóján, és számtalan izgalmas és csodálatos kalandon esett át, hazaérkezése után körülnéz a Földön, a nyüzsgő légikikötőben, és elgondolkozik sorsáról és céljairól.
"Megint jön az acélskatulya – gondolja Zsilin –, azután jönnek az idegen, eljegesedett és az élettől oly távoli sziklatömbök. És az élet, ami az életben a legfontosabb, a Földön marad. A legfontosabb különben mindig a Földön marad. De hiszen így nem mehet tovább, így tisztességtelen… A legfontosabbat itt, a Földön kell keresni. Döntöttem. Itt maradok. A legfontosabbat itt, a Földön kell keresni."
Ha nem is vesszük figyelembe, hogy ez a regény tulajdonképpen Jefremov nagy romantikus, kozmikus látomásával vitázik, akkor is sokatmondónak kell tartanunk ezt a befejező gondolatot. Sztrugackijék ugyanakkor ébredtek rá a földi problémák elsődlegességére, amikor Nyugaton a science fiction-irodalom "új hullámának" fiatal írói programjuknak kezdték tekinteni a visszatérést a tér-idő végtelenjéből napjaink Földjére, a "belső térbe".
2.
A Sztrugackij fivérek munkássága jól példázza a tudományos-fantasztikus irodalom sokrétűségét, fejlődésének, irányainak lehetőségeit, a skálát, amely a tündéries mesétől a dokumentumokkal hitelesített regényen át a swifti vagy voltaire-i szatíráig terjed.
Nézzük meg először a mese és a tudományos-fantasztikus irodalom összefüggéseit.
A mesék hősei – legyenek királyfiak, juhászbojtárok, lovagok, babszemjankók, szegény ember gyerekei, kiszolgált katonák vagy szegénylegények – természetfeletti, az ember erejét meghaladó próbák elé kerülnek, és a próbákat sikerrel megállják. Csodás erejükkel vagy segítőtársaik csodás erejével legyőzik a hétfejű sárkányt, a boszorkányt, az ördögöt, minden ármányt, amit a csapongó emberi elme csak kitalálhat. Griffmadáron vagy táltos lovon nyargalnak. Varázstükrökbe pillantva távoli eseményeket látnak. Átváltoznak, gépezetek nélkül repülnek a levegőben, vagy járkálnak a víz alatt. Értik az állatok beszédét. Belefújnak egy aranysípba, vagy megforgatnak egy gyűrűt az ujjukon, és megjelenik segítőtársuk. Tetszés szerint változtatják külsejüket. Meggyógyítják a betegeket. Feltámasztják a halottakat. Hipp-hopp – kiáltják –, és már ott is vannak, ahol lenni akarnak. Terülj, terülj, asztalkáról étkeznek. Környezetükben magától értetődő természetességgel törpék, manók, varázsló öregemberek járnak-kelnek, a fák aranyalmát teremnek, a patakok tejjel-mézzel folynak, a várkastélyok kacsalábon forognak.
Vessünk most egy pillantást a tudományos-fantasztikus irodalomra.
Dnyeprov egyik novellájában a hős feltalálja az örökmozgót. Jefremov regényében és sok más regényben és novellában feltámasztják a halottakat. Lem Solarisában egy egész bolygót borít el egyetlen agy. Regények, filmek hősei tetszésük szerint járnak-kelnek a térben és időben, a fény, tehát a mesebeli "hipp-hopp" sebességével. Wells egyik regényében óriásokká válnak az emberek és az állatok. Clifford D. Simak regényében egy gép segítségével más testbe költözhet az ember, vagy évszázadokig alhat, mint Csipkerózsika. Van-e jobb varázstükör a science fiction-regények képernyőjénél? Van-e jobb varázskard a sugárpisztolynál? Törpék, óriások, varázslók? Ray Cummings, H. E. Flint, Matheson, Maurice Renard könyveiben nyüzsögnek a mikroszkopikus emberi lények. Van Vogt írásainak egyik kedvenc motívuma a párhuzamos világok között nyíló kapu. Az "erőterek", a "térgörbületek" körülbelül olyan szerepet játszanak a tudományos-fantasztikus művekben, mint a varázsszavak a mesékben.
Ennyi talán elég. A hasonlóság néha meghökkentő. Az olvasó nem tudja, hogy a sci-fi írók merítettek-e a mesékből, vagy véletlenül fejezték ki ugyanazokat a tartalmakat, amelyeket a mesék. A párhuzamokat észrevenni könnyű, s könnyű volna engedni a csábításnak, és kimondani, mint a science fiction egyes vizsgálói teszik, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom a XX. század meséje. Csakhogy a hasonlóságok mellett ott vannak az eltérések. Elsősorban az, hogy a mese világa tudomány előtti világ. A mágia világa, a vallások, a mitológiák világa, amelyben semmi sem lehetetlen, amelyben minden mindennel összefügg, de nem azért, mert az értelem felfedezte a valódi összefüggéseket, hanem azért, mert a szemlélet azt sugallja, hogy a világ egységes. A mese csodái nem kívánnak magyarázatot és indoklást, hiszen, nem is csodák abban az értelemben, ahogy ma a csodára gondolunk. Ha a hideg fa meggyújtva meleget adhat és hamuvá válhat, ha a kemény kő megolvadhat, és formába öntve éles baltává alakítható, ha az élő ember egy baltacsapástól elveszítheti minden jellemző vonását, akkor miért ne lehetne repülni, hétfejű sárkányokkal viaskodni, állatokkal beszélni, halottakat feltámasztani?
Csakhogy a természettudományi lexikonok ma már vastagabbak, mint a mesekatalógusok. Csodákról beszélni ma már csak magyarázatokkal és részletes indokolásokkal lehet. Elfogadjuk a csodát, hiszen csodákat teremtünk, de értelmes vagy értelmesnek látszó magyarázatot követelünk mellé.
A tudományos-fantasztikus irodalom ámulat a tudomány felismerései és a modern ember csodatevő képességei előtt, ámulat az ember által megértett, átalakított, felhasznált és megmagyarázott világ előtt. Az értelem kizárhatatlan belőle. Az ujjongó vagy szorongó értelem. Úgy látszik, hogy a science fiction olyképp rokona, hogy lényegében ellentéte a mesének.
Csakhogy… Hol vannak a határok?
Egy science fiction-kongresszuson megkérdezték, hogy mi a különbség a fénynél nagyobb sebességgel repülő űrhajó és a boszorkányság között. De visszavezethetjük ezt a kérdést a valóságra is. Néha álmélkodva kérdezzük, hogy hol vannak a határok a tudomány és a varázslat között.
Ahogy a Sztrugackij testvérek kérdezik A hétfő szombaton kezdődik című regényükben, felfigyelve az emberi gondolkodás különös kettősségére.
"A Znanyije társaság vékonyka brosúrái – mereng a hős – hozzászoktattak ahhoz a gondolathoz, hogy az állatok nem tudnak beszélni. A mesék viszont gyermekkorom óta az ellenkezőjéről győztek meg… A tudomány, amelyben hiszünk (és gyakran vakon hiszünk); rendszerint jó előre és sokáig készít fel bennünket az eljövendő csodákra, és csak akkor ér bennünket sokkos hatás, ha meg nem jósolt valamivel találkozunk, mint például holmi lyuk a negyedik dimenzióban, biológiai rádiókapcsolat vagy élő bolygó…"
A legfontosabbat a Földön kell keresni – mondatták egy korábbi hősükkel a Sztrugackij testvérek. És mi a legfontosabb? Úgy látszik, hogy az egyik legfontosabb a csoda. És az értelem. Az értelem, amely végére akar járni a csodáknak, és ezért kitalálja a Bovatkit, a "Boszorkányság és Varázslat Tudományos Kutató Intézet"-et. És mi található még a Földön?
3.
Amikor Wells Mars-lakói csatagépeikkel, halálsugaraikkal, zöld mérgeikkel megjelentek a Földön, az embereket elfogta a pánik. Az ellenállás reménytelennek látszott, a Mars-lakók legyőzték a hadseregeket, elpusztították a csatahajókat, felégették és földig rombolták a városokat és falvakat. A lakosság fejét vesztve menekült. Az ellenállás szelleme csak később ébredt fel. A regény egyik fejezetében a Katona elmondja, hogy milyen lesz a jövő, és hogyan kell föld alá húzódva harcolni a Mars-lakók ellen. Terve hősiesnek, patetikusnak és gyermekesen naivnak látszik, Wells kissé szánakozik is rajta. Pedig mindez még a valódi háborúk, inváziók és tömeges mészárlások előtt történt az író képzeletében.
Az igazi inváziók azután megmutatták, hogy miként is viselkedik hasonló helyzetben az ember. Wells helyett ezt már a Sztrugackij testvérek írták meg A Mars-lakók második inváziója című regényükben.
A kisváros, amelyben a történet játszódik, bármelyik kisváros lehetne, bárhol a világon, bármely nagy háború idejében, de azért a jó emlékezetű olvasó tudja, hogy a regény elemeit a második világháborúból emelték ki az írók.
A Mars-lakók itt is szétverik a hadseregeket, felégetik a városokat, csakhogy nem pusztulnak el a földi baktériumoktól, hanem berendezkednek, konszolidálódnak, elkezdik a megszállt vidékek kihasználását.
Nincs szükségük kincsekre, fémekre, élelmiszerekre, nem kell nekik más, csak az emberek gyomornedve. És még fizetnek is érte. És nem is maguk végzik a gyűjtést, hanem az emberekre bízzák. Hiszen szolgák azonnal akadnak, ahogy akadnak pribékek és besúgók is. A rettenetes hatalom pénzzel vagy erőszakkal azonnal maga mellé állít egy réteget. Segítségükkel aztán lecsitítja, megnyugtatja a többséget, az ellenállást pedig letöri, az ellenállókat kiirtja. Álom és nyugalom ereszkedik a városra, a magasban nesztelenül suhannak, varázsos fényben tündökölnek a repülő hajók, az idegenek hajói…
Kemény és keserű könyv A Mars-lakók második inváziója. Itt az ember már nem a csodákkal és varázslatokkal viaskodik, az írók sem jókedvűen álmélkodnak már, hanem lelepleznek. A félelem, a gyávaság, a megalkuvás, a beletörődés szatírája ez a könyv, írhatta volna egyes részleteit Vonnegut is vagy Swift. Tanmese arról, hogy az apró egyéni érdekek mögött hogyan tűnik el, hogyan foszlik semmivé a közösség minden érdeke, és hogy a széteső közösség képtelen megvédeni tagjainak érdekeit és életét.
Tudományos-fantasztikus regény? Csak a felszínén az, a mélyén társadalomkritikát találunk, és fájdalmas igazságokat magunkról, gyengeségünkről, bűneinkről. A humorosnak, játékosnak látszó szavakból fekete torony épül, sötét és komor egek alá, ritka és pislákoló a fény, a könyv olvasása közben lehajtjuk fejünket, és komoran meredünk magunk elé. A bélyeggyűjtés, a baráti poharazgatás, az önsajnálat és a nyugalom vágya elég az embernek, hogy elveszítse tisztánlátását, a hétköznapok reflexei és a megszokás pedig elviselhetővé teszik a legvadabb borzalmat is.
A Sztrugackij testvérek gyakran önmagukkal vitatkoznak. A Nehéz istennek lenni című regényük egyik fejezetében Budah, az öreg kuruzsló azt kérte istentől, hogy adjon az embereknek bőven kenyeret, húst és bort, adjon hajlékot, ruhát, és akkor elégedettek és boldogok lesznek.
A Mars-lakók második inváziója szinte válasz Budah kérésére, hiszen a Mars-lakóktól mindezt s még a békét, rendet és nyugalmat is megkapják az emberek, csak a szabadságot vesztik el, és ezzel együtt emberi kapcsolataikat is.
Mi marad hát a Földön? Mi a legfontosabb?
4.
A modern science fiction egyik legkedvesebb és leggyakrabban felmerülő témája a találkozás, a kapcsolatfelvétel az idegenekkel. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a science fiction ebben a témakörben vizsgálja legelmélyültebben az emberi kapcsolatok természetét. Hiszen nemcsak a robotok emberek, hanem a legkülönfélébb szörnyek, bogarak, polipok, kocsonya- és szilíciumlények is. Harc és béke, együttműködés és ellenségeskedés azon múlik, hogy tudnak-e érintkezni egymással és hogyan a különféle világok lényei, hogy megértik-e egymást vagy sem. Szorongva vagy derűlátóan, legyintve vagy az értelem erejében bizakodva, erről szól a tudományos-fantasztikus irodalom jelentős része, és ha a jövendő irodalomtörténészei megvizsgálják ezt a gyakran lenézett és megvetett műfajt, meglepődve vehetik majd észre, hogy még a tarkabarka fedelű ponyvaregények is korunk égető problémájáról beszéltek.
Ez a téma és problematika jelenik meg Sztrugackijék kisregényében, A kölyökben is. Az idegen és lakatlannak tartott bolygón felbukkanó különös gyerek, akit az expedíció tagjai közül egyesek csak és kizárólag a kapcsolatfelvétel eszközének tekintenek, tehát nem emberként, hanem tárgyként kezelnek, éppen ezért válik alkalmatlanná a kommunikációra. Hiába minden megfigyelés, hiába tesznek bármit a gyerekkel, hiába a technika és a tudomány minden fortélya, a kapcsolat ember és ember között csak akkor lehetséges, ha a közeledőkben ott van a megértés vágya és a szeretet. Ősi felismeréshez, Dante igazságához jutottak el a Sztrugackij testvérek, a szeretethez, amely mozgat napot, holdat és minden csillagot… Így záródik megnyugtató befejezéssel a könyv, idáig emelkedtek az írók filozófiában és világismeretben, elindulva a kalandoktól, az űrhajózástól, a tudomány és technika dicséretétől. Hosszú utat tettek meg, bizonyítva mellékesen azt is, hogy a sci-fi nemcsak a szórakoztatás népszerű és új formája lehet, hanem a mély és igaz gondolatok kimondásának, megfogalmazásának korszerű eszköze is, régi és nemes ital új edényekbe töltve.
Azt hihettük, hogy a "kapcsolatfelvétel" témakörének minden változatát kigondolták és megírták már a tudományos-fantasztikus irodalomban. Sztrugackijék új könyve, az Egymilliárd évvel a világvége előtt rácáfolt erre a hiedelemre. Az "idegenek" eddig is beavatkoztak a Föld-lakók életébe, de beavatkozásuk módja sohasem volt ilyen átgondolt és titokzatos. A regény tudós szereplői nem is értik az összezsúfolódó véletleneket, s csak később, de akkor már későn, fedezik fel a véletlenek mögül előbukkanó szándékosságot, amely tudományos munkájukat akarja meggátolni, szinte üldözöttségük paranoid rögeszméjét táplálva beléjük. A befolyásolás taktikája igen változatos, tévedésnek látszó esetektől a mézeskalácsot vagy a halált kínáló ajánlatokig térjed. A regény hősei még abban sem lehetnek biztosak, hogy egy szupercivilizáció képviselőivel, vagy éppen a szupercivilizáció kialakulását megakadályozni kívánó Homeosztatikus Világmindenséggel állnak-e szemben. Sorra megtörnek az ellenséges nyomás alatt, az életösztön erősebb a tudományos kíváncsiságnál. Komor könyv lenne Sztrugackijék regénye, ha ezekkel a fegyverletételekkel érne véget. Csakhogy van a hősök között valaki – Vecserovszkij, a matematikus –, aki nem riad vissza az életveszélytől sem, összegyűjti barátai befejezetlen munkáit, s elszánja magát, hogy félig-meddig illegalitásba vonulva folytatja a kutatást és a harcot. Hiszen az ellenállás lehetséges, mert az "idegen" erő vak természeti erő, és mert "egymilliárd év van előttünk, de már most el lehet kezdeni", így szaporítja Vecserovszkij Sztrugackijék kemény, makacs, kitartó hőseinek sorát, a fantasztikum oldaláról mutatva példát a valóságnak.
Vannak, akik megkérdőjelezik vagy vitatják Sztrugackijék mondandóit, vannak, akik támadják őket keménységük vagy társadalomkritikai megfigyeléseik miatt, de senki sem vonhatja kétségbe azt, hogy humanizmusuk több a szenvelgő és kockázatmentes polgári humanizmusnál, hogy nem a kommünárok utódai.
"Hát így állunk, Anton – mondja egyik kedves alakjuk, Don Kondor, a történész, a Nehéz istennek lenni című regényben –, hát ez a legszörnyűbb: beleélni magunkat a szerepünkbe. Mindegyikünkben a nemes söpredék küzd a kommünárral. És körös-körül mindenki a söpredéknek segít, a kommünár pedig egyes-egyedül van, a Föld innen ezer évre és ezer parszekre esik… Hát így állunk, Anton, kommünárok maradunk…" A Sztrugackij fivérek minden írása azért született, hogy az egyes-egyedül álló emberek oldalán szembeszálljon a söpredékkel.
5.
Arkagyij Sztrugackij 1925-ben született, Borisz Sztrugackij 1933-ban. Arkagyij japán és angol fordító, Borisz csillagász, egyikük Moszkvában él, másikuk Leningrádban.
Első írásaik 1958-ban jelentek meg, azonnal sikert arattak újszerű stílusukkal és mondanivalójukkal. Ezeket az írásokat regények és novella-gyűjtemények követték. Néhány évvel ezelőtt egy közvélemény-kutatás adatai szerint a szovjet olvasók már Bradbury és Lem írásaival egy szinten emlegették írásaikat, és a szovjet sci-fi élére helyezték. Regényeiket, novelláikat a világ számos nyelvére, többek között angolra, franciára, németre, japánra, olaszra is lefordították, nem is említve a szocialista országokat, amelyekben minden fontosabb művüket kiadták. Magyarul a Nehéz istennek lenni, A hétfő szombaton kezdődik, az Ugrás a jövőbe, az Újonc a világűrben, A Mars-lakók második inváziója és a Piknik a senki földjén mellett számos novellájuk jelent meg antológiákban és folyóiratokban.
Örömmel adjuk most a Kozmosz Fantasztikus Könyvek olvasóinak kezébe egyik legutóbbi és talán legérettebb írásukat.
Kuczka Péter
Sosem tudtam, hogy az embereknek még mindig van hatalmuk, és így csinálják a dolgokat. Joyce Jacksons vagyok az Egyesült Államokból. A férjem három éve elhagyott engem és a gyerekemet egy másik lányért, azóta az életem tele van fájdalmakkal, szomorúsággal és traumákkal, mert ő volt az első szerelmem, évek óta együtt vagyunk, és el sem tudnánk képzelni nélküle az életem. . Láttam néhány vallomást egy nagyszerű varázslóról, DR IBINOBA-ról, és arról, hogyan segített az embereknek szerte a világon, hogy néhány napon belül vissza tudja hozni a szeretőjét, először elnevettem magam, és azt mondtam, nem érdekel, hanem a szeretetem miatt. emberem konzultáltam a nagy varázslóval, és legnagyobb meglepetésemre két nap után a férjem három év után először hívott fel, hogy hiányzom, és nagyon sajnál minden dolgot, amivel átéltem, hogy vissza akar kapni, együtt fogjuk leélni az életünket, és megígérjük, hogy soha többé nem hagyunk el engem és a gyermekemet. Még mindig nem hiszek a szememnek, mert nagyon hihetetlen, egyszerűen túl szép, hogy igaz legyen. Csak annyit tudok mondani, hogy köszönöm DR IBINOBA, hogy visszahozta a férjemet hozzám és a gyermekemhez, és mindenkinek, akinek szüksége lehet ennek a nagyszerű varázslatos varázslónak a segítségére, hívhatja a nagy embert vagy a whatsApp-ot +2348085240869, E-mail: dromionoba12@gmail .com
Megjegyzés küldése