2007. február 10., szombat

Észak-Korea (hangulatos baloldali buli)



Ön torkig van az utcán randalírozó fasiszta csürhével és bőröndjei útra készen állnak az előszobában? Ne habozzon, itt van az Ön számára egy igazi baloldali ország, ahol még van tekintélye a rendőrnek, valamint csilingelő gyerekkacagás és ragyogó napfény tölti be a kolhozokat. A KFA (Korean Friendship Association / Koreai Barátság Egyesület) 2007 április 19 és az április 30.-a közötti időszakban delegációkat szervez az ország kultúrájának és népének megismerésére, online jelentkezhet. Egyúttal megtekintheti "a modern kor legnagyobb extravaganciáját", az ARIRANG tömegsport és művészeti rendezvényt, melyen több, mint 100000 résztvevővel fognak megtartani.

The Korean Friendship Association (KFA) organizes a trip to the DPR of Korea (North Korea) from 19th April to 30th April 2007. The KFA gives the chance to know about the country, its people and culture plus attend the biggest extravaganza in the modern era, the Mass Gymnastics ARIRANG performed by more than 100.000 people.


baloldali mulatság

országimázs, haladni kell a korral (kéretik a jútubos kommentárokon borzongani)


a svájci barátok


hazug dél-koreai ellenpropaganda, irigykednek a sikerekre, kérjük, ne kattintson

1 megjegyzés:

blabla írta...

A kommunista propaganda vezér Ehrenburg több írásában, köztük a hírhedté vált „Gyilkolj!” című röplapon így bíztatta a szovjet katonákat:

„Öljetek! Dicső szovjet harcosok, öljetek!

Tudósítók megállapították, hogy az észak-koreai éhezést az afrikai éhínségekkel szemben az különbözteti meg, hogy itt mindenki egyszerre és lassan haldoklik. Persze a párt és a hadsereg elitje jobb élelmezésben részesül, de a fennmaradó élelmet az egész lakosság között egyenlően osztják el.

Ilyen az igazi „szocialista éhínség”!









Felszabadultunk…



A Magyar Királyság trianoni békeszerződéssel megcsonkított határait a szovjet Vörös Hadsereg alakulatai 1944 szeptember 23-án Battonyánál érték el. A visszavonuló német és magyar csapatokkal együtt tízezrével érkeztek a menekültek Magyarországra Ukrajnából, Erdélyből, Felvidékről és Lengyelországból. A magyar lakosság hitetlenkedve fogadta a szovjet katonák kegyetlenkedéseiről szóló beszámolókat.

Ilja Gregorijevics Ehrenburg, az Ukrajnában német származású zsidó családban született szovjet író és költő 1967-ben bekövetkezett haláláig Sztálin őszinte csodálója és hűséges szolgálója volt. A háború előtt, alatt és után cikkeit, idézeteit, költeményeit rendszeresen közölte a Krasznaja Zvezda, (Vörös Hadsereg lapja) az Izvesztyija, a Pravda és az Einikeyt. (a Pravda héber nyelvű kiadása) Sztálinhoz kötődő közeli barátsága miatt a harci kedvet növelő plakátokon szereplő sorait a szovjet csapatok szentírásként kezelték. A kommunista propaganda vezér Ehrenburg több írásában, köztük a hírhedté vált „Gyilkolj!” című röplapon így bíztatta a szovjet katonákat:

„Öljetek! Dicső szovjet harcosok, öljetek! A németek nem emberi lények... Az a szó, hogy „német” a mai naptól legyen a legnagyobb szitokszó, amit a szátokra vesztek...

Ölnöd kell, és ha nem öltél meg legalább egy németet a mai nap, akkor ez a napod kárba veszett...

Ha nem tudod őket golyóval kivégezni, akkor a bajonettel szúrd agyon őket...

Ha csendes körülötted a front és amíg várod, hogy ismét harcba indulj, ezalatt az idő alatt is keress németet, akit megölhetsz...

Öljetek, mert nincs annál nagyobb élvezet, mint amikor a halomba szórt német hullákat ugorjátok át...

Ne a napokat, ne a kilométereket számoljátok, hanem öljetek és öljetek!

A megölt németeket számoljátok az elfoglalt városok helyett...

Öld a németet, ez a nagyanyád kérése!

Öld a németet, ezért imádkozik az anyád! öljetek, ezt kéri tőletek a gyereketek!

Öld a németet, ezt kéri hangosan kiabálva tőled a szovjet haza! ne hibázz, ne adj kegyelmet, ölj!

Dicső szovjet harcosok, öljetek!”



A Vörös Hadsereg katonái tisztjeik támogatásával és aktív részvételével tömeggyilkosságok százait követték el és szadista módon kínozták meg a fogságba esett ellenséges katonákat, az útjukba került polgári lakosságot és válogatott módszerekkel irtották a német származású vagy német nevű gyermekeket, lányokat, asszonyokat és idős embereket.

„1944 február 17-én a Kiev alól visszavonuló németeken rajtaütöttek Konyev tábornok csapatai... Harc nem volt, csak öldöklés, a túlerőben levő szovjet katonák teherautókról géppuskázták le a feltett kézzel álló németeket, harckocsikkal taposták halálra a német katonákat, majd lóháton ordító kozákok százai vágtattak közéjük, és a kardjaikkal vagdosták le a németek magasban tartott karjait és a fejeket... Több mint 20 ezer eltaposott és összekaszabolt német halott maradt a havas földön... Konyev tábornokot ezért a hőstettéért marsallá léptették elő.”

„1939 szeptemberében keletről a Szovjetunió is lerohanta Lengyelországot és 14,736 fogságba esett lengyel katona tisztet és 10,685 polgári személyt a Smolensktől nem messze levő Katyin városka környékén felállított három szovjet koncentrációs táborban (Kozielsk, Starobielsk és Ostashkov) gyűjtöttek össze, ahol 1940 április 4.-e és 1940 május 13.-a között naponta 300-as csoportokban, hátuk mögött szögesdróttal összekötözött kezekkel kivégezték őket....

Hatezer lengyel polgári foglyot Starobielskből és Ostashkovából marhavagonokban a Harkov városa melletti Dergacsiba vittek és őket is hasonló végezték ki és ásták el...

Több száz lengyel foglyot, köztük nőket és gyerekeket vittek a Fehér tenger partjára, ahol két nagy halászhajóra zsúfolták fel őket és a nyílt vízen elsüllyesztették a hajókat, mindenki vízbe fulladt.”


„1941 június 29.-én a Lvov városába bevonuló németek a Brigidki nevű városi börtönben 3491 halottat találtak...

A cellákban, a folyósókon és a börtönudvaron megerőszakolt és megcsonkított hullák százai hevertek, egy terhes nőnek a hasa a nemi szervétől a levágott melléig fel volt vágva és az élettelen magzat véres feje kilátszott a sebből, egy székre kötözött férfi tarkóján beszúrt késnek a hegye a szájából állt ki...

Lutsk város börtönében a szovjet katonák 4 ezer rabból 2800-at hasonló módon öltek meg és Smarstinov börtönében 460 foglyot megkínoztak, majd összekötözték és élve felgyújtották őket.”


„1944 január 28-ról 29-re virradó éjszaka a Litván Brigád nevű, 120 fős zsidó partizánokból álló egység megtámadta a kelet-lengyelországi Koniuchy falut és minden gyereket, asszonyt és idős embert agyonlőttek vagy agyonvertek... Túlélője nem maradt a vérengzésnek, több mint 300 holttest és 60 felgyújtott ház maradt utánuk”


„1941 július elsején az ukrajnai Broniki mellet folyó harcok során a szovjet katonák 180 német foglyot ejtettek...

Másnap, mikor a németek visszafoglalták a területet, egy szántóföldön, kis területen összegyűjtve a Wehrmacht katonái 153 megcsonkított, magaslatról legéppuskázott német katona holttestét találták meg, mindegyik tetemről hiányzott a karóra, a gyűrű, a felső ruházat és a lábbeli ...

A tizenkét túlélő egyike elmondta a német tiszteknek, hogy az oroszoknál az új szabály szerint minden szovjet katona, aki húsz németet megölt, kitüntetést kap, előléptetik és elmehet három nap rendkívüli szabadságra.”


„1943 február 18.-án a német ellentámadás elfoglalta az ukrajnai Donyeck melletti Grisino várost ...

A szovjet Vörös Hadsereg visszavonulása előtt fegyveres ellenállást nem fejtett ki mert a hadifoglyok és a polgári lakosság legyilkolásával volt elfoglalva...

A német katonák 406 német hadifogoly, 89 olasz, 9 román és 4 magyar katona holttestét találták meg...

Az ukrán és német katonai kórházakban szolgáló nővérekkel és idős emberekkel együtt összesen 596 tetemet kellett eltemetni...

A holttesteket brutálisan megcsonkították, a nőket korhatár nélkül megerőszakolták, a férfiak orrát, fülét, nemi szervét levágták, a nők melleit olyan módon vágták le, hogy a fehér bordák a holttest teljes hosszában kilátszottak, a nemi szervüket is kivágták és a szájukba tömték.”


„1941 szeptember 18.-án a szovjet hadsereg a közeledő német csapatok elől kiűrítette az ukrajnai Chartsysk és Snizhy környékét, ahonnan több száz 14 és 16 év közötti, az éhségtől lesoványodott, kereskedelmi középiskolába járó gyereket szedtek össze...

Hatvan kilométeres erőltetett menetre kényszerítették őket, majd mikor a gyerekek sírva mondták, hogy már nem bírnak tovább menni, akkor az NKVD két teherautóval kivégzőosztagokat küldött a helyszínre és az összes gyereket legéppuskázták... A német csapatok az útmenti árokban 370 iskolai egyenruhás fiatal fiú és lány holttestét számolták össze.”


„A cseh határhoz közeli német falut, Nemmersdorfot a szovjet Galitszkij tábornok csapatai rohanták le...

A falu határába eléjük ment 40 francia hadifoglyot menetközben tankokból lőtték agyon, a vörösök házról házra járva szedték össze az embereket, erőszakolták meg a nőket, sokat meztelenül élve szegeztek a házak és a magtárak ajtajára és részegen célbalőttek rájuk...

Még az utánuk érkező 4. hadsereg tisztjeinek is sok volt, amikor az egyik házban 71 megcsonkított női holttestet találtak.”


„A kelet-poroszországi Gumbinnen, Goldap és Ebenrode falvak körzetében bevonuló Vörös Hadsereg katonái összeszedték a férfiakat, fiatal fiúktól kezdve az aggastyánokig, kikötözték őket, levágták a nemi szervüket és a csajkákhoz rendszeresített evőkanállal vájták ki az élő emberek szemét...

A nőket megerőszakolták, utána leöntötték őket kerozinnal és mindet meggyújtották.”


„Königsberg melletti Metgehen falut visszafoglaló német katonák 60 megcsonkított idős és fiatal nő holttestetét találták meg az utcán, az életben maradt szemtanúk szerint sokukat 60-70 (hatvan, hetven) orosz katona is megerőszakolta, a kisgyerekeket és a csecsemőket a lábuknál fogva a falhoz vágták, amelyik nem halt meg, annak csizmás lábbal ugrottak a fejére...

Sok fiatal nőt a csoportos megerőszakolásuk után két teherautóhoz kötöztek és a két irányba induló gépjárművek széttépték őket...

A vonatállomáson veszteglő hét vasúti kocsinak minden utasfülkéjében 7-10 vérbe fagyott és megcsonkított női holttestet találtak.”


„A buchenwaldi és a sachsenhauseni német koncentrációs táborokat a szovjet csapatok elfoglalták és azonnal német polgári foglyok százezreit deportálták oda, az őrtonyokban a horogkeresztes egyenruhákat vöröscsillagos egyenruhák váltották fel és az éhezés, betegség és a kegyetlen bánásmód miatt foglyok ezrei haltak meg...

1991-ben, a Kelet-Németországot megszálló orosz csapatok kivonulása után a Sachsenhausen melletti erdőben feltárt tömegsírokban 25 500, a Fünfeichen, Lamsdorf és Ketschendorf falvak határában feltárt tömegsírokban további 65 ezer 1945 május 9-e után meggyilkolt német férfi és női fogoly csontjait találták meg.”


„1943 január 10-én Karpelovka falu iskolájában a németek egy kisegítő kórházat rendeztek be, két orvossal, 6 ápolónővel, 8 szanitéccel, 40 beteg és fagyásos katona feküdt a kórházban. Éjszaka erős szovjet partizánkülönítmény lepte meg a kórházat, a kétfőnyi őrséget ártalmatlanná tették és 50 halott maradt utánuk.”


„1943 január 12.-én az óriási túlerőben lévő szovjetek 15 főnyi német tábori őrséget fogságba ejtettek. De nem lettek hadifoglyok... A mínusz 30 fokos hidegben mezítelenre vetkőztették őket, léket vágtak a folyón, és vedrekből addig öntözték őket, amíg egyetlen óriási jégcsappá fagytak. Másnap így találta őket a német ellentámadás.”


„1943 január 14-én Maydánka község óvodájába német katonai meteorológiai megfigyelő állomás volt beszállásolva: idős német őrmester, négy fiatal német lány, mint kisegítő-szolgálatosok. Reggel az öt hulla a kerítés cölöpjein lógott, lábuknál felakasztva, levetkőztetve, a lányok fogai kiverve, emlőik levágva.”


„1943 január 16-án a front felé vezető úton az esti órákban erős partizán alakulat lerohant 3 német katonai teherautót és 10 orosz parasztszekeret, melyen utánpótlást szállítottak a frontra. A 10 oroszt lovaikkal együtt legéppisztolyozták, a német őrmestert aknára kötözték és felrobbantották.”


„Az egyik fiatal SS katonáról kiderült, hogy tud zongorázni... Az oroszok kézzel-lábbal elmagyarázták neki, hogy játszania kell az orosz tiszteknek, és ha abba hagyja, akkor azonnal agyonlövik... A katona 22 órán át zongorázott, és egyszer csak a kimerültségtől leesett a székről és sírni kezdett... Az egyik részeg orosz tiszt odadülöngélt a földön fekvő fiatalemberhez és szó nélkül főbe lőtte.”


„A szovjet katonák megerőszakoltak minden 5 (öt) és 80 év közötti kislányt, asszonyt és nőt...

Csak Berlinben 95 ezer és 130 ezer közé tehető a megerőszakolás közben szerzett fizikai sérülésekkel kórházba szállított nők száma, közülük több mint 10 ezren elvéreztek vagy más módon belehaltak a sérüléseikbe, sok ezren öngyilkosok lettek, sok nő a szülési fájdalmak indulásakor vetett véget életének...

Összesített számot nehéz megállapítani, mert sokukat többször, több napon át és többen kínoztak, de tényként állapíthatjuk meg, hogy Németországban 2 millió felett volt a megerőszakolt nők száma...

Különösen állati módon viselkedtek az orosz katonák Ausztriában, Poroszországban, Pomerániában és Sziléziában...

Kevésbé ismert tény, hogy az auschwitzi tábort felszabadító szovjet katonák 1945 februárjában csoportosan megerőszakolták a kopasz, csontig lesoványodott lengyel, orosz, belorusz és ukrán fogolynőket is...

1945 és 1948 között évente 2 millió abortuszt végeztek el az orosz megszállás alá került Kelet-Németországban és sok kisgyermeket egy vagy két éves korában éjjel fojtott meg a szülőanyja.”


„A török hatóságok Isztambulban 1941 decemberétől kezdődően több mint ezer Romániából menekült zsidót tartottak karanténban... Végül a „Struma” nevű marhauszályon összezsúfolva 769 embert Palesztínába inditottak, de nem érkeztek meg, mert 1942 február 24-én egy szovjet tengeralattjáró megtorpedózta és elsüllyesztette a civil menekültekkel teli uszályt, egy román zsidó maradt életben.”


„1945 január 30-án a német Wilhelm Gustloff nevű óceánjáróból átalakított kórházhajó közel 10 ezer balti államokból menekült polgári személlyel, ápolónőkkel és sebesült német katonákkal a fedélzetén kifutott Gotenhafen (Gdynia) kikötőjéből és Kiel városába indult...

Aznap este az Aleksander Marinesko parancsnoksága alatt hajózó S-13-as szovjet tengeralattjáró bemérte és három torpedóval elsüllyesztette a Gustloffot...

A szerencsétlenség színhelyére érkező német hajók 964 túlélőt mentettek ki a vízből, több mint 8500 ember elpusztult, ez volt a történelem legtöbb emberáldozatot követelő hajószerencsétlensége, (hatszor több ember vesztette életét, mint a Titanic elsüllyedésekor)...

Pár nap múlva, 1945 február 10.-én ugyanez a szovjet tengeralattjáró kettő torpedóval elsüllyesztette a vöröskeresztes zászló alatt hajózó General von Steuben nevű fegyvertelen kórházhajót, 3500 sebesült német katona és önkéntes nővér vesztette életét.”


„1945 április 16-án Konovalov kapitány parancsnoksága alatt hajózó L-3-as szovjet tengeralattjáró megtorpedózta a fegyvertelen és vöröskeresztes zászlóval úszó Goya nevű Kelet-Poroszországból menekülő civilekkel teli uszályt, 175 ember életben maradt, 7,100 fulladt a tengerbe, mikor a hajó négy perc alatt elsüllyedt...

A Balti tengeren összesen négy német kórházhajót és nyolc kizárólag sebesülteket szállító teherhajót süllyesztettek el a szovjet bombázók és tengeralattjárók, mind német felségjelzés nélkül, vöröskeresztes zászló alatt haladt a támadáskor.”


„Magyarországon L. M. földbirtokost arra kényszerítették, hogy nézze végig 53 éves felesége és gyermekágyas fiatal asszonylányának megbecstelenítését... Az apa megőrült, lánya két nap múlva öngyilkos lett.”


„Egy nagy dunántúli gazdaságban 300 hízó volt... A felszabadítók géppuskával valamennyit lelőtték, majd a lakosságot a raktárba terelték, hogy szórják ki a búzát az udvarra. Leöntik benzinnel, felgyújtják. Röhögnek részeg állatiassággal, mialatt a felszabadított nép lőtávolból siratja kenyerét.”

„Fiatal házasok voltunk 1944 telén, mikor a balatoni harcokkal átvonult a falunkon a front, a férjem több fiatalemberrel együtt a kádártai határban nézte a falu fölött elrepülő amerikai bombázókat...

A megszálló oroszok összeszedték őket, és azt mondták, hogy jeleket adtak az amerikaiaknak, ezért az uramat minden ötödik emberrel együtt a szemünk láttára agyonlőtték..., utána meg válogatás nélkül vitték a környékbeli falvakból a férfiakat malenkij robotra az orosz gulágokba, a bátyámat is összeszedték, majd' mikor 42 kilósan 4 év után hazajött, az ávósok Záhonynál leszedték a vonatról, leköpték és úgy megverték, hogy a karja eltörött, azt kiabálták neki, hogy 'harcoltál a szovjetek ellen, te disznó”


„Vác többször cserélt gazdát a heves harcokban. Amikor a német-magyar ellentámadás visszadobta az oroszokat, 3 nagy teherautó szállította be Budapestre a Szt. János kórházba a megbecstelenített nőket. Külön osztályon kellett őket kezelni, bordáik összetörve, fogaik kiverve, a gyermeklányok életre szóló testi roncsolás nyomaival.”


1945 április 4-e után az ideiglenes magyar kormány az UNRA new yorki irodájába táviratot küldött: „Kérjük, hogy sürgősen küldjenek 470 ezer vérbajos beteg gyógykezelésére szükséges gyógyszert.”


„December végén egy szovjet tank előre kalandozott a Budapest-Kecskemét útvonalon, egy magyar tankelhárító harcképtelenné lőtte. Amikor felnyitották, a szovjet hadnagy és négy katonájának hulláján kívül a következők kerültek elő: egy halálra marcangolt fiatal nő hullája, 3 női luxusbunda, fél kilóra való arany és briliáns, selyem kombinék halmaza, végül egy kifogástalan frakköltöny.”


„A kommunista Vörös Hadsereg nem volt felszabadító, hanem megszálló, nem vörös volt, hanem véres, nem hadsereg volt, hanem horda, és ez a "dicsőséges kommunista szovjet hadsereg" megbízható források szerint jóval több mint kétszázezer asszonyt és lányt erőszakolt és becstelenített meg csak a magyar fővárosban.”


„Késő délután lett, amikor megérkezett az első... Beszélt németül, ezen csodálkozott a ház népe ott, a T. utca 7-9.-ben, Budapesten, mert olyan tatár képe volt. Pisztolyát a nagyapám arcába nyomta, és egészen közelről ordított.

- Hol vannak? - ezt ordította.

- Elmentek... Mind elmentek... - felelte nagyapám.- Csinos, fiatal asszony volt a nagyanyám. Apám húga mellé bújva, a kiságyban, orrára húzott takaróval várta, hogy lejöjjenek azok a pincébe.

Lejöttek...

Mutatták kézzel: mi van enni? Nem volt enni semmi. Ebbe nagy nehezen beletörődtek, akkor meg durván szétválasztották a nőket és a férfiakat.

Négy nőt választottak ki. És már vitték is mind a négyet. Gyöngyösi úr, büszke, szép szál postamester a felesége után kapott. Közvetlen közelről, bal oldalról és hátulról lőtték szét a fejét. Gyöngyösi úr véréből, agyából és koponyájának szilánkjaiból jó adag fröccsent az ötéves apámra.

Felszabadultunk.”


Jack Corn



Forrás:

Antony Beevor: The Fall of Berlin 1945,
Christofer Duffy: Red Storm on the Reich: The Soviet March on Germany 1945,
Eastern Documentation Section of the German Federal Archives,
Joachim Hoffmann: Stalin's War of Extermination 1939-1945,
Encyclopedia of Soviet Writers,
Anatol Goldberg: Ilya Ehrenburg,
James Bacque: Crimes and Mercies: The Fate of German Civilians Under Allied Occupation 1944-1950,
J. K. Zawodny: Death in the Forest: Story of the Katyn Forest Massacre,
A. Bogdan Kopanski: Ethnic Cleansing and Soviet Crimes Against Humanity,
William Pierce: Sinking of the Wilhelm Gustloff,
John Ries: History's Greatest Naval Disasters,
Karl Dönitz: Memoirs: Ten Years and Twenty Days,
Tony Bridgland: Waves of Hate: Naval Atrocities of the Second World War,
Allied War Crimes,
Historical Facts of World War II,
Perry Pierik: Hungary 1944-1945: The Forgotten Tragedy,
M. P. (Magyarország) visszaemlékezéseiből,
B. Zs. (Magyarország) visszaemlékezeseiből,
Z. M. (Magyarország) visszaemlékezéseiből,
T. E. (Németország) visszaemlékezéseiből


gondola.hu






A vörös khmerek



1975. április 17-én vonultak be a fiatal, feketébe öltözött vörös khmer katonák Phnompenbe, Kambodzsa fővárosába. Nem ütköztek ellenállásba és azonnal megkezdték a főváros kiürítését.

Ezzel kezdetét vette Pol Pot négyéves rémuralma.

„Dicsőséges forradalmuk” betetőzte az ultramaoisták kambodzsai hatalomátvételét, amire alig két héttel azelőtt került sor, hogy a vietnami kommunisták elfoglalták Saigont.

A vörös khmerek nagyon hamar kiürítették az összes városokat, amelyek szemükben az amerikai „imperialisták” által támogatott Lon Nol marsall rendszerének minden bűnét megtestesítették. Az 1970-ben Szihanuk herceg elleni puccsal hatalomra jutott Lon Nol rendszere teljesen összeomlott.

A vörös khmerek pedig a bukott rezsim minden emberének, a vezető kádereknek, a katonáknak, a tisztviselőknek fizikai megsemmisítését tűzték ki célul.

A fővárosból, Phnompenből egyetlen nap alatt kiűzték annak egész - csaknem kétmilliós - lakosságát. A vörös khmerek azt állították az embereknek, hogy csak néhány napra kell elhagyniuk otthonukat, tekintettel a várható amerikai bombázásra - amelyre soha nem került sor.


Még a vajúdó nőket és az infúziót kapó is arra kényszerítették, hogy távozzanak. Aztán a csaknem nyolcmillió lakosú ország minden városlakóját az utakra kergették: az „új népet” meg kellett „tisztítani” minden bűnétől. Az Angkar, az arctalan „Legfőbb Szervezet”, amelyet Pol Pot, az „első számú testvér” irányított - Nuon Chea, Khieu Samphan, Ieng Sary, Son Sen és Ta Mok közreműködésével - ultranacionalista és radikális ideológiát hirdetett, dicsőítette a Kínai Kommunista Pártot, de jóval tovább akart menni a pekingi elvtársaknál.

„A vörös khmerek kommunizmus-változatában a forradalmat jóval tovább vitték, mint bármely marxista előd” - fejtette ki az AFP-nek Craig Etcheson történész.

Az Angkar fokozatosan felszámolta a családokat (elválasztotta egymástól tagjaikat, szövetkezetekbe tömörítette őket, kollektív étkezéseket vezetett be), eltörölte a vallást, a pénzt, még a nyelvet és a társadalmi kapcsolatokat is „forradalmasította”.

A vörös khmer vezetők - akiknek többsége külföldön, főleg Franciaországban tanult és alakította ki ideológiáját - tiszta lapot akartak nyitni, eltörölve a múltat, céljuk az új ember megteremtése volt egy szigorúan egalitárius falusi jellegű társadalomban.

Egy autarchiára alapozott agrárutópia nevében kiéheztették és kimerítették a népet, amelyet az egész országban kényszermunkára hajtottak a rizstermelés és gigantikus öntözési munkálatok szolgálatában, és mindent propagandakampány célpontjává tettek.

A „Demokratikus Kambodzsa” forradalma totalitárius jellegű volt: kínzások, sommás kivégzések, tömeges deportálások, a vietnamiak és kínaiak elleni etnikai tisztogatások jellemezték. Phnompenben a Tuol Sleng vallató központban legalább 15 ezer embert kínoztak meg, hogy kicsikarják tőlük annak beismerését, hogy a CIA, a KGB vagy Hanoi ügynökei - az áldozatok közül összesen hét élte túl a tortúrát.

A három évig, nyolc hónapig és 20 napig tartó gyilkos őrület idején csaknem kétmillió kambodzsai vesztette életét a kínzások, az éhínség, a betegségek, a kényszermunka okozta kimerültség és a pártban végrehajtott belső tisztogatások következtében. 1977-ben a rezsim tovább keményítette könyörtelen politikáját, a szörnyű belső tisztogatások és a tömeges disszidálás meggyorsította bukását. 1978 végén 150 ezer vietnami katona zúdult Kambodzsára azt követően, hogy a vörös khmerek gyilkos betöréseket hajtottak végre Vietnam területére. 1979 január 7-én a vietnamiak véget vetettek a vörös khmerek uralmának.

Pol Pot 1998-ban halt meg. Khieu Samphan, Nuon Chea, Ieng Sary ma is él. Szabadlábon vannak, várva esetleges perüket. Kambodzsa ma, 30 évvel később is érzi megsemmisített elitjének hiányát. Múltját ma sem dolgozta fel, a gyerekek nem tanulnak az iskolában a népirtásról. Az ország a XX. század egyik legszörnyűbb népirtásának traumájával él tovább, egy olyan traumával, amely a később született nemzedékek életére is ránehezedik.


Pailinben és Anlong Vengben, ebben a két, Kambodzsa északnyugati részén lévő hajdani vörös khmer erősségben a tömeggyilkosságokkal vádolt Khieu Samphan és Nuon Chea továbbra is szabadon él, és egykori katonáik ma is hősnek tekintik őket. Görögdinnye-parcelláját kapálva Ly Kim Sen, Nuon Chea felesége közli: férje túl beteg ahhoz, hogy újságírókat fogadjon. A Pailin közelében lévő házat nagy mangófák árnyékolják, és gondosan ápolt cserepes virágok veszik körül: nehéz elképzelni, hogy itt él a XX. század egyik leggaládabb háborús bűnöse, az egykori „kettes számú testvér”, Pol Pot jobbkeze.

A 78 éves Nuon Chea egyike azoknak a hajdani vörös khmer vezetőknek, aki fölött ítélkezik majd egy, az emberiség ellen elkövetett bűntetteket vizsgáló bíróság - ha létrejön. Addig is ideje javát a virágok ápolásával tölti, ha állapota megengedi. „Férjemet részlegesen megbénította egy szélütés, és ha valahová elmegyek, egyik fiamat kell idehívnom, hogy vigyázzon rá” - mondja a feleség.

Nuon Chea a Demokratikus Kambodzsa Kommunista Pártjának helyettes főtitkára volt, aki a nemzetbiztonsági tevékenységet felügyelte 1975 és 1979 között, azokban az években, amikor az uralkodó radikális ideológia nevében szörnyűséges, csaknem kétmillió életet követelő népirtást hajtottak végre az országban.
Miután a vietnami csapatok 1979 januárjában kiűzték őket a hatalomból, a vörös khmerek, köztük Nuon Chea, folytatták a harcot a kormány ellen és a thaiföldi határ közelében lévő Pailinba vonultak vissza. 1998-ban Nuon Chea és Khieu Samphan átállt a kormányhoz, miután az amnesztiát hirdetett. A gerillamozgalom szétesett. „Miért szerveznek most bíróságot olyan emberek elítélésére, akik, mint a férjem, igazi nacionalisták?” - kérdi a feleség. Azonban, fűzi hozzá, „férjem többször elmondta már, hogy kész a bíróság elé állni”.

Nuon Cheával ellentétben Khieu Samphan, a vörös khmerek volt államfője, aki Pailin bejáratánál egy halványkék homlokzatú szerény házban él, gyakran mutatkozik vacsorákon, esküvőkön. „Bocsássanak meg, igazán sajnálom, de többé nem fogadok újságírókat” - mondja udvariasan franciául.

Az 52 éves San Rouen, az egykori vörös khmer katona Anlong Vengben ül a lépcsőn, Ta Moknak, a mészárlások szervezőjének házánál és szenvedélyesen védelmezi volt parancsnokait. Ta Mok egyike annak a két magas rangú egykori khmer vezetőnek, akit bebörtönöztek Kambodzsában. „Én nem átkozom Pol Potot - mondja San Rouen, aki fél lábát elvesztette egy akna felrobbanásakor. - Pol Pot volt az én hősöm”.



„Az első számú testvér” 1998-ben halt meg, nem messze innen, és így elkerülte a felelősségre vonást. San Rouen részt vett Ta Mok házának építésében. „Jó vezető volt” - mondja róla az aranyfogú férfi, „megmutatta az embereknek, hogyan kell tisztelni és szeretni a nemzetet.”

A 46 éves Bun Chhat, aki 15 éven át volt a vörös khmerek rádiójának énekese, ugyancsak hű maradt a vezér emlékéhez. Az összeomlás előtt a rádió Pol Pot házából sugározta műsorát. „Jól ismertem, mert nála laktam. Nevelt engem és a jóra tanított. Látogatói nagyon szerették.” A poros Pailinben, amely 1996-ig a vörös khmerek erősségének számított, szintén erős a támogatás. A 49 éves Kong Duong, a vörös khmerek rádiójának egykori bemondója ma könyvet ír Pol Potról.

„Ő bebizonyította szeretetét az emberek és az ország iránt. Azt hiszem, jó vezető volt, mert szerette népét, hazáját, és szembeszállt azokkal az erőkkel, amelyek el akarták foglalni.” Igaz, Kong Duong nem tagadja, hogy Pol Pot megölt embereket. „Ha meg akart ölni valakit, meghívta, hogy beszéljen vele, de soha nem mondta neki: meg foglak ölni. Az illető soha nem tudta meg, hogy Pol Pot rendelte el megölését” - magyarázza Kong Duong.

Francois Ponchaud, egy francia szerzetes tanúja volt annak, miként foglalták el a vörös khmerek Phnompent 1975 április 17-én. 30 évvel később így emlékezik vissza a drámai napra:

„Egész éjszaka - április 16-ról 17-re virradóra - rendkívüli lélektani nyomás alatt álltunk. Csak úgy záporoztak a rakéták a városra, sok embert megöltek. Aggodalommal telve vártuk a vörös khmerek megérkezését” - mondta el az AFP-nek a pap, aki 1977-ben „Kambodzsa, zéró év” címmel könyvben ítélte el a vörös khmerek népirtását. „Április 17-én hajnaltól szünet nélkül áradtak a menekültek a külvárosok felől” - emlékezett vissza Ponchaud atya, akinek jó megfigyelőpontot biztosított a phnompeni katedrális a maga 60 méteres tornyával. 1970-ben a városnak 600 ezer lakosa volt. 1975-re a háború következtében népessége 2 millióra nőtt.


„Reggel 7 felé a menekültáradat megszűnt. A francia nagykövetség elé fehér autó érkezett, tárgyalások kezdődtek, majd a khmer hadsereg megadta magát. Ekkor általános örömünnep kezdődött, amely körülbelül 10 óráig tartott. A háborúnak vége! Az emberek nagyon örültek, hogy végre hazatérhetnek szülőhelyükre, ahonnan a fővárosba menekültek. Mindenki azt hitte, hogy a vörös khmereket köszönti, ezek azonban hamis vörös khmerek voltak... Valójában Lon Nolnak, az éppen megbukott khmer vezető testvérének zsoldosai voltak, akik el akarták orozni a győzelmet a vörös khmerektől. Teljes félreértés volt az ünneplés.”


Aztán „három, hat, kilenc emberből álló csoportokra figyeltünk fel, ezek tagjai mind apró termetűek, soványak voltak, nem mosolyogtak. Mao-sapkát viseltek, és senki ügyet sem vetett rájuk. Ezek a kis vörös khmerek szinte inkognitóban érkeztek, anélkül hogy bárki is látta volna őket. 10 órakor pedig Phnompen egész városára súlyos csend nehezedett. A feketébe vagy zöldbe öltözött kis emberek minden útkereszteződést ellenőrzésük alá vontak és elkezdték igazoltatni a járókelőket, átkutatni az autókat. Ekkor már senki nem érezte úgy, hogy örvendeznie kellene.”

„Ami megdöbbentett, az a vörös khmerek arcának szenvtelensége volt. Gyors, kifejezéstelen pillantása volt mindegyiküknek. Valamennyien fáradtnak és igen fiatalnak tűntek, 18-19 évesek lehettek. A francia nagykövetségről - ahol 18-án a külföldiek menedéket kerestek - láttunk bennünket bámuló vörös khmer katonákat, akik még tízévesek sem lehettek. 11 órától teljességgel elképzelhetetlen esemény tanúi lehettünk: az összes beteg, az összes sebesült elhagyta a kórházakat. Azok közé, akik nem indultak el, gránátokat dobtak a vörös khmerek. Láttunk infúzióhoz kötött betegeket, akik felkeltek betegágyukról, és olyan embereket, akik elvesztették karjukat és lábukat is, és hernyóként vonszolták magukat az utakon. Aztán lázálomba illő látvány következett, ahogy az egész lakosság elhagyta a várost” - folytatta a szerzetes a 30 éve történtek felidézését.

„A vörös khmerek azt mondták, menjetek, menjetek gyorsan, az amerikaiak bombázni fogják a várost!” Ezért délután 2 és este 6 között az egész lakosság kiment az utakra.

Az üres Phnompenben csak a vörös khmerek maradtak, akik azt hitték, olyan várost foglalnak el, amely tele lesz amerikaiakkal és nyomorral, és akik ehelyett ámulva fedezték fel a királyi palotát, a függetlenségi emlékművet. „Április 18-án reggel meggyőződhettem arról, hogy a város teljesen üres, teljesen kihalt” - folytatta a pap.

„A legjobban a sebesültek és a betegek látványa rázott meg, ahogy az útra kényszerítették őket. És ugyanolyan mély hatást tett rám a csend, a várost elhagyó emberek néma rettegése. A vörös khmereknek nem volt szüksége arra, hogy parancsokat adjanak. Elég volt, hogy ránk tekintsenek, és az ember kicsinek érezte magát előttük.

Ez a hideg erőszak, ez a süket erőszak töltött el félelemmel. Azon az estén aligha lehetett azt mondani, hogy Phnompen örömmámorban ünnepli felszabadulását. Április 17-én már délután senkinek sem lehetett kétsége arról, hogy akik hatalomra kerültek: őrültek.”

1970. március 18: Lon Nol marsall az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség, a CIA támogatásával megdönti Norodom Szihanuk herceg hatalmát, létrehozzák a Khmer Köztársaságot.

1975. április 17: A vörös khmerek bevonulnak Phnompenbe. Pol Pot terrorrendszert vezet be, amely csaknem kétmillió ember halálát okozza.

1976. április 2: Szihanuk herceg, aki formailag megmaradt államfőnek, lemond. Kikiáltják a Demokratikus Kambodzsát, élén Khieu Samphannal.

1977. A phnompeni rezsim véres betöréseket hajt végre Vietnam területére, és decemberben megszakítja a diplomáciai kapcsolatot Hanoival.

1978. december 2: A vietnami erők behatolnak Kambodzsába.

1979. január 7: Megbukik a phnompeni rendszer, a vietnamiak új kormányzatot hoznak létre Kambodzsai Népi Köztársaság néven. Szihanuk pekingi száműzetésbe megy. Polgárháború kezdődik a vörös khmerek, a nacionalisták és a royalisták között.

1982. június 22: Szihanuk herceg elnökletével az ellenállás három csoportját magában foglalva Malajziában megalakul a Vietnam-ellenes Demokratikus Kambodzsa koalíciós kormánya. Az ENSZ elismeri a kormányt.

1987. december 2-4: A Párizs közelében lévő Fere-en-Tardenois-ban először találkozik Szihanuk herceg és az 1985-ben kinevezett Hun Sen kambodzsai miniszterelnök.

1988. július 25-28: Az ASEAN égisze alatt az indonéziai Bogorban először találkoznak a kambodzsai konfliktus négy táborának (szihanukisták, Son Sann nacionalistái, a vörös khmerek és a Vietnam-barát kormány) vezetői.

1988. július 30: Párizsban az ENSZ égisze alatt megnyílik a Kambodzsáról rendezett nemzetközi konferencia. Augusztus 30-án a tanácskozást felfüggesztik, mivel a feleknek nem sikerül megállapodniuk a vörös khmerek státusáról.

1988. szeptember 27: Hanoi bejelenti, hogy minden csapatát kivonta Kambodzsából.

1991. október 23: Párizsban aláírják a békeszerződést. Kambodzsát a szabad választások megszervezéséig ENSZ-védnökség alá helyezik.

1991. november 14: Csaknem 13 évi száműzetés után Szihanuk herceg visszatér Phnompenbe.

1992. március 11: Megkezdődik az ENSZ ideiglenes kambodzsai hatóságának békeművelete.

1993. május 23: Alkotmányozó Nemzetgyűlési választások, amelyet a royalisták nyernek 47 százalékkal, Hun Sen néppártja előtt.

1993. szeptember 24: Az új alkotmány visszahelyezi Szihanuk herceget a trónra. Az ENSZ nyomására fiát, Norodom Ranariddh herceget miniszterelnökké választják. Hun Sent pedig második miniszterelnökké.

1994. július 7: A vörös khmereket „törvényen kívül helyezik”.

1996. augusztus 8: 4000 vörös khmer, köztük Ieng Sary, csatlakozik a kormányerőkhöz.

1997. július 5-6: Hatalmi fordulat, amelyben Hun Sen eltávolítja riválisát, Ranariddh herceget.

1998. március vége: elesik Anlong Veng, a vörös khmerek utolsó bástyája, történelmi vezetőik elmenekülnek.

1998. április 15: Pol Pot halála.

1988. július 26: A Hun Sen pártja megnyeri a törvényhozási választásokat, de koalíciós megállapodást ír alá a royalista párttal.
Hun Sent miniszterelnökké nevezik ki, Ranariddh herceget a nemzetgyűlés elnökévé választják meg.

1999. március 6: Letartóztatják Ta Mok khmer vezetőt, az utolsó szabadlábon lévő, fontos khmer személyiséget, akit csak „a mészáros” néven szoktak emlegetni. Népirtás címén emelnek ellene vádat.

2003. június 6: Négy évig tartó körülményes tárgyalások után az ENSZ és a kambodzsai kormány történelmi megállapodást ír alá egy nemzetközi részvétellel működő törvényszék felállításáról a volt vörös khmer vezetők felelősségre vonására.

2003. július 24: Hun Sen pártja megnyeri a parlamenti választásokat. Egy évre lesz szüksége ahhoz, hogy megalakítsa a kormányt a royalistákkal.

2004. október 4: A nemzetgyűlés megszavazza azt a törvényt, amelynek értelmében Kambodzsában népirtás és emberiség elleni bűnökmiatt bíróság elé állítják a volt vörös khmer vezetőket, ez fontos lépés a nemzetközi részvétellel működő törvényszék felállítása felé.

2004. október 14: Norodom Szihanomi herceget, az egykori táncost és Kambodzsa volt UNESCO-nagykövetét királlyá választja a Tróntanács - egy héttel azután, hogy apja, Norodom Szihanuk váratlanul lemondott a trónról.



Forrás: (Múlt-kor/Panoráma







Egy nemzet lassú halála, éhínség Észak-Koreában.



1996 elején a világsajtó egyre gyakrabban tudósított a két Koreáról.

Az elemzők megállapították, hogy Dél-Koreában az egy főre jutó nemzeti jövedelem jelenleg százszor nagyobb, mint 1953-ban.

Ezzel szemben az észak-koreai gazdaság a szabadesés állapotában van. Az ország annyira rossz helyzetbe jutott, hogy kénytelen a déli „ellenségtől” élelmiszersegélyeket kérni.

1996 februárjától a nemzetközi sajtóban már arról cikkeztek, hogy Dél-Korea hatalmas gabonatartalékokat halmozott fel arra az esetre, ha az Észak összeomlik. World Food Program – Egyesült Nemzetek Világélelmezési Programja (WFP), az ENSZ segélyszervezete figyelmeztetett, hogy eddig soha nem látott méretű éhezés fenyegeti Észak-Koreát.

1996 tavaszán a nyugati segélyszervezetek, illetve az egyre nagyobb számban délre szökött észak-koreaiak arról számoltak be, hogy az Észak ipara a teljes összeomlás szélére jutott. Üzemanyaghiány miatt hatalmas gyárak állnak.

A becslések először arról szóltak, hogy júliusra lesz kritikus az élelmezési helyzet, de később már áprilist és májust említették. Az 1995. évi áradások miatt az ország élelmiszertartalékai gyakorlatilag kimerültek. Részben az éhezés enyhítése, részben a takarmányhiány miatt az állatállomány felét levágták.

1997 januárjában egy segélyszervezet megállapította, hogy az ország élelmiszerhiánya 2,3 millió tonna, és arra figyelmeztetett, hogyha nem érkezik segély Észak-Koreába, a helyzet kritikussá válhat.

1997. február 3-án a legnagyobb amerikai segélyszervezetek levelet intéztek Madelaine K. Albright külügyminiszter asszonynak és dr. Samuel Bergernek, a Fehér Ház nemzetbiztonsági tanácsadójának arra figyelmeztetve, hogy 1997 májusára a jelenlegi észak-koreai élelmiszerválságból éhínség alakulhat ki. A levél idézi a FAO és a WFP jelentését, amely szerint 2.3 millió tonnás az élelmiszerhiány.

A dél-koreai mezőgazdasági intézet rámutatott arra, hogy Észak-Korea élelmiszerkészletei februárra elapadnak. Ez már a második esztendő, amelyben az éhínségnek nagyszámú áldozata van. A legsebezhetőbbek az öregek, a nők a gyermekek, a terhes nôk és a szoptató anyák. Tényleg visszás, hogy épp azon rétegek szenvednek leginkább az éhezéstől, melyeknek a legkisebb a befolyásuk a politikai folyamtokra.

A levél írói nyomatékkal hangsúlyozzák: nem helytálló az amerikai kormány azon érve, hogy a nagyméretű élelmiszersegély gyakorlatilag az észak-koreai rezsim elismerését jelentené. Korábban például az Egyesült Államok mindkét angolai polgárháborús fél területén élő lakosság segítségére sietett annak ellenére, hogy magában az angolai polgárháborúban a marxista kormány ellen lázadókat támogatta, és a marxista kormánnyal nem tartott fenn diplomácia kapcsolatot.

Van egy kivétel: az etiópiai éhínség esete, amikor a Nemzetbiztonsági Tanács munkatársai megakadályozták az amerikai kormányszervek segítségnyújtását, és ez a politika végül is tétlenül nézte 1 millió ember éhhalálát.

A levél felhívja a figyelmet arra, hogy 1996-ban az amerikai kormány WFP-nek nyújtott segítsége legnagyobb jóindulattal is csak jelképes volt, majd hangsúlyozza az időtényező roppant fontos szerepét, hisz a megrendelések leadása, a szállítás és célba juttatás roppant időigényes.

A WFP 1997. február 12-én azzal a kéréssel fordult a világhoz, hogy 46,1 millió dollár értékben sürgős élelmiszersegélyben részesítse Észak-Koreát, és ezzel segítsen 1.730.000 gyermeken és árvíz sújtotta felnőttön. 100.000 tonna élelmiszerre és az egyéb felmerülő operatív költségek fedezetére van szükség.

Hivatkozva az amerikai kormány 1997. február 10-i kötelezettségvállalására, hogy „csupán emberiességi szempontokból kiindulva élelmiszersegélyt nyújt Észak-Koreának”, az amerikai segélyszervezetek 1997. február 20-i levelükben felszólították az USA kormányát, hogy tegyen eleget ennek az ígéretnek. A levél örömmel állapítja meg, hogy WFP 100.000 tonna gabona megvásárlásra 41.6 millió dollárt kért, és az amerikai kormány 10 millió dollárt tényleg rendelkezésre is bocsátott, ugyanakkor rámutat arra, hogy Észak-Koreának épp tízszer ennyi élelmiszersegélyre lenne szüksége.

Más források jelezték, hogy az ország helyzete drámaian romlott, az állami elosztási rendszerek személyenként 100-150 gramm gabonafélét osztanak szét, de ez az alapvető táplálkozási igényeknek mindössze csak egynegyede. Egy másik amerikai segélyszervezet 1997. április 4-i felhívásában arra figyelmeztetett, hogy az észak-koreai élelmiszerhiány sokkal súlyosabb, mint az egy millió ember halálát okozó etiópiai éhínség.

A New York Times 1997. május 29-i számában arról tudósított, hogy Észak-Korea 23 milliós lakosságának nagy részét éhínség sújtja, de az ország vezetői elutasították a közvetlen dél-koreai segítséget, és nem engedték be az újságírókat az éhínség által leginkább sújtott területekre.

Május közepén azonban áttörés történt: az észak-koreaiak megengedték, hogy a déliek közvetlen segítséget küldhessenek az északnak oly módon, hogy az élelmet tartalmazó zsákokon feltüntethetik, honnan származik a segély.

Észak-Korea a világ egyik legzártabb társadalma. „Az egész lakosság lassan haldoklik” – jegyezte meg egy amerikai professzor, aki május közepén tért haza Észak-Koreából.

Tudósítók megállapították, hogy az észak-koreai éhezést az afrikai éhínségekkel szemben az különbözteti meg, hogy itt mindenki egyszerre és lassan haldoklik. Persze a párt és a hadsereg elitje jobb élelmezésben részesül, de a fennmaradó élelmet az egész lakosság között egyenlően osztják el.

Ilyen az igazi „szocialista éhínség”!

A WFP szakértője 1997 tavaszán kijelentette: nagyon lassan kialakuló, de roppant pusztító éhínségre lehet számítani.

Az ebben az időben Észak-Koreába látogatók arról számoltak be, hogy az ország egyes vidékein az élet gyakorlatilag megbénult, mivel nagyon súlyos az üzemanyaghiány.

Az állatokat már mindenütt levágták.

Gyógyszerből is súlyos hiányt szenvednek, és az emberek a fák kérgét eszik, ám a hadseregnek saját ellátási rendszere van. Áprilisban egy külföldi meglátogatott egy óvodát. A gyermekek olyan gyengék voltak, hogy a hivatalos köszöntődalt is alig tudták elénekelni. Az emberek, ahol csak tudnak, zöldséget termesztenek, de gyakran arra kényszerülnek, hogy fűvel és a fák kérgével csillapítsák éhségüket.

1997. október 8-án Kim Ir Szen fia, Kim Jong Il hivatalosan átvette a Koreai Munkapárt vezetését. Egyes segélyszervezetek arról tudósítottak, hogy halvány jelek arra utalnak: a diktatúra bizonyos reformlépéseket tett az ország túlélése érdekében. Ugyanakkor – mutattak rá a jelentések – folytatódik személyi kultusz: az észak-koreai külügyminiszter állítása szerint Kim Jong Il már „eddig is számos halhatatlan hőstettet vitt végbe” és „népünk feltétlen bizalmát élvezi.”

A WFP 1997 szeptemberi jelentése arról számolt be, hogy az észak-koreai gyermekek 17%-a súlyosan alultáplált, azaz a normális testsúly 30%-a alatti súlyú, és ha nem érkezik megfelelô segély, meredeken fog nőni a gyermekhalandóság.

Tavaly ősszel ötmillió ember éhezett, köztük 800000 gyermek, akiknek egytizede az éhhalál szélén állt.

A World Vision nevű amerikai szervezet jelentése azt állítja, hogy a halálos áldozatok száma 1997-ben 500 ezer és 2 millió között mozog. Más szervezetek szerint ez a becslés túl magas, de a Német Vöröskereszt álláspontja szerint a második világháború óta a legsúlyosabb éhezésről van szó, és havonta tízezer a gyermekkorú áldozatok száma. A Reuters szerint a napi fejadag 100 gramm és az emberek arra kényszerülnek, hogy fűrészport és füvet egyenek.

A segélyszervezetek arra törekedtek, hogy az élelmiszersegély közvetlenül a gyermekekhez jusson el, és a nemzetközi segélyszervezetek felügyelete következtében ebben jelentős sikereket értek el.

Az észak-koreai élelmiszerhiányt sokan csakis az 1995. és 1996. évi heves áradásokkal és az 1997. évi aszállyal magyarázták, és figyelmen kívül hagyták, hogy az ország teljes gazdasága is összeomlott.

(A Szovjetunió 1991. évi felbomlását követően az ország legfőbb segélyforrása, kőolajszállítója és legfontosabb exportpiaca megszűnt létezni.)

1998 januárjában a gazdasági válsággal küszködő Dél-Korea elfogadta az IMF pénzügyi reformtervezetét, mely egyfelől az állami kiadások területén szigorú takarékossági intézkedéseket ír elő, megszünteti a külföldiek koreai vállalatokban történő részvényjegyzési jogának korlátozását, kötelezi az ország vállalatait, hogy az eddigieknél részletesebb pénzügyi kimutatások készítsenek, másfelől 60 milliárd (hatvanezer millió) dollár segéllyel segíti meg Dél-Koreát.

1998. január 6-án a WFP a világ kormányaihoz és népeihez fordulva 378 millió dolláros segélyt kért Észak-Korea számára. (Becslések szerint az ország 1998. évi élelmiszerszükséglete 4.6 millió tonna, de saját termése mindössze 2.6 millió és csak 700.000 tonna élelmiszer importját tudja biztosítani.) A WFP a tavalyi 4,7 millió fővel szemben az idén 7,5 millió észak-koreai segélyezését tervezi. Míg a WFP jelenleg az összes hat évnél fiatalabb gyermeket segíti, az új segélyprogram majdnem az összes 12 évnél fiatalabb gyermek segélyezését tenné lehetővé. Élelmiszersegélyt kapnának a terhes nők, a rokkantak és a kórházi ápoltak.

Az amerikai külügyminisztérium még aznap nyilatkozó szóvivője, James P. Rubin szerint 1997-ben országa – az összes nemzet közül a legnagyobb mennyiséget rendelkezésre bocsátva – 50 millió dollár értékben 170.000 tonnás élelmiszersegélyt adományozott Észak-Koreának. A szóvivő leszögezte: „Az USA alaposan meg fogja vizsgálni a WFP kérését, és konzultálni fog más országokkal is. A szükséget szenvedő észak-koreai gyermekek érdekében eddig is minden esetben pozitívan válaszoltunk a korábbi segélykérésekre.”