A Nagy-Magyarországos autóstérképről jutott észbe: törökországi csövezésünkkor majdnem vásároltam egy Nagy-Törökországos térképet. Dicső múlt, kevésbé dicső jelen (csonka Törökország nem ország), ázsiai rokonaink fél Európa tökére léptek (nem kicsit, nagyon, sőt jó hosszasan elácsorogtak rajta). Akkoriban még nem vendégmunkásként kalandoztak.
A térképen rajta volt Mohács is, a törökök szívének oly kedves kisváros (hm, tudja valaki, hol van Nándorfehérvár?), szóval annyira megtetszett, hogy na, felébredt bennünk a privatizálási vágy és nekifogtunk bőszen alkudozni. Minden önjelölt Törökország-szakértő elmagyarázta (csupa nagybetűvel, öt centiről az arcba), hogy Törökországban muszáj alkudni, mert különben hülyének néznek, esetleg megsértődnek. Én azonban éppen egy izraeli segédmunka-túráról érkeztem és kissé túlteljesítettem az elvárásokat, bár az eladó szerette a magyarokat, éheztek a gyerekei, valamint felvetette, hogy ha drágának találom a térképet, akkor vásároljam meg Magyarországon. Tíz perc múlva és ötven százalék áresésnél már nagyon morcos volt a török, csúnyán nézett, érzésünk szerint sikerült egy életre kigyógyítani a magyarszeretetből. Elégedetten fizettem, de pechjére néhány lépésnyire felfedeztem egy eladó bosnyák zászlót (támogatás a bosnyák testvéreknek), oszt közöltem a segélyszervezettel, hogy csak akkor vagyok hajlandó a bosnyák testvéreket támogatni, ha kiverik a térkép árát a kollegából, mert vagy térkép, vagy támogatás. Visszatértünk az irredenta térképárushoz és némi ordibálás után (éhező gyerekek, faszmagyar, menjekhaza) győzött a túlerő. A zászló ma is megvan.
Sorrowful End: a sikeres szuvenívásárlás örömére beültem a Hagia Sofia mellett egy gyanúsan üres teraszra és elfogyasztottam életem legdrágább teáját (6 euró), de legalább a felszolgálásra nem lehetett panaszkodni: négy vállas török hozta ki a számlát. Mellesleg elég hülye alakja lenne egy Nagy-Törökország matricának.
A térképen rajta volt Mohács is, a törökök szívének oly kedves kisváros (hm, tudja valaki, hol van Nándorfehérvár?), szóval annyira megtetszett, hogy na, felébredt bennünk a privatizálási vágy és nekifogtunk bőszen alkudozni. Minden önjelölt Törökország-szakértő elmagyarázta (csupa nagybetűvel, öt centiről az arcba), hogy Törökországban muszáj alkudni, mert különben hülyének néznek, esetleg megsértődnek. Én azonban éppen egy izraeli segédmunka-túráról érkeztem és kissé túlteljesítettem az elvárásokat, bár az eladó szerette a magyarokat, éheztek a gyerekei, valamint felvetette, hogy ha drágának találom a térképet, akkor vásároljam meg Magyarországon. Tíz perc múlva és ötven százalék áresésnél már nagyon morcos volt a török, csúnyán nézett, érzésünk szerint sikerült egy életre kigyógyítani a magyarszeretetből. Elégedetten fizettem, de pechjére néhány lépésnyire felfedeztem egy eladó bosnyák zászlót (támogatás a bosnyák testvéreknek), oszt közöltem a segélyszervezettel, hogy csak akkor vagyok hajlandó a bosnyák testvéreket támogatni, ha kiverik a térkép árát a kollegából, mert vagy térkép, vagy támogatás. Visszatértünk az irredenta térképárushoz és némi ordibálás után (éhező gyerekek, faszmagyar, menjekhaza) győzött a túlerő. A zászló ma is megvan. Sorrowful End: a sikeres szuvenívásárlás örömére beültem a Hagia Sofia mellett egy gyanúsan üres teraszra és elfogyasztottam életem legdrágább teáját (6 euró), de legalább a felszolgálásra nem lehetett panaszkodni: négy vállas török hozta ki a számlát. Mellesleg elég hülye alakja lenne egy Nagy-Törökország matricának.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése