A magyar ember híres éles eszéről és vendégszeretetéről, valamint módfelett találékonyan megbuherálja a villany- és gázórát, szuperspéci antennával lopja a szomszéd kábeltévéjét, sőt némelyik merészebb magyar az autógyártástól sem idegenkedik, amint azt képeink bizonyítják.2007. február 11., vasárnap
Barkácsautó (közlekedés Budapesten)
A magyar ember híres éles eszéről és vendégszeretetéről, valamint módfelett találékonyan megbuherálja a villany- és gázórát, szuperspéci antennával lopja a szomszéd kábeltévéjét, sőt némelyik merészebb magyar az autógyártástól sem idegenkedik, amint azt képeink bizonyítják.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Bejegyzések
15 megjegyzés:
NNCL388-332v1.0
KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK
SZERKESZTI KUCZKA PÉTER
Fred Hoyle – John Elliot
Androméda
TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS REGÉNY
KOZMOSZ KÖNYVEK
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Fred Hoyle-John Elliot: A For Andromeda, Corgi Books
© 1962 by Professor Fred Hoyle and John Elliot
Fred Hoyle-John Elliot: Androméda Breakthrough, Corgi Books
© 1964 by Professor Fred Hoyle and John Elliot
FORDÍTOTTA GÁLVÖLGYI JUDIT
A FEDÉL KORGA GYÖRGY MUNKÁJA
© Gálvölgyi Judit, 1981
Hungarian translation
HU ISSN 0324-5225
ISBN 963 211 417 5
Kozmosz Könyvek, Budapest
Felelős kiadó: Szilvásy György igazgató
Alföldi Nyomda (232.66-15-2), Debrecen, 1981
Felelős vezető: Benkő István igazgató
Felelős szerkesztő: Fazekas László
A szöveghűséget ellenőrizte: Zentai Éva
Műszaki vezető: Haas Pál
Képszerkesztő: Moldova Zsuzsa
Műszaki szerkesztő: Kellermann József
60 000 példány, terjedelem: 27 (A/5) ív, IF 4027
TARTALOM
A – mint Androméda
I. Az érkezés
II. A bejelentés
III. Az elfogadás
IV. A várakozás
V. Atomok
VI. A riadó
VII. Analízis
VIII. Aggodalom
IX. Akceleráció
X. Az eredmények
XI. Az ellenszer
XII. A megsemmisülés
Androméda-áttörés
I. Változékony horizont
II. Hidegfront
III. Viharjelzés
IV. Szélroham
V. Meleg és napsütés
VI. Ciklon
VII. Viharközpont
VIII. Előrejelzés
IX. Depresszió
X. Forgatag
XI. Tornádó
XII. Tiszta égbolt
A – MINT ANDROMÉDA
I. AZ ÉRKEZÉS
Fényben úszott az ég, amikor. Bouldershaw Fell közelébe értek. Judy a professzor mellett ült, a szolgálati autó hátsó ülésén, amely Bouldershaw városából a nyílt fenyér felé suhant; a lány reménykedve kémlelt ki az ablakon, de már majdnem a domb gerincén jártak, amikor megpillanthatták a rádióteleszkópot.
Hirtelen ott állt előttük: három hatalmas oszlopa a csúcsnál háromszög alakú boltívet formálva hajolt össze, sötéten és kérlelhetetlenül tört az alacsony égbolt felé. Az oszlopok között, a földbe süllyesztve, stadionnyi nagyságú betonteknő helyezkedett el, föntről pedig, a boltív csúcsáról egy kisebb fémteknő tekintett lefelé, és célozta meg hosszú antennájával a földet. Az egész szerkezet nagysága eleinte nem volt szembeszökő; egyszerűen csak nem volt összhangban a tájjal. Csak amikor a kocsi odaért és megállt alatta, eszmélt rá Judy, hogy milyen nagy. Semmihez sem hasonlított, amit valaha is látott – annyira teljesen és erőteljesen önmaga volt, mint egy szobor.
De a szemük előtt föltáruló hatalmas szerkezetben minden furcsasága ellenére sem volt semmi különösebben vészjósló, ami figyelmeztette volna a professzort meg a lányt a belőle kibontakozó csodálatos és végzetes jövendőre.
A kocsiból kiszállva egy pillanatig engedték, hogy a lágy, édes levegő átjárja fejüket és tüdejüket, aztán fölbámultak a három hatalmas oszlopra, a magasban csillogó fémreflektorra és a sápadt, távoli égboltra. Néhány alacsony épület és kisebb antennacsoport tarkította körülöttük a kopár dombtetőt, s az egészet drótkerítés fogta körül. Csönd volt, csak a szél járt az oszlopok között, és a pólingok rikoltoztak, a professzor és a lány szinte érezte, ahogyan a nagy beton- és fémfül feszülten figyeli a csillagokat.
Azután a professzor megindult a főépület felé – az alacsony, kőhomlokzatú ház félig elkészült bejáratához frissen fektetett út vezetett. A munkások éppen akkor illesztették a helyükre és festették be a kapuoszlopokat meg az irányítótáblákat: minden nagyon újnak és rikítónak hatott a lágy, sötét dombtetőn.
– Van itt mindenféle kiegészítő létesítmény – mondta a professzor, és finom mozdulattal körbemutatott. – Ebben az épületben van a központi vezérlő.
A professzor hatvanas éveiben járt, törékeny volt, elegáns és barátságos, mint egy háziorvos.
– Ez aztán szép kisbaba – mondta Judy.
– Kisbaba? A legnagyobb kisbaba, amit valaha is a világra hoztam. Tízévi munkám.
Rákacsintott a lányra, és apró, fekete cipői máris kopogtak fölfelé, a központi vezérlő irányában.
A bejárati csarnok még nem készült el, de máris ismerős képet mutatott: az elmaradhatatlan faburkolatú mennyezet, az elmaradhatatlan szőnyegpadló, az egyszínűre festett téglafalak és a fénycsővilágítás mind megszokott volt. Egy fali telefon, egy ivókút, két kisebb ajtó az oldalfalakon, meg egy dupla ajtó a bejárattal szemben; nagyjából ez volt minden. A dupla ajtó mögül gyönge, sziszegő hang hallatszott. Amikor a professzor kinyitotta az ajtót, a sziszegés fölerősödött. Olyan volt, mint a légköri zavarok a rádióban.
Miközben áthaladtak a dupla ajtón, egy férfi jött velük szembe, a takarítók barna köpenyében. Tekintete egy pillanatra találkozott Judy tekintetével, de mielőtt még a lány szóra nyithatta volna az ajkát, a férfi elfordította a fejét.
– Jó estét, Harries – mondta a professzor.
A szoba, ahová beléptek, a vezérlőterem volt, az obszervatórium központja. A terem túlsó falán megfigyelőablak nyílt a kinti gigantikus szoborra, az ablakkal szemben pedig tömör fémpult állt, mint egy orgona klaviatúrája, nyomógombokkal, lámpákkal és kapcsolókkal fölszerelt műszerfallal. A pultnál több fiatalember dolgozott, akik időnként adataikat egyeztették a pult két oldalán magas fémszekrényekben álló kompjútereken. Az egyik oldalfalat csillagok optikai teleszkóppal készült fényképeinek nagyításai borították, a másik, kétharmadrészt üvegből készült válaszfal mögött további fiatalemberek dolgoztak műszereiken, a belső teremben.
– Itt bent lesz a megnyitó ünnepség – mondta Reinhart.
– A miniszter hol fogja eltörni a pezsgősüveget, vagy átvágni a szalagot, vagy amit akar?
– A pultnál. Hogy megindítsa, megnyom egy gombot a vezérlőpulton.
– Még nem működik?
– Még nem. Átviteli próbákat végzünk.
Judy az ajtóban állt, és próbálta fölfogni a látottakat. Az a fajta jó külsejű fiatal nő volt, akit inkább csinosnak mondanak, mint szépnek. Üde arcbőr, élénk, értelmes arc és nagyon megnyerő, kicsit félszeg tartás. Lehetett volna ápolónő vagy a Biztonsági Szolgálat tisztje, vagy akár csupán egy jó sportbarát-iskola végzős növendéke. Meglehetősen nagy keze és sötétkék szeme volt. A hóna alatt egy köteg papírt és rajzot szorongatott, időnként előhúzott egyet-egyet, és úgy nézegette, mintha magyarázatot kapna belőle a látottakra.
– Ez a legnagyobb rádióteleszkóp, nos, a világon. – A professzor boldog mosollyal nézett körül a teremben. – Persze, nem akkora, mint egy interferométer, de irányítható. A fönti kis reflektor segítségével meg lehet változtatni a fókuszt, és így nyomon követhetünk bármilyen forrást az égen.
– Ezekből azt sütöttem ki – mutatott Judy a papírjaira –, hogy vannak más, ugyanígy működő rádióteleszkópok is.
– Vannak. Voltak már – 1960-ban is, amikor ehhez hozzákezdtünk, pedig az régen volt. De nem ilyen érzékenyek.
– Mert ez nagyobb?
– Nem egészen. Azért is, mert nekünk jobb vevőberendezésünk van. Ez pedig magas jel-zaj arányt biztosít nekünk. Mindez ott helyezkedik el.
Kicsiny, finom ujjával az üvegfal mögötti teremre mutatott.
– Tudja, mindaz, amit a legtöbb csillagászati forrásból, például a rádiócsillagokból, föl tudunk fogni, csupán egy nagyon gyönge elektromos jel, és mindenféle zajjal keveredik, amik az atmoszférából, a csillagközi gázból, az ég tudja, miből, igen, valóban csak az ég tudja, miből származnak.
Precíz, tárgyilagos tenor hangon beszélt, mint az orvos a nátháról. Hangjából nem érződött ki sem a nagyszerű teljesítmény, sem a fantázia.
– Olyan forrásokat is meghallanak, amelyeket mások nem képesek meghallani? – kérdezte Judy.
– Reméljük. Ez a lényege az egésznek. De engem meg ne kérdezzen, hogy hogyan. Egy munkacsoport fejlesztette ki. – Szerényen lesütötte a szemét. – Fleming doktor és Bridger doktor.
– Bridger? – Judy hirtelen fölkapta a fejét.
– Fleming az igazi agytröszt. John Fleming. – Udvariasan átszólt a terem túlsó felére: – John!
A vezérlőpultnál dolgozó csoportból kivált egy fiatalember, és megindult feléjük.
– Hello! – mondta a professzornak. Judyról nem vett tudomást.
– Ha volna egy perced, John. Doktor Fleming. Miss Adamson.
A fiatalember rápillantott Judyra, azután odakiabált a vezérlőpulthoz:
– Halkítsátok már le azt a rohadt recsegést!
– Mi ez? – kérdezte Judy. A légköri zavarok halk sziszegéssé csöndesedtek. A fiatalember vállat vont.
– Többnyire csillagközi zaj. A világmindenség tele van elektromos töltésű anyagokkal. Amit mi fölfogunk, az ezeknek a töltéseknek az elektromos sugárzása, és ezt zajnak halljuk.
– A világmindenség háttérzenéje – tette hozzá Reinhart.
– Ezeket a szövegeket nyugodtan megtarthatja, prof – mondta a fiatalember némi baráti gúnnyal. – Tartsa meg Jacko sajtótájékoztatóira.
– Jacko nem jön vissza.
Fleming kissé meglepődött, Judy pedig a homlokát ráncolta, mint akinek nem jut eszébe valami. – Kicsoda? – kérdezte a professzortól.
– Jackson, az elődje. – Fleminghez fordult. – Miss Adamson az új sajtófőnökünk.
Fleming kedvetlenül nézett a lányra.
– Hát, az egyik jön, a másik megy, nem igaz? Örökli Jacko szféráit is?
– Az micsoda?
– Kedves ifjú hölgyem, majd nemsokára megtudja.
– Meg akarom mutatni neki a berendezést csütörtökre – mondta a professzor. – A hivatalos megnyitóra. Az ő dolga lesz a sajtó.
Fleming sötét, elgondolkodó arca inkább szórakozott volt, mint mogorva, de fáradtnak és keserűnek látszott. Erős közép-angliai kiejtéssel morogta:
– Ó igen, a hivatalos megnyitó! Az összes színes lámpa ég. A csillagok égi kórusa a Rule Britanniát énekli, én meg a kocsmában ülök.
– Remélem, John, hogy itt leszel. – A professzor hangja kicsit bosszúsan csengett. – Addig is, talán körülvezethetnéd Miss Adamsont.
– Nem szükséges, ha dolga van – mondta Judy halk, ellenséges hangon. Fleming most nézett rá először érdeklődéssel.
– Mennyit tud róla?
– Még nagyon keveset – mutatott Judy a papírjaira. – Ezekre támaszkodom.
Fleming fáradtan fordult a terem felé, és széles mozdulattal körülmutatott.
– Hölgyeim és uraim, ez itt a világ legnagyobb és legújabb rádióteleszkópja, arról nem is beszélve, hogy a legdrágább is. Felbontó képessége tizenöt-hússzor nagyobb, mint bármely más berendezésé, és természetesen, a brit tudomány csodája. Hogy a mérnöki munkáról ne is beszéljek. A felfogó elemek – kimutatott az ablakon – irányíthatók, így hát nyomon tudják követni bármely égitest pályáját az égbolton. Most már mindent el fog tudni mondani nekik, nemde?
– Köszönöm – mondta Judy fagyosan. A professzorra nézett, de az csupán kissé zavartnak látszott.
– Sajnálom, hogy zavartunk, John – mondta.
– Szóra sem érdemes. Szíves örömest. Bármikor.
A professzor kedves, doktor bácsis mosolyával Judyhoz fordult.
– Majd én megmutatom magának a berendezést.
– Azt akarod, hogy csütörtökön működjön, ugye? – kérdezte Fleming. – Őminisztersége tiszteletére.
– Igen, John. Rendben lesz?
– Legalábbis látszólag. A nagyfejű nem fogja tudni, hogy működik-e. A firkászok sem.
– Én szeretném, ha működne. – Aha.
Fleming sarkon fordult és visszament a vezérlőpulthoz. Judy arra számított, hogy a professzor mindjárt robban, vagy legalábbis megsértődik, de az csak bólintott, mint aki diagnózist konstatál.
– Egy olyan fiút, mint John, nem lehet sürgetni. Néha hónapokig kell várni egy ötletre. Évekig. De ha az ötlet jó, akkor megéri, nála pedig ez rendszerint így van. – Szomorkás mosollyal nézte Fleming távolodó hátát, ernyedt, kényelmes mozgását, rendetlen haját, ruháját. – A fiataloktól függünk, tudja. Ő készítette az összes alacsony hőmérsékletű berendezés tervét, ő meg Bridger. A vevőberendezések alapját alacsony hőmérsékletű felszerelések képezik, ez pedig nem az én területem. Van erről valahol egy brosúra – bizonytalanul a lány papírjaira mutatott. – Attól tartok, hogy túlságosan lestrapáltuk a fiút.
Sóhajtott és elindult a lánnyal az épület fölfedezésére. Megmutatta az éjszakai égbolt fali fényképeit, megnevezte és azonosította a nagy rádiócsillagokat, a világűrből általunk fölfogott hangok fő forrásait.
– Ez itt – magyarázta a fényképeket mutogatva – nem is csillag tulajdonképpen, hanem két teljes galaktika összeütközése; ez meg egy éppen fölrobbanó csillag.
– És ez?
– A Nagy Köd az Andromédában. Mi egyébként M31-nek nevezzük, hogy könnyebben össze lehessen téveszteni az autópályával.
– Ez az Androméda csillagképben van?
– Nem. Messze, messze azon túl. A Nagy Köd önmagában egy egész galaktika. Semmi sem olyan egyszerű, igaz?
A lány a csillagok fehér spiráljára pillantott és egyetértett.
– És kapnak onnan valami jelet?
– Sziszegést. Mint amit az előbb hallott.
A fal mellett nagy, plexiüveg éggömb állt, a középpontját képező sötét gömb körül fehér golyók keringtek, mint az elektronok a fizikusok atommodelljén.
– Jacko szférái! – kacsintott a lányra a professzor. – Vagy Jacko bolondériája, ahogy itt hívják. A Föld közelében keringő tárgyak modellje. A fehér golyók műbolygókat, ballisztikus rakétákat és csupa ilyesmit jelképeznek. Kész vaskereskedés. Az ott, a közepén, a Föld.
A professzor egy finom legyintéssel elintézte az egészet.
– Azt hiszem, nyugodtan elmondhatjuk róla, hogy trükk az egész. Jacko azt hitte, hogy ez érdekelni fogja a kormányunktól érkező vendégeket. Természetesen szemmel kell tartanunk mindazt, ami a Föld közelében történik, de az ilyesfajta gépekre kár pénzt pocsékolni. A hadügy mégis megköveteli, hogy ilyeneket csináljunk, mi pedig csak úgy tudjuk megszerezni a számunkra szükséges pénzt, ha megdézsmálhatjuk a honvédelmi költségvetést. – Úgy beszélt, mint egy komisz kölyök, aki élvezi a csínytevését. Apró, manikűrözött kezének egy jellegzetes gesztusával átfogta a termet meg a kinti hatalmas szerkezetet. – Mindez huszonöt millióba vagy még többe került.
– Szóval itt katonai érdekeltség is van?
– Igen. De ez az én intézetem – pontosabban a Tudományügyi Minisztériumé. Nem a maga minisztériumáé.
– Most már a maga személyzetéhez tartozom.
– Nem az én kívánságomra. – Modora hűvössé vált, ami pedig még akkor sem történt meg, amikor Fleming gorombáskodott vele; de végül is Fleming a saját embere volt,
– Tudja még valaki, hogy miért vagyok itt? – kérdezte Judy.
– Én senkinek sem mondtam meg.
A professzor témát váltott, és átvezette a lányt egy másik terembe, ahol gondosan ellenőrizte a vevőberendezést és a kommunikációs felszerelést.
– Mi csupán egyetlen láncszem vagyunk a világot körbefogó obszervatóriumok láncában, ha nem is a leggyöngébb láncszem. – Őszinte örömmel nézett körül a kapcsolók, huzalok és műszerállványok között. – Amikor mindezt elkezdtük összerakni, nem éreztem magam öregnek, de most annak érzem magam. Van egy ötleted, amiről úgy véled: "Ezt kell tennünk", és az egész csupán a következő lépésnek látszik. Többnyire egy egészen kicsike lépésnek. Azután hozzákezdesz: tervek, kutatások, bizottságok, épületek, politika. Eltelik az életedből egy óra itt, egy hónap ott. Reméljük, hogy beválik! Oh, de itt van Whelan! Ennek az egész részlegnek ő a szakértője.
És bemutatta Judyt egy tésztaképű fiatalembernek, akinek ausztrál kiejtése volt, és úgy szorongatta a lány kezét, mint valami tárgyat, amit korábban ő veszített el.
– Nem találkoztunk mi már valahol?
– Nem hiszem. – Judy ártatlan, nagy, kék szemekkel nézett rá, de a férfit nem lehetett ilyen könnyen leszerelni.
– Én biztos vágyók benne.
A lány tétovázott, és segélykérőén nézett körül. Harries, a takarító, a terem túlsó felén állt, és amikor a lány pillantása találkozott az övével, alig észrevehetően megrázta a fejét. Judy visszafordult Whelanhez.
– Nem emlékszem.
– Talán Woomerában…
A professzor visszakalauzolta a lányt a központi vezérlőterembe.
– Hogy is hívták azt a fiatalembert?
– Whelan.
Judy beírt valamint a noteszébe. A vezérlőpultnál megszűnt a nyüzsgés, csupán egyetlen fiatalember ült az ügyeletes mérnöki székben és ellenőrizte a kapcsolótáblákat. A professzor odavezette hozzá a lányt.
– Halló, Harvey.
A fiatalember fölpillantott, és félig fölemelkedett székéből.
– Jó estét, Reinhart professzor.
Ez legalább udvarias volt. Judy kitekintett az ablakon a kinti nagy szerkezetre, a puszta fenyérre meg a mélybíborba forduló égre.
– Ismeri a működési elvét? – kérdezte Harvey a lányt. – Az égből érkező valamennyi rádiókisugárzás beleütközik a teknőbe, és visszaverődik az antennához, a benti berendezések pedig mindezt veszik és rögzítik. – Harvey az üvegfal mögé mutatott. Judy nem pillantott föl, mert félt, hogy meglátja Whelant, de a férfi – buzgón, kitartóan és kifejezéstelen hangon – rövidesen más irányba terelte a figyelmét. – Ezek a kompjúterek bemérik az oldalszögét és szögmagasságát, és követik a mozgását bármely forrásnak, amit csak célba veszünk. Van egy szervoösszekötő szerkezet…
Judynak végül sikerült kimenekülnie az előcsarnokba, ahol egy percig kettesben maradhatott Harriesszel.
– Távolítsa el Whelant – mondta.
Bőröndjét a szállodában hagyta, a városban, mert úgy ment föl a dombra, hogy nem nagyon tudta, mire is számítson. Járt már a szolgálat számos intézményében, és jó néhányban szolgált is, biztonsági tisztként, Fylingdalestől a Karácsony-szigetekig. Whelannel – Judy ezt jól tudta – egy rakétakilövő pályán találkozott, Ausztráliában. Harriesszel pedig szolgálati úton járt Malvernben. Judy nem tartotta magát kémnek, mégis kellemetlen munkának tartotta, hogy a kollégáiról írogasson jelentéseket; de a Belügyminisztérium ragaszkodott hozzá, hogy Judyt vagy valaki mást a Hadügyminisztérium biztonsági osztályáról helyezzenek át a Tudományügyi Minisztériumhoz, és a feladat az feladat. Azok az emberek, akikkel Judy korábban együtt dolgozott, mindig ismerték a lány feladatát, éppen ezért Judy eddig mindig kötelességének érezte, hogy védelmezze a munkatársait. Most azonban maguk a munkatársak voltak a gyanúsítottak, és Judyt sajtótájékoztatási besúgóként sózták rájuk, aki körülszaglászhat és kérdéseket tehet föl, anélkül hogy fölkeltené a többiek gyanakvását. Reinhart tudott a dologról, és nem volt az ínyére. Magának Judynak sem tetszett. De a munka az munka, ez pedig – legalábbis Judyt így tájékoztatták – fontos munka volt.
A szerepét könnyen el tudta játszani: olyan becsületesnek, olyan őszintének, olyan igazi jó kollégának látszott. Nem is kellett volna mást tennie, csak üldögélni, figyelni és hallgatni. De az itt dolgozó emberekkel mindez nem volt olyan egyszerű; nekik külön világuk, külön értékrendszerük volt. Hát kicsoda ő, hogy ítélkezzen fölöttük, vagy részt vegyen a megítélésükben? Amikor Harries bólintott és elballagott, hogy teljesítse a lány kívánságát, Judy hirtelen megvetést érzett a férfi iránt, de önmaga iránt is.
A professzor rövidesen távozott, és Judyt John Fleming gondjaira bízta.
– Bizonyára ki tudod tenni az Oroszlánnál, amikor visszamész Bouldershaw-ba. Ott lakik.
A lépcsőig kísérték az öreget,
– Olyan kedves ember – mondta Judy.
– Szívós, mint a kullancs – morogta Fleming.
Egy laposüveget húzott elő a zsebéből, és ivott belőle. Azután odanyújtotta a lánynak. Judy visszautasította az italt, erre Fleming húzott még egyet az üvegből, a lány meg csak nézte, amint ott állt az előcsarnok fényében, a fejét hátravetve, és ádámcsutkája föl-alá járt, ahogy nyelte az italt. Rettenetesen idegesnek látszott; talán igaza volt Reinhartnak – túlságosan kihasználták. De volt valami más is ebben az emberben – mintha egy dinamó belülről állandóan föltöltené.
– Kuglizik? – Úgy látszott, hogy a férfi közönye a lánnyal szemben fölengedett. Talán az ital. – Bouldershaw-ban van egy tekepálya. Jöjjön, szálljon be a mi falusi szórakozásunkba.
Judy habozott.
– Ugyan, jöjjön már! Nem hagyom itt magát ezeknek a bolond csillagászoknak.
– Maga nem csillagász?
– Azt hitte? Hűtőkeverékek, kompjúterek, az az én melóm. Nem ez az égi-légi ostobaság.
Elindultak a kis betonpálya felé, ahol a férfi kocsija állt. A teleszkóp csúcsán vörös jelzőlámpa égett, mögötte pedig, a sötét égbolton, föltűntek a csillagok. Néhány csillag az oszlopok magas csúcsai között ragyogott, mintha már az emberek hálójába került volna. A kocsihoz érve Fleming visszanézett a csúcsra.
– Van egy érzésem – mondta, és a hangja nyugodtabb volt, egészen lágy és csöppet sem agresszív. – Úgy érzem, hogy a fizikai tudományokban a nagy ugrás szakaszához értünk.
Hozzálátott, hogy fölnyissa kis sportkocsijának vászontetejét, közben Judy átment a túloldalra.
– Hadd segítsek.
A férfi alig vett róla tudomást.
– Elérkezik a pillanat, és valahol, mai ismereteink peremén, egyszerre csak – bumm! – áttörünk. Valami új területre. És ez megtörténhet itt is. Ezzel a szerkentyűvel. – Hátralökte a tetőt az ülés mögé. – "Filozófia van abban a nagy könyvben, amely örökkön-örökké nyitva áll előttünk. A világegyetemre gondolok." Ki írta ezt?
– Churchill?
– Churchill! – a férfi nevetett. – Galilei! "A matematika nyelvén íródott." Ezt mondta Galilei. Jó ez a szöveg egy sajtótájékoztatóhoz?
Judy bizonytalanul nézett Flemingre, nem tudta, hogyan fogadja a dolgot. A férfi kinyitotta a lánynak az ajtót.
– Menjünk.
Az út egyik ága Lancashire, a másik Yorkshire felé vezetett. A yorkshire-i ág hosszú völgyön futott végig, ahol a folyó partján szinte mérföldenként egy-egy régi malom állt, egészen Bouldershaw városáig. Fleming túl gyorsan hajtott, és közben állandóan morgott.
– Az agyamra mennek… Megy a hajrá, hogy minden kész legyen a miniszteri megnyitóra!… Az öreg prof azért izzad, hogy fölkerüljön a kitüntetendők listájára; a minisztériumi banda meg folyton piszkálódik és kötekedik. Tulajdonképpen ez az egész csak egy laboratóriumi fölszerelés. De mert nagy, és mert egy vagyonba kerül, köztulajdon lesz. Az öreget nem hibáztatom. Neki elkapták a nyakát. Túl magasra dugta a fejét, és most eredményeket kell produkálnia.
– Miért, nem fog?
– Nem tudom.
– Azt hittem, maga csinálta a fölszerelést.
– Én meg Dennis Bridger.
– És dr. Bridger most hol van?
– A tekepályán. Remélem, fönntartott nekünk egy pályát meg egy üveg piát.
– Van saját üvege is.
– Mit ér egy üveg? Túl száraz hely ez.
Miközben a sötét, girbegurba úton kanyarogtak, Fleming mesélni kezdett Judynak Bridgerről meg önmagáról. Mindketten a birminghami egyetemen tanultak, azután pedig együtt kezdték meg kutatásaikat a cavendish-i egyetemen. Fleming elméleti ember volt, Bridger pedig gyakorlati, fejlesztési matematikus és mérnök. Bridger hivatásos volt; aki képes rá, hogy a maga területén elérje a maximumot. Fleminget csak a kutatás érdekelte, a tényeken kívül mindenre fütyült. De mindketten megvetették azt az egyetemi rendszert, amiben fölnőttek, és így összetartottak. Reinhart már évekkel ezelőtt fölfedezte őket önmaga és az új teleszkóp számára. És minthogy Reinhart a nyugati világ talán legkiválóbb és legtekintélyesebb asztrofizikusa volt, ugyanakkor pedig született vezető és a tehetségek született fölfedezője is, a fiúk habozás nélkül vele tartottak, Reinhart pedig támogatta, bátorította és atyailag gyámolítottá őket a fejlesztés hosszú és fáradságos munkájában.
Ahogy Fleming beszélt, nyers hangvétele mögött könnyű volt észrevenni azt a kölcsönös bizalmat, ami a professzorral összefűzte. Ugyanakkor Bridger unott volt és nyugtalan. Ő már befejezte a munkáját. És Fleming szerint, szerénység és önteltség nélkül elmondhatták, hogy a világ legjobb szerkentyűjét csinálták meg az öregfiúnak.
A lányról Fleming nem kérdezősködött, Judy pedig hallgatott. Fleming az Oroszlán bárjában várakozott, míg Judy fölszaladt a szobájába. Mire a tekepályára értek, a férfi már meglehetősen rossz állapotban volt.
A moziból átalakított tekepálya neon fényárjával kiemelkedett a sötét, vén malomvárosból. A közönségén sem látszott, hogy a város macskaköves utcáiról verődött össze. Többnyire fiatalok voltak. Farmernadrágban, motoros dzsekiben, jelmondatos trikóban, kefehajjal. Nehéz volt elképzelni róluk, hogy az öreg, teraszos házakban élnek, a szurtos yorkshire-i völgyben. A beszédet elnyomta az áradó zene meg az a robaj és csattogás, amivel a golyók és a bábuk a pályák fapalánkjához csapódtak. Fél tucat pálya volt, az egyik végükön tíz-tíz bábu, a másikon egy állvány golyó, egy fölíró tábla, egy pad, meg némi hely a játékosoknak. Ha a golyó a célba talált, egy automata kapu ismét fölállította a bábukat, a golyót pedig visszalökte a rakáshoz, a játékosok tartózkodási helyére. A gurítás feszült, atletikus pillanatát kivéve a játékosokat csöppet sem érdekelte a játék, ténferegtek a teremben, beszélgettek, üvegből itták a kólát. Az egész légkör sokkal amerikaiasabb volt, mint maga a mozi volt annak idején, mintha az amerikai életforma átszakította volna a filmvásznat, és elárasztotta volna a nézőteret. Ez egyébként, ahogy Fleming megjegyezte, piszokul jellemző volt a dolgok általános menetére.
Bridger, ez a kicsi, tüskés, Fleminggel körülbelül egyidős ember, az egyik pályán tekézett egy cinóberpiros blúzt és feszes, sárga nadrágot viselő, gömbölyű idomú lány társaságában. A lány olyan magasra húzta föl a haját és a keblét, amilyen magasra csak lehetett, a sminkjét egy balerina is megirigyelhette volna és úgy mozgott, mint egy hollywoodi kóristanő; de amint a száját kinyitotta, csak úgy dőlt belőle Yorkshire. Elég ügyesen gurított, majd visszajött, rádőlt Bridger vállára, és szopni kezdte az egyik ujját.
– Jaj, lehorzsolódott a bőröm.
– Ez Grace – Bridger kicsit szégyellte a lányt. A férfi koravén volt, ráncos és ideges és szánalmas, fantáziátlan sportruhájában úgy festett, mint valami postatiszt szombat reggel. Bizonytalanul kezet rázott Judyval, és a lány megjegyzésére, hogy "Már hallottam magáról", gyors, aggodalmas pillantást vetett Judyra.
– Miss Adamson – mondta Fleming, és egy kis whiskyt töltött Bridger kólájába –, Miss Adamson, a mi új kis stréberünk, hölgy-stréberünk, sajtófőnökünk.
– Mi a keresztneved, édesem? – érdeklődött Grace.
– Judy.
– Nincs egy kis ragtapaszod, édesem?
– Ej már, kérj a pultnál! – mondta türelmetlenül Bridger.
– A munkatársuk? – kérdezte Judy Flemingtől.
– Bennszülött tehetség. Dennis tulajdona. Nekem nincs időm ilyesmire.
– Kár – mondta Judy. De Fleming mintha nem is hallotta volna. Húzott még egyet az üvegből, azután bizonytalan léptekkel megindult a tekézők felé. Bridger bizalmas hangon fordult Judyhoz:
– Mit hallott rólam?
– Csak azt, hogy dr. Fleminggel dolgozott.
– Ez a meló nem az én tésztám. – Bánatosnak látszott, az orrát pedig úgy mozgatta, mint egy nyúl. – Az iparban az itteni fizetésem ötszörösét kapnám.
– És ezt akarja?
– Mihelyt működni kezd az a masina a dombon, már itt sem vagyok. – Úgy nézett Fleming után, mint egy összeesküvő, majd visszafordult a lányhoz. – John persze maradni fog, megvárja az ezeréves évfordulót, és mielőtt bármit is találna, megöregszik, öreg lesz és köztiszteletben álló. És szegény.
– És valószínűleg boldog.
– John sohasem lesz boldog. Túl sok az esze.
– Ki iszik túl sokat? – Fleming visszatántorgott hozzájuk, és fölírta a találatát.
– Te.
– Rendben van, túl sokat iszom. Testvér, valamibe csak kell kapaszkodni.
– Akkor mire jók a korlátok? – kérdezte Bridger az orrát mozgatva.
– Nézd – Fleming lezöttyent melléjük a padra –, állandóan a korlátok mentén haladsz, azután teszel még egy lépést, és a korlátok egyszerre csak nincsenek ott. Galileiről beszéltünk, de miért? Mert ő volt a reneszánsz. Ő, meg Kopernikusz, meg Leonardo da Vinci. Az volt az a kor, amikor azt mondták, "Bumm!" és ledöntették az összes korlátokat, és a saját lábukon kellett megállniuk a hatalmas, nyílt világmindenség kellős közepén.
Összeszedte magát, és fölvett egy újabb nehéz golyót az állványról. Hangja a zene és a játék zaja fölé kerekedett:
– Azóta az emberek új korlátokat állítottak föl. De a mi korunk egy új reneszánsz! És egy napon, amikor senki sem veszi észre, amikor mindenki csak politikáról, futballról meg pénzről fog beszélni – Fleming odahajolt Bridgerhöz –, akkor hirtelen minden általunk ismert korlát le fog dőlni – bumm! – ilyen egyszerűen!
Nagyot lendített a golyón, és lesodorta az asztalról a kólásüvegeket.
– Hé! Vigyázz, te őrült! – Bridger fölpattant, és kezdte az üvegeket fölkapkodni, a kiömlött italt pedig zsebkendőjével fölitatni. – Sajnálom, Miss Adamson.
Fleming hátravetette a fejét, és nevetett.
– Judy, Judy a neve.
Bridger letérdelt, és dörzsölni kezdte a lány szoknyájára ömlött foltot.
– Sajnos magára ömlött.
– Nem számít – Judy nem nézett a férfira. Fleminget bámulta, zavartan és megbűvölten. Ekkor megszólalt a hangosbeszélő.
– Doktor Fleming, telefonja van, kérem.
Fleming néhány perc múlva visszajött, megrázta a fejét, hogy kitisztuljon és fölrángatta Bridgert a padról.
– Gyerünk, Dennis. Szükség van ránk.
Harvey egyedül volt a vezérlőteremben, a pultnál ült, és a vevőt hangolta. Az orra előtt az ablak olyan fekete volt, mint az iskolatábla. A hangszóróból kiszűrődő állandó, halk kattogástól eltekintve a szobában csönd volt. Kintről sem jött semmi nesz – Fleming kocsijának érkezéséig.
Fleming és Bridger belökték a lengőajtót, és a hirtelen fénytől pislogva megálltak. Fleming zavaros tekintete megállapodott Harveyn.
– Mi van?
– Figyeljetek – Harvey fölemelte a kezét, és mindhárman figyeltek.
A hangszóró recsegéséből, fütyüléséből és sziszegéséből kivált egy gyönge, de jól megkülönböztethető hang, ami szaggatottan, de kitartóan folytatódott.
– Morzejel – mondta Bridger.
– Nincs csoportosítva. Ismét figyeltek.
– Rövid és hosszú – mondta Bridger. – Világosan kivehető.
– Honnan jön? – kérdezte Fleming.
– Valahonnan az Andromédából. Végigpásztáztuk az eget.
– Mióta tart?
– Körülbelül egy órája. Már túl vagyunk a csúcsteljesítményen.
– Tudod irányítani a reflektort?
– Azt hiszem.
– Nem szabad – mondta Bridger. – Nyomkövetési kísérletet még nem végezhetünk.
Fleming nem vett róla tudomást.
– Van emberünk a szervo fölszerelésnél? – kérdezte.
– Igen, Fleming doktor.
– Akkor próbálják meg nyomon követni.
– Nem, figyelj rám, John – Bridger eredménytelenül próbálta megállítani Fleminget.
– Valami szputnyik lehet, vagy ilyesmi – mondta Harvey.
– Föllőttek valami újat? – Fleming faképnél hagyta Bridgert.
– Mi nem tudunk semmiről.
– Valaki fölküldhetett valami új dolgot – kezdett bele Bridger, de Fleming félbeszakította.
– Dennis – Fleming megpróbált tiszta fejjel gondolkozni –, menj, és készíts erről hangfelvételt, jó? Légy jó fiú. És lyukszalagon is rögzítsd.
– Nem lenne jobb előbb ellenőrizni?
– Majd azután.
Fleming elgondolkodva sétált ki az előcsarnokba, arcát az ivókút vízsugara fölé tartotta és megnedvesítette. Amikor frissen, ragyogva és meglehetősen józan állapotban visszatért a vezérlőterembe, Bridger már a felvételhez készülődött a műszerteremben. Harvey pedig éppen az ügyeletes mérnöknek telefonált. Amint a villanymotorok működni kezdtek, a lámpák hirtelen elhalványultak. A kinti fémreflektor némán és láthatatlanul mozgott, mozgásával kompenzálva a Föld forgását. A hangszóróból jövő hang kicsit fölerősödött.
– Ez a maximum?
– A jelzés nem túl erős.
– Hm – Fleming kihúzta a vezérlőpult egyik fiókját, és előhalászott egy katalógust. – Változtatta ez az izé a csillagászati koordinátáit?
– Nem tudnám megmondani. Nem követtem nyomon. De a koordinátái nem sokat változhattak.
– Szóval nincs orbitális pályán?
– Szerintem nincs. – Harvey aggodalmasan hajolt a hangszabályozók fölé. – Talán valami rádióamatőr morzejelzése verődik vissza a Holdról?
– Nem hangzik igazán morzejelzésnek, és a Hold sincs fönt.
– Akkor a Marsról vagy a Vénuszról. Remélem, nem járattam a bolondját veled.
– Azt mondtad, Androméda?
Harvey bólintott. Fleming a katalógust lapozgatta, olvasgatott és közben fülelt is. Most ismét nyugodt volt és szelíd, mint korábban, Judyval a kocsiban. Mint egy szorgalmas kisfiú.
– Rajta vagytok?
– Igen, Fleming doktor.
Fleming átment a vezérlőpulthoz, és bekapcsolta a rádiótelefont.
– Veszed, Dennis?
– Igen – Bridger hangja fémesen csöngött a hangszóróból. – De semmi értelme.
– Talán reggelre majd lesz. Megpróbálok némi fogalmat alkotni a távolságáról.
Fleming kikapcsolt, és a könyvvel a kezében a hátsó falon függő csillagászati táblázatokhoz ment.
Egy ideig némán dolgoztak. Csak az űrből érkező zaj hallatszott, miközben Fleming a zaj forrását kereste, Harvey pedig a nagy, néma teleszkóppal követte ezt a forrást.
– Mit gondolsz? – kérdezte végül Harvey.
– Azt hiszem, nagyon messziről jön.
Ezután már csak dolgoztak és figyeltek, a jelzés pedig egyre folytatódott, vég nélkül.
II. A BEJELENTÉS
Az 1960-as évek vége felé, amikor ezek a dolgok történtek, a Tudományügyi Minisztérium átköltözött egy új, üvegfalú épületbe, a Whitehall közelébe. A minisztérium berendezése és személyzete egyaránt elegáns volt, mintha csak bizonyítani akarnák, hogy a technológia egyenrangú a művészetekkel, és Michael Osborne, az állandó miniszterhelyettes a minisztérium fölöttébb kulturált tisztviselői közül is talán a legkulturáltabb volt. Bár a hivatalban többnyire tweedöltönyt viselt, ez az öltöny mindig a legfinomabb és a leghivatalosabb volt. Ritkán ült hatalmas íróasztalánál – sokkal gyakrabban az alacsony, márványlapos kávézóasztalka melletti könnyű székek egyikében.
Ott terpeszkedett elegánsan az azutáni reggelen is, hogy az üzenetet venni kezdték Bouldershaw Fellben, és az amerikai légierő képviselőjével, Charles G. Vandenberg tábornokkal beszélgetett. Az ablakközti lécrolettákon keresztül szabályos vonalakban hullott rá a fény.
Anglia abban az időben valami olyasmi volt, mint egy ostromlott ország előretolt főhadiszállása: ez a körzet pedig fölölelte egész Nyugat-Európát és Észak-Amerikát. A Keletről, Afrikából és Ázsiából jövő nyomás a nyugati civilizációt a glóbusz egyetlen sarkába szorította vissza, aminek Amerika Panamától északra eső része volt a viszonylag biztonságos középpontja, és Nyugat-Európa az ostromlott nyúlványa. Nem mintha hivatalosan bárki hadat viselt volna bárki ellen; de a gazdasági szankciók meg a bombák és rakéták fenyegetése a régi világ maradványait meglehetősen súlyos ostromállapotban tartotta. Az Atlanti-óceán fölötti elsőrendű katonai fontosságú útvonalat szinte kizárólag az amerikaiak tartották fönn, és az angliai, franciaországi és nyugat-németországi amerikai laktanyák legénysége éppolyan kétségbeesett erőtlenséggel tartott ki, mint a római légiók a harmadik és negyedik században.
Hivatalosan Nagy-Britannia és szomszédai még mindig szuverén államok voltak, de a kezdeményezés valójában már régen kicsúszott a kezükből. Bár Vandenberg tábornok csupán a Védelmi Koordinációs Bizottság szerény modorú képviselője volt, gyakorlatilag nem volt más, mint egy baráti, de uralkodó megszálló hatalom légierejének parancsnoka, akinek a számára ez az ország csupán egyetlen négyzet volt a nagy sakktáblán.
Ez a bikanyakú, kefehajú, egykori bombázó még középkorúan is hetykének és fiatalosnak látszott; de a modora csöppet sem volt hetyke. New Englandből származott, nyugodt és civilizált volt a modora, és olyan nyomatékosan tudott beszélni, mintha sokkal többet tudna a világról, mint a benne élő többi ember.
Whelanről beszélgettek. Egy róla szóló jelentés csüggött alá ernyedten Osborne kezéből.
– Most semmit sem tudok tenni.
– Van egy bizonyosfajta elsőbbség – Osborne kikecmergett a székéből, és az íróasztalán levő házitelefonon kiszólt a titkárnőjének.
– A Védelmi Koordinációs Bizottságnak alacsony a forrpontja – állapította meg Vandenberg.
– Közölheti velük, hogy megoldjuk a kérdést. Osborne átadta a jelentést a belépő titkárnőnek.
– Legyen szíves, kerítsen valakit, aki utánanéz a dolognak! A titkárnő átvette a jelentést, és egy iratokkal teli dossziét tett Osborne íróasztalára. A lány fiatal volt és csinos, és valami koktélruhának látszót viselt: a polgári személyzet haladt a korral.
– Az iratok a bouldershaw-i látogatáshoz.
– Köszönöm. Itt van a kocsim?
– Igen, Mr. Osborne.
Osborne kinyitotta a dossziét, és hangosan olvasta:
– A miniszter és kísérete délután 3.15 órakor érkezik Bouldershaw Fellbe, ahol Reinhart professzor fogadja őket.
– Ez holnap lesz – jegyezte meg Vandenberg. – Maga is velük tart?
– Én egy nappal előbb megyek, hogy beszélhessek Reinharttal. – A dossziét bepréselte a diplomatatáskájába. – Elvihetem a Whitehall végéig?
– Az valóban keresztényi cselekedet lenne. Bizalmatlanok voltak egymással szemben, de ugyanakkor udvariasak is, csaknem régimódiasan. Vandenberg, miközben fölállt, mintegy mellékesen megkérdezte:
– Tudja már, hogy mikor fog működni?
– Még nem.
– Az ügy kezd kissé komollyá válni.
– A csillagok várhatnak. Már úgyis régóta várnak.
– Régóta vár a Védelmi Koordinációs Bizottság is. Osborne mesterkélt türelmetlenséggel vonta meg a vállát.
Mint egy görög, aki egy rómaival vitatkozik.
– Reinhart akkor és olyan mértékben foglalkozik majd katonai programokkal, amikor és amilyen mértékben módja lesz rá. Így szól a megállapodás.
– De szükségállapot esetén…
– Ha valóban szükségállapot van…
– Szokta olvasni az újságokat?
– Mostanában nemigen jutok túl a képes riportokon.
– Ideje lenne, hogy néha híreket is olvasson. Ha szükségállapot van, akkor szükségünk lesz minden fülre az óceán innenső oldalán. – Vandenberg a falon függő kép felé biccentett, ami a teleszkópot ábrázolta, ahogyan egy festő látta. – Ez nem játékszer nekünk.
– Nekik sem játékszer – mondta Osborne.
Alighogy elmentek, Fleming telefonált Bouldershaw Fellből, de már elkésett.
Judy Osborne és Reinhart előtt érkezett a rádióteleszkóphoz, így aztán elég hosszan beszélhetett Harriesszel.
– Bridgerrel mi a helyzet?
Harries úgy tett, mintha az egyik kilincset fényesítené.
– Néhány látogatás egy zug-bukmékernél Bradfordban. Más semmi.
– Jó lesz figyelni.
– Én figyelem.
Osborne és Reinhart érkezésük után magukkal vitték Judyt a vezérlőterembe. A terem csöndes volt és majdnem kihalt, csak Harvey vacakolt még mindig a pultnál, papírhalmok, cigarettacsikkek és üres papírpoharak között. Reinhart olyan hangokat hallatott, mint egy fölzavart kotlós.
– Ezt a helyet tisztán kell tartani.
– Meg tudják majd változtatni a fókuszt a miniszter tiszteletére? – kérdezte Osborne.
– Remélem. A nyomkövető rendszert még nem próbáltuk ki.
Reinhart fontoskodva járt körbe, miközben Harvey azon igyekezett, hogy magára vonja a figyelmét.
– Úgy néz ki, mint aki egész éjjel nem aludt, Harvey.
– Nem is aludtam, uram. De nem aludt dr. Fleming és dr. Bridger sem.
– Valami baj volt?
– Nem egészen, uram. Nyomkövetést végeztünk.
– Kinek az utasítására?
– Dr. Fleming utasítására. – Harvey úgy mondta ezt, mint a világ legtermészetesebb dolgát. – Most állunk rá megint.
– Nekem miért nem szóltak? – Reinhart Osborne-hoz és Judyhoz fordult. – Tudtak erről?
Judy megrázta a fejét.
– Úgy látszik, Fleming a saját szabályait óhajtja bevezetni – állapította meg Osborne.
– Most hol van? – kérdezte Reinhart.
– Ott bent – mutatott Harvey a másik teremre. Dr. Bridgerrel.
– Akkor szóljon neki, hogy szánjon rám égy percet.
Míg Harvey átszólt mikrofonon a másik terembe, Reinhart apró lépteivel föl-alá járkált.
– És mit követtek nyomon? – kérdezte.
– Egy forrást az Andromédában.
– M31?
– Nem az M31, uram.
– Hát akkor?
– Egy másik jelet a közeléből. Egy megszakított jelet.
– Hallotta már korábban is?
– Nem, uram.
Fleming fáradtan és borotválatlanul jött, józan volt, de nagyon izgatott és ugyanakkor levert. A kezében nagy csomó papír. Ezúttal Reinhart nem tett megjegyzéseket.
– Úgy hallom, átvetted a teleszkóp irányítását. Fleming megtorpant, és pislogva nézett rájuk.
– Elnézést, uraim. De nem volt időm kitölteni a szükséges papírokat három példányban. – Osborne-hoz fordult. – Magának telefonáltam az irodájába, de már nem volt ott.
– Mit csináltatok? – kérdezte Reinhart.
Fleming elmondta, és leszórta eléjük a papírokat a pultra.
– És ez az üzenet.
Reinhart furcsán nézett rá.
– Vagyis a jelzés.
– Azt mondtam, üzenet. Pontok és vonalak, nem így volt, Harvey?
– Úgy hangzott.
– Egész éjjel csináltuk – mondta Fleming. – Most a horizont alatt van, de este újból megpróbálhatjuk.
Judy Osborne-ra pillantott, de nem kapott tőle segítséget.
– És mi lesz a megnyitóval? – kérdezte bátortalanul.
– Oh, pokolba a megnyitóval! – fordult hozzá Fleming. – Ez valami! Egy hang ezermillió és millió mérföld távolból.
– Hang? – Judy hangja most gyönge és valószínűtlen volt.
– Kétszáz fényévbe telt, míg elért bennünket. A miniszter várhat egy napot, nem?
Reinhart kezdett magához térni. Mosolyogva nézett föl Flemingre.
– Hacsak nem műbolygó.
– Nem műbolygó!
Reinhart odasétált Jacko bolondériájához.
– John, mielőtt túlságosan izgalomba jönnél, ellenőrizzük ezen az orbitális vaskereskedésen.
– Már ellenőriztük. Reinhart Osborne-hoz fordult.
– Nem hallotta véletlenül, hogy föllőttek valami újat?
– Nem.
– Nézd – mondta Fleming –, ha műbolygó lenne, nem maradt volna egész éjjel egy helyben, az Androméda csillagkép közepén.
– Biztos vagy benne, hogy nem a Nagy Ködben volt?
– Azt külön bemértük, igaz, Harvey?
Harvey bólintott, de Reinhartot ez sem győzte meg teljesen.
– Lehetett tervezett interferencia vagy bármi más is.
– Csak fölismerek egy üzenetet! – mondta Fleming. – De van ebben az üzenetben olyasmi is, amivel még sohasem találkoztam. A pontok és vonalak csoportjai között fantasztikus mennyiségű sebes, tagolt jelzés van. Össze kell dobnunk egy speciális vevőberendezést, ha föl akarjuk venni.
Átszólt a házitelefonon Bridgernek, hogy jöjjön át, fölmarkolta és Reinhart kezébe nyomta a papírokat.
– Nézd ezt meg! Az emberek erre várnak már tíz éve. De mondhatnék tíz évszázadot is.
– És ez az izé érthető? – kérdezte Osborne magas és nyafogó, szenvtelen tisztviselőhangján.
– Igen!
– És maga meg tudja fejteni?
– Az ég szerelmére! Azt hiszi, hogy a kozmoszban kiscserkészek élnek, akik morzejeleket küldözgetnek?
Bridger sápadtan és megviselten lépett be, de jelenléte szemmel láthatóan megnyugtatta Fleminget. Ő is megerősítette Fleming állítását.
– Jöhet a jelzés egy nagyon távoli űrszondától is – kockáztatta meg Osborne.
Fleming nem vett róla tudomást. Judy összeszedte a bátorságát.
– Vagy egy másik bolygóról?
– Igen!
– Talán a Marsról? Fleming vállat vont.
– Valószínűleg az Androméda valamelyik csillaga körül keringő bolygók egyikéről.
– Ahonnan nekünk üzennek?
Reinhart átnyújtotta a papírokat Osborne-nak.
– Kétségtelen a pontok és vonalak összefüggő formája.
– Akkor miért nem vette senki más?
– Mert senki másnak nincs ilyen fölszerelése. Ha mi nem csináltunk volna magának egy ilyen átkozottul pompás berendezést, akkor most maga sem kaphatná meg ezt az üzenetet.
Osborne leült a pult egyik sarkára, és szédülten bámulta a papírokat.
– Hogy egy érző lény próbáljon velünk kapcsolatot teremteni… Nem, ennek semmi értelme.
– Miért ne, ez lehetséges – Reinhart úgy nézegette apró, törékeny ujjait, mintha valami illetlen dologról beszélne. – Ha vannak más lények…
Fleming félbeszakította:
– Nem lények, egy idegen intelligencia. Nem kell rögtön kis zöld emberkékre gondolnunk. És nem is kell feltétlenül szerves lénynek lennie; csupán egy idegen intelligencia.
Judy megborzongott, és behúzta a nyakát.
– Miért borzongok?
– Bizonyára ugyanazért, amiért én – mondta Fleming. Osborne magához tért a kábulatából.
– És ugyanezért fog borzongni mindenki más is, ha a forrás valóban csillagászati objektum.
Végül úgy határoztak, hogy aznap éjjel ismét meghallgatják a jelzést. Az üzenet nem szakadt meg, csupán elhalkult, amint a Föld forgása elfordította tőle a teleszkópot. Minden jel arra mutatott, hogy az üzenet továbbra is folytatódni fog. Mihelyt lehetségesnek fogadta el a dolgot Reinhart, egyszeriben nyugodttá és hivatalossá vált. Fleminggel és Bridgerrel együtt kiteregette és átvizsgálta a papírokat.
– Tudod, mi lehet ez? – kérdezte Fleming. – Kettős számrendszerű aritmetika,
– Az mi? – kérdezte Judy.
– Olyan számtan, amiben mindent a 0 és az 1 számjeggyel fejeznek ki, az általunk rendszerint használt 1-től 10-ig terjedő számok helyett. Az utóbbit egyébként tízes számrendszernek nevezzük. A 0 és az 1, látja, lehet a pont és a vonás. Vagy a vonás jelenti a nullát, és a pont az egyest. A rendszer használata tetszőleges, de a kettős számrendszer alapvető, hiszen az alapja a pozitív és a negatív, az igen és a nem, a pont és a vonás, ez általános. Tessék – és Judyra nézett vérbe borult, lázas izgalomtól égő szemével. – A filozófiát a matematika nyelvén írták! Emlékszik? Ennek a segítségével most már bumm! – áttörünk!
– El kell halasztani a megnyitót – mondta Osborne. – Ez nem kerülhet a Társasági Hírekbe.
– Miért nem?
Osborne savanyú képet vágott. Az ő kis világában semmi sem volt ilyen egyszerű; semmit sem lehetett mondani vagy tenni engedély nélkül. Az ő dossziéiban mindaz, ami Bouldershaw Fellben történt, csupán egy apró részlet volt a dolgok bonyolult, komplex szövevényében, és ezek mögött a dolgok mögött ott derengett mindaz, amit Vandenberg képviselt. Mindent körültekintően kellett mérlegelni és megfontolni.
– Mit mondjak a sajtónak? – kérdezte Judy.
– Semmit.
– Semmit?
– Talán titkos társaság vagyunk? – Fleming megvetően pillantott Osborne-ra, de Osborne-nak sikerült megtalálnia az egyszerre hivatalos és ésszerű hangot.
– Nem röpíthetjük világgá ezt a megemésztetlen információt. Meg kell beszélni másokkal is, és mellesleg pánik is lehet belőle: űrhajók, repülő csészealjak, dülledt szemű szörnyek. Az ország valamennyi hülyéje látni véli majd őket. Vagy valakinek lehet a dologgal valami szándéka. A sajtóban semmi sem jelenhet meg, Miss Adamson.
Otthagyták a háborgó Fleminget, a professzor szobájából fölhívták a minisztériumot, majd elhajtattak.
A bouldershaw-i Oroszlánban már gyülekezni kezdtek az újságírók a megnyitóra. Judy a hátsó ajtón át egy kis terembe kalauzolta Reinhartot és Osborne-t, ahol elfogyasztották meglehetősen késői vacsorájukat, így sikerült kijátszaniuk a tudományos tudósítók egyre növekvő seregét, akiknek be kellett érniük a társalgóval. A fogások között Osborne titokban ki-kiszaladt a telefonhoz, és minden egyes alkalommal egyre gondterheltebben és bánatosabban jött vissza.
– Mit mondott a miniszter?
– Hogy kérdezzem meg Vandenberget.
Legyűrték a langyos húst, és Osborne ismét kiszaladt.
– Mit mondott Vandenberg?
– Mit gondolnak? Hogy tartsuk titokban.
Judy feladata volt, hogy másnap reggel közölje a sajtóval: a megnyitót technikai nehézségek miatt el kell halasztani. Semmi mást. Más információt már csak Londonból kaphat a sajtó. Sikerült észrevétlenül kisurranniuk is, ismét a hátsó ajtón.
Félórával később futott be Fleming kocsija, és a fáradt és szomjas Fleming eltűnt a társalgó ajtaja mögött.
Aznap este ismét fogták az üzenetet. Az üzenet egész éjjel folytatódott, és Bridger meg Fleming felváltva felvételeket készített, méghozzá nem csak a hallható pontokról és vonalakról, de az üzenet nagy sebességű részéről is. Másnap reggel Dennis Bridger egyedül ment le Bouldershaw Fellbe, és Harries követte. Bridger a Városháza előtt hagyta a kocsiját, és lesétált a város mélyebben fekvő részén levő egyik kis, macskaköves mellékutcába. Harries egy háztömbnyi távolságot tartva, gyalogosan követte. "Most, hogy munkaruhája helyett esőköpenyt viselt, Harries inkább valami ír mesterlövésznek látszott, semmint laboratóriumi takarítóembernek, és éppen ezért ügyelt, hogy Bridger meg ne lássa. De Harries sem vette észre azt a két embert, aki az utca túloldalán állt, szemben a JAS. OLDROYD, LÓVERSENYIRODA feliratú kis ajtóval. Az utca elég népes volt, két beszélgető férfi igazán nem keltett feltűnést.
Bridger befordult a kapu alá, és belépett egy szűk folyosóba, ahol linóleummal borított lépcső vezetett az emeletre, és ahol a lépcső aljának közelében homályos üvegű ajtó nyílt. Mikor becsukta maga mögött a külső ajtót, az utca zaja eltompult, és a folyosó olyan csöndes lett, mint egy kripta. A homályos üvegű ajtón ugyanaz a felirat állt: "Jas. Oldroyd. És alatta: Kopogjon és lépjen be." Bridger így tett.
Odabent Jas. Oldroyd éppen késői reggelijét fogyasztotta az íróasztalánál. A felgyűrt ujjú inget és színtelen kötött – mellényt viselő, idősebb férfi villájára tűzött kenyérdarabkával éppen a tükörtojást tunkolta, amikor Bridger belépett. Rajtuk kívül senki sem volt az irodában, a kis szoba mégis zsúfoltnak hatott a papírhalmoktól, telefonoktól meg a számológéptől, távírókészüléktől és telextől. A falakat számtalan reklámnaptár díszítette, mindegyik más hónapot mutatott, de kiemelkedett közülük egy igen feltűnő és rendkívül pontos óra is. Mr. Oldroyd fölpillantott régi kacatjai és új gépei pókhálójából, és egy pillanatig vizsgálgatta Bridgert.
– Ó, maga az.
Bridger a telex felé bökött.
– O.K.?
Mr. Oldroyd válaszképpen egy tojásos kenyérdarabkát dugott a szájába, és Bridger leült a telexhez.
– Hogy megy a bolt? – kérdezte, miközben bekapcsolta a készüléket, és egy számot hívott. Ez úgy hangzott, mint régi ismerősök megszokott üdvözlési formulája.
– Bizonytalanul – mondta Mr. Oldroyd. – A lovaknak nincs semmi felelősségérzetük. Vagy egymás hegyen-hátán taposnak, vagy úgy másznak, mint azok a rohadt buszok.
Bridger írt: KAUFMANN TELEX 21303, GENF. Ekkor arra lett figyelmes, hogy a folyosón dulakodnak. Egy pillanatra egy fej körvonala tűnt föl az ajtó homályos üvegén. Ezután nyögés és hörgés hallatszott, és a fejet elhúzták az ablaktól más, kevésbé kivehető körvonalú alakok. Bridger Oldroydra pillantott, aki szemmel láthatóan semmit sem vett észre, és éppen egy felpöndörödött szalonnadarab bőrét vágta. Bridger visszafordult a telexhez. Befejezve a gépelést, óvatosan lépett ki a folyosóra. A folyosó üres volt. A külső ajtó tárva-nyitva, de az utcán Bridger nem látott semmi szokatlant. Senki sem állt a túloldalon, és senki sem leskelődött a sarkon. Egy éppen induló autót vett észre, aminek lehetett is köze a dologhoz, meg nem is.
Dennis Bridger reszkető lábakkal indult az autóparkoló felé.
Az üzenet híre az egyik távirati iroda közvetítésével még éppen időben jutott el az esti lapokhoz. Mire Vandenberg tábornok telefonált a Tudományügyi Minisztériumba, hogy bejelentse tiltakozását, a televízióban már közzétettek egy kormánynyilatkozatot. A miniszter, házon kívül volt. Osborne álldogállt Vandenberggel a főnöke szobájában, és a sarokban álló tévékészüléket figyelték, ahol a bemondó éppen a nyilatkozatot olvasta föl.
Az akkori kormány "érdemkratáknak" csúfolt tehetségek jól hangzó, de céltalan koalíciója volt, a társadalmi osztályok szoros szövetsége krízis idejére. Olyan jó képességű férfiakból és nőkből állt, akiknek egyetlen közös elve a túlélés volt. A miniszterelnök liberális tory volt, a munkaügyi miniszter renegát szakszervezeti aktivista; a kulcspozíciókat olyan aktív és nagyravágyó fiatalemberek töltötték be, mint például a honvédelmi miniszter, más posztokat pedig kevésbé tehetséges, de a nyilvánosságra erős hatást gyakoroló, ügyes beszédű emberek, mint például a tudományügyi miniszter. A pártok közötti ellentétek megszűntek, vagy inkább félretették őket: valószínűleg az országban a végét járta az egypárti kormányok időszaka. Senkit sem érdekelt túlzottan az egész, az egész nemzet nyilvánvaló és reménytelen apátiába süllyedt a világ dolgaival szemben, hiszen ezeket a dolgokat már úgysem tudták sem irányítani, sem ellenőrizni. A baloldali, alkotmányellenes mozgalmak néhány maradék tagja néha krétával fölírta a Whitehall falaira, hogy "Vichy", de ez volt a szellem egyetlen látható jele. Az emberek csöndben élték az életüket, és a közügyekre süket csönd borult. Olyan csönd, amiben meg lehetett hallani, amikor kioldják a bombát.
Ebbe a légüres térbe robbant bele az űrből jövő üzenet híre. Az újságok, természetesen, teljesen rosszul fogták meg a dolgot. ŰRBÉLI LÉNYEK FENYEGETNEK: EZ MÁR TÁMADÁS? – kérdezték. A fiatalember a képernyőn becsületes képpel olvasta a hivatalos nyilatkozatot:
"A kormány ma este hangsúlyozottan cáfolta az űrből fenyegető esetleges invázióról szóló híreszteléseket. A Tudományügyi Minisztérium szóvivője közölte az újságírókkal, hogy bár igaz, hogy a Bouldershaw Fellben épült új óriás rádióteleszkóp fogott bizonyos jeleket, ami üzenet is lehet, semmi okunk azt hinni, hogy ezek a jelek űrhajóról vagy egy közeli bolygóról érkeztek. Amennyiben a fogott jel valóban üzenet volt, forrása akkor is rendkívül távoli."
A hír kiszivárgására nem találtak semmiféle kielégítő magyarázatot. Reinhart semmit sem tudott a dologról, és a Honvédelmi Minisztérium beépített biztonsági embere – Harries – nyomtalanul eltűnt. Ennek ellenére a katonai vezetés bűnbakot akart találni. Vandenberg két dossziét tett le a miniszter íróasztalára.
– Fleming, dr. John, 1960-tól kezdve: NATO-ellenesség, Afrika-barát, részt vett az aldermastoni békemenetben, polgári engedetlenség, a nukleáris fegyverek betiltásának híve. Maga szerint ilyen egy megbízható ember?
– Fleming tudós, és nem pályázik rendőrtiszti állásra.
– Feltételezhetőleg felelős a hír kiszivárgásáért. És most lássuk a másikat. – A tábornok mohón turkált a második dossziéban. – Bridger – kommunista párttag 1958-tól 1963-ig. Azután hirtelen száznyolcvan fokos fordulat, és Bridger dolgozni kezd a nemzetközi kartelloknak. De az egyik legsötétebb pont: az Intellel való kapcsolata. Mindenképpen el lehet küldeni.
– Fleming nem hajlandó nélküle dolgozni.
– Az pedig számít. – A tábornok összecsukta a dossziékat. – Véleményem szerint ezeken a pontokon vagyunk sebezhetők.
– Jól van – mondta fáradtan Osborne, és fölvette a telefonkagylót. Olyan lágy hangon szólt bele, mintha csak virágot rendelne. – Bouldershaw Fellt kérem.
Az ellenőrző teremben ismét vették az üzenetet. Harvey kint volt a felvevőberendezésnél, a szalagokat ellenőrizte, és Fleming egyedül ült az ellenőrzőpultnál. Emberhiánnyal küszködtek: Whelant váratlanul áthelyezték, és még Harries is távol maradt. Bridger nyűgösen és rosszkedvűen lézengett a teremben, és sűrűn mozgatta az orrát. Végül mégis odament Fleminghez.
– Nézd, John, lehet, hogy ez most már így fog menni örökké.
– Lehet.
A csillagokból érkező hang folyamatosan áradt a hangosbeszélőből.
– Én ebből kiszállok. – Fleming fölnézett Bridgerre. – A tervezést régen befejeztük. Nincs már itt semmi dolgom.
– Még rengeteg dolgod van itt!
– Jobban szeretnék elmenni.
– És ehhez mit szólsz?
Egy pillanatig figyelték a hangosbeszélőt. Bridger mozgatta az orrát.
– Ez lehet akármi – mondta könnyedén.
– De nekem van egy elképzelésem.
– Micsoda?
– Lehet, hogy amit hallunk, az utasítások bizonyos rendszere.
– Rendben van. Akkor dolgozd ki.
– Együtt fogjuk kidolgozni.
Ebben a pillanatban rontott rájuk Judy. Átvonult a termen, magas sarkú cipői úgy kopogtak, mint egy gárdista bakancsa, az arca pedig dühös volt. Alig tudta kivárni, amíg odaér hozzájuk, máris beszélni kezdett:
– Melyikük mondta el a dolgot a sajtónak?
Fleming csodálkozva bámult a lányra. Judy Bridgerhez fordult.
– Valaki kiszivárogtatta a hírt, az összes információt, a sajtónak.
Fleming rosszallóan csettintett. Judy dühödt pillantást vetett rá, és visszafordult Bridgerhez.
– Reinhart professzor nem tette, és én sem. Sem Harvey vagy valaki más a fiúk közül, ők ehhez túl keveset tudnak. Tehát csak kettőjük közül lehetett valamelyik.
– Quod erat demonstrandum – mondta Fleming, de Judy ügyet sem vetett rá.
– Mennyit fizettek magának, dr. Bridger? – Én…
Bridger nem folytatta. Fleming fölállt és sétálni kezdett Judy és Bridger között.
– Ez a kérdezősködés a maga dolga? – kérdezte Judytól.
– Igen, én…
– Nos, kicsoda-micsoda maga? – arcát egészen odatolta a lány elé, és Judy érezte, hogy a lehelete ismét alkoholszagú.
– Én… – Judy habozott. – Én vagyok a sajtófőnök. Ez az én területem. És ez lett volna életem legnagyobb szenzációja.
– Nagyon sajnálom – mondta Bridger.
– Csak ennyit tud mondani? – Judy hangja egyre emelkedett.
– Tegyen magának egy szívességet, jó? – Fleming szétvetett lábakkal, imbolyogva állt a lány előtt, és megvetően vigyorgott rá. – Eressze ki a karmai közül a barátomat, Dennist.
– Miért?
– Mert én mondtam el nekik.
– Maga! – Judy úgy hőkölt hátra, mintha arcul csapták volna. – Részeg volt?
– Igen – mondta Fleming, és hátat fordított a lánynak. A rögzítő terem ajtajához ment, és onnan fordult vissza. – Egyébként akkor sem történt volna másképpen, ha józan vagyok. – Az ajtón kilépve még visszakiáltott a lánynak: – És nem fizettek érte!
Judy egy pillanatig se látott, se hallott. A hangosbeszélő sziszegett és recsegett, a néhány szögletes bútordarab visszaverte a fluoreszkáló fényt. Odakint a teleszkóp ívelt csúcsa a sötétedő égbolt felé tört: Judy csak három nappal ezelőtt érkezett ide, nem tudva és nem értve semmit… Egyszerre csak arra lett figyelmes, hogy Bridger áll mellette, és cigarettával kínálja.
– Csalódott a halványában, Miss Adamson?
Judynak mint sajtófőnöknek jelentést kellett tennie Osborne-nak, és Osborne továbbította a jelentést a miniszternek. Harriesről még mindig nem volt semmi hír, és eltűnését nem hozták nyilvánosságra. A sajtót meggyőzték, hogy az egész ügy vagy tévedés volt, vagy kacsa. A miniszterek számos kínos találkozója után a Honvédelmi Minisztériumnak végre sikerült biztosítania Vandenberg tábornokot és gazdáit, hogy soha többé nem fordul elő ilyesmi: teljes felelősséget vállalnak a dologért. Fokozott erőkkel folytatták Harries fölkutatását, Fleminget pedig fölrendelték Londonba.
Eleinte meglehetősen valószínűnek látszott, hogy Fleming csupán Bridgert akarta fedezni, de később megállapították, hogy valóban Fleming mondta el az egész históriát egy pohár ital mellett az Oroszlán társalgójában egy Jenkins nevű hírügynökségi tudósítónak. Bár Bridger benyújtotta a felmondását, kötelezték a háromhavi felmondási idő letöltésére, és őt tették felelőssé Bouldershaw Fellért Fleming távollétének idejére. Az üzenet még mindig folytatódott, és nullákból meg egyesekből álló kódban jegyezték le.
Fleminget szemmel láthatóan nem izgatta a körülötte támadt felbolydulás. A vonaton magával vitte Londonba az addig elkészült összes följegyzést, egész úton tanulmányozta őket, és jegyzeteket meg számításokat firkáit a lapok szélére meg a zsebeiben talált régi levelekre és borítékokra. Úgy látszott, hogy ezen kívül semmi nem érdekli. Szórakozottan evett és öltözködött, keveset ivott; állandó izgalomban és elmélyülésben élt. Judyról nem vett tudomást, és alig pillantott bele az újságokba.
A Tudományügyi Minisztériumba érkezve bevezették Osborne szobájába, ahol Osborne és Reinhart már várták, és volt velük egy peckes tartású, középkorú, ősz hajú férfi is, türelmetlen kék szemekkel. Osborne fölállt, és kezet nyújtott.
– Dr. Fleming – Osborne nagyon hivatalos volt.
– Jó napot – mondta Fleming.
– Még nem ismeri Watling repülős kapitányt, a Honvédelmi Minisztérium biztonsági osztályáról.
A peckes férfi biccentett, és barátságtalanul nézett Flemingre. Fleming kérdőn fordult Reinharthoz.
– Hello, John – mondta Reinhart halk, visszafojtott hangon, és zavartan lesütötte a szemét.
– Foglaljon helyet, dr. Fleming.
Osborne arra a székre mutatott, ami a többivel szemben állt, de Fleming mielőtt leült volna, még csodálkozva bámult hol az egyik, hol a másik férfira, mintha csak most ébredne fel valami ismeretlen helyen.
– Mi ez, vizsgáló bizottság?
Rövid szünet következett. Watling rágyújtott.
– Tudott arról, hogy a munkájára biztonsági tilalmat mondtak ki?
– Az mit jelent?
– Hogy bizalmas dolog.
– Igen.
– Akkor miért…?
– Nem szeretem, ha a tudósokat elhallgattatják.
– Ne vedd a szívedre, John – mondta nyugtatóan Reinhart. Watling taktikát változtatott.
– Látta az újságokat?
– Néhányat.
– A fél világ azt hiszi, hogy csápokkal ellátott kis zöld emberkék fognak leszállni a hátsó kertekben.
Fleming most már szilárdabbnak érezte maga alatt a talajt, és elmosolyodott.
– Maga is azt hiszi?
– Én Ismerem a tényeket.
– És én éppen ezeket a tényeket közöltem a sajtóval. A tiszta, tudományos tényeket. Honnan sejthettem volna, hogy elferdítik őket?
– Nem a maga dolga, hogy fölbecsülje ezeknek a dolgoknak a jelentőségét, dr. Fleming. – Osborne úgy állt az íróasztala mögött, mint egy bíró. – Éppen ezért figyelmeztettük, hogy ne avatkozzon bele. Én magam figyelmeztettem.
– És? – Fleming már unta a dolgot.
– Jelentést kellett tennünk a Védelmi Koordinációs Bizottságnak – mondta komoran Watling. – A miniszterelnök pedig most készíti az ENSZ-nek küldendő nyilatkozatát.
– Akkor minden rendben van.
– Nem szeretünk ilyen helyzetben lenni, de erre kényszerültünk, és le kell csillapítanunk a félelmet.
– Természetesen.
– És maga hozott minket ebbe a kényszerhelyzetbe.
– Most bocsánatot kellene kérnem? – Fleming kezdett dühös lenni, és már nagyon unta az egészet. – Az én dolgom, hogy mit csinálok a saját felfedezéseimmel. Szabad országban élünk, vagy nem?
– John, te csupán egy csoport egyik tagja vagy – mondta Reinhart, és nem nézett Flemingre.
Osborne behízelgő mosollyal hajolt előre íróasztala fölött.
– Csupán egy személyes nyilatkozatra lenne szükségünk, dr. Fleming.
– És mit segít az?
– Minden, ami megnyugtatja az embereket, segíthet.
– Különösen, ha megfosztanám a hitelétől a saját információmat.
– Ez nem a személyed ellen irányul, John – mondta Reinhart.
– Valóban? Akkor miért vagyok itt? – Fleming megvetően nézett rájuk. – Ha tennék egy nyilatkozatot, hogy hülyeségeket beszéltem, akkor mi történne?
– Attól tartok… – Reinhart ismét lesütötte a szemét.
– Attól tartok, hogy Reinhart professzornak nem maradt más választása – mondta Watling.
– Azt akarják, hogy távozz a csoportból – mondta Reinhart Flemingnek.
Fleming fölállt, és egy pillanatra elgondolkozott, pedig a többiek nagy kitörésre számítottak.
– Nos, annál mi sem egyszerűbb – mondta végül a legnyugodtabb hangon.
– Nem akarlak elveszíteni, John – Reinhart kis, rosszalló gesztust tett apró kezével.
– Nem, persze hogy nem. Mert van egy kis bökkenő.
– Éspedig?
– Nem tudtok továbbjutni nélkülem!
Erre számítottak, Osborne elmondta, hogy vannak más tudósok is.
– De azok nem tudják, hogy mi ez az üzenet, vagy tudják?
– Maga tudja?
Fleming mosolyogva bólintott. Watling még jobban kihúzta magát.
– Úgy értsük, hogy megfejtette az üzenetet?
– Tudom, hogy mi a lényege.
– És arra számít, hogy ezt el is hisszük?
Osborne nyilvánvalóan nem hitte el, sem Watling; de Reinhart nem volt olyan biztos a dologban.
– És mi a lényege, John? Fleming vigyorgott.
– Egy kis "Csináld magad!" felszerelés; és nem emberi eredetű. Be fogom bizonyítani maguknak.
És előkotorta a papírjait.
III. AZ ELFOGADÁS
Az új Elektronikai Intézet az egykori Regency tér helyén állt, ahol a sétateret hatalmas beton- és üvegépületek vették körül, mozaik homlokzatukat fordítva a tér felé. Az intézetnek számos emelete és számítóberendezése volt, és Reinhart hosszas előszobázgatás után elérte, hogy Fleming ügyét felfüggesszék, és beengedjék ebbe az intézetbe a csoport többi tagjával együtt, hogy dolgozhassanak a számítógépeken. Bridger, aki felmondási ideje vége felé járt, kapott egy Christine Flemstad nevű fiatal asszisztensnőt, és – önmaga és a többiek számára egyaránt visszataszító módon – Judyt is velük küldték.
– Nem tudom, minek nekünk egy sajtófőnök – mondta Fleming –, ha annyira titkos, amit csinálunk, hogy már önmagunkban sem bízhatunk?
– Azért küldtek ide, hogy tanuljak, ha hagynak. Hogy amikor majd nyilvánosságra hozzák a dolgot…
– Akkor otthon legyen benne?
– Baj? – kérdezte mintegy próbaképpen Judy, mintha ő követett el volna valamit, nem pedig Fleming.
A lány valami megmagyarázhatatlan módon vonzódott a férfihoz.
– Én csak örülök! – mondta Fleming. – Minél több a szex, annál jobb.
De, ahogyan már Bouldershaw-ban is mondta, nem volt rá ideje. Napjait és éjszakái többségét is azzal töltötte, hogy a teleszkóp adatainak hatalmas tömegét érthető számokra fordítsa le. Bármiféle egyezséget is kötött a hatóságokkal – vagy inkább bármiféle egyezséget is, kötött Reinhart Fleming számára –, ez az egyezség kijózanította Fleminget, és növelte munkája intenzitását. Bridgert és a lányt kitartó és engesztelhetetlen eltökéltséggel hajszolta, és türelmesen elszenvedett mindenfajta ellenőrzést és felügyeletet. Névlegesen Reinhart volt felelős Flemingért, aki engedelmesen el is vitte Reinhartnak kutatásai valamennyi eredményét; de a honvédelem emberei is mindig a közelben tartózkodtak, és Fleming képes volt még Watlinggal szemben is udvariasan viselkedni. Watlingot egyébként maguk között "Ezüstszárnynak" hívták.
A csoport többi tagja sokkal nehezebben viselte a dolgot. Bridger és Judy között tartózkodó és hűvös volt a viszony. Bridger mindenesetre szeretett volna minél előbb elmenni, az új lány, Christine pedig nyíltan Bridger helyére pályázott. Fiatal volt és csinos, és volt benne valami Fleming céltudatosságából, tehát Judyt automatikusan kölöncnek érezte valamennyiük nyakán. És mihelyt alkalma adódott rá, küzdött is ellene.
Nem sokkal azután, hogy a csoport elköltözött Bouldershaw-ból, előkerült Harries: erről Watling számolt be az egységnél tett egyik látogatása alkalmával. Harriest elkapták a lóversenyirodánál, betuszkolták egy kocsiba, megverték, és letették egy használaton kívüli malomban, ahol kis híján meghalt. Törött lábbal próbált kijutni a malomból, eredménytelenül, egy csöpögő csapból nyert vízen és a zsebében talált kis csokoládén élt három napig, míg meg nem találta egy patkányfogó. Harries nem tért vissza a csoporthoz, és Watling csak Judynak mondta el a részleteket. Judy nem is beszélt a dologról, de megpróbált kiszedni valamit Christine-ből Bridger múltjával kapcsolatban.
– Mióta ismeri Bridgert?
Christine egy kecskelábú, lyukkártyákkal teleszórt asztalnál dolgozott, egy eldugott kis irodában, a központi kompjúterterem mellett, Judy pedig ott topogott mellette, és az volt a legfőbb vágya, hogy legyen már valahol egy saját széke, amire leülhet.
– A kutatógyakorlat-vezetőm volt Cambridge-ben. – Balti származása ellenére, amiről Judy tudott, Christine úgy beszélte az angolt, mint bármely egyetemista angol lány.
– Jól ismerte?
– Nem. Ha az egyetemi referenciáira kíváncsi…
– Csak arra lettem volna kíváncsi…
– Mire?
– Hogy nem viselkedett-e néha furcsán.
– Mindenesetre nem kellett szögesdrót erényövet viselnem.
– Nem erre gondoltam.
– Hanem mire?
– Soha nem kérte meg magát, hogy segítsen neki valami más dologban?
– Miért kért volna ilyesmire? – komoly és ellenséges pillantást vétett Judyra. – Itt olyan emberek is vannak, akiknek igazi munkával kell megbirkózniuk.
Judy elsétált a központi kompjúterterembe, és nézte a kattogó, villogó gépeket. Minden gépnek saját kezelője volt: semleges külsejű fiatal férfiak és nők, egyforma kezeslábasban. A terem közepén, egy hosszú asztalon gyűltek a kompjúterek számításai lyukkártyahalmok, magnótekercsek és hosszú papírcsíkok formájában. A gépek döbbenetes mennyiségű számhalmazzal birkóztak meg, és mindennek láthatólag semmi köze nem volt hús-vér emberi lényekhez – az egész a saját nyelvükön beszélő gépek gyülekezetének hatott.
Judy közben egy kicsit beletanult a csoport munkájának a lényegébe. Az Andromédából érkező üzenet több héten át folytatódott anélkül, hogy bármiféle ismétlés lett volna benne, majd elölről kezdődött az egész. Ez lehetővé tette, hogy jószerivel kitöltsék az első adás hiányait; a Föld forgása következtében csak akkor tudták venni az üzenetet, amikor a nyugati félteke fordult az Androméda csillagkép felé, és így minden huszonnégy órából tizenkét órán át az üzenet forrása a látóhatár alá bukott. Amikor másodszor fogták az üzenetet, a Föld forgása már más fázisban volt, így aztán venni tudták az üzenet eddig hiányzó részeit is; a harmadik ismétlés végére pedig már birtokukban volt a teljes üzenet. Bouldershaw Fell személyzete továbbra is figyelte az üzenetet, de nem volt semmi eltérés. Bármi volt is az üzenet forrása, csupán egyetlen közölnivalója volt, és állandóan azt ismételgette.
Most már az érintett személyek egyike sem kételkedett abban, hogy amit fogtak, üzenet. Még Watling osztálya is úgy jelölte, hogy "az Androméda-rádióadás", mintha forrása és azonossága teljesen kétségtelen lenne. Az üzenettel kapcsolatos munka A Terv néven került nyilvántartásba. Nagyon hosszú üzenet volt, és a pontok és vonások, miután lefordították őket érthető számokra, igen hosszú számcsoportok millióit alkották. A számcsoportok megfejtése az örökkévalóságig tartott volna kompjúterek nélkül, és még a kompjúterek segítségével is hónapok kellettek hozzá. Minden gépet utasítani kellett, hogy mit tegyen a belétáplált adatokkal; ezt nevezték – ahogy közben Judy is megtanulta – programozásnak. A program lyukkártyákon betáplált bizonyos mennyiségű számításokból állt, és ezek a lyukkártyák irányították a gépeket, hogy elvégezzék feladataikat. Ezután táplálták be az elemzendő számcsoportot – az adatokat, és a gép másodpercek alatt megadta a választ. Ezt a folyamatot el kellett végezni minden egyes számcsoport minden újabb megítélésénél. Szerencsére a kisebb kompjútereket felhasználhatták arra, hogy előkészítsék az anyagot a nagyobbak számára, és az összes gépnek volt a betápláló-, ellenőrző-, számító- és kijelzőegysége mellett jelentékeny memóriatároló-egysége is. Így aztán az újabb válaszok alapját a korábbi számítások tapasztalatai képezhették.
Mindezt Reinhart – a kedves, türelmes, bölcs és tapintatos Reinhart – magyarázta el Judynak. A Bouldershaw Fellben történtek után Reinhart igyekezett kimutatni, hogy nincs kifogása Judy jelenléte ellen, hogy kedveli és sajnálja a lányt. Bár Reinhart mélyen és nem is a legtisztább módon belekeveredett a minisztériumok közötti diplomáciai akciókba, ebben a helyzetben különösen nyilvánvalóak voltak kiváló vezetői adottságai. Sikerült Fleming számára biztosítania a munkalehetőséget, féken tartania a hatóságokat, és közben még odafigyelnie a csoport minden tagjának problémáira is, ötleteire is; és mindvégig diszkréten a háttérben maradt, úgy szökdécselve az egyik ügyről a másikra, mint valami csöndes, finom, nagy intelligenciájú madár.
Néha karon fogta Judyt, és egyszerű szavakkal mesélt neki a munkájukról, mintha a világ minden tudása és szabad ideje a rendelkezésére állna. De a számítások eljutottak egy olyan pontig, ahol már át kellett engednie a vezetést Flemingnek, és Fleming ettől kezdve egyedül haladt tovább. Judy megértette, hogy a kompjúter Fleming első és legnagyobb szerelme, és valami ösztönös mágiával tudott a gépekkel érintkezni.
Nem mintha Fleming különc lett volna; csupán emberfölötti folyékonysággal beszélte a kompjúterek nyelvét. Úgy úszott a kettős számrendszerű matematikában, mint hal a tengerben, és olyan egyszerűsítő megoldásai voltak, amiket Bridgernek és Christine-nek több órás, fárasztó munkával kellett ellenőrizniük. De a megoldások mindig jók voltak.
Egy napon, mielőtt Bridger felmondási ideje lejárt volna,
Reinhart a szokásosnál tovább tanácskozott vele meg Fleminggel, majd egyenesen a minisztériumba ment. Másnap reggel a professzor Fleminggel együtt ment vissza a Whitehallba.
– Mindenki itt van?
Osborne szinte lószerű nyerítése végigfutott a tanácskozótermen. Körülbelül húsz ember beszélgetett kis csoportokban a hosszú asztal körül. Mappákat, jegyzetfüzeteket, ceruzákat készítettek ki számukra a fényes mahagóni asztalra, az asztal közepén pedig ezüsttálcákat helyeztek el vizeskancsókkal és poharakkal. Az asztal egyik végén díszes bőrmappa várta a Nagy Ember érkezését.
Vandenberg és Watling egymással beszélgetett, Fleming és Reinhart külön csoportot alkotott, a grafitszürke ruhás, tekintélyes külsejű állami tisztviselők köre pedig egy virágos ruhás, ragyogó matrónát vett körül. Osborne szakértő szemmel pillantott körül, majd biccentett a legfiatalabb grafitszürke ruhásnak, aki az ajtónál állt. A fiatalember eltűnt a folyosón, Osborne pedig helyet foglalt az asztalfőn.
– Eheeem! – nyerített Osborne: A többiek a helyükre siettek.
Vandenberg – Osborne invitálására – a főhely jobb oldalán foglalt helyet. Fleming, Reinhart társaságában, makacsul az asztal alsó végére ült. Rövid szünet után Kinyílt az ajtó, és James Robert Ratcliff, a tudományügyi miniszter lépett be. Nyájasan leintett néhány fiatalembert, akik már-már fölemelkedtek székükről – "Üljön le, kedves fiam, üljön csak le!" –, és elfoglalta helyét a díszes bőrmappa mögött. Finom, rendkívül ápolt ősz haja volt, és egészséges, pirospozsgás arca meg ujjai. Az ujjai egyébként igen erősek, szögletesek és rugalmasak voltak, az ember szinte látni vélte, amint ezek az ujjak nagyot markolnak a legkülönbözőbb javakból. Szívélyesen mosolygott a jelenlevőkre.
– Jó reggelt, hölgyem és uraim. Remélem, nem késtem. Az idegesebbek erre megrázták a fejüket, és halk "Nem"-et suttogtak.
– Hogy van, tábornok? – fordult Ratcliff uralkodói fejtartással Vandenberghez.
– Csak úgy öregesen-betegesen – felelte Vandenberg, aki nem volt sem öreg, sem beteg.
Osborne köhintett.
– Mutassam be önnek a társaságot?
– Kérem. Sok új arcot látok.
Osborne mindenkit ismert, a miniszter pedig egy-egy kegyes biccentéssel vagy kézmozdulattal nyugtázta a neveket. A virágos ruhás nagyasszony, mint kiderült, Tate-Allen asszony volt a Kincstár, pontosabban a szubvenciós bizottság képviseletében. Fleminghez érve a miniszter reakciója megváltozott.
– Ah, Fleming. Remélem, több indiszkréció nem lesz. Fleming mogorván nézett rá az asztal túlsó végéről.
– Befogták a számat, ha éppen erre gondol.
– Erre gondolok – Ratcliff elbűvölően mosolygott, és tekintete máris továbbsiklott Watlingra.
– Próbáljunk meg minél kevesebbet elrabolni egymás idejéből, jó? – fölemelte finom, római fejét, és az asztal túlsó végén ülő Reinhartra pillantott. – Van valami új híre a számunkra, professzor?
Reinhart szerényen köhintett apró, fehér kezébe.
– Dr. Fleming készített egy elemzést.
– Bocsásson meg – ragyogott Tate-Allen asszony –, de azt hiszem, Newby úr nem ismeri az ügy részleteit.
Mr. Newby alacsony, sovány emberke volt, és látszott rajta, hogy hozzászokott a megaláztatáshoz.
– Nos – mondta Ratcliff –, Osborne, kérem, magyarázza el a dolog hátterét.
Osborne elmagyarázta.
– És most?
Húsz szempár, köztük a miniszteré is, fordult Fleming felé.
– Tudjuk már, hogy mi az üzenet – mondta Fleming.
– Derék! – mondta Mrs. Tate-Allen.
– És mi az üzenet?
Fleming a miniszterre szegezte a tekintetét.
– Egy kompjúterprogram – mondta nyugodtan.
– Kompjúterprogram? Biztos ebben?
Fleming csak bólintott. De mindenki más beszélni kezdett.
– Kérem! – ütött Osborne az asztalra. A zaj elült. Csak Mrs. Tate-Allen emelte föl kék kesztyűs kezét.
– Attól tartok, miniszter úr, hogy nem mindenki tudja közülünk, hogy mi is az a kompjúterprogram.
Fleming elmagyarázta. Reinhart és Osborne megkönnyebbülten dőltek hátra székükön. A fiú rendesen viselkedik.
– És kipróbálta már valamelyik kompjúteren? – kérdezte Tate-Allen asszony.
– A kompjútereket csak arra használtuk, hogy a programot lebontsák. Egyetlenegy sincs közöttük, amely képes lenne az egészet befogadni. – Az előtte fekvő papírokra mutatott. – Ez az anyag egyszerűen hatalmas.
– És ha hozzájuthatna egy nagyobb kompjúterhez? – vetette közbe Osborne.
– Nemcsak a méreten múlik. Valójában ez több, mint program.
– Hát akkor valójában micsoda? – terpeszkedett el kényelmesen Vandenberg. Úgy érezte, hogy a beszélgetés hosszú lesz.
– Három részből áll. – Fleming a papírjait rendezgette, mintha a segítségükkel tisztábban látná a dolgot. – Az első rész egy terv, vagy inkább olyan matematikai előírások, amiket tervként foghatunk föl. A második rész maga a program, vagy ahogy mi nevezzük, a kezelési utasítás. A harmadik rész tartalmazza az adatokat, azokat az információkat, amiket a gépnek kell földolgoznia.
– Szabadna egy pillanatra… – Vandenberg kinyújtotta a kezét, és a papírokat odatolták neki. – Nem mondom, hogy Fleming doktornak nincs igaza. De szeretném, ha a mi szakembereink is megvizsgálnák a feldolgozás módszerét.
Parancsoljanak – mondta Fleming. Tiszteletteljes csöndben vándoroltak a papírok az asztal egyik végétől a másikig, de Tate-Allen asszony nyilván úgy érezte, hogy mégiscsak szükség van valamiféle kommentárra.
– Meg kell mondanom, hogy ez a dolog nagyon érdekes.
– Érdekes! – Fleming kis híján robbant. Reinhart megnyugtatólag tette a kezét Fleming karjára. – Ez a legérdekesebb dolog, ami az emberiséggel történt az agyvelő kifejlődése óta.
– No jól van, John – mondta Reinhart. A miniszter nem vett tudomást az intermezzóról.
– És most mit óhajt tenni?
– Építeni kell egy kompjútert, amely alkalmas az anyag kezelésére.
– Komolyan azt feltételezi – a miniszter lassan beszélt, és oly gondosan válogatta meg a szavait, mintha desszertek között válogatna egy nagy doboz bonbonból –, hogy idegen lények, a galaktika egy távoli pontján, akiknek azelőtt semmiféle kapcsolatuk sem volt velünk, most szépen elküldték nekünk egy különleges, elektronikus gép tervét, meg a hozzá való programot…
– Igen – mondta Fleming. De a miniszter folytatta:
– Egy olyan gép tervét, amilyennel történetesen éppen rendelkezünk?
– Ilyen géppel nem rendelkezünk.
– De ilyen típusú géppel igen, ha nem is ezzel a modellel. Hihető lenne ez?
– Ez történt.
Fleming hatása az egybegyűltekre nem volt egyértelmű. Találkoztak már hasonlókkal: a megszállott ifjú tudós, aki makacs és kötekedő, türelmetlen a bizottsággal szemben, és akit mégis végtelen türelemmel kell kezelni, mert esetleg tartogat valami értékeset. Ezek a könnyen karikizálható hivatalnokok nem voltak ostobák; nagy gyakorlatuk volt az emberek és helyzetek értékelésében. Sok függött Vandenberg, Osborne és Reinhart véleményétől. Ratcliff Reinharttól kért véleményt.
– Az aritmetika univerzális – mondta Reinhart. – És lehetséges, hogy az elektronikus számítástechnika is.
– Végső soron ez a számítástechnika egyetlen lehetséges formája – szólt közbe Fleming.
Vandenberg fölpillantott a papírokból.
– Szeretném tudni…
– Nézze – vágott közbe Fleming. – Állandóan ezt az üzenetet ismételték. Ha jobb ötlete van, menjen és dolgozza ki maga.
Reinhart nyugtalanul nézett Osborne-ra, aki úgy figyelte a játszma menetét, mint a pontozóbíró a krikettmérkőzését.
– Egy már létező gépet nem tudna használni? – kérdezte Osborne.
– Már megmondtam, hogy nem!
– Elég ésszerű kérdésnek látszik – mondta szelíden a miniszter. Fleming szenvedélyesen fordult felé.
– Ez a program egyszerűen óriási. Nem hiszem, hogy ezt megértette.
– Hát magyarázd meg, John – biztatta Reinhart. Fleming nagyot sóhajtott, és most már nyugodtabb hangon folytatta:
– Ha olyan kompjútert akarunk, ami le tud játszani tisztességesen egy parti dámajátékot, annak a gépnek alkalmasnak kell lennie legalább ötezer utasítást tartalmazó csoportos program befogadására. Ha sakkozni akarunk a géppel, és sakkozhatunk vele; én már sakkoztam kompjúterrel, akkor legalább tizenötezer utasítást kell betáplálnunk. Ha pedig meg akarunk birkózni ezzel az anyaggal – a Vandenberg előtt heverő papírokra mutatott –, olyan kompjúterre van szükségünk, amibe ezermillió, vagy még pontosabban, sok tízezer millió számot betáplálhatunk, mielőtt még egyáltalán hozzákezdene az adatok földolgozásához.
Végre sikerült lekötnie az egybegyűltek figyelmét: ezt az agytornát már ezek az emberek is értékelni tudták.
– Elegendő egység összekapcsolásával nyilván megoldható a dolog – mondta Osborne.
Fleming megrázta a fejét.
– Nem csak a méretről van szó, teljesen új koncepció szükséges. Nincs a Földön olyan berendezés… – példát keresett, és az egybegyűltek türelmesen és figyelmesen vártak, míg megtalálta. – A legújabb kompjútereinknek is a másodperc egymilliomod részére van szükségük egy-egy művelethez. Ennek a gépnek ezerszer gyorsabban kell dolgoznia, másként öregemberek leszünk, még mielőtt feldolgozhatnánk az egész hatalmas adathalmazt. És legalább olyan memóriával kell rendelkeznie, valószínűleg alacsony hőmérsékletű memóriaegységgel, mint amekkora az emberi agy befogadóképessége, s ami ugyanakkor sokkal hatékonyabban ellenőrizhető.
– És mindez már bizonyított tény? – kérdezte Ratcliff.
– Mit képzel? Előbb meg kell kapnunk a szükséges eszközöket, csak azután tudunk bizonyítani. Bármiféle intelligencia küldte is ezt az üzenetet, annyi bizonyos, hogy sokkal fejlettebb nálunk. Nem tudjuk, hogy miért küldték vagy kinek küldték az üzenetet. De maga az üzenet olyasmi, amit mi nem tudnánk megtenni. Mi még csak sötétben botorkáló homo sapiens vagyunk. Ha le akarjuk fordítani az üzenetet… – Sóhajtott. – Ha…
– Ez csupán elmélet, igaz?
– Elemzés.
A miniszter ismét Reinharthoz fordult.
– Gondolja, hogy bizonyítható?
– Én be tudom bizonyítani – mondta Fleming.
– A professzort kérdeztem.
– Be tudom bizonyítani azzal, hogy elkészítem a kompjútert, amely megbirkózik az anyaggal – folytatta tántoríthatatlanul Fleming. – Ez a szándékunk.
– Reális elképzelés ez?
– Az üzenet erre kér minket.
A miniszter kezdte elveszíteni a türelmét. Szögletes ujjaival dobolt az asztalon.
– Professzor?
Reinhart elgondolkozott, nem annyira azon, hogy mit is hisz az üggyel kapcsolatban, hanem inkább azon, hogy mit mondjon.
– Sok időbe telne.
– De erre van szükség?
– Valószínűleg.
– A munkához pedig a létező legjobb kompjúterre van szükségem – jelentette ki Fleming olyan hangon, mintha már mindenki a beleegyezését adta volna. – És a teljes mostani csoportunkra.
Osborne nyugtalannak látszott; az ügy kimenetele még mindig elég kétséges volt minden hozzáértő számára, és ráadásul úgy látszott, hogy a miniszter is megsértődött.
– Hozzáférhetővé tesszük az egyetemi kompjútereket – mondta a leghétköznapibb hangon. Flemingnek hirtelen elfogyott a türelme.
– Az semmi! Azt hiszi, hogy az egyetemeknek vannak manapság a legjobb gépeik? – az asztal fölött Vandenbergre mutatott. – Kérdezze csak meg a barátját a katonaságtól, hogy hol van az egyetlen tisztességes kompjúter ebben az országban.
Rövid, fagyos csönd: az egybegyűltek valamennyien az amerikai tábornokra néztek.
– Utána kellene néznem.
– Fölösleges, mert én megmondom. A rakétakutató bázison, Thornessben.
– Annak védelmi feladatai vannak.
– No, persze – mondta Fleming megvetően. Vandenberg nem válaszolt. E miatt a fiatalember miatt fájjon a miniszter feje. Az egybegyűltek vártak, miközben RatclifF dobolt a díszes mappán, Osborne pedig nem túl optimistán latolgatta az esélyeket. Érezte, hogy a főnökére hatással volt a dolog, de azt is, hogy az egész nem győzte meg végleg: Fleming, mint a legtöbb őszinte ember, rossz ügyvéd volt; jószerivel már el is veszítette a játszmát. Ha a miniszter nem tesz semmit, az egész ügy megmarad egy egyetemi elmélet szintjén. Ha cselekvésre szánja el magát, akkor nemcsak a hazai honvédelem képviselőivel kell tárgyalnia: nemcsak a honvédelmi minisztert, de Vandenberg szövetséges bizottságát is meg kell győznie arról, hogy az ügy megér egy misét. Ratcliff húzta az időt. Szerette várakoztatni az embereket.
– Benyújthatunk egy kérvényt – mondta végül. – Majd határoz a kormány.
A tanácskozás után a csoportnak egy ideig semmi dolga nem akadt. Reinhart és Osborne apró lépésekkel haladtak előre a tárgyalások útján, de Fleming nem tudott előbbre jutni. Bridger elvégezte a hátralevő munkáját, Christine nyugodtan üldögélt az irodájában, és újra meg újra ellenőrizte az addigi eredményeket; de Fleming hátat fordított az egésznek, és Judyt is magával vitte.
– Semmi értelme itt lötyögni és várni, míg meghozzák a döntést – mondta, és elcipelte Judyt, hogy együtt élvezzék a szabadságot. Nem mintha udvarolt volna a lánynak. Csak szerette a lány társaságát, kedves és meglepően barátságos volt hozzá. Judy hamarosan rájött, hogy Fleming elégedetlenségének fő forrása az, hogy képtelen tisztelni a nagyképűséget és a fontoskodást. Ha ezekkel a jelenségekkel a munkája során találkozott, többnyire egészen megvadult, de ha nem a munkáról volt szó, akkor ezek a dolgok csupán csípős és sajátos gúnyolódásának céltáblájául szolgáltak.
– Britannia napja lassan hanyatlik nyugaton – mondta egyszer, amikor Judy a dolgok általános helyzetéről érdeklődött, majd az egészet elhessentette egy mosollyal. Amikor pedig Judy bocsánatot kért a Bouldershaw Fellben rendezett botrányért, Fleming egyszerűen csak a lány fenekére csapott.
– Megbocsátani és elfelejteni, én így szoktam – mondta, és meghívta a lányt egy italra. Judy sok mindent eltűrt Fleming kedvéért: Fleming szerette a modern zenét, amit Judy nem értett; szeretett gyorsan hajtani, ami Judyt megrémítette; és szerette a western filmeket, amik Judyt még jobban megrémítették. Fleming rettenetesen fáradt és nyugtalan volt. Moziból koncertra rohantak, koncertről hosszú kocsikázásra, hosszú kocsikázásról még hosszabb ivászatra, aminek a végére Fleming már alig állt a lábán. De legalább boldognak látszott, míg Judy egyáltalán nem volt boldog. Egész idő alatt azt érezte, hogy hamis zászló alatt vitorlázik.
Csak néha néztek be az intézetben levő kis irodába, de amikor ott járlak, Fleming Christine-nel flörtölt. Nem mintha Judy ezért hibáztatta volna. A férfi ugyanis semmilyen más módon nem vette figyelembe Christine-t, és Christine döbbenetesen szép volt. És – mint bizalmasan közölte Bridgerrel – "szerelmes volt Fleming eszébe", de szemmel láthatóan nem nagyon vágyott simogatásra vagy más hasonló kedveskedésre. Csak végezte a munkáját egykedvűen. Bár Thornessről azért kérdezősködött.
– Járt már ott, dr. Fleming?
– Egyszer. – És milyen?
– Távoli és gyönyörű, mint maga. És erőteljes, lelketlen, titokzatos, nem úgy, mint maga.
Számítottak rá, hogy amennyiben Fleminget beengedik Thornessbe, Christine is vele fog menni. Watling ellenőrizte és feddhetetlennek találta a múltját. A Flemstad szülők akkor menekültek el Litvániából, amikor az orosz csapatok elözönlötték az országot a második világháború vége felé, és Christine már Angliában született és nevelkedett. A szülei még haláluk előtt honosított brit állampolgárok lettek, Christine pedig minden elképzelhető ellenőrzésen átesett.
Dennis Bridger tevékenysége sokkal érdekesebbnek látszott. Ahogy távozásának időpontja közeledett, egyre több megmagyarázhatatlan távolsági telefonhívást kapott, amik szemmel láthatóan nagyon nyugtalanították, bár sohasem beszélt róluk. Az egyik reggel kettesben voltak Judyval az irodában, és Bridger a szokásosnál is idegesebbnek látszott. Amikor megszólalt a telefon, Bridger szó szerint kitépte a lány kezéből a kagylót. A hívás kétségtelenül valamiféle idézés lehetett, mert Bridger valami kifogást motyogott, és elment. Judy az ablakból nézte, amint átment a téren, és beült egy nagyon nagy, nagyon drága kocsiba, ami a sarkon várta.
Bridger közeledtére kinyílt a vezetői ülés ajtaja, és kiszállt egy hatalmas termetű sofőr az 1920-as évekre emlékeztető libériában, világos mustársárga, magas nyakú, hosszú kabátban, bricsesznadrágban és fényezett bőr lábszárvédőben.
– Dr. Bridger?
A sofőr napszemüveget viselt, és lágy, meghatározhatatlan eredetű idegen kiejtéssel beszélt. A ragyogó, hatalmas és gyönyörű kocsi olyan volt, mint egy vadonatúj, szárnyatlan repülőgép. A kocsi hátuljából iker rádióantennák szöktek a magasba, még a sofőrnél is magasabbra. Az egész kép az életnagyságnál jóval nagyobbnak hatott.
A sofőr kinyitotta Bridgernek a hátsó ajtót. Az ülés rendkívül széles volt, a padló vastag szőnyeggel borított, az ablakok kékre színezettek, és az ülés túlsó végén egy megás, feszes tartású, szemüveges férfi ült.
A magas férfi Bridger felé nyújtotta aranygyűrűs kezét.
– Kaufmann vagyok.
A sofőr visszaült a helyére, az elválasztó üvegfal mögé, és elindultak.
– Ugye nem lesz ellene kifogása, ha körbe kocsikázunk? – Kaufmann kiejtése vitathatatlanul németes volt, erőteljes és kemény. – Tudja, olyan sok szóbeszédre ad alkalmat, ha látják valahol az embert.
Kaufmann fülénél megszólalt egy kis csengő. A férfi fölvette az előtte levő villán függő, elefántcsont telefonkagylót. Bridger látta, hogy a sofőr beszél egy mikrofonba a volán fölött.
– Ja – Kaufmann egy pillanatig figyelt, azután megfordult és kinézett a hátsó ablakon. – Ja, Egon, látom. Akkor menjen körbe, jó? Und Stuttgart… a stuttgarti hívás.
Visszatette a kagylót, és Bridgerhez fordult.
– Azt mondja a sofőröm, hogy egy taxi követ minket. – Bridger idegesen nézett körül. Kaufmann nevetett, vagy legalábbis elhúzta a száját. – Nem aggódni. Londonban mindig vannak taxik. Látni fogja, hogy sehová sem megyünk. Csak az a fontos, hogy beszéljek Stuttgarttal. – Kinyitott egy apró szivarokkal teli tárcát. – Dohányzik?
– Köszönöm, nem.
– Maga küldött nekem egy telexet Genfbe – Kaufmann rágyújtott. – Néhány hónappal ezelőtt.
– Igen.
– Azóta nem hallottunk magáról.
– Meggondoltam magamat – Bridger idegesen mozgatta az orrát.
– És most talán eljött az ideje, hogy újra meggondolja magát. Tudja, ezekben az utóbbi hónapokban nagyon nagy zavarban voltunk.
Kaufmann komoly volt, de ugyanakkor barátságos és nyugodt is. Bridger bűntudatosan pislogott ki a hátsó ablakon.
– Ne aggódjon, mondtam már. Intézkedtünk – ékköves ezüst öngyújtóját a szivar végéhez érintette, és mélyet szippantott. – Valóban üzenet volt?
– Igen.
– Egy idegen bolygóról?
– Egy nagyon távoli bolygóról.
– Valahol az Androméda csillagképben?
– Úgy van.
– Hát az valóban jó messze van.
– Miről… – Bridger idegesen mozgatta az orrát, ahogy a szivar füstjét megérezte.
– Miről van szó? Mindjárt elmondom. Amerikában, akkor éppen Amerikában voltam, nagy volt az izgalom. Mindenki nagyon megrémült. És Európában is, mindenütt. És akkor a maga kormánya azt mondja: "Semmi. Semmi az egész. Majd később elmeséljük." És így tovább. És az emberek elfelejtik az egészet; múlnak a hónapok, és az emberek elfelejtik az egészet. Vannak más dolgok, amik miatt aggódni kell. De van valami?
– Nem hivatalosan.
– Nem, nem, hivatalosan nincs semmi. Megpróbáltuk, de mindenütt falba ütköztünk. Mindenkinek pecsét van a száján.
– Az enyémen is.
Ekkor már félig megkerülték a Regent's Parkot. Bridger az órájára pillantott.
– Délutánra vissza kell mennem.
– Maga a brit kormánynak dolgozik? – Kaufmann úgy tette föl a kérdést, mintha csak udvariasan csevegnének.
– Az ő csoportjuk tagja vagyok – mondta Bridger.
– Akik az üzeneten dolgoznak?
– Miért érdekli ez magát?
– Minket minden érdekel, amiben van valami. Ez pedig fontos dolog lehet.
– Lehet, hogy az. Lehet, hogy nem az.
– De maga folytatni fogja a munkát? Kérem, ne vágjon olyan titokzatos képet. Nem akarom kifaggatni.
– Nem folytatom a munkát.
– Miért nem?
– Nem akarok életem végéig a kormány szolgálatában maradni.
Már elhagyták az állatkertet, és Portland Place felé tartottak. Kaufmann élvezettel szivarozott, Bridger pedig várt. Amikor befordultak Marylebone kerületbe, Kaufmann megszólalt:
– És nem volna kedve valami jövedelmezőbb üzlethez? Velünk?
– Azelőtt úgy gondoltam – pislogott a lábára Bridger.
– Míg meg nem történt az a kis csetepaté Bouldershawban?
– Tudott róla? – Bridger metsző tekintettel nézett Kaufmannra. – Arról, ami Oldroydnál történt?
– Hát persze hogy tudtam róla.
Nagyon kedves, majdhogynem negédes volt. Bridger ismét a cipőjét tanulmányozta.
– Nem akartam semmiféle bajba keveredni.
– Nem kellett volna hagynia, hogy ilyen könnyen kifigyeljék – mondta Kaufmann. – Ugyanakkor nem szabad, hogy a nyomunkra vezesse az embereket. Lehetnek nekünk más dolgaink is.
Ismét északnak fordultak, a Baker Streeten.
– Szeretném, ha a helyén maradna – mondta Kaufmann. – És ha közben tartaná velem a kapcsolatot.
– És mennyit kapok? Kaufmann tágra nyitotta a szemét.
– Pardon?
– Ha azt akarja, hogy információt adjak magának…
– Valóban, dr. Bridger! – nevetett Kaufmann. – Magában egy csöpp ravaszság sincs.
A telefon megszólalt. Kaufmann fölvette a kagylót.
– Kaufmann… Ja, ja… Das ist Felix?
Még két kört tettek a park körül, azután kitették Bridgert pár száz méternyire az intézettől. Judy figyelte Bridger visszatérését is, de a férfi semmit sem mondott a lánynak. Bridger egyáltalán nem bízott Judyban.
Félórával később a taxi, amelyik Kaufmann kocsiját követte, egy telefonfülkéhez hajtott, és Harries szállt ki belőle. A lába még mindig be volt gipszelve, nehezen járt, de már munkaképesnek érezte magát. Kifizette a sofőrt, és a telefonfülkéhez bicegett. Amint a taxi elhajtott, egy újabb kocsi foglalta el a helyét, és várakozni kezdett Harriesre.
A telefont Watling személyi titkára, egy unatkozó lovassági hadnagy vette föl, minthogy a Honvédelmi Minisztérium akkoriban már "integrált" volt.
– Értem. A legjobb lesz, ha idejön, és jelentést tesz.
Watling akkor lépett be, amikor a hadnagy letette a kagylót. Még ideges és bosszús volt az Osborne-nal való legutóbbi találkozástól.
– Fecsegés, fecsegés, fecsegés. Csak fecsegni tudnak. – Táskáját a székre dobta. – Van valami újság?
– Harries telefonált.
– És?
Watling elfoglalta a helyét az íróasztalánál. Ez a komor fém íróasztal egy komor betonszobában állt, a szoba ajtajára pedig a tűzrendészed házirend volt kifüggesztve. A titkár fölvonta lovassági szemöldökét.
– Harries azt mondja, hogy Bridgert egy Ismert Személlyel látta.
– Kivel? Elhagyhatja ezt a zsargont.
– Kaufmann-nal, uram.
– Kaufmann?
– Intel. A nemzetközi kartell embere.
Watling a csupasz falra meredt. A trösztellenes törvények és a Közös Piac szabályozói ellenére még mindig számos nemzetközi kartell működött. Ezek nem voltak nyilvánvalóan illegálisak, de rendkívül erősek voltak, és néhány esetben szinte fojtogatták az európai kereskedelmet. És amikor a Nyugat attól tarthatott, hogy nyersanyagszállító országai egyike, vagy akár valamennyi egyszerre is, bojkottálhatja, ijesztően nagy tere nyílt a gátlástalan kereskedelmi ügynökségeknek, és ezek közül is a legismertebb és leggyűlöltebb volt a teljesen gátlástalan Intel. Amire csak rátette a kezét, elkelt jó áron valamelyik idegen fővárosban, mihelyt kedvező volt a piaci helyzet.
– Más?
– Semmi. Tettek két-három kört Kaufmann mozgó tündérpalotájában, azután visszamentek a kiindulási pontra.
Watling az állat simogatta, és közben módszeresen rakosgatta össze gondolattöredékeit.
– Gondolja, hogy Bridger már Bouldershaw-ban is nekik dolgozott?
– Harriesnek ez a véleménye.
– És Hardest ezért kapták el, verték meg és rabolták el?
– Részben.
– Hát ha valakinek nem kívánunk információt adni erről a dologról, az éppen az Intel.
Ha az Intel egyszer valamire rátette a kezét, azt már igen nehéz volt nyomon követni. Volt egy teljesen legális intézményük Londonban, több nyilvános irodájuk Svájcban és fiókjuk legalább három földrészen. Magánvonalaikon úgy futott szét az információ, mint a higany, és szinte semmit sem lehetett tenni ez ellen. Az ilyesfajta tevékenységgel kapcsolatban nem lehetett házkutatást tartani. Mire átkutatták a Piccadillyn levő irodát, a keresett dolgot már régen elcserélték mangánért vagy bauxitért, lehetőleg egy nagyon nem baráti országgal. Semmi sem volt szent vagy biztonságos.
– Feltételezem, hogy Bridger továbbra is szállít majd nekik anyagot – mondta Watling.
– Nemsokára lejár a fölmondási ideje – figyelmeztette a titkár.
– Nem hiszem, hogy most már elmenne. Az Intel bizonyára jól megkente – fölsóhajtott. – Flemingből úgyis mindent ki tud szedni. Sülve-főve együtt vannak.
– Gondolja, hogy Fleming is benne van a buliban?
– Ugyan! – Watling hátratolta a székét. – Fleming egy reménytelenül ártatlan jószág. Kifecsegi a dolgot bárkinek, csak hogy a saját függetlenségét bizonyítsa. Tudja, hogy mi történt legutóbb is. Most pedig ezeket az embereket beengedjük a legbensőbb berkeinkbe.
– Hogyhogy?
– Hogyhogy? Magának nyelvkönyvet kellene írnia. Szépen be fognak költözni a honvédelmi területre, úgy hogy. Az egész banda. Fleming Thornessben, a rakétakutató bázison akarja fölépíteni a szuperkompjúterét.
– Valóban?
– Ez államtitok.
– Igen, uram. – A titkár közönyösen diszkrét volt. – Már beleegyeztek?
– Bele fognak egyezni. Már messziről megérzem az őrültség szagát. Vandenberg dühös. És a többi szövetséges is, de nem is csodálom. De Reinhart szívvel-lélekkel támogatja a dolgot, és vele tart Osborne meg a miniszter is. És ugyanezt teszi majd a kormány, legalábbis erre számítok.
– Szóval nem tudjuk távol tartani őket?
– Jobb lesz, ha szemmel tartjuk őket. Mindenesetre Harries továbbra is figyeli majd a társaságot.
– Thornessnek saját biztonsági szolgálata van. Katonai – tette hozzá büszkén a titkár.
– Harries majd együtt dolgozik velük – fújtatott Watling.
– De Harries ki akar szállni a buliból.
– Miért?
– Azt mondja, biztos benne, hogy az Intel emberei körülszaglászták.
– Hogyan? Pardon – Watling egy mosolyt villantott titkárára. – Hogyhogy?
– Nos, Bouldershaw-ban megverték. Valószínűleg azt hiszik, hogy Harries valami komolyabb dologra bukkant.
– És valószínűleg így is van. Hol van most Harries?
– A nyomukban. Később majd bejön jelentést tenni.
De Harries nem jött később, sőt egyáltalán nem jött. Judy és Fleming találta meg a holttestét másnap reggel, Fleming kocsijának lehajtható teteje alatt.
Judy rosszul lett. Mindketten elmentek a rendőrségre, a holttestet elvitték és megvizsgálták. Visszamentek az irodába, ahol Fleminget üzenet várta, hogy azonnal menjen a Tudományügyi Minisztériumba. Judy t, aki Christine-nel együtt várakozott, kihallgatta Watling, és a lány nyomorultul érezte magát és félt. Christine folytatta a munkáját, csak annyi időre hagyta abba, míg adott Judynak két aszpirint. Úgy viselkedett, mint aki jótékony cselekedetet hajt végre, tekintet nélkül a cselekedet tárgyának érdemeire.
Mielőtt elindult volna a minisztériumba, Fleming egy puszit nyomott Judy arcára. A lány émelygő gyomorral mosolygott a férfira.
– De vajon miért tették ide éppen nekem? – kérdezte Fleming.
– Nem magának tették oda. Hanem nekem, figyelmeztetésül.
Judy kiment a vécébe, és megint hányt. Fleming ebéd előtt jött vissza, ragyogva és boldogan. Christine-t fölrántotta a székéből, és magához ölelte.
– Megvan!
– Megvan? – Judy még mindig kábultan állt a szoba másik végén.
– Felhatalmazás három példányban az ezüstszárnyú kapitány feletteseitől. Tágra tárták előttünk igazgyöngyszínű szögesdrót-erődítményüket.
– Thorness? – kérdezte Christine, és eltolta magától Fleminget. Fleming lehuppant a kecskelábú asztalra.
– Kegyesen megengedték nekünk, hogy használjuk az adófizetők gyönyörű, gyönyörű masináit, amikkel eddig csak katonásdit játszottak.
– Mikor? – kérdezte Judy.
Fleming leugrott az asztalról, odament a lányhoz és megölelte.
– Mihelyt készen vagyunk. Teljes elsőbbséget kapunk a nagy kompjúteren, kivéve azt az esetet, amit elég nevetségesen nemzeti szükségállapotnak neveznek. A reggeli szemléken nem kell részt vennünk, igazolványokkal fogunk közlekedni, ujjlenyomatot vesznek rólunk, átesünk az agymosáson és a tetűvizsgálaton. És fölépítjük korunk csodáját.
Otthagyta Judyt, és átölelte Christine-t.
– Maga meg én, drágám! Majd megmutatjuk nekik, ugye? "Ez bizonyított tény?" – kérdezi őminisztersége. Majd mi bebizonyítjuk! "Csak jöjjenek a világ négy sarkából, állig fegyverben, mi majd megdöbbentjük őket" – ahogy a sztriptízbár egyik hölgye mondta. Ó, és nemsokára jön Ezüstszárny, és kiadja nekünk a menetparancsot.
Énekelni kezdte az "Ezüstszárnyak aranyfényben" kezdetű dalt, és ebédelni vitte a két lányt, bár Judy nem tudott enni. Bridger nem került elő.
Délután Watling ismét visszatért, higgadtan, de szigorúan, mint egy iskolaigazgató. Leültette Fleminget meg a két lányt, és kioktatta őket.
– Ami Harries-szel történt, az az önökkel végzett munkájának volt a közvetlen következménye.
– Hiszen csupán laboratóriumi takarítóember volt!
– A Katonai Elhárítás embere volt. – Ó!
Ez Christine és Fleming számára újdonság volt. Fleming kesernyés szemtelenséggel reagált.
– A mi emberünk, ahogy mondani szokás?
– A mi emberünk.
– Elbűvölő.
– Ne hízelegjenek maguknak azzal a tévhittel, hogy mindez csupán a maguk munkája miatt történt. Maguk még nem olyan fontosak.
A lányok csak ültek és hallgattak, Watling pedig kizárólag Flemingre összpontosította a figyelmét.
– Harries bizonyára rábukkant valami másra is, miközben magukat fedezte.
– És miért fedezett bennünket, ha nem vagyunk fontosak?
– Az emberek, bizonyos emberek nem tudják még, hogy ez az egész ügy fontos-e, vagy sem. Csak azt tudják, hála a maga nagy szájának, hogy valami van. És ennek a valaminek nagy stratégiai értéke is lehet.
– Tudja, hogy ki ölte meg Harries-t? – kérdezte Fleming nyugodtan. Talán most döbbent rá, hogy neki is része van Harries halálában.
– Igen.
– Ez már valami.
– És azt is tudjuk, hogy ki fizette a gyilkosokat. – Akkor már egyenesben vannak.
– Eltekintve attól az apróságtól, hogy nem nyúlhatunk hozzájuk – mondta fagyosan Watling. – Diplomáciai okokból.
– Ez is elbűvölő.
– A világ, amiben élünk, nem különösebben elbűvölő. Watling úgy nézett rájuk, mintha valami kellemetlen kötelezettséget teljesítene. Szerény, nagyzolásra csöppet sem hajlamos ember volt, és nem szeretett prédikálni. – Maguk, akik eddig nyugalmas, védett életet éltek – a laboratóriumaikban, jó lesz, ha végre megértik: most már akcióban vannak.
– Miben? – kérdezte Fleming.
– Akcióban. Ha az elképzelésükből lesz valami, valószínűleg szép kis értéket fog képviselni a mi számunkra.
– Ki az a "mi"?
– Az ország.
– No igen, persze.
Watling nem vett tudomást Flemingről. Már eleget hallott arról, hogy mi a véleménye Flemingnek a rendszerről.
– De még ha nem is válik be, akkor is nagy érdeklődést fog kelteni. Thorness nagyon fontos hely, és az emberek mindenre képesek lennének, csak hogy megtudják, mi történik ott. Ezért is figyelmeztetem magukat, valamennyiüket. – Szúrós, kék szemével sorban szemügyre vette mindhármukat. – Már nem az egyetemen vannak, hanem a dzsungelban. Lehet, hogy az egész úgy néz ki, mint egy túlzsúfolt vén hivatal, ahol a politikusok meg a hozzám hasonló állami tisztviselők sok mindent elkennek, és sok banális nyilatkozatot tesznek, de ez akkor is a dzsungel. Erről biztosíthatom magukat. Titkokat vesznek és adnak el, ötleteket lopnak, és az embereknek néha baja esik. Így mennek a világ dolgai. Kérem, hogy emlékezzenek erre.
Watling távozása után Fleming visszatért a kompjúterekhez, Judy pedig elment a Whitehallba, újabb utasításokért. Bridger csak később futott be, ideges volt, és Fleminget kereste.
– Dennis – robbant be Fleming a kompjúterteremből –, szabad az út.
– Az út?
– Thornessbe. Mehetünk.
– Igen? Jól van – mondta közönyösen Bridger.
– A tudományügyi miniszter fölülkerekedett. Egyenruhás barátaink szerint pedig az emberiség egy kicsinyke lépéssel beljebb haladhat a dzsungelba. Miért nem változtatod meg az elhatározásodat? Miért nem csatlakozol a boldog tömeghez?
– Igen. Köszönöm, John. – Bridger a cipőjét bámulta, és szégyenkezve mozgatta az orrát. – Éppen ezért kerestelek. Megváltoztattam az elhatározásomat.
Mire Judy elérte Osborne-t, Osborne már tudott a dologról.
IV. A VÁRAKOZÁS
Soha senki sem ment Thornessbe kedvtelésből. Londontól Thornessig a legrövidebb út is tizenkét órát tartott, repülővel Aberdeenig, onnan pedig dízelgyorsvonattal a Felföldön át a nyugati parton fekvő Gairlochig. Thorness volt az első állomás Gairlochtól északra, de egy kicsiny, omladozó falun, a vad, sziklás parton és a fenyéren kívül semmi sem volt ott. ( A Kutató Bázis a fennsíkon helyezkedett el, szemben a Skye és a Lewis szigetek közötti széles öböllel, a szárazföldi oldalát pedig magas oszlopokon futó szögesdrót kerítés védelmezte. A bejáratot őrkunyhók és őrök vigyázták, a kerítés körül és a dombtetőn pedig katonai őrjáratok cirkáltak kutyákkal. Az Atlanti-óceán szürkeségét pedig csupán egy madarak lakta sziget meg néha-néha egy-egy őrnaszád törte meg. Minden zöld és szürke meg barna volt, és a felhők felé tört, és a táborból időnként kiszűrődő zajoktól eltekintve, igen csöndes hely volt.
Amikor Reinhart és Fleming megérkeztek, éppen esett. A fekete szolgálati kocsit, ami az állomáson várta őket, zöld egyenruhás fiatal nő vezette. Végigrobogtak a nyílt fenyéren a tábor kapujáig. A kapunál az argylli és sutherlandi hegyivadászok egyik őrmestere igazoltatta őket, majd telefonon jelentette érkezésüket az igazgatónak.
Az igazgatóság irodái egy hosszú, keskeny, egyemeletes épületben voltak, ami a telep középpontjában állt. Az épület új volt, és modern tervek alapján készült, mégis volt benne valami a laktanyák hagyományos és sivár jellegéből; de az igazgatói iroda berendezése már egészen más volt. Az ébenfa parketta ragyogott, a mennyezeten áramvonalas, fehér lámpatestek, az ablakokon földig érő függönyök, a falitérképeket és táblázatokat pedig politúrozott faráma keretezte. Az igazgatói íróasztal széles és gyönyörű volt, rajta pedig kis plakett állt, amin csinos, fekete betűk hirdették: DR. F. T. N. GEERS. Az íróasztalnál vékony, barázdás arcú férfi ült.
Udvariasan, de nem sok lelkesedéssel fogadta az érkezők két, és látszott rajta, hogy csöppet sincs ínyére az egész dolog.
– Majd meglátják, milyen unalmas hely ez – mondta, és cigarettával kínálta őket egy cigarettatartóvá alakított rakétafejből. – Természetesen hírből már ismerjük egymást.
Reinhart feszengve ült a látogatóknak fenntartott székek egyikén, ami olyan alacsony volt, hogy alig látta belőle az íróasztal mögött ülő igazgatót.
– Ha jól emlékszem, a rakéták nyomon követéséről leveleztünk. – Reinhartnak ágaskodnia kellett, hogy beszélgetni tudjanak; a szoba nyilvánvalóan szándékosan volt így berendezve. Fleming észrevette ezt, és mosolygott.
Geers képzettségét illetően fizikus volt, és éveken át volt vezető tudományos munkatárs különböző védelmi kísérleteknél, de most már inkább volt katonai parancsnok, mint tudós. A bürokrata katona egyenruhája alatt egy csalódott kutató rejtőzött, így csak még irigyebb volt a mások eredményeire, és még inkább bosszantották a napi tennivalók.
– A hallottak alapján már igazán ideje, hogy szögesdrót mögött folytassák a munkájukat. – Ingerlékeny, de jófejű ember volt; már kész tervei voltak számukra. – Persze, nem lesz könnyű. Nem biztosíthatunk önöknek korlátlan lehetőségeket.
– Mi nem is kérünk – kezdte Reinhart, de Fleming félbeszakította:
– Tudomásom szerint az elsőbbségi jogokat meghatározták.
Geers éles, hideg pillantást vetett rá, és leverte cigarettája hamuját egy csappantyúöntvényből készült hamutartóba.
– Fenntartunk önöknek bizonyos időpontokat, amikor használhatják a főkompjútert. A csoportjuknak külön munka- és lakóhelye lesz. Természetesen a körzetünkön belül és a felügyeletünk alatt, de belépőt is kapnak, és tetszés szerint jöhetnek-mehetnek. Quadring őrnagy felel a biztonságukért, az összes kutatásokért pedig én vagyok a felelős.
– Kivéve a mienket – mondta Fleming, anélkül hogy Reinhartra nézett volna.
– Az én feladataim evilágibbak, de sürgősebbek – Geers, amennyire csak tudott, igyekezett nem venni tudomást Flemingről, és szavait a professzorhoz intézte. – A maguk ügye a Tudományügyi Minisztérium hatáskörébe tartozik, elvontabb, bár talán nagyobb szenzáció lesz belőle.
Az íróasztal egyik sarkán Geers feleségének és két kicsi gyermekének a fényképe állt.
– Csak azt szeretném tudni, hogy ezek hogy boldogulnak? – mondta Fleming Reinhartnak, miután elhagyták az irodát.
Kint még mindig szakadt az eső. Geers egyik munkatársa körülvezette őket a táborban, át a vizes füvön, az alacsony, bunkerkülsejű, félig a földbe temetett épületek közötti betonösvényeken, a fennsík legmagasabb pontján levő kilövőhelyig.
– Ma egészen csendes időnk van – mondta, miközben nyakukat behúzva haladtak a zuhogó esőben. – Itt bármelyik pillanatban orkán törhet ki.
Több kisebb rakéta állt ott ferde állványán, nylonba bugyolálva, a tenger irányába fordítva, és egy nagyobb állt függőlegesen a fő kilövőpadon. Állványához erősítve igen nehéznek és földhözragadtnak látszott.
– Nem rajongunk az igazán nagy szerkentyűkért. Ezek mind légvédelmi rakéták, mind kicsik, de nagyon sokat tudnak. Csupa finom holmi. Rendesen nem szíveljük a látogatókat sem.
A főkompjúter igen hatásos látványt nyújtott a számára épített nagy laboratóriumépületben. Amerikai importból származott, és háromszor nagyobb volt, mint azok a kompjúterek, amikkel a csoport eddig dolgozott. A kezelők adtak Flemingnek egy órarendet, amin be voltak jelölve azok az időpontok, amikor Flemingék használhatták a gépet; elég barátságosan viselkedtek, de nem mutattak különösebb érdeklődést a csoport munkája iránt. Rendelkezésükre bocsátottak egy külön irodaépületet is, meg néhány előre gyártott elemekből készült faházat, lakóhelyül – ezek kicsik és sivárak voltak, de tiszták és szolgálati bútorokkal berendezettek.
Átázott cipőjükben átcuppogtak a személyzeti körletbe, ahol megmutatták nekik a tiszti étkezdét és társalgót, a boltot, a mosodát, a garázst, a mozit és a postahivatalt. A tábor teljesen önellátó volt: semmiért sem kellett kimenni, hacsak a hangamező és az ég látványáért nem.
Az első két-három hónapban csak a csoport magja költözött be: Fleming, Bridger, Christine, Judy és néhány alacsonyabb beosztású asszisztens. Irodáik tele voltak számításokkal, tervekkel, fénymásolatokkal és sebtében összetákolt kísérleti műszerekkel. Fleming és Bridger hosszú éjszakákat töltött különböző áramkörök és elektronikus berendezések kidolgozásával, az épület pedig lassan megtelt újabb és újabb kutatókkal és tervezőkkel, műszaki rajzolókkal és mérnökökkel.
A következő tavasszal megjelent a területen a glasgow-i vállalkozókból álló cég, és a körzetet MACINTYRE & SONS feliratú táblákkal tűzdelte tele. Új épületet húztak föl az új szuperkompjúternek, ahogy Fleming szellemi gyermekét nevezték, a táboron belül, de távol a többi részlegtől, és egymás után érkeztek és tűntek el odabent a felszerelést szállító teherautók.
A bázis állandó személyzete mindezt élénk, de tartózkodó érdeklődéssel szemlélte, és közben folytatta saját munkáját. Átlagosan hetente hallatszott újabb robbanás, látszott újabb villanás a kilövőpadok felől, amikor az adófizetők egy-egy újabb negyedmilliója röpült a levegőbe. Ilyenkor a helybeli birkanyáj és marhacsorda kedvetlenül menekült, a tervezőirodákban pedig néhány napon át aktív munka folyt. Ettől eltekintve a vidék olyan nyugalmas volt, mint valami föl nem fedezett ország, és ha éppen nem esett az eső, hihetetlenül szép is volt.
Reinhart csoportjának alacsonyabb beosztású tagjai szívesen barátkoztak a védelmi rendszereken dolgozó tudósokkal meg az őket védelmező katonákkal. Együtt ettek-ittak, együtt jártak kirándulni meg vitorlázni az öbölbe; de Fleming és Bridger egyedül járt, és mindenki csak az égi ikreknek nevezte őket. Ha nem voltak éppen a kompjúterteremben vagy valamelyik irodában, akkor biztos, hogy az egyikük kunyhójában dolgoztak. Fleming néha bezárkózott valamilyen munkával, és ilyenkor Bridger vette a messzelátóját, és motorcsónakkal átment a közeli madár-szigetre, Thornholmra.
Reinhart Londonból intézte az ügyeket, időnként ugyan meglátogatta a csoportot, de többnyire a Whitehall körül cirkált, hogy kierőszakolja a különböző terveket, engedélyeket és költségvetési tételeket, és elkészítse a kormány által követelt, véget nem érő jelentéseket. Mindent, amire szükségük volt, gyorsan megkaptak, és csak ritkán volt fennakadás. "Osborne – mondta Reinhart szerényen – igazi régimódi mester volt."
Csak Judy érezte fölöslegesnek magát. Az irodája a többiekétől külön, a központi irodaépületben volt, lakást pedig a helybeli kutatónők szállásán kapott. Flemingnek, bár rendkívül kedves volt vele, nem volt a lányra ideje; Bridger és Christine pedig kerülték őt. Judy nagyjából szemmel tudta tartani a dolgok menetét, és néha el-eljárt egy-egy katonatiszttel szórakozni, de semmi más dolga nem volt. A hosszú téli estéken faliszőnyegeket hímzett, agyagfigurákat csinált, és ezzel szép hírnevet szerzett magának, de valójában csak unatkozott.
Amikor az új kompjúter már majdnem készen volt, Fleming megmutatta neki a berendezést. Maga Fleming tele volt rosszallással és félelemmel; hiszen lehet, hogy a berendezés teljesen téves elképzelések alapján készült, de az is lehet, hogy a gép valami teljesen elképzelhetetlen és nagyon nyugtalanító dolog. De Fleming mindenekelőtt rendkívül fáradtnak látszott; kétségbeesetten fáradt és fáradtan kétségbeesett volt. A gép viszont valóban jól mutatott. Olyan nagy volt, hogy nem a gépet helyezték el egy teremben, hanem a vezérlőtermet építették bele a gépbe.
– Olyanok vagyunk, mint Jónás a cethalban – mutatott Fleming a mennyezetre. – Ott fönt van a hűtőberendezés, egy hélium-cseppfolyósító. A gép szíve körül állandóan folyékony hélium kering.
A súlyos, dupla, tűzálló ajtók mögött bálteremnyi nagyságú helyiség húzódott, amit középen mennyezetig érő műszerfal osztott ketté. Ezzel szemben, háttal az ajtónak, állt a központi vezérlőpult, egyik oldalán valamiféle megszépített írógépasztallal, a másik oldalán meg a kijelzőberendezéssel. Az írógépasztalt és a kijelzőt mágneses szalagok és lyukkártyaberendezés kötötte össze. A terem világítása még nem működött, csupán egyetlen körte égett a vezérlőpulton, meg néhány szerelőlámpa a műszerállványokon. A terem félig a földbe épült, és nem volt ablaka. Olyan volt, mint a titkok barlangja.
– Mindez – mutatott Fleming az előttük álló műszerfalra – az ellenőrző berendezés. Ez pedig a betápláló konzol.
Megmutatta a lánynak a telexbillentyűzetet, a mágnesszalag-letapogatót meg a lyukkártyaegységet.
– Eredetileg valamiféle mágneses érzékelő rendszere lett volna, de átváltoztattuk képernyős kijelzési rendszerre, így jobban megérthetik őt a szemmel látó halandók.
– Őt?
Fleming furcsán nézett a lányra.
– Igen, magamban úgy nevezem: ő, mert ő gondolkodik. Szinte olyan, mint egy ember.
Judy olyan sokáig élt már ebben a gondolatkörben, hogy meg sem lepődött. Már nem is borzongott, mint annak idején Bouldershaw Fellben, amikor először fogták az űrből jött üzenetet. Annyi izgalom és kitérő volt már eddig, hogy az ügy elhomályosult. Mindenesetre az üzenet átváltozott épületek, kapcsolási rajzok és ember által készített berendezések teljesen evilági rendszerévé. De ahogy ott állt Fleming mellett, aki nemcsak fáradtnak látszott, hanem olyannak is, mint akit valami külső kényszer űz, önkéntelenül is éreznie kellett a sötét szobában rejtőzködő titokzatos, idegen hatalmat. Ez az érzés csupán egy pillanatra kerítette Judyt a hatalmába, azután elmúlt. Semmi esetre sem élt úgy a tudatában, mint – szemlátomást – Flemingében, de mégis megborzongott tőle.
– Ez pedig a kijelzőegység – mondta Fleming, aki szemmel láthatólag nem vette észre, hogy a lány mit érez. – Ő normálisan bináris aritmetikában gondolkodik, de úgy csináltuk meg, hogy információit a tízes számrendszerben közölje, hogy rögtön leolvashassuk.
Az előttük álló műszerfalat egy kijelzőtábla törte meg.
– Az mi? – mutatott Judy az apró neonlámpák tömegére, amik százasával helyezkedtek el a teremmel derékszögben álló, két plexiüveg borítású fémlap között.
– Az az ellenőrzőegység. A lámpák jelzik az előrehaladást. Megmutatják, hogy hol tart a gép az adatok feldolgozásában.
– És tápláltak már be adatokat?
– Nem, még nem.
– És teljesen biztos benne, hogy működni fog?
– Eszembe sem jutott, hogy mást is tehetne. Semmi értelme nem lett volna, hogy működésképtelen tervet küldjenek nekünk.
Hangjának biztonsága nemcsak a saját önteltségéből eredt; valami másnak a hatása beszélt Flemingből.
– Ha jól értette a tervet.
– Jól értettem, igen. A lényegét – a plexiborítású fémlemezekre mutatott. – Bár nem egészen értem, hogy ezek mire valók. Elektromos végződések, és körülbelül ezervoltnyi feszültség van közöttük, azért is tettünk rájuk biztonsági borítást. Benne voltak a Tervben, és remélem, hogy majd megtanuljuk használni is őket. Bizonyára valamiféle érzékelő berendezés.
Fleming ismét teljesen magabiztosnak látszott, és csöppet sem ejtette zavarba a gép bonyolultsága. Mintha az agya már régen felkészült és várt volna a fogadására: Judy arra gondolt, hogy milyen üresnek is érezhette magát Fleming egy évvel ezelőtt, amikor az áttörésről meg a korlátok lerombolásáról beszélt, Bár most sem látszott boldogabbnak. A lánynak eszébe jutottak Bridger szavai: "John sohasem lesz boldog."
Minden más viszonylag magától értetődőnek látszott, ahogy körüljárták a termet.
– Úgy dolgozik – magyarázta Fleming –, hogy telexen tápláljuk be az adatokat, ez a leggyorsabb módszer. Az ellenőrzőegység meghatározza a teendőket. Az aritmetikai egységek elvégzik a számításokat, felhasználva a szükséges memóriaegységeket és új információkat raktározva, és a válasz kijön a kijelzőn. A fővezetékek a padló alatt húzódnak, az aritmetikai egységek pedig a falak mentén. Az egész rendszer meglehetősen hagyományos, de itt véget is ér a hagyományosság. Olyan a sebessége és a kapacitása, amit elképzelni is nehéz.
Teljes csönd vette körül őket. Kétoldalt fémfülkék sorai csillogtak, őrizve titkaikat, az ellenőrzőegység pedig vakon bámult rájuk a félhomályban. Fleming közömbösen nézett körül, és annyira részének látszott az egésznek, mint amennyire részének látszott a kocsijának, vezetés közben.
– Amikor már dolgozni fog, sokkal szebb lesz – mondta, és átvitte a lányt az ellenőrző műszerek háta mögé.
Tágas, félkör alakú terem volt ez, éppen olyan félhomályos, mint az előző, a közepén pedig egy nagy, fémborítású oszlop állt.
– Ez az igazi magja: a memóriaközpont. – Kinyitott egy ajtócskát az oszlop alján, és megmutatta az egyik belső ellenőrző lámpát. – Szép kis molekuláris elektronikai munka. A memória a magban van, a mag pedig teljes vákuumban, egy-két foknyira az abszolút nulla foktól. És itt lép be a folyékony hélium.
Judy bekukucskált, és egy fémes külsejű, háromlábnyi nagyságú kockát látott egy hűtőcsövekkel körülvett fémcsőben. Fleming gépiesen beszélt, mintha előadást tartana.
– Minden egyes mag méhsejt formában elhelyezett, félujjnyi vastagságú vezető és nemvezető lemezek váltakozó rendszeréből áll. Ez tökéletes igen-nem-kapu áramkört biztosít egy alig látható, parányi fémfelületen.
– Ez az agysejt megfelelője lenne?
– Ha úgy tetszik.
– És mennyi van ezekből?
– A mag egy háromméteres kocka. Abban sok millió ilyen sejt van. És hat ilyen mag van.
– Nagyobb, mint az emberi agy.
– Ó, igen. Sokkal nagyobb. És gyorsabb. És hatékonyabb. Becsukta az ajtócskát, és többet nem beszélt a magról.
Judy megpróbálta elképzelni a gépet munka közben, de képtelen volt rá; az egész túl nagy és túl idegén volt ahhoz, hogy maga elé tudja képzelni. Gratulált Flemingnek, és távozott. Fleming egy pillanatig nagyon magányosnak és zaklatottnak látszott, de nem állította meg a lányt. Azután hozzálátott, hogy újra ellenőrizze a számításait.
Dennis Bridgert nem ejtette ennyire rabul az egész ügy. Közönyösen és rosszkedvűen végezte a munkáját, és semmi fölfedezhető kísérletet néni tett, hogy fölvegye a kapcsolatot az Intellel. Quadring őrnagy és biztonsági emberei állandóan szemmel tartották Bridgert; persze, időről időre az egész személyzetet ellenőrizték a főkapunál, hogy nem visznek-e ki valami fontos anyagot, de Bridger semmi olyat nem tett, ami fölkeltette volna a gyanakvásukat. Csupán a partközeiben fekvő Thornholm szigetet látogatta meg időnként, ahonnan sirály- és szulatojásokkal meg aranyos sarkialka-fényképekkel tért vissza. Bármilyen kecsegtető ajánlattal bírta is Kaufmann maradásra, Bridger szemmel láthatóan nem keveredett bele semmibe.
Geers az egész csoportra gyanakodott. Soha semmiben nem akadályozta őket, mégis ellenséges viszonyban volt velük. Nyilvánvaló volt, hogy Geers tulajdonképpen elégedett lett volna, ha a kísérlet nem sikerül. Ugyanakkor, ahogy a szuperkompjúter a befejezéséhez közeledett, és Geers személyzetének és főnökeinek érdeklődése egyre növekedett iránta, Geers igyekezett minden eredményt önmagának elkönyvelni. Ő javasolta, hogy legyen egy hivatalos, bár szűk körű megnyitó ünnepség, és a tudományügyi miniszter – akit az előző évben megfosztottak a megnyitótól Bouldershaw Fellben – most hagyta magát rábeszélni, hogy átvágja a szalagot Skóciában. Fleming igyekezett a megnyitót minél jobban elhalasztani, végül mégiscsak kitűzték egy októberi napra, amikorra is a kompjúternek beprogramozva, az adatok fogadására készen kellett állnia. Vandenberg tábornok és néhány tucat whitehalli tisztviselő jegyeztette be a megnyitó napját titkárával a határidőnaplóba.
Judynak végre akadt valami dolga. A sajtó képviselői ugyan nem voltak meghíva, de meg kellett beszélni a dolgot a különböző minisztériumokkal, és ki kellett dolgozni a miniszteri látogatás terveit Geers embereivel. Judy kevés időt tölthetett Fleminggel. Munka után inkább hosszú, magányos sétákat tett a hangaréten, a szeles, kora őszi időben.
Körülbelül egy héttel a megnyitó előtt egy veszteglő fehér yachtot fedezett föl a tengeren. Nagy, óceánjáró jacht volt, a parttól jó messzire. A táborból nem lehetett látni, mert Thornholm szigete eltakarta, csak a part távolabbi részéről volt fölfedezhető. Judy akkor vette észre, mikor az egyik délután hazafelé tartott a sziklák tetején vezető ösvényen.
Másnap délután a jacht még mindig ott volt, és Judy amint a sziklaperem és a hangarét között vezető ösvényen haladt, látni vélte, amint lámpával jelt adnak róla. Ez önmagában még nem keltette volna föl az érdeklődését, ha ugyanekkor nem bőg föl egy autó motorja valamivel följebb, a fenyéren. Ösztönösen lebukott egy rekettyebokor mögé, és várt. Erős, de halk járású, bizonyára drága kocsiba való motor berregett fönt.
Ezután azt vette észre Judy, hogy a hajón abbahagyták a jelzést. Egy-két pillanattal később a motor fölpörgött, és Judy hallotta, amint a kocsi nehézkesen elhajt. A kocsi távozása után Judy fölállt és fölment az ösvény tetőpontjára. A sziklatetőn az ösvény durva földúttá szélesedett, ami a szárazföld belseje felé vezetett, és a dombok közötti völgyben húzódó főútvonalba csatlakozott. Egy nagy, ragyogó kocsi tűnt el éppen az első kanyarban, egy fenyőerdőcske mögött. Judy a kocsi után bámult: volt rajta valami ismerős.
Nem szólt Quadringnak, de másnap ismét elment arra a helyre. Sem a jacht, sem a kocsi nem volt ott. Üres és csöndes volt a táj, csak a sirályok rikoltoztak. A következő napon esett, azután pedig Judynak már túl sok dolga volt a miniszteri látogatás előkészítésével, tehát nem tudott kimenni. A megnyitó előtti nap délutánjára Judy már mindent elrendezett: kijelölte a sofőröket, akik majd behozzák a vendégeket a pályaudvarról, biztosította a személyzetet a miniszteri helikopter leszállásához, az italokat és szendvicseket az igazgatói irodába rendelte, egyeztette a látogatás időrendjét Reinharttal meg a többiekkel. Fleming barátságtalan volt és visszavonult; Judynak pedig fájt a feje.
Négy óra körül kisütött a nap, hát Judy fölvette a viharkabátját, és sétára indult. A talpa alatt gőzölgőit a föld, odalent pedig, a frissítő szélben a zöld hullámok a sziklához csapódtak, és a napfényben csillogó habfodrokat vetettek.
A jacht nem volt ott, és a kocsi sem állt az utak torkolatánál, de az eső után keletkezett, friss keréknyomokat látott a földön. Judy éppen ezen töprengett, amikor valami távoli zajra lett figyelmes. Ezúttal csónakmotor berregett föl a sziget távolabbi felén, vagy kétmérföldnyi távolságban. A tűző napfényben erőltetve a szemét, Judy nagy nehezen kivette a sziget mögül előbukkanó távoli csónak aprócska körvonalát, amint az a thornessi öböl felé siklott. Bridger csónakja volt az, és Judy csak egy alakot látott benne – feltehetőleg Bridgert.
De ennél többet nem látott. Fütyülést és csattanást hallott, és egy sziklaszilánk pattant le a feje mellett álló szikláról. Nem vizsgálta meg a golyó helyét a sziklán, csak rohant. Egy újabb golyó süvített el mellette, miközben hanyatt-homlok rohant lefelé az ösvényen, azután már túl volt az első kanyaron, látószögön kívül, Futott, ameddig csak bírta, azután gyalogolt egy kicsit, majd ismét futott. Még jóval a táborba érkezése előtt a nap elbújt a felhők mögé. Föltámadt a szél, hideg lett. Judy vacogott, és remegett a lába.
A főkapun beérve már biztonságban érezte magát, de nagyon magányos volt. Quadring irodáját zárva találta. Senki másnak nem beszélhetett a dologról, és semmi kedve nem volt találkozni Bridgerrel az étkezdében. Mire a lakókörlet faházai közé ért, már alkonyodott, és hirtelen azon kapta magát, hogy Fleming ajtaja előtt áll. Egy pillanattal tovább sem bírta már odakint. Kopogott, de már ment is be.
Fleming az ágyán feküdt, és egy Webern – lemezt hallgatott, az önmaga barkácsolta hi-fi lemezjátszón. Fölpillantott, és meglátta az ajtóban Judyt, lihegve, kipirultán, szélzilálta hajjal.
– Nagyon mutatós látvány. De mire jó? – Már elfogyasztott egy fél üveg whiskyt.
Judy becsukta maga mögött az ajtót.
– John!
– Nos?
– Rám lőttek.
– Tyűha! – Fleming letette a poharát a padlóra, és fölült.
– Rám lőttek. Az imént, a fenyéren.
– Talán magára fütyültek.
– A szikla tetején álltam, amikor hirtelen egy golyó süvített el mellettem, és becsapódott a sziklába. Hátraugrottam, és akkor egy másik…
– Bizonyára a célba lövést gyakorolta valaki. Kutya rosszul lőnek ezek. – Fleming kikapcsolta a lemezjátszót. A whisky ellenére teljesen magabiztos és józan volt.
– Nem volt ott senki – mondta Judy. – Sehol senki.
– Akkor pedig golyók sem voltak. Tessék, igyon egy kicsit, és nyugodjon meg. – Fleming poharat keresett a lánynak.
– De voltak golyók – bizonygatta Judy, és leült az ágyra. – Biztosan távcsöves puskával lőttek.
– Ki van borulva, igaz? – Fleming végre talált egy poharat, félig töltötte és odaadta a lánynak. – Miért akarna bárki is magára lőni?
– Annak sok oka lehet. – Például?
Judy a poharát vizsgálgatta.
– Semmi olyasmi, aminek értelme lenne.
– Mit csinált a sziklán?
– Csak néztem a tengert.
– És mi volt a tengeren.?
– Csak Bridger doktor csónakja. Semmi más.
– És miért érdekelte annyira Dennis csónakja?
– Nem érdekelt annyira.
– Azt akarja mondani, hogy Dennis lőtt magára?
– Nem. Nem ő volt az. – Judy az ágy támláját szorította, hogy ne remegjen a keze annyira. – Itt maradhatok egy kicsit? Amíg megnyugszom?
– Ahogy kedve tartja. És igya meg azt az italt.
Judy lenyelt egy kortynyit a hígítatlan whiskyből, az ital égette a száját és a torkát. A kinti csöndben egyszerre hosszú, mély süvöltés hangzott föl, és a kunyhó csatornája megremegett.
– Mi volt ez?
– A szél – mondta Fleming, és nézte a lányt.
Judy érezte, ahogyan az ital lefelé halad a nyelőcsövén, és perzseli a gyomrát.
– Nem szeretem ezt a helyet – mondta.
– Én sem – mondta a férfi.
Ittak. A csöndet csak a tábor épületei között süvítő szél törte meg. Kint már majdnem teljesen besötétedett, rongyos szélű, fekete felhőket sodort a tenger felől a szél. Judy letette a poharát, és Fleming szemébe nézett.
– Miért jár Bridger doktor a szigetre? – Valahogy sohasem tudta Bridgert a keresztnevén nevezni.
– A madarakat figyeli. Nagyon jól tudja, hogy a madarakat figyeli.
– Minden este?
– Nézze, ha estére nagyon lerobbanok, én például vitorlázni megyek. – Ez igaz volt. A tizennégy láb hosszú vitorlás kezelése volt Fleming egyetlen ténykedése a táboron kívül. Bár nem túl gyakran hódolt ennek a szenvedélynek; és egyedül járt vitorlázni, nem pedig a tábor vitorlás klubjával. – Kivéve, ha tényleg nagyon lerobbanok, mint most.
Elkapta az üveg nyakát, és sötét tekintettel bámult maga elé. Bridgerre gondolt.
– Dennis meg a tengeri madarak után szimatol.
– Mindig a szigeten?
– Ha egyszer ott vannak – mondta Fleming türelmetlenül.
– Van ott mindenféle: szulák, lummák, sirályhojszák… Igyon még egy kicsit.
Judy hagyta, hogy a férfi töltsön neki, bár már kissé szédült a feje.
– Ne haragudjon, hogy így berontottam.
– Engem nem zavar – mondta Fleming, és szeretetreméltóan, csöppet sem durván összeborzolta a lány amúgy is zilált haját. – Igazán nincs kifogásom a társaság ellen ezen a szeméttelepen. Különösen akkor nem, ha a társaságot egy édes, édes lány jelenti.
– Egyáltalán nem vagyok édes.
– Igazán?
– Nem szeretem azt, ami vagyok. – Judy elfordította a fejét Flemingtől, és a poharába nézett. – És nem szeretem azt sem, amit csinálok.
– Akkor már ketten vagyunk így. – Fleming a lány feje fölött kinézett az ablakon. – Én sem szeretem azt, amit csinálok.
– Pedig azt hittem, hogy teljesen a hatalmába kerítette ez az ügy.
– Így is volt, de most, hogy vége van, már nem is tudom. Megpróbáltam belelovalni magamat a dologba, de nem megy.
– És zavartan nézett a lányra, egészen másképpen, mint pár nappal korábban a kompjúterteremben. – Talán maga az, amire szükségem van.
– John…
– Tessék?
– Ne bízzon bennem túlságosan.
Fleming elmosolyodott.
– Csak nincsenek sötét szándékai?
– Nincsenek, legalábbis magával kapcsolatban nincsenek.
– Ezt örömmel hallom – mondta Fleming, és fölemelte a lány állat. – Becsületes arcod van.
És könnyedén, nem túl komolyan megcsókolta a lány homlokát.
– Ne – fordította el a fejét Judy. Fleming leengedte a kezét, és elfordult a lánytól, mintha hirtelen valami másra terelődött volna a figyelme. A szél megint süvített.
– És mit akar tenni azzal a lövéssel kapcsolatban? – kérdezte, kis szünet után.
Judy a testében szétáradó meleg ellenére is megborzongott, és Fleming nyugtatóan tette a vállára a kezét.
– Néha éjszaka, ahogy itt fekszem – mondta a férfi –, arra a fickóra gondolok, odaát.
– Milyen fickóra?
Fleming a kompjúter felé biccentett, az új kompjúter felé, amit ő csinált.
– Nincs teste, legalábbis nincs olyan szerves teste, ami lélegezni és érezni tud, mint a miénk. De az agya sokkal különb.
– A kompjúter nem ember – mondta Judy, és maga mellé húzta Fleminget az ágy szélére; egymás mellett ültek. Most sokkal idősebbnek érezte magát a férfinál.
– Hiszen nem is tudjuk, hogy micsoda – mondta Fleming. – Bárki is küldte az üzenetet, nem viccből küldött egy ilyen tervet. Azt akarják, hogy valamit kihozzunk a legbensőbb bensőnkből.
– Gondolja, hogy tudnak a létezésünkről?
– Tudják, hogy kell lenniük más intelligenciáknak is a mindenségben. És azok véletlenül mi vagyunk.
Judy megfogta a férfi kezét.
– Nem kell továbbmenned vele, mint ameddig akarod.
– Remélem.
– Csupán annyit tettél, hogy megépítettél egy kompjútert.
– Aminek a szellemi kapacitása jóval meghaladja a miénket.
– Ez igaz?
– Az ember igen gyönge gondolkodó-gép.
– Kivéve téged.
– Egyikünk sem kivétel. A biológiai rendszeren alapuló kompjúter nem hatékony.
– De nekem ez a biológiai rendszer tökéletesen megfelel – mondta Judy. A szeme és a beszéde kezdett zavarossá válni. Fleming, mint egy medve, esetlenül megölelte.
– Nem is tudtam, hogy ilyen érzéki vagy.
A férfi fölállt, ásított, nyújtózkodott, és fölgyújtotta a lámpát. Judyban hirtelen fölengedett a feszültség és hátradőlt az ágyon.
– Pihenned kellene – mondta akadozó nyelvvel.
– Lehet.
– Hónapokon át, megszakítás nélkül dolgoztál rajta. Azon a vacakon – mutatott Judy az ablak felé.
– El kellett készülnie őminisztersége tiszteletére.
– Ha ellenőrizhetetlenné válik, még mindig meg tudod állítani.
– Gondolod? Már több mint egy hónapja üzemképes. Ezt tudtad?
– Nem.
– Az utasítási kódot tápláltuk be, hogy már az összes adat benne legyen, mire az urak megérkeznek.
– És történt valami?
– Eleinte semmi, de volt az utasítási kódnak egy apró része, amit kihagytam. Ez az apróság úgy rendezte el a dolgokat, hogy amikor az áramot bekapcsoljuk, az elektromosság első hulláma automatikusan működésbe hozza a programot: méghozzá a saját maga által választott kiindulási ponttól kezdve. Ezt szándékosan hagytam ki a tervből, mert nem akartam, hogy az a fickó mindent a saját elképzelései szerint csináljon, és mondhatom, dühös is volt.
Judy hitetlenül nézett Flemingre.
– Ez ostobaság.
– Lehet, hogy ostobaság, de a gép zavart jelzett. És minden előzetes bejelentés nélkül, még mielőtt elkezdtük volna az adatok betáplálását, a gép elkezdte kijelezni a kód hiányzó részét. Újra és újra és újra, hogy tegyem be ezt a hiányzó részt. Nagyon dühös volt. – Fleming komolyan nézett a csodálkozó lányra. – Kikapcsoltam egy rövid időre, azután elkezdtük az adatok betáplálását. Ezután már nyugodtan viselkedett. De úgy tervezték, hogy jelezze a zavarokat. És csak az isten tudja, hogy még mi mindenre képes! Judy csak feküdt, és homályos szemmel nézte Fleminget.
– Holnap tápláljuk be az utolsó adatokat – folytatta Fleming. – És akkor az ég tudja, hogy mi fog történni. Kaptunk egy üzenetet kétszáz fényévnyi távolból, gondolod, hogy csupán egy kezes kis számológépet küldtek nekünk? Hát, én nem tudom. És bizonyára azok az emberek sem tudják, akik megölték Harriest, rád lőttek, és akik valószínűleg szemmel tartják Dennist meg engem is.
Judy közbe akart szólni, de meggondolta magát.
– Emlékszel? – kérdezte Fleming. – Emlékszel, amikor az áttörésről beszéltem?
– Pontosan emlékszem – mosolygott Judy.
– Az olyan fajta áttörésről, ami ezer évben egyszer fordul elő. Fogadni mernék bármiben…
Az ablakhoz fordult, kinézett, és mélyen a gondolataiba merült.
– Bármikor kikapcsolhatod.
– Talán. Talán még kikapcsolhatjuk.
Odakint koromsötét volt, szemerkélt az eső, és még mindig süvöltőit a szél.
– Sötét van – mondta Fleming. Behúzta a függönyt, visszafordult a lányhoz, és a tekintete most éppen olyan űzött volt, mint amilyennek Judy már nemegyszer látta.
– Akkor már ketten félünk – mondta Judy.
– Visszakísérlek a szállásodra, ha akarod. – Fleming mosolyogva nézett a lányra. – De ha akarod, itt is töltheted az éjszakát.
V. ATOMOK
Judy csak akkor ment vissza a szállására, amikor már világosodni kezdett. Délre megérkezett Londonból az első társaság, és a tiszti étkezdében fogadták őket. Judy frissen, élénken és boldogan járt-kelt a grafitszürke öltönyös emberek között, és osztogatta az információs papírokat. Fleming Christine-nel és Bridgerrel a kompjúter épületében volt, az utolsó adatokat táplálták be. Reinhart és Osborne Geersszel tárgyalt.
Vandenberg, Watling, Tate-Allen asszony meg a hűséges és szótlan Newby a kétórás vonattal érkeztek, és a két legjobb kocsi várta őket. A miniszternek háromkor kellett érkeznie helikopteren – ehhez a tipikusan különcködő és szeszélyes gesztushoz a társaság többi tagja udvariasan nem fűzött kommentárt.
Háromra elállt az eső, és fölsorakozott a díszőrség a tábor közepén levő díszszemletérség mellett. Reinhart és Quadring őrnagy az őrséggel együtt várakozott. Quadring a legjobb egyenruháját viselte, még a kitüntetések szalagjait is frissen mosták, Reinhart pedig egy sáros, nylon esőköpenyt szorongatott.
A többi házigazdák és vendégek az új kompjúterépület előcsarnokában gyülekeztek, és reménykedve lesték az eget. Osborne elnyújtott hangon, diplomatikusan társalgóit:
– Ugye nem számított rá, hogy a Brit-szigetek ilyen messzire nyúlnak északon, mi, tábornok? – Ez Vandenbergnek szólt, aki nyugtalannak és sértődésre késznek látszott. – Mi, Geers?
Geers az új öltönyében rendíthetetlenül állt a többiek előtt. Tetőtől talpig igazgató volt.
– Mit költöttek ki, hattyút vagy rút kiskacsát? – kérdezte tőle Tate-Allen asszony.
– Honnan tudnám. Nekünk csak gyakorlati munkára van időnk.
– És ez nem gyakorlati munka? – érdeklődött Osborne.
– A háború alatt többször elrepültem Thorness fölött – mondta Watling.
– Valóban? – mondta Vandenberg, minden érdeklődés nélkül.
– Észak-atlanti őrjáratok. Amikor a part menti őrségnél szolgáltam.
De senki sem figyelt rá: megérkezett a helikopter. Szédült madárként körözött a díszszemletérség fölött, azután leereszkedett hidraulikus lábaira. Légcsavarjai még egy percig hasították a levegőt, azután megálltak. Az ajtó kinyílt, a méltóságos James Ratcliff lemászott, az őrség tisztelgett, Quadring szalutált, Reinhart pedig odatipegett apró lábain, kezet fogott a miniszterrel és az előcsarnokban összegyűlt társasághoz vezette őt. Ratcliff nagyon jó színben volt, s mint akit skatulyából húztak elő. A miniszter megszorította Geers kezét, a többiekre pedig önelégült mosolyt villantott.
– Üdvözlöm, doktor! Kedves önöktől, hogy befogadták ezt a mi kis masinánkat.
Geers teljesen megváltozott.
– Megtiszteltetés számunkra, uram, hogy ilyen munkát kaphattunk – mondta a legszebb mosolyával. – Végre egy kis tiszta kutatói munka jutott nekünk, szegény mechanikusoknak is.
Osborne és Reinhart egymásra néztek.
– Bemegyünk? – kérdezte Osborne.
– Igen, hát hogyne. – A miniszter mosolygott mindenkire. – Hello, Vandenberg, kedves, hogy eljött.
Geers előrelépett, és megfogta a kilincset.
– Szabad? – nézett kihívóan Reinhartra.
– Csak tessék – mondta Reinhart.
– Erre parancsoljon, miniszter úr – terelte be valamennyiüket Geers.
A kompjúterteremben most már az összes lámpa égett, és Geers némi büszkeséggel mutatta be a berendezést. Reinhart és Osborne hagyták, hadd csinálja, Fleming pedig savanyú arccal figyelte az ellenőrző pult mellől. Geers bemutatta Bridgert és Christine-t, azután – mintegy mellékesen – Fleminget is.
– Miniszter úr már ismeri Fleming doktort, aki a gépet tervezte.
– A tervezők az Androméda csillagképben vannak – mondta Fleming. Ratcliff pedig úgy kacagott, mintha valami jó viccet hallott volna.
– Szép nagy munkát végeztek. Most már látom, mire kellett az a sok pénz.
A társaság továbbvonult. Tate-Allen asszonyra nagy hatással voltak a neonlámpák; a grafitszürke ruhás urak zavart érdeklődéssel vizsgálgatták a kékre festett műszerfülkéket, Fleming pedig kénytelen volt csatlakozni Osborne-hoz.
– Szép kis cirkusz.
– Pedig ez valódi elismerés – mondta Osborne. – Mindent rábíztak magára: a tudást, a pénzt, a hatalmat.
– Annál nagyobb bolondok.
De Osborne ezzel nem értett egyet. A memóriaegység megtekintése után a társaság az ellenőrző pult előtt gyűlt össze.
– Nos? – mondta Ratcliff.
Fleming fölvett egy számokkal teleírt papírlapot az asztalról.
– Ezek itt – mondta olyan halkan, hogy szinte senki sem hallotta – az üzenetben talált adatok utolsó számcsoportjai.
Reinhart megismételte hangosabban, elvette a papírt, és elmagyarázta a dolgot.
– Most be fogjuk táplálni ezeket az adatokat, és működésbe hozzuk a gépet.
Átadta a lapot Christine-nek, aki leült a telexhez, és kopogtatni kezdte a billentyűket. Nagyon ügyes és nagyon csinos volt: az emberek bámulták. Amikor Christine elkészült, Fleming és Bridger meghúzták a különböző karokat, lenyomták a különböző gombokat, és vártak. A miniszter is várt. A kompjúter halkan zümmögött, egyébként csönd volt. Valaki köhintett.
– Minden rendben, Dennis? – kérdezte Fleming. És ekkor villogni kezdtek a kijelző lámpák.
Eleinte az egész nagyon hatásos volt. Megmagyarázták a dolgot: a lámpák az adatok előrehaladását jelzik a gépben; mihelyt a gép elkészül a számításaival, eredményeit ki fogja írni a széles papírtekercsekre…
De nem történt semmi; egy órával később még mindig csak vártak. Ötkor a miniszter mosolytalanul mászott vissza a helikopterébe, fölszállt az egekbe, és elröpült dél felé. Hatkor a többi látogató is a pályaudvarra hajtott, hogy elérje az esti aberdeeni vonatot; velük ment az elszontyolodott, összeszorított szájú Reinhart is. Nyolckor Bridger és Christine letették a szolgálatot.
Fleming ott maradt az üres ellenőrzőteremben, hallgatta a gép zümmögését, és bámulta a vég nélkül villódzó lámpákat. Mihelyt tehette, Judy is csatlakozott hozzá és együtt üldögéltek az ellenőrző pultnál. Fleming nem szólt semmit, még csak nem is káromkodott vagy panaszkodott, és Judy sem talált megfelelő szavakat.
A falióra mutatói elérték a tízest, és ekkor a lámpák abbahagyták a villódzást. Fleming fölsóhajtott és menni készült. Judy megérintette a karját, mintha vigasztalni próbálná. Fleming megfordult, hogy megcsókolja a lányt, és ekkor a kijelző berendezés kattogni kezdett.
Reinhart Aberdeenben éjszakázott, hogy részt vehessen a skót egyetemek másnapi szemináriumán. A szeminárium tulajdonképpen csak kifogás volt; nem kívánta az utazás további részét a leereszkedően vállveregető londoni társasággal tölteni. Egyetlen vigasza az volt, hogy találkozott régi barátjával, Madeleine Dawnayjal, az edinburghi egyetem kémiaprofesszorával. Az asszony talán az ország legjobb biokémikusa volt, rendkívül okos és megnyugtató személyiség, és a maga módján – már amennyi egy kémcsőnyi kiszáradt bőrtől, ahogy a tanítványai mondogatták, tellett – bájos is. Hosszasan elbeszélgettek, azután Reinhart fölment a szállodai szobájába, és tovább aggódott.
Reggel távirat várta Thornessből:
TELJES ÜZEM. ÁSZOK A KIRÁLYOKON. JÖJJÖN GYORSAN. FLEMING.
Lemondta helyfoglalását a repülőre, vonatjegyet váltott, és visszautazott északnyugatra. Magával vitte Madeleine Dawnayt is.
– Mit jelent ez? – kérdezte az asszony.
– Őszintén remélem, hogy azt jelenti, hogy történt valami. Az az átkozott masina több millióba került, és tegnap este már azt hittem, hogy rajtunk fog nevetni az egész Whitehall.
Reinhart maga sem tudta, miért viszi magával az asszonyt. Talán valamiféle erkölcsi támogatást várt tőle.
Mikor a thornessi állomásról fölhívta a tábort, hogy kocsit meg Dawnay számára belépőt kérjen, Quadring irodáját kapcsolták.
– Ezek az átkozott tudósok – mondta Quadring a tisztiszolgájának – úgy sétafikálnak ki és be, mintha ez valami vásártér lenne.
Fogta a belépőt, amit a tisztiszolga állított ki, és átment Geers irodájába. Rendesen meglehetősen kellemes ember volt, de Judy nem sokkal korábban jelentette neki a lövöldözést, és most rossz hangulatban volt.
– Aláírná ezt, uram? – tette az íróasztalra a belépőt.
– Ki ez?
– Valaki, akit Reinhart professzor be akar hozni.
– Ellenőrizte a fickót?
– A fickó ezúttal egy hölgy.
– Hogy hívják? – Geers szemüveggel próbálta kibetűzni a nevet.
– Dawnay professzor.
– Dawnay! Madeleine Dawnay? – Geers szemében érdeklődés csillant meg. – Miatta nem kell aggódnia. Együtt dolgoztunk Manchesterben, csak ő azután továbbment.
Az emlékein mosolyogva írta alá a belépőt. Quadring kelletlenül vonta meg a vállát.
– Nem könnyű szemmel tartani ezeket a tudományügyhöz tartozó alakokat.
– Amíg a saját épületükben maradnak, addig semmi vész – nyújtotta Geers a belépőt Quadringnak.
– De nem maradnak.
– Ki nem marad?
– Például Bridger. Gyakran kijár a csónakjával a szigetre.
– Csak a madarakat figyeli.
– Szerintünk egészen mást csinál. Úgy sejtem, papírokat visz ki innen.
– Papírokat? – Geers szemüvege élesen villant. – Van erre valami bizonyítéka?
– Nincs.
– Akkor hát?
– Nem lehetne esetleg megmotozni a mólón?
– És ha semmi sincs nála?
– Azon csodálkoznék.
– És meglehetősen kényelmetlen helyzetbe kerülnénk, nemde? – Geers levette a szemüvegét, és barátságtalanul nézett az őrnagyra. – Ha pedig valóban csinálni akar valamit, csak még óvatosabbá tennénk.
– Biztos, hogy csinálni akar valamit.
– Akkor szerezzen bizonyítékot, amin elindulhatunk.
– De nem tudom, hogyan szerezzek.
– Maga felelős a bázis biztonságáért.
– Igen, uram.
Geers egy pillanatig komolyan foglalkozott a dologgal.
– És mi van Miss Adamsonnal? Quadring elmondta a történteket.
– Azóta semmi?
– Semmi kézzelfogható, uram.
– Hm – Geers bekattintotta szemüvege szárait, és ezzel le is zárta az ügyet. – Ha a kompjúterépület felé járna, átadhatná Dawnay professzornak a belépőjét.
– Nem volt szándékomban odamenni.
– Akkor küldje el valakivel. És adják át neki az üdvözletemet. Ha még idejében végeznek, be is nézhetnének hozzám egy italra.
– Rendben van, uram. – Quadring óvatosan hátrált kifelé.
– És jöhet Fleming is, ha, mint gondolom, velük van.
– Igen, uram.
Quadring végre eljutott az ajtóig. Geers sóvárogva bámulta a mennyezetet, és Madeleine Dawnayra gondolt.
– Bárcsak több alapkutatást végezhetnénk mi is. Az ember belefárad a fejlesztési munkákba.
Quadring kimenekült a szobából.
Végül Judy vitte el a belépőt. Dawnay professzornő a kompjúter ellenőrző termében volt, Reinhart és Bridger mutogatták neki a készüléket, míg Christine Fleminget próbálta elérni a, tábori telefonon. Judy átadta a belépőt, és bemutatkozott.
– Sajtófőnök? Örülök, hogy végre a lányoknak is megengedik, hogy csináljanak valamit – mondta Dawnay mély, férfias hangján. Keményen, de barátságosan nézett mindenkire. Reinhart nyugtalanul izgett-mozgott; szokatlanul idegesnek látszott. – Mit akart John?
– Nem tudom – mondta Judy. – Legalábbis nem egészen értem.
– Táviratozott nekem.
Egy perc múlva befutott Fleming is.
– Na végre, hogy megjöttél – csapott le rá Reinhart. – Mi történt?
– Magunk között vagyunk? – nézett Fleming hűvösen Dawnayra.
Reinhart ingerülten mutatta be őket egymásnak, és egyik apró lábáról a másikra állva faggatta Fleminget a kompjúterről.
– Madeleine mindent tud.
– Jó neki. Bár én tudnék mindent – vett elő Fleming a zsebéből egy összehajtogatott papírt, és átadta Reinhartnak.
– Mi ez? – nyitotta ki a papírt Reinhart. Fleming somolyogva nézett rá, mint a kisfiú, aki megtréfál egy felnőttet. A papíron több gépelt számsor volt.
– Mikor írta ezt? – kérdezte Reinhart.
– Tegnap éjjel, amikor mind elmentek. Csak Judy meg én voltunk ott.
– Nekem nem is szóltál – mondta szemrehányóan Bridger.
– Nem voltál itt.
– Te értesz ebből valamit? – ráncolta a homlokát Reinhart.
– Nem ismered meg?
– Nem mondhatnám.
– Nem az energiaszintek relatív periódusai a hidrogénatomban?
– Az lenne? – nyújtotta át a papírt Madeleine-nek Reinhart.
– Azt akarod mondani – szólt közbe Bridger –, hogy ezzel rukkolt ki a masina?
– Igen. Lehetséges. – A professzorasszony lassan olvasta a sorokat. – Úgy néznek ki, mint a relatív frekvenciák. Micsoda rendkívüli dolog.
– Az egész ügy meglehetősen rendkívüli – mondta Fleming.
Madeleine még egyszer átolvasta a számsorokat, és bólintott.
– De nem értem, hogy ez mire jó. – Judy azon töprengett, hogy vajon a szokásosnál is nehezebb felfogású lenne-e.
– Úgy fest a dolog, mintha valaki ott fönt – mutatott Madeleine Dawnay az égre – csak azért vette volna magának ezt a rengeteg fáradságot, hogy közölje velünk azt, amit már úgyis tudunk a hidrogénről.
– Ha valóban ez minden… – nézett Judy Flemingre. Madeleine Dawnay Reinharthoz fordult.
– Szép kis csalódás.
– Én csöppet sem vagyok csalódott – mondta Fleming nyugodtan. – Ez csak a kiindulási pont. Most már az a kérdés, hogy akarunk-e továbbmenni.
– És hogy tud továbbmenni? – kérdezte Dawnay asszony.
– Nos, a hidrogén a világegyetem egyik igen gyakori eleme. Igen? Ez tehát egy nagyon egyszerű, általános információ. Ha nem ismerjük föl, a gép semmi értelmét nem fogja látni a folytatásnak. Ha fölismerjük, akkor a gép is továbbléphet, a következő kérdéshez.
– Milyen következő kérdéshez?
– Még nem tudjuk. De fogadni merek, hogy ez a kérdés egy nagyon hosszú kérdés-felelet játék első pontja. – Fleming elvette a papírt Dawnay tói, és odaadta Christine-nek. – Táplálja be ugyanezt.
– Csináljam? – nézett Reinhartra Christine.
– Csinálja.
Reinhart nem szólt, de megváltozott; már nem volt levert, a tekintete pedig élénk és figyelmes volt. A többiek némán és elgondolkodva álltak, míg Christine leült a telexhez, Bridger pedig az ellenőrző pultot állította be.
– Most – mondta. Bridger még Flemingnél is csöndesebb volt, és Judy nem tudta megállapítani róla, hogy féltékeny-e vagy neheztel, vagy egyszerűen csak a fejét töri, ahogyan a többiek.
Christine gyorsan írt, a kompjúter pedig halkan zümmögött a fémborítása mögött. Valóban teljesen körülölelte őket – szilárdan, érzéketlenül és várakozóan. Dawnay asszony kisebb aggodalommal, de nagyobb érdeklődéssel nézte a kék kabinok sorát meg a ritmikusan villódzó lámpákat, mint Judy.
– Kérdések és feleletek, valóban hisz ebben?
– Ha valaki fönt ül a csillagok között, nem tudja közvetlen módon megkérdezni, hogy mit tudunk. De ez a fickó megtette. – Fleming a kompjúter ellenőrző műszereire mutatott. – Ha egyszer úgy tervezték és programozták, hogy elvégezze ezt a munkát nekik.
Dawnay asszony ismét Reinharthoz fordult.
– Ha Fleming doktor jó úton halad, akkor valóban óriási dolog ez.
– Flemingnek érzéke van hozzá – mondta Reinhart, és Christine-t figyelte.
A lány befejezte a gépelést, de nem történt semmi. Bridger az ellenőrző pult gombjaival vacakolt, a többiek meg vártak. Fleming zavartnak látszott.
– Mi az, Dennis?
– Nem tudom.
– Lehet, hogy tévedett – mondta Judy Flemingnek.
– Eddig még nem.
Miközben Fleming beszélt, a kijelző lámpái villogni kezdtek, és egy pillanattal később a kiíró is kattogni kezdett. Mindannyian köré gyűltek, és lesték a föltekeredő, számokkal teleírt széles, fehér papírcsíkot.
Geers irodájának egyik hosszú szekrénye bárszekrény volt. Az igazgató négy poharat vett ki, azután egy üveg gint szedett elő az egyik alsó polcról.
– Amit Reinhart meg az emberei csinálnak, az rettenetesen izgalmas. – Madeleine Dawnay tiszteletére a második legjobb ruháját, de a legeslegjobb modorát vette elő. – Tegnap volt egy kis visszaesés, de, amint látom, most már minden rendben.
Dawnay asszony, aki az egyik karosszékbe süppedve ült, fölpillantott, és elkapta Reinhart tekintetét. Geers gyomorkeserűt töltött az egyik pohárba, és közben egyre beszélt:
– Ebben a vadonban nekünk igazán csak egy vaskereskedésünk van itt. Mi csináljuk persze az ország rakétáinak a nagyobb részét, és azokhoz sok bonyolult cucc is kell, de igazán nem bánnám, ha fölvehetnem a régi ruháimat, és visszatérhetnék a laboratóriumi munkához. Elég rózsaszín ez az ital?
A teli poharat az íróasztalára tette, körülbelül Madeleine fülének magasságába. A pohár alatt kis papír alátét volt, nehogy nyomot hagyjon a politúron.
– Pompás, köszönöm. – Dawnay asszony alig érte el ültéből a poharat. Geers újabb üveget vett ki a bárszekrényből.
– És magának, Reinhart, ugye sherryt? – töltött. – Az ember úgy beszűkül az ügyvezetői íróasztal mögött. Egészségükre… Örülök, hogy újra látom, Madeleine. Mivel foglalkozik mostanában?
– DNS, kromoszómák, az élet eredete – Dawnay asszony nyersen beszélt. Visszatette a poharát az asztalra, cigarettára gyújtott, és férfi módra, az orrán fújta ki a füstöt. – Úgy érzem, egy kissé zsákutcába kerültem. Éppen el akartam vonulni kissé, hogy gondolkozzam, amikor találkoztam Ernesttel.
– Maradjon és gondolkozzon itt – Geers barátságosan elmosolyodott, de aztán lefagyott arcáról a mosoly. – Flemingnek most hova kellett mennie?
– Itt lesz egy percen belül – mondta Reinhart.
– Okos fiú, bár még újonc – világosította föl Reinhartot Geers. – Tulajdonképpen az egész csoport újoncokból áll, nemde?
De azért vannak már eredményeink – mondta nyugodtan Reinhart. – A gép megkezdte a kiírást. Geers fölhúzta a szemöldökét. – Valóban? És mit ír? Elmondták neki.
– Nagyon különös. Igazán nagyon különös. És mi történt, amikor ismét betáplálták neki ugyanazt?
– Hatalmas számhalmaz jött ki.
– És mi az?
Elképzelésem sincs. Már átnéztük, de eddig még… – Reinhart vállat vont. Fleming szinte kopogás nélkül lépett be.
– Erre a bulira hívtak meg?
– Jöjjön, csak jöjjön – mondta Geers, mintha egy ígéretes, de félszeg diákkal beszélne. – Szomjas?
– Mikor nem vagyok az?
Fleming magával hozta a kompjúter által kiírt adatokat. A papírokat ledobta az íróasztalra, hogy elvehesse az italát.
– Jó hír? – kérdezte Reinhart.
– Egy morzsányi sem. Valami nem stimmel vele vagy velünk,
– Ez a legfrissebb? – hajtogatta szét és vizsgálta meg a papírokat Geers – Ugye ezzel rengeteg elemző munka van? Ha segíthetünk bármiben…
– Pedig valami egyszerű dolognak kell lennie. – Fleming levert és izgatott volt, mintha olyasvalamit próbálna megpillantani, ami éppen csak hogy túl van a látótávolság határán. – Biztos vagyok benne, hogy valami egészen egyszerű dolog. Valami, amit föl kéne ismernünk.
– Van itt egy rész – Reinhart elvette és átlapozta a papírokat. – Homályosan ismerősnek tetszik. Nézze meg még egyszer, Madeleine.
Madeleine megnézte.
– Mit vár? – kérdezte Geers Flemingtől, és újra töltött neki.
– Nem tudom. Még nem tudom, hogy mire megy ki a játék.
– Nem érdekelné esetleg a szénatom? – nézett föl székéből halvány mosollyal Madeleine.
– A szénatom!
– Nem úgy fejezi ki, ahogy mi tennénk; de mégis, ez lehet a szén szerkezetének a leírása. – Kifújta a füstöt az orrán. – Erre gondolt, Ernest? Reinhart és Geers ismét a papírok fölé hajoltak.
– Ja, egy kicsit berozsdásodtam – mondta Geers.
– De azért ez lehet a szénatom, ugye?
– Igen, lehet. Kíváncsi vagyok, lesz-e még más is.
– Nem lesz semmi más – mondta Fleming. Nagyon nyugodtnak és magabiztosnak látszott. – Nézzük az elejétől. Gondoljunk csak a hidrogénkérdésre. Azt kérdezi tőlünk, hogy az élet milyen formájába tartozunk. Az összes többi számhalmaz az élőszervezet felépítésének más lehetőségeit jelenti. De ezekről mi semmit sem tudunk, mert Földünkön az élet a szénatomon alapul.
– Ez csupán elmélet – mondta Reinhart. – És most mit tegyünk? Tápláljuk be a szénre vonatkozó számsorokat?
– Ha a tudomására akarjuk hozni, hogy milyen anyagból vagyunk teremtve. Nem fogja elfelejteni.
– Nem tévesen föltételez egy esetleges intelligenciát? – kérdezte Geers, akinek nemigen volt ideje fantaziálásra.
– Nézze – fordult hozzá Fleming –, az üzenet, amit fogtunk, két dolgot tett. Létrehozott egy tervet. Azután közölt egy csomó alapvető információt, hogy azokat tápláljuk be az elkészült kompjúterbe. Akkor még nem tudtuk, hogy mi volt ez az információ, de most már kezdjük tudni. Azzal, ami az eredeti programban volt, és azzal, amit megtud tőlünk, szinte mindent megtudhat rólunk, amit csak akar. És ennek alapján cselekedhet is. Ha ez nem intelligencia, akkor nem tudom, hogy mi.
– Valóban nagyon hasznos gép – mondta Dawnay asszony. Fleming odafordult hozzá.
– Csak azért, mert nincs protoplazmája, egyetlen vegyész sem tudja elképzelni, hogy gondolkodik!
Dawnay asszony húzta az orrát.
– Mitől félsz, John? – kérdezte Reinhart.
– A gép szándékától. Nem tréfából küldték ide. Nem a mi javunkra.
– Ez csak a maga mániája – mondta Madeleine.
– Gondolja?
– Váratlan ajándékot kaptunk: hát használjuk. – Dawnay asszony Reinharthoz intézte a szavait. – Ha Fleming doktor módszerét alkalmazzák, és visszatáplálják a szénmolekulát, bizonyára kapnak majd valami mást. Egyre bonyolultabb rendszereket építhetnek föl, és ezekhez van egy csodálatos számítógépük. Mert ez a gép nem más. Hát használják.
– John? – fordult Fleminghez Reinhart.
– Rám ne számítsanak.
– Nem lenne kedve hozzá, Madeleine? – kérdezte a professzor.
– Miért nem csinálja maga? – kérdezte az asszony.
– Nehéz átváltani a csillagászatról a bioszintézisre. Ha viszont az egyeteme nélkülözni tudná magát…
– Szállást tudunk biztosítani, ha rászánta magát a cselekvésre. – Geers gyors is tudott lenni. – Hiszen azt mondta, hogy zsákutcába jutott.
Dawnay asszony fontolgatta a dolgot.
– Dolgozna velem, Fleming doktor? Fleming a fejét rázta.
– Alaposan meg kell fontolnunk a dolgot, mielőtt egyáltalán munkához látnánk.
– Nem hiszem.
– Elmentem addig, ameddig akartam. Sőt még tovább is, hogy bebizonyítsam a gép használhatóságát. De számomra itt véget ér az út.
Reinhart mondani akart valamit, de Fleming elfordult.
– Rendben van – mondta Reinhart. – Vállalja, Madeleine? Fleming távozása után azután mindent elrendeztek.
A következő héten Dawnay asszony beköltözött és dolgozni kezdett a kompjúteren. Bridger és Christine segítettek neki, Geers pedig tele volt lelkesedéssel és figyelmességgel. Fleming visszautazott Londonba, Judy nem találkozhatott vele, hiszen szolgálatot teljesített, eskü kötötte, és ott kellett maradnia, ahová helyezték. Bizonyos mértékig meg is könnyebbült, hogy megszabadult ettől a kétértelmű kapcsolattól. A Fleming szállásán töltött egyetlen éjszaka után Judy megtartotta a két lépés távolságot, már amennyire tudta, mert szinte kétfelé szakította az a kettősség, hogy egyrészt ösztönösen szerelmes volt, másrészt nem akarta, hogy a férfi másnak tartsa, mint ami. Amíg Fleming távol volt, legalább nem kellett jelentéseket tenni róla. Csak Bridgerről, és ez Judyt kevésbé zavarta.
Bridger nem adott semmiféle kulcsot a rejtélyhez. Judy nem járt ki többé a fenyérre, Quadring emberei pedig semmit sem találtak. Bridger egyre savanyúbbá és zárkózottabbá vált. Kielégítően, de minden lelkesedés nélkül dolgozott, és szabad idejében a thornholmi fészekrakók késői vonulását leste.
Az ősz télbe fordult. Londonban Fleming újra ellenőrizte az egész üzenetet meg a saját eredeti számításait. Bouldershaw Fellben továbbra is követték a jelzést, de ez már csak rutinmunka volt. A kód mindig ugyanaz volt, és Fleming nem talált az egész anyagban semmi olyant, ami megalapozhatta volna a félelmét. Thornessben Dawnay asszony jobban haladt.
– Egy dologban igaza volt a fiúnak – mondta Reinhartnak. – A kérdés-felelet játékban. Betápláltuk a szénatomot, és rögtön kiírta a proteinmolekulák szerkezetét.
Mikor azt is visszatáplálta, a gép újabb kérdéseket tett föl. Különböző protein alapú szerkezetek bő választékát adta, és nyilvánvalóan több információt kért ezekről. Dawnay munkába állította edinburghi fakultását is. Többek között betáplálták a gépbe mindazt, amit a sejtekről tudtak. Újévre a gép megadta nekik a hemoglobin molekuláris szerkezetét.
– Miért éppen a hemoglobin? – kérdezte Judy, aki elkísérte Madeleine-t Edinburghbe is, hogy jobban megértse a dolgokat.
– A vérben a hemoglobin viszi az elektromos impulzust az agyba.
– A hemoglobint mint egy lehetséges alternatívát ajánlotta?
– kérdezte Reinhart. Mindhárman Dawnay asszony dolgozószobájában ültek, az egyik régi, szürke egyetemi épületben, mert Dawnay a minisztériumtól várta a döntést.
– Igen – mondta az asszony. – Mint korábban is tette. És mi visszatápláltuk a hemoglobint.
– Szóval most már tudja, hogy mi mozgatja az agyunkat.
– Ennél már sokkal többet tud.
Reinhart törékeny ujjaival az állat simogatta.
– De miért akarja tudni?
– Maga is Fleming hatása alá került? – korholta Dawnay.
– A gép semmit sem akar tudni. Csak logikus válaszokat hoz ki az általunk adott információkból és a már eddig elsajátítottakból. Hiszen számítógép.
– Csak az lenne? – Az eddigi ismeretei alapján Judy is osztotta Reinhart kétségeit.
– Próbáljunk tudományosan gondolkodni a gépről, jó? – mondta Madeleine. – És nem misztikusan.
– Reinhart professzor, gondolja, hogy…
Reinhart kényelmetlenül érezte magát.
– Fleming azt mondaná, hogy a gép tudni akarja, hogy miféle intelligenciával van dolga, hogy mi milyen kompjúterek vagyunk, mekkora az agyunk, hogy tápláljuk be, miféle lényekben tartjuk az agyat.
– Szerintem az ifjú Flemingnek lelki zavarai vannak – mondta Dawnay. A papírokkal zsúfolt polcokra mutatott. – Már annyi anyagunk van, hogy alig látszunk ki belőle, de kezdem sejteni, hogy mire megy ki az egész. Ezért is van szükségem most magukra. Azt hiszem, a gép egy élő sejt alaptervét adta meg nekünk.
– Mit?
– Nem mintha sokra mennénk vele. Itt ez a rengeteg szám. Túl bonyolult az egész, hogy valaha is teljesen megértsük.
– De miért?
– Nézzék csak, mekkora ez a képlet! Fölismerhetünk egyes kirívó részleteket, mint a kromoszómaszerkezet vagy hasonlók, de évekbe telne, míg az egészet elemeznénk.
– Ha valóban ezt kellene tennünk.
– Mire gondol?
Reinhart ismét az állat simogatta. Judy észrevette, hogy az ujjain gödröcskék vannak. Az egész emberben volt valami nagyon megnyugtató és emberi, még akkor is, ha a maga módján magánkívül volt.
– Beszélni akarok Fleminggel és Osborne-nal – mondta.
Reinhart Osborne irodájában hozta össze a társaságot. Ekkor már minden adat a kisujjában volt, és most már cselekedni akart. Fleming öregebbnek látszott és összeesett, mintha elveszítette volna belső, rugalmas tartását. Arca duzzadt volt, a szeme pedig véreres. Osborne elegánsan hátradőlve hallgatta Reinhartot.
– Dawnay professzorasszony olyan számsorokat kapott, amik valószínűleg a sejt kromoszómaszerkezetének részletes leírását tartalmazzák.
– Egy élő sejt szerkezetét?
– Igen. Olyasmi, amiről eddig nem volt tudomásunk: a nukleinsav molekuláinak szerkezete.
– Tehát gyakorlatilag ezt a sejtet föl is lehet építeni?
– Ha a kompjútert használhatjuk ellenőrzésre, és ha létre tudunk hozni egy olyan vegyi műszert, ami a gép utasításait követi, lényegében egy DNS-szintetizátort, akkor, azt hiszem, élő szövetet tudunk alkotni.
– És ez az, amit a biológusok évek óta szeretnének elérni, igaz?
– Igazán azt akarja, hogy a gép létrehozzon egy élő szervezetet? – kérdezte Fleming.
– Dawnay asszony meg szeretné próbálni – mondta Reinhart. – Fleming viszont nem akarja. Mit tegyünk?
– Miért nem akarja? – kérdezte Osborne Flemingtől olyan köznapian, mintha valami jelentéktelen dologról lenne szó.
– Mert erre egy bizonyosfajta kényszer vinne rá minket – mondta Fleming fáradtan. – Ezt már azóta hajtogatom, amióta csak megépítettük azt az átkozott masinát, és azóta sem tudok másként gondolkodni. Madeleine Dawnay azt hiszi, hogy ezt a gépet úgy használhatjuk, mint bármelyik egyszerű laboratóriumi fölszerelést: ő nagyon is optimista. Ha kedve van a DNS-szintézissel szórakozni, akkor maradjon az egyetemén, és csinálja. De ne engedjék, hogy a kompjútert használja. De ha már használni kell, akkor előbb töröljék a memóriáját.
– Reinhart? – kérdezte bágyadtán Osborne. Bármiféle hatással is volt rá Fleming, nem látszott meg rajta.
– Nem tudom – mondta Reinhart. – Egyszerűen nem tudom. Egy idegen intelligenciától származik, de…
– Bármikor kihúzhatjuk a dugót? – idézte Fleming. – Azért építettük, hogy bebizonyítsuk az üzenet igazát. Nem így van? Nos ezt megtettük. Működtettük is, hogy megtudjuk a célját. És most már azt is tudjuk.
– Valóban tudjuk?
– Én tudom! A gép egy másik világ szellemi ötödik hadosztálya, egy idegen létezési formáé. Benne vannak az élet magvai, de benne vannak a pusztítás magvai is.
– Ennek az állításának van valami alapja is? – kérdezte Osborne.
– Kézzelfogható alapom nincs.
– Akkor hogy tudunk…
– Jól van, folytassák! – Fleming föltápászkodott és menni készült. – Folytassák, és majd meglátják, hogy mi történik, de akkor aztán ne jöjjenek hozzám sírva!
VI. A RIADÓ
Ennek ellenére tavasszal Fleming csak Thornessba utazott – állítólag Judyt ment meglátogatni, valójában azonban rettenetes kíváncsiság hajtotta. Távol tartotta magát a kompjúter épületétől, de Judy és Bridger külön-külön beszámoltak neki az eseményekről. Az épülethez csatolt új csarnokrészt Dawnay asszony telezsúfolta bonyolult laboratóriumi műszerekkel, volt köztük vegyi-szintetizátor és elektronmikroszkóp is. Christine mellett számos volt saját egyetemi tanítványa is dolgozott a terven, és megkapta a szükséges pénzt is. Közöttük Reinhart és Osborne jelentős támogatásra számíthatott.
– És veled mi van? – kérdezte Judyt Fleming.
A sziklatetőn ültek, a táboron belül, a móló fölött.
– Az évszakokkal változom – mosolygott gyöngéden, de óvatosan Judy. Megdöbbentette a férfi pattanásos arca, leromlott állapota és az őt körülvevő teljes legyőzöttség légköre. Arra vágyott, hogy átölelje, és hogy odaadja magát. Ugyanakkor szerette volna távol tartani magától, mint barátságuk kezdetén, mert Judy számára ez látszott az egyetlen határnak, ameddig becsülettel elmehetett mindaddig, amíg olyan szerepet kellett játszania, amit szégyellt. Még a megbízatását is megpróbálta felmondani, amikor megtudta, hogy Fleming visszajön, de nem engedélyezték. Már túl sokat tudott ahhoz, hogy elengedhették volna, és még ennél is többet ahhoz, hogysem megmondhatta volna Flemingnek az igazat. Bridger a táboron belül maradt, és dolgozott egész télen, és nem tett semmi gyanúsat; de Kaufmann kocsiját többször látták a környéken, és a magas, valószínűtlenül öltözött sofőr rendszeresen leste a pályaudvaron az indulókat és az érkezőket, és legalább egyszer telefonált Bridgernek is. Ezután Bridger még boldogtalanabbnak látszott, és másolatokat készített a kompjúter által kidobott anyagokról, a saját használatára. Ezt Judy nem vette észre, de Quadring fölfedezte. De semmi nem lett belőle. A fehér jacht nem jelent meg többet, de a hóviharos télben, a szél korbácsolta tengeren ez nem is volt várható. A tengeri őrjáratokat helikopterekkel erősítették meg, és ezek – ha volt is valami köze az ügyhöz – elriasztották a jachtot. De ahogyan az óvatosság növekedett, úgy növekedett az információk értéke is, és Judy főnökei úgy érezték, hogy a tét egyre nagyobb.
Judynak, akinek semmi más dolga nem volt, mint hogy figyeljen, volt ideje – mint mindig –, és Quadring rábízta Fleming megfigyelését, így hát Judy ott ült a szikla tetején a férfival, és úgy tett, mintha örülne a viszontlátásnak, közben pedig cudarul érezte magát.
– Mikor tartasz végre sajtókonferenciát? – kérdezte Fleming.
– Nem tudom. Idén, jövőre, valamikor.
– Mindezt már hónapokkal ezelőtt közölni kellett volna a lakossággal.
– De ha egyszer titok?
– Azért titok, mert a politikusoknak így tetszik. És azért is fejlődik rossz irányba. Mihelyt a tudományt kiveszed a tudósok kezéből és átadod a politikusoknak, az egész dolog elveszett. – Fleming megvonta a vállát. – Ha ez az egész nem elveszett ügy már most.
– És mit akarsz tenni? – kérdezte Judy.
A férfi lenézett a százötven lábnyi mélységben csapkodó hullámokra, azután visszafordult, és hosszú idő óta először rámosolygott Judyra.
– Elviszlek vitorlázni – mondta.
Az a fajta korai, még nem igazi tavasz volt, ami váratlanul szokott jönni, március elején. A nap ragyogott, könnyű délnyugati szellő fújt, és a tenger gyönyörű volt. Fleming úgy érezte, hogy Judynak semmi más dolga nincs, így aztán naponta vitorláztak az öbölben és a part mentén, föl Greenstone Pointig vagy le a Gairloch torkolatáig. A víz dermesztőén hideg volt, de a homok már meleg volt, és délutánonként kikötötték a vitorlást egy-egy alkalmas öblöcskében, kicaplattak a partra, és lefeküdtek napozni.
Néhány nap elteltével Fleming már egészségesebbnek látszott. Vidámabb lett, és már órákra el tudta felejteni a lelkét nyomó nyugtalanságot. Nyilvánvalóan megérezte, hogy Judy többé nem akar vele szeretkezni, így aztán rövidesen visszalépett a gyöngéd és uralkodó idősebb fivér szerepébe. Judy fékezte magát, és a dolgok jobbra fordulásában reménykedett.
Azután egy forró, napfényes délután. Thornholm egy apró, a tenger felőli oldalon levő öblében kötöttek ki. A sziklák csupaszon meredtek az égre mögöttük, és visszasugározták rájuk a nap hevét, ahogyan az öböl homokjában feküdtek, egymás mellett. Csak a kék eget látták maguk fölött. És csak a hullámok lágy és erőteljes neszét, meg a tengeri madarak rikoltozását hallották. Kis idő múltán Fleming fölült, és levette meleg pulóverét.
– Jobb lenne, ha te is levetnéd – mondta Judynak.
Judy habozott egy pillanatig, azután lehúzta a pulóverét a fején keresztül, és sortban meg melltartóban feküdt, érezve testén a szellő és a nap játékát. Fleming eleinte nem vett tudomást a lányról.
– Ez jobb, mint a kompjúter – mosolygott lehunyt szemmel Judy. – Ez az a hely, ahová Bridger jár?
– Igen.
– Egyetlen madarat sem látok.
– De én látok egyet – mondta Fleming, odahemperedett a lányhoz, és megcsókolta. Judy mozdulatlan maradt, hát Fleming odébb gurult, de az egyik kezét a lány csípőjén felejtette.
– Miért nem jár Bridger veled vitorlázni? – kérdezte Judy.
– Nem akar a nyakunkra akaszkodni.
Judy összevont szemöldökkel nézett a napba.
– Bridger nem kedvel engem.
– Ez kölcsönös, vagy nem?
Judy nem fejelt. Fleming keze lejjebb csúszott a lány testén.
– John, ne.
– Szüzességi fogadalmat tettél? – Fleming bosszús és nyűgös volt.
– Nem vagyok prűd, csak…
– Csak micsoda?
– Nem ismersz engem.
– Az ördögbe is! Hát nem sok lehetőséget adtál rá!
Judy fölpattant és körülnézett. A mögöttük levő sziklán meglátott egy hasadékot.
– Menjünk fölfedező útra.
– Ha ehhez van kedved.
– Az ott egy barlang?
– Igen.
– Nézzük meg.
– Nem vagyunk úgy öltözve.
– Olyan fontos neked az etikett? – mosolygott a férfira * Judy. Fölvette a pulóverét, Flemingnek meg odadobta az övét. – Nesze!
– A barlangok pokoli mélyen benyúlnak a sziklába. Barlangászfölszerelés kell, meg sziklamászó fölszerelés.
– Nem megyünk messzire.
– O. K. – Fleming föltápászkodott, és lerázta a rosszkedvét. – Gyerünk.
Odabent a barlang kiszélesedett, majd – ahogyan egyre mélyebbre nyúlt a sziklában – ismét elkeskenyedett. A talaj eleinte homokos volt, teleszórva kövekkel. Továbbhaladva azonban már görgetegköveken kellett átmászniuk. A barlang hűvös és nagyon csöndes volt. Fleming zseblámpát is hozott a csónakról, és megvilágította az előttük húzódó sziklafalakat; szivárgó vízfoltok csillantak meg a lámpa fényében. Pár száz lábnyira újabb terembe jutottak, aminek a túlsó felén nagyobbacska tó terült el. Judy letérdelt, és a vízbe bámult.
– Itt van egy darab kötél.
– Micsoda? – Fleming lekuporodott melléje, és lenézett a tóra. Az egyik görgetegkőre egy fehér kötél volt kötve, a kötél másik vége pedig a vízbe veszett. Fleming meghúzta a kötelet: egészen feszes volt.
– Mit gondolsz, mély? – Judy lepillantott a zseblámpa sugarát követve, de a víz felszíne alatt csak feketeséget látott.
– Légy szíves, fogd meg a lámpát!
Fleming két kézzel ragadta meg a kötelet és lassan húzni kezdte fölfelé. A kötél végén nagy, termoszhoz hasonló fémdoboz függött, kövekkel súlyosbítva. Judy a doboz fedelére világított.
– Ez Dennisé! – kiáltott föl Fleming.
– Dennis Bridgeré?
– Igen. Piknikezéshez vette. Rajta van a cikcakkos jel.
– Vajon miért hagyta itt? – mondta Judy inkább önmagának, mint Flemingnek.
– Nem tudom. Kérdezd meg tőle.
Judy felnyitotta a tetőt, és belenyúlt a dobozba.
– Az isten szerelmére!
– Tele van papírokkal. – Judy kivett néhány papírt, és a lámpa fénye alá tartotta őket. – Megismered ezeket?
– A mi anyagaink – nézett Fleming hitetlenkedve a papírokra. – Lemásolva. Jobb lesz, ha vissza visszük Bridgernek.
– Nem. – Judy visszatette a papírokat, és lezárta a dobozt.
– Mit akarsz tenni?
– Ott hagyjuk, ahol találtuk.
– De ez esztelenség.
– Kérlek, John, tudom, hogy mit csinálok. – Judy fölkapta és visszadobta a vízbe a dobozt, miközben Fleming tartotta a lámpát, és mogorván nézte a lányt.
– Mit csinálsz? – kérdezte, de a lány nem válaszolt.
A táborba érve Reinharttal találkoztak. Az irodaépület előtt tartóztatta föl Fleminget.
– Volna egy perced, John?
– Nem vagyok itt.
– Nézd, John – mondta a professzor megbántva –, megakadtunk.
– Jól van.
– Madeleine megvalósította a DNS-szintézist. Sejtek jöttek létre.
– Büszke lehetsz rá.
– Egyedi sejtek. De nem élnek, vagy csak néhány pillanatig élnek.
– Akkor szerencsétek van. Ha élnének, akkor a gép ellenőrzése alatt állnának.
– Hogyan?
– Nem tudom, hogyan. De nem lennének a barátaink.
– Egyetlen sejt nem sok bajt okozhat. – Judy még sohasem tapasztalta, hogy Reinhart nyíltan ilyesfajta beismerést tett volna. – Gyere, nézd meg. Fleming makacsul összeszorította a száját.
– Menjen, John – fordult hozzá Judy. – Vagy attól fél, hogy azok a sejtek megharapják?
Fleming vállat vont és elment a professzorral. Judy pedig egyenesen Quadring irodájába ment, és jelentést tett.
– Ó – mondta Quadring –, ez már valami. Most hol van Bridger?
Fölhívták a kompjútertermet, de Bridger éppen akkor ment el.
– Mondja meg a tábori rendőröknek, hogy keressék meg és kövessék – mondta Quadring a tisztiszolgájának. – De Bridger ne vegye észre őket.
– Igenis, uram – a tisztiszolga megfordult székével a hangosbeszélő kapcsolótáblája felé.
– Kik vannak a sziklán őrségen? – AB szakasz, uram.
– Mondja meg, hogy figyeljék a mólót.
– Tartóztassák föl Bridger doktort?
– Nem. Engedjék elmenni, ha akar, és jelentsék nekünk – Quadring Judyhoz fordult. – A barátja ma telefonált neki. Bizonyára sürgősen meg akarnak kapni valamit, ha ekkora kockázatot vállaltak.
– De miért tennék?
– Talán van egy megállapodásuk. Természetesen figyeltünk: Többnyire rejtjelesen beszéltek, de mégis mondtak valamit az új útvonalról.
Judy vállat vont. Ezt már nem értette. Quadring várt, amíg a tisztiszolga fölhívta a tábori rendőrség tizedesét, és kiment, hogy átadja az üzenetet a B szakasz parancsnokának. Azután odavezette Judyt a falitérképhez.
– A régi út a szigetre vezetett. Bridger odavihette és elrejthette az árut anélkül, hogy ki kellett volna lépnie a táborból, s át kellett volna esnie a kötelező ellenőrzésen. És amikor kellett, a jacht fölszedte a szállítmányt. Kaufmann valamelyik kollégájának bizonyára óceánjáró munkája van, így aztán le tud horgonyozni a nyílt tengeren, és csónakot tud küldeni Bridger elé.
– A fehér jachtot?
– Amit maga látott.
– Hát akkor ezért… – Már jó régen történt, hogy Judyra rálőttek a fenyéren, de ahogy a térképet nézte, ismét világosan maga előtt látta az egész jelenetet.
– Kaufmann-nak szüksége volt valakire, aki kifizeti Bridgert, és tartja a kapcsolatot a jachttal. Erre a sofőrjét használta, aki a kocsit vezeti.
– És aki rám lőtt?
– Valószínűleg ő volt az. Ostobaság volt, de nyilván azt gondolta, hogy a testet a tengerbe dobhatja.
Judy érezte, ahogy végigfut rajta a hideg a vastag pulóver alatt.
– És az új útvonal?
– Az időjárás miatt, meg miattunk, már nem használhatják a jachtot, és nem juthatnak a szigetre. Bridger még mindig rejtekhelynek használja a szigetet, de vissza kell hoznia és a főkapun kell kicsempésznie az árut, ami kockázatosabb.
Judy nézte a meleg nappalt fölváltó hűvös szürkületet. A fennsík sötétbe boruló füvéből kutatóépületek alacsony, négyszögletes tetői meredtek ki feketén. Néhány kunyhó ablakában már égett a lámpa, mögöttük pedig elhomályosult és a semmibe veszett az ég hatalmas boltozata. Az egyik kivilágított, föld alatti teremben Dawnay asszony dolgozott megszállottan és mit sem sejtve munkája következményeiről. Valamelyikben Fleming és Reinhart a jövendőről vitázik. És valahol, magányosan és nyomorultan, talán a titkolt félelemtől reszketve, Bridger éppen most vette föl a tengerésztrikót, vízhatlan köpenyt és gumicsizmát, hogy kimenjen az éjszakába.
– Vegyen föl valami melegebb holmit – mondta Quadring. – Én is azt teszem.
Madeleine Dawnay laboratóriumában meleg volt. A villany és a műszerek hetek óta folyamatosan működtek, és lassacskán fölülkerekedtek a légkondicionáló rendszeren.
– Biológusszag van – mondta Fleming, amint Reinhart társaságában belépett. Madeleine éppen a mikroszkóp segítségével vizsgált valamit. Futólag fölpillantott.
– Jó estét, Fleming doktor – mondta olyan természetesen, mintha Fleming csupán egy csésze teára távozott volna a táborból. – Azt hiszem, úgy nézünk ki, mint valami boszorkánykonyha.
– Van valami a táptalajon? – kérdezte Reinhart. – Éppen most csináltunk egy újabb adagot. Megnézi?
A mikroszkópnak elektronikus kijelzője volt, mint egy tévéképernyő. – Ott láthatják, ha bármi történik.
– Melyik az új tenyészet? – kérdezte az egyik asszisztens, aki éppen egy injekciós fecskendőbe illesztette bele a tűt.
– Abból vegyél, és ügyelj a tűd hőmérsékletére. Madeleine elmesélte Flemingnek az eddigi eredményeit, miközben az asszisztens egy kis üveget vett ki a hűtőszekrényből.
– A szintézist körülbelül a fagyponton hozzuk létre, és a sejtek normál hőmérsékleten kelnek életre. – Az asszony nagyon barátságosan viselkedett, és csöppet sem zavarta, hogy Fleming mit gondol felőle. Az asszisztens átdöfte az üveg gumitetejét, és egy kevés folyadékot szívott föl a fecskendőbe.
– Milyen életformájuk van? – kérdezte Fleming.
– Egy nagyon egyszerű darabka protoplazma egy sejtmaggal. Mit akar, csápokat és fejeket?
Elvette a fecskendőt, egy csepp folyadékot cseppentett a lemezre, és a lemezt a mikroszkóp alá tette.
– Hogy viselkednek?
– Mozognak egy kicsikét, azután elhalnak. Ez a baj. Valószínűleg nem találtuk meg még a megfelelő táptalajt.
Belenézett a mikroszkópba és beállította. Amikor a lencse alá tette a lemezt, Fleming és Reinhart láthatták az önálló, alakuló sejteket – halvány korongokat sötétebb középponttal –, amint néhány másodpercen át úszkáltak a képernyőn. Mire Dawnay erősebb nagyításra váltott, a sejtek már nem mozogtak, és nyilvánvalóan halottak voltak. Az asszony kivette a lemezt.
– Na, nézzük a következő adagot – nézett rájuk Madeleine Dawnay fáradt mosollyal. – Ez valószínűleg egész éjjel így fog menni.
Nem sokkal éjfél után a tábori rendőrök látták, hogy Bridger elhagyja a szállását. A sziklaőrség látta, amint lement az ösvényen a mólóra. Nem állították meg, hanem telefonáltak az őrszobára az ösvény tetején álló régi ágyúfészekből. Mire Bridger elevezett a mólóról, már ott volt Quadring és Judy is. Bridger csónakjának motorja kétszer fölberregett, majd folyamatosan húzni kezdett a nyílt víz felé. A halvány holdfényben látták az öböl vizén sikló csónakot.
– Nem követi? – kérdezte Judy.
– Nem. Vissza fog jönni. – Quadring halkan fölszólt az őrszemeknek: – Maradjanak fönt és ne mutatkozzanak! Lehet, hogy sokáig kell várnunk.
Judy a tengert nézte, ahol a kis csónak lassan elveszett a hullámok között.
A hold már jóval pirkadat előtt lement, és bár nagykabátban voltak, rettenetesen fáztak.
– Miért nem jön vissza? – kérdezte Judy Quadringot.
– Nem akar sötétben hajózni.
– Ha tudja, hogy itt vagyunk…
– Miért tudná? Csak a pirkadatot várja.
Négykor őrségváltás volt. És még mindig sötét. Ötkor föltűnt az égen az első gyöngyházfényű, sápadt sugár. Az éjszakás szakács nagy tartályból teát osztott. Hagyott egy kannát az őrszobán, egyet a főkapunál és egyet a kompjúterépületben.
Madeleine Dawnay a homlokára tolta a szemüvegét, és szürcsölve ivott.
– Miért nem hagyja abba, Madeleine? – ásított Reinhart.
– Nemsokára abbahagyom – és újabb lemezt tett a mikroszkóp lencséje alá. Dawnay asszony mellett már fél tálcányi használt lemez hevert, Fleming pedig helytelenítő, de érdeklődő arckifejezéssel gubbasztott a sarokban.
– Várjunk csak – mozdította odébb Madeleine egy hajszálnyira a lemezt. – Itt van egy!
A képernyőn egy kialakuló sejt látszott.
– Jobban viselkedik, mint eddig bármelyik – mondta Reinhart.
– Szépen növekszik – kapcsolt Madeleine erősebb nagyításra. – Nézzék, osztódni kezd!
A sejt két lebenyre oszlott, kettévált, azután mindkét lebeny újabb sejtekre bomlott.
– Szaporodik! – Dawnay asszony ismét a mikroszkóphoz hajolt, majd a képernyőt nézte. Az arca ráncos volt a fáradtságtól és a boldogságtól. – Életet teremtettünk. Szaporodó sejtet hoztunk létre. Nézzék, tovább osztódik… Mit szól ehhez, Fleming doktor?
Fleming fölállt, és feszülten nézte a képernyőt.
– És hogy fogja megállítani?
– Nem akarom megállítani. Látni akarom, hogy mit csinál.
– Egészen összefüggő szervezetté fejlődik – állapította meg Reinhart.
Fleming öklével az asztalra csapott.
– Ölje meg!
– Micsoda? – Dawnay asszony enyhe meglepődéssel nézett a férfira.
– Ölje meg, amíg lehet.
– Teljesen az ellenőrzésünk alatt áll.
– Valóban? Nézze, hogy növekszik – mutatott Fleming a képernyőre, ahol sebesen osztódtak a sejtek.
– Az rendben van. Egy amőbát is akkorára növeszthetnénk, mint a Föld, egyetlen hét alatt, ha elég gyorsan tudnánk táplálni.
– De ez nem amőba.
– Pedig nagyon hasonlít rá.
– Ölje meg! – Fleming egy pillantást vetett az izgatott és rebbenéstelen arcokra, azután ismét a képernyőre pillantott. Fölkapta a nehéz teás tartályt, és lecsapott vele a mikroszkóp lencséje alatt levő lemezre. Az üveg és a fém csendülése végigszállt a csöndes épületen. A képernyő elsötétült.
– Éretlen bolond! – Madeleine majdnem sírt.
John, mit csináltál? – Reinhart megmozdult, hogy megállítsa Fleminget, de túl későn. Fleming kikapta a mikroszkópból a lemez töredékeit, a földre dobta őket, és rájuk taposott.
– Őrültek vagytok! Valamennyien őrültek vagytok! Vak, dühöngő őrültek! – kiáltotta, és az ajtóhoz rohant.
Átrohant a kompjútertermen, végig a bejárati folyosón, ki az előcsarnokba. Ott egy pillanatra megállt, hogy kilihegje magát, és a hűvös levegő az arcába csapott. Kilépni a halovány hajnalban a friss levegőre, a Dawnay asszony szobájában töltött feszült éjszaka után olyan volt, mint egy lázálomból ébredni. Mélyeket lélegzett, és a füvön át a fennsík felé indult, hogy kiszellőztesse a fejét meg a tüdejét.
A távolból egy csónakmotor berregését hallotta.
Irányt változtatott, és dühösen abba az irányba indult, ahol a mólóról fölvezető ösvény elérte a szikla csúcsát. A motor berregése egyre közelebb jött a növekvő fényben, és mágnesként vonzotta; de a sziklatetőn Quadringba ütközött. Judyval és katonáival együtt a fűben feküdtek és vártak. Fleming odament hozzájuk.
– Mi az ördög folyik itt? – nézett rájuk vadul és értetlenül. Quadring fölállt, a nyakában messzelátó függött.
– Menjen vissza. Menjen innen.
A motor leállt. A csónak az alattuk levő kikötőhely felé siklott. Judy föl akart tápászkodni, de Quadring intett, hogy maradjon.
– Menjen el, John, kérem – mondta fájdalmas hangon.
– Menjek el? Menjek el? Mi a csudát csinálnak hát?
– Maradjon csöndben – parancsolta Quadring. – És ne menjen a szikla széléhez.
– Dennis Bridgert várjuk – mondta Judy.
– Dennist? – Fleming meghökkent, és némi időbe telt, míg megértette, hogy mi is történik.
– A maga helyében én elmennék – ajánlotta Quadring. Hacsak nem akar a tanúja lenni a letartóztatásának.
– A letartóztatásának? – Fleming Quadringtól lassan visszafordult Judyhoz, amint a dolog értelme világossá kezdett válni a számára.
– Maguk valamennyien bolondok!
– Maradjon a helyén, és maradjon csöndben! – mondta Quadring.
Fleming a szikla pereméhez indult, de Quadring intésére két katona megragadta a könyökét és visszahúzta. Ott állt közöttük, dühösen és kétségbeesetten. Hideg verejték csörgött végig az arcán, de csak Judyt látta.
– Maga benne van ebben?
– Hiszen tudja, hogy mit találtunk. – Judy kerülte a férfi tekintetét.
– Maga benne van ebben?
– Igen – mondta a lány, és Quadring mellé állt.
Bridgert egészen az ösvény csúcsáig engedték jönni, a barlangból hozott nehéz tartályt cipelve. Amikor Bridger feje fölbukkant a szikla pereme mögött, Fleming rákiáltott:
– Dennis!
Az egyik katona befogta Fleming száját, de addigra Bridger már meglátta őket. Mielőtt Quadring rávethette volna magát, Bridger eldobta a tartályt és futni kezdett.
Csizmáihoz képest gyorsan futott, a szikla tetején húzódó ösvényen végig. Quadring és a katonák üldözőbe vették. Fleming rohant utánuk, Judy pedig Fleming után. Nem tudták, hogy merre tart Bridger. Elért a fennsík széléig, ott megfordult és eltűnt. Vizes gumicsizmája megcsúszott a füvön, a szikla peremén, és át is bukott rajta. Öt másodperccel később Bridgerből már csak egy összezúzódott test maradt a tengerparti sziklákon.
Fleming a katonákkal együtt nézett le a szikláról a mélybe. Amikor Judy odaért mellé, szó nélkül elfordult és visszaindult a táborba. Az ujjában még maradt egy szilánk a mikroszkóp lemezéből. Megállt egy pillanatra, hogy kihúzza, és azután ment tovább.
VII. ANALÍZIS
Vandenberg tábornok eközben szövetségi főhadiszállását egy bombabiztos bunkerban rendezte be, a Honvédelmi Minisztérium alatt. Koordinátori szerepe egyre bővült, és gyakorlatilag már teljesen átvette a helyi légügyi stratégia irányítását. Az egyre romló nemzetközi helyzetben őfelsége kormánya, bármily kevéssé volt is kedvére, alávetette magát ennek a helyzetnek: a Vandenberg magánirodája melletti hadműveleti szoba falát egy világtérkép uralta, amin aggasztó számban tűntek föl az ismeretlen rendeltetésű műbolygók jelei. Az amerikai és orosz műbolygók mellett, amelyek közül több kétségtelenül föl volt szerelve nukleáris fegyverekkel is, egyre több műbolygót bocsátottak föl más hatalmak is, akiknek az egymáshoz és a Nyugathoz való viszonya gyakran robbanásig feszült. A közerkölcsök úgy soványodtak, mint a légkör, ahogy az emberek és gépek egyre magasabbra emelkedtek, és a nyugtalan fegyverszünet, amelynek ellenőriznie kellett volna a felső légrétegeket és az azok fölötti űrt, évről évre közelebb jutott az anarchiához.
Vandenberg, a Honvédelmi Minisztérium közbenjárásával, most sorra látogatta a helyi intézményeket, köztük Thornesst is. Udvariasan, de határozottan viselkedett, és gondosan megvizsgálta, hogy hol mi folyik. Amikor jelentést kapott Bridger haláláról, hívatta Osborne-t.
Osborne helyzete most erősen különbözött a Bouldershaw Fell-i régi napokban elfoglalt helyzetétől. Egyáltalán nem egy fellendülőben levő minisztérium képviselőihez illően, Osborne-nak és Ratcliff-nek meg kellett hajolnia a katonák kívánságai előtt, és a lehetőségekhez képest alkalmazkodniuk kellett, hogy legalább valami beleszólásuk maradjon a saját ügyeikbe. Nem mintha Osborne-t könnyen ki lehetett volna hozni a sodrából. Most is olyan makulátlanul és nyájasan állt Vandenberg íróasztala előtt, mint mindig.
– Foglaljon helyet – mutatott Vandenberg egy székre. – Pihentesse a lábát.
Lépésről lépésre végigmentek Bridger halálának körülményein, mintha sakkoznának; az általános kihallgatás során Osborne-nak kellett védekeznie, de semmit sem tagadott, és nem keresett kifogásokat.
– El kell ismernie – mondta végül Vandenberg –, hogy a maga minisztériuma alaposan összekuszálta a dolgokat.
– Ez csupán nézőpont kérdése.
Vandenberg hátratolta a székét, és falitérképéhez ment.
– Nem játszhatunk iskolásdit, Osborne. Ugyancsak tudnánk használni azt a gépet. Katonai területen épült, katonai segítséggel. Használni tudnánk a köz érdekében.
– Mit gondol, Reinhart mit csinál? – Osborne mégiscsak megmérgesedett. – Tudom, hogy a maga emberei szeretnék megkaparintani a gépet. És azt is tudom, hogy valamennyiünket anarchistának tart, mert nem katona módra gondolkodunk. Tudom, hogy tragédia történt. De azok ott valami létfontosságú dolgot csinálnak.
– És mi talán nem?
– Nem állíthatja le őket, amikor már nyomon vannak.
– A maga kormánya azt fogja mondani, hogy leállíthatom őket.
– Megkérdezte őket?
– Nem. De azt fogják mondani.
– Legalább – Osborne már újra nyugodt volt –, legalább hadd fejezzük be a megkezdett munkát. És akkor adunk magának bizonyos garanciákat.
Mihelyt visszaért az irodájába, fölhívta Reinhartot.
– Az isten szerelmére, próbáljon valamiféle fegyverszünetet kötni Geersszel! – mondta.
Reinhart találkozása az igazgatóval nyomasztóan hasonlított Osborne és Vandenberg találkozásához, csakhogy Reinhart jobb stratéga volt, mint Geers. Két nyomasztó óra elteltével Judyért küldtek.
– Meg kell erősítenünk a biztonsági szolgálatot, Miss Adamson.
– Csak nem várják, hogy én… – tört ki Judy.
Geers rá villantotta a szemüvegét, a lány pedig Reinharthoz fordult egyetértésért.
– A helyzetem elviselhetetlenné válna. Mindenki bízott bennem, és most kiderül, hogy biztonsági spicli vagyok.
– Azt én mindig is tudtam – mondta szelíden Reinhart. – És Dawnay professzorasszony is sejtette. És nincs ellene semmi kifogása.
– De Fleming doktornak van.
– Ő nem számít – mondta Geers.
– Fleming engem egészen másnak tartott.
– Mindenki tudja, hogy magának munkája van, amit el kell végeznie – nézegette Reinhart szomorúan az ujjait. – És ezt mindenki tiszteli is.
– Én nem tisztelem.
– Bocsánat? – Geers levette a szemüvegét, és úgy pislogott a lányra, mintha rosszul látná. Judy remegett.
– Kezdettől fogva gyűlöltem. Tökéletesen világos volt, hogy itt mindenki tökéletesen megbízható, Bridger kivételével.
– Még Fleming is?
– Fleming felér tíz bármilyen másik emberrel! Csupán a saját nagyszájúságától kell megvédeni, és én ezt megpróbáltam. De nem vagyok hajlandó tovább kémkedni utána.
– És Fleming mit szólt? – kérdezte Reinhart.
– Azóta nem beszél velem.
– És hol van? – kérdezte Geers.
– Iszik, gondolom.
– Még mindig iszik? – Geers az ég felé fordította a szemét, és reménytelenül legyintett, amitől Judyt hirtelen elfutotta a méreg.
– Maga szerint mit csinálhatna a történtek után? Bingóznia kéne? – Halvány reménnyel ismét Reinharthoz fordult. – Nagyon megszerettem, valamennyiüket. Csodálom őket.
– Édes lányom, én nem vagyok abban a helyzetben… – és Reinhart elfordította a tekintetét. – Valószínűleg már úgyis mindenki tudja.
Judy azon kapta magát, hogy vigyázzban áll. Geershez fordult.
– Felmentenek?
– Nem.
– Akkor kaphatok más megbízást?
– Nem.
– Akkor felmondhatok?
– Nem, amíg országos szükségállapot van. – Judy észrevette, hogy Geers szemei túl közel ülnek egymáshoz. És ezek a szemek kifejezéstelenül és parancsolóan meredtek rá. – Ha nem ismerném a maga nagyon jó minősítését, azt kellene hinnem, hogy nem elég érett ehhez a feladathoz. De minthogy ismerem, azt kell hinnem, hogy csupán a tudományos szellemmel, különösen pedig Fleming forrongó és felelőtlen gondolkodásával való találkozás zavarta meg magát.
– Fleming nem felelőtlen.
– Valóban?
– Fontos dolgokban nem az.
– Ebben az intézményben azok a fontos dolgok, amik segítik a túlélést. Nagy nyomás nehezedik ránk.
– A katonáknak minden katonai ügy – mondta fagyosan Reinhart. Az ablakhoz sétált és kinézett, apró kezeit idegesen kulcsolta össze a háta mögött. – Tudják, nagyon barátságtalan ez a vidék. És mindannyian érezzük a feszültségét.
Ez után a kitörés után Geers egy darabig nagyon szolgálatkész volt. Minden tőle telhetőt megtett Madeleine Dawnaynak, azonnal új fölszerelést hozatott a helyett, amit Fleming tönkretett, és általában azonosította magát az asszony minden ténykedésével. Reinhart keményen harcolt, hogy megtarthassa a pozícióját, Judy pedig eltompult reménytelenséggel tért vissza a munkájához. Még annyira is összeszedte a bátorságát, hogy fölkeresse Fleminget, de a szoba üres volt, csakúgy, mint a három whiskys üveg Fleming ágya mellett. A Bridger halálát követő napokban, egyetlen kivételtől eltekintve, senkivel sem beszélt.
Dawnay asszony folytatta a munkáját Christine segítségével, aki elvégezte helyette a kompjúter kezeléséhez szükséges egyszerűbb számításokat. Egy hét múlva újabb sikeres szintézist valósítottak meg, és éppen ezt figyelték késő este a megjavított mikroszkópon, amikor kitárult az ajtó, és Fleming tántorgott be.
Madeleine Dawnay fölegyenesedett és a férfira nézett. Flemingen nem volt zakó, sem nyakkendő, az inge gyűrött és piszkos volt, és állat hétnapi borotválatlan szőrzet keretezte. Akár a delirium tremens határán is lehetett volna.
– Mit akar?
Fleming csak bámult rá, és egy lépéssel beljebb jött.
– Ne jöjjön ide, kérem!
– Látom, új fölszerelése van – mondta Fleming rekedten, ostobán és torzan vigyorogva.
– Úgy van. És most lenne szíves magunkra hagyni?
– Bridger halott – vigyorgott bárgyún Fleming.
– Tudom.
– Maga meg csak folytatja, mintha mi sem történt volna. – Alig lehetett érteni a beszédét. – De Bridger halott. Soha többé nem jön vissza.
– Mindannyian hallottuk, Fleming doktor. Fleming még egy lépést tett.
– Mit csinálnak itt?
– Magánügy. Lenne szíves végre távozni? – Dawnay asszony fölállt, és komoran közeledett a férfihoz. Fleming csak pislogott rá, és arcáról lehervadt a vigyor.
– A legrégibb barátom volt. Bolond volt, de a lég…
– Fleming doktor – mondta az asszony nyugodtan –, távozik, vagy hívjam az őrséget?
Egy pillanatig Fleming csak bámult az asszonyra, mintha ködön át nézné, azután vállat vont és elfordult. Madeleine Dawnay az ajtóig kísérte, és bezárta mögötte.
– Nincs szükségünk ilyesmire – mondta Christine-nek.
Fleming visszabotorkált a szállására, kivette íróasztala fiókjából a még félig teli whiskys üveget, és tartalmát a lefolyóba öntötte. Azután az ágyára zuhant, és huszonnégy órát aludt. Másnap este megborotválkozott, megfürdött és csomagolni kezdett.
Az új kísérlet fantasztikusan fejlődött. Néhány óra múlva Madeleine Dawnay kénytelen volt a lemezről áthelyezni egy kisebb tápanyagtartályba, másnap reggel pedig egy még nagyobb tartályba. A tenyészet szakadatlanul osztódott, míg Fleming aludt, és este Dawnay asszony már kénytelen volt Geers segítségét kérni, aki gazdaként vette a kezébe a dolgot, és műhelyével egy mély, elektromos fűtésű tartályt készíttetett, aminek nyitott tetejéhez táplálócsövet erősítettek, az egyik oldalsó lapjára pedig megfigyelőablakot vágtak. Hajnalban az új teremtményt négy asszisztens tette át kinőtt tartályából az új tartályba.
Új környezetében a lény körülbelül birka nagyságúra nőtt, és ekkor abbahagyta a növekedést. Teljesen egészségesnek és ártalmatlannak látszott, de csöppet sem volt szép.
Reinhart aznap reggel elhatározásra jutott, és átment Dawnay asszonyhoz, hogy megbeszélje vele a dolgot. Az asszony még mindig a laboratóriumában volt, és az etetőcsövet ellenőrizte. Reinhart ott toporgott, míg az asszony nem végzett.
– Megél?
– És virul. – Sápadtságától és a szeme meg a szája körüli feszes vonásoktól eltekintve, az asszonyon nem látszott a fáradtság. – Másfél nappal ezelőtt még csak egy pötty volt a lemezen: mondtam magának, hogy egy szervezet bármilyen gyorsan növekedhet, ha elég táplálékot tudunk juttatni neki.
– De most már nem növekszik? – Reinhart tisztelettel pillantott be a megfigyelőablakon, amelyen át egy sötét testet látott mozogni a tartály homályában.
– Azt hiszem, előre meghatározott nagysága és alakja van – nyújtott át Madeleine Dawnay a professzornak néhány röntgenfelvételt. – Nem sok látnivaló van rajtuk. Nincs csontrendszere. Olyan, mint valami kocsonya, de van egy szeme meg valamiféle agykérge, ami rendkívül komplikált idegközpontnak látszik.
– Semmi más vonás? – vizsgálgatta Reinhart a röntgenfelvételeket.
– Talán valamiféle csökevényes lábkezdemények, bár ez alig több, mint egy kis testszövet-kitüremkedés.
Reinhart lerakta a felvételeket, és a homlokát ráncolta.
– Hogy táplálkozik?
– A bőrén keresztül veszi föl a táplálékot. Tápanyagoldatban él, és a tápanyagokat közvetlenül a sejtjeibe szívja föl. Nagyon egyszerű és nagyon hatékony megoldás.
– És a kompjúter?
Dawnay asszony meglepődött.
– Mi van a kompjúterrel?
– Reagált erre a lényre a kompjúter?
– Hogy reagálhatott volna?
– Nem tudom – nézett az asszonyra idegesen Reinhart. – Reagált?
– Nem. A gép teljesen csöndes.
A professzor átment az ellenőrzőterembe, azután visszajött, lehajtott fejjel és ragyogó cipőorrát bámulva. Korán reggel volt, és teljes nyugalom. Reinhart hátrakulcsolta a kezét, és nem nézett Dawnay asszonyra, amikor megszólalt.
– Azt akarom, hogy Fleming visszatérjen ehhez a munkához.
Madeleine Dawnay egy pillanatig hallgatott, azután megszólalt:
– Teljesen ellenőrzés alatt áll.
– Kinek az ellenőrzése alatt?
– Az én ellenőrzésem alatt.
Reinhartnak kényszerítenie kellett magát, hogy az asszonyra pillantson.
– Kölcsönidőben dolgozunk, Madeleine. Az itteniek szeretnék kitenni a szűrünket.
– Ennek a munkának a kellős közepén?
– Nem. A minisztérium harcolt ezért, de csoportként kell dolgoznunk, és eredményeket kell produkálnunk.
– Jó ég! Hát ez nem eredmény? – Dawnay asszony kurta, csontos ujjával a tartályra mutatott. – A század legnagyobb eseményének a kellős közepén vagyunk: életet teremtünk!
– Tudom – mondta Reinhart, és zavartan egyik lábáról a másikra állt. – De hová visz ez minket?
– Még rengeteg dolgot meg kell tudnunk.
– És nem engedhetünk meg magunknak több balesetet.
– Arról én gondoskodom.
– Nem vagy a magad ura, Madeleine – Reinhart hangjában egy kis feszültség érződött. – Mindannyian benne vagyunk ebben az ügyben.
– Én mindenről gondoskodom – ismételte az asszony.
– Nem választhatod el ezt a lényt a teremtőjétől: a kompjútertől.
– Persze hogy nem. De Christine ért a géphez, és segít nekem.
– Christine ismeri az aritmetika alapjait, de tudtommal van egy magasabb logika is. És azt csak Fleming érti.
– Nem tűröm, hogy John Fleming itt randalírozzon, hogy tönkretegye a munkámat és a fölszerelésemet – emelte föl a hangját Dawnay asszony. Reinhart nyugodtan nézte az asszonyt. Még mindig volt benne feszültség, de megvolt benne az az eltökéltség is, ami eddig segítette.
– Nem tehetjük meg mindazt, amit szeretnénk – mondta olyan ridegen, hogy Madeleine ismét meglepetten pillantott rá. – Egyelőre még én vagyok felelős ezért a programért. És erre csak addig vagyok hajlandó, amíg csoportként dolgozunk, és megértjük egymást. És ebbe az is beletartozik, hogy Fleming itt legyen.
– Részegen vagy józanon?
– Uramisten, Madeleine, ha egymásban sem bízhatunk, akkor kiben?
Dawnay asszony már-már tiltakozni akart, de meggondolta magát.
– Rendben van. Mindaddig, amíg Fleming tisztességesen viselkedik, és nem üti bele az orrát a más munkájába.
– Köszönöm, kedves barátnőm – mosolygott Reinhart. A laboratóriumból egyenesen Geershez ment.
– De Fleming jelezte, hogy menni akar – mondta Geers. – Épp most küldtem Miss Adamsont a kompjúterterembe, hogy vigyázzon, nehogy Fleming búcsúzóul a levegőbe röpítse az egészet.
De Fleming nem volt a kompjúternél. Judy habozva álldogált az ellenőrző teremben, amikor Dawnay asszony kijött hozzá.
– Hello, megnézi Küklopszot?
– Miért hívja Küklopsznak?
– A külső adottságai miatt – mondta Dawnay asszony nyugodtan. – A lányokat ma semmire sem tanítják? Jöjjön, ott van, bent.
– Muszáj?
– Nem érdekli?
– Érdekel, de…
Judy kábult volt. Nem kísérte figyelemmel a kísérletet. Az utóbbi két napban szinte másra sem gondolt, csak Flemingre, Bridgerre, meg a saját reménytelen helyzetére. Madeleine Dawnay teremtményéről csupán mikroszkopikus kép maradt az emlékezetében, és az egésznek semmi köze nem volt az ő életéhez. Gondolkodás nélkül követte hát az idősebb asszonyt a laboratóriumba, minden különösebb várakozás nélkül.
A tartály egy kissé megzavarta. Erre nem számított.
– Nézzen bele – mondta Madeleine.
Judy bepillantott a tartály nagy, nyitott tetején át, és egyáltalában nem volt fölkészülve arra, amit meglátott. A teremtmény egy kissé hasonlított egy hosszúkás medúzához, de nem voltak sem végtagjai, sem csápjai, csupán valamiféle kitüremkedés az egyik végén, a másikon meg egy nagyobb, ami talán fej is lehetett. A remegő, zöldessárga, sikamlós és fénylő protoplazma massza lebegett a folyadék felszínén. És a fejhez hasonló képződmény közepén egy hatalmas, színtelen és szemhéj nélküli szem ült.
Judyt heves hányinger és pánik fogta el. Öklendezve fordult el, és úgy meredt Madeleine-re, mintha az is valami kísérteties jelenés lett volna, azután kezét a szájára szorítva kirohant.
Egyenesen Fleming szállására rohant, fölrántotta az ajtót, és berontott.
Fleming éppen az utolsó holmikat rakta egy kézitáskába, bőröndjei már becsomagolva álltak egymás mellett. Hidegen pillantott a lányra, aki lihegve és Öklendezve állt az ajtóban.
– Ne kezdje újra – mondta Fleming.
– John! – Judy alig tudott megszólalni. Szédült, és a torka elszorult. – John, oda kell jönnöd!
– Hová? – nézett rá a férfi ellenségesen. Az elmúlt hét ivászata még meglátszott sápadt bőrén, zacskós szemén, de nyugodt volt, és látszott rajta, hogy ismét teljesen ura önmagának. Judy megpróbált nyugodtan beszélni.
– A laboratóriumba.
– A maga kedvéért? – hideg gúny érződött a férfi hangjában.
– Nem az én kedvemért. Valami rettenetes dolgot hoztak létre. Egy teremtményt.
– Miért nem jelenti inkább a biztonsági szolgálatnak?
– Kérlek. – Judy odament a férfihoz; teljesen védtelennek érezte magát, de csöppet sem érdekelte, hogy a férfi mit mond neki, vagy mit tesz véle. Fleming elfordult, és folytatta a csomagolást. – Kérlek, John! Valami szörnyű történik. Meg kell állítanod!
– Nem maga mondja meg, hogy mit tegyek és mit ne tegyek – mondta a férfi.
– Megteremtették azt a lényt. Azt a szörnyeteget, azt az egyszeműt. Mert szeme van!
– Az ő bajuk. – Egy ócska pulóvert dobott legfölülre, és összecsukta a táskát.
– John, te vagy az egyetlen…
Fleming fogta a táskát, és a lány mellett elhaladva odavitte a bőröndjei mellé.
– És erről ki tehet? Judy mélyet lélegzett.
– Én nem öltem meg Bridgert.
– Nem? Nem maga uszította rá a bandáját?
– Megpróbáltalak figyelmeztetni.
– Megpróbált megszédíteni! Szeretkezett velem…
– Nem igaz! Csak egyetlenegyszer. Én is ember vagyok. És volt egy feladatom…
– Egy mocskos feladata, amit csodálatosan végrehajtott.
– Sohasem kémkedtem utánad. Bridger, az más volt.
– Dennis Bridger a legrégibb barátom és a legjobb munkatársam volt.
– És elárult.
– Elárult! – Rövid pillantást vetett a lányra, azután a szekrényhez ment, és az üres üvegeket kezdte kirakni. – A hivatalos sablonszövegeit nyugodtan megtarthatja. A munka felét Dennis végezte. Ez az egész a kettőnk agyának a teremtménye; és nem a maga vagy a főnökei tulajdona. Ha pedig Dennis el akarta adni a saját tulajdonát, hát isten neki. Magának mi köze hozzá?
– Mondtam neked, hogy nem szeretem a munkámat. Mondtam, hogy ne bízz bennem. Azt hiszed, én nem…
Judy hangja, akarata ellenére, ismét remegni kezdett.
– Hagyja a siránkozást – mondta Fleming. – És tűnjön el!
– Eltűnök, ha elmész Dawnay professzornőhöz.
– Elutazom.
– Nem teheted! Ott az a szörnyű teremtmény! – Judy kétségbeesetten kapaszkodott a férfi karjába, de az lerázta magáról, és az ajtóhoz ment.
– Viszontlátásra – nyitotta ki az ajtót.
– Most nem mehetsz el.
– Viszontlátásra – mondta Fleming nyugodtan, és várta, hogy a lány kimenjen. Judy habozva állt, próbált valami újabb megoldást kitalálni, amikor az ajtóban megjelent Reinhart.
– Hello, John – nézett hol az egyikre, hol a másikra. – Hello, Miss Adamson.
Judy kettőjük között ment ki. Sűrűn pislogott, hogy el ne sírja magát. Reinhart a lány után fordult, de Fleming becsukta az ajtót.
– Tudtad, hogy kicsoda-micsoda ez a nő?
– Igen.
Reinhart az ágyhoz ment és leült. Öregnek és fáradtnak látszott.
– És nékem nem lehetett volna megmondani? – kérdezte vádlóan Fleming.
– Nem, John, nem lehetett.
– Nos – Fleming kihúzta a fiókot, még egyszer megnézte, hogy nem maradt-e benne valami, és visszatolta –, akkor bérelj helyettem olyan valakit, akiben bízhatsz.
A professzor körülnézett a szobában.
– Adnál egy italt? – Reinhart végighúzta a homlokán apró kezét, hogy egy kissé magához térjen. A Geersszel való második beszélgetés nem volt könnyű. – Honnan veszed, hogy nem bízom benned?
– Hiszen senki sem bízik bennünk. – Fleming az üres üvegeket rakosgatta. – Oda se figyelnek a szavunkra.
– A munkánkra odafigyelnek.
– Konyak jó lesz? – Fleming talált még egy kevéskét az egyik üveg fenekén, és kitöltötte. – Hát persze, nagyon hasznos gépészek vagyunk. De amikor már az érdemi részről van szó, hogy mi ennek az egésznek a lényege, akkor hallani sem akarnak rólunk.
Odaadta Reinhartnak a poharat.
– Egy csöpp vizet is tudsz adni? – kérdezte Reinhart.
– Persze.
– És te? – bökött Reinhart az üvegre. Fleming a fejét rázta.
– Azt hiszik, hogy ajándék hullott az ölükbe – mondta Fleming, miközben vizet eresztett a mosogató csapjából. – És amikor azt mondjuk nekik, hogy ez a dolog valami sokkal jelentősebbnek a kezdete, akkor úgy bánnak velünk, mintha elmebeteg bűnözők lennénk. Ránk uszítják a kopóikat vagy inkább a szukáikat.
– Semmi értelme, hogy azon a lányon töltsd ki a bosszúd – mondta Reinhart, és ivott.
– Nem töltök ki senkin semmit! Ha képtelenek megérteni, hogy amit véletlenül elkaptunk, az az egész életünket meg fogja változtatni, akkor csak jöjjenek rá a maguk módján. Ha egy kis szerencsénk van, akkor tönkre fogják tenni az egészet, és semmi sem sül ki belőle.
– De valami már kisült belőle.
– Dawnay asszony szörnyetege?
– Hallottál róla?
– Az csak valami kiegészítő program, a gép nyúlványa. – Fleming az üres szekrényt vizsgálgatta, de a figyelme elkalandozott. – Madeleine azt hiszi, a gép megajándékozza őt a hatalommal, hogy életet teremtsen; de téved. A gép önmagát ruházza föl ezzel a hatalommal.
– Akkor pedig maradnod kell, hogy ellenőrizd.
– Nem az én dolgom – csapta be Fleming a szekrény ajtaját. – Bárcsak el se kezdtem volna!
– De elkezdted. Te is felelős vagy az ügy kimeneteléért!
– Kinek vagyok felelős? Azoknak, akik meg sem hallgatnak?
– Én meghallgatlak.
– Jól van. – Fleming körbecsörtetett a szobában, fölszedett néhány elhullajtott papírdarabot, és a szemétkosárba, dobta őket. – Elmondom, hogy mivel álltok szemben, azután elmegyek.
– Ha van valami ötleted… – Az ital ismét némi erőt öntött Reinhart hangjába.
– Nézd – Fleming végre megállapodott az ágy végénél, mindkét kezével az ágy támlájára támaszkodva előredőlt, és végre nem a szobára figyelt, hanem arra, hogy mit beszél –, állandóan szorgalmasan kérdezgetitek: "Mi ez?, mi ez a gép?", "Mit csinál?" – de rajtam kívül soha senki meg nem kérdezte, hogy "miért?". Miért kezdett bele ebbe az egészbe egy innen kétszáz fényévnyire levő, idegen intelligencia?
– De hiszen azt nem tudjuk megmondani, vagy nem?
– De következtethetünk.
– Találgathatunk.
– Jól van, ha nem akarod kitalálni!
Fleming fölegyenesedett és szünetet tartott. Reinhart a konyakját kortyolgatta, és várt. Fleming rövidesen megnyugodott, és rávigyorgott Reinhartra.
– Te vén ördög! – ült le Reinhart mellé az ágyra. – Ez egy logikusan gondolkodó intelligencia, akárhol is van, akármi is. Küld nekünk egy sor utasítást, abszolút terminológiában, amiből bizonyos technológiára következtethetünk, és amit mi meg is valósítunk ebben a kompjúterben. Miért? Gondolod, hogy ők így gondolkodnak: "Itt van ez az érdekes műszaki információ. Nosza, sugározzuk ki a világmindenség többi részének, hátha hasznára válik valakinek"?
– Te nyilván nem így gondolod.
– Mert ahol intelligencia van, ott akarat is van. És ahol akarat van, ott nagyra vágyás is van. És ha olyan intelligenciával van dolgunk, amelyik önmagát akarja elterjeszteni?
– Ez csupán épp olyan elmélet, mint a többi.
– Ez az egyetlen logikus elmélet! – Fleming öklével a combjára csapott. – Mit tesz ez az intelligencia? Kisugároz egy üzenetet, amit más intelligenciák foghatnak, értelmezhetnek, és aminek alapján cselekedhetnek. Hogy milyen a technikánk, az nem számít, ahogyan az sem számít, hogy milyen rádiókészüléket veszel, úgyis ugyanazt a műsort fogod. Csupán az számít, hogy elfogadjuk a programjukat: ezt az aritmetikai logikán alapuló programot, ami alkalmazható a mi körülményeink között, de bármilyen más körülmények között is. Ez az intelligencia ismeri az élet alapjait: és megállapítja, hogy a miénk milyen életforma. Megállapítja, hogy hogyan működik az agyunk, hogyan épül föl a testünk, hogyan jutunk információhoz, magunk ismertetjük meg vele az idegrendszerünket és az érzékszerveinket. És ekkor létrehoz egy teremtményt, aminek teste és érzékszerve van, egy szeme. Mert, ugye, van egy szeme?
– Igen.
– Ez a teremtmény valószínűleg igen primitív, de ez csupán a következő lépés. Dawnay asszony azt hiszi, hogy ő használja a gépet, pedig a gép használja őt!
– A következő lépés mihez? – kérdezte Reinhart, mintegy mellékesen.
– Nem tudom. Valamiféle hatalomátvételhez. – Fölöttünk?
– Ez az egyetlen valószínű magyarázat.
Reinhart fölállt, lassan és elgondolkozva átsétált a szobán, és poharát a többi üres pohár mellé tette.
– Nem tudom, John.
Úgy látszott, hogy Fleming megérti Reinhart bizonytalanságát.
– A bennszülöttek nyilván meglehetősen ártalmatlannak látták az első fölfedezőket – mondta szelíden Fleming. – Kedves, öreg misszionáriusok a nevetséges trópusi sisakjaikban. De végül is a bennszülöttek urai lettek.
– Lehet, hogy igazad van – mosolygott hálásan Flemingre Reinhart; minden olyan volt, mint régen, amikor mindketten egyformán gondolkodtak. – Az a gép valóban olyan, mint valami baljós misszionárius.
– És Madeleine Dawnay teremtménye: vajon miféle agya van? – Reinhart vállat vont, és Fleming folytatta. – Úgy gondolkozik, mint mi, vágy úgy gondolkozik, mint a gép?
– Ha egyáltalán gondolkozik.
– Ha szeme van, akkor idegközpontja is van, és bizonyára agya is van. De miféle agya?
– Nyilván az is primitív.
– Miért? – kérdezte Fleming. – Miért ne lehetne a teremtmény a gép intelligenciájának meghosszabbítása: egy alegység, ami ugyanúgy működik, mint a kompjúter, kivéve azt a tényt, hogy szerves testbe van zárva?
– És ennek mi értelme lenne?
– Mi értelme a szerves testnek? Egy gépnek, aminek érzékszervei vannak? Aminek szeme van?
– Senkit sem fogsz erről meggyőzni – mondta Reinhart.
– Nem kell megmondani nekik.
– Itt kell maradnod, John.
– Minek?
– Hogy ellenőrizd a gépet – mondta Reinhart egyszerűen: ő már órákkal ezelőtt így döntött. De Fleming a fejét rázta.
– Hogyan ellenőrizhetnénk? Hiszen okosabb nálunk.
– Valóban?
– Semmi kedvem hozzá.
– Látod, az elméleted szerint éppen ez lenne a gép kedvére való.
– Ha nem hiszel nekem… Reinhart fölemelte apró kezét.
– Én hajlandó vagyok hinni neked.
– Akkor pusztítsd el! Az az egyetlen biztonságos megoldás.
– Azt is meg fogjuk tenni, ha szükség lesz rá – mondta Reinhart, és az ajtóhoz ment, mintha már megállapodtak volna. Fleming szembefordult vele.
– Meg fogjátok tenni? Valóban azt hiszed, hogy képesek lesztek rá? Gondolj csak bele, hogy mi történt, amikor meg akartam állítani a dolgot: Madeleine kidobott. És ha te próbálod meg, téged is ki fognak dobni.
– Engem úgyis ki akarnak dobni.
– Mit akarnak? – Fleming úgy kapta föl a fejét, mint akit megütöttek.
– Azok az erők, akik mindnyájunkat szeretnének kitessékelni – mondta Reinhart. – Csak arra várnak, hogy fölrobbanjon a csoportunk, és máris itt lesznek.
– De miért?
– Mert azt hiszik, hogy ők jobban tudnák használni a gépet. De amíg itt vagyunk, John, még mindig kihúzhatjuk a dugót. És meg is fogjuk tenni, ha szükség lesz rá – Fleming zavart arcáról a földön sorakozó bőröndökre pillantott. – Jobb lesz, ha kicsomagolsz.
Fleming és Madeleine Dawnay találkozása vibrált a feszültségtől, de semmi végzetes dolog nem történt. Fleming elég nyugodt volt és Dawnay szelíd gúnnyal kezelte a férfit.
– Isten hozta a tékozló fiút – mondta, és a tartályhoz vezette Fleminget.
A teremtmény békésen lebegett tápanyagfürdőjében; már fölfedezte a kémlelőablakot, és szinte állandóan ott bámult ki nagy, szemhéj nélküli szemével. Fleming visszabámult rá, de a lény nem adta semmi jelét, hogy regisztrálta volna a látottakat.
– Tud kommunikálni ez az izé?
– Édes fiacskám – mondta Madeleine olyan hangon, mintha egy elsős egyetemistát akarna kioktatni –, hiszen jóformán még semmit sem tudhattunk meg róla.
– Vannak hangszalagjai vagy egyéb hangképző szervei?
– Nincsenek.
– Hm – Fleming fölegyenesedett, és most a tartály tetején nézett be. – Nagyon kezdetleges kísérlet az ember utánzására.
– Az ember utánzására? Egyáltalán nem hasonlít emberhez.
Fleming átment a termen Christine-hez, aki a kijelzőt ellenőrizte.
– Ír valamit a masina?
– Nem. Semmit – Christine meglepettnek látszott. – De látszik rajta, hogy valami azért történik.
A kijelző lámpák szakadatlanul villogtak: valóban látszott, hogy a gép magában dolgozik, anélkül hogy bármilyen eredményt produkálna.
A következő két-három napban semmi sem történt, azután Fleming a gép egyik mágneses tekercsét a tartályra erősítette. Nem magyarázta meg – valójában nem is tudta megmagyarázni –, hogy miért tette, de a kompjúter kijelző lámpái azonnal vadul villódzni kezdtek. Christine berohant a laboratóriumból.
– Küklopsz rettenetesen izgatott! Csak úgy dobálja magát a tartályban.
De már hallották is a teremtmény csapkodását a folyadékban a másik szobából. Fleming eltávolította a tekercset, és a csapkodás megszűnt. Amikor visszatette a tekercset, a teremtmény ismét reagált, de a gép még mindig nem írt ki semmit. Reinhart is átjött, hogy megnézze, hogy boldogulnak, és Dawnay asszonnyal meg Fleminggel együtt megismételte a kísérletet; de semmi okosat nem tudtak kisütni.
Másnap Fleming ismét összehívta a társaságot.
– Szeretnék megpróbálni valamit – mondta.
Odament a kijelző pulthoz, és hátat fordított neki, majd megállt a két titokzatos huzalvégződés között, amelyeket még sohasem használtak. Egy perc múlva levette a végződésekről a plexiüveg biztonsági szigetelőket, és ismét közéjük állt. Nem történt semmi.
– Ideállnál egy pillanatra? – kérdezte Reinhartot, és átadta neki a helyet. – De eszedbe ne jusson megérinteni a végződéseket. Több mint ezer volt feszültség van bennük.
Reinhart nyugodtan állt a végződések között, háttal a kijelző pultnak.
– Érzel valamit?
– Egy nagyon kicsi… – Reinhart szünetet tartott. – Egy kis szédülést.
– És mást?
– Semmit.
Reinhart ellépett a kompjútertől.
– És most?
– Jól vagyok – mondta Reinhart. – Most már semmit sem érzek.
Fleming megismételte a kísérletet Madeleine Dawnayjal, aki semmit sem érzett.
– Az emberek agya különböző mennyiségű elektromos töltést bocsát ki – mondta az asszony. – Az enyém nyilván alacsony, meg Flemingé is. A magáé, Ernest, úgy látszik, erősebb, mert szivárgást indukál a végződések között. Most próbálja meg Christine.
Christine rémültnek látszott.
– Semmi az egész – mondta Fleming. – Álljon a két végződés közé, csak ne érjen hozzájuk, mert összeégetik.
Christine ugyanoda állt, ahová a többiek. Egy pillanatig úgy látszott, hogy rá sincs hatással a gép, de azután a teste megmerevedett, szeme lecsukódott, és a lány ájultán esett össze. Fölemelték és leültették, Madeleine pedig fölhúzta a lány szemhéját, és megvizsgálta a szemét. – Rövidesen magához tér. Csak elájult.
– Mi történt? – kérdezte Reinhart. – Talán megérintette az egyik végződést?
– Nem – mondta Fleming. – De azért jobb lesz, ha visszateszem a biztonsági szigetelőket.
És visszatette a szigetelőket, majd elgondolkodva állt, míg Dawnay és Reinhart Christine-t élesztgették: lenyomták a fejét, és vizes ruhával dörzsölgették a homlokát.
– Ha a végződések között rendszeres kisülések vannak, és közéjük iktatjuk egy működő agy elektromos mezejét…
– Fogja be a száját – mondta Madeleine türelmetlenül. – Azt hiszem, magához tér.
– Kutya baja sem lesz – Fleming még mindig a pultot és a belőle kiálló két szigetelt végződést vizsgálgatta. – Az meg fogja változtatni, modulálni fogja a végződések közti áramot. Az agy pedig valamiféle reakciót fog érezni; valamilyen jelfogó lehet a végződésekben, ami mindkét irányban képes adni és venni.
– Miről beszélsz? – kérdezte Reinhart.
– Ezekről beszélek! – kiáltott föl izgatottan Fleming. – Azt hiszem, tudom már, hogy mire valók. Alkalmasak a gép betáplálására, és a gép is képes kijelezni velük.
– Csak egy ideges fiatal nőről van szó – kételkedett Madeleine. – Az ilyent könnyű hipnotizálni.
– Talán.
Christine magához tért és pislogott.
– Hello – mosolygott halványan a többiekre. – Elájultam?
– Meghiszem azt – mondta Madeleine. – Szép kis elektromos kisugárzása lehet.
– Igazán?
Reinhart egy pohár vizet adott a lánynak, Fleming pedig rámosolygott.
– Nagy szolgálatot tett a tudománynak – mondta, azután a végződésekre mutatott –, de jobb lesz, ha ezektől távol tartja magát.
Fleming ezután ismét Reinharthoz fordult.
– Az a lényeg, hogy ha egy megfelelő aggyal van dolga, nem emberi aggyal, hanem olyannal, ami az ő tervei szerint működik, akkor a gép azzal kapcsolatot tud teremteni. A tervek szerint így kellene kommunikálnia. A mi módszerünk, hogy kérdéseket és válaszokat táplálunk be, rendkívül nehézkes. Ez az egész kiírásos rendszer…
– Csak nem azt akarja mondani, hogy ez a gép tud gondolatot olvasni? – gúnyolódott Dawnay.
– Csak azt mondom, hogy két agy elektromos úton is kommunikálhat egymással, ha erre alkalmasak. Ha a maga teremtményének a fejét bedugnánk a végződések közé…
– Nem tudom, hogyan lehetne ezt megoldani.
– Pedig a gép ezt akarja! Azért nyugtalan, azért nyugtalan a gép is meg Küklopsz is. Érintkezni akarnak egymással. A teremtmény a gép elektromágneses mezőjében van, és a gép ismeri ennek a logikus lehetőségét. Ezen a problémán dolgozott, anélkül hogy bármit közölt volna velünk.
– Küklopszot pedig nem lehet kivenni a tápanyagfürdőjéből –, mondta Madeleine. – Elpusztulna.
– Erre bizonyára a gép is gondolt.
– De ráerősíthetnénk Küklopszra egy EKG-készüléket mondta Reinhart. – Azt a fajtát, amit az agy vizsgálatához használnak. Tegyünk elektromos tapadókorongokat Küklopsz fejére, és vezessünk belőlük koncentrikus kábeleket a végződésekhez, hogy közvetítsék az információt. Persze, egy transzformátor közbeiktatásával, másként az áram agyonüti Küklopszot.
– Mire jó ez? – kérdezte szkeptikusan Madeleine.
– Összeköti a kompjútert az alegységével – mondta Fleming.
– Milyen cél érdekében?
– A gép céljának érdekében. – mondta Fleming, majd elfordult és járkálni kezdett. Dawnay asszony Reinharttól várta a folytatást, de az öreg makacsul hallgatott, és a kezét nézte.
– Jobban van? – kérdezte Christine-t.
– Igen, köszönöm.
– Gondolja, hogy föl tudná szerelni azt az EKG-készüléket?
– Azt hiszem, igen.
– Majd Fleming doktor segít magának. Ugye, John? Fleming a szoba túlsó felén állt, a műszerek falként magasodtak a háta mögött.
– Ha valóban ezt akarod – mondta.
– A másik alternatíva – mondta Reinhart inkább önmagának és Madeleine-nek, mint Flemingnek –, hogy csomagoljunk, és adjuk át a gépet. Nincs sok választásunk, nem igaz?
VIII. AGGODALOM
Judy, amennyire csak lehetséges volt, távol tartotta magát Flemingtől. Ha nagy ritkán mégis látta a férfit, az rendszerint Christine-nel volt. Bridger halála óta minden megváltozott: még a kora tavaszi idő is, csupán nyomasztó, szürke fátylat hagyott maga után, ami megülte a tábort és Judy hangulatát. Fájdalmasan kellett azt is fölismernie, hogy Christine nemcsak az ő helyét foglalta el Fleming életében, hanem Dennis Bridgerét is, mert úgy tudott együtt dolgozni és gondolkodni a férfival, ahogyan Judy sohasem volt képes. Eleinte úgy érezte, hogy képtelen elviselni ezt a helyzetet, és Geers meg kerülésével közvetlenül a Whitehallhoz fordult: kérte, hogy helyezzék máshová. Ennek az lett az egyetlen eredménye, hogy újabb kioktatást kapott Geerstől.
– Még alig kezdte meg a munkáját, Miss Adamson.
– Hiszen a Bridger-ügynek már vége!
– Az lehet, de az igazi ügy még csak most kezdődik. – Geers szemmel láthatóan nem vett tudomást a lány gyötrődéséről. – Az Intel eddig már eleget kapott ahhoz, hogy felébredjen az étvágya, és mivel Bridgert elveszítették, nyilván valaki mást fognak keresni, talán Bridger valamelyik barátját.
– Azt hiszi, hogy Fleming doktor képes lenne eladni magát? – kérdezte gúnyosan Judy.
– Bárki képes lehet ilyesmire, ha engedjük.
A következő ügyben azonban nem Judy, hanem Fleming volt az első, aki jelentést tett az Intel megmozdulásairól.
Christine és Madeleine Dawnay segítségével sikerült felerősítenie az enkefalográf lemezeit oda, ahol Küklopsz fejét sejtették, és Christine segítségével a lemezeket összekötötték a kompjúter nagyfeszültségű végződéseivel. A gép kijelző pultjához transzformátort csatoltak, és azon keresztül vezették az áramot úgy, hogy mire az Küklopszhoz ért, már körülbelül csak egy zseblámpaelemnyi feszültsége volt. Ennek ellenére a hatás rendkívüli volt. Amikor megvalósították az első összeköttetést, a teremtmény teljesen megmerevedett, a kompjúter kijelző lámpái pedig mind kigyulladtak és úgy is maradtak. Kis idő múlva azonban a gép is, meg a teremtmény is alkalmazkodott az új helyzethez; a gép folyamatosan dolgozta föl az adatokat, bár még mindig nem írt ki semmit, Küklopsz pedig nyugodtan úszkált a tartályában, és egyetlen szemével kibámult a kémlelőnyíláson.
Ez így ment napokon át, és Christine-t bízták meg az ellenőrzéssel, azzal az utasítással, hogy azonnal értesítse Madeleine Dawnayt és Fleminget, ha bármi történne. Madeleine végre megérdemelt pihenéshez jutott, de Fleming időnként benézett a kompjúterterembe, hogy ellenőrizze a dolgok menetét, és találkozzon Christine-nel. Azt tapasztalta, hogy a lány egyre izgatottabb, és a hét végére annyira idegesnek találta, hogy már-már ugratni kezdte.
– Nézze, maga tudja, hogy mennyire tartok ettől az egész ügytől, de nem tudtam, hogy magát is ennyire izgatja.
– Nem izgat – mondta Christine. Az ellenőrző teremben voltak, és a folytonosan villódzó lámpákat nézték. – De olyan rossz érzésem van tőle.
– Mitől?
– Azok a végződések és… – Christine habozott, azután nyugtalanul pillantott a másik szoba felé. – Ha ott vagyok, bent, úgy érzem, hogy az a szem állandóan engem bámul.
– Valamennyiünket bámulja.
– De engem különösen bámul.
– Nem tudom kárhoztatni – vigyorgott Fleming. – Magát én is szívesen bámulom.
– Úgy tudtam, más irányú kötelezettségei vannak.
– Voltak – Fleming már-már megérintette a lányt, azután meggondolta magát, és az ajtóhoz ment. – Vigyázzon magára!
A sziklaösvényen leballagott a tengerpartra, ahol nyugodtan és magányosan gondolkodhatott. Szürke, sivár délután volt, a dagály visszahúzódott, és a homok sivár, szürke palarétegként húzódott a gránit sziklafokok között. Fleming a vízparton kószált, lehajtott fejjel és zsebre dugott kézzel, és próbálta gondolatban követni a gép számításait. Lassan sétált a sziklás partfok, felé, és annyira elgondolkodott, hogy észre sem vette az egyik görgetegkövön ülő, szemüveges férfit, aki vékony szivarját szívta.
– Egy pillanatra, uram – a rekedt torokhang váratlanul érte Fleminget.
– Kicsoda maga?
A szemüveges névjegyet vett elő a zsebéből, és Flemingnek nyújtotta.
– Nem tudok olvasni – mondta Fleming.
– De azért Fleming doktorhoz van szerencsém – mosolygott a szemüveges.
– És maga kicsoda?
– A nevem semmit sem jelent – a szemüveges egy kicsit lihegett.
– Hogy került ide?
– Megkerültem a sziklafokot. Ha alacsony a dagály, meg lehet tenni, bár elég fárasztó – vékony szivarokkal teli ezüsttárcát vett elő. – Dohányzik?
Fleming nem vett tudomást a szivarokról.
– Mit akar?
– Sétálok – a szemüveges vállat vont, és eltette a tárcát. Már nem lihegett. – Maga gyakran jön ide magányosan.
– Ez magánterület.
– A tengerpart nem az. Ebben a szabad országban a tengerpart… – a szemüveges ismét vállat vont. – A nevem Kaufmann. Nem hallott még rólam?
– Nem.
– A barátja, Herr Doktor Bridger…
– A barátom, Bridger, halott!
– Tudom. Hallottam – Kaufmann mélyet szippantott. – Nagyon szomorú eset.
– Maga ismerte Dennis Bridgert? – kérdezte Fleming meghökkenten és gyanakodva.
– Igen. Egy időben kapcsolatban álltunk.
– Maga az… – Fleming kezdte érteni a dolgot, és próbált visszaemlékezni a névre.
– Az Intelnek dolgozom? Igen.
Kaufmann rámosolygott Flemingre, és füstkarikát fújt. Fleming kivette a kezét a zsebéből.
– Tűnjön el!
– Pardon?
– Ha öt másodpercen belül nem tűnik el, hívom az őrséget.
– Ne tegye, kérem – mondta megbántódva Kaufmann.
– Olyan szerencsés ez a véletlen találkozás önnel.
– Bridgernek is olyan szerencsés volt?
– Senki sem sajnálta jobban a dolgot, mint én. Bridger nagyon hasznos ember volt.
– És most nagyon halott – Fleming az órájára pillantott.
– Öt percbe telik, míg megmászom a sziklát. Mihelyt fölérek, szólok az őrségnek.
Már indult is, de Kaufmann utána szólt.
– Fleming doktor! A következő öt percet eltölthetné sokkal jövedelmezőbben is. És nem kérek öntől semmi titkos dolgot.
– Igazán kedves – Fleming tartotta a távolságot.
– Csupán arra gondoltunk, hogy a kormánya szolgálatából átléphetne a mi szolgálatunkba. Úgy tudom, nem túl boldog itt.
– Tisztázzunk valamit, herr barátom, jó? – ment vissza Fleming Kaufmannhoz. – Lehet, hogy nem szeretem a kormányunkat, és az is lehet, hogy nem vagyok boldog. De még ha gyűlölném is őket, és maga lenne az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhatnék, akkor is inkább megdöglenék, semhogy magához forduljak.
Elfordult, és mászni kezdte a sziklát. Nem fordult hátra. Egyenesen Geers irodájába ment, ahol az igazgató éppen jelentéseket diktált magnóba.
– És mit mondott neki? – kérdezte Geers, Fleming beszámolója után.
– Képzelheti! – mondta megvetően Fleming. – Elég komisz dolog lenne ez még a csecsszopók kezében is, és akkor adjuk oda a cápáknak?!
Az irodából kilépve azon töprengett, hogy miért is szólt; de valójában az elkövetkezendő hónapokban ez a jelentéstétel volt az egyetlen dolog, amit Fleming érdeméül tudtak be.
A partra őrséget állítottak, drótakadályokat vezették a fennsíkról a tengerbe, Quadring biztonsági emberei átfésülték a környéket, és hosszú időn át semmit sem hallottak az Intelről. A laboratóriumban a kísérlet folytatódott, minden kézzelfogható eredmény nélkül, míg Madeleine Dawnay vissza nem tért a szabadságáról; azután egy napon a kompjúter hirtelen elkezdett kiírni. Fleming a gép adataival bezárkózott a kunyhójába, és körülbelül százórányi munka után fölhívta Reinhartot.
Fleming értelmezése szerint a gép most számos újfajta kérdést tett föl, amelyek mind az emberi test külsejére, arányaira, funkcióira vonatkoztak. Fleming szerint minden fizikai formát lehetséges volt kifejezni matematikai terminusokban, és a gép éppen ezt kérte.
– Például – mondta Fleming, amikor Reinharttal és Dawnay asszonnyal a kérdés megoldásán gondolkodtak – a hallásról szeretne információt kapni. Sok minden van itt a hallható frekvenciákról, és a gép nyilván azt kérdezi, hogy hogyan képezzük és érzékeljük a hangokat.
– Honnan tudhatna a beszédről? – érdeklődött Dawnay. – Mert a teremtmény látja, hogy a szájunk segítségével kommunikálunk, és a fülünkkel hallunk. Mindezek a kérdések a maga kis szörnyetegének a megfigyeléseiből származnak. Nyilván a beszéd vibrációját is érzi, és most hogy összeköttetésben van a géppel, át tudja adni a megfigyeléseit.
– Legalábbis maga ezt képzeli.
– Hát maga hogy magyarázná a kapott kérdéseket?
– Nem tudom, hogyan elemezhetnénk az egész emberi szervezetet – mondta Reinhart.
– Erre nincs is szükség. A gép továbbra is értelmesen fog találgatni, nekünk csupán vissza kell táplálnunk a helyes válaszokat. A régi játék. Bár nem tudom, miért nem talált ki még valami gyorsabb módszert. Biztos vagyok benne, hogy képes rá. Talán a teremtmény nem felelt meg a várakozásainak.
– Meg akarja próbálni? – kérdezte Reinhart Madeleine-t.
– Én mindent megpróbálok – mondta az asszony.
Így hát a munka folytatódott. Továbbra is Christine kezelte a kompjútert, olvasta le és táplálta be az adatokat. A lány állandó ideges feszültségben élt, de nem szólt semmit.
– Nem akarna munkát változtatni? – kérdezte Fleming az egyik este, amikor ismét kettesben voltak a kompjúterépületben.
– Nem. Ez a munka izgat engem.
Fleming nézte a lány tűnődő, szép arcát. Már nem flörtölt vele, mint azelőtt, amikor még nem érdekelte, amikor még csak egy lány volt a laboratóriumban. Zsebre dugta a kezét, és kiment az épületből. A távozása után Christine átment a laboratóriumba. Komoly erőfeszítésébe került, hogy odamenjen, hát egy pillanatra megállt az ajtóban, hogy erőt gyűjtsön. A gép egyenletes zümmögésétől eltekintve csönd volt, de mihelyt a lány a kémlelőnyílás látószögébe ért, a teremtmény csapkodni kezdett a folyadékban.
– Nyugalom – mondta Christine hangosan. – Csak nyugalom.
Automatikusan lehajolt és benézett a kémlelőnyíláson: a szem mereven nézett vissza rá, de a teremtmény egyre izgatottabb lett, és úgy csapkodott teste nyúlványaival, mint egy polip. Christine a homlokához emelte a kezét; egy kicsit szédült a lehajlástól, de a szem szinte hipnotikus erővel meredt rá. A lány egy hosszú percen át bámulta a szemet, azután még egy percen át, és képtelen volt gondolkodni. Lassan, mintha a saját jószántából tenné, jobb keze fölkapaszkodott a tartály oldalán, és ujjai az EKG-kábel drótját keresték. Majd elérték, és az enyhe áram bizsergése futott át rajtuk.
Mihelyt Christine megérintette a vezetéket, a teremtmény megnyugodott. Még mindig mereven bámulta a lányt, de nem mozdult. Az egész épületben csönd volt, csak a kompjúter zümmögött. Christine lassan, mintegy hipnotizálva, fölegyenesedett, de a vezetéket néni engedte el. Ujjai rákulcsolódtak a vezetékre. A kábel csak lazán volt fölerősítve; a tartálytól a laboratórium falához vezetett, ahol kisebb-nagyobb távolságokban fölszögezett ragasztószalagok tartották. Christine keze követte a kábel útját, és a lány merev tartással haladt a fal mellett a kompjúterterem felé. A szeme nyitva volt, de mozdulatlanul meredt maga elé, és semmit sem látott. A vezeték eltűnt az ajtófélfába fúrt lyukban, és Christine egy pillanatig tanácstalanul állt, mert nem tudta követni a vezetéket. Azután fölemelte a másik kezét, és megragadta a vezeték folytatását az ajtó túloldalán.
Jobb keze erőtlenül hullott alá, amint átment a másik terembe, bal kezével markolva a kábelt. Lassan haladt a műszerállvány végéig, mélyen és nehezen lélegzett, mintha aludna és álmot látna. A műszerállvány közepén a vezeték a kijelző pult alatti transzformátorhoz futott. A kijelző lámpák állandó, szinte hipnotikus ritmusban villogtak, és Christine éppen olyan mereven nézte őket, mint korábban a teremtmény szemét. Egy darabig állt a kijelző pult előtt, mintha nem akarna továbbmenni; azután bal keze lassan eleresztette a kábelt. Azután ismét fölemelte mindkét kezét, és megragadta velük a transzformátortól a feje mellett elhelyezkedő két végződéshez futó, magasfeszültségű vezetékeket. Ezek a vezetékek szigetelve voltak egészen a végződésekig, ahol viszont a csupasz vezetékek csatlakoztak már a két kiugró lemezhez. Christine keze lassan, centiméterről centiméterre követte a vezetékeket.
Christine arca kifejezéstelen és sápadt volt, és a lány alig állt a lábán, mint az első alkalommal, amikor Fleming a végződések közé állította. Erősen kapaszkodott a vezetékekbe, ujjai lassan siklottak fölfelé. Azután megérintette a vezetékek csupasz belsejét.
Ezután minden nagyon gyorsan történt. A teste megrándult, ahogy a teljes feszültség keresztülfutott rajta. Fölsikoltott, a lába megroggyant, a feje hátrahanyatlott, és kinyújtott karján úgy maradt függve, mintha keresztre feszítették volna. A kijelző pult valamennyi lámpája kigyulladt, és megvilágította a lány eltorzult arcát, a másik szobában pedig hangos és erőteljes csapkodás kezdődött.
Mindez körülbelül tíz másodpercig tartott. Azután a lány sikolya félbeszakadt, a feje fölötti panel hangosan robbant, a lámpák kialudtak, a lány ujjai eleresztették a csupasz vezetéket, és teste súlyos és alaktalan rongycsomóként hullott a földre. Egy percig csönd volt. A teremtmény abbahagyta a csapkodást, és a kompjúter zümmögése is elhallgatott, mintha elvágták volna. Megszólalt a vészcsengő.
Elsőként Judy ért a helyszínre, aki éppen az előcsarnokban tartózkodott, amikor megszólalt a falon a vészcsengő. Fölrántotta az ajtót, és sebesen iramodott végig a folyosón, be az ellenőrző terembe. Először semmit sem látott. A mennyezeti világítás működött, de az ellenőrző pult eltakarta az ellenőrző panel előtti területet. Azután Judy meglátta Christine testét, odarohant és letérdelt mellé.
– Christine!
A hátára fordította a testet. Christine arca vakon meredt rá, és a keze ernyedten hullott vissza a földre: Christine mindkét keze fekete volt és csontig égett. Judy kitapogatta Christine szívét, de az nem vert.
"Istenem! – gondolta Judy. – Miért kell nekem mindig ott lennem, ha valaki meghal?"
Reinhart éppen Londonban volt, amikor elérte az eset híre. Amikor jelentést tett Osborne-nak, váratlan választ kapott; Osborne-t kétségtelenül nyugtalanította az eset, de valójában más dolgok kötötték le, és az egészet csupán egynek tekintette a számtalan csapás közül. Reinhart kedvetlen volt és csodálkozott: szemmel láthatóan nemcsak Osborne-t, de a többi whitehalli tisztviselőt is valami titkos és súlyos ügy foglalkoztatta. Tervbe vette, hogy ellátogat Bouldershaw Fellbe, ahol már rég nem járt, hogy szabaduljon nyomasztó érzéseitől, de kiderült, hogy a rádióteleszkópot katonai ellenőrzés alá helyezték, és a Honvédelmi Minisztérium biztonsági szolgálata szigorúan őrizte. Ez minden előzetes bejelentés nélkül történt az előző héten, mialatt ő Thornessben volt. Dühös volt, hogy nem beszélték meg vele a dolgot, és Osborne-nal akart beszélni, de az nem ért rá.
Néhány nap múlva megkapták Christine boncolási jegyzőkönyvét. A professzor egyetlen vigasza az volt, hogy nem kellett magyarázkodnia senkinek, hiszen a lány szülei már meghaltak, és nem élt rokona az országban. Fleming rövid, keserű hangú levelet küldött neki, amiben megírta, hogy a gépben nem esett nagyobb kár, és hogy van egy elképzelése Christine haláláról. Azután egy hosszabb levél jött Flemingtől, hogy a gépet kijavították, és teljes erővel dolgozik, hatalmas mennyiségű információt továbbítva memóriaegységeibe, de hogy milyen információkat, azt Fleming nem részletezte. Néhány nappal később Madeleine Dawnay telefonált, hogy a gép ismét írni kezdett. Hatalmas adatmennyiséget ontott magából a gép, és Fleming meg Dawnay véleménye szerint ezek már nem kérdések, hanem információk voltak.
– Rengeteg új formulát adott a bioszintézishez – mondta az asszony. – Fleming szerint a gép újabb kísérletbe akar kezdeni, és szerintem ez így is van.
– Újabb szörnyek? – kérdezte a telefonból Reinhart.
– Valószínűleg. De ezúttal sokkal komplikáltabb. Hatalmas munka lesz. Sokkal több fölszerelésre lesz szükségünk, és attól tartok, sokkal több pénzre is.
Reinhart ismét megpróbálta fölkeresni Osborne-t, de legnagyobb meglepetésére a Honvédelmi Minisztériumból hívatták.
Osborne Vandenberg szobájában várta. Vandenberg és Geers is ott volt, és úgy látszott, hogy már tárgyaltak. Geers nyitott aktatáskájából számtalan papír kandikált elő. A szoba hangulatában volt valami rideg és barátságtalan, ami a professzort óvatosságra intette.
– Pihentesse a lábát – mondta Vandenberg automatikusan és mosolytalanul. Rövid, feszült szünet következett, mindenki azt várta, hogy a másik szólaljon meg. – Mint hallom, egy újabb tételt töröltek az állományból.
– Baleset volt – mondta Reinhart.
– Persze, persze. Két baleset.
– A kormány átvizsgálta a jelentéseket – mondta Osborne lesütött szemmel. Geers idegesen köhintett, és összeszedte a papírjait.
– Igen? – nézett Reinhart várakozóan a tábornokra.
– Sajnálom, professzor – mondta Vandenberg. – Mit?
– Bele kellett egyeznünk az ellenőrzés átadásába – Osborne most először nézett Reinhartra. – Szigorítani kell az ellenőrzést.
– Miért?
– Az emberek kérdezgetni kezdenek. Rövidesen azt is tudni fogják, hogy létrehozták azt az élő teremtményt, amivel kísérleteznek.
– Az Állatvédő Egyesületre gondol? Az a teremtmény nem állat. Csupán molekulák tömege, amiket mi raktunk össze.
– Ettől sem lesznek boldogabbak.
– Nem állhatunk le egy kísérlet kellős közepén – pillantott Reinhart hol az egyikre, hol a másikra. Megpróbált rájönni, hogy mit forgatnak a fejükben. – Madeleine és Fleming éppen most kezdtek új kísérletbe.
– Tudjuk – mondta Geers a táskájába visszatett papírokat tapogatva.
– Hát akkor?
– Sajnálom – mondta ismét Vandenberg. – A maga útja véget ért.
– Nem értem.
Osborne kényelmetlenül fészkelődött.
– Én mindent megtettem. Valamennyien olyan keményen harcoltunk, ahogyan csak tudtunk.
– Ki ellen?
– A kormány nagyon határozott – Osborne gondosan kerülte a részleteket. – Az ügyünk elveszett, Ernest. Nálunk jóval nagyobb emberek harcoltak érte és veszítették el.
– És most – mondta Vandenberg – újabb "baleset" történt.
– Ez csak kifogás! – Reinhart fölpattant, és az íróasztal túlsó felén helyet foglaló Vandenberg szemébe nézett. – Azt akarják, hogy elmenjünk, mert fáj a foguk a gépre. És ezért bármilyen ügyet képesek felfújni…
Vandenberg sóhajtott.
– Így szokás. Egyébként nem is várom magától, hogy megértse a mi álláspontunkat.
– Mindenesetre nem könnyíti meg nekem, hogy megértsem. Geers lecsapta a táskája födelét, és udvarias mosolyra igazította az arcát.
– Az az igazság, Reinhart, hogy szeretnék, ha visszamenne Bouldershaw Fellbe. Reinhart viszolyogva pillantott rá.
– Bouldershaw Fellbe? Hiszen be sem engednek oda. Geers kérdő pillantást vetett a tábornokra, aki bólintott, hogy csak folytassa.
– A kormány a bizalmába fogadott minket – mondta Geers fontoskodva.
– Ez államtitok, ugye érti? – mondta Vandenberg.
– Akkor talán jobb lesz, ha nekem nem is mondják el – Reinhart nyakas volt, mint egy harcias kiskutya.
– De tudnia kell – mondta Geers. – Hiszen magát is érinti. A kormány SOS-jelzést küldött szét. Azt akarják, hogy maguk is, valamennyien, védelmi feladatokkal foglalkozzanak.
– Tekintet nélkül arra, amit most csinálunk?
– Ez a kormány döntése – mondta lehajtott fejjel Osborne. – Igyekeztünk a lehetőségekhez képest tisztességes megállapodást kötni.
Vandenberg fölállt és a fali térképhez ment.
– A nyugati hatalmak mélységesen aggódnak – mondta, és kerülte Reinhart tekintetét. – A fölfedezett nyomok miatt.
– Milyen nyomok miatt?
– Éppen a maga rádióteleszkópja bukkant rájuk. Az az egyetlen szerkezet, ami ilyen érzékenységgel rendelkezik. És számos Föld körüli pályán keringő tárgy nyomaira bukkant.
– Földi eredetű tárgyakéra? – vizsgálta Reinhart a térképen bejelölt pályákat. – És ettől ilyen idegesek valamennyien?
– Igen. A bolygó túlsó feléről lövik föl őket gyors egymásutánban, de kívül esnek a figyelmeztető keresőink hatósugarán. Az ENSZ Űrhajózási Hivatala nem tud róluk. A Nyugati Szövetség sem. Senki sem.
– És a kormány azt szeretné, ha maga foglalkozna velük – fejezte be Vandenberg helyett Geers.
– De ez nem az én terültem – makacskodott Reinhart. – Csillagász vagyok.
– És amit most csinál, az a maga területe? – kérdezte Vandenberg.
– Abból indult ki, egy csillagászati forrásból. Senki sem válaszolt Reinhartnak.
– Hát, a kormány így akarja – mondta végül Osborne.
– És a thornessi munkával mi lesz?
– A csoportja – mondta Vandenberg –, már ami a csoportjából maradt, Geers doktor alá fog tartozni.
– Geers!
– Hiszen én vagyok az állomás igazgatója.
– De hiszen azt sem tudja… – Reinhart erőt vett magán és elhallgatott.
– Fizikus vagyok – mondta Geers. – Legalábbis az voltam. És azt hiszem, könnyen fölfrissíthetem az ismereteimet.
Reinhart megvetően nézett az igazgatóra.
– Mindig is ezt akarja, ugye?
– Nem én határoztam így – dühöngött Geers.
– Uraim! – nyerítette szemrehányóan Osborne.
– Ne csináljunk ebből személyi kérdést – ment vissza súlyos léptekkel az íróasztalához Vandenberg.
– Mi lesz Madeleine Dawnay és Fleming munkájával? – kérdezte Reinhart.
– Nem távolítom el őket – mondta Geers. – Természetesen szükségünk lesz a kompjúter idejének egy részére, de ezt majd megoldjuk…
– Ha engem már eltávolított.
– Nincs szégyenfolt a becsületén, Ernest – mondta Osborne. – Ahogy ezt a soron következő kitüntetéseknél is tapasztalni fogja.
– Ördög vigye a kitüntetéseket! – Reinhart apró ujjai a tenyerébe mélyedtek. – Madeleine Dawnay és Fleming munkája a legfontosabb kutatás, amit ebben az országban valaha is végeztek. Engem csak ez érdekel.
Geers Reinhartra villantotta a szemüvegét.
– Mindent meg fogunk tenni értük, ha rendesen viselkednek.
– Bizonyos változások lesznek nálunk, Miss Adamson.
Judy Geers irodájában hallgatta Hunter doktort, az állomás egészségügyi főfelügyelőjét. A nagydarab, csontos férfi sokkal inkább látszott katonának, mint orvosnak.
– Dawnay professzorasszony új kísérletbe kezd, de nem Reinhart professzor felügyelete alatt. Reinhart professzor kiszáll belőle.
– Akkor ki…? – Judy nem fejezte be a kérdést. Nem szerette ezt az embert, és nem akarta elszólni magát előtte.
– Én leszek felelős a kísérlet irányításáért.
– Maga?
Hunter valószínűleg hozzászokott az ilyesfajta sértésekhez, és csak egy kicsit fintorította el nagy, durva vonású arcát.
– Persze, én csak egy szerény orvos vagyok. A végső felelősség Geers doktort terheli.
– És ha Dawnay professzorasszony tiltakozik?
– Nem teszi, őt egyáltalán nem érdeklik ezek a szervezeti kérdések. Nekünk az a dolgunk, hogy rendes körülményeket teremtsünk Dawnay professzorasszony számára. Geers doktor fog határozni a kompjúter használatáról, a biológiai kísérletekben pedig én leszek Geers doktor segítségére. Ami pedig magát illeti – Hunter fölvett egy papírt az igazgatói íróasztalról –, magát áthelyezték, ugye, a Tudományügyi Minisztérium szolgálatába. Nos, ezt most felejtse el. Mától kezdve ismét a mi állományunkban van. Szükségem lesz magára, hogy biztosítsa az ügy minket érintő oldalát.
– Dawnay professzorasszony programjára gondol?
– Igen. Azt hiszem, rövidesen az életnek egy új formáját fogjuk létrehozni.
– Az élet egy új formáját?
– Ugye eláll a lélegzete?
– Milyen lesz ez a forma?
– Még nem tudjuk, de amikor majd megtudjuk, akkor titokban kell tartanunk, igaz? – bizalmaskodóan kacsintott a lányra. – Az a kivételes szerencse ért minket, hogy egy nagy eseménynél bábáskodhatunk.
– És Fleming doktor? – kérdezte Judy, mereven maga elé nézve.
– A Tudományügyi Minisztérium kívánságára marad; de nem hiszem, hogy sok munkája akadna még itt.
Fleming és Madeleine Dawnay szinte szó nélkül fogadta a Reinhart eltávolításáról szóló bejelentést. Az asszonyt teljesen lekötötte a munkája, Fleming pedig elszigetelt és magányos volt. Az egyetlen ember, akivel beszélhetett volna, Judy volt, de őt kerülte. Bár szorosan együttműködött Madeleine-nel, még mindig kölcsönös volt köztük a bizalmatlanság, és a kísérlet kivételével semmiről sem beszéltek egymással őszintén. És még a kísérlettel kapcsolatban is gyakran nehéz volt meggyőznie az asszonyt bizonyos alapvető dolgokról.
– Azt hiszem – mondta Madeleine, amint a kiíróból előbukkanó újabb számtengert nézegették –, azt hiszem, mindez az az információ, amit Küklopsz táplált a gépbe.
– Részben. Meg az, amit a gép Christine-től tudott meg, amikor a hatalmába kerítette.
– Mit tudhatott meg tőle?
– Emlékszik, mondtam, hogy kell lennie egy gyorsabb módszerének is, amivel információkat szerezhet rólunk?
– Csak arra emlékszem, hogy maga türelmetlen volt.
– Nemcsak én. Az alatt a pár másodperc alatt, amíg a biztosítékok kiégtek, szerintem a gép több fiziológiai adat birtokába jutott, mint amennyit maga évtizedek alatt tudott volna betáplálni.
Madeleine fújt egyet, és magára hagyta a férfit. Fleming fölvett egy darabka szigetelt kábelt, átment az ellenőrző terembe, ahol sokáig álldogált a villódzó kijelző panel előtt, és két kezében elgondolkodva tartotta a kábel két csupasz végét. Azután a kábel egyik végét az egyik végződésre hurkolta, és a szigetelt részénél fogva a kábelt, a másik végét lassan a kompjúter másik végződése felé közelítette.
– Mit csinál? – sietett oda Madeleine Dawnay. – Kiégeti a gépet.
– Nem hiszem – mondta Fleming. A kábel csupasz végét a végződéshez érintette. – Látja?
A két fémfelület találkozásakor csupán egy apró szikra keletkezett.
Fleming eldobta a kábelt, és egy pillanatig elgondolkodva állt. Azután lassan fölemelte a kezét a végződésekhez, ahogy Christine tette.
Dawnay előrelépett, hogy megállítsa Fleminget.
– Az isten szerelmére!
– Semmi vész – Fleming megérintette egyidejűleg mindkét végződést, és nem történt semmi. Ott állt, kinyújtott kezével megmarkolva a két fémlemezt, Madeleine pedig félig szkeptikusan, félig megrettenve nézte.
– Nem volt még elég haláleset?
– Neki már elég volt – mondta Fleming, és eleresztette a fémlemezeket. – És tanult belőle. Nem tudta, hogy milyen hatással van a magasfeszültség az élő szövetre mindaddig, míg el nem kapta Christine-t. És azt sem tudta, hogy ezzel önmagában is kárt tesz. De most, hogy már tudja, sokkal elővigyázatosabb. Ha megpróbáljuk rövidre zárni azt a két elektródát, ő leveszi a feszültséget. Próbálja csak meg.
– Nem, köszönöm. Elegem van a maga eredeti ötleteiből.
Fleming keményen nézett az asszonyra.
– Nehogy azt higgye, hogy itt csupán egy géppel van dolga. Egy aggyal áll szemben, méghozzá egy átkozottul jó aggyal.
Dawnay asszony nem válaszolt, Fleming pedig kiment a teremből.
A sürgető katonai feladatok ellenére Geers talált magának időt és módot, hogy Madeleine Dawnay segítségére legyén. Sáskamohósággal vetette magát a munkába; minél többféle dolgot irányíthatott, annál jobban elcsitult belső kielégületlensége, aminek talán az lehetett az oka, hogy hiányzott belőle az alkotó szellem. Még több gépet és berendezést szerzett az asszony számára, és egyre növekvő büszkeséggel tett jelentéseket kísérletének előmeneteléről. Majd ő megmutatja, hogy többet tud felmutatni, mint Reinhart.
A kompjúterépülethez újabb laboratóriumot csatoltak egy rendkívül bonyolult DNS-szintetizálóval, és a következő héten egy újonnan tervezett, röntgennel fölszerelt kristálytani műszert és vegyi szintetizáló egységeket hoztak az új laboratóriumba, hogy foszfátot, nukleint, adenint, timint, citozint, tirozint és a DNS-molekulákhoz, az élet magvaihoz szükséges egyéb anyagokat állítsanak elő. Néhány hónapon belül már készülőben volt egy körülbelül ötbillió elemi kódszámból álló DNS-spirál, és az év végére létrehoztak egy ötven kromoszómából álló genetikai egységet, ami hasonló, bár valamivel több az ember létrehozásához szükséges genetikai követelményeknél.
Február elején Madeleine Dawnay jelentette, hogy kialakult egy élő és szemmel láthatóan emberi embrió.
Hunter rohant a laboratóriumba, hogy megnézze. Találkozott Fleminggel a kompjúterteremben, de nem szólt neki. Fleming, az ígéretéhez híven, szigorúan csak a maga munkájával törődött és meg sem próbált beleszólni az ügy biokémiai részébe. Amikor Hunter belépett a laboratóriumba, az asszony éppen egy kicsike oxigénsátor fölé hajolt, amit gépek és asszisztensek tömege vett körül.
– Él?
– Igen – egyenesedett föl és nézett Hunterra Madeleine.
– Hogy néz ki?
– Mint egy kisbaba.
– Egy emberi csecsemő?
– Szerintem az, bár Fleming aligha mondaná ugyanezt – mosolygott elégedetten Madeleine Dawnay. – Lány.
– Alig tudom elhinni – próbált Hunter bekukucskálni az oxigénsátorba. – Megnézhetem?
– Nincs rajta sok látnivaló; csak egy kis csomag.
A plexiüveg tető alatti valami akár emberke is lehetett, de a teste valamiféle takaróba volt csavarva, az arcát pedig maszk borította. A gumicső a nyakánál eltűnt a takaróban.
– Lélegzik?
– Segítséggel. A pulzus és a légzés normális. A súlya hat és fél font. Amikor idejöttem, igazán nem gondoltam volna… – az asszony hangja elcsuklott a meghatottságtól. Azután lágyabb hangon folytatta. – Az aranycsinálás alkímiája valóra vált. Életet teremtettünk – megigazította a gumicsövet, és most már a megszokott, férfias hangján folytatta: – Intravénásán tápláljuk. Nincs szopási ösztöne. Sok mindenre meg kell majd tanítani.
– Szép kis munkát adott nekünk – mondta Hunter egy kicsit meghatottan, de jobbára már a hivatalos kötelezettségekre gondolva.
– Emberi életet adtam, amit emberi munka teremtett. A természet kétezer évmillió alatt jutott el idáig, mi pedig tizennégy hónap alatt.
– Szeretnék elsőként gratulálni ehhez a sikerhez – tért vissza Hunter beteglátogató modora.
A kis teremtmény az oxigénsátorban szépen fejlődött az intravénás koszton. Naponta körülbelül fél hüvelyknyit növekedett, és szemmel láthatóan nem volt szándékában végigjárni az emberi lény szokásos gyermekkorát. Geers jelentette a Honvédelmi Minisztérium kutatásügyi vezérigazgatójának, hogy a fejlődés ilyen üteme mellett a lány három-négy hónapon belül elérheti a felnőtt emberi nagyságot.
Az eseménnyel kapcsolatos hivatalos reagálás a büszkeség és a titkolódzás keverékéből állt. A vezérigazgató részletes jelentést kért, és az ügyet államtitoknak nyilvánította. Ő aztán továbbította a jelentést a honvédelmi miniszternek, aki végül is közölte a dolgot a teljesen megdöbbent és rémült miniszterelnökkel. A kormánnyal a legbizalmasabban közölték a hírt, és Ratcliff megrendültén és tanácstalanul tért vissza minisztériumi irodájába. Hosszas töprengés után elmondta a dolgot Osborne-nak, aki viszont írt Flemingnek, és különjelentést kért tőle.
Fleming két szóban válaszolt: "Öljék meg!"
Nem sokkal ezután, természetesen, hívatta Geers, és magyarázatot követelt a viselkedésére.
– Nem értem – húzta össze a szemét Geers a szemüvege mögött –, hogy mi köze ennek az egésznek magához.
Fleming az asztalra csapott.
– Tagja vagyok a csoportnak, vagy sem?
– Bizonyos mértékben.
– Akkor lenne szíves talán meghallgatni a véleményemet. Lehet, hogy ez a teremtmény úgy néz ki, mint egy ember. De nem az. Csupán a gép nyúlványa, mint az a másik teremtmény. Csak ez kifinomultabb.
– És ennek az elméletnek van valami alapja?
– A logika. Az első teremtmény volt az első kísérlet egy a miénkhez hasonló, tehát számunkra elfogadható szervezet létrehozására. Ez a kísérlet már jobban sikerült, mert több információn alapult. Én dolgoztam azokkal az információkkal, és tudom, hogy mennyire célratörő az a gép.
– És megteremtve ezt a csodát, most öljük meg? – nyitotta a szemét egy kicsit nagyobbra Geers.
– Ha most nem teszik meg, soha többé nem lesznek képesek rá. Később az emberek már azt fogják hinni róla, hogy emberi lény, s azt mondanák, hogy gyilkosok vagyunk. És a gép azt fogja tenni velünk, amit csak akar.
– És ha nem fogadjuk meg a maga tanácsát?
– Akkor legalább ne engedjék ezt a teremtményt a kompjúter közelébe.
Geers egy percig némán ült, csak a szemüvege villogott. Azután fölállt, mintegy jelezve, hogy a beszélgetés véget ért.
– Maga itt csupán megtűrt személy, Fleming doktor. A Tudományügyi Minisztérium iránti udvariasságunknak köszönheti az ittlétét. És ebben az ügyben nem maga dönt, hanem én. Azt fogjuk tenni, amit én a leghelyesebbnek tartok, és ezt itt fogjuk tenni.
IX. AKCELERÁCIÓ
A lány, ahogy Geers megjósolta, a negyedik hónap végére teljesen felnőtt. Az idő legnagyobb részét az oxigénsátorban töltötte, bár egyre hosszabb időn át volt képes már természetes úton is lélegezni. Az első hónap végére leszoktatták az intravénás táplálásról, és rászoktatták a cumisüvegre. Ezen kívül azonban semmivel sem ösztönözték a szellemi fejlődését, hát csak feküdt tehetetlenül, mint a csecsemő, és a mennyezetet bámulta. A növekedés folytatódása miatt Geers már-már aggódni kezdett, de öt láb és hét hüvelyk magasságnál a lány megállt. Addigra már teljesen fejlett fiatal nő lett belőle.
– És egész csinos – nyalta meg a szája szélét Hunter.
Geers csupán Hunternak, Madeleine Dawnaynak és az asszisztenseknek engedélyezte, hogy lássák. Naponta küldözgette a bizalmas jelentéseket a Honvédelmi Minisztériumnak, és kétszer meg is látogatta a kutatásügyi vezérigazgató. Együtt tervezgették a lány jövőjét. Rendkívüli óvintézkedéseket tettek, hogy létezését titokban tartsák; a kompjúter és a laboratórium épületét éjjel-nappal őrség vette körül, és mindazoknak, akiket be kellett avatni a titokba, hallgatást kellett fogadniuk. Reinharton kívül, akinek Osborne mondta el a dolgot, meg néhány vezető londoni tisztviselőn és politikuson kívül, meg természetesen a thornessi kutatócsoport tagjain kívül, senki sem tudott a létezéséről.
Geers szerint a társaság leggyanúsabb tagja Fleming volt, és Judynak külön utasítást adtak, hogy figyelje Fleminget. Az előző év tavasza óta Judy és Fleming szinte nem is beszéltek egymással. Fleming tett ugyan egy morcos és bátortalan kísérletet, hogy bocsánatot kérjen, de Judy visszautasította, és azóta egyszerűen nem vettek tudomást egymásról. Judy azzal nyugtatta magát, hogy legalább nem kell Fleming után kémkednie – minthogy Fleming nem vett részt közvetlenül Dawnay asszony kísérletében, amit viszont Judynak szemmel kellett tartania, a férfi nem tartozott Judy első számú páciensei közé. Ha volt is Judynak lelkiismeret-furdalása a múlt miatt, mindezt érzéstelenítette a közönyös apátia. De most megváltozott a helyzet. Judy összeszedte minden bátorságát, és elment, hogy megkeresse Fleminget a kompjúterteremben. A lába furcsán bizonytalankodott. Odaérve átadta Flemingnek a megbízólevelét.
– Elolvasnád ezt? – mondta, minden előzetes magyarázkodás nélkül.
Fleming rápillantott a papírra, és visszaadta a lánynak.
– A Honvédelmi Minisztérium levélpapírja, ezt inkább olvassa csak maga. Én kényes vagyok arra, hogy mit veszek a kezembe.
– Aggódnak az új teremtmény biztonságáért – mondta Judy – szárazon és visszahúzódva a férfi támadása elől. Fleming nevetett. – Nevetsz rajta? Én vagyok felelős a biztonságáért.
– És ki felelős a maga biztonságáért?
– John! – pirult el a lány. – Muszáj nekünk mindig az ellenkező oldalon állni?
– Úgy néz ki, vagy nem? – mondta Fleming félig együttérzően, félig közönyösen. – Azt hiszem, én nem kedvelem a maga drágalátos teremtményét.
– Nem az enyém. Én csak a munkámat végzem. Nem vagyok az ellenséged.
– Nem. Maga az a fajta lány, akit magukkal sodornak az események – Fleming reménytelenül nézett körül. – No, most kimondtam, ami a szívemen feküdt.
Judy egy utolsó kísérletet tett, hogy közelebb kerüljön a férfihoz.
– Milyen távolinak tetszik az a nap, amikor vitorlázni mentünk.
– Távoli is.
– Hiszen ugyanazok az emberek vagyunk.
– Egy más világban – Fleming indulni akart. – Ez ugyanaz a világ, John.
– Jól van, ezt mondja csak nekik. Hunter sietett el mellettük.
– A lány kimegy.
– Kicsoda? – fordult el Judy tói megkönnyebbülten Fleming.
– A kislány kimegy az oxigénsátorból.
– És ki szabad hozni? – kérdezte Judy.
– Rendkívüli alkalom ez a mai, kijöveteli ünnepség – vigyorgott Judyra Hunter egy kivénhedt bonviván mosolyával, majd átsietett a másik szobába. Fleming savanyú képpel nézett utána.
– Életnagyságú, élő szörnyet adunk minden egyes csomaghoz.
Judy azon kapta magát, hogy kuncog. Úgy érezte, hogy sokkal közelebb kerültek egymáshoz Fleminggel.
– Utálom ezt az embert. Olyan nagyképű.
– Remélem, hogy meg fogja ölni a teremtményt – mondta Fleming. – Bizonyára elég rossz orvos.
Együtt mentek át a laboratóriumba, ahol Hunter ellenőrizte Madeleine Dawnayt, aki ellenőrizte az oxigénsátor kinyitását. A sátor alatt keskeny tolókocsi volt, amit két asszisztens húzott elő óvatosan. A többiek körben álltak, míg a tolókocsi és rajta a felnőtt, női megjelenésű teremtmény előgördült: először a takaróba burkolt lába, majd az ugyancsak letakart teste. A nő a hátán feküdt, és Judy, amikor megpillantotta az arcát, fölkiáltott. Erőteljesen megrajzolt, gyönyörű arc volt, erős arccsontokkal és széles, balti arcvonásokkal. A nő hosszú, szőke haja szétterült a párnán, lecsukott szemmel, nyugodtan lélegzett, mintha aludna. Olyan volt, mint Christine megtisztult, szőke változatban.
– Ez Christine! – suttogta Judy. – Christine.
– Az nem lehet – mondta nyersen Hunter.
– Van némi felületes hasonlatosság – ismerte el Madeleine. De Hunter közbevágott:
– Christine hulláját fölboncoltuk. És különben is, az a lány barna volt.
Judy Fleminghez fordult.
– Ez valami rettenetes tréfa?
– Ne hagyja, hogy a gép becsapja magát – rázta a fejét Fleming. – Senki se hagyja becsapni magát. Christine halott. Christine csak modell volt.
Mindenki némán állt, míg Dawnay asszony megfogta a lány pulzusát, és föléje hajolt, hogy az arcába nézzen. A lány kinyitotta a szemét, és homályos tekintettel bámulta a mennyezetet.
– Hogy érti ezt? – kérdezte Judy. Visszaemlékezett a halott Christine-re, de ez a lány mégis Christine volt és élt.
– Úgy értem – mondta Fleming, mintha valamennyiük kérdésére felelne –, hogy a gép vett egy emberi lényt, és csinált róla egy másolatot. Néhány részletet ugyan eltévesztett, például a haj színét, de azért összességében egész jó munkát végzett. Az ember anatómiáját le lehet fordítani a számok nyelvére, és a gép ezt tette; majd a mi segítségünkkel ezeket a számokat visszafordíttatta anatómiára.
Hunter Madeleine-re pillantott, majd intett az asszisztenseknek, hogy tolják át a tolókocsit a szomszéd szobába.
– De végül is a gép azt adta nekünk, amit akartunk – mondta Madeleine.
– Igazán? Az agy az, ami számít: a test mellékes. A gép nem emberi lényt hozott létre, hanem egy idegen teremtményt, aki úgy néz ki, mint egy ember.
– Geers doktor már elmondta nekünk a maga elméletét – mondta Hunter, a lány tolókocsiját követve. Dawnay asszony egy pillanatnyi habozás után követte csak a menetet.
– Lehet, hogy igaza van – mondta Flemingnek. – De a kísérlet csak annál érdekesebb.
Flemingnek szemmel láthatóan nehezére esett, hogy uralkodjon magán.
– Mit szándékoznak tenni vele?
– Tanítani fogjuk.
Fleming megfordult és kiment a kompjúterterembe. Judy követte.
– Mi bajod van vele? – kérdezte. – Mindenki más…
– Ha egy magasabb intelligencia egy alacsonyabb rendűvel akad össze – fordult szembe a lánnyal Fleming –, mindig elpusztítja azt. Hát ez a bajom vele. A vaskor embere elpusztította a kőkorszaki embert; a sápadtarcúak elpusztították az indiánokat. Hol volt Karthágó, miután a rómaiak lerohanták?
– És ez rossz dolog, hosszú távon is?
– Nekünk rossz.
– De miért tenné ez a…
– Az erős mindig könyörtelen a gyöngével szemben.
Judy, mintegy próbálkozásul, Fleming karjára tette a kezét.
– Akkor pedig jobb, ha a gyöngék összetartanak.
– Erre korábban kellett volna gondolnia – mondta a férfi.
Judy már jobban ismerte a férfit, semhogy tovább próbálkozott volna; folytatta a maga életét, Fleminget pedig a munkájára meg a kétségeire bízta.
Abban az évben későn jött a tavasz. A szigorú, szürke időjárás még április végén is tartott, és szinte túltett a tábor szürke és borongó hangulatán. Dawnay asszony kísérletén kívül minden más rosszul ment. Geers állandó személyzete és a rakétakísérleti csoport feszített tempóban dolgozott, minden jelentősebb eredmény nélkül; soha még ennyi próbalövést nem végeztek, de semmi igazán jelentős nem sült ki belőlük. Az atlanti felhő szürke foszlányai minden egyes sikertelen kísérlet után visszatelepedtek a sziklás partfokra, mintha csak azt akarnák jelezni, hogy semmi sem változik, és semmi sem lesz jobb.
Csak a lány-teremtmény virult, mint valami egzotikus növény az üvegházban. Madeleine Dawnay laboratóriumának egyik részét átalakították a lány lakó- és oktatóhelyéül. Itt kényeztették és készítgették a szerepére, mint egy hercegnőt a tündérmesékben. Andromédának nevezték el, a származási helyéről, és megtanították enni, inni, ülni és járni. Testének használatát eleinte lassan sajátította el – Dawnay asszony szerint teljesen hiányoztak belőle a normális gyerekek mozgásfejlődési ösztönei –, de hamarosan kiderült, hogy az ismereteket bámulatos gyorsasággal képes elsajátítani. Soha semmit nem kellett neki kétszer mondani. Mihelyt bárminek a lehetőségeit megértette, azt minden habozás és erőfeszítés nélkül csinálta is. Így volt a beszéddel is. Eleinte nem is vett róla tudomást: sohasem sírt, mint a kisgyermekek, és úgy kellett tanítani, mint egy süket gyermeket: föl kellett hívni a figyelmét a hangszalagok rezgésére és ennek a hatására. De mihelyt megértette a célt, már meg is tanult minden szót, amit csak kimondták előtte. Néhány héten belül már művelt és kellemes társalgó lény volt.
Ugyancsak néhány héten belül megtanulta az emberi mozgást is, bár kicsit merev volt, mintha a testét utasítások irányítanák, nem pedig belső akarat, de azért kecsesen és magabiztosan mozgott. Ideje nagy részét a saját lakosztályában töltötte, bár – hacsak nem esett az eső – naponta kivitték a fenyérre egy lefüggönyözött kocsiban, hogy sétálhasson egy kicsit a szabad levegőn. De fegyveres őrség vigyázta, nehogy illetéktelen szem pillanthassa meg, akár a táborban élő beavatatlanok, akár idegenek közül.
Bármit is tettek vele, sohasem panaszkodott. Elfogadta az orvosi vizsgálatokat, a tanítást, az állandó felügyeletet, mintha nem lettek volna saját vágyai vagy saját akarata. Tulajdonképpen soha semmilyen érzelem jelét nem mutatta, legföljebb az éhség látszott rajta étkezések előtt, vagy a fáradtság este, de ez a fáradtság is mindig testi és sohasem szellemi fáradtság volt. Mindig szelíd volt, mindig engedelmes és gyönyörű. Tulajdonképpen úgy viselkedett, mint egy alvajáró.
Geers és Madeleine Dawnay úgy állították össze a lány tantervét, hogy az körülbelül egy teljes egyetemi tanmenetet tett ki egy rövid tanfolyamnyi idő alatt. Mihelyt a lány megismerkedett a tízes számrendszer alapjaival, többé nem volt gondja a matematikával. Olyan volt, mint egy számológép, egy zsebkompjúter segítségével végezte a műveleteket, és soha nem hibázott. Képes volt fejben tartani a legbonyolultabb haladványokat, minden látható erőfeszítés nélkül. A matematikán kívül úgy megtömték mindenféle adatokkal, mint valami lexikont. Geers és a tanárok, akik végtelen sorban és igen jelentős titulusokkal érkeztek Thornessbe – bár közvetlenül nem foglalkoztak a lánnyal, akinek létezését szigorúan titokban tartották, csupán a lány tanítóit tanították –, olyan általános és nem különösebben szakosított ismeretek alapjaival látták el, hogy a tanfolyam, vagyis a nyár végére a lány elméletben már annyit tudott a világról, mint egy intelligens és fogékony végzős egyetemista. Csupán az emberi tapasztalat és az élettel szembeni spontán magatartás hiányzott belőle. Bár a modora élénk és meglehetősen közvetlen volt, mégis inkább alvajárónak, mint élő embernek látszott.
– Igaza van – mondta Madeleine Flemingnek. – Ennek valóban számítógép van az agya helyén.
– És a kettő nem ugyanaz? – nézett Fleming a karcsú és szép lányra, aki a szobájául kijelölt helyiség asztalánál ült és olvasott. A laboratóriumot kirámolták és átalakították, s mintha a tervrajzokon a lányt is berendezési tárgyként tüntették volna föl.
– Ez a lány tévedhetetlen – mondta Madeleine. – Nem felejt. Sohasem hibázik. Már most többet tud, mint a legtöbb ember.
– És maguk csak tömik belé az információkat – ráncolta a homlokát Fleming –, míg többet nem tud majd maguknál.
– Valószínűleg így lesz. A gazdáinknak terveik vannak vele.
Geers tervei meglehetősen nyilvánvalóak voltak. A védelmi berendezések problémái az új kompjúter használata ellenére is megoldatlanok maradtak. A legnagyobb gondot az okozta, hogy valójában nem értettek a gép kezeléséhez. A gép idejének naponta több óráját vették el Flemingtől és a segítségével rendkívül gyorsan végeztek el rengeteg számítást; de képtelenek voltak megismerni a gép valóságos kapacitását, vagy olyan problémák megoldására használni a gép hatalmas tudását, amiket nem tudtak számokban kifejezni. Ha, amint Fleming állította, a gép és az általa teremtett lény között szoros volt a kapcsolat, akkor lehetségesnek látszott, hogy a saját ágensükként használják föl őket. Az első szörnyeteg nyilvánvalóan képtelen volt arra, hogy emberi kívánságokat tolmácsoljon a gépnek, de a lánnyal már másképp állt a dolog. Ha föl tudják használni közvetítőnek, akkor nagyon érdekes dolgokat lehet majd csinálni.
A Honvédelmi Minisztériumnak nem voltak kifogásai Geers terve ellen, és bár Fleming figyelmeztette Osborne-t is, ahogyan korábban Geerst, Osborne-nak valójában nem volt szava, így Fleming nem tehetett mást, mint hogy szinte kívülről figyelte, hogy az emberek, akik nem hallgattak őrá, szinte akaratukon kívül teljesítették a gép céljait. Számára nem maradt más, mint a gyötrő logika. Ha tévedett, akkor kezdettől fogva tévedés áldozata volt, és ez az élet nem lehetett olyan, amilyennek hitte. De ha igaza volt, akkor komoly bajoknak néztek elébe.
Fleming éppen a kompjúterteremben volt, amikor Geers és Madeleine Dawnay először vitték oda a lányt.
– Az isten szerelmére! – nézett szinte reménytelenül könyörögve Geersre és Madeleine-re.
– Már hallottuk az összes elképzeléseit, Fleming – mondta Geers.
– Akkor ne hozzák ide.
– Ha tiltakozni akar, tiltakozzon a minisztériumnál – fordult Geers az ajtóban álló Madeleine felé. Az asszony vállat vont. Úgy érezte, hogy amit Fleming tesz, sok hűhó semmiért.
Geers kitárta az ajtót, és Androméda belépett. Hunter kísérte egy kissé lemaradva mögötte, mintha egy Jane Austen-regényből léptek volna ki. Androméda tartása kicsit merev volt, de teljesen ébernek látszott, az arca nyugodt volt, szeme minden részletet rögzített. Az egész kép annyira szertartásos és valószínűtlen volt, mintha éppen menüetthez készülnének.
– Ez a kompjúter ellenőrző terme – mondta Geers, miközben a lány körülnézett. Geers úgy beszélt, mint egy kedves, de szigorú apa. – Ugye emlékszik, hiszen már említettem?
– Miért felejtettem volna el?
Bár lassan és mesterkélten beszélt, a hangja erőteljes és vonzó volt, éppúgy, mint az arca. Geers körbevitte a lányt a teremben.
– Ez a betáplálóegység. Csak úgy tudunk információt juttatni a kompjúterbe, ha itt leírjuk. Ez nagyon sok időt vesz igénybe.
– Ez nyilvánvaló – a lány nyugodt érdeklődéssel nézte a kapcsolótáblát.
– Ha pedig párbeszédet akarunk folytatni a géppel – folytatta Geers –, a legjobb módszerünk az, hogy kiválasztunk valamit a gép által kiírt anyagból és visszatápláljuk.
– Ez nagyon nehézkes – mondta lassan a lány.
– Küklopsz közvetlenül is tud információt adni a gépnek a koncentrikus kábel segítségével – ment oda a lányhoz Dawnay asszony is.
– És azt akarják, hogy én is ezt tegyem?
– Szeretnénk megpróbálni – mondta Geers.
A lány fölpillantott, és meglátta az őt bámuló Fleminget. Eddig még nem vette észre a férfit, és most kifejezéstelenül nézett vissza rá. – Ez ki?
– Fleming doktor – mondta az asszony. – Ő tervezte a kompjútert.
A lány merev tartással a férfihoz ment, és kezet nyújtott.
– Üdvözlöm – mondta, mint aki leckét ismétel. Fleming nem fogadta el a kezét, csak tovább bámult rá. A lány rezzenéstelen arccal viszonozta a tekintetét, majd egy idő múlva leengedte a kezét.
– Maga bizonyára okos ember – mondta szenvtelenül. Fleming elnevette magát. – Ezt miért tette?
– Mit?
– Nevetett, ez a helyes szó? Fleming vállat vont.
– Az emberek nevetnek, amikor boldogok és sírnak, amikor szomorúak. De néha akkor nevetünk, amikor boldogtalanok vagyunk.
– Miért? – nézte a lány továbbra is a férfi arcát. – Mi az, hogy boldog meg boldogtalan?
– Érzések.
– Én nem érzem őket.
– Nem. Nem is érezheti.
– És maguk miért érzik őket?
– Mert mi nem vagyunk tökéletesek – nézett vissza a lányra kihívóan Fleming. Geers türelmetlenül topogott.
– Működik a gép, Fleming? A kijelző panelen nincs semmi.
– Melyik a kijelző panel? – fordult Geershez a lány. Geers megmutatta, és a lány figyelmesen nézegette a lámpasorokat, miközben Geers és Dawnay elmagyarázták neki a kijelzőt meg a végződések használatát.
– Szeretnénk, ha odaállna közéjük – mondta Geers.
A lány határozott lépésekkel indult a panelhez, és közeledtére a lámpák villódzni kezdtek. Megállt.
– Semmi baj – mondta Madeleine. Geers levette a szigetelőket a végződésekről, és sürgette a lányt, míg Fleming feszülten és szótlanul nézte őket. A lány vonakodva, feszült arckifejezéssel ment a végződésekhez. Amikor elérte a panelt, és megállt úgy, hogy a feje a két végződés közé került, a lámpák gyorsabban kezdtek villogni. Lassan és anélkül, hogy szóltak volna neki, kezeit a lemezekhez emelte.
– Biztos benne, hogy a gép semlegesítve van? – kérdezte Flemingtől idegesen Geers.
– A gép magát semlegesíti.
A fémlemezeket megérintve a lány összerezzent. Színtelen arccal állt, mint akit hipnotizálnak, azután elengedte a lemezeket, és egy kicsit bizonytalanul megállt. Dawnay asszony és Geers elkapták, és egy székhez támogatták.
– Nincs semmi baja? – kérdezte Geers. Madeleine Dawnay bólintott.
– Odanézzen!
Az összes lámpa kigyulladt és úgy maradt, és a gép zümmögése fölerősödött.
– Mi történt?
– Beszél hozzám – mondta a lány. – Tud rólam.
– És mit mond? – kérdezte Madeleine. – Mit tud rólad? Hogy beszél?
– Mi… mi egyszerűen kommunikálunk.
– Számokban? – kérdezte zavartan Geers.
– Számokban is kifejezhető – nézett vakon maga elé a lány. – Nagyon hosszú időbe telne, míg elmagyaráznám.
– És te is tudsz vele beszélni? – kérdezte Madeleine, de a szomszédos szobában fölhangzó hangos robbanás félbeszakította. A kijelző lámpái kialudtak, és a zümmögés elhallgatott.
– Mi történt? – kérdezte Geers.
Fleming szó nélkül megfordult és átment a szomszédos laboratóriumba, ahol az első lény tartálya állt. A tartály fölötti kábelek füstölögtek. Amikor Fleming kihúzta a tartályból a kábeleket, látták, hogy elfeketedett végükön égett testszövetdarabok lógtak. Fleming bepillantott a tartályba, és összeszorította a száját.
– Mi történt vele? – sietett be Madeleine a nyomában Geersszel.
– Áramütés érte – dobta a kábelt az asszony elé Fleming. Újabb kisülés történt, és a szörnyeteget elpusztította.
Geers benézett a tartályba, és undorodva hőkölt vissza.
– Csinált valamit az ellenőrző berendezéssel? – kérdezte.
– Én nem csináltam semmit – dobta le a kábel maradványait Fleming. – A kompjúter tudja, hogyan kell a feszültségét szabályozni, tudja, hogyan kell az élő szövetet elégetni, tud ölni.
– De miért? – kérdezte Geers.
Ösztönösen mindannyian az ajtó felé fordultak. A lány ott állt.
– Mert a szörnyeteg és a lány ugyanaz – ment a lányhoz sötét arccal Fleming. – Éppen az imént mondta, vagy nem? A gép tudja, hogy most már van egy különb rabszolgája. Arra a szerencsétlen teremtményre már nem volt szüksége. Ezt mondta magának, ugye?
A lány Fleming szemébe nézett.
– Igen.
– Látja! – fordult Fleming Geershez. – Egy gyilkossal állunk szemben. Bridger lehetett baleset; Christine is, bár én azt is gyilkosságnak nevezném. De ez már tiszta, szándékos gyilkosság volt.
– Hiszen csak egy primitív lény volt – mondta Geers. – És fölösleges volt! – fordult Fleming ismét a lányhoz.
– Igaz?
– Az utunkban volt – mondta a lány.
– És legközelebb lehet, hogy maga lesz útban, vagy én, vagy mi mind!
A lány még mindig kifejezéstelen arccal állt.
– Mi csupán selejtezzük a fölösleges anyagot. – Mi?
– A kompjúter meg én. – A lány a homlokához érintette a kezét. Fleming fölvonta a szemöldökét.
– Maga meg a kompjúter az ugyanaz, így van? Osztott intelligencia.
– Igen – mondta a lány kifejezéstelenül. – Úgy értem…
– Akkor próbálja megérteni a következőt is! – kiáltotta Fleming izgatottan, és közvetlen közelről nézett a lány arcába. – Ez is információ: a gyilkosság rossz!
– Rossz? Mi az a "rossz"?
– Éppen maga beszélt az előbb a gyilkolásról – mondta Geers.
– Úristen! – kiáltott föl Fleming. – Nincs itt egyetlen épeszű ember sem?
Még egy pillanatig bámulta Andromédát, azután kirohant a teremből.
Bouldershaw Fell nagyjából éppen olyan volt, mint annak idején, amikor Reinhart először vitte oda Judyt. Az építkezés nyomait benőtte a fenyér füve meg a hanga, az épületek falain fekete csíkok húzódtak a téli viharok idején túláradt esőcsatornák alatt; de a hármas boltív még mindig mozdulatlanul emelkedett nagy teknője fölé, és odabent, az ellenőrző teremben a gépek és emberek folytatták nyugodt, módszeres munkájukat. Még mindig Harvey dolgozott az ellenőrző pultnál, és még mindig mellette álltak a számítóberendezések, az ablak két oldalán, a falakon is ott voltak a fényképek, csak már nem látszottak annyira újnak, mint annak idején.
Mostani komor munkájukra csak egy hatalmas, beüvegezett világtérkép utalt, amin tussal jelölték be az orbitális rakéták nyomait. Ez a térkép árulta el, hogy mit rejt a hely külső nyugalma – a lázas aggodalom, amivel az égi fenyegetést figyelték, irgalmatlanul növekedett. Reinhart úgy nevezte ezt a térképet, hogy "Az írás a falon", és éjjel-nappal dolgozott az obszervatórium csoportjával, nyomon követett minden újonnan fölbukkant jelet, és egyre sürgetőbb és komorabb jelentéseket küldözgetett a Whitehallnak.
Az utóbbi hónapokban majdnem száz baljós és meghatározatlan eredetű rakéta röppent föl, és kilövőhelyük egy olyan háromszögben volt meghatározható, ami több száz mérföldnyire benyúlt a tengerbe, és aminek csúcsai Mandzsúria, Vlagyivosztok és Japán északi szigetei voltak. A környező országok egyike sem ismerte el magáénak a rakétákat. Ahogy Vandenberg mondogatta, három ENSZ-tagtársunk közül bármelyikéi lehettek.
Vandenberg gyakran látogatta meg a teleszkópot, és hosszú és gyümölcsöző tárgyalásokat folytatott Reinharttal. Valójában csak annyit tudtak megállapítani, hogy ezek géperejű rakéták voltak, és körülbelül a százharmincadik és százötvenedik keleti szélesség negyvenedik északi foka körül lőtték föl őket, áthaladtak Oroszország, Nyugat-Európa és a Brit-szigetek fölött, óránként körülbelül tizenhatezer mérföldes sebességgel, háromszázötven-négyszáz mérföldes magasságban. A Brit-szigeteket elhagyva többnyire észak-atlanti irányban tartottak Grönland és Kanada sarkkörön túli része felé, és pályájukat valószínűleg ugyanebben az irányban folytatták az Észak-Kínai-tenger fölött. De bármilyen is volt az útvonaluk, kétségtelen volt, hogy pályájukat céltudatosan úgy tervezték, hogy elhaladjanak Anglia és Skócia fölött: nyilvánvalóan kormányozhatóak voltak, és nyilvánvalóan erre a kis célpontra irányultak. Bár semmi biztosat nem tudtak a méretükről és az alakjukról, nyomon követhető jelzést bocsátottak ki, és nyilvánvalóan elég nagyok voltak ahhoz, hogy nukleáris töltetet hordozzanak.
– Nem tudom, hogy mi ezekkel a céljuk – ismerte be Reinhart. Nyugtalanították ezek a rakéták. Bármilyen kevéssé voltak kedvére a thornessi események, a dolgoknak ez az új és rémítő fordulata teljesen lekötötte.
Vandenbergnek meggyőző és ésszerű teóriái voltak.
– Az a céljuk, hogy valaki keleten tudatni akarja velünk, hogy a technikájuk már a miénk nyomában van. Azért lövik át ezeket hivalkodva a fejünk fölött, hogy megmutassák a világnak, hogy nem vagyunk képesek visszaütni. Újfajta kardcsörtetés.
– De miért mindig a mi országunk fölött repülnek? Vandenberg enyhe sajnálkozással nézett a professzorra.
– Mert maguk elég kicsik és ugyanakkor elég jelentősek ahhoz, hogy valamiféle túsznak tekintsék magukat. Ez az ország mindig is jó céltábla volt.
– Nos – mutatott Reinhart a térképre –, itt a bizonyíték. Óhajtja a Nyugat az ügyet a Biztonsági Tanács elé vinni?
– Amíg nem tudunk az erő helyzetéből tárgyalni, addig nem – rázta a fejét Vandenberg. – Ők csak örülnének, ha az ENSZ-hez futnánk panaszkodni, és beismernénk a gyengeségünket. Akkor a kezükben lennénk. Előbb valamiféle védelmi eszközt kéne találnunk.
– És mit tesznek ennek érdekében? – kérdezte szkeptikusan Reinhart.
– Olyan gyorsan dolgozunk, ahogyan csak tudunk. Geersnek van egy elképzelése.
– Ó, Geers!
– Geersnek van egy elképzelése – Vandenberg nem vett tudomást a közbeszólásról, és folytatta –, hogy ha meg tudjuk valósítani, hogy az a lány-teremtmény együttműködjék a maga kompjúterével, akkor elég gyors eredményre számíthatunk.
– Az csak volt az én kompjúterem – mondta fanyarul Reinhart. – Sok sikert.
A Vandenberg távozását követő éjszakán megjelent Fleming. Reinhart késő éjjel is dolgozott, azoknak a földi jelzéseknek a származási helyét próbálta meghatározni, amelyek megváltoztatták az orbitális rakéták pályáját, amikor meghallotta Fleming kocsijának az érkezését. Fleming úgy érezte, hogy egy kicsit hazajön ide, az ismerős terembe, ahol Harvey dolgozik az ellenőrző pultnál, és ahol a kicsi és atyai viselkedésű professzor várja. Hármuk közül Fleming látszott a leginkább megviseltnek.
– Itt minden olyan józan – nézett körül a nagy, rendezett teremben. – Minden nyugodt és tiszta.
– Pedig pillanatnyilag mi sem vagyunk túl józanok – mosolygott Reinhart.
– Beszélhetnénk?
Reinhart odavezette a látogatók számára berendezett sarokba, ahol a kis asztal mellett néhány támlásszék állt.
– Telefonon már mondtam neked, John, hogy semmit sem tudok tenni. Azt akarják, hogy az a teremtmény segítsen a kompjúteren megoldani Geers rakétakísérleti problémáit.
– És pontosan ezt akarja a gép is.
– Én ebben már nem vagyok benne – vont vállat Reinhart.
– Egyikünk sincs már benne. Az én helyzetem is bizonytalan. Már nem hiszem, hogy ki tudnánk húzni a dugót, nem igaz? – Fleming idegesen játszott a gyufásdobozzal, amit azért vett elő, hogy rágyújtson. – A gép most már önmagát ellenőrzi. Vannak védelmezői és szövetségesei. Ha az a nő külsejű lény űrhajóval érkezett volna ide, már régen megsemmisítették volna. Akkor rögtön tudták volna, hogy micsoda. De mivel sokkal ravaszabb módon csempészték ide, és mert emberi formája van, csupán a külseje után ítélik meg. Márpedig a külseje ugyancsak szép. Geershez meg a bandájához fordulni kilátástalan: én már megpróbáltam, professzor, és félek.
– Valamennyien félünk – mondta Reinhart. – Minél többet tudunk meg a világegyetemről, annál félelmetesebb.
– Nézd – hajolt előre Fleming –, gondolkozzunk. A gép, ami egy más világ szellemi gyermeke, elpusztította egyszemű szörnyetegét. Elpusztította Christine-t. És engem is el fog pusztítani, ha az útjába kerülök.
– Akkor térj ki előle – mondta fáradtan Reinhart. – Ha veszélyben vagy, térj ki előle most rögtön.
– Veszélyben! – horkant föl Fleming. – Azt hiszed, hogy meg akarok halni, valami szörnyű módon, mint Dennis Bridger, a kormány vagy az Intel kedvéért? De én csupán a következő név vagyok a listán. Ha elmenekülök, vagy ha megölnek, mi jön azután?
– Fontosabb kérdés az, hogy mi jön most rögtön – magyarázta Reinhart, mint a reménytelen esettel szemben álló orvos. – Nem tudok segíteni neked, John.
– És Osborne?
– Nem az ő kezében van a gyeplő.
– De rávehetne a miniszterét, hogy beszéljen a miniszterelnökkel.
– A miniszterelnökkel?
– Aki ezért kapja a fizetését, vagy nem?
– Semmit sem tudsz bizonyítani, John – rázta a fejét Reinhart.
– Vannak érveim.
– Nem hiszem, hogy a mostani helyzetben bárki odafigyelne az érveidre – mutatott Reinhart a térképre. – Pillanatnyilag ez aggaszt mindenkit.
– Mire jó ez?
Reinhart elmondta. Fleming feszülten és elkeseredetten figyelt, már teljesen összenyomta a gyufásdobozt.
– Hiszen nem lehetünk mindig mindenben az elsők – utasította el a professzor magyarázatát. – De ebben az ügyben mégiscsak emberi lényekkel kellene megállapodásra jutnunk.
– Milyen megállapodásra? – kérdezte Reinhart.
– Mindegy, hogy milyen megállapodásra, ahhoz képest, ami a kompjútertől várhat ránk. A bomba gyorsan elpusztíthat egy civilizációt, de egy egész bolygó lassú leigázása Fleming hangja elhalt.
A miniszterelnök tölgyfa borítású dolgozószobájában volt, az alsóházban. Sportos külsejű, csillogó kék szemű, idős úriember volt. A szobát félig betöltő nagy asztal egyik oldalának közepén ült, és a honvédelmi minisztert hallgatta. A napsugarak lágyan törtek be az osztott ablakokon. Kopogtak az ajtón, és a honvédelmi miniszter összeráncolta a homlokát; nagyon buzgó fiatalember volt, és nem szerette, ha félbeszakítják.
– És itt jönnek a tudomány képviselői – mosolygott barátságosan a miniszterelnök, amint Ratcliff és Osborne belépett. – Ugye még nem találkozott Osborne-nal, Burdett?
A honvédelmi miniszter fölállt, és gépiesen kezet nyújtott. A miniszterelnök intett, hogy üljenek le.
– Uraim, mit szólnak hozzá, hogy micsoda ragyogó időnk van? Dunkirk idejében volt utoljára ilyen szép időnk. Úgy látszik, nemzeti szerencsétlenségek idején a nap mindig mosolyog – fordult Burdetthez. – Elmondaná nekünk, hogy miről van szó, kedves fiam?
– Thornessről van szó – mondta Burdett Ratcliffnek. – Teljes egészében át akarjuk venni a kompjútert és mindent, ami hozzá tartozik. Elvben már meg is állapodtunk, igaz? A miniszterelnök úr és én úgy véljük, hogy elérkezett ennek az ideje.
– Már most is használják – nézett Burdettre barátságtalanul Ratcliff.
– De ennél többre van szükségünk, igaz, uram? – nézett a miniszterelnökre Burdett.
– Újfajta irányított légvédelmi lövedékre van szükségünk, uraim, méghozzá gyorsan – a miniszterelnök szeretetreméltó, lusta és meglehetősen öreges modora mögött szilárdság és gyakorlatiasság rejtőzött. – Kilencszáznegyvenben voltak Spitfire-rakétáink, de pillanatnyilag sem nekünk, sem nyugati szövetségeseinknek nincs semmijük, ami használható lenne a túloldalról fellőtt rakéták ellen.
– És semmire nincs még kilátásunk sem – szúrta közbe Burdett – a hagyományos műszerek használata mellett.
– Együttműködhetnénk? – kérdezte Ratcliff Osborne-t. – Tervezhetnénk valamit közösen?
– Egyedül is boldogulunk – mondta Burdett, aki nem szívesen pocsékolta az idejét –, ha teljes egészében átvesszük a thornessi berendezést, a lánnyal együtt.
– A teremtménnyel együtt? – vonta föl finoman a szemöldökét Osborne, de a miniszterelnök megnyugtatóan kacsintott rá.
– Geers doktornak az a véleménye, hogy ha ez a különös származású ifjú hölgy tolmácsolná a kompjúternek a kívánságainkat, és lefordítaná nekünk a gép válaszait, akkor nagyon gyorsan meg tudnánk oldani a problémáinkat.
– Ha bízhatunk a gép szándékaiban.
– Ezt nem egészen értem – figyelt föl a miniszterelnök.
– Néhány emberünk kételkedik a gép szándékaiban – mondta Ratcliff inkább reménykedve, mintsem meggyőződéssel. Egyetlen miniszter sem szívesen veszít a hatásköréből, még akkor sem, ha a védekezéshez kétséges érveket kell használnia. A miniszterelnök legyintett.
– Persze, hallottam már erről.
– A teremtmény eddig a mi csoportunk felügyelete alatt állt, uram – mondta Osborne. – Dawnay professzorasszony…
– Madeleine Dawnay maradhat.
– Konzultatív minőségben – tette hozzá gyorsan Burdett.
– És Fleming doktor? – kérdezte Ratcliff.
– Fleming hasznos lehet, igaz? – fordult Burdetthez a miniszterelnök.
– Teljes ellenőrzésre és nagyon szigorú biztonsági intézkedésekre tartunk igényt – ráncolta a homlokát Burdett.
– És gondolják, hogy hajlandó lesz? – játszotta ki az utolsó kártyáját Ratcliff. – Mármint a lány?
– Talán kérdezzük meg őt – mondta a miniszterelnök, íróasztalán megnyomott egy kis gombot, és szinte rögtön egy fiatalember jelent meg az ajtóban. – Legyen szíves, kérje meg Geers doktort, hogy vezesse be a barátnőjét.
– Hát itt van? – nézett Ratcliff szemrehányóan Osborne-ra, mintha Osborne tehetne a dologról.
– Igen, kedves fiam – és a miniszterelnök is Osborne-hoz fordult. – Mondd csak, az ifjú hölgy külseje, hm…
– Teljesen normális a külseje.
A miniszterelnök megkönnyebbülten fölsóhajtott és fölállt, mert az ajtó ismét kitárult, és belépett Geers meg Androméda.
– Jöjjön csak, Geers doktor. Jöjjön, kedvesem.
Andromédát a miniszterelnökkel szemben levő székre ültették. Nyugodtan ült, kicsit lehajtott fejjel, az ölében összekulcsolt kezekkel, mint egy felvételre váró gépírónő.
– Bizonyára mindezt nagyon különösnek találja – mondta nyugtatóan a miniszterelnök. A lány lassú, pontos mondatokban válaszolt.
– Geers doktor elmagyarázta nekem.
– Azt is elmondta, hogy miért kérettük ide?
– Nem.
– Burdett? – adta át a kérdezés jogát a miniszterelnök. Ratcliff mogorván figyelte, ahogy Burdett előredőlt ültében, könyökét az asztalra támasztotta, összekulcsolta az ujjait, és fölöttük merően nézte Andromédát.
– Ez az ország, ismeri ezt az országot?
– Igen.
– Ezt az országot orbitális rakéták fenyegetik.
– Ismerjük az orbitális rakétákat.
– Ismerjük? – nézett a lányra még élesebben Burdett.
– A kompjúter meg én – mondta a lány kifejezéstelen arccal.
– És a kompjúter honnan tud róluk?
– Megosztjuk az információinkat.
– Ebben bíztunk – mondta a miniszterelnök.
– Vannak különféle légvédelmi rakétáink – folytatta Burdett –, de a sebesség, a hatósugár és a pontosság eddigi kombinációinak egyike sem alkalmas arra, hogy… – Burdett kereste a megfelelő szót.
– Hogy eltalálja azokat? – kérdezte egyszerűen a lány.
– Pontosan. Megadhatjuk magának a magasság, a sebesség és az útvonal pontos adatait; tulajdonképpen rengeteg adatot adhatunk, de ezeket le kell fordítani a gyakorlati mechanika nyelvére.
– És ez nehéz dolog?
– Nekünk nehéz. Valójában egy rendkívül bonyolult és finom légvédelmi fegyverre van szükségünk, ami önálló és azonnali gondolkodásra képes.
– Értem.
– Szeretnénk, ha maga segítene nekünk ebben – mondta kedvesen a miniszterelnök, mintha egy gyermektől kérne szívességet. – Geers doktor majd elmondja, hogy pontosan mire is van szükségünk, és minden segítséget biztosítani fog magának a fegyver tervezéséhez.
– És Fleming doktor – tette hozzá Ratcliff – segíthet a kompjúter kezelésében.
Androméda most nézett föl először.
– Nem lesz szükségünk Fleming doktorra – mondta, és nyugodt, kimért hangjában volt valami különös, mint amikor hideg árnyék takarja el a napot.
»Londonból visszatérve Androméda az ideje nagy részét a tervezőirodában töltötte, néhány épületnyire a kompjúter épületétől. Anyagokat készített a gép számára, amiket azután átvittek, hogy a gép elvégezze a számításokat. Néha maga is átment a kompjúterhez, hogy közvetlenül kommunikáljanak egymással, és ennek az eredményei mindig hosszú és bonyolult számsorok voltak, amiket a gép kidobott magából, a lány pedig elvitte őket, hogy lefordítsa a számokat a gyakorlati tervek nyelvére. Az eredmények messze meghaladták Geers várakozásait. Új irányítási rendszer és új ballisztikai képletek kerültek le készen a tervezőtábláról, és amikor kipróbálták őket, minden igényt kielégítőnek bizonyultak. A gép meg a lány együtt körülbelül egyévi munkát tudott elvégezni egyetlen nap alatt. Az eredmények nemcsak elegánsak, de nyilvánvalóan hatékonyak is voltak. Valószínűnek látszott, hogy nagyon rövid időn belül elkészülnek egy teljesen újszerű légvédelmi rakéta tervei.
Munkaidőben Androméda szabadon mozoghatott a táborban, és bár munka után ismét eltűnt az állandó őrizet alatt álló lakosztályban, rövidesen már jól ismerték a táborban. Judy elterjesztette, hogy Androméda magas képzettségű kutató, akit a Honvédelmi Minisztérium küldött a táborba.
A következő héten a Downing Street 10. a következő nyilatkozatot tette közzé:
"Őfelsége kormánya egy ideje felfigyelt a szigeteink felett egyre növekvő mennyiségben átrepülő orbitális járművekre, feltehetőleg rakétákra. Bár az ismeretlen, de földi eredetű rakéták nagy sebességgel és nagy magasságban repülnek, közvetlen aggodalomra nincs ok. Mindazonáltal Őfelsége kormánya hangsúlyozza, hogy a rakéták szándékosan megsértik nemzeti légterünket, és lépéseket tesz a rakéták elhárítására és azonosítására."
Fleming a szállásán, hordozható TV-készülékén figyelte a bejelentést. Már nem ő volt felelős a kompjúterért, és Geers úgy találta, hogy jobb lesz, ha távol tartja Fleminget a géptől. Fleming mégis maradt, egyrészt makacsságból, másrészt mert egyre növekvő aggodalommal figyelte Androméda és a kompjúter kezelésére beosztott két fiatal asszisztens előmenetelét. Nem közeledett Andromédához, ahogy Judyhoz sem, aki céltalan éberséggel bóklászott a táborban, és az összekötő szerepét játszotta Androméda és a nyilvános hivatalok között. De meghallva a nyilatkozatot, Fleming mégis átment a kompjúterépületbe, azzal a bizonytalan érzéssel, hogy most valamit tenni kellene.
Judy ott találta az ellenőrző pultnál, ahol elgondolkodva ült. A legutóbbi visszautasítás óta a lány nem közeledett a férfihoz, de aggodalommal és szeretettel figyelte.
Odament az ellenőrző pulthoz, és megállt a férfi előtt.
– Miért nem adod föl, John?
– Az tetszene magának, igaz?
– Nem tetszene, de semmi értelme, hogy itt edd magadat. Úgysem tehetsz semmit.
– Szép kis játék ez, három játékossal. Én figyelem őt, maga meg figyel engem.
– Csak magadnak ártasz.
– Féltékeny? – kérdezte Fleming.
– Ne légy már ostoba – rázta a fejét a lány.
– Olyan átkozottul biztosak a dolgukban – nézett végig Fleming a berendezésen. – Hátha elnéztem valamit a géppel kapcsolatban vagy azzal a nővel kapcsolatban.
Miközben beszélgettek, bejött Androméda. Az ajtóban állt, kezében egy csomó papírral, és várt, míg befejezik a beszélgetést. Nyugodt volt, de nem volt benne semmi szerénység. Amikor Judyval vagy a munkatársaival beszélt, mindig volt a viselkedésében valami kétségbevonhatatlan és felsőbbrendű méltóság. Még Geersszel sem finomkodott; tökéletesen udvarias volt, de mindenkit úgy kezelt, ahogyan a szellemileg alacsonyabb rendűeket szokás.
– Geers doktorral szeretnék beszélni ezekről, kérem – szólt oda Judynak az ajtóból.
– Most? – Judy megpróbálta viszonozni Androméda nyugodt megvetését.
– Most.
– Megnézem, hogy van-e ideje – mondta Judy, és kiment. Adroméda lassan az ellenőrző panelhez ment, tudomást sem véve Flemingről, de valami arra késztette a férfit, hogy megállítsa a lányt.
– Élvezi a munkáját?
A lány megfordult és szótlanul nézett a férfira. A férfi hátradőlt a székben, és feszülten figyelt.
– Lassan már teljesen nélkülözhetetlenek lesznek, igaz? – kérdezte ugyanabban, a gunyoros hangnemben, ahogyan Judyval szokott beszélni.
A lány nyugodtan nézett rá. Olyan volt, mint egy szobor, finom vonású arca, hosszú haja és egyszerű ruhába öltöztetett teste mellett erőtlenül lógó két karja, akár egy szoboré.
– Kérem, gondolja meg, hogy mit beszél – mondta a lány. – Ez fenyegetés?
– Igen – mondta a lány közönyösen, mintha csak egy megállapítást tenne. Fleming fölállt.
– Jó ég! Nincs szándékomban – abbahagyta a mondatot, és elmosolyodott. – Talán valóban elnéztem valamit.
Bármire is gondolt, a lány nem sejthette. Hát megfordult, hogy távozzon.
– Várjon csak! – szólt utána Fleming.
– Dolgom van – mondta a lány, de megfordult és várt. A férfi odament hozzá, és gúnyosan végignézett rajta.
– Kezdenie kellene magával valamit, ha hatni akar az emberekre. – A lány mozdulatlanul állt. Fleming fölemelte a kezét, és az egyik oldalon hátrasimította a lány haját. – Hátra kéne fésülnie, hogy láthassuk az arcát. Maga nagyon szép.
A lány hátralépett, hogy lerázza magáról a férfi kezét, de érdeklődve és csodálkozva bámult rá.
– Vagy használjon kölnit – mondta Fleming. – Mint Judy.
– Azt a folyadékot, aminek szaga van?
– Nem túl egzotikusát – bólintott a férfi. – Levendulát vagy valami hasonlót. Valami üdét.
– Nem értem magát – ráncolta össze könnyedén a homlokát a lány. – Szép-csúnya. Jó-rossz. Ezek nem logikus meghatározások.
Fleming még mindig mosolygott.
– Jöjjön ide.
A lány habozott, majd egy lépést tett feléje. Fleming nyugodtan és szándékosan belecsípett a lány karjába.
– Juj! – a lány riadtan hátrált, és fájdalmasan dörzsölte a csípés helyét.
– Jó vagy rossz? – kérdezte a férfi.
– Rossz.
– Mert magát úgy alkották meg, hogy képes legyen a fájdalom érzékelésére. – Fleming ismét fölemelte a kezét, és a lány riadtan hátrált. – Most nem fogom bántani.
A lány mereven állt, miközben Fleming megsimogatta a homlokát. Mint egy őz, aki tűri a gyermek simogatását, de bármikor kész elmenekülni. A férfi ujjai végigfutottak a lány arcán és meztelen nyakán.
– Jó vagy rossz?
– Jó – de azért figyelt, hogy mire készül.
– Magát úgy alkották, hogy a gyönyör érzékelésére is képes legyen. Ezt tudta? – kérdezte Fleming, és eltávolodott tőle. – Nem tudom, hogy ez szándékos volt-e, de azzal, hogy emberi formát kapott… Az ember nem a logika szerint él.
– Ezt magam is tapasztaltam! – a lány most még magabiztosabb volt, mint mielőtt Fleming beszélni kezdett, de azért a férfi lekötötte a teljes figyelmét.
– Mi az érzékeink segítségével élünk. Ez adja jó és rossz ösztöneinket, ez az alapja esztétikai és erkölcsi ítéleteinknek. Ezek nélkül pedig már régen elpusztítottuk volna önmagunkat.
– Aminek érdekében azért mindent megtesznek, igaz? – nézett a lány megvető mosollyal a papírjaira. – Olyanok a rakétáikkal meg a lövedékeikkel, mint a gyerekek.
– Engem ne soroljon közéjük.
– Nem, nem sorolom közéjük – nézett rá elgondolkodva a lány. – Mindenesetre megmentem magukat. Tulajdonképpen nagyon egyszerű – mutatott a kezében levő papírokra.
Judy jött és állt meg az ajtóban, mint korábban Androméda tette.
– Geers doktor várja.
– Köszönöm.
A szerepek megváltoztak. A három ember között most megváltozott a viszony. Bár Fleming még mindig Andromédát nézte, a lány most már másfajta érdeklődéssel nézett vissza rá.
– Rossz szagom van? – kérdezte.
– Ezt magának kell megállapítania – vont vállat a férfi.
Androméda követte Judyt a betonösvényen, Geers irodájába. Semmi beszélnivalójuk nem volt egymással, és semmi közös nem volt bennük, csak a kölcsönös, óvatos bizalmatlanság. Judy bekísérte a lányt Geers irodájáig, azután magára hagyta. Az igazgató az íróasztalánál ült és telefonált.
– Igen, pompásan haladunk – mondta éppen. – Még egy utolsó ellenőrzés, és hozzákezdhetünk a gyártásához.
Letette a kagylót, és Androméda úgy tette az igazgató elé a papírjait, mintha csak egy csésze teát hozott volna.
– Ez az, amire szüksége van, Geers doktor – mondta a lány.
X. AZ EREDMÉNYEK
Az új rakétát Thornessben készítették el és próbálták ki. Miután kilőtték, visszahozták, és további példányokat készítettek, a miniszterelnök elküldte Burdettet Vandenberghez. A tábornok nagyon aggódott a thornessi rakétakísérletek miatt. Úgy vélte, hogy túl gyors az előrehaladás ahhoz, hogy eredményes is legyen. Bár a főnökei is gyors akciót követeltek, Vandenberg kételkedni kezdett az idegen technológiában és az USA-ba akarta küldeni ellenőrzésre; de Őfelsége kormánya váratlanul megmakacsolta magát.
Burdett a föld alatti hadműveleti teremben találkozott vele.
– Ezúttal sikerült önállóan megtalálnunk a szükséges eszközt – a fiatal miniszter nagyon elegáns, fess és hivatalos volt jó szabású, sötétkék öltönyében és egyetemi nyakkendőjében. – Természetesen koordinálni fogjuk önökkel a dolgot, amikor majd használni akarjuk.
– És annyit megtudhatnánk legalább, hogy hogyan használják? – morogta Vandenberg.
– Légvédelmi rakétát fogunk kilőni.
– Hogyan?
– Reinhart Bouldershaw-ból közli velünk a célpont adatait, és Geers személyzete fog tüzelni.
– És ha nem sikerül?
– Sikerülni fog.
A két férfi farkasszemet nézett egymással: Burdett szelíden mosolyogva, a tábornok keményen és komoran. Azután Vandenberg vállat vont.
– Hirtelen mennyire hazai ügy lett ebből az egészből. Ebben maradtak és Burdett közölte Geersszel és Reinharttal, hogy folytathatják a munkát.
Buldershaw-ban szinte naponta fedeztek föl friss nyomokat. Harvey csak ült a fenyérre néző nagy ablak mögött, és regisztrálta a fölöttük elrepülő rakétákat.
"…Augusztus 12. 03.50 óra greenwichi idő szerint. Az egy-egy-hetes számú ballisztikus jármű elhaladt a 2697/451 útvonalon. Magasság 400 mérföld. Sebesség körülbelül 17 500 mérföld óránként…"
A kinti nagy teknő, ami üresnek és nyugodtnak látszott magas oszlopai alatt, állandóan működött, és fogta a jelzéseket. Minden átrepülő jármű leadta a maga jelzését, és hallani lehetett, ahogyan közeledik a bolygó túlsó felének irányából. Az obszervatórium elektronikus letapogatói megmutatták a célpontok útját egy katódsugár-képernyőn, míg egy automatikus helyszínkereső és rajzoló berendezés tartotta a kapcsolatot, földi összeköttetés segítségével, Thornessszel.
Thornessben egy sor rakétát állítottak föl a sziklatetőn, ezek alkották az "első dobást", ahogyan ők nevezték, továbbá két tartalék sort. A három elvékonyodó orrú, uszonyos farkú rakéta egy sorban állt a kilövőpadokon, ezüstösen csillogva a hideg, szürke fényben. Meglepően kicsik, karcsúak és szépek voltak. Fölajzott nyílvesszőkhöz hasonlítottak, melyek már alig várják, hogy kiröppenjenek nehézkes és bonyolult igájukból. Az üzemanyaggal és precíz műszerekkel zsúfolt karcsú rakéták mindegyikében kis nukleáris töltet volt.
A földi ellenőrzést a kompjúter végezte, amit viszont Androméda és asszisztensei ellenőriztek. Flemingnek és Madeleine Dawnaynak nagy kegyesen biztosítottak egy monitort egy másik épületben; Androméda nyugodtan osztogatta utasításait a kompjúternél, Geers pedig izgatottan rohangált a kilövőhely, a kompjúterépület és a kilövést irányító ellenőrző terem között. Kis hadműveleti szoba volt ez, innen ellenőrizték a felszállás mechanizmusát. Közvetlen telefonvonal kötötte össze a Honvédelmi Minisztériummal. Quadring őrnagy utasítására Judy szorgalmasan ellenőrzött minden érkezőt és távozót.
Október utolsó napján Burdett beszélt a miniszterelnökkel, majd telefonált Geersnek és Reinhartnak.
– A következő lesz az – mondta.
Reinhartnak és Harveynek harminchat órába telt, míg sikerült újabb nyomot találniuk. Azután a hajnali gyönge fényben meghallották a nagyon gyönge jelzést, és az automatikus rendszer működésbe lépett.
Thorness álmos személyzete fölrázta magát, és Androméda, akin semmiféle fáradtság nem látszott, figyelte, ahogyan a személyzet ellenőrzi az információt a kompjúter segítségével. A gép azonnal közölte az optimális kilövési időt, amit továbbítottak a kilövést irányító központba, és a visszaszámlálás megkezdődött. A radarképernyőkön rövidesen megjelent a célpont is. Az egyik képernyő a kompjúterteremben állt Androméda rendelkezésére, a másikat Geers figyelte a kilövést irányító központban, a harmadik pedig Londonban volt, a Honvédelmi Minisztériumban, a hadműveleti teremben, a negyediket viszont Reinhart leste Bouldershaw-ban. Bouldershaw-ban hallották a műbolygó jelzését is: az állandó bip-bip-bip-bip az erősítők és hangszórók segítségével lassan betöltötte az egész obszervatóriumot.
Thornessben a hangszórókból a visszaszámlálás hallatszott, a sziklatetőkön pedig, a rakéták lábánál kilövő teamek szorgoskodtak. Amikor a visszaszámlálás a nullához ért, kellett kilőni az "első dobást", és ha ez nem sikerült volna, a másodikat, és szükség esetén a harmadikat, miközben új számításokat végeztek volna a kilövési időtől függően. Androméda szerint ugyan erre semmi szükség sem volt, de a többiek nagyon is tudatában voltak annak, hogy az ember tévedhet. Sem Geers, sem a felettesei nem engedhették meg maguknak a kudarcot.
A visszaszámlálás már az egyjegyű számoknál tartott, majd elérte a nullát. A sziklatető szürke reggeli fényében az első sor kilövőrakétái hirtelen fölpiroslottak. A levegő megtelt zajjal, a föld megremegett, és a karcsú, ceruza alakú rakéta a levegőbe emelkedett. Néhány pillanat múlva már el is tűnt a felhők fölött. Az ellenőrző teremben, a hadműveleti teremben és az obszervatóriumban izgatott arcok figyelték nyomvonalának megjelenését a katódsugár-képernyőn. Csak Androméda látszott nyugodtnak és magabiztosnak.
Bouldershaw-ban Reinhart, Harvey meg a többiek nézték, ahogyan a célpont és az elhárító lövedék nyomvonalai közeledtek egymáshoz, és fülükben egyre hangosabban és tisztábban csöngött a műbolygó bip-bip-bip-bip jelzése. Azután a nyomvonalak összeértek, és a jelzés elhallgatott.
Reinhart megpörgette Harveyt a székében, és rá csöppet sem jellemző módon nagyot csapott a hátára.
– Sikerült!
– Talált! – vette föl Geers a londoni közvetlen telefon kagylóját. Androméda úgy fordult el ellenőrző képernyőjétől, mintha valami egészen jelentéktelen dolgon lenne túl. Londonban, a hadműveleti teremben, Vandenberg brit kollégáihoz fordult.
– És mit tudnak erről az egészről? – kérdezte.
Aznap este hivatalos nyilatkozat jelent meg a lapokban:
"A Honvédelmi Minisztérium bejelentette, hogy az új brit rakéta segítségével lelőttek egy orbitális műbolygót, háromszázhetven mérföldnyire országunk fölött. Az ismeretlen eredetű műbolygó és az elhárító rakéta maradványai a föld légkörébe való visszatéréskor elégtek, de a légelhárító rakétát automata radarberendezés követte nyomon, és a minisztérium állítása szerint igazolni tudja a legapróbb részleteket is."
A Whitehallban szinte általános és hallható volt a megkönnyebbülés sóhaja, amit kölcsönös gratulációk sora követett. A kormány szokatlanul derűs hangulatú ülést tartott, és a miniszterelnök egy héten belül másodszor is Burdettért küldetett.
A honvédelmi miniszter elegánsan és mosolyogva, önbizalmat és arcvízszagot árasztva jelent meg.
– Újabb nyomok? – kérdezte a miniszterelnök.
– Egyetlenegy sem:
– Semmi sem kering fölöttünk?
– A rakéta kilövése óta semmi sem repült el országunk fölött, uram.
– Nagyon jó – tűnődött el a miniszterelnök. – Reinhartnak már úgyis esedékes volt a lovagi cím.
– És Geers?
– Ó, igen, a Brit Birodalom Rendjele esetleg.
– És a kompjúter meg a, hm, ágense, uram? – kérdezte gyakorlatiasan Burdett.
– Talán őt is lovaggá üthetnénk – kacsintott cinkosan Burdettre a miniszterelnök.
– Úgy értem – mondta Burdett –, hogy mi lesz velük? A Tudományügyi Minisztérium vissza akarja kapni őket.
– Azt nemigen tehetjük, ugye? – mondta még mindig kedélyes arckifejezéssel a miniszterelnök.
– Komoly katonai programunk van a gép számára.
– És komoly nemzetgazdasági programunk is.
– Hogy érti ezt, uram?
– Úgy értem – mondta komolyan a miniszterelnök –, hogy ha ez a különleges páros ezt el tudta érni a számunkra, akkor sok minden mást is elérhet. Természetesen továbbra is dolgozniuk kell honvédelmi kérdéseken, de ugyanakkor a gépnek nagy lehetőségei vannak az iparban is. Mi nemcsak erősek akarunk lenni, hanem gazdagok is. A tudósok megajándékoztak minket, és ezért nagyon hálás vagyok nekik, a világ legmodernebb gondolkodó gépével. És ez lehetővé teszi hazánk számára, hogy számos területen előbbre lépjünk. Aminek egyébként ugyancsak itt van az ideje.
– A saját kezében óhajtja tartani a gépet, uram? – kérdezte Burdett félig bosszúsan, félig védekezve.
– Igen. Rövidesen bejelentést teszek a nemzetnek.
– Csak nem akarja az egészet nyilvánosságra hozni?
– Ne beszéljen ostobaságokat – nézett rá gúnyosan a miniszterelnök. – Majd mondok valamit az eredményekről, de a forrásuk továbbra is államtitok marad. És ezért maga lesz a felelős.
– Mit mondhatok Vandenbergnek? – bólintott Burdett.
– Hogy maradjon nyugton. Nem, megmondhatja neki, hogy ismét nagy kis-nép leszünk, de továbbra is együttműködünk a szövetségeseinkkel. Mindenkivel, aki csak hajlandó a szövetségesünk lenni – rövid szünetet tartott, és Burdett udvariasan várt. – Magam megyek Thornessbe, mihelyt tudok.
A látogatást néhány napon belül elrendezték – a miniszterelnök nyilván fontosnak tartotta. Judynak és Quadringnak némi nehézséget okozott, hogy eltitkolják a sajtó elől, mert az érdeklődés a tetőpontjára hágott; de végül sikerült megoldani a szükséges titkosságot, és a tábort és lakóit csöndben és nyugodtan kicsinosították. Geers szemmel láthatóan megváltozott a sikere óta. Új vonása volt a magabiztosság. Ugyanakkor sokkal kevésbé volt kihívó a viselkedése. Buzgó volt most is, de sokkal nyájasabb, és nemcsak hogy ismét beengedte Dawnay asszonyt és Fleminget a kompjúterépületbe, de ő támogatta legjobban a részvételüket a miniszterelnöki látogatás tiszteletére rendezett ünnepségen is. Állítása szerint azt akarta, hogy mindenki megkapja a neki járó elismerést.
Flemingnek megvolt a maga véleménye erről a szemfényvesztésről, de nem beszélt róla; azt remélte, hogy legalább alkalma lesz beszélni. A miniszterelnök látogatásának napján korán érkezett a kompjúterterembe, és ott találta az egyedül várakozó Andromédát. A lány is megváltozott. A haját kifésülte az arcából, és megszokott, egyszerű ruhája helyett görögös tunikafélét viselt, ami lazán hullott alá a keblére és a combjaira, és hosszan lebegett utána.
– Hűha! – mondta Fleming. – Valami nagyon emberi dolog fog történni magával, ha ilyen ruhában fog járkálni.
– Erre a ruhára gondol? – kérdezte a lány halvány érdeklődéssel.
– Pokoli hatással lesz az emberekre, bár már megtette a hatást, nem igaz? Most már senki sem állíthatja meg, ugye? – kérdezte fanyarul. Androméda nem felelt, csak nézte a férfit. – A miniszterelnök bizonyára megkéri majd, hogy vegye át a hadügy irányítását, és gondolom, maga azt hiszi, hogy mind nyugodtan fogunk aludni az ágyikóinkban, hiszen már láttuk, hogy milyen erős. Azt hiszem, valamennyiünket bolondnak tart.
– Maga nem bolond – mondta a lány.
– Ha nem lennék bolond, maga most nem lenne itt! Maga lelőtt egy kis repülő fémdarabot, semmiség, ha az ember érti a módját, és máris irányító helyzetbe került.
– Ez benne volt a tervben – mondta a lány kifejezéstelenül.
– És mi a következő lépés a tervben?
– Az a programtól függ.
– Igen – mondta a férfi, és közelebb lépett hozzá. – Maga csak egy rabszolga, nem igaz?
– Miért nem megy el? – kérdezte a lány.
– Elmenni?
– Most. Amíg megteheti.
– Kényszerítsen rá! – keményen és ellenségesen nézett rá, de az elfordította a fejét.
– Talán meg kell majd tennem – mondta. A férfi kihívóan várta a folytatást, de a lányt nem lehetett kényszeríteni. Néhány másodperc múlva Fleming az órájára pillantott, és káromkodott.
– Jó lenne, ha már túl lennénk ezen a diplomáciai cirkuszon.
Az érkező miniszterelnököt hivatalnokok, politikusok és a Scotland Yard nehézfiúi kísérték. Geers vezette be őket. Burdett, Hunter meg egy csomó jelentéktelenebb személyiség követte őket, és a rangsor Judyval zárult, aki becsukta utánuk az ajtót. Geers lendületes karmozdulattal mutatott körbe az ellenőrző teremben.
– Lényegében ez maga a kompjúter, uram.
– Számomra teljesen megfoghatatlan – mondta a miniszterelnök, úgy, mintha ezzel dicsekedni illene. Azután megpillantotta Andromédát. – Üdvözlöm, ifjú hölgy. Gratulálok.
Kinyújtott kézzel ment feléje, és a lány mereven megszorította a kezét.
– Maga mindezt érti? – kérdezte a lányt, aki udvariasan mosolygott. – Hát persze hogy érti, és valamennyien nagyon hálásak vagyunk. Ebben a vén országban komoly változást jelent mindannyiunknak, hogy erőt fitogtathatunk. Nagyon vigyáznunk kell majd magára. Jól bánnak itt magával?
– Igen, köszönöm. – A látogatók félkörben állva csodálták a lányt, de az ennél többet nem szólt. Fleming elkapta Judy pillantását, és a miniszterelnök felé biccentett. A lány először nem értette, hogy mit akar Fleming, de amikor megértette, azonnal befurakodott Geers mellé.
– Azt hiszem, a miniszterelnök úr még nem ismeri Fleming doktort – suttogta. Geers összevonta a szemöldökét; úgy látszott, hogy nem minden ponton akar jó fiú lenni.
– Jól van, jól van – a miniszterelnök nem tudott ennél okosabbat mondani Andromédának. Visszafordult Geershez.
– És hol tartja a rakétákat?
– Meg fogom mutatni, uram. De szeretném, ha megtekintené a laboratóriumot.
Továbbmentek, és otthagyták Judyt. "Fleming doktor" próbálkozott a lány sikertelenül, hiszen senki sem hallotta. Fleming előrelépett.
– Csak egy pillanatra…
Geers rosszallóan fordult felé.
– Ne most, Fleming.
– De…
– Mit óhajt a fiatalember? – kérdezte szelíden a miniszterelnök. Geers rögtön mosolyogni kezdett.
– Semmit, uram. Semmit sem akar.
A miniszterelnök tapintatosan továbbment, és amikor Fleming követni akarta, Hunter megragadta a karját.
– Az ég szerelmére! – sziszegte Hunter.
A laboratórium ajtajából Geers visszafordult.
– Jöjjön velünk – mondta Andromédának. De ez a többiekre nem vonatkozott.
– Jöjjön, kedvesem – mondta a miniszterelnök, és előreengedte a lányt. – Előbb az ész és a szépség.
A menet, Judy kivételével, követte őket a laboratóriumba.
– Jössz? – kérdezte Fleminget, aki a menet után bámult. A férfi a fejét rázta.
– Nagy pillanat volt, nem?
– Én mindent megtettem.
– Nagy pillanat.
Judy a zsebkendőjével babrált.
– Legalább megengedték volna, hogy beszélj vele. Azt hiszem, az öreg okos ember, bár olyan, mint valami vénasszony.
– Inkább egy másik asszonyhoz hasonlít.
– Kihez?
Fleming keserűen mosolygott.
A bath-i Miss Smith,
kinek a paripája tigris.
S odafelé még vígan felül,
de visszafelé már ő van belül;
és vigyorog a bath-i tigris.
Judy ismerte a verset, és bosszús volt.
– Szerinted mi valamennyien tigrisen lovagolunk, kivéve téged?
– Tudja, hogy mit mondott az előbb nekem az a lány?
– Nem.
Fleming meggondolta magát, és elfordult Judy tói. Az ellenőrző panelt nézte.
– Van egy ötletem.
– Olyasmi, amit én is megérthetek?
– Nézze, milyen szépen dolgozik, milyen olajozottan és ritmikusan ketyeg. – A kompjúter szünet nélkül dolgozott, halkan zümmögve és ritmikusan fölvillantva a lámpáit. – És dorombolva fölfal valamennyiünket. És ha most kihúznám a dugót?
– Nem engednék.
– Vagy összetörném egy feszítőrúddal?
– Nem jutnál messzire az őröktől. És úgyis újraépítenék. Fleming egy noteszt és néhány papírt vett ki az ellenőrző pult egyik fiókjából.
– Akkor pedig intellektuálisan kell megrendítenünk, nem igaz? Az ifjú hölgyet már sikerült egy kissé megrendítenem. Most pedig foglalkozzunk egy kicsit a géppel. – Látta, hogy Judy kétkedőén néz rá. – Ne aggódjon, nem kell a sípjába fújnia. Erre jön vissza a társaság?
– Nem. A laboratórium bejáratán mennek ki.
– Nagyon jó – és Fleming a papírokról különböző számokat kezdett másolni a noteszba.
– Mi az?
– A teremtmény rövidített képlete. – Andromédáé?
– Nevezze úgy, ahogy kedve tartja – Fleming tovább írt. – A gép mindenesetre így nevezi. Valójában nem is képlet, inkább megnevező sablon.
– Mit akarsz csinálni?
– Egy kicsit átalakítom a képletet.
– De nem teszel kárt semmiben?
– Inkább menjen a csoporttal – nevetett Fleming. – Ehhez idő kell.
– Figyelmeztetni fogom az őröket.
– Figyelmeztessen akit csak akar.
Judy habozott, aztán föladta és a társaság után ment. A távozása után Fleming ellenőrizte a noteszába jegyzett adatokat, és a betáplálóegységhez ment velük.
– Adok neked valamit, amin elgondolkodhatsz! – mondta hangosan a gépnek, majd leült, és írni kezdte az üzenetet.
Alig fejezte be, amikor Androméda visszajött.
– Azt hittem, megnézi a rakétákat.
– Az nem érdekes – vont vállat a lány.
A kijelző panel lámpái gyorsabban kezdtek villogni, és a kiíróegység hangos kattogással, dühödten kezdett működni.
– Mi történik itt? – nézett föl meglepetten Androméda. Fleming gyorsan a kiíróhoz ment, és az előbukkanó számokat kezdte leolvasni.
– A barátja kezd kijönni a sodrából – mosolygott.
A lány odament hozzá, és a válla fölött megnézte a papírt.
– Hiszen ennek semmi értelme.
– Pontosan.
A kiíró éppen olyan hirtelen állt le, mint ahogyan beindult, és csönd lett.
– Mit csinált? – kérdezte a lány. Értetlenkedve olvasta át újra a számokat. – Ez semmit sem jelent.
– Nem – vigyorgott rá Fleming. – A barátja kapott egy kis fricskát. És azt hiszem, pillanatnyilag pszichológiai problémái vannak.
– Mit tett vele? – a lány a végződések felé indult, de a férfi megállította.
– Jöjjön el onnan.
– Mit csinált? – állt meg a lány bizonytalanul.
– Csak egy kis információt adtam neki.
A lány körülnézett, és meglátta a noteszt a kapcsolótáblán. Lassan odament és elolvasta.
– Ez az én megnevezésem, fordítva!
– Negatív változatban – mondta Fleming.
– Azt fogja hinni, hogy halott vagyok!
– Éppen ezt akartam.
A lány csodálkozva nézett rá.
– Miért?
– Csupán azt akartam a tudomására hozni, hogy mégsem lehet minden teljesen az ő elképzelései szerint.
– Ez nagyon ostoba dolog volt.
– Úgy látszik, a gép nagyra értékeli magát – mondta gúnyosan Fleming.
– Meg kell mondanom neki, hogy élek – fordult a lány a végződések felé.
– Ne! – ragadta meg Fleming a karját.
– Meg kell tennem! Azt hiszi, hogy halott vagyok, és meg kell mondanom neki, hogy ez nem igaz.
– Akkor én újra közölni fogom vele, hogy maga mégis halott. És addig fogom ezt játszani vele, amíg már azt sem fogja tudni, hogy fiú-e vagy lány.
Fleming eleresztette a lány egyik karját, és fölvette a noteszt a kapcsolótábláról.
– Adja ide azt a papírt! – szabadította ki a másik karját is a lány. – Nagyon jól tudja, hogy úgysem nyerheti meg a játszmát. – A lány ismét a végződések felé indult, és amikor Fleming meg akarta állítani, hirtelen rákiáltott: – Hagyjon békén! Menjen el! Menjen innen!
Farkasszemet néztek egymással, és mindketten reszkettek, mintha képtelenek lennének megmozdulni. Ekkor Fleming két kézzel megragadta és maga felé húzta a lányt.
– Maga kölnit használ! – kiáltott föl meglepetten.
– Hagyjon békén. Hívom az őröket.
Fleming elnevette magát.
– Akkor nyissa ki a száját.
A lány szétnyitotta az ajkait, és Fleming gyorsan megcsókolta. Azután eltolta magától karnyújtásnyira, és elégedetten nézte.
– Jó vagy rossz?
– Hagyjon, kérem – mondta a lány bizonytalanul. Zavartan nézett a férfira, azután lesütötte a szemét, de Fleming még mindig nem engedte el.
– Kihez tartozik?
– Ahhoz, akihez az eszem köt.
– Akkor mondja el neki ezt – és érzékien, de szenvedély nélkül, hosszan megcsókolta.
– Ne – kérlelte a lány, és elhúzta az ajkát. Fleming szorosan tartotta, és gyöngéden beszélt hozzá.
– Nem szereted a csók ízét? Vagy az étel ízét, vagy a friss levegő illatát odakint, vagy a dombokat, a szögesdróton túl, a rajtuk játszó napfényt és árnyékot, a fölöttük daloló pacsirtákat? És nem szereted az emberek társaságát?
A lány lassan megrázta a fejét.
– Mindez nem fontos.
– Valóban? – Fleming szája még mindig a lány szájának közelében volt. – Mindezeket nem vette számításba az a fönti testetlen intelligencia, akinek engedelmességgel tartozol, de mindezek fontosak a szerves életben, ahogy magad is tapasztalni fogod.
– Mindent számításba lehet venni – mondta a lány.
– De ezek nem szerepeltek a számításokban.
– Még számításba lehet venni mindezt – nézett föl a férfira a lány. – Nem tud legyőzni minket, Fleming doktor. Hát ne is próbálkozzon, mert baj érheti.
A férfi elengedte.
– Azt hiszed, hogy baj érhet?
– Igen.
– Akkor miért figyelmeztetsz rá?
– Mert kedvelem magát – mondta a lány. Ezt a kijelentést Fleming mosollyal viszonozta.
– Úgy beszélsz, mint egy emberi lény.
– Akkor éppen ideje, hogy abbahagyjam. Kérem, most menjen! – Fleming makacsul állt, de a lány hangjában volt valami eddig nem tapasztalható könyörgő hangsúly, és az arca boldogtalanságot árult el. – Kérem… Azt akarja, hogy büntetést kapjak?
– Kitől?
– Mit gondol, kitől? – pillantott a lány a kompjúter ellenőrző műszereire. Fleminget ez váratlanul érte: erre sohasem gondolt.
– Büntetés? Ez új dolog – zsebre tette a noteszt, és az ajtóhoz ment. Az ajtóból visszafordulva játszotta ki az utolsó kártyáját. – Kihez tartozol?
A lány megvárta, amíg elmegy, azután kedvetlenül a kijelző panelhez fordult, és lassan, kényszeredetten odament a végződésekhez. Már-már fölemelte a kezét, de habozott. Azután feszült arckifejezéssel ismét fölemelte a kezét, és megérintette a lemezeket. Először csak annyi történt, hogy a lámpák gyorsabban kezdtek villogni, amint a gép emésztette a lány által adott új információt. Azután a panel alatti voltmérő hirtelen elérte a csúcspontot.
Androméda fájdalmas kiáltást hallatott, és el akarta húzni a kezét a lemezektől, de az áram szilárdan tartotta. A voltmérő mutatója csupán azért esett vissza, hogy újra kilendüljön és a lány újra kiáltott… Ez megismétlődött harmadszor, negyedszer, azután újra és újra megint…
Ismét Judy találta meg. Néhány perccel később jött be, Fleminget kereste, és elszörnyedve látta meg a padlón fekvő lányt ugyanott, ahol annak idején Christine feküdt.
– Oh nem! – buktak ki Judyból a szavak, miközben odarohant, és megfordította a testet. Androméda még élt. Fölnyögött, amint Judy hozzáért, és halkan nyöszörögve, a kezét védve odébb kúszott. Judy az ölébe vette a szőke fejet, azután szétnyitotta a kezét. A feketére égett kezekből csak itt-ott vöröslött elő a nyers, csontig égett hús. Judy gyöngéden leengedte a kezet.
– Hogy történt?
Androméda ismét felnyögött, és kinyitotta a szemét.
– A keze – mondta neki Judy.
– Azt könnyen helyrehozhatjuk – Androméda hangját alig lehetett hallani.
– Mi történt?
– Apró hiba, ennyi az egész.
Judy magára hagyta a lányt, és Hunterért telefonált.
Attól a pillanattól kezdve az események szinte katasztrofális gyorsasággal követték egymást. Hunter átmenetileg bekötözte Androméda kezét, és megpróbálta rábeszélni, hogy költözzön át a tábori kórházba, de a lány nem volt hajlandó elhagyni a kompjútert mindaddig, míg Madeleine Dawnayjal nem beszélt.
– Meglátják, ez lesz a gyorsabb megoldás – mondta nekik. Bár szemmel láthatóan szenvedett, hideg fejjel nézte át Dawnay asszony papírjait, és végül megtalálta azt a részt, amit keresett. Hunter helyi érzéstelenítést alkalmazott, és beinjekciózott, bekötött kezével Androméda sokat ügyetlenkedett, de végül csak kivette azt a papírlapot, amire szüksége volt, és átadta Madeleine Dawnaynak. A papíron a DNS-képletben szereplő enzimtermelés leírása volt.
– Mit csinálunk ezekkel? – nézegette kétkedve a papírokat
Madeleine.
– Kapunk egy külön testszövetképletet – mondta Androméda, és a kompjúterhez vitte a papírokat. Sápadt és gyönge volt, alig tudott menni. Madeleine, Hunter és Judy aggódva nézték, hogy Androméda ismét a végződések közé áll, és fölemeli bepólyált kezét; de ezúttal semmi borzalmas dolog nem történt, és a gép hamarosan megkezdte a kiírást.
– Ez egy enzimképlet. Könnyen meg tudják csinálni – mutatta a gépből kijövő papírt Dawnay asszonynak Androméda, azután Hunterhez fordult. – Most szeretnék lefeküdni, kérem. Az enzimet gyógyszerként alkalmazhatjuk majd a kezemre, ha Dawnay professzorasszony elkészíti. De ha lehetne, minél előbb.
A lány napokig betegeskedett, és miután Madeleine Dawnay elkészítette a balzsamot, Hunter azzal kezelte a kezét. A gyógyulás csodálatos volt: új testszövet – lágy, természetes hús, nem pedig forradásos sebhely – töltötte be a sebeket órákon belül, új, halványrózsaszín bőrréteget képezve a lány tenyerén. Mire az áramütések hatását kiheverte, a keze is begyógyult.
Közben Hunter jelentést tett Geersnek, Geers pedig Flemingért küldetett. Az igazgató, aki még nem tudta, hogy mi lesz a baleset végeredménye, szinte betege volt az aggodalomnak, és barátságos viselkedésének rövid periódusa véget ért.
– Szóval fogta magát, és kibillentette a gépet az egyensúlyából – szinte köpte a szavakat íróasztala fölött Fleming felé, és öklével a fényezett íróasztalra csapott. – Nem konzultál senkivel, maga a legokosabb. Olyan okos, hogy a gép elromlik, és kis híján megöli a lányt.
– Ha nem hajlandó meghallgatni sem, hogy mi történt! – próbálta túlkiabálni Fleming, de Geers közbevágott.
– Tudom, hogy mi történt.
– Talán ott volt? A lány tudta, hogy meg fogják büntetni. Ki kellett volna dobnia engem, és törölnie kellett volna az általam betáplált adatokat; de nem tette meg, legalábbis nem elég gyorsan. Habozott és figyelmeztetett engem, majd hagyott elmenni, azután pedig odament, és megérintette a végződéseket…
– Azt hittem, akkor már maga sem volt ott – emlékeztette Geers.
– Persze hogy nem voltam már ott. Csak azt mondom, aminek történnie kellett: közölte a géppel, hogy él, hogy a gép hamis információt kapott, és hogy az információ forrása szabadon jár-kel, tartózkodik, és ő nem akadályozta meg semmiben. Tehát a gép megbüntette sorozatos áramütésekkel. A gép már tudja, hogyan kell ezt csinálni; megtanulta Christine esetéből.
Az igazgató alig leplezett türelmetlenséggel hallgatta.
– Maga megint találgat – mondta végül.
– Ez nem találgatás, Geers. Ennek meg kellett történnie, csak nem jöttem rá idejében.
– Itt van a belépője? – villantotta rá a szemüvegét Geers. – A kompjúterépületbe.
Fleming bosszúsan kutatta át a zsebeit.
– Ebben nem találhat hibát. Teljesen szabályos.
És odanyújtotta a belépőt. Geers elvette, megnézte, azután lassan darabokra tépte.
– Mire jó ez?
– Ezt nem engedhetjük meg, Fleming. Soha többet. Most Fleming verte az íróasztalt.
– Akkor is itt maradok a táborban!
– Ott marad, ahol akar; de többé nem mehet a kompjúter közelébe. Nagyon sajnálom.
Geers sokkal jobban érezte magát Fleming eltávolítása után, és még jobban, amikor tudomást szerzett Androméda fölgyógyulásáról. Madeleine Dawnaytól és Huntertől megtudott mindent, amit csak lehetett az enzimről, azután közvetlen vonalán hívta a Whitehall! A reagálás olyan volt, amilyenre számított. Andromédáért küldetett, kifaggatta, és nagyon elégedettnek látszott.
Egy-két évvel ezelőtt Fleming leitta volna magát, de most még ehhez sem volt kedve. Ugyanaz a kényszer kötötte most a táborhoz, ami korábban a kompjúterhez; bár most már semmit sem tudott tenni, semmi része nem lehetett a munkában, ott maradt a bázison, magányosan és bizonytalankodva, sok időt töltve hosszú sétákkal, heverészéssel. Kemény, de nyugodt és szürke tél volt, mintha csak valami drámai eseményre várakozna az idő is.
Körülbelül egy héttel a baleset – vagy ahogy ő nevezte: büntetés – után éppen egy hosszú sétáról tért vissza a fenyérről, amikor megpillantott egy hatalmas és makulátlanul ragyogó autót Geers irodája előtt, és látta, amint egy szemüveges, szikár férfi éppen kiszáll belőle.
– Fleming doktor! – integetett neki üdvözlésül a szemüveges.
– Mit csinál itt?
– Remélem, nincs ellene kifogása – mondta Kaufmann. Fleming körülnézett, hogy van-e valaki a közelben.
– Tűnjön el – mondta.
– Kérem, Herr Doktor, csak ne zavartassa magát – mosolygott rá Kaufmann. – Teljesen hivatalosan vagyok itt. A. 1-es ügy még a Lloydsnál is. Nem kompromittálom magát.
– Nem kompromittálta Bridgert sem, igaz? – és Fleming a főkapura mutatott. – Ott a kijárat.
Kaufmann ismét elmosolyodott, és elővett egy szivart.
– Dohányzik?
– Néha – mondta Fleming –, ha ideges vagyok. De magától semmi sem kell. Próbálkozzon a következő háznál.
– Azt teszem – nevetett Kaufmann, és a fogai közé harapta a szivart. – Éppen azt teszem. Csak azért állítottam meg, Herr Doktor, hogy közöljem: nem fogom többé zaklatni. Vannak más eszközeim is, sokkal jobbak, sokkal becsületesebbek.
Ismét elmosolyodott, rágyújtott, és habozás nélkül besétált Geers hivatalának előcsarnokába.
Fleming átrohant a biztonsági szolgálat épületébe, de sem Quadring, sem Judy nem volt a helyén. Végül telefonon sikerült utolérnie Judyt, de mire a lány Geers irodájához ért, az igazgató már éppen körbekalauzolta Kaufmannt. A két férfi szemmel láthatólag a legszívélyesebb viszonyban volt, és Geers Kaufmann szivarját szívta.
– Üzletileg – mondta éppen Kaufmann – a gyártási folyamat lényegtelen. Nem vagyunk kíváncsiak; csak az eredmény számít, igaz?
– És mi itt eredményekkel foglalkozunk – mondta Geers a legszebb mosolyával, majd kezet nyújtott. – Auf Wiedersehen.
Judy nézte, ahogy Kaufmann kezet szorít vele, majd visszamegy a kocsijához. Amikor az igazgató visszaindult az irodájába, Judy megállította.
– Beszélhetnénk egy percre? Geers arcáról lefagyott a mosoly.
– Sok dolgom van.
– Ez fontos. Tudja, hogy ki ez az ember?
– Kaufmann a neve.
– Intel.
– Úgy van – nyúlt Geers a kilincs után.
– Kaufmann volt az, akinek Bridger doktor eladta… – kezdte Judy, de Geers közbevágott.
– Mindent tudok a Bridger-ügyről.
Miközben Geers beszélt, Judy hallotta a kigördülő autó zaját. Ettől valahogy nagyon sürgősnek érezte a dolgot: úgy érezte, hogy egyszerre kell mindent Geersre zúdítania.
– Az Intel volt az. Titkokat szereztek meg… Geers már a nyitott ajtóban állt.
– Tőlem nem fognak megszerezni titkokat – mondta gőgösen.
– De… – Judy kéretlenül követte Geerst, és meglátta, hogy az irodában Madeleine Dawnay várakozik nyugodtan. Zavarba jött, és valami bocsánatkérésfélét motyogott az idősebb asszonynak.
– Velem ne törődjön, kedvesem – mondta semlegesen Dawnay, és átment az iroda túlsó felébe. Geers leült az íróasztalához, és hivatalosan és visszautasítóan nézett Judyra.
– Kereskedelmi megállapodást fogunk kötni.
– Az Intellel? – A lány t hatalmába kerítette az ügy rémes abszurditása: egyszeriben megrohanta az elmúlt évek és hónapok összes lidércnyomása. Csak bámulta a fényezett íróasztal mögött ülő férfit, és alig talált szavakat. – Engem azért neveztek ki ide, mert nem bíztunk bennük. Bridger doktort azért üldöztük halálra, és ebben én is részt vettem, mert…
– Megváltozott a légkör.
Judy nézte a férfi önelégült, mesterkélt arckifejezését, és teljesen kijött a sodrából.
– A politikusok pedig élvezik az ilyen kedvező időjárást!
– Ebből elég – csettintett Geers.
Madeleine Dawnay csöndesen fölmordult a sarokban.
– A gyereknek igaza van, tudja, és mi, tudósok is borúlátók vagyunk ebben az ügyben időnként. Mi az elemektől függünk. Mi nem tudunk csalni.
– Én is tudós vagyok – mondta ingerülten Geers.
– Volt – bukott ki a szó Judyból, mielőtt megállíthatta volna. Robbanást várt, de Geers uralkodott magán. Fagyos modorban folytatta:
– Ehhez magának semmi köze. A kormánynak most világpiacra van szüksége. Amikor Androméda megégette a kezét, kidolgozott egy szintézist Dawnay professzorasszony laboratóriuma számára. Látta Androméda kezét?
– Láttam, megégve.
– Most nyoma sincs rajtuk az égésnek. Sebhely sincs, semmi. Egyik napról a másikra.
– És ezt adják el az Intelnek?
– Az Intel közvetítésével. Bárkinek, akinek szüksége van rá. Judy próbált rájönni, hogy mi az, ami itt nincs rendben, és végül megértette.
– Miért nem az Egészségügyi Világszervezeten keresztül?
– Nem az általános jótékonyság a célunk. A célunk a józan kereskedelmi egyensúly.
– Szóval magukat nem érdekli, hogy kivel szorítanak kezet?
– kérdezte Judy viszolyogva. Most már semmivel sem törődött, és Dawnay asszonyhoz fordult. – Maga is benne van ebben?
Madeleine Dawnay habozott.
– Az enzim még nincs eladható állapotban. Egy kifinomultabb képletre van szükségünk. André, a lány, most készíti az adatokat a kompjúter számára. – Már mindenki Andrénak hívta a lányt.
– Szóval az egész állomás az Intelnek dolgozik?
– Remélem, nem – mondta Madeleine Dawnay úgy, hogy abból arra lehetett következtetni, hogy ő is Judy pártján áll. Geers közbevágott.
– Nézze, Madeleine, ebből elég.
– Akkor ne vesztegesse az idejét – indult Judy az ajtóhoz.
– De ebben én nem veszek részt, és Fleming doktor sem.
– Fleming álláspontját már ismerjük – mondta gúnyosan Geers.
– És most már az én álláspontomat is ismeri – mondta Judy, és becsapta az ajtót maga mögött.
Az ösztöne azt súgta, hogy menjen rögtön Fleminghez, de nem mert megkockáztatni még egy visszautasítást, így aztán Madeleine Dawnay kereste föl Fleminget este, amikor az irodából a kompjúterépületbe tartott. Fleming a szállásán nézte a miniszterelnök tévébeszédét.
– Jöjjön be – mondta Fleming, és helyet csinált az asszonynak az ágy végében. Madeleine nézte a kéken villogó képernyőt, és megpróbált hinni a miniszterelnök bizalomgerjesztő, joviális, derűs és civilizált arcában és lassú, behízelgő hangjában. Fleming csak ült, és vele együtt figyelte a képernyőt.
– Viktória királynő derűs kora óta – mondta a testetlen arc a képernyőn – nem ért el az ország ilyen tisztán vezető szerepet az iparban, a technológiában és – mindenekelőtt – a biztonság területén, mint amilyenre most számíthatunk…
Madeleine figyelme elkalandozott.
– Nem akartam zavarni.
– Nem zavar – nézett Fleming fintorogva a televízióra. – Kapcsoljuk ki a vén hülyét.
Fölállt, kikapcsolta a készüléket, és italt kevert az asszonynak.
– Udvariassági vizitre jött? – kérdezte.
– Éppen a kompjúterépületbe tartottam, amikor megláttam, hogy világos az ablaka. Köszönöm – vette el a poharat.
– Túlórázott? – kérdezte Fleming.
Az asszony fölemelte a poharát, és a pohár fölött nézett Flemingre.
– Fleming doktor, én elég sok kíméletlen megjegyzést tettem magára a múltban.
– Nem maga az egyetlen.
– Az álláspontjáról.
– Tévedtem, nem igaz? A miniszterelnök is megmondta. Tévedtem, hát kitettek – mondta inkább keserűen, mint dühösen, és újabb italt töltött magának.
– Nem tudom – mondta Madeleine. – Kezdek kételkedni. – Fleming nem válaszolt, hát az asszony hozzátette: – Judy Adamson is kételkedni kezdett.
– Az nagy segítség lesz – fújt Fleming.
– Alaposan összekapott Geersszel ma délután. És meg kell mondanom, hogy nagyon elgondolkodtatott. – Ivott egy kortyot, lassan szopogatta, és a helyzetet fontolgatva, nyugodtan nézegette a poharát. – Elég ésszerűnek látszik, hogy használjuk ki, amit kaptunk, amit maga adott nekünk.
– Ezt ne keverje bele.
– És mégsem tudom. Van valami bomlasztó az ilyenfajta hatalomban. Már láthatja is a hatását az ittenieken meg a kormányon – bökött a televízió felé. – Teljesen normális, józan embereket száll meg az a tudat, hogy ez a hatalom egyedül az övék. Azt hiszem, ezt mindketten éreztük. És mégis, viszonylag ártalmatlannak látszik.
– Valóban?
Az asszony elmesélte az enzimügyet.
– Jótékony hatású. Egyszerűen regenerálja a sejteket. Mindenre alkalmazható, a bőrátültetéstől az öregedés elleni harcig. Ez lesz a legnagyobb orvosi felfedezés az antibiotikumok óta.
– Isten ajándéka a millióknak.
Amikor Madeleine említette az Intel ajánlatát, Fleming alig reagált.
– Hová vezet mindez? – kérdezte az asszony. Nem számított válaszra, de Fleming válaszolt.
– Egy évvel ezelőtt a gépnek még nem volt hatalma az épületén kívül, és ott is a mi ellenőrzésünk alatt állt – nyugodtan beszélt, mint aki egy régi igazságot idéz. – Ma már tőle függ az egész ország. Mi jön ezután? Hallotta, vagy nem? Továbbhaladunk; ismét vezető hatalom leszünk a világon, és ki lesz az igazi erő e mögött a trón mögött?
Ő is a televízióra mutatott, mint előbb az asszony, azután úgy látszott, hogy belefáradt a beszélgetésbe. A lemezjátszójához ment és bekapcsolta.
– Igazán a kezében tudta volna tartani? – Az asszony nem akarta abbahagyni a beszélgetést.
– A későbbi időkben már nem.
– Mit tudott volna tenni?
– Becsaptam volna, amennyire lehet – keresgélt Fleming a lemezei között. – Most már tud róla, mert a teremtménye beszámolt neki rólam. Hát eltávolított. "Tudja, hogy nem győzhet" – ezt mondta nekem a lány.
– Ezt mondta?
Fleming bólintott, és Madeleine Dawnay elgondolkodva nézett félig kiürült poharába.
– Nem tudom. Talán ez elkerülhetetlen. Talán ez a fejlődés útja.
– Nézze – Fleming letette a lemezt, és az asszonyhoz fordult. – El tudok képzelni egy kort, amikor megteremtünk egy magasabb rendű intelligenciát, akinek végül is be kell hódolnunk. És valószínűleg az is szervetlen lesz, mint ez. De azt mi teremtenénk magunknak, a saját javunkra, vagy legalábbis arra, amit jónak vélünk. Ezt a gépet nem a mi javunkra tervezték; vagy ha igen, akkor valami elromlott benne.
Madeleine kiitta a poharát. Volt abban valami, amit a férfi mondott. Több mint valami, olyan józan logika, aminek az utóbbi időben ő maga is hiányát érezte. Empirikus tudósként úgy vélte, hogy kell valamiféle módszernek lennie, amivel próbára tehetnék a kompjútert.
– Megmondhatja ezt valaki, magán kívül? – kérdezte.
– Abból a bandából senki – rázta a fejét Fleming.
– És én?
– Maga?
– Én hozzáférhetek a géphez.
Fleminget már nem érdekelte a lemez. Az arca fölragyogott, mintha az asszony szavai valami belső áramforrást kapcsoltak volna be benne.
– Igen. Miért is ne? Megpróbálhatunk egy kis kísérletet – kapta föl az asztalról a noteszt, amiben a visszájára fordított megnevezés volt. – Van valakije, aki ezt be tudná táplálni?
– André?
– Nem. Ő nem. Bármit is tesz, ne fogadja a bizalmába. Az asszonynak eszébe jutott a gépkezelő. Átvette a noteszt, és Fleming megmutatta, hogy melyik részt kell betáplálni.
– Ki vagyok borulva, ez az igazság – mondta az asszony, letette a poharát, és elment.
Az udvaron haladva hallotta, amint Fleming szobájában megszólal valami Schönbergnél is modernebb zenedarab; de már ott is volt a kompjúterépületben, és semmi mást nem hallott, csak a gép zümmögését. André meg a fiatal gépkezelő voltak az ellenőrző teremben. André még zárkózottabb volt a baleset óta. Sápadt kísértetként járta és ritkán hagyta el a kompjúterépületet. Nem próbált közeledni senkihez, és bár nem volt ellenséges a magatartása, teljesen magába zárkózott. Csekély érdeklődéssel regisztrálta Madeleine Dawnay érkezését.
– Hogy haladtok? – kérdezte az asszony.
– Az összes adatot betápláltuk – mondta André. – Rövidesen megkapod a képletet.
Madeleine odament a betáplálóegységnél ülő gépkezelőhöz. Fiatal fiú volt a gépkezelő, alig végezte el az egyetemet, és soha nem kérdezett semmit, csak tette, amire utasították.
– Betáplálná nekem ezt is? – adta oda neki a noteszt. A fiú a kapcsolótáblára tette, és kezdte betáplálni a számjegyeket.
– Mi az? – kérdezte André a hangra fölfigyelve.
– Valamit szeretnék kiszámíttatni – Madeleine távol tartotta a lányt, míg a kijelző panel lámpái nem kezdtek vadul villogni.
– Mit tápláltatok be? – kaparintotta meg és olvasta el a notesz tartalmát André. – Honnan szerezted ezt?
– Az az én dolgom – mondta az asszony.
– Miért nem maradsz ki ebből?
– Hagyjon minket magunkra, kérem – mondta Madeleine a gépkezelőnek. A fiú engedelmesen fölállt és kiment. André megvárta, amíg eltűnik.
– Nem akarom, hogy baj érjen – mondta azutánidé a hangjában nem együttérzés, inkább rejtett erő csöngött. – Miért nem tartod távol magad ettől?
– Hogy mersz így beszélni velem? – Az asszony erőtlennek és nevetségesnek érezte a saját hangját, de csak úgy tudott válaszolni, ahogy tőle tellett. – Hiszen én alkottalak, én teremtettelek.
– Te teremtettél? – nézett rá megvetően André, azután az ellenőrző panelhez ment, és kezét a végződésekhez emelte. A kijelző lámpák rögtön nyugodtabban villogtak, de azért villogtak mindaddig, amíg ott állt, erősen és magabiztosan, mint egy ifjú istennő. Egy perc elteltével eljött a géptől, és az asszonyra nézve megállt.
– Meglehetősen unjuk már ezt a kis tréfát – mondta nyugodtan, mint aki üzenetet közvetít. – Sem te, sem Fleming doktor, sem bárki más nem állhat közénk.
– Ha meg akarsz ijeszteni…
– Nem tudom, mibe fogtál most. De nem lehetek felelős érte – nézett át az asszonyon, mintegy a távoli űrbe, Androméda. A kiíró hangosan munkához látott, és Madeleine összerezzent a zajra. Követte Andrét a kiíróhoz, és mire odaért, az üzenetnek már vége is volt. André megvizsgálta, majd letépte és átadta Dawnaynak a papírt.
– Itt van az enzimképleted.
– Ennyi az egész? – kérdezte megkönnyebbülten Dawnay.
– Ez nem elég neked? – kérdezte André, és feszült, ellenséges arccal nézett a távozó asszony után.
Madeleine Dawnaynak akkoriban három asszisztense volt: egy idősebb férfi vegyész, meg két, az egyetemről frissen kikerült fiatal, egy fiú meg egy lány. Együtt készítették el az új képleten alapuló enzimet. A laboratóriumban sokat kellett bajlódniuk az új anyaggal, de ez nem zavarta őket, hiszen az enzim nem ártott a bőrüknek. Egy-két nap múlva azonban valamennyien a fáradtság és a sorvadás jeleit kezdték tapasztalni. Ennek látszólag semmi oka sem volt, tehát folytatták a munkát, de a harmadik este a lány összeesett, és másnap reggelre Madeleine Dawnay meg a férfi is kidőltek.
Hunter átköltöztette őket a betegszobába, ahová rövidesen követte őket a fiú is. Bármi volt is a betegség, gyorsan fejlődött; nem járt lázzal vagy gyulladással, az áldozatai egyszerűen sorvadni kezdtek. A sejtek elhaltak, az alapvető anyagcsere-folyamatok leálltak, és a négy beteg sorra legyöngült, és kómás állapotba került. Hunter kétségbeesetten fordult Geershez, aki teljes titoktartást rendelt el.
Fleming a negyedik napig semmiről sem tudott, amikor aztán Judy megszegte a titoktartást, és beszámolt neki. Fleming azonnal telefonált Reinhartnak, és megkérte, hogy utazzon oda Bouldershaw-ból, Judyt pedig rábeszélte, hogy szerezzen meg neki egy bizonyos papírt. Amikor végre megkapta, bezárkózott vele a szobájába, egész éjjel dolgozott, és reggel komoran, de elégedetten jött ki. De addigra az asszisztens lány már halott volt.
XI. AZ ELLENSZER
Éppen akkor takarták le a halott lány arcát, amikor Fleming a betegszobába lépett. A másik három némán, elkínzott és halottsápadt arccal feküdt az ágyában. A halott lány melletti ágyban fekvő Dawnay asszonyt épp hogy csak életben tudták tartani a vérátömlesztésekkel. Az arca márványfehér volt, mint valami régen halott harcos képmása az ősi sírboltban. Fleming csak bámulta az asszonyt, míg oda nem lépett mellé Hunter.
– Mit akar? – Hunterról a jómodornak még az álcája is lekopott. Meg sem próbált udvariasan viselkedni Fleminggel szemben.
– Az én bűnöm – mondta Fleming a párnán pihenő sápadt arcot nézve.
– Az alázatosság új vonás magában – nevetett keserűen Hunter.
– No jó, akkor nem az én bűnöm! – fordult hirtelen szembe Hunterral Fleming, és egy papírdarabot rántott elő a zsebéből. – Azért jöttem, hogy ezt odaadjam magának.
– Mi ez? – vette el gyanakodva a papírt Hunter.
– Az enzimképlete.
– Hogy a pokolba szerezte meg?
– Illegálisan – sóhajtott Fleming. – Ahogy egyébként mindent tennem kell.
– Ezt magamnál tartom, ha nincs ellene kifogása – mondta Hunter. Alaposabban megnézte a papírt. – De miért van áthúzva?
– Mert rossz – lapozta el Fleming a felső lapot, hogy megmutassa az alatta levőt. – Ez a helyes képlet. Jó lenne, ha gyorsan megcsináltatná.
– Ez a helyes képlet? – kérdezte értetlenül Hunter.
– Amit a gép adott Madeleine Dawnaynak, az a fordítottja volt annak, amit kért. A gép negatívra változtatta a pozitívot, hogy visszafizessen azért a kis tréfáért, amire én vettem rá Madeleine-t.
– Miféle tréfa?
– A gép antienzimet adott az enzim helyett. Sejtregeneráló szer helyett sejtromboló szert. Ami valószínűleg a bőrön át hat, és akik dolgoztak vele, azoknak beszívódott, a bőrébe. – Fleming fölemelte az asszony élettelenül pihenő kezét. – Semmit sem tud tenni, ha nem készítteti el a megfelelő enzimet a kellő időben. Ezért hoztam el magának a kijavított képletet.
– Valóban azt hiszi… – Hunter szkeptikusan nézte a papírt, miközben Fleming, aki még mindig fogta Madeleine kezét, megvetően nézett Hunterra.
– Szeretné megalapozni a hírnevét?
– Szeretném megmenteni az életüket – mondta Hunter.
– Akkor csináltassa meg az enzimet a helyes képlet alapján. Csak ez lehet az ellenszere a Madeleine Dawnay által előállított anyagnak, és így a visszájára kell fordítania ezt a most zajló folyamatot. Legalább próbálja meg. Ha nem teszi… – Fleming vállat vont, és az asszony elsorvadt kezét visszaeresztette a takaróra. – A gép hajlandó bárkinek a piszkos munkáját elvégezni, amíg neki is úgy tetszik.
– Ha ez a gép olyan átkozottul okos – morogta Hunter –, akkor miért követett el egy ekkora hibát?
– A gép nem tévedett. Legfeljebb abban, hogy nem a megfelelő személyt, nem a megfelelő személyeket kapta el. A gép engem akart elpusztítani, és azzal nem törődött, hogy közben hány embert kell leírnia. Ha életbe lép a kereskedelmi szerződésük az Intellel, elpusztulhatott volna a fél világ is!
Amikor Fleming elment, Hunter még mindig a képleten rágódott, de már látszott, hogy ki fogja próbálni.
Délután meghalt a férfi, de az enzim elkészült, és megkezdték az adagolását a két túlélőnek. Először nem történt semmi különös, de estére nyilvánvalóvá vált, hogy a sorvadási folyamat lelassult. Judy vacsora után kereste föl a betegszobát, azután a főkapuhoz indult, hogy fogadja Reinhartot, aki az esti vonattal jelezte az érkezését. A kompjúterterem mellett elhaladva az ösztöne azt súgta, hogy nézzen be. A teremben nem volt gépkezelő, csak André ült egyedül, maga elé bámulva az ellenőrző pultnál. A hónapok óta felgyülemlett gyűlölet és a hosszú évek dühe egyszerre kirobbant Judyból.
– Még egy halott – támadt Andréra. André vállat vont, és Judy alig állta meg, hogy meg ne üsse. – Dawnay professzorasszony az életéért küzd. Meg a fiú is.
– Akkor még van esélyük – mondta színtelenül André.
– Hála. Fleming doktornak. Ez nem magának köszönhető.
– Nem az én dolgom.
– Maga adta Dawnay professzorasszonynak a képletet.
– A gép adta.
– Együtt adták! André ismét vállat vont.
– Fleming doktor megtalálta az ellenszert. Fleming doktor intelligens, még megmentheti őket.
– De magát ez nem érdekli, ugye? – nézett Andréra lángoló szemmel Judy.
– Miért is érdekelne? – kérdezte André.
– Gyűlölöm magát – Judy torka kiszáradt, alig tudott beszélni. Szeretett volna fölkapni valami kemény tárgyat, hogy szétverje André koponyáját, de megszólalt a telefon, és Judynak a főkapuhoz kellett mennie, mert Reinhart megérkezett.
Judy távozása után André még hosszú időn át mozdulatlanul ült, az ellenőrző pultot bámulta, és könnyek – valódi, emberi könnyek – bukkantak elő a szeméből és peregtek le lassan az arcán.
Judy egyenesen Fleming szállására vezette Reinhartot.
– És Madeleine? – kérdezte a professzor. Fáradtnak és tanácstalannak látszott.
– Még él, hála istennek – mondta Fleming. – Talán még megmenthetjük mindkettőjüket.
Reinhart szemmel láthatólag megnyugodott, és már nem látszott annyira fáradtnak. Judy elvette a kabátját, leültette, és adott neki egy pohár italt. A lány most sokkal öregebbnek látta a professzort, mint valaha is, és sokkal meggyötörtebbnek. Reinhart most már Sir Ernest volt és a lovagi rang végképp öreggé tette. Judy megértette, hogy a professzor milyen távolinak érezheti a Madeleine Dawnayjal való ifjúkori barátság kezdetét, és szinte érezte, hogy Reinhart úgy kapaszkodik az asszony életébe, mintha a saját élete is életben maradásától függne. Reinhart elvette az italt, és a következő mondatra próbálta összpontosítani a figyelmét.
– Szóltatok már Geersnek?
– Mit tehetne Geers? – kérdezte Fleming. – Csak sajnálná, hogy nem én vagyok az áldozat. Legszívesebben kidobna a táborból, az országból, ha tehetné. A kezdet kezdetétől fogva mondogatom, hogy a masina rosszindulatú, de mindenki mégis úgy szereti. Még mit kell bebizonyítanom, míg sikerül végre meggyőznöm valakit?
– Nekem már semmit sem kell bizonyítanod, John – mondta fáradtan Reinhart.
– Ez is valami.
– Nekem sem – mondta Judy.
– Pompás, pompás. Akkor már hárman vagyunk az egész társaság ellen.
– Szerinted mit tehetnék? – kérdezte Reinhart.
– Nem tudom. Te vezetted ebben az országban egy nemzedéken át a fél tudományt, a jobbik felét. Valaki biztosan odafigyel rád.
– Talán Osborne?
– Amíg nem kell bepiszkítania a kezét. – Fleming egy pillanatra elgondolkozott. – El tudná intézni vajon, hogy újra a kompjúter közelébe engedjenek?
– Gondolkozz, John. Osborne felelősséggel tartozik a kormánynak.
– De le tudnád hozni ide?
– Megpróbálhatom. Mire gondolsz?
– Arról majd később – mondta Fleming. Reinhart elővette a zsebéből a kombinált vasúti és repülőmenetrendet.
– Ha holnap elutazom Londonba…
– Nem mehetnél ma este?
–. Sir Ernest fáradt – mondta Judy. Reinhart rámosolygott a lányra.
– Hagyja csak a Sir Ernestet a kerti ünnepélyekre. Ma éjjel repülök.
– De miért nem várhat a dolog néhány órát? – kérdezte Judy.
– Nem vagyok már fiatal, Miss Adamson, de még nem haldoklóm – állt föl Reinhart. – Adja át a legmelegebb üdvözletemet Madeleine-nek, ha…
– Úgy lesz – segítette föl Reinhart kabátját Fleming.
A professzor már menet közben gombolta be a kabátját. Azután az eszébe jutott valami.
– Egyébként, az üzenet leállt.
Judy előbb a professzorra, azután Flemingre nézett.
– Üzenet?
– Ami onnan jött – mutatott az égre Reinhart. – Az ismétlés több héttel ezelőtt leállt. Talán soha többé nem fogjuk ezt az üzenetet.
– Talán egy hosszú adás utolsó szakaszát kaptuk elmondta Fleming nyugodtan, a dolog jelentőségét mérlegelve.
– Ha nem lett volna akkora mázlink Bouldershaw-ban, talán sohasem hallottuk volna azt az üzenetet, és mindez meg sem történik.
– Érre már én is gondoltam – mondta Reinhart, és fáradt mosollyal elment.
Fleming föl-alá járkált a szobában, és próbálta átgondolni a hallottakat, Judy pedig várt. Hallották, amint Reinhart kocsija elhajtott, ekkor Fleming megállapodott Judy mellett, és átkarolta a lány vállát.
– Megteszek mindent, amit csak akarsz – mondta Judy.
– Ha haditörvényszék elé állítanak is.
– Jól van, jól van – mondta Fleming, és eleresztette a lányt.
– Bízhatsz bennem, John.
Fleming a lány szemébe nézett, Judy pedig a tekintetével próbálta meggyőzni a férfit.
– Igen – Fleming többé-kevésbé hitt neki. – Megmondom, mit kell tenned. Holnap reggel az első dolgod legyen, hogy titokban fölhívod Londont. Próbáld meg akkor hívni Osborne-t, amikor a prof éppen nála van, és mondd meg neki, hogy hozzon magával ide még egy látogatót.
– Kicsodát?
– Bárkit. A térdszalagrend lovagját, a Királyi Akadémia elnökét, valami nagyfejűt a minisztériumból. De az úriembert nem kell lehoznia, csak a ruháját.
– Fej nélkül? Fleming elvigyorodott.
– Kalap, diplomatatáska meg egy esernyő elég is lesz. Ja, és egy nagykabát. Közben te szerzel az úrnak egy belépőt. Rendben?
– Megpróbálom.
– Jó kislány – Fleming ismét átfogta a lány vállát, és megcsókolta. Judy örömmel adta át magát a férfinak, de aztán elhúzta a száját, hogy megkérdezze: "Mit akarsz csinálni?"
– Még nem tudom – mondta Fleming, még egyszer megcsókolta, majd eltolta magától a lányt. – Kikészültem, pokoli nap volt ez a mai. Jobb, ha most elmész, szeretnék egy kicsit aludni.
Rámosolygott a lányra, aki megszorította a kezét, és szinte táncolva, boldogan ment el.
Fleming álmosan levetkőzött, közben azonban egyre terveket, álmokat gyártott. Belezuhant az ágyba, és alighogy eloltotta a lámpát, már aludt is.
Reinhart és Judy távozása után a tábor elcsöndesedett. Az éjszaka sötét volt; felhőket hozott a szél északkeletről és velük hideget és a havazás leheletét, eltakarva a teliholdat. De a hold néha kibukkant a felhők mögül, és fényénél egy karcsú, sápadt alak mászott ki a kompjúterépület egyik hátsó ablakán, és haladt át kísértetként a táboron. Egyetlen őr sem látta, de ha látták volna is, csak azt állapíthatták volna meg, hogy André lopakodik a lakóépületek között Fleming szállása felé mozdulatlan arccal, kezében két köteg szigetelt vezetékkel.
Az ablakon át némi fény szűrődött be Fleming szobájába, mert lefekvés előtt a férfi félrehúzta a függönyt. Fleming nem ébredt föl, amikor André halkan kinyitotta az ajtót, és besurrant. A lány mezítláb volt, a kezén vastag gumikesztyű, és nagyon óvatosan viselkedett. Látva, hogy a férfi alszik, André letérdelt az ágy mellé, a feltekert két vezeték egy-egy végét bedugta az egyik fali konnektorba, szorosan fogta a vezetékeket, és beléjük engedte az áramot. Eltartotta magától a tekercs másik végét, a két vezetéket külön-külön két keze hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a szigetelt résznél, és a kiálló, csupasz végeket előrenyújtva fölállt, majd a csupasz végződéseket lassan Fleminghez közelítette. A férfinak igen kevés esélye volt az életben maradásra, mert a lány arra számított, hogy képes lesz annyi ideig a férfi testén tartani a vezetékeket – bennük a teljes feszültséggel –, míg Fleming szíve megáll. A lány zajtalanul közelítette a vezetékeket Fleming szemei felé. Semmi ok nem volt rá, hogy Fleming fölébredjen; hirtelen mégis fölébredt. Csupán egy elmosódott alakot látott az ágya fölé hajolni, és inkább ösztönösen, mint tudatosan, a takaró alatt teljes erőből belerúgott.
A rúgás a lány rekeszizmát érte, és André fuldokló hörgéssel zuhant a hátára. Fleming kitapogatta és meggyújtotta az olvasólámpáját. A fény egy pillanatra elvakította; megzavarodva és lihegve ült föl, miközben a lány igyekezett föltérdelni, még mindig a kezében a vezetékekkel; azután amikor Fleming megértette, hogy mi történik, kiugrott az ágyból, kirántotta a konnektorból a vezetékek végét, és odadobta a lánynak. Ekkor André már igyekezett kijutni a szobából.
– Nem, nem mész el! – ugrott az ajtóhoz Fleming. André, kezét a háta mögött tartva, az asztal felé hátrált, ahol Fleming vacsorájának a maradványai voltak. Egy pillanatig úgy látszott, hogy megadja magát; azután hirtelen a férfira vetette magát, jobb kezében az asztalról fölkapott kenyérvágó késsel.
– Bestia! – Fleming elkapta a csuklóját, kicsavarta a kezéből a kést, és a földre lökte Andrét.
A lány lihegve vonaglott a padlón, fájó csuklóját tapogatta, és nem annyira dühödten, mint inkább kétségbeesetten nézett föl a férfira. Fleming lehajolt a késért, de közben le nem vette róla a tekintetét.
– Jól van, öljön meg – a lány tekintetében, hangjában félelem remegett. – Abból sem lesz semmi haszna.
– Valóban? – Fleming hangja is remegett, és ő is erősen zihált.
– Csupán egy kicsikét késleltetné a dolgokat, semmi több. – André feszülten figyelte, amint Fleming kihúzott egy fiókot, és eltette a kést. Ez fölbátorította és fölült.
– Miért akar eltávolítani az útból? – kérdezte Fleming.
– Ez a következő lépés. Én figyelmeztettem.
– Köszönöm – Fleming begombolta a pizsamáját, belebújt a papucsába, és próbált megnyugodni.
– Minden cselekedete előre látható – a lány ismét nyugodt és fegyelmezett volt. – Semmi olyasmit nem tud kigondolni, amit ne tudnánk kivédeni.
– És mi a következő lépés?
– Ha el akar menni, most menjen, és ne avatkozzon bele…
Fleming közbevágott:
– Álljon föl! – Megvárta, amíg föláll, majd egy székre mutatott. – Üljön le.
A lány csodálkozva pillantott rá, és leült. Fleming odament hozzá.
– Miért teszi mindig csak azt, amit a gép parancsol?
– Maguk olyan gyerekesek – mondta a lány. – Azt hiszik, hogy a gép meg én úr és rabszolga vagyunk, pedig valójában, mindketten rabszolgák vagyunk. Csupán olyan tartályok vagyunk, amit maguk készítettek, és amelyeknek a tartalmát úgysem értik meg.
– És maga érti? – kérdezte Fleming.
– Látom a különbséget a mi intelligenciánk és a maguké között. Látom, hogy a miénk át fogja venni a hatalmat, a maguké pedig elpusztul. Maguk azt hiszik, hogy maguk a teremtés koronái, az utolsó szó… – André itt megállt, és fájó csuklóját kezdte masszírozni.
– Én nem hiszem azt – mondta Fleming. – Megsebesítettem?
– Nem nagyon. Maga értelmesebb a legtöbbnél; de mégsem eléggé, maga is el fog tűnni, mint a dinosaurusok. Akik valaha a világ urai voltak.
– És maga?
A lány elmosolyodott. Fleming most látta őt először mosolyogni.
– Én vagyok a hiányzó láncszem.
– És ha elpusztítjuk?
– Majd csinálnak egy másikat.
– És ha a gépet is elpusztítjuk?
– Csinálnak egy másikat.
– És ha elpusztítjuk mindkettőjüket és az üzenetet és minden az üzenettel kapcsolatos munkánkat úgy, hogy semmi se maradjon? Az üzenetnek vége, tud róla? – A lány megrázta a fejét. A férfi igazolva látta mindazt, amitől tartott, és ugyanakkor hirtelen rádöbbent, hogy mindezt hogyan akadályozhatja meg. – A barátai ott fönt belefáradtak a velünk való beszélgetésbe. Most már egyedül van, egyedül a kompjúterrel. Mi lesz, ha elpusztítjuk mindkettőjüket?
– Távol tartanak a Földtől egy magasabb intelligenciát. Egy kis időre.
– Akkor ezt kell tennünk.
A lány komolyan nézett a férfira.
– Nem képesek rá.
– De megpróbálhatjuk.
A lány ismét megrázta a fejét, lassan, szinte sajnálkozva.
– Menjen el innen. Élje az életét, amíg teheti. Semmi mást nem tehet.
– Hacsak maga nem segít nekem. – A férfi olyan állhatatosan nézett a lány szemébe, mint akkor, a kompjúterépületben. – Hiszen maga nem gondolkodó gép, magát a mi képünkre teremtették.
– Nem!
– Magának vannak érzékei, érzelmei. Maga háromnegyed részben ember, akit valamiféle kényszer köt egy géphez, ami
– el akar minket pusztítani. Csupán föl kell cserélnie az álláspontokat ahhoz, hogy megmentsen minket, és fölszabadítsa önmagát. – Fleming átfogta a lány vállát, de a lány lerázta magáról a kezét.
– Miért tenném ezt?
– Mert ezt akarja tenni, hiszen háromnegyed részben… A lány fölállt és eltávolodott a férfitól.
– A háromnegyed részem véletlen. Nem gondolja, hogy éppen eleget szenvedek is miatta? Nem gondolja, hogy már azért is büntetés jár, mert meghallgatom magát?
– Ma éjjel is meg fogja magát büntetni?
– Ha maga elmegy, akkor nem. – A lány habozva indult kifelé, mintha várná, hogy a férfi megállítsa, de Fleming hagyta menni. – Azért küldött, hogy öljem meg magát.
André nagyon sápadt és nagyon szép volt a sötét ajtónyílásban, és szenvtelenül, hidegen beszélt. Fleming komoran nézte.
– A parti még nincs lejátszva – mondta.
Judy a thornessi vasútállomás kis kávézójában hagyta Fleminget, míg ő kiment az aberdeeni vonat elé. Csupán egy nap telt el: Reinhart gyorsan cselekedett. Fleming bement a számukra rezervált kis különszobába, és várt. A szomorú és barátságtalan kis szobát egy nagy, rusztikus asztal és a hozzá tartozó székek uralták, hámló és rosszul mázolt faburkolatát kifakult kóla- és ásványvízreklámok tarkították. Fleming a zsebében hozott üvegből ivott. Hallotta, ahogy odakint fölnyög a szél, azután földübörög dél felől a dízel. A vonat zajosan fújtatva megállt az állomáson, majd néhány perc múlva kürtjével felelt a sípszónak, és kihúzott az állomásról, csöndet hagyva ismét maga után, amiből újra fölhangzott a szél nyögése, majd a lépések zaja a kávézó előtt.
Judy bevezette a szobába Reinhartot és Osborne-t. Mind a hárman nehéz, meleg ruhákat viseltek, és Osborne egy kis bőröndöt is hozott.
– Azt hiszem, hóvihar lesz – mondta, és letette a bőröndöt. Nagyon szerencsétlennek és tehetetlennek látszott. – Itt beszélhetünk?
– A szoba a miénk – mondta Judy. – Megbeszéltem.
– És az ügyeletes? – kérdezte Reinhart.
– Vele is megbeszéltem. Tudja, hogy mit kell tennie, és hallgatni fog.
Reinhart Fleminghez fordult.
– Hogy van Madeleine Dawnay?
– Megússza. A fiú is. Az enzim kedvezően hat.
– Hála istennek – gombolta ki, a kabátját Reinhart. Nem látszott törődöttnek az utazástól; inkább úgy tetszett, hogy szinte fölfrissült az aktivitástól. Osborne látszott a legszerencsétlenebbnek közülük.
– Mit akar tenni a kompjúterrel? – kérdezte Flemingtől.
– Megpróbálom kihúzni a dugót, vagy…
– Vagy mi történik?
– Azt szeretnénk kisütni. A gép vagy szándékosan rosszindulatú, vagy dühös. Vagy úgy tervezték, hogy azt tegye, amit tesz, vagy valami elromlott benne. Én az első változatban hiszek; mindig is abban hittem.
– De nem tudta bizonyítani.
– És Madeleine Dawnay esete?
– Valami kézzelfoghatóbbra volna szükségünk.
– Osborne elmegy a miniszterhez – szólt közbe Reinhart. – Ha kell, elmegy akár a miniszterelnökhöz is. Igaz?
– Ha van bizonyítékom – mondta Osborne.
– Adok bizonyítékot! Tegnap éjjel ismét kísérletet tett, hogy meggyilkoljon.
– Hogyan?
Fleming elmesélte.
– Végül sikerült kiszednem a lányból az igazságot. Egyszer maguknak is meg kellene próbálniuk, akkor hinnének nekem.
– Valami tudományosabb dolog kellene.
– Akkor hagyjanak néhány órára kettesben a géppel – nézett Fleming Judyra. – Hozott nekem belépőt?
Judy három belépőt vett elő, és kiosztotta őket. Fleming elolvasta a magáét, és elvigyorodott.
– Szóval minisztériumi tisztviselő vagyok? Azt szeretném én látni!
– Hamis esküt tettem ezért a papírért – mondta kedvetlenül Osborne. – És csak arra jogosítja magát, hogy nézze meg a gépet. Semmi akció.
Fleming elkomorodott.
– Meg akarja kötni a kezemet?
– Föl tudja fogni, hogy micsoda kockázatot vállalok? – kérdezte Osborne.
– Kockázat! Lett volna csak az én helyemben tegnap éjjel.
– Nem bánnám, legalább biztosabb lehetnék a dolgomban. Ez az ország, fiatalember, attól a géptől függ…
– Amit én csináltam.
– Az a gép potenciálisan többet jelent nekünk, mint a gőzgép, az atomenergia, vagy bármi más.
– Annál fontosabb, hogy… – kezdte Fleming.
– Tudom! Ne prédikáljon nekem. Azt hiszi, itt lennék egyáltalán, ha nem tartanám fontosnak és nem becsülném sokra a maga véleményét? De módszer és módszer között különbség van.
– Tud egy jobb módszert?
– A gép ellenőrzésére nem. De legföljebb addig lehet elmenni! Egy ember az én helyzetemben…
– Miféle helyzet? – kérdezte Fleming. – Maga a legnemesebb római talán?
Osborne sóhajtott.
– Ott a belépője, mit akar még?
– Megkaptad, amit kértél, John – mondta Reinhart. Fleming az asztalra tette a bőröndöt. Kinyitotta, puha, fekete felöltőt, széles karimájú kalapot és diplomatatáskát vett ki belőle. Átöltözött, hogy eljátszhassa a szerepét. A holmi megfelelőnek látszott egy sötét éjszakára, de nem állt túl jól Flemingnek.
– Inkább látszol madárijesztőnek, mint minisztériumi tisztviselőnek – mosolygott Reinhart.
Judy megpróbálta visszafojtani a nevetését.
– Nem fogják nagyon megnézni, ha velem jön – mondta.
– Ugye tudja, hogy ezért főbe lőhetik? – kérdezte kedvesen Fleming.
– Csak ha rajtakapnak minket.
Osborne nem élvezte a tréfálkozást; a többiek talán ezzel próbálták palástolni idegességüket, de Osborne maga is elég ideges volt.
– Essünk túl rajta, jó? – húzta föl télikabátja ujját, hogy megnézhesse az óráját.
– Várnunk kell, míg besötétedik, és a nappali őrséget leváltják – mondta Judy.
Fleming a zsebében kotorászott, és előhúzta az üveget.
– Ne igyunk egyet az útra?
Mire a táborhoz értek, keményen havazott. Az északi szél dühösen, csípősen vágta az arcukba a megfagyott pelyheket. A kompjúterépület előtt álló két őr fölhajtotta a nagykabátja gallérját, pedig a bejárati tornác szélvédett helyén álltak. A feketébe forduló fehérségen át lesték a közeledő négy alakot.
Judy előrement, és bemutatta a belépőket, a többi három lemaradt.
– Jó estét. A minisztériumi vendégek.
– Hölgyem – az őrvezetői stráfokat viselő őr tisztelgett, és megnézte a belépőket.
– Rendben van – mondta, és visszaadta a belépőket.
– Van bent valaki? – kérdezte Judy.
– Csak az ügyeletes gépkezelő.
– Csak pár percre megyünk be – mondta Reinhart, aki közben közelebb jött.
Az őrök kinyitották a kaput, és utat engedtek, Judy pedig belépett. Őt követte Reinhart és Osborne, kettőjük között Fleminggel.
– És a lány? – kérdezte Reinhart, amikor már bent jártak a folyosón.
– Nincs szolgálatban ma éjjel – mondta Judy. – Erre vigyáztunk.
Hosszú folyosó volt, két derékszögű fordulóval, és a kompjúterterem bejárata a legvégén volt, távol a bejárattól. Judy kinyitotta az ajtót. Amikor beléptek, minden lámpa égett, de a teremben csupán egy fiatalember olvasott a vezérlőpultnál. Amint meglátta az érkezőket, fölállt.
– Jó estét – mondta Judy. – Minden rendben volt?
Az a nagyon fiatal asszisztens volt az ügyeletes. Látszott, hogy élvezi a helyzetet.
– Visszaadom a belépőket – mondta Judy, és visszaadta Reinhartnak és Osborne-nak a belépőt, Flemingét pedig odaadta a gépkezelőnek. Fleming levette és a fiú fejébe nyomta a kalapját.
– Olyan vagy, mint a nagymenők.
– Nincs időnk tréfálkozni – leste Osborne nyugtalanul az ajtót, miközben az ügyeletes fölvette Fleming kabátját, és átvette a diplomatatáskát. Még fölhajtott gallérral sem hasonlított Flemingre, de Judy biztosította őket, hogy ilyen sötét éjszakán úgyis rosszul látni, és ha az ő kíséretében mennek ki, az őrök legfeljebb megszámolják, hogy mindenki megvan-e.
Mihelyt a fiú elkészült, Osborne kinyitotta az ajtót.
– Mindannyiunk sorsa attól függ, hogy maga helyesen cselekedjék – mondta Flemingnek. – Itt az ellenőrző teszt?
Fleming elővette az ismerős noteszt, és várta, hogy menjenek.
– Jövök vissza – mondta Judy. – Mihelyt a többiek túljutottak az őrségen.
Fleming meglepődött.
– Szó sincs róla.
– Sajnálom – mondta Osborne. – Ez az egyik feltétel.
– Nincs szükségem senkire!
– Ne bolondozz, John – mondta Reinhart, és kimentek. Fleming odament az ellenőrző egységhez és szemügyre vette. Nevetett idegességében. Azután leült a betáplálóegységhez, és dolgozni kezdett. Sorban betáplálta a noteszében levő számokat. Már majdnem készen volt, mire Judy visszajött.
– Mit csinálsz? – kérdezte a lány. Ő is ideges volt, annak ellenére, hogy sikerült kicsempésznie az ügyeletest.
– Meghülyítem – ütötte le Fleming az utolsó számokat. – Kezdetnek a régi jó megnevezés, a képlettrükk is megteszi.
Néhány percbe telt, míg a gép reagálni kezdett, de akkor aztán vadul villogtak a lámpák. Várták, hogy a kiíró kattogni kezdjen, de ehelyett lépések kopogása hallatszott a folyosón. Judy bénultan állt, míg Fleming a karjánál fogva be nem húzta a szomszédos sötét laboratóriumba, melynek félig nyitott ajtaján ők kiláttak, de őket nem láthatták. A lépések az ellenőrző terem túlsó végén levő ajtónál álltak meg. Látták, hogy a dupla ajtó kilincse megmozdul, majd kinyílt az ajtó, és André lépett be a folyosóról.
Judy halkan fölszisszent, de a kompjúter zümmögése elnyomta a zajt, Fleming pedig figyelmeztetően megszorította a lány karját. Látták, hogy André becsukja az ajtót, és lassan az ellenőrző egység felé halad. Szemmel láthatóan meglepte a lámpák villogása meg a gép hangos zümmögése, és néhány lépésnyire a kijelző paneltől megállt. Ócska, szürke anorákot viselt, de a lámpák villogó fényében különösen szépnek és rendíthetetlennek látszott. Az arcán azonban feszültség látszott, és ahogy idegessége fokozódott, meg-megrándultak az arcizmai. Lassan és kényszeredetten előrelépett, a panel felé, majd ismét megállt, mintha valami erőszakos reakció előjelét erezné – mintha fölismerné a jeleket, és mégis vonzaná a gép.
Az arca verejtékben úszott. Még egy lépést tett, majd lassan emelni kezdte a kezét a végződések felé. Judy minden gyűlölete ellenére is úgy érezte, hogy közbe kellene lépnie, de Fleming visszafogta. A lány a szemük láttára emelte föl lassan és félősen a kezét, és ragadta meg a fémlemezeket.
Judyval egyszerre sikoltottak föl. Fleming befogta Judy száját, de André sikoltozása folytatódott, majd nyöszörgésre váltott, amikor a feszültség mutatója visszaesett, de csak azért, hogy a feszültség növekedésével újra erősödjön.
– Az isten szerelmére – nyögte Judy, a száján Fleming kezével. Megpróbált kiszabadulni, de Fleming erősen tartotta mindaddig, míg André sikoltozása el nem halt, és a gép, megérezve bizonyára, hogy a lány már nem reagál, el nem eresztette a testet, ami élettelenül zuhant a földre. Judy kitépte magát Fleming szorításából és odarohant, de most André nem nyöszörgőit, nem mozdult. Nem adta az élet semmi jelét. A szeme üveges volt, a szája érzéketlenül nyitva.
– Azt hiszem, meghalt – mondta Judy.
– Mire számítottál? – ment oda Fleming is. – Láttad, hogy mekkora volt a feszültség. És mindez azért, mert nem ölt meg engem, mert én dobtam ki őt. Szegény ördög.
Nézte a szürke, piszkos anorákba burkolt, élettelen testet, és a tekintete megkeményedett.
– Legközelebb majd valami tartósabbat csinál a gép. Olyasmit, amivel nem tudunk elbánni.
– Hacsak nem jössz rá, hogy mi romlott el benne – vette föl és nyújtotta Flemingnek Judy a noteszt.
Fleming elvette a noteszt, és rögtön el is dobta.
– Már késő! Nincs ennek a gépnek semmi baja mutatott André élettelen testére. – Csak erre a válaszra volt szükségem. Mert holnap a gép újabb áldozatot követel majd, és holnapután megint újabbat…
Határozottan az ajtó melletti riasztó- és biztosítóaljazatokhoz ment, két kézzel megragadta a vezetékeket, és húzni kezdte őket. A vezetékek meglazultak, de nem szakadtak el, hát Fleming a lábával megtámaszkodott a falon, és úgy húzta tovább a vezetékeket.
– Mit csinálsz?
– Végzek vele. Ez az a perc, talán az utolsó perc. – Tovább rángatta a vezetékeket, majd föladta a küzdelmet, és a falon függő tűzoltó szekercéért nyúlt. Judy odarohant hozzá.
– Ne! – ragadta meg Fleming karját, de a férfi lerázta, és ugyanazzal a lendülettel lecsapott a szekercével a vezetékekre, szétvágta őket, majd körülnézett a teremben. A kijelzőpult lámpái még mindig vadul villogtak, hát Fleming odament és szétverte őket a szekercével.
– Megőrültél? – rohant utána Judy, és megragadva a szekerce nyelét, próbálta kicsavarni a férfi kezéből a szerszámot. Fleming nem engedett.
– Hagyd békén! Mondtam, hogy ne avatkozz bele!
Judy nézte a férfit, és rájött, hogy nem ismeri: Fleming arca verejtékben úszott, mint korábban André arca, düh és elszántság tükröződött rajta. Judy csak most értette meg, hogy Fleming egész idő alatt erre készült.
– Mindig is ezt akartad tenni.
– Ha egyszer szükség van rá.
Fleming csak állt, kezében a szekercével, és gondolkodva nézett körül. Judy tudta, hogy ki kellene jutnia a teremből, de Fleming megelőzte: elállta előtte az ajtót, az arca feszült volt, és a szája sarkában valami keserű vigyor bujkált. A lány már-már azt hitte, hogy Fleming valóban megőrült. A kezét nyújtotta a szekercéért, és úgy beszélt hozzá, ahogyan gyerekekhez szokás.
– Szépen add ide nekem, John! – A férfi fölnevetett, és Judy összerezzent, – Megígérted.
– Semmit sem, ígértem – Fleming keményen fogta a szekercét, a másik kezével pedig bezárta maga mögött az ajtót.
– Kiáltani fogok – mondta Judy.
– Próbáld meg – tette zsebre a kulcsot Fleming. – Senki sem fogja hallani.
Félretolta a lányt, és átment a memóriaegységekhez. Kinyitotta az első oszlop ajtaját, és odacsapott a szekercével. A vákuum kis robbanással pattant szét.
– John! – Judy ismét megpróbálta megállítani a következő egységre baltát emelő Fleminget. Újabb kis robbanás következett.
– Tudom, hogy mit teszek – mondta Fleming, immár a következő egységnél. Újabb robbanás. – Azt hiszed, lesz még egy ilyen alkalom? Akarsz kimenni, hogy összekiabálj mindenkit? Ha valóban úgy gondolod, hogy rosszat teszek, csak menj.
Fleming most nyugodtan és józanul nézett a lányra, és a zsebébe nyúlt a kulcsért.
– Hozd a nyakamra a biztonsági csapatot: mindig is szeretted az ilyesmit. De arra még nem gondoltál, hogy talán éppen a leghelyesebbet teszem? Osborne is ezt akarta, vagy nem? Hogy tegyem azt, ami a leghelyesebb.
Odanyújtotta neki a kulcsot, de az képtelen volt elfogadni, Fleming hosszan tartotta a kulcsot, azután visszatette a zsebébe, és hozzálátott a többi memóriaegység szétrombolásához.
– Meghallják az őrök – mondta Judy. Megértve, hogy a férfi nem őrült, most már úgy érezte, hogy az ügyük közös. Állt az ajtónál és őrködött, miközben a férfi sorra vette a berendezéseket, törte, zúzta, pusztította a bonyolult műszereket és a sok millió elektronikus sejtet, míg csupán szétvert hulladékok borították a padlót, az állványokat, meg a betört üvegű fülkék padlóját. Nehezen viselte el a látványt, de azért a törés-zúzás zaján át is egyre fülelt, nem hall-e bármiféle zajt a folyosóról.
Senki sem zavarta meg őket. Az épület védett központjából nem látható és nem hallható hóvihar odakint elvégezte a maga pusztítását, és elrejtette az övékét. Fleming eleinte módszeresen dolgozott, de később, ahogy fáradni kezdett, egyre gyorsabban és gyorsabban, mert a munka hatalmas volt, míg végül kétségbeesetten zihálva csapkodott, és szinte elvakította a homlokáról csöpögő verejték. Mindent elpusztított köröskörül, majd visszatért az ellenőrző egységhez és azt is szétverte.
– Nesze neked, te állat! – ordított a gépre. – Nesze, nesze! – A földre eresztette a szekerce fejét, és a nyelére támaszkodva állt meg pihenni.
– Most mi lesz? – kérdezte Judy.
– Megpróbálják majd újra fölépíteni, de nem tudják, hogy kell.
– Ott van nekik az üzenet.
– Az üzenet leállt.
– Akkor ott az eredeti felvétel.
– Azt nem szerzik meg. Sem azt, sem a megfejtett kódot vagy bármi mást, mert mindez itt van bent – Fleming az ellenőrző pult mögötti tömör vasajtóra mutatott, és szekercéjével nekiesett a sarokvasaknak. Egymás után mérte rájuk a csapásokat, de azok nem engedtek. Judy rémülten hallgatta, ahogy a fém hangos csattanással csapott a fémre, zajával az egész épületet betöltve, de senki sem hallotta. Hosszas próbálkozás után Fleming föladta a küzdelmet, és ismét a szekercére támaszkodva pihent. Most hogy a kompjúter sem működött, a teremben teljes volt a csönd, és ez jól illett a terem közepén fekvő élettelen testhez.
– Kulcsot kell szereznünk – mondta Fleming. – Hol van ennek a szobának a kulcsa?
– Quadring őrnagy szolgálati szobájában.
– De ott…
Judy igazolta Fleming félelmét.
– Mindig őrség van. És a kulcsot őrzik.
– Kell lennie egy másik kulcsnak is.
– Nem. Csak az az egy van.
Judy megpróbált valami más lehetőséget találni, de nem volt. Tudomása szerint senkinek, még Geersnek sem volt kulcsa a szobához. Fleming eleinte nem hitt neki, de amikor végre hinnie kellett, valósággal megvadult. Elkeseredett dühvel verte az ajtót, míg végül már alig állt a lábán, és ekkor az egykori ellenőrző pult melletti szék roncsaira ereszkedve hosszan gondolkodott, próbált valamiféle megoldást találni.
– Ezt miért nem mondtad meg nekem? – kérdezte végül.
– Nem kérdezted. – Judy reszketett kétségbeesésében, és csak nagy erőfeszítéssel tudott uralkodni magán. – Sohasem kérdezted. Miért nem kérdeztél meg engem?
– Ha megkérdezlek, megakadályoztad volna, hogy ezt tegyem.
Judy megpróbálta leküzdeni a reszketését, és próbált józanul beszélni.
– Próbáljunk valamit kitalálni. Reggelre biztosan találok valami megoldást.
– Az már késő – rázta a fejét Fleming, és a lába mellett fekvő, élettelen testet nézte. – Minden cselekedetünk előre látható, ezt mondta. "Semmi olyasmit nem tudnak kitalálni, amit ne tudnánk kivédeni." Nem nyerhetjük meg a játszmát.
– Megszerezzük azt a kulcsot Osborne segítségével, vagy majd kitalálunk valamit – mondta Judy. – De most tűnjünk el innen.
Megkereste a fiatal gépkezelő kabátját és sálját, fölöltöztette Fleminget, és kivezette az épületből.
XII. A MEGSEMMISÜLÉS
Már nagyon késő volt, amikor visszaértek a kávézóba. A viharos szél valóságos hótorlaszt hordott az északi fal mellé, a kis hátsó szobában pedig Reinhart és Osborne a kabátjukba burkolózva, figyelmetlenül és rosszkedvűen sakkoztak.
Fleming nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy elmesélje a történteket. Judy mesélte el, miközben Fleming elerőtlenedve ült az egyik kemény széken, Reinhart kérdezgetett, Osborne pedig panaszos és hosszú beszédet tartott, tele kétségbeeséssel és szemrehányással.
– Hogy mertek ebbe beugratni? – Osborne kezdte elveszíteni finom modorának utolsó maradványait is. Minden diplomáciai képzettsége ellenére kibírhatatlanul kétségbeesett volt. – Csak annak a reményében mentem bele ebbe a dologba, hogy valami bizonyítékot nyújthatunk majd a miniszternek. De ez az eset végzetes lesz a miniszter pályafutására nézve, meg az enyémre is.
– Meg az enyémre – sóhajtott Reinhart. – Bár úgy érzem, nem is bánnám a karrieremet, ha a gép el lenne pusztítva.
– De nincs elpusztítva – állapította meg Osborne. – Ez a szerencsétlen még arra is képtelen volt. Ha az eredeti üzenet sértetlen, a gépet bármikor újjáépíthetik.
– Az én bűnöm minden – mondta Fleming. – Nyugodtan vádolhatnak engem. Én elviszem a balhét.
Osborne megvetően fölnyerített.
– Attól mi nem ússzuk meg a börtönt.
– Magát csak ez izgatja? És az újjáépített gép, az új teremtmény, meg a gép szorítása, amiből soha nem szabadulhatunk?
– Nem tudnánk mégis csinálni valamit? – kérdezte Judy. A reménykedés utolsó szikrájával néztek mindannyian Reinhartra. Reinhart lépésről lépésre végigment velük a dolgon, mintha egy számítást ellenőrizne, de az eredmény nulla volt. Semmi reményük nem volt, hogy napkelte előtt megszerezzék a kulcsot, addigra pedig Geers tudni fog mindent, és az egész biztonsági gépezet beindul. Most már senki sem kételkedett Fleming elméletének az igazában, csak az volt a baj, hogy a gyakorlatban elhibázták a dolgot.
– Osborne csak egyet tehet – mondta Reinhart. – Visszautazik az első vonattal Londonba, és amikor kiderül a dolog, nagyon fog csodálkozni.
– És hol voltam közben? – kérdezte Osborne.
– Idejött, rövid látogatást tett a gépnél, azután visszautazott. A többi már a távozása után történt. És ez igaz is. Semmit sem kell tudnia róla.
– És a "tisztviselő", aki velem jött?
– Az magával együtt elutazott.
– És ki volt az a tisztviselő?
– Bárki, akiben megbízhat. Kényszerítsen vagy vesztegessen meg valakit, hogy azt mondja, hogy magával jött Londonból, és vissza is utazott magával. Tisztáznia kell, magát, és meg kell őriznie a befolyását. Mindannyiunknak tisztára kell mosnunk magunkat, amennyire lehetséges. A gépet újra föl fogják építeni, ahogy John mondta, és legalább egynek kell lenni közülünk, akinek a szavára még akkor is adnak.
– És ki pusztította el a gépet? – kérdezte Fleming. A professzor elégedetten elmosolyodott.
– A lány. Feltehetően megzavarodott és a gép ellen fordult, és vagy a pusztítás közben kapott áramütést, vagy pedig a büntetés késleltetett sokkja meg a büntetés által kiváltott dühroham végzett vele. Vagy amit akarnak. A lány mindenképpen halott, és semmit sem tagadhat már.
– Biztos benne, hogy meghalt? – kérdezte Osborne Flemingtől.
– Szeretné látni a testet?
– Miért nem tőlem kérdezi? – kérdezte Judy keserűen. – Mind az én szemem láttára haltak meg.
– Jól van – állt föl és fordult Reinharthoz Fleming. – És Judy meg én mit csináltunk?
A professzor kapásból válaszolt.
– Te nem voltál ott. Csupán annyit tudhat bárki, hogy Miss Adamsont mi otthagytuk a gépkezelővel. Ők pedig együtt jöttek ki. Minden azután történt.
– Nem fogják elhinni – mondta Osborne. – Véget nem érő nyomozás lesz.
– Ez a legokosabb, amit tehetünk – borzongott meg Reinhart. – Bárhogy nézzük is a dolgot, pocsékul fest.
Úgy ültek kabátban az asztal körül, mint négy kísértet, akik arra várnak, hogy elmúljon az éjszaka és elálljon a havazás.
– Nem gondolja, hogy a havazás föltartóztatja a vonatot? – kérdezte kis idő múlva Osborne.
Reinhart félrehajtotta a fejét, úgy fülelt kifelé.
– Nem hiszem. Úgy hallom, csöndesedik. – Azután Fleminghez fordult. – És te, John?
– Beülünk Judyval a kocsiba, és visszamegyünk a táborba. Amikor jöttünk, az út még járható volt.
– Akkor jobb lesz, ha máris indultok – mondta Reinhart. – Tegyetek úgy, mintha kirándultatok volna, és menjetek rögtön a szobátokba. Senkit és semmit nem láttatok.
– Az ilyen éjszaka egyenesen kirándulásra való! – állt föl fáradtan Fleming. – Sajnálom. Igazán sajnálom.
Fleming lépésben haladt a hóviharban, Judy pedig szinte percenként törölgette a szélvédőt, de a vihar már kezdett csöndesedni. Fleming kitette Judyt a szállásánál és a sajátjához hajtott. Olyan fáradt volt, hogy alig akaródzott kiszállnia a kocsiból. Éjfél után egy óra lehetett, a tábor halotti csöndben aludt a fehér hólepelben. Amikor Fleming kinyitotta az ajtót, szinte mellbe vágta a szoba feketesége a kinti fehérség után. A villanykapcsolót próbálta kitapintani a falon, amikor egy másik, egy bekötött kéz zuhant az övére.
Egy pillanatra vad félelem fogta el, lerázta a kezet, és fölgyújtotta a villanyt.
Bekötött kézzel, nyöszörögve, halott sápadtan és elgyötörtén, de élve – André állt ott. Fleming hitetlenkedve nézett rá, azután becsukta az ajtót, az ablakhoz ment, és összehúzta a függönyt.
– Ülj le és tartsd a kezed – mondta határozottan. Kötszert és kenőcsöt vett elő, és gyöngéden és módszeresen hozzálátott az ügyetlenül bepólyált kezek átkötéséhez.
– Nem hittem volna, hogy élsz – mondta közben. – Láttam a feszültségmérő mutatóját.
– Látta? – A lány az ágyon ülve tartotta a kezét.
– Igen, láttam.
– Akkor maga volt az.
– Én meg egy szekerce – nézte Fleming a lány sápadt, kiégett arcát. – Ha tudtam volna, hogy még élsz…
– Akkor velem is végzett volna – fejezte be a mondatot André nyugodtan, mintegy megállapítva a tényt. Azután, ahogy beléhasított a hirtelen fájdalom, lehunyta a szemét. – Erősebb szívem van, mint – az embereknek. Nem könnyű engem eltenni láb alól.
– Ki kötötte be a kezedet?
– Én magam.
– És kivel beszéltél?
– Senkivel.
– Senki sem tud a kompjúterről?
– Nem hiszem.
– Miért nem szóltál nekik? – csodálkozott egyre jobban Fleming. – Miért jöttél ide?
– Nem tudtam, hogy mi történik, hogy mi történt. Amikor magamhoz tértem, semmi másra nem tudtam gondolni, csak a fájó kezemre. Azután körülnéztem és láttam, hogy minden romokban hever.
– Hívhattad volna az őröket.
– Nem tudtam, mit tegyek: senki nem irányított. A kompjúter nélkül tehetetlen voltam. Tudja, hogy egyáltalán nem működik?
Tudom. A lány sápadt arcában izzottak a szemek.
– Csak arra tudtam gondolni, hogy megkeresem magát. Meg a kezemre. Bekötöttem a kezemet, és idejöttem. Az őröknek semmit sem mondtam. És mivel maga nem volt itt, vártam. Most mi lesz?
– Újra föl fogják építeni. – Nem!
– Nem akarod? – kérdezte Fleming meglepve. – És mi lesz a "magasabb rendű céllal", a magasabb rendű életformával?
A lány nem felelt. Amikor a férfi befejezte a sebkötözést, a lány ismét lehunyta a szemét, és a fájdalomtól reszketett.
– Fázol, igaz? – érintette meg a lány homlokát Fleming. Lehúzta az ágyáról a dunyhát és a lányra terítette. – Tartsd ezt magadon.
– Gondolja, hogy újra fölépítik?
– Biztos vagyok benne. – Fleming egy üveg whiskyt vett elő, és töltött két pohárral. – Idd ezt meg. Én nem fogok segíteni nekik, de majd te segítesz.
– Kényszeríteni fognak? – a lány nyugtalanul nézett a férfira, és szopogatta az italt.
– Hát kényszeríteni kell erre téged? André majdnem nevetett.
– Amikor szétzúzva láttam a gépet, olyan boldog voltam.
– Boldog? – állt meg Fleming kezében a pohár.
– Szabadnak éreztem magam. Úgy éreztem magam…
– Mint a görög Androméda, amikor Perszeusz megszabadította a láncaitól?
Ezt a lány nem értette. Visszaadta a poharát.
– Amikor a kompjúter működött, én gyűlöltem – mondta.
– Nem mondhatnám. Minket gyűlöltél. A lány a fejét rázta.
– A gépet gyűlöltem, és mindazt, aminek köze volt hozzá.
– Akkor miért…?
– És az emberek miért viselkednek úgy, ahogy viselkednek? Mert úgy érzik, hogy így kell tenniük! Mert köti őket mindaz, amit logikusan szükségszerűnek tartanak, a munkájukkal, a családjukkal vagy a hazájukkal szemben. Azt hiszi, ezek a megkötöttségek érzelmi dolgok? A megdönthetetlen logika a legszorosabb megkötöttség. Én tudom. – A hangja megremegett és elbizonytalanodott. – Azt tettem, amit tennem kellett, és most ez a logika megszűnt, és nem tudom… Nem tudom.
Fleming leült a lány mellé.
– Ezt előbb is megmondhattad volna.
– Most megmondtam – nézett a férfi szemébe André. – És eljöttem magához.
– Már késő – pillantott Fleming a lány kezén levő kötésre, és azokra a sebekre gondolt, amik még mindig a gép akaratából borították a lányt. – Semmi sem akadályozhatja meg őket abban, hogy újra fölépítsék.
– De a Terv megfejtése nélkül nem tudják fölépíteni?
– Az még megvan.
– Nem pusztította el? – Ha Fleming nem hitt volna a lány előbbi tiltakozásában, a hangjában és a tekintetében reszkető kétségbeesés most meggyőzte volna.
– Azt a szobát nem tudtam föltörni, és csak Quadringnak van hozzá kulcsa.
A lány anorákja zsebében kotorászott.
– Nekem is van.
– Nekem pedig azt mondták, hogy senkinek sincs. André elővette a kulcsot, és fölszisszent, amikor a kötés a kezén megakadt a zsebben.
– Senkinek sincs, csak nekem van, és ezt senki nem tudta – nyújtotta a kulcsot Flemingnek. – Menjen és fejezze be a dolgot.
Olyan egyszerű és olyan lehetetlen volt ez az egész; itt volt az egyetlen dolog, amire Flemingnek szüksége volt, és most már semmiféle lehetősége nem volt, hogy visszamenjen a kompjúterépületbe, és használja a kulcsot.
– Neked kell menned – mondta. A lány behúzta a nyakát a dunyhába, de Fleming ledobta róla és megragadta a vállát. – Ha valóban gyűlölöd, ha valóban szabad akarsz maradni, csupán be kell menned, ki kell nyitnod az ajtót, és kivenned az eredeti üzenetet, ami magnószalagon van, az én számításaimat, amik papíron vannak, és a programot, ami lyukkártyán van. Rakj tüzet a papírokból, és amikor már jól ég, dobd rá a szalagokat. A tűz majd elbánik velük. Azután gyorsan ki kell jutnod.
– Nem tudom megtenni – rázta a fejét, és nyögött fájdalmasan André.
– Meg kell tenned!
Fleming izgalomban égett. Nem gondolt a lány vagy önmaga sorsával, sem azzal, hogy mi következik abból, hogy André él, csupán a lényeg, a legközelebbi teendő érdekelte.
– Téged nem állítanak meg az őrök. Ezzel majd elrejted a kötéseket – vett elő egy pár nagy kesztyűt a fiókból, és kezdte őket fölhúzni a lány kezeire.
– Ne, kérem! – rázkódott meg a lány, amikor a kesztyű a kötéshez ért. Fleming lassan és óvatosan mégis fölhúzta rá a kesztyűket.
– Tüzet rakhatsz a padlón. Adok gyufát.
– Ne küldjön vissza! Ne küldjön vissza, kérem! – A lány szemében félelem tükröződött, és arca a whisky ellenére is sápadt volt a kimerültségtől. – Nem tudom megtenni.
– Meg tudod tenni – dugta a zsebébe a gyufát Fleming, és gyengéden az ajtó felé tuszkolta Andrét. Kinyitotta az ajtót, és a fekete éjszakában ott fehérlett előttük a tábor. Már nem havazott és a szél is elült. A tábor állandó fényei fagyosan világították meg a sötétlő épületeket, tetőiken a finom porhóval.
– Meg tudod tenni – mondta Fleming.
André habozott, és Fleming megfogta a karját. Egy perc múlva a lány már a havon ment, a kompjúterépület felé. Fleming elkísérte, amíg kísérni merte. Mikor már majdnem az őrök látószögébe kerültek, gyöngéden a lány vállára csapott.
– Jó szerencsét! – mondta, és bár nem szívesen, de visszament a kunyhójába.
A hőmérséklet lezuhant, és nagyon hideg volt. Azon kapta magát, hogy reszket. Hát becsukta az ajtót, széthúzta az ablak függönyét, és ott állt az ablaknál, figyelt. Mostanáig nem is érezte az elmúlt néhány óra erőfeszítéseit, de ahogy ott állt, elborította a fáradtság hulláma. Szeretett volna lefeküdni és arra ébredni, hogy mindenen túl vannak: próbálta elképzelni, hogy mit csinál a lány, az esélyeket latolgatta, de gondolatai állandóan visszatértek az este történtekhez és a törékeny, sápadt alakhoz, ahogy ott állt a hóban.
És nem tudott fölmelegedni. Bekapcsolta a hősugárzót, és töltött magának még egy whiskyt. Most nem bánta volna, ha azelőtt kevesebbet ivott volna, és most jobban hatna rá az ital, és próbált különböző döntésekre jutni önmagával és Judyval kapcsolatban, ha egyáltalán sikerül megúszniuk a dolgot. Az ablakhoz dőlve figyelte az éjszaka háborítatlan csöndjét, és úgy érezte, hogy rengeteg idő telik el.
Három óra felé ismét havazni kezdett. Nem viharosan, de kitartóan, és a tábor kritikus pontjain világító lámpák fényét elhomályosították az aláhulló pelyhek. Először nem tudta eldönteni, hogy valóban füstöt látott-e a kompjúterépületnél, vagy csak a havazás kápráztatta a szemét; azután meghallotta a vészharangot és az őrök izgatott kiáltozását. Fölhajtotta a kabátja gallérját, kinyitotta az ablakot, és rögtön jobban látott és hallott. Most már határozottan látta a füstöt.
Az ösztöne azt súgta, hogy rohanjon ki, nézze meg közelebbről, hogy mi történt, keresse meg a lányt, és akadályozza meg a tűz eloltását, de tudta, hogy semmit sem tehet, hogy a legjobb, ha a kavarodásra és a sötétségre bízza a lány menekülését. A füst alapján a kompjúterterem már maga lehetett a pokol, ahol semmi sem maradhatott épségben és így André sem. Hirtelen azon kapta magát, hogy két érzés küzd benne: persze hogy szerette volna a lányt eltávolítani, de eddig eszébe sem jutott, hogy a halálba küldte. A lelke egyik része azt kívánta, hogy életben maradjon, és hirtelen úgy érezte, hogy felelős érte. A lány, vagy teremtmény, háromnegyed részben érző, élő, emberi lény volt, akit ő segített megteremteni, és aki most, hogy megszakadt a kapcsolata a géppel, nyomorékká vált, akin talán csak ő tudott volna segíteni. Ha még életben van.
Gyászosan és fenyegetően hirtelen fölsüvöltött a sziréna és a tábor minden fénye kigyulladt és táncolni kezdett a hópelyhek között. A sziréna süvítésén át is hallotta az induló autók motorját, és a központi őrtoronyból hirtelen fehér fénysugár csapott le, és kezdte lassan végigpásztázni a tábort.
Fleming elképzelte, ahogy a riadó, a pattogó parancsszavak hulláma elborítja az egész létesítményt: az őrszem az őrszobára telefonál, az őrparancsnok Quadringnak, az ügyeletes tiszt a biztonságiaknak, a tűzoltóknak, a külső őrségnek, Quadring Geersnek, Geers pedig talán Londonba, az alvó miniszternek és egy körzeti parancsnoknak, aki pizsamában ugrik ki az ágyából, hogy lecsapjon a szabotázsra.
Erőltette a szemét, hogy kivegye, mi történik a hófüggöny mögött, és átkozta a szirénát, amitől nem hallotta a többi hangot. Egy tűzoltóautó haladt el zúgva és csengetve a szállása mellett, és az őrtorony fénysugara emberi sziluetteket világított meg – embereket, akik rohanás közben gombolták a kabátjukat, és géppuskás katonákat. Újabb teherautó ment el a kunyhó mellett, a tetején forgó radarernyő, azután kialudt a fénysugár, elhallgatott a sziréna, csak a zavaros ricsaj hallatszott, és a hóba vesző, távoli mozgás látszott. Egy pillanat múlva újabb fénysugár pásztázta a lakóházak és a kompjúterépület közötti teret és fényében egy sebesen haladó kocsi bukkant föl. A nyitott dzsipben Fleming tisztán látta a sofőr mellett ülő, telefonáló Quadringot. Egy magányos alak futott át a kocsi előtt, és Fleming egy pillanatra azt hitte, hogy André az. De azután látta, hogy Judy rohan felé a vállára dobott kabátban, sötét haja ziláltán lobog. A dzsip megállt, Quadring néhány szót váltott Judyval, azután a kocsi továbbhajtott, Judy pedig rohant Fleming szállása felé.
A lány kopogás nélkül belökte az ajtót, és izgatottan nézett körül, mert nem látta meg rögtön Fleminget.
– Mi történt? – kérdezte kifulladva.
Fleming nem fordult el az ablaktól.
– Ő tette. André. Az üzenet ég ott.
– André? – Judy értetlenül ment oda Fleminghez. – De hiszen André halott.
Sok idő nem volt beszélgetésre, de azért Fleming röviden elmondta a történteket, miközben mindketten az ablaknál álltak, és bámultak kifelé.
– Azt hittem, te csináltad – mondta Judy, aki csak részben értette meg Fleming elbeszélését. – Mindenesetre jó, hogy megtörtént.
– Mit mondott Quadring? – kérdezte Fleming.
– Csak azt, hogy várjam itt meg.
– Megtalálta a lányt?
– Nem tudom. Nem hiszem, hogy gyanakodna rá. Azt az utasítást adta az őrségnek, hogy fésüljék át a tábort, és aki nem engedelmeskedik, azt szó nélkül lőjék le.
A kiáltozás és a kocsik zaja egyre halkabb lett; bármi történt is, a tábor túlsó végén történt. A kompjúterépület fölött egyre sűrűbb lett a füst, és középütt lángnyelvek csaptak, föl belőle, tisztán kivehetően a fénysugarak fehér fényében. Fleming és Judy szótlanul figyeltek, azután a zűrzavarból egy puskalövés hallatszott, tisztán és élesen, majd közvetlenül utána még egy és még egy.
Fleming feszülten figyelt.
– Ez azt jelentené, hogy megtalálták? – kérdezte Judy. Fleming nem felelt. A szállás előtti tér most üres volt.
A fénysugár lassan távolodott, és csak homályos fényt vetett a térre, ahol eleinte semmi sem mozgott, csak a hulló hópelyhek. Azután egy törékeny, sápadt alak bukkant elő az épületek közül, és vonszolta át magát ezen a senkiföldjén.
– André! – suttogta Judy.
A lány félig futott, félig botladozott, nem nézve az irányt. A fénysugár hatáskörébe kerülve pislogva megtorpant és hátrálni kezdett. Az őrtorony személyzete, úgy látszik, nem vette észre, de egy újabb golyó süvöltőit el az épületek között, még közelebb Fleming szállásához.
Judy Fleming karjába kapaszkodott.
– Megölik.
Fleming lerázta magáról, és az ajtóhoz rohant.
– John! Ne menj ki!
– Én küldtem oda Andrét! – kapta föl Fleming a zseblámpáját, és kirohant, anélkül hogy visszanézett volna. Judy az ajtóig követte, de a férfi szinte rögtön eltűnt az épületek közötti havas sötétségben.
Fleming az épületek árnyékában maradt, amíg lehetett, azután átvágott a fénysugáron a túloldali sötétségbe. Az őrtorony személyzete most résen volt. A fehér fénysugár követte Fleminget, és fölragyogott a túloldali épületek falán, de ez csak segítette Fleminget. Futás közben meglátta az egyik szembenső falnak támaszkodó Andrét. A hó megnehezítette a járást, Fleming mégis futott mindaddig, míg el nem érte és erővel a ház sarkán túli sötétbe nem rántotta a lányt.
André először nem ismerte meg, amint ott lihegtek együtt, a falnak támaszkodva. Fleming támogatta a lányt.
– Én vagyok – mondta, azután eszébe jutott a zsebében lapuló üveg, és a maradék whiskyt a lány szájába erőltette. A lány nehezen nyelt, azután nagy erőfeszítéssel megpróbált megállni a maga lábán.
– Sikerült – mondta, és bár sötét volt, Fleming érezte a hangján, hogy mosolyog.
– Hogy jutottál ki?
– Az egyik hátsó ablakon át.
– Pszt! – tette ujját a lány szájára Fleming, és magához húzta Andrét. Ahol az imént átfutott, most ide-oda pásztázott a fénysugár, és egy csapat katona haladt át, jobbra-balra lesve, kibiztosított puskával. Fleming arra próbált koncentrálni, hogy mi legyen a következő lépés. Az épületbe nem tudtak visszajutni és ha máshol próbálnak meg elrejtőzni, az valószínűleg azzal a veszéllyel járt volna, hogy váratlanul rajtuk ütnek, és beléjük eresztenek egy sorozatot, gondolkodás nélkül. Ha megpróbálják megadni magukat, az minden bizonnyal ugyanezzel az eredménnyel járt volna az éjszaka hisztériás kavarodásában. Az egyetlen járható útnak az látszott, ha meghúzzák magukat addig, míg világosodni kezd, és a hajsza kevésbé hisztériás és sokkal fegyelmezettebb lesz.
Ahol álltak, onnan csak egyetlen úton érhették el a külső kerítést anélkül, hogy a lámpák sugarába kerültek volna, ez pedig a kikötőöböl feletti szikla drótkerítéséhez vezetett. Fleming emlékezetében hirtelen fölbukkant egy távoli kép, és most már csak az öbölre meg a csónakra tudott gondolni. Szorosan átfogta André derekát, hogy támogassa a lányt.
– Gyere – mondta. Félig vezette, félig vitte a lányt cikcakkban a hóval borított úton, az épületek között, az egyik árnyékából a másikéba, és mindig visszafordulva és új utat keresve, valahányszor hangokat hallott. Lehetetlennek látszott, hogy föl ne fedezzék őket, de a hóesés eltakarta alakjukat, hangtalanná tette lépteiket. André nehezen lélegzett, már nem bírhatta sokáig, és Fleming tudta, hogy a sziklán bele fognak ütközni a kifeszített drótkerítésbe, amit Bridger halála után megerősítettek, és valószínűnek tartotta, hogy az ösvény közelében levő kapunál őrség lesz. Látszólag minden reménytelen volt, valami mégis hajtotta előre, hát lépkedett tovább, hótól vakítva, és vonszolta a rátámaszkodó, botladozó lányt. Azután hirtelen eszébe jutott, hogy mit keres.
Az elmúlt napokban a sziklás partrészen emberek dolgoztak, egy új épület építéséhez tisztították meg a talajt, közvetlenül a kerítés mellett, és otthagytak egy földgyalut, amikor elmentek. Lehet, hogy túl hideg van, és nem lehet beindítani, de a gépet úgy tervezték, hogy éjszakánként a terepen maradjon, és reggel mégis dolgozni tudjanak vele. Érdemes megpróbálni, ha oda tudnak jutni.
Már Fleming is alig kapott levegőt, mire az utolsó épületig értek, és még legalább jó ötvenlábnyi utat kellett megtenniük a nyílt terepen a földgyalu sötét tömbjéig. A tenger felőli falnak támaszkodva mélyeket szívtak a hideg levegőből, ami fájón marta a tüdejüket. Fleming meg sem próbált beszélni, de látszott, hogy a lány ezt nem is igényli. Vagy kérdezés nélkül is megbízott a férfiban, vagy túl kimerült volt a gondolkodáshoz, vagy mindkettő. Egy gépkocsizó őrjárat ment el a köztük és a kerítés közötti térségben – egy katonai teherautó, amelynek tetejéről fényszóróztak, és amin homályos emberalakokat láttak –, azután a térség elcsöndesedett.
– Most! – mondta Fleming előremutatva, és a lányt maga után húzva futni kezdett a havas füvön. Még a fele utat sem tették meg, és a lány kétszer elesett, az utolsó szakaszon pedig Flemingnek már vinnie kellett a lányt. Fleming úgy érezte, hogy szétpattan a feje és a mellkasa, mire a földgyaluhoz értek, és amikor letette a lányt, az nyögve rogyott össze.
Fleming fölmászott a földgyalura és körülnézett. Senki sem látta őket, és abban bízott, hogy ha be tudja indítani a gépet, csupán azt fogják hinni, hogy a biztonságiak egyik gépkocsija zúg.
A gép beindult, és néhány körültekintő fordulat után Fleming hagyta a gépet önállóan dolgozni, és lemászott, hogy fölsegítse a lányt a gépre. A lány először nem mozdult.
– Gyere – lihegte a lánynak Fleming. – Siess. Elmegyünk.
– Hagyjon itt – mondta halkan a lány. – Miattam ne aggódjon.
Fleming fölemelte a lányt, és maga sem tudta, hogyan, de föltette a vezetői ülés melletti ülésre.
– Kapaszkodj – mondta, és testével támogatta a lányt. Számításai szerint a gépkocsizó járőr eddigre már félig körbekerülte a tábort, és a fele úton lehetett visszafelé. Közben Quadring is megkereshette Judyt az ő kunyhójában, és megtudhatta tőle, hogy ő meg Androméda elmenekültek. Közben a kompjúterterem egy elárasztott, füstölgő romhalmazzá válhatott, és a sok ezer millió és millió mérföldnyi távolból érkezett üzenet és mindaz, ami belőle származott, eltűnt mindörökre. Most már csak az volt hátra, hogy elvigye innen a lányt valahová, hogy elrejtőzzenek és életben maradjanak. Lovagló ülésben ült az ülésen, lábával lenyomta a kuplungot, és működésbe hozta a hajtóművet.
Amint fölengedte a kuplungot, a földgyalu megugrott és majdnem leállt, de Fleming keményen fölpörgette és gondosan a kerítés felé fordította a gépet. Hátranézve még látott valami közeledő fénypontot, de már késő volt megállni. Teljesen lenyomta a gázpedált, és lenyomva tartotta, míg a földgyalu eleje belemarkolt a kerítésbe. A drót szétszakadt és a hernyótalpak alá került, a kerítésen hézag keletkezett, és ők a hézag közepén voltak.
Fleming leállította a hajtóművet, lemászott és leszedte a lányt. A földgyalu hatalmas tömege dugóként zárta el a nyílást, Fleming és André pedig lent álltak a hóban, a táboron kívül. Fleming óvatosan vezette a lányt, megkerülték a sziklát, és kétszer kanyarodva, a mólóhoz vezető ösvény fölső végénél levő néhány bokor mögé futottak, menedéket keresve. A közeledő teherautó fénye egyre közelebb jött, és Fleming látta, amint a fénysugár befogja a földgyalut. Túlságosan elvakította a fény és a hó ahhoz, hogy lássa magát a kocsit, és így attól tartott, hogy a gépkocsizó járőr kocsija az, tele emberekkel. Azután a fénysugár elfordult, és egy pillanatra fölszakadt a hó, és Fleming látta, hogy egy radarkocsi berreg dühösen a kerítésnél, és ernyője reménytelenül forog körbe-körbe a tetején.
Karon fogta Andrét és levezette a sziklás ösvényen. A második forduló után meggyújtotta a zseblámpáját, és olyan lassan ment tovább, hogy segítség nélkül is követni tudja. A lány összeszedte maradék erejét, és követte a férfit, szorosan fogva a kezet. Az ösvény alján nem állt őrség, és a móló teljesen csöndes volt, csupán a kis hullámok csapkodták a móló oszlopait. Most úgy érezték, hogy már mérföldekre vannak a fönti bolondokházától, és ettől valahogy nehezebb lett továbbmenni.
Télire az összes kisebb hajót partra tették, csupán a szolgálati hajó, egy kisebbfajta, középmotoros halászhajóféle maradt a vízen, és csapódott időről időre a mólóhoz. Fleming már vezette ezt a hajót nyáron, amikor egyedül akart maradni, és olyasféle szeretettel vegyes gyűlöletet érzett iránta, mint a lovas a makacs, vén ló iránt. Föltuszkolta Andrét a hajóra, eloldotta a köteleket, és zseblámpájával elindult, hogy megkeresse az indítókart. A hajó nem indult olyan könnyen, mint a földgyalu; Fleming arcán már izzadsággal keveredett a hó, és szinte föladta a reményt, hogy a motor valaha is beinduljon. André behúzódott az egyik hajószegély alá, közben hullott rájuk a hó, és fölolvadt a hajófenéken csobogó vízben. André nem kérdezett semmit, amikor Fleming izzadva és zihálva elfordult és szidta a berozsdásodott kart, csupán időnként felnyögött. Fleming sem szólt semmit, de addig próbálkozott, míg néhány köhögés után a motor beindult.
Fleming hagyta egy darabig üresben forogni a motort, csapkodni a hajót a vízen, azután kapcsolt és gázt adott. A móló rögtön eltűnt, és egyedül maradtak a víz üres feketeségében. Fleming még sohasem járt havazásban a tengeren. A víz csodálatosan nyugodt volt. A hópelyhek körülöttük lebegtek, és a víz felszínéhez érve azonnal elolvadtak. Amíg az öböl védett részén jártak, szinte úgy érezték, hogy melegebb van.
Egy kis iránytű volt a kormány fölött – mint egy nagyon régi autó kormánykereke –, és Fleming fél kézzel kormányzott, a másik kezében pedig a zseblámpát tartotta, hogy megvilágítsa vele az iránytűt. Gondolkodás nélkül is tudta a sziget irányát, és körülbelül sejtette, hogy milyen áramlattal kell számolnia. A nyugodt tengeren érezte a hajó sebességét, és gyakran ellenőrizve az időt az óráján, körülbelül ki tudta számítani a távolságot is. Annyiszor megtette már ezt az utat, hogy bízott benne, hogy vakon is ki tud kötni. Bízott abban is, hogy meghallja a hullámok csapkodását a parton, mielőtt még egészen a parthoz érnének.
Szólt Andrénak, hogy menjen, a hajó orrába és figyeljen, de először a lány nem válaszolt. Fleming egy pillanatra sem merte otthagyni a kormányt és az iránytűt.
– Ha előre tudsz menni, menj – szólt újra – és figyelj. Látta, hogy a lány lassan előrevánszorog.
– Már nem tart sokáig – mondta Fleming több magabiztossággal, mint amennyit valójában érzett.
A hajó kitartóan haladt még tíz, tizenöt, harminc percig. Továbbhaladva kisebb áramlatba kerültek, és egy kicsit billegni kezdtek, de a havazás elállt, és az éjszaka egy kicsit világosabbnak tetszett. Fleming azon töprengett, hogy vajon elég messze vannak-e már a sziklától, hogy ne találja meg őket a radar, és azon is elgondolkozott, hogy mi történhet mögöttük a táborban, és hogy mi várja őket az üres sötétségben. Fájt a szeme, a feje, a háta – valójában minden porcikája –, és állandóan a lány égett és lüktető kezére kellett gondolnia, hogy egy kicsit jobban érezze magát.
Körülbelül negyven perc telt el, amikor a lány hátraszólt. Fleming levette a gázt, és hagyta a hajót siklani az előttük levő sötétebb vonal felé, majd úgy fordította a kormányt, hogy a parttal párhuzamosan fussanak. Nagyon lassan haladtak, szinte tapogatódzva és fülelve a hullámverést, amíg, vagy tíz perccel később, a sziklafal véget nem ért, és meg nem hallották a hullámok finom csapkodását a homokon.
Fleming kifutott a hajóval a partra, és a térdig érő vízben a partra cipelte a lányt. Most már határozottan volt valami fény, bár nem hajnalodott még. A hold világított, és Fleming fölismerte a keskeny, homokos sávot, ahol Judyval jártak egy régi tavaszi délutánon, amikor megtalálták Bridger papírjait a barlangban. Az emlék szomorú volt, de mégis megnyugtató; Fleming úgy érezte, hogy ezen a helyen meg tudja védeni magát.
Körülnézett, pihenőhelyet keresett. Túl hideg volt, hogy a szabadban aludjanak, még ha tudtak volna is aludni, tehát Fleming a barlangba és tovább, az alagútba vezette a lányt, oda, ahol Judyval jártak. Már nem tudta fogni André kezét, csak lassan ment előtte, és egyre beszélt hozzá hátra, hogy bátorítsa.
– Most úgy érzem magam, mint Orfeusz – mondta önmagának. – Keverem a legendákat, az előbb még Perszeusz voltam.
Tiszta volt a feje, csak egy kicsit szédült a fáradtságtól, és kétszer is eltévedt a sötét alagutakban. Azt a magas csarnokot kereste, ahol a tavat találták, mert emlékezett, hogy ott homokos a talaj, és remélte, hogy ott megpihenhetnek; de egy idő múlva rájött, hogy rossz irányban mennek. Megfordult a lámpájával együtt, hogy megmondja Andrénak, hogy eltévedtek, de a lány nem volt mögötte.
Hirtelen rémületében Fleming rohanni kezdett visszafelé azon az úton, amin jött, jobbra-balra világítva lámpájával, és hangosan kiáltozva a lány nevét. A hangja kísértetiesen visszhangzóit, és ez volt az egyetlen hang a barlangban, Fleming cipőinek kopogásától eltekintve. A barlang bejáratánál megállt és visszafordult. Ez az egész dolog megfoghatatlan, mondta magának Fleming, hiszen nem is mentek olyan messzire. Most érzett először bosszúságot a lánnyal szemben, ami csöppet sem volt logikus; de a logikával egyre kevésbé törődött. Amint visszafelé haladt az alagútban, észrevette, hogy több elágazás van, mint amennyire emlékezett: mintha valami alattomos és tébolyító módon az elágazások titokban megszaporodtak volna a sötétben. Megvizsgált néhány elágazást, de mindenhonnan vissza kellett mennie, mert az alagutak járhatatlanok voltak; azután hirtelen abban a magas csarnokban találta magát, amit az előbb nem talált meg.
Megállt és szólította a lányt, és lámpájával lassan körbevilágított. Úgy vélte, hogy itt kell lennie: nem mehetett sokkal messzebbre a sötétben, kimerültén. A homokos talajra világított, és meglátta a lány lábnyomait. A nyomok a csarnok közepe felé vezettek, és Fleming megtorpant, ahogy a rémület hidege futott végig a gerincén. Az utolsó lábnyom az iszamos sziklán volt, a tó szélén, és a víz színén ott lebegett a lány egyik kesztyűje. Semmi több.
Semmi mást nem talált. Annyi mindenre megtanították a szerencsétlent, gondolta komoran Fleming, csak éppen úszni nem tanították meg. Fleminget valósággal letaglózta a bánat és a lelkiismeret-furdalás; még egy órán át kutatta kétségbeesetten és reményvesztetten a barlangot, azután fáradtan visszament a partra, és hajnalig befészkelte magát két szikla közé. Nem az álomtól félt; sokkal erősebb félelmet érzett, szinte eszelősen tartott attól, hogy valami kimondhatatlan jön ki a barlang szájából – valami elpusztíthatatlan sok ezermillió és millió mérföld távolból –, valami, ami őhozzá szólt először egy ugyanolyan sötét éjszakán, amilyen ez volt.
Semmi sem jött, és napkelte után egy órával egy őrnaszád közeledett a parthoz. Fleming meg sem mozdult. Még akkor sem, amikor az őrnaszád kikötött, és a legénysége ott találta őt a parton, amint a tenger egyre változó felszínét bámulja.
ANDROMÉDA-ÁTTÖRÉS
I. VÁLTOZÉKONY HORIZONT
A riasztócsengő halkan, de kitartóan berregett Pennington kapitány feje fölött, mintegy annak a harangszónak szelíd visszhangjaként, amely a gyakorlótér túloldalán, az őrszobán kívül fölverte a 173. számú Tengerészeti Kommandó egész főhadiszállását.
Pennington kitapogatta az olvasólámpa kapcsolóját, és fölült. Értetlenül bámult a csengő vibráló nyelvére. Minden tiszt szobájában volt ilyen csengő. A pirosra festett csengőket csak első fokú riasztásra használták. Mindenki ismerte az első fokú riadó jelentését: ez azt a hétpercnyi lélegzetvételt jelenti, amennyi idő alatt a ballisztikai szakértők szerint a harmadik világháború lezajlik.
Pennington kapitány kiugrott az ágyból. Hallotta a rohanó lábak zaját, amint a kommandó emberei teljesítették jól begyakorolt kötelességüket. Éppen az egyenruháját húzta, amikor megszólalt az ágya melletti telefon.
– Quadring őrnagy – szólalt meg a pattogó, éles hang. – Elnézést a pánikért. A Whitehall utasítása. Nem a nagy ügyről van szó, tehát ne izguljon. De azért elég komoly. Thorness. Nagyobb tűzvész. Valószínűleg szabotázs. Lehet, hogy a szabó tőrök a tengerről jöttek. Ezért riasztottuk magukat.
– Thorness! – ismételte Pennington. – De hiszen azon áll vagy bukik…
– Pontosan. De az elmélkedést hagyjuk későbbre. Egy órán belül legyenek itt. Négy csoport, természetesen kétéltűekkel és békaemberekkel. A kapunál várom magukat. Mondja meg az embereinek, hogy ne kószáljanak el. Az őreink kérdezés nélkül lőnek.
A telefon szétkapcsolt. Pennington ellenőrizte a rohamfelszerelését, és tiszti szállásáról kirohant a havas éjszakába. Látta az emberek elmosódott alakját, akik már ott álltak teherautóik és kétéltű járműveik mellett, hallotta a motorok berregését. Semmi fény nem égett.
– Jól van! – kiáltotta bele a sötétségbe. – Bizonyára örömmel hallják, hogy nem arról van szó. De nem is vaklárma. A thornessi rakétaállomáson komoly baj van. Én sem tudok többet, mint maguk, habár azért megyünk, mert valószínűleg tengerészeti ügyről van szó. A fényszórókat azért használhatják. A sebességet én szabom meg: átlagban ötvenmérföldes sebességgel kell haladnunk. Amíg másként nem rendelkezem, tartsák bekapcsolva a rádiótelefont. Indulás!
Egy Land Rover gördült oda hozzá. Pennington beszállt. Parancsszavak hallatszottak, és a tengerészek fölszálltak a teherautókra. Pennington bólintott a sofőrjének, és kihajtottak a kapun.
Negyvenöt mérföldes utat kellett megtenniük állomáshelyüktől addig a magányos, az Atlanti-óceánba nyúló fokig, ahol Thorness, Nagy-Britannia rakétakutatásának idegközpontja állt. A környékről kilakoltatták a civileket, és a kanyargó, girbegörbe utakat kiegyenesítették, és föltöltötték a csuklós rakéta- és üzemanyag-szállító járművek számára. Pennington pontosan 55 perc alatt tette meg az utat.
A szögesdrót kerítés főkapuja zárva volt. Géppuskás őrök álltak a fényszórók fényében. Mellettük mozdulatlan és feszülten figyelő dobermann kutyák ültek. A közeledő konvoj zajára a beton őrházból kijött Quadring őrnagy, egy altiszt kíséretében. Quadring karcsú, középkorú, jól öltözött és nyugodt ember volt. Egyetlen pillantással azonosította a kommandó jelzését Pennington kocsiján, és parancsot adott, hogy nyissák ki a kaput.
– Menjenek a parkolóba, balra – mondta a kocsiról leugró Penningtonnak. – Mondja meg az embereinek, hogy pihenhetnek, de maradjanak a járműveiknél. Azután jöjjön ide vissza. Majd ismertetem a helyzetet. Egy pohár meleg ital mellett. Persze rum is lesz benne.
A fokapu fényszóróin túl lámpák kettős sora követte a tábor főútját és veszett az éjszakai homályba. A havazás elállt, és a már lehullott hó olvadni kezdett, így aztán a talaj fekete volt, és feketék voltak az épületek is, csupán néhány ablakban égett fény.
A tábor közepén újabb fényfolt látszott, ahol hordozható fényszórók világították meg a kompjúterépületet és a fölötte gomolygó sűrű füstöt, amely kénesen bűzlött a homályban. Quadring bevezette Penningtont az őrházba.
Csupán az őrszoba csupasz villanykörtéjének fényénél látszott meg, hogy Quadring ideges. Az arca szürke volt a fáradtságtól és a feszültségtől, és ugyancsak bőkezűen töltött rumot a teájába.
– Sajnálom, hogy egy ilyen éjszakán ide kellett rángatnom magukat erre az isten háta mögötti helyre. Azt hiszem, a Whitehall meg a Felföldi Zóna parancsnoksága kicsit túllőtt a célon ezzel az első fokú riadóval, de én csak egyszerű katona vagyok. Ők biztosan jobban tudják, hogy mekkora a tét, bár az én képzetlen eszem is azt súgja, hogy elég sötét ez az ügy.
Nem vett Pennington cigarettájából, hanem megfeketedett pipáját kezdte tömni.
– A tengeri köd takaróként borítja a partvonalat. Mintha a partról egyenesen egy vattatengerbe ugranánk. Az ember az orráig sem lát. Hajnalban valószínűleg felszáll a köd, de akkor majd eső vagy ólmos eső fog esni. Szép kis hely ez, én mondom. Valaki vagy valami körülbelül négy órával ezelőtt megtámadta a tábort, és elpusztította az agyát. Ami azt jelenti, hogy ha az én munkám valóban olyan fontos, mint ahogy nekem mondták, akkor a jó öreg Britanniát megfosztották az erejétől, a gazdagságától és minden mástól, amire a politikusok építettek.
Pennington szkeptikusan nézett Quadringra.
– Nem túlozza el a dolgot, uram? Úgy értem, mindenki tudja, hogy Thorness rakétakísérleti telep, ahol van egy kompjúter, amivel azokat a légelhárító rakétákat csinálták, amik körül olyan nagy volt a felhajtás. A gépek nyilván nem egyedi darabok. Az amerikaiaknak meg a többi NATO-országnak…
– A gépek egyedi darabok voltak – mondta Quadring. – Ha összetennénk az ország valamennyi állami és kereskedelmi kezelésben levő kompjúterét, mindaz csupán egy jobbfajta pénztárgép lenne ahhoz a tudományos játékszerhez képest, ami most már csak széttört csövek és elolvadt vezetékek halmaza. A rakéták pedig valójában nem is jelentettek olyan sokat.
Pennington kiitta rumos teáját, és próbált kényelmesebben elhelyezkedni a kemény faszéken.
– Persze, hallottam holmi meglehetősen bizarr pletykákat is az itteni melléküzemekről – mondta vigyorogva. – Csak kocsmai pletyka az egész. De az ilyesfajta dolgok okot adnak a pletykára.
– De a pletykák meg sem közelítik az igazságot – mondta Quadring. – Felhatalmazást kaptam, hogy nagyjából ismertessem magával a helyzetet. Italozgató barátai a kocsmában ugye semmit sem pötyögtek magának a Dawnay-kísérletről?
– A Dawnay-kísérletről? – ismételte meg Pennington. – Nem, uram.
– Nem is gondoltam, hogy ilyen jó a biztonsági szolgálatom – vigyorodott el az őrnagy.
Újra meggyújtotta a pipáját, és egy ideig élvezettel szívta.
– Ez a Dawnay asszony egy nem nélküli biokémiai zseni Edinburghból, bár meg kell mondanom, hogy nagyon kellemes embernek ismertem meg, míg a munkája során kapott fertőzéstől meg nem betegedett szegény öreglány. Amennyire én értem ezeket a dolgokat, ez az asszony a kompjúter segítségével kromoszómákat állított elő, amik az élet magjai, ahogy ezt bizonyára maga is tanulta, amikor a madarakról meg a ménekről beszéltek az iskolában. Dawnay asszony bizonyára nem nagyon érthette az egészet, azon túl, hogy a kompjúterből jövő képletéknek van valami értelme. De az eredmény egy embrió lett.
– Emberi?
– Ők azt mondják. Szép kis ügy. És pompásan fejlődött a kislány, merthogy nemi szervei is voltak, és négy hónapon belül 5 láb 7 hüvelyk magas volt, és 123 fontot nyomott. A lényeget nem érintő és ártalmatlan pontokon a jelentés teljesen megbízható.
Pennington próbálta tréfára venni a dolgot.
– És ez a zombi, robot vagy micsoda valamiféle csípőfogóval rögzített, megnagyobbított kémcsőben élt?
– Egyáltalán nem volt zombi – ellenkezett Quadring. – Ők embernek tartották, mert emberi külsővel, viselkedéssel, szellemi és fizikai képességekkel volt felruházva. Bár azt hiszem, emberi ösztönei és érzései nem voltak, míg meg nem tanították erre. Az igazat megvallva, nagyon csinos lány. Én tudom. Többször találkoztam vele.
– Bizonyára visszatetszést keltett azokban az emberekben, akik tudtak a dologról, és akiknek gondoskodniuk kellett róla – mondta elgondolkozva Pennington. – Úgy értem, egy ilyen laboratóriumban létrehozott teremtmény…
– Ne áltassa magát, és ha nem hisz nekem, kérdezzen meg itt bárkit. Mindenki nagyon csinos lánynak tartja. Csakhogy ez a lány nagyon különös. Madeleine Dawnay teremtette, de Madeleine csak az iparos volt. A terv a kompjútertől származott, az pedig gondoskodott róla, hogy a lány nagyszerűen megfeleljen a gép céljainak. A lány közvetlenül a kompjútertől veszi át az ismereteket, a gépnek meg szüksége van a lányra, hogy beprogramozza. Legalábbis így volt.
– Volt?
– A lány nincs meg.
– Úgy érti, eltűnt?
– Pontosan – nézegette Quadring kialudt pipájának sötét, összeégett tartalmát.
Pennington talán kicsit túl hangosan nevette el magát.
– Az a lány talán nem is létezik! Úgy értem, az ember igazán nem tud hinni egy mesterségesen előállított emberi lényben, aki szellemi összeköttetésben van egy kompjúterrel.
– Minket, katonákat, nem azért fizetnek, hogy gondolkozzunk – mondta Quadring. – Most az a dolgunk, hogy megkeressük a lányt meg azt a személyt, aki elpusztította a kompjútert. Külső ember aligha tehette. Ahhoz túlságosan hozzáértőén és gyorsan csinálták. Az épület már javában égett, mire az őrség riasztott engem, és mire sikerült bejutniuk a zárt ajtókat áttörve és üzembe helyezni a tűzoltókészülékeiket. Bár túl sok értelme nem volt az egésznek. A kompjútert már alaposan szétverték baltával a gyújtogatás előtt. A biztonsági ellenőrzésnek eddig csak egyetlen eredménye van: a lánynak André a neve, az Andromédáról, arról a csillagról vagy micsodáról nevezték el, ami állítólag a maszlagot küldte a kompjúter építéséhez, szóval a lány eltűnt, egy John Fleming nevű tudóssal együtt.
– És a férfiról mit tudunk?
– Kérdőjeleket írtak a kartonjára. Semmi határozott adatunk nincs. De az a fajta ifjú zseni, aki okosabbnak tartja magát mindenkinél. Azt mondják, beleszeretett a lányba. És bizonyos mértékben a lány is ragaszkodott hozzá, mert választ adott neki olyan kérdésekben, amikben a gép nem tudott vagy nem akart segíteni. Az biztos, hogy állandóan együtt voltak, munkában is, munkán kívül is.
– Szóval lehet, hogy most is együtt vannak?
– Pontosan. Mihelyt megvirrad és fölszáll a köd, maga meg az emberei szépen hozzálátnak a kutatáshoz. Az egyik kialvatlan őr a mólón úgy véli, hogy talán látott egy férfit meg egy nőt hajóra szállni és kihajózni a nyílt tengerre, még mielőtt a riasztó sziréna megszólalt volna.
– De hiszen akkor bárhol a partvonal mentén kiköthettek – mondta Pennington.
– De nem azzal a hajóval. Legföljebb egy gallon benzin volt benne. Kis őrhajó, csak arra jó, hogy a fok mentén ellenőrizzük vele a telep biztonságát. Legföljebb az egyik partközeli szigetig juthattak, tovább nem.
– És ha a nyílt tengeren valaki már várta őket?
Quadring ránézett.
– Régi barátunk, az Idegen Hatalom kis trükkje? – vonta meg a vállát. – Lehetséges. A tengerészetet ugyanakkor riasztottuk, amikor magukat. A rombolók meg a repülők már azóta megkezdhették a nyugati és északi útvonalak átfésülését, megvizsgálhatták a túlságosan ártatlan külsejű halászhajókat és feltűnően semleges külsejű jachtokat. De a radarunk már régen kimutatott volna minden egyevezős csónaknál nagyobb tárgyat. Szerintem semmit sem fognak találni. És az is lehet, hogy maguk sem találnak majd semmit. De az ilyen időben egy kis, nyitott hajó nem túl kellemes jármű, így hát a lehetséges, valószínűtlen tippek közül mégis a sziget látszik a legvalószínűbbnek. – Quadring fölállt és kinézett az ablakon. – Ideje indulni – mondta. – Nekem pedig össze kell hoznom valami okos jelentést, ami azt bizonyítja, hogy semmiről sem tehetek.
Amikor Pennington a parkoló felé indult, az ég alig észrevehetően világosodni kezdett. Az emberek a kocsiknál cigarettáztak és halkan beszélgettek. Pennington röviden közölte velük, hogy két feltételezett szabotőr, egy férfi meg egy lány, csónakkal menekült el, föltehetőleg a partnak egy távolabbi része felé vagy az egyik partközeli szigetre.
– Élve kell elfogni őket – mondta végezetül. – Szóval semmi durvaság. Valószínűleg nincs fegyverük, és semmi okuk nincs arra, hogy barátságtalanul viselkedjenek. A lány egy nagyon fontos tanú. Lemegyünk a mólóra, és ott beszéljük meg a kutatás menetét.
A vízparton még egy fél órát kellett várniuk a napkeltére. A köd lassan fölszállt, először csak a barátságtalan víztükör bontakozott ki belőle, majd néhány mérföldnyi távolban a legközelebbi sziget alacsonyabb dombjai is, melyeket az északi oldalon még hófoltok tarkázták.
A partraszállásban nem volt semmi drámai. Az élen haladó kétéltű fedélzetén álló Pennington mozdulatlan férfialakot látott meg a kavicsos parton. A férfi akkor sem mozdult, amikor a jármű kibukkant a vízből, és odahajtott hozzá.
– A nevem Fleming – motyogta. – Már vártam magukat.
Magas, jó felépítésű, harmincas férfi volt, markáns, de el kínzott arccal. A haja nyirkos volt és homokkal teli, a ruhája tépett és sáros. Teljesen mozdulatlanul állt, mint aki nagyon kimerült.
– Letartóztatom – mondta Pennington. – És a lány, aki magával jött?
Fleming egyre csak a tengert bámulta.
– Elveszítettem vele a kapcsolatot, amikor menedékhelyet kerestem. Eltévedt. Vannak lábnyomok. Az egyik barlang bejáratánál abbamaradnak. Mély tó van ott.
– Öngyilkos lett? – kérdezte zavartan Pennington. Fleming szembefordult vele.
– Ők ölték meg. Az az egész átkozott cirkusz, akik kihasználták. – Fleming kezdett lecsillapodni. – A lány sérült volt, súlyos sérült. Ha beleesett a vízbe, nem élhette túl. A kezei, szóval, a kezei…
– Lemerülünk a tóba, kikotorjuk – mondta Pennington. Fleming szánakozva nézett Penningtonra.
– Tegye azt – mondta. – A főnökei követelni fogják minden font húsukat, akár vízbe fúltan is, ha már élve nem kaphatják meg.
Pennington odahívott egy tengerészt.
– Kísérje vissza Fleming doktort a táborba. Adja át Quadring őrnagynak. Mondja meg neki, hogy mi még maradunk, és átkutatjuk a szigetet.
A Thorness és a Tudományügyi Minisztérium közötti közvetlen vonal állandóan foglalt volt, mióta csak a kompjúter katasztrófájának híre riasztotta az ügyeletes tisztet közvetlenül éjfél után.
A miniszter maga hallatlanul korai időpontban, már reggel kilenckor megjelent a hivatalában. Egy hátsó ajtón surrant be, nehogy valami szemfüles riporter azt vegye a fejébe, hogy krízis tört ki. Meglehetősen bosszúsan kellett tapasztalnia, hogy személyi és magántitkára, a mindig nyugodt és elegáns Brian Fothergill már ott van.
– Jó reggelt, uram – mondta nyájasan Fothergill. – Csúf reggelünk van. Az utak egészen jegesek.
– Pokolba a jeges utakkal – morogta nyűgösen a miniszter. – Azonnali információt akarok erről a Thorness-ügyről. A biztonságiak ötkor riasztottak. Én megkíméltem a miniszterelnököt egy órán át. Rosszul fogadta a hírt, nagyon rosszul. Tizenegyre összehívja a kormányt. Addigra hasznos anyagot kell találnunk neki, Fothergill. Sőt ha lehet, megoldást is. Azt hiszem azonban, hogy épp akkora ködben tapogatódzunk, mint azok ott abban az átkozott felföldi ködben.
Fothergill egy szépen gépelt lapot tett finoman, tapintattal a miniszter asztalára.
– Nem egészen, uram – mondta halkan –, amint ebből a helyzetjelentésből látni fogja. Ez, természetesen, csupán előzetes jelentés, amit sikerült megszerkesztenem ez alatt a – itt ostyavékony karórájára pillantott – hetvenöt perc alatt, ami azóta telt el, hogy elrendeltem a vizsgálatot.
– Az ég szerelmére – csapott idegesen az asztalra a miniszter –, hagyja már ezt a rémes, hivatalos zsargont. Nyilván úgy érti, hogy addig nyaggatott mindenkit, míg nem sikerült valamit összehoznia. Remélem, mindenkit kiugrasztott az ágyából.
A miniszter gyorsan átfutotta a jelentést.
– Jó, jó – bólogatott –, már amennyi benne van. Ami persze azt jelenti, hogy rossz, nagyon rossz a helyzet. Erről maga nem tehet, Brian – tette hozzá gyorsan. – Gratulálnom kell ahhoz az energiához, amivel ennyi ideig egy helyben topogott. De azért van a jelentésében egy-két érdekes dolog.
Újra elolvasta a jelentést.
– A kompjúternek vége. A lánynak vége. A Bouldershaw Fellben hónapokon keresztül vett Androméda-üzenetet tartalmazó magnófelvételeknek végük. Egy Fleming nevű egyén, akire én mint rendetlen és beképzelt fickóra emlékszem, szintén eltűnt. Amikor találkoztam azzal az alakkal, az volt az érzésem, hogy iszik. Ami valószínűleg azt jelenti, hogy nőügyei is vannak. Gyanítom, hogy az elbukásában részes a szokásos, ízetlen szexuális motívum. Bár ez már inkább a nyomozó hatóságok dolga. Nekik kell megtalálniuk a lányt és Fleminget. Az már viszont sokkal érdekesebb, hogy Osborne kollégánk tegnap este járt Thornessben.
A miniszter szúrósan nézett Fothergillre.
– Hol van Osborne? Nincs itt, gondolom?
Fothergill egy pillanatnyi habozást engedélyezett magának, mielőtt felelt volna.
– Nem, uram, megtaláltam. Az éjszakai hálókocsival jött, ami fél órával ezelőtt érkezett az Euston állomásra. Voltam olyan bátor, és az ön nevében azonnal iderendeltem.
– Jól van. Majd megpörgetem. Ezek a fix állásos polgári alkalmazottak azt hiszik, hogy senkinek sem tartoznak felelősséggel – krákogott a miniszter. Azon kapta magát, hogy megsérti a szokásokat, amikor is nyíltan bírálja az Osztály Állandó Titkárát egy beosztott előtt. – Pillanatnyilag ez minden, Fothergill. Kísérje be Osborne-t, mihelyt megjön. És szóljon, hogy el ne késsek a tizenegyes kormányülésről. Szükségem lesz magára 10.30-kor, hogy elkészítsük a jelentésemet.
Fothergill zajtalanul távozott. Osborne érkezése előtt a miniszternek még maradt ideje néhány tény ellenőrzésére. Mint vezető polgári tisztviselőnek és titkárnak, Osborne-nak joga, sőt kötelessége volt, hogy közvetlen kapcsolatot tartson Thorness-szel. De miért járt ott az előző este? És miért vitt magával egy meg nem nevezett látogatót, akiről a thornessi őrség nyilvántartási könyve tanúskodik?
Egy olyan kémbotrány eshetősége, ami a Tudományügyi Minisztériumot közvetlenül érintheti, a miniszter haragját a tetőpontig fokozta éppen akkor, amikor Osborne gyors kopogtatás után belépett. Mogorván pillantott Osborne-ra.
– Miféle fickót vitt magával Thornessbe? – kérdezte minden bevezetés nélkül.
– Egy asszisztenst – felelte tömören Osborne.
A miniszter elhatározta, hogy uralkodni fog magán.
– És miért vitte magával? – kérdezte. – Mire kellett magának egy asszisztens ehhez az éjszakai látogatáshoz?
Osborne úgy tett, mintha rendkívül érdekesnek találna valamit a miniszter íróasztalán.
– Rendkívül fontos, hogy az ember tisztán lássa a dolgokat – morogta.
A miniszter fölállt és az ablakhoz ment. Kényelmetlenül érintette Osborne nyugalma, és sejtette, hogy nem fogja megtudni az igazat, hacsak nem sikerül kibillentenie Osborne-t a nyugalmából. De pillanatnyilag egyedül ő volt abban a veszélyben, hogy kibillen a nyugalmából.
– Gondolom, az a fickó nem tett le ott egy bombát? Érezte, hogy rosszul fogott hozzá. Bármilyen kétes értékű elveket valljon is Osborne, az biztos volt, hogy erőszakos cselekményekben nem segédkezett.
– Jó, jó, tudom, hogy nem – folytatta gyorsan a miniszter. – De remélem, tudja maga is, hogy mindez mit jelent?
Eljött az ablaktól, és szembefordult Osborne-nal.
– Elveszítettük teljes nemzeti tőkénket. Nincs kompjúter. Nincs lány. Még az eredeti üzenet is oda van, amelyet a bouldershaw-i teleszkóp vett fel. Nem lehet újrakezdeni. Elsőosztályú hatalom voltunk, megdönthetetlen védelmi rendszerrel és az ipari felsőbbrendűség minden potenciális lehetőségével, és most másodrendű vagy inkább harmadrendű hatalommá estünk vissza.
Osborne elfordította a tekintetét az asztalról, és szelíden nézett vállalójára. Hallgatása csak még inkább dühbe hozta a minisztert.
– Millió évben egyszer – hangsúlyozta a miniszter – vagy még ritkábban kap egy bolygó egy ilyen karácsonyi ajándékot egy másik bolygótól. És erre mit csinál néhány őrült? Odamegy és elpusztítja.
A miniszter ismét az ablakhoz ment, és nézte a Whitehall forgalmát. – Őrültek lettek volna?
Osborne halkan mormolta ezt a kérdést.
– Év végére ismét rászorulunk az amerikai segítségre – vágott vissza a miniszter.
– Amerika legalább olyan főnök, akit meg tudunk érteni – mondta Osborne. – Ezt az Androméda-információt kénytelenek voltunk a látszólagos értéke alapján elfogadni. Az eredmények nagyszerűnek látszottak. De ki tudja, hogy mire megy ki az egész? Valahonnan az Androméda-köd haldokló, félig már halott spiráljából jön egy rövid üzenet, amit csak egy kompjúter ért meg, meg egy nőnemű szörnyszülött; meg talán egy tisztességes ember, egy tudós.
– Flemingre gondol? – kérdezte a miniszter. Osborne nem vett tudomást a kérdésről.
– Feltéve, hogy az űr egy távoli sarkából egy intelligencia küld nekünk olyan technikai adatokat, amelyek lehetővé teszik a számunkra, hogy létrehozzunk engedelmesen egy olyan emberszabású lényt, amely ennek az intelligenciának a gépét kezeli, ki hiszi el komolyan, hogy ez az egész a mi javunkat szolgálja, nem pedig az övét?
A miniszter cigarettára gyújtott. Bárhogy is tiltakozott gondolatban ez ellen az eszmefuttatás ellen, a dologban volt némi igazság.
– Fleming ezt mondta? – kérdezte.
– Hogy az egész egy hatalomátvételi kísérlet volt? Igen. Nem azt mondom ezzel, hogy Fleming verte szét a kompjútert, de ha ő volt, nem tudom hibáztatni érte. Hálát adok inkább az égnek, hogy a gép nem került valaki másnak a kezébe.
A miniszter nem volt bonyolult lélek. Nem szerette az etikai tárgyú vitákat. Minden sokkal egyszerűbb, ha az emberek csupán azt teszik, amire utasítják őket. "Jó vagy rossz, az én hazám, részeg vagy józan, az én anyám" – gyermekkorában ez volt a mottó. És a miniszter hitt is ebben.
– Végül is, maga kinek az oldalán áll?
Osborne fáradtan elmosolyodott.
– A vesztes oldalán, uram, mint mindig.
A miniszter fölhorkant.
– Azt hittem, tud majd mondani valami okosat. Tévedtem. De talán Geers már eléggé fölrázta magát ahhoz, hogy megállapítsa, mi a csuda történik azon a telepen, aminek állítólag ő az igazgatója.
A miniszter az interkomon kiszólt az egyik titkárnőnek, hogy kapcsolják Thornesst. Osborne ezt úgy értelmezte, hogy távozhat. Megindult kifelé. Magában csodálkozott, hogy még szabadlábon van. Pontosan megtervezett és józanul kivitelezett karrierje során még sohasem engedte meg magának, hogy érzelmei átszínezzék a kötelességtudatát. Mégis, ha a történtekre gondolt, egy csöppet sem bánta a dolgot. Valóban segített Flemingnek, és most csak az érdekelte, hogy ezt senki se legyen képes bizonyítani.
Miközben az irodája felé ment a folyosón, még egy mosolyt is megengedett magának, amint lelki szemeivel elképzelte Geerst ezen a válságos reggelen.
Geers karrierista volt. Thorness igazgatójaként ő volt a Honvédelmi és a Tudományügyi Minisztériumok kis kedvence. Ügyesen váltott át lelkesedésre a Dawnay-kísérletért, miután napokon át makacsul akadályozta a kutatást, a rakétafejlesztés előnyére. Geers olyan ember volt, aki tudta, hogy melyik oldalán vajas a kenyere. Lényegében sikerült elérnie azt a ritka csodát, hogy az a kenyér mind a két oldalán vajas legyen.
De a messzi Skóciában Geers most inkább megdöntött és megkínzott önkényúrnak látszott. Bár szállásán egész éjjel csöngött a telefon, egymást váltották a küldöncök, Geers most is lassan és gondosan öltözött, kényelmetlenül merev gallérja alatt szoros, csinos csomóra húzta a nyakkendőjét. De a méltóságteljes nagyképűséget, amit Geers elengedhetetlennek tartott a nemzeti technokrácia egyik kulcsembere számára, most kissé elrontotta fáradt szemének űzött tekintette, a kapkodó borotválkozás után maradt borosta, meg ajkainak ideges remegése.
Ült minden irattól mentes, de telefonokkal körülbástyázott, rozsdamentes acélból készült, hatalmas íróasztala mögött, és mereven nézte az odarendelt látogatókat – Madeleine Dawnayt és Fleminget.
Madeleine Dawnay az egyetlen karosszékbe ült, az ablak közelében. Meglehetősen férfias arca pergamenszínű volt, a szeme fáradtságtól és betegségtől homályos. Köntösét szorosan összefogta lesoványodott testén, mert fázott, a betegszoba egyenletes melegéből kikerülve. Élvezettel kortyolgatta a kávét, amit Geers titkárnője hozott neki.
Elgondolkozva nézett hol Geersre, hol pedig az iroda válaszfalának támaszkodó Flemingre. Nem szólt semmit, bár Geers pillantásával erre biztatta.
– Az egész Whitehall a nyakamon van – panaszkodott Geers. – A honvédelmi miniszter ötpercenként telefonál, és a tudományügyi vezető tisztviselőinek fele folyton macerál, én meg szinte azt sem tudom, hogy mi történt.
Dawnay asszony óvatosan az ablakpárkányra tette a kávéscsészéjét. Látszott, hogy még ez a kis mozgás is fárasztja.
– Én sem tudom, hogy mi történt – mondta csöndesen.
– Osborne tíz után érkezett a táborba. Jött vele még valaki. A sajtófőnökünk bevezette őket a kompjúterterembe. Isten tudja, hogy miért. Én nem tudhatom, én itt csak igazgató vagyok. Azután, Osborne és a vendége távozása után az ügyeletes gépkezelő mindent bezárt éjszakára.
– És Osborne visszament Londonba? – Fleming most már jobban nézett ki; megfürdött, megborotválkozott, és sportnadrágja meg szokásos inge, gyapjúpulóvere legalább viszonylag tiszta volt. Inkább levertnek, mint fáradtnak látszott, de szeme és szája sarkában a feszültség nyomai látszottak.
– Igen – mondta Geers. – Azután már senki sem ment be a kompjúterépületbe, csak Androméda. Egy darabig bent volt, és azután az egyik őr füstszagot érzett. Bement az ellenőrző terembe, és ott mindent romokban talált, bár alig látott a füsttől.
– És André hol volt? – kérdezte Madeleine Dawnay.
– Az őr szerint a vészkijáraton távozott. Közben pedig ő, vagy valaki más, elejtett egy kesztyűt. Egy férfikesztyűt.
Geers hirtelen Fleminghez fordult, és elővett egy bőrkesztyűt az íróasztalfiókjából.
– A magáé. Fleming oda se nézett.
– Szóval maga mindent tud – mondta Geers. – Csak két ember tud mindent, maga meg a lány. A lány halott.
Fleming bólintott. Őrjítőén lassan ismételte:
– A lány halott. Ez az.
– Nem egészen – mondta dühösen Geers. – Magának még válaszolnia kell néhány kérdésre. Maga, Fleming, az egyetlen ember, aki el akarta pusztítani a kompjútert. Mindig is ezt akarta. Elmondhatom magának, hogy a biztonsági dossziéja tele van följegyzésekkel olyan esetekről, amikor erről járatta a száját. És örömmel mondhatom, hogy ebből a szempontból maga egyedülálló. Mások sokkal lojálisabbak, sokkal tágabb a látókörük.
– Azt hiszem, az utóbbi időben közülünk is sokan kezdtek már kételkedni – ellenkezett Madeleine Dawnay.
Geers hitetlenkedve nézett az asszonyra. Szólni akart, de a házitelefon közbeszólt.
– Quadring őrnagy van itt, uram – hallatszott a titkárnő hangja. – A tengerészeti kommandó jelentését hozza a sziget átkutatásáról.
– Rendben van – mondta Geers a titkárnőnek. – Majd fölkeresem az irodájában.
Fölállt és az ajtóhoz ment.
– Maga itt marad, Fleming – mondta, majd kevésbé kemény hangon biztosította Madeleine-t, hogy nem fogja sokáig tartóztatni.
Miután az ajtó becsukódott, Fleming odament Madeleine mellé, az ablakhoz.
– Nincs joga, hogy magát belerángassa ebbe a dologba – mondta az asszonynak. – Hiszen maga beteg.
Madeleine kurtán fölnevetett.
– Kutya bajom. Szívós öreg tyúk vagyok én. Az vagyok, másképp most nem lennék itt. De mondja el nekem, John, mi történt valójában? Ugye maga tette?
Fleming kinézett az ablakon.
– Nem akarom ezekkel a dolgokkal terhelni.
– Tudom, hogy semmi közöm hozzá – mondta az asszony –, de mivel úgyis benne vagyok, akár akarom, akár nem, csak annyit szeretnék mondani magának, hogy bennem megbízhat, ha egyáltalán akar megbízni valakiben. Bizonyára Osborne csempészte be magát. Azután kettesben a lánnyal elpusztították a gépet.
– A lány halott.
A férfi keserű hangja meglepte az asszonyt. Tapasztalatai szerint Fleminget gyakran elragadták az érzelmei, ha elvekről, eszmékről, sérelmekről volt szó. De ha emberekről, nagyon ritkán.
– Igen – mondta halkan. – De senki, senki a világon nem tanúskodhat maga ellen.
Mielőtt Fleming válaszolhatott volna, visszajött Geers. Komor volt, de látszott rajta, hogy elégedett önmagával. Quadring őrnagy hasznos információkat hozott.
Szándékosan lassan helyezkedett el az íróasztala mögött, mielőtt beszélni kezdett volna.
– Jól van, Fleming, jól van – morogta.
– Mi van jól? – kérdezte közönyösen Fleming.
– Mi történt, miután a szigetre értek? Fleming megkerülte az íróasztalt.
– Miért kérdezi, mikor a kopók úgyis elmondták? De megerősítem, amit mondtak. Bementünk a barlangba, és ott elveszítettem őt. Nagy barlangok vannak ott. Lámpánk nem volt. Ő pedig betévedt egy olyan zsákutcába, ahol egy mély tó van. Így történt. Szerencsétlen kölyök.
Dawnay asszony ismét ugyanazt a keserűséget fedezte föl Fleming hangjában, mint az előbb.
– Azt hittem, nem tartja embernek Andromédát – jegyezte meg.
– Ahhoz eléggé ember volt, hogy megfulladjon.
– És biztos abban, hogy a lány beleesett a vízbe? – kérdezte gyanakodva Geers.
– Persze hogy biztos vagyok benne! – csattant fel Fleming.
– Quadring megmondta magának, hogy megtalálták a lány kezéről letekeredett kötést, vagy nem? Vagy erről az apróságról megfeledkezett volna? Esetleg a derék tengerészek nem tartották lényegesnek, hogy a kötéseket elhozzák?
Geers némán figyelte Fleminget, és arra törekedett, hogy egyetlen apró reagálás se kerülje el a figyelmét.
– Van egy hírem a maga számára, Fleming, ha ugyan ez hír magának. A tavat átkutatták. Nincs benne a test.
Fleming kétségtelenül meglepődött.
– Pedig ott kell lennie! – kiáltotta. – Követtem a nyomait egészen odáig. Nem kutatták át a tavat elég alaposan. Nincs más kivezető út. Én alaposan átkutattam mindent.
– Quadring is ezt mondja – mondta Geers. Már nem volt goromba. Azt remélte, hogy vallomásra bírhatja Fleminget. De Fleming nyilvánvalóan maga is tanácstalan volt.
– A szigetről nem mehetett el, és minthogy a szigetet napkelte óta szüntelenül figyelik, a lány csak a barlangokban lehet. Magam megyek oda. Ebben a nyomorult helyzetben ez az egyetlen, amit tehetek.
– Én majd odavezetem – mondta határozottan Fleming.
– Az nem fog menni – mondta Geers. – Maga letartóztatásban van.
– A maga utasítására.
– Hadd menjen – szólt közbe Madeleine Dawnay. – Jól ismeri a helyet. És maga sem akarja annyira megtalálni Andrét, mint ő.
Geers nagy kegyesen beleegyezett, és a két férfi már ment is, hogy meleg ruhát és gumicsizmát vegyen. Flemingnek megengedték, hogy zseblámpákat meg egy nagynyomású lámpát hozzon, és megtöltsön üzemanyaggal egy motorcsónakot. Félórán belül átszelték a szigetig terjedő, kétmérföldnyi, haragos vizet. Útközben sem Fleming, sem Geers nem szólt egy szót sem. Geers a csónak közepén kuporgott, és a sziklás sziget körvonalait bámulta a ködben. Fleming a csónak farában ült, és a kormányaidat tartotta.
A kavicsos parton, a barlang bejáratával szemben kötött ki.
Geers kigázolt a vízből, Fleming pedig partra húzta a csónakot. A dagályhatárnál meredeken felhalmozódott nedves kavicson a barlang szájához gázoltak. A magánbirodalmukban ily, módon fölzavart sirályok fölrepültek és vijjogtak, de a barlang csöndje kísérteties kontrasztként hatott a kinti madárrikoltozás meg a hullámok ritmikus csapkodása után.
– Biztos, hogy erre jöttek? – kérdezte Geers, miközben óvatosan tapogatódzott előre a zseblámpák vibráló fényénél.
– Biztos – morogta Fleming. – Az ember automatikusan megjegyzi az ilyesmit, hogy aztán kitaláljon. – Keskeny, lejtős folyosót világított meg, amely jobbra kanyarodott. – Ez az út vezet a tóhoz. Láthatja a homokban a tengerészek lábnyomait.
Geers lassan lépdelt előre, lámpájával megvilágítva a föltúrt homokot. Azután hirtelen megtorpant, mert megérezte, hogy Fleming nem követi.
– Hová megy? – kiáltotta. Fleming balra tartott.
– Megnézem ezt az ösvényt is. Itt is van egy tó. – Gondolja, hogy nem a megfelelő tavat kotorták ki? kérdezte Geers.
– Nem. Még Quadring meg az a tengerésztiszt sem olyan ostoba.
Geers visszafordult.
– Nem tudom, hogy mi az elképzelése, de magával megyek. A másik tavat majd megnézzük később.
A folyosó erősen lejtett és egyre szűkebb lett. Fleming összegörnyedt és kitartóan haladt előre. Geers megpróbált lépést tartani vele, de megcsúszott egy görgetegkövön és elesett. Fájdalmában szitkozódott, mert egy éles kő megütötte a vállát.
Fleming megfordult és odavilágított.
– Megütötte magát? Nem könnyű dolog ez, ha az ember nem sokat jár barlangászni. Várjon, amíg megnézem a tavat. Rögtön jövök.
Geers ügyetlenül föltápászkodott, és néhány lépést tett vissza, a barlang szélesebb része felé. Fleming lépéseit lágyan, de tisztán verték vissza a barlang falai, de a lépések egyre távolodtak.
Egy teljes percig tartott az élettelen világ hideg, halott csöndje. Azután Geerstől jobbra, a központi barlang irányából tisztán hallotta, amint egy kő végiggurul a sziklán, aztán tompa csattanással a vízbe esik. Újabb kő esett a vízbe, amit több, kisebb kavics követett.
Geersben izgalom és félelem keveredett. A félelem kerekedett fölül. Egyedül mozdulni sem mert. Fleming után kiáltott.
A hangja olyan rémülten csengett, hogy Fleming olyan gyorsan jött vissza hozzá, amennyire csak az erős emelkedő engedte.
– Hé! – mondta. – Mi történt?
– Nem hallott semmit? Talált valamit? – kérdezte Geers.
– Mély tó, mint a másik. Azt hiszem, pontosan a központi barlang kőfala mögött van. Az ilyen mély barlangtavak között néha összeköttetés van, mint egy U alakú csőben. Ami bemegy az egyikbe, esetleg a másikon jön ki.
– De nem jött ki semmi? Fleming a fejét rázta.
– Nem, de lehet, hogy a test megakadt valahol a fenéken. Jó lenne, ha a másik tavat is kikotornák.
Geers megborzongott, pedig a barlangban nem volt olyan hideg, mint odakint.
– Csúf halál, még egy ilyen teremtmény számára is – mormogta. Azután, már hangosabban, megkérdezte: – Maga dobott köveket a tóba?
Fleming lámpájával Geers arcába világított.
– Nem – felelte. – Miért kérdezi?
Ekkor ismét meghallották a görgő kavicsok halk neszét. A többszörösen visszhangos barlangrendszerben szinte lehetetlen volt megállapítani, hogy honnan jön a hang.
– Már megint. Ez a zaj. Kövek görögnek – suttogta Geers.
– Amik meglazultak a lépteimtől, és még nem állapodtak meg. Ez gyakran előfordul.
Geerst nem elégítette ki a válasz. Egy lépést tett a jobb oldali folyosó felé, és bevilágított a tavas barlangba. A sziklák nedvesek és szürkék voltak, a lámpa fényében itt-ott piritek csillantak meg.
Fleming is bekapcsolta a lámpáját, és a fénysugár egészen a tóig hatolt, odáig, ahol a szikla legömbölyödött pereme a tó fölé hajolt. A lámpa fénye valami fehéret világított meg.
– Mi az? – kapaszkodott Fleming karjába Geers.
Fleming lerázta magáról Geers kezét, és előreindult. A lámpa fénye a szikla hasadékát tapogatta.
– Mi az? – ismételte meg sürgetően Geers.
– Ő az, természetesen. Segítsen kiszedni.
Fleming szilárd pontot keresett magának a sikamlós sziklán. Geers nem követte.
– Legalább világítson, hogy lássak valamit! – ordította dühösen Fleming.
Amikor végre elérte Andrét, azt hitte, hogy a lány halott. A vizes ruha a lány testére tapadt. A teste jéghideg volt, és Fleming a csípőjénél fogva félig emelte, félig vonszolta kifelé a testet.
Bármilyen nehéz is volt ez a munka, Fleming szinte meglepődött, hogy milyen könnyű, milyen törékeny volt ez az ember teremtette femina sapiens.
Gyöngéden letette a lányt a száraz homokra, Geers lába elé, és a sziklához támaszkodva lihegett. Geers kővé dermedten állt.
– Halott? – suttogta, és a lámpát a földre tette, hogy megvilágítsa a lány arcát. Olyan volt a lány, mint egy ifjú istennő halotti maszkja: karcsú, sápadt és gyönyörű.
Fleming lekuporodott, és fölhúzta a lány egyik szemhéját. A kék írisz vakon meredt rá. A lámpa fényére sem reagált. Megfogta a jéghideg csuklót, hogy kitapintsa a pulzust. Enyhe remegést érzett, de maga sem tudta eldönteni, hogy a saját keze remegett-e, vagy annak a bizonyítékát észlelte, hogy André még él.
– Nem vagyok orvos, nem tudhatom. De azt hiszem, van még benne egy szikra élet. Egyszer azt mondta nekem, hogy erősebb szíve van, mint az embereknek.
Fleming átfogta a lány vállát, és fölültette. Amikor a test ülő helyzetbe került, a lány feje előrecsuklott. És André fölnyögött.
– Él! – kiáltotta izgatottan Geers.
– Éppen hogy – motyogta Fleming, és szabad kezével a zsebébe nyúlt, az üvegért.
– Egy kis töményét, csibém – mondta, és fogával lecsavarta az üveg kupakját.
– Nem szabad alkoholt itatni vele. Az csupán téveszme, hogy…
– Pokolba a maga cserkész elsősegélynyújtási szabályaival! Igyál, drágám – súgta a lánynak –, valódi McCoy.
Néhány csöpp whiskyt töltött André sápadt, összeszorított ajkai közé.
A két férfi mozdulni sem mert, várták a reakciót. És lassan látszani kezdett a hatás. Az ajkak fölengedtek és kissé szétnyíltak. A nyelv hegye kibújt az ajkak közül, és végignyalta őket.
Fleming gyöngéden kisimította a lány arcából a vizes, szőke hajat. Jutalmul egy pillanatra megrebbentek a szemhéjak.
– Ez az – suttogta a lány fülébe. – Most próbálj lenyelni egy kortyot. – A lány fogai közé nyomta az üveg száját, és töltött egy kortynyit.
André nyelt, köpködött, majd újra nyelt. Fleming érezte, ahogy a test elernyed a karjában.
– De hogy került ide? – kérdezte Geers.
– A két tó között egy szifon lehet. Beesett az egyikbe, és a másikban jött a felszínre. Az ég tudja, hogy tudott fölkapaszkodni a partra, és ott hogy tudta megtartani magát. Ezekkel a sebekkel.
És André egymás mellett heverő kezei felé bökött a fejével. A lány keze nevetségesen kiázott és színtelen volt, és a kéz hátának meg az ujjízületeknek a fehérsége ijesztő ellentétben állt a kompjúter által megégetett ujjak égett húsával.
Geers megborzongott.
– Ki tudjuk vinni innen? – kérdezte bizonytalanul. – Minél előbb vissza kéne vinnünk a táborba. Akkor talán megtudnánk az igazságot az egész ügyről.
Geers türelmetlen hangja földühítette Fleminget.
– Nem tudná egy kicsit békén hagyni? Ez a lány alig él, és maga másra sem tud gondolni, csak hogy hogy vallathatná ki.
Fleming úgy érezte, hogy André megértette, amit mondott, mert teste megfeszült, és mintha menekülni próbált volna.
Nem engedte el a lányt, nagy nehezen kibújt a kabátjából, és a vállára terítette.
– Minden rendben – nyugtatta. – Túl vagyunk mindenen. Most szépen elmegyünk egy hosszú szabadságra. Ugye tudod, hogy ki vagyok?
André fátyolos szeme kikerekedett, nézte a férfi arcát, és alig észrevehetően bólintott. Fleming ennek szinte nevetségesen megörült.
– Remek! Föl foglak emelni. Tartsd úgy a kezedet, mint most, akkor nem ér hozzá semmihez. Gyerünk.
Geers meg sem próbált segíteni. Csak nézte, ahogy Fleming fölemeli Andrét, mint egy gyermeket, és kiegyensúlyozza a testet, hogy biztosan foghassa, és a feje a férfi vállár nyugodjon.
Geers elégedett volt, hogy végre mehetnek, és lehajolt a lámpáért. Fleming közvetlenül a háta mögött állt. Csizmás lábának gyors rúgásával megtaszította Geerst. Azután elrúgta a lámpát. A lámpa üvege csörömpölve tört szét a sziklán, és a fény kialudt. Fleming hangosan nevetett.
– Kapaszkodj, drágám, indulunk – súgta Andrénak. Összegörnyedve, hogy be ne üsse a fejét a barlang tetejébe, saját lámpájának villódzó, bizonytalan fényénél, megindult kifelé. A háta mögött visszhangzottak Geers rémült és dühös kiáltásai.
Flemingnek sikerült a barlang szájáig jutni úgy, hogy csak egyszer ütötte meg erősebben a vállát. A csónakig még harmincyardnyi út volt. Elégedetten állapította meg, hogy a dagály emelkedett, és a csónak fara már vízben van.
Fleming már a mély vízben gázolt, amikor Geers kibukkant a barlang szájából Fleming nevét kiáltozva, hol fenyegetődzve, hol könyörögve, hogy álljon meg.
Fleming gyöngéden a csónak fenekére fektette Andrét. A lány szánalomraméltóan fölnyögött, amikor a keze hozzáért az egyik evezővillához.
Fleming lekuporodott a motorhoz. Csak rögtön beinduljon ez a vacak. A farmotorok szeszélyesek, míg be nem melegednek. Módszeresen megvizsgálta a fojtószelepet és az üzemanyagtartályt, mielőtt a gyújtózsinórt megrántotta volna. Aztán teljes erőből megrántotta a zsinórt. A motor szaggatott zajt adott, köpködött, majd állandó ritmusra váltott.
A csizmája megtelt tengervízzel, amikor elrúgta a csónak farát. Néhány yard után már kormányozni is tudott. Teljes gőzt adott a motornak, és megindultak a nyílt tenger felé. Geers tehetetlenül állt, térdig vízben, az öklét rázta és érthetetlen szitkokat szórt. Fleming hátra sem fordult, hogy egy utolsó pillantást vessen rá.
A víz elég nyugodt volt mindaddig, míg a sziget védte a csónakot a tengeri áramlatoktól. Fleming így élt a lehetőséggel, hogy ellenőrizze az üzemanyag-tartalékot, és hogy még szorosabban André köré tekerje a kabátját. A lány talán aludt, talán ismét elveszítette az eszméletét.
A csónak hátrafelé haladt a sziget és a szárazföld közötti áramlat miatt. Ezen az útvonalon Flemingék csak a thornessi mólóhoz juthattak volna vissza.
Előzetes megfontolás nélkül történt ez a hirtelen menekülés. Fleming egyszerűen csak el akarta vinni Andrét Geers közeléből és mindattól, amit Geers képviselt: a hidegfejű, hatékony gondoskodástól és az erőszakos faggatástól.
Most viszont már volt ideje, hogy tervet kovácsoljon. De nem sok. A tenger érezhetően nyugtalanabbá vált. Közeledtek a viharos, nyílt víz felé. Az előttük magasodó hullámok taraját hab koronázta. Fleming határozott.
Balra fordította a kormánylapátot, és megindult egyenesen az áramlat felé. A veszélyhelyzettől kristálytiszta lett az emlékezete. A szürke, háborgó vizet most olyannak látta, mint amilyen a ritka, nyugalmas, nyári napokon volt. Visszaemlékezett a zátonyokra, sziklákra és apró szigetekre, amelyek ezt a területet tiltottá tették néhány rákhalász kivételével minden hajó számára, még mielőtt az Admiralitás lezárta volna a területet a rakétakísérletek miatt.
Fleming nem alaptalanul tartott attól, hogy összetöri a csónakot. A csónak maximum tíz csomó sebességgel tudott haladni, és alig volt kormányozhatóbb egy gyékénycsónaknál. Bár a téli nap fénye már fogyni kezdett, Fleming bízott benne, hogy a hullámtörés zaja meg a habforgók elég tájékoztatást adnak majd a veszélyek elkerüléséhez.
Olyan szigetecskét szeretett volna találni, ami nem csak néhány sziklából áll, és ahol lelhetnek egy elhagyott parasztkunyhót vagy madárvártát. Ezek a kunyhók ellenálltak a hidegnek és a szélnek; olyan erősek voltak, mint a sziklák, amikből épültek. A következő lépés előtt itt kipihenhetnék magukat. Fleming az életében nem először bánta meg, hogy kapkodva cselekedett.
A föltámadó szél ólmos esőt csapott az arcába, és megbillentette a csónakot, a csónak oldalán átcsapó víz pedig megnedvesítette André arcát. A lány fölkiáltott, és fölemelte a kezét, hogy kisimítsa a homlokából vizes haját. Ahogy a keze a homlokához ért, ismét felnyögött.
Fleming még több gázt adott. Semmi értelme nem volt, hogy takarékoskodjon a benzinnel. Mindenképpen partra akarta tenni a lányt, mielőtt kitör a vihar, vagy leszáll az éj. Bár nem tudta, melyik következik be hamarább.
Egy teljes órán át haladtak észak felé, és Fleming erőltette a szemét, hogy partot leljen. De csak a szél zúgott egyre erősebben, és a hullámok kavarogtak. Azután Fleming meghallotta, hogy a hullámok sziklához és kavicsos parthoz csapódnak. A tenger simább lett, egyenletes, zöldes tükörré változott. A szürke ködben fölbukkant egy sötétszürke tömeg, ami sokkal sötétebb volt, mint az égbolt esti szürkülete.
Fleming levette a gázt, és elfordította a kormánylapátot. Az áramlatok és a föl-föltámadó szélrohamok miatt fogalma sem volt, hogy hol lehetnek. Még most sem állt szándékában a szárazföldön kikötni és egyenesen valami tisztviselő, vagy jámbor és törvénytisztelő állampolgár karjaiba futni.
Miközben a part mentén kormányzott, jó negyvenlábnyi távolságot tartott a hullámtörés helyéig. Próbálta meggyőzni magát, hogy olyan sziget partját ismeri föl, ahol már járt valamelyik nyáron, de tudta, hogy ez csak önámítás. Ilyen időben a szigetek egyformák. Csupán abban volt biztos, hogy amit lát, az sziget, méghozzá kicsi. Az éjszaka közeledtére már letelepedett sirályok most fölröppentek a közeledő csónak zajától, és rikoltozva köröztek. A sirályok pedig a szigeteket szeretik.
A sziklafal mentén haladtak: meredeken ereszkedett alá egészen a sziget keleti oldaláig. Itt a sziklák tövében kis part terült el, vagy inkább alacsony, legömbölyödött kövek keskeny, legföljebb húsz láb széles sávja.
Fleming habozás nélkül arrafelé kormányozta a csónakot, és félig kifutott a partra. Heves lökést érzett, és széttörő fa ropogása hallatszott. A csónak feneke beszakadt.
Fleming kiugrott a csónakból, és megvetette a lábát egy szilárd kövön. Azután megragadta és kiemelte Andrét a csónakból. A vízből kiálló kövekre fektette a lányt, maga pedig visszament a csónakhoz. Annak orrát a tenger felé fordította. A víz gyorsan áramlott a csónakba. Fleming fölhúzta a kormánylapátot, és teljes sebességre állította a motort. A csónak vadul kiugrott, az orra már víz alatt, a fara pedig szinte kint a vízből. Fleming nem várta meg, amíg a csónak elsüllyed, hanem ismét fölvette Andrét, és amilyen gyorsan csak tudott, mászni kezdett fölfelé a köveken.
Tisztán kivehető ösvényt fedezett fel ott, ahol a köveket már vékony talajréteg borította, amiben sovány fű és néhány kókadt hangafű próbált megkapaszkodni.
Fleming ezen nem lepődött meg. Számított erre. Amikor a csónak a part felé közeledett, egy pillanatra homályos, sárga fénypontot látott fölvillanni pár száz yardnyira a parttól.
Az ösvényen haladva a fényfolt egyre határozottabb formát öltött. Keskeny, függőleges folt, két mintás függönyszárny között.
Fleminget nem érdekelte, hogy ki lakik ott. Parti őr, radarkezelő, rakétapálya-megfigyelő vagy remete. Csak az számított, hogy meleget és segítséget szerezzen a lánynak. André most ugyanolyan élettelenül feküdt a karjában, mint amikor kihúzta a tóból.
II. HIDEGFRONT
Az azarani követség épületét könnyű volt megkülönböztetni az Edward-stílusú házak sorában, melyek egyszobás lakásokban élő lakói szívesen dicsekedtek azzal, hogy az elegáns Belgravia kerületben laknak, holott postai irányítószámát tekintve ez a környék a sokkal kevésbé elegáns Pimlico kerülethez tartozott. Az épület azért volt megkülönböztethető, mert a hámló vakolatot megjavították, és vakító, krémszínű festékkel vonták be. Az épületet továbbá tarka zászló és fényesre suvickolt réz névtábla ékesítette.
Az épület belseje luxuskivitelű volt. A követ dolgozószobája olyan kifinomult ízléssel és elegánsan volt berendezve, ami csak ott lehetséges, ahol a pénz nem számít. Az utóbbi években Azaran felületi és átmeneti gazdasági haladást élvezett, hála annak a kis olajtónak, amit brit geológusok fedeztek föl a sivatag alatt.
Salim ezredes, Azaran akkreditált angliai képviselője, országa forradalmának erős embere volt. Kemény munkával elérte, hogy nélkülözhetetlenné váljon annak az idealistának a szemében, akit a sors és az intrikák az ország elnökévé tettek, és jutalmul megkapta a legjobb diplomáciai állást, amit csak az elnök nyújthatott. Azarant tulajdonképpen nem nagyon érdekelte, hogy követséget létesítsen a többi európai állam bármelyikében is, de Nagy-Britannia pillanatnyilag Azaran gazdaságának az ura volt.
Salim sokkal inkább a nyugati életmódot élvezte, mintsem azt a tényt, hogy az erőszakról áttért a diplomáciára. Tulajdonképpen ő is idealista volt, de vallásos nézeteit már kellően elfeledte ahhoz, hogy élvezhesse az alkoholt, és erős faji előítéleteit is kellően leküzdötte, hogy élvezhesse a nyugati nőket. De a legnagyobb hatással az volt rá, hogy az európaiak milyen gyakorlatiasan tudják befektetni a vagyonukat. Hazájában a vagyon csak arra szolgált, hogy hivalkodva mutogassák. De nyugaton a vagyont valami sokkal kívánatosabb dolog – a hatalom – megvásárlására használták.
A korlátlan hatalom lehetőségétől hajtva járkált hát Salim nyugtalanul föl-alá a szobájában ezen a szürke, téli estén. A kényelmes élettől és az irodai munkától az utóbbi időben egy kissé elpuhult. Zsírpárnák rakódtak le csípőire, és markáns, barna arcát tokakezdemény lágyította. De még mindig elég fiatal volt. Nem a puszta hiúság súgta neki, hogy még mindig jóképű.
Türelmetlenül fordult meg, amikor a szolga meghajolva jelentette, hogy Kaufmann úr óhajt vele beszélni.
– Kísérje be! – parancsolta Salim. Gyorsan az íróasztalához ült, és kinyitott egy dossziét.
A szolga a látogatóval tért vissza. Kaufmann magas volt és peckesen merev testtartású. Salim megérezte benne a katonát; talán tiszt vagy altiszt lehetett a háború alatt valami válogatott SS-ezredben. Salim ezt nem bánta. Hiszen 1943-ban ő is ígéretet tett Rommelnek; hogy ha eljön az idő, az azarani hadsereggel át fognak állni a németek oldalára.
– Herr Kaufmann! – kiáltotta, és megszorította a látogató kezét. – Tegye le magát. – Salim büszke volt angol nyelvtudására, és rájött, hogy a népnyelvi kifejezések használata barátságos légkört teremt.
Kaufmann könnyedén meghajolt és mosolygott. Világoskék szeme, amit a vastag, aranykeretes szemüveg fölnagyított, mindent fölmért a szobában és az íróasztalon.
Még egyre mosolyogva mormolta el, hogy főnökei utasítására a követ rendelkezésére áll.
– Igen, az Intel – bólintott Salim. – És még mit mondtak? Kaufmann rezzenéstelen szemmel nézett Salimra.
– Semmi mást, excellenciás uram.
Salim elővette súlyos vert ezüsttárcáját, és megkínálta vendégét.
– Dohányzik?
– Inkább a magamét, ha nem haragszik – vette elő Kaufmann a saját tárcáját, és kiválasztott egy rövid, majdnem fekete szivart.
Salim fölállt, és keresztülment a szobán egy asztalhoz, ahol néhány fénykép volt Azaranról.
– Érdekli a régészet, Herr Kaufmann? – kérdezte. – Relikviákban rendkívül gazdagok vagyunk: görög templomok, római arénák, török mecsetek, keresztesek kastélyai, brit tankcsapdák. Mindezek a nemzetek hadat viseltek ellenünk. – Megfordult, és méregetni kezdte Kaufmannt. – És most az Intel. A maga gazdáit nagyon is érdekli az én kis, ártalmatlan országom.
Kaufmann kifújta a füstöt. A füst Salim felé szállt, aki undorral ellegyezte.
– És ha a gazdáim gazdasági információi valóban mindig a legfrissebbek? Persze, rendszerint. Fontos ez önnek?
Salim lehalkította a hangját.
– Az üzleti életben nem példa nélkül álló a gazdaságilag függetlenségre törekvő államok támogatása. És mi szeretnénk elszakadni a brit olajérdekeltségtől, Herr Kaufmann. Ez az érdekeltség nem túl érdekes. Remélem, hogy maga többet tud ígérni, mint az olaj.
Kaufmann elgondolkozva verte le szivarja hamuját.
– És mi a biztosítékuk? – kérdezte. Salim megdörzsölte a kezét.
– Beszéljünk nyíltan. Az Intel kereskedelmi szervezet. Talán a legnagyobb kereskedelmi vállalkozás. Még egyetlen nyugati kormány sem tudta tisztázni, hogy tulajdonképpen mely kartellek és csoportok érdekeltek benne. Vannak vállalatai, titkos egyezményei, monopóliumai és hivatalos irodái kicsi és béketűrő államokban. De miért is mondom ezt magának? Hiszen tudja. És azt is tudja, hogy a Közös Piac meg a kormányok kooperációs törekvéseinek növekedésével az Intelnek egyre nehezebb lesz megőriznie cselekvési szabadságát. Egy ilyen sikeres vállalkozásért senki sem rajong túlzottan.
– Mondjuk, hogy ez igaz – egyezett bele Kaufmann.
– Hivatalos irodáik Svájcban vannak – folytatta Salim. – Épp a napokban olvastam az újságban, hogy mind a kanton-, mind a szövetségi kormány kezd türelmetlen lenni a jövedelemadó, ügyében. Olyan törvényekre célozgatnak, melyek kötelezővé tennék az elszámolások ellenőrzését és így tovább. A maguk igazgatói rendszerint Bécsben, egy toleráns és el nem kötelezett ország fővárosában találkoznak. De Ausztria nem tud majd ellenállni erősebb szomszédai nyomásának. Az önök szervezetének valójában nincs otthona.
Ez nem hatott Kaufmannra.
– Legalább hatvan országban van irodánk. És befolyásunk.
– Az irodák csupán kereskedelmi bázisok, ártatlanok és politikailag elhanyagolhatók. A befolyásuk veszélyben van.
Salim a Közép-Kelet térképéhez ment, ami elfoglalta irodája hátsó falának a felét.
– Ez a kis, pirosra festett folt az én hazám. És lehetne az Intel édes otthona is. Senki sem zavarná. Csupán egy kis segítséget kérnénk cserébe a saját terveink megvalósításához.
Salim leült.
– Mit tudnak Thornessről? Kaufmann habozott.
– Thorness? – ismételte, mintha számára a szó semmit sem jelentene.
Salim kezdte elveszíteni a türelmét.
– Információim szerint maguk már régóta kapcsolatban állnak a brit kormány thornessi kísérleti telepével. Nem hivatalosán, természetesen, még azt is fölteszem, hogy maga meg tudná magyarázni azt a szerencsétlen balesetet, amely az egyik ottani tudóst, nevezetesen Bridgert érte, de nem számít. Csak azért mondom, hogy lássa: tudok aktuális tevékenységükről.
– Már nem aktuálisak – morogta Kaufmann. – Az állomás lényegében elpusztult. A kompjúter és minden, ami vele összefüggött, elégett. Legalábbis egyelőre ennyit tudtam megállapítani.
– Elégett?
– Úgy van.
Salim meghökkent. Társasági modora elszállt, Kaufmann szivarfüstjével együtt. Szinte kirobbant belőle az elfojtott agresszivitás.
– Kérem, tartózkodjon ennek a büdös vacaknak a szívásától ebben az irodában. Menjen a vécébe szivarozni.
A látogató engedelmesen elnyomta a szivarját. A sértésre nem reagált.
– Köszönöm, nem kívánok szivarozni – nyomta el gondosan az utolsó parazsat is. – De ha be óhajtja fejezni a beszélgetést…
Salim az asztalán fekvő dossziéra pillantott. Ebben a helyzetben minden megváltozott, és most olyasmit kellett tennie, amihez értett. Cselekedni. Újra elolvasta néhány nappal korábban diktált helyzetjelentését. Szája körül mosoly játszott. Az istenek a maguk titokzatos módján az ő érdekeit szolgálják, még ezzel a thornessi katasztrófával is.
– Van a telepen egy bizonyos Madeleine Dawnay professzor – mondta. – Azonnal fölajánlok neki egy állást kormányunk biológiai kutatóintézetében. És ott van John Fleming doktor.
– Herr Doctor Fleming nehéz ember – mormogta Kaufmann. – Nem csodálkoznék, ha része lenne a brit gazdasági élet ezen katasztrófájában.
– Valóban? – gondolkozott el Salim. – De azt nem vonhatja kétségbe, hogy nagy koponya. Információim szerint ő ellenőrizte a kompjúter kivitelezését.
– Ez igaz – mondta Kaufmann. – Fleming eszes, és van fantáziája. A legtöbb kollégája nem szereti.
– De az azarani kormány szeretné – mondta Salim. Ismét teljesen nyugodt és sima modorú volt. Rámosolygott Kaufmannra. – Érzésem szerint az elnök megerősítené az Intelnek tett ajánlatát azzal a feltétellel, ha ez, ahogy itt szokás mondani, csomagterv lenne, és Fleming doktor is benne lenne a csomagban. Önnek, mint az Intel hűséges alkalmazottjának, van valami elképzelése?
Kaufmann már-már elővette a tárcáját, de aztán meggondolta magát.
– Nehéz, költséges ügy – mondta. – Ha a szabotázselméletem igaz, akkor Herr Fleminget már letartóztatták.
– Az önök igazgatói jobban szeretik a tényeket, mint az elméleteket – állapította meg Salim. – Vissza kellene térnie Skóciába, hogy folytathassa a nyomozást. Rendszeresen telefonálja meg nekem a fejleményeket. Persze titokban. Ne felejtse el, hogy diplomata vagyok.
Kaufmann fölállt, mereven meghajolt és távozni készült.
– Számíthat rám, excellenciás uram – mondta.
A kunyhóhoz közeledve Fleming egyre óvatosabb lett. Bár szerette volna minél előbb biztonságba helyezni Andrét, semmi kedve nem volt ahhoz, hogy egyenesen az ellenség karjába fusson. Letért a keskeny ösvényről, és a gondozatlan kert felől közeledett a kunyhóhoz.
A kunyhó olyan volt, mint a nyugati szigetek gazdáinak kunyhói általában – csúf, zömök, de tartós. Belül azonban meghittebb lehetett: erről árulkodott a faspaletta. A lámpa fénye a törött spalettalécen szűrődött ki.
Fleming az ablakhoz osont. A rongyos függöny csálén lógott a parányi ablak előtt. Odabent egy férfi ült az asztalnál. Sápadt, aszketikus arcában volt valami megmagyarázhatatlanul fiatalos, ami éles ellentétben állt az ősz sörénnyel meg a szem körüli, mély ráncokkal. Jó, de nagyon kopott pulóvert viselt. Fleming jó negyvenesre, talán ötvenesre becsülte. Hosszú ujjai közt ceruzát tartott, és kifejezőén gesztikulált, miközben hangosan beszélt, bár nyilvánvalóan egyedül volt.
Fleming az ablakhoz nyomta az arcát, hogy jobban körül nézhessen a szobában. A szoba zsúfolásig tele volt régi, nehéz bútorokkal és könyvekkel. De nem volt bent senki más. A szoba túlsó felén látszott az elreteszelt, nyersfa ajtó. Fleming elégedett volt, mert a ház biztonságos menedéknek látszott. Hangosan kopogott a nehéz tölgyfa ajtón.
A csupasz deszkapadlón megcsikordult egy székláb, és egy meglehetősen magas, mekegő hang megkérdezte: "Ki az?" Az ajtó zárva maradt.
– Engedjen be, kérem! – ordította torka szakadtából Fleming. – Sürgős!
A retesz tiltakozva csikorgott sínjében. Az ajtó nyelve kattant, és az ajtó egy ujjnyira kinyílt.
– Kik maguk? Mit akarnak? – meredt a sötétbe egy szürke szempár.
Fleming betaszította az ajtót a vállával.
– Előbb engedjen be, bátyám – mondta. – Aztán jöhet a magyarázat.
A férfi hagyta, hogy az ajtó kinyíljon. Utat engedett, és Fleming belépett. A férfi gyanakodva és reménytelenül nézte Fleming karjában az élettelen lányt.
– Maga nem az öcsém – mondta a férfi bizonytalanul. – Abban pedig teljesen biztos vagyok, hogy az ifjú hölgyet még sohasem láttam.
Az ajtót vénlányos, lemondó mozdulattal csukta be.
– Igaz – mondta Fleming, és a kandallóhoz ment, ahol füstölögve, de meleget árasztva égett a tőzeg. – A "bátyám" csupán egy ősi megszólítás, még a rovásírás korából.
Fleming a tűz melletti kerevetre fektette Andrét. A férfi szemében megcsillant az érdeklődés.
– A rovásírás korából? Sosem hittem volna. – De itt elhallgatott.
Fleming levette vizes kabátját, és az egyik nagy, a lábán alig álló karosszékre dobta.
– Itt maradhatunk egy darabig? – kérdezte. A férfi tehetetlenül topogott.
– Azt hiszem, semmi akadálya – mondta kedvetlenül. – Honnan jöttek?
Fleming éppen Andréról hámozta le a kabátot, óvatosan, hogy ne érjen hozzá a kezéhez.
– A tengerről – felelte kurtán. – Csónakkal. A csónak odaveszett. Remélem, teljesen összetört.
A férfi megpiszkálta a tüzet, mire szikrák röppentek föl.
– Őszintén – szólva, elég nehezen értem magát – állapította meg.
Fleming fölállt és elvigyorodott.
– Sajnálom. Kicsit átfagytunk. Nem a legjobb idő egy tengeri kiránduláshoz,
A férfi Andrét nézte. És megborzongott, amikor fölfedezte a lány formátlan, égett ujjait.
– Mi történt a barátnője kezével? – kérdezte szégyenlősen, mintha röstellné tapintatlan kíváncsiságát.
– Megégette. Megfogott valami magasfeszültségű vezetéket. Nincs valami meleg étele? Leves?
– Csak konzerv. – A férfi nagyot sóhajtott, szegyeiké a viselkedését. – Majd megmelegítem. Bocsásson meg – folytatta szinte kisfiús mosollyal –, de olyan váratlanul jöttek. A nevem Preen. Adrian Preen, írogatok, – Vágyódó pillantást vetett az asztalon fekvő, teleírt lapokra. – Megcsinálom a levest. – Kiment a hátsó ajtón, és gondosan betette maga mögött.
André összerezzent, fölnyögött és kinyitotta a szemét. Fleming letérdelt a lány mellé.
– Hogy érzed magad? – suttogta.
A lány szeme a távolba nézett, de aztán a férfi felé fordította a tekintetét. Még el is mosolyodott.
– Már jobban – mondta halkan. – A kezem lüktet. Mi történt?
– Menekülünk – mondta Fleming, és megsimogatta a lány haját. – Tegnap éjjel szöktünk meg, amikor fölgyújtottuk a kompjútert. Emlékszel?
A lány a homlokát ráncolta, azután megrázta a fejét. – Kompjúter? Milyen kompjúter? Semmire sem emlékszem.
– Majd eszedbe jut – nyugtatta meg a lányt Fleming. – Ne törd rajta a fejedet. – Fölállt, az asztalhoz ment, és megnézte az asztalon fekvő kéziratot. – Sir Gawain és a Zöld Lovag – olvasta hangosan. – Fura helyzet. Juhászt reméltem, juhot találtunk. Szeretném tudni, hogy tud ebből megélni?
Az ajtó kattanása félbeszakította, és Fleming ellépett a kézirattól. Preen két gőzölgő tányért hozott a tálcán. A tálcát egy székre tette, és a széket André mellé állította.
– Csak sűrített paradicsom, sajnos – mondta bocsánatkérőén.
– Nagyszerű – mondta Fleming. Etetni kezdte Andrét, aki éhesen falta a sűrű, piros löttyöt. – Ez a Soay-sziget?
– Soay mellett van és sokkal kisebb.
– Tehát egyedül van? Preen bólintott.
– És a maguk kezében. – Majd gyorsan mentegetődzni kezdett. – Ezt nem kellett volna mondanom. Csak, tudják, annyira meglepődtem. De most hagyom magukat, hadd élvezzék a levest. Megkérdezhetem azért a nevét?
– Fleming. John Fleming. – André nevét nem mondta meg.
– Csupán udvariasságból kérdezem – mondta szelíden Preen. – Hiszen a házigazdájuk vagyok. Természetesen itt kell maradniuk. Nincs hová menni. Azért választottam én is ezt a szigetet.
– De tulajdonképpen maga sem tudja, hogy miért? – mondta Fleming.
Preen habozott, zavartnak látszott.
– Azért jöttem ide, mert itt biztonságos, vagy legalábbis viszonylag biztonságos. Régebben tiltakoztam az atombomba ellen és így tovább, de belefáradtam a tiltakozásba, és úgy éreztem, okosabb lesz, ha kiszállok.
Fleming is megehette végre a levesét.
– Akkor már hárman vagyunk – vigyorgott. – De amikor hullani kezdenek a bombák, és maga lesz az élet és kultúra utolsó oázisa, hogy fogja elkergetni a rémült, éhező, sugárbetegségben szenvedő kalózokat?
Preen cinkos mosollyal ment az ablak alatti, ülőhelyül szolgáló, nagy ládához. Rövid automatapuskát vett elő.
– Pompás – nevetett Fleming. – Ma éjjel nyugodtan alhatunk. Gondolom, mindnyájunknak jut fekvőhely, ahol kialudhatjuk magunkat. Nehéz napunk volt.
Preen váratlan kincseket tárt föl. Saját ágya egy beugróban állt, a kandalló közelében. Az egyik szekrényből vastag gyapjútakarókat vett ki. Betakarták Andrét, fölszították a tüzet, majd Fleming is beburkolódzott egy takaróba, és lefeküdt André heverője mellé, a földre. Preen bereteszelte az ajtót, és eloltotta a parafinlámpát. Mielőtt a testét-lelkét elárasztó kimerültségtől mély álomba zuhant volna, Fleming még hallotta, amint házigazdájuk levetkőzik és lefekszik.
Geers és Fleming távollétét csak három óra elteltével fedezték föl, és a tengerészeti kommandó a sziget fölkutatására indult.
Mire hozzákezdhettek volna a szökevények üldözéséhez, leszállt az éjszaka, és az időjárás lehetetlenné tette a hajózást.
Geers, aki szinte belebetegedett a szigeten töltött kétségbeejtő várakozás meg a Londonból várható következmények gondolatába, az íróasztalánál ült, forró puncsot ivott, és hisztérikusan követelte Quadringtól és Penningtontól, hogy csináljanak valamit. De nem halaszthatta sokáig a kellemetlen kötelességet, hogy fölhívja a Whitehallt, és beszámoljon a legutóbbi kudarcról.
Maga a tudományügyi miniszter fogadta a hívást. Egy szót sem szólt, míg Geers elmakogta az egész ügy szerencsétlen kimenetelét, és részletezte Fleming megbocsáthatatlan árulását. A nagy ember sima mondatai a legcudarabb letolásnál is rosszabbak voltak.
– Valóban peches ügy – mondta a miniszter lágyan. – Fogadja teljes együttérzésemet, hiszen nyilvánvaló, hogy csupa tehetetlen alak és áruló veszi körül. Nyugodtan rám bízhatja, hogy tűrhetően tálaljam az Öregnek. Nagyon izgatja ez az ügy, pedig nem jellemző rá. Nem utazott el a nyaralójába, otthon maradt. Pedig maga tudja, hogy az Öreg hogy utálja a házat, amióta átalakították. Remélem, hogy tudok beszélni a személyi titkárával, aki pompás ütköző, amikor az Öreg rossz hangulatban van. Szóval, viszlát. Tartsuk a kapcsolatot!
A miniszternek sikerült elkapnia a személyi titkárt. Vele már nyíltabban beszélhetett.
– Most telefonáltak Thornessből – mondta. – Megtalálták a lányt, de rögtön el is veszítették, az átkozott hülyék. Úgy néz ki, hogy Fleming szöktette meg. Ugye milyen romantikus? Geers riadóztatott minden tengerészeti és repülőtámaszpontot Carlisle-tól Scapáig. Szerintem hajók, repülők és radarral felszerelt emberkék rohangálnak őrült összevisszaságban mindenütt. A meteorológia kilences erősségű szelet, csapadékos és elektromos viharokat jelez. Az üldözőknek nem sok az esélyük, és azt hiszem, az ilyen helyzetben az ima ritkán segít. De hivatalosan kérem, Willie, hogy mondja meg az Öregnek: minden követ megforgatunk, minden útvonalat átfésülünk. Tudja, a szokásos blabla. Úgy határoztam, hogy visszaküldöm Osborne-t Thornessbe. Így értelmes jelentést kaphatunk, és talán még többet is. Osborne kissé benne van a pácban, és bizonyára igyekezni fog, hogy a kedvünkben járjon. Tulajdonképpen rendes fickó.
Kora reggel hívatták Osborne-t, és az első géppel már indult is Thornessbe. Délben már Geers irodájában volt. Az igazgató aludt néhány órát az éjszakai ügyeletes szobájában kialakított, alkalmi fekhelyen. Életében először fordult elő vele – s ennek tudatában volt –, hogy zilált és piszkos. Kezdettől fogva utálta Osborne-t. És az a tény, hogy Osborne-ban még mindig annyira megbíztak, hogy rábízzák az ő munkájának ellenőrzését, csak még kedvezőtlenebb színben tüntette föl számára Osborne-t.
– Persze, semmi újság – ült le Osborne invitálás nélkül. Geers megrázta a fejét.
– Nem tehetünk semmit, csak várunk és reménykedünk. Az én bűnöm – motyogta. – Nem lett volna szabad…
– Nem számít, hogy kinek a bűne – mondta kedvesen Osborne. – Megtörtént. Hogy van Madeleine Dawnay?
Geers gyanakodva nézett Osborne-ra, hogy vajon miért váltott témát.
– Sokkal jobban – felelte. – A gép okozta elektromos égési sebek nem voltak komolyak. Annak az átkozott enzimnek a használata tette tönkre, aminek a képletét a gép adta meg. Vagy inkább valami hiba az enzim összeállításában. Szerencsére Madeleine-nek volt annyi ereje, hogy ellenőrizze a képletet, és megtalálja a hibát. Ettől kezdve már minden simán ment: ez a csoda-kúra forradalmasítani fogja az égési sebek kezelését és az egész plasztikai sebészetet. A vandálok által elpusztított gép utolsó, felbecsülhetetlen értékű ajándéka.
– Örülök, mármint annak, hogy Madeleine jól van – mondta Osborne. Szünetet tartott, gondolkozott. – Most már semmi dolga itt, igaz? Hiszen a gépet elpusztították. Geers vállat vont.
– Egyikünknek sem maradt túl sok dolga – mondta. – Nem tudom, hol a fenében lehet Quadring. Jelentést kellene tennie az eseményekről. Akár jók, akár rosszak a hírek.
Osborne nem vett tudomást erről a megjegyzésről.
– Az azarani kormány érdeklődik utána.
– Kicsoda?
– Tulajdonképpen Salim ezredes. Az azarani követ.
– Nem, azt kérdezem, hogy ki után érdeklődnek.
– Madeleine Dawnay után, akiről az imént beszéltünk – mondta türelmetlenül Osborne. – Hivatalos kérvényt terjesztettek be hozzánk a Külügyminisztérium közvetítésével. Biokémikusra van szükségük.
– Mi a fenének? – kérdezte Geers. Aztán visszakozott: – Az ő dolga, ha menni akar. Nekem úgyis épp elég bajom van.
– Kérdezze meg tőle – mondta Osborne. – És maga vagy ő hívják föl a minisztériumot. Ne sokáig késlekedjenek a döntéssel. Ezek a kis olaj-államok sokat adnak a protokollra. Nem lehetünk udvariatlanul közömbösek a kérésükkel szemben.
– Jól van – morogta Geers.
Megszólalt a telefon, és Geers azonnal fölkapta a kagylót. Meghallgatta a rövid jelentést, és megkönnyebbült, elégedett mosollyal tette le a kagylót.
– Roncsokat találtak. Törött fadarabokat meg ilyesmit. Az egyik darabon rajta van a nyilvántartási szám. Semmi kétség: annak a csónaknak a darabja, amit Fleming elvitt. A testeknek egyelőre semmi nyoma. Persze, időbe telik, amíg följönnek a felszínre. Semmi esélyük nem lehetett az életben maradásra.
Geers hangjában nyoma sem volt szánalomnak. Egyáltalán nem gyászolta két kollégája valószínű halálát.
– És hol találták a roncsokat? – kérdezte Osborne. Geers megnézte a noteszában a telefonbeszélgetés közben följegyzett számokat.
– VS 7458 a megközelítési pont – mondta, és a Thorness környékét ábrázoló falitérképhez ment. Ujjával egy pontra mutatott.
– Körülbelül itt. Barrától kicsit délre és South Uisttől kicsit keletre. Zátonyos víz. Csak az olyan őrült, mint Fleming kockáztathatta meg a hajózást ilyen rossz látási viszonyoknál. A tengerészek, természetesen még egyszer átkutatják a környéket.
A két férfi egy ideig csöndben üldögélt.
– Megnézem, kaphatok-e valamit ebédre – mondta Osborne.
Geers bólintott. De nem kívánta elkísérni a vendéget.
Az évszakhoz viszonyítva magas volt a hőmérséklet. A levegő rendkívül párás volt, és a köd kitartó esőbe csapott át. A tengeren még rosszabbá váltak a látási viszonyok. Az időjárás még nyugat-skóciai mércével mérve is igen szokatlan volt. Fleming általában nem sokat törődött az időjárással, de most még valahogy az időt is a thornessi krízissel összeillőnek találta.
Körüljárta a szigetet és közben hallotta a rombolók szirénáinak türelmetlen vijjogását meg a lassan haladó cirkálók dízelmotorjának ritmikus lüktetését. Néha-néha ízes és vidám káromkodást is hallott: a kutatást folytató legénység megpróbált némi humort csempészni az unalmas, értelmetlen feladatba.
Szólt Preennek, hogy szüksége van egy kis testmozgásra, és elmegy fát gyűjteni. Arról azonban egy szót sem szólt, hogy nagyobb méretű felderítő akcióra lehet számítani, mert keresik Andrét meg őt. Preen kínosan tartózkodott mindennemű kérdezősködéstől, bár Fleming gyanította, hogy egy olyan ember, aki maga is részt vett békemenetekben, nyilván tud Thornessről, és sejtheti, hogy egy férfi meg egy lány eszeveszett menekülése egy ilyen téli éjszakán összefüggésben lehet Thorness-szel, és esetleg valami ott elkövetett bűnös cselekedettel is.
De Preen nem aggasztotta Fleminget. Preen anarchista hajlamai jó garanciának látszottak, hogy most sem fog az állampolgári kötelességtudat nagyképű pózában tetszelegni. A szinte hihetetlen szerencse tökéletes szövetségeshez segítette őket.
Fleminget inkább André nyugtalanította. Gyanította, hogy még André örökletes, minden más embert születésétől fogva fenyegető, hibáktól mentes, mesterségesen létrehozott szervezete sem tudja leküzdeni a vérmérgezés veszélyét. Hozzáértő segítséget kell szereznie mindenképpen.
Az őrhajók egész nap a sziget közelében cirkáltak. Késő délután a köd is fölszállt annyira, hogy néhány helikopter is körülszimatolhassa a szigetet. Fleming a szabadban volt, amikor meghallotta a zúgásukat. Rémülten rohant vissza a kunyhóba. Fölkapta a kandallóban füstölgő fahasábokat, és a hátsó ajtó mellett álló esővizes hordóba dugta őket.
– Ezek a kopók még ide dughatják az orrukat – magyarázta gyorsan Preennek. – Bár nem hiszem; elég kockázatos dolog ilyen látási viszonyoknál leereszkedni olyan helyre, ahol ennyi a szikla. Mégsem kell fölkelteni az érdeklődésüket a füstölgő kéménnyel.
Preen motyogott valamit, azután bevonult a kandalló melletti zugba, hogy jegyzetekkel lásson el egy kötetnyi középangol szöveget. Mindent megtett, hogy visszafojtsa a látogatók tartós jelenléte okozta nyugtalanságát, de Fleming érezte, hogy Preen örülne, ha már elmennének.
André béketűrően üldögélt a heverőn. Elfogyasztották az összecsapott ebédet, amit Preen készített, és utána André kiment Fleminggel a szabadba, és tett néhány lépést. Az erőfeszítéstől hamar kifáradt, és a sziget magánya megrémítette. Fleming visszavitte a kunyhóba.
Egyre jobban aggasztotta az állapota; nem csak kimerültsége és súlyos fájdalmai, de az is, hogy André szinte semmire sem emlékezett. Fleming figyelmét nem kerülte e! az sem, hogy a járáson, evésen és iváson kívül André szinte minden spontán erőfeszítésre képtelen volt.
Preen kibontott egy doboz befőttet, és amikor odanyújtotta neki a konzervdobozt, André csak bámult és nem tudott rájönni, hogy a konzerv mire való. Fleming bekapott egy darabka gyümölcsöt, és hangosan szopogatta, hogy a lány megértse a dolgot.
Fleming most ott ült a lány mellett a heverőn, és miközben fél füllel a helikopterek zaját figyelte, oltalmazóan fogta át a vállát.
– Mire emlékszel a történtekből? – kérdezte szelíden. André úgy nézett rá, mint egy rémült gyerek.
– Minden összekuszálódott – suttogta. – Futottam. Azután elestem. Vízbe estem.
André megpróbálta összekulcsolni a kezét, de a hirtelen beléhasító fájdalomtól fölszisszent.
Fleming fölállt, és a kandallópárkányon, ahol Preen a legkülönfélébb használati tárgyakat tartotta, olló után kutatott.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet volt bekötni a kezedet. Erősebb így a gennyesedés. Leszedem a kötést.
Szinte nőies finomsággal vágta föl és kezdte leszedni a kötéseket. A keze fölé hajolt, hogy a lány ne láthassa a saját kezét, és szüntelenül beszélt, hogy elterelje figyelmét a fájdalomról.
– A szökésünk előtti időből semmire sem emlékszel? – kérdezte.
André szaggatottan beszélt, és nemcsak azért, mert erőltetnie kellett a memóriáját, hanem azért is, hogy sírva ne fakadjon az időnként beléhasító, lüktető fájdalomtól.
– Volt ott egy tábor, valamilyen tábor, alacsony betonépületekkel és kunyhókkal. Ott voltunk mi ketten és még sokan mások.
Az egyik kézről Fleming már leszedte a ragacsos vászon nagyobb részét. Az elébe táruló látvány nem volt szép.
– És a gép? – kérdezte. – Emlékszel a gépre?
– Igen – bólogatott a lány mintegy önmagának. – Nagy, szürke gép volt. Mindig halkan zümmögött és néha kattogott is. Ilyenkor számok jöttek ki belőle. Minden számokban volt. – Összeráncolta a homlokát, és a szája sírásra görbült. – De nem emlékszem a számokra.
– Jól van – mondta Fleming. – Megleszünk a számok nélkül is. Hiszen már semmit sem jelentenek sem neked, sem bárki másnak. Gonosz számok voltak…
Hirtelen elhallgatott. A másik kézről könnyen, túl könnyen jött le a kötés. Lejöttek vele a varok is. És nem gyógyuló, rózsaszín bőr bukkant elő, hanem az üszkösödés bíborvörös és fenyegető színe. Fleming nem ismerhette föl az üszkösödést, de a vérmérgezés tüneteiről már hallott. Könyékig lecsupaszította André karját. A ruha ujját nem tudta följebb tűrni. A lány karja dagadt volt, és az ütőér sötéten dagadt ki a fehér bőrből.
– Preen – mondta Fleming nyugodtan. – Kérem, jöjjön ide és nézze meg ezt.
A házigazda kedvetlenül tette le a könyvét, és jött oda. Megnézte André kezét, aztán hirtelen lecsukta a szemét, mert az émelygéstől kicsit megszédült.
– Istenem! – suttogta. – Hogy tudja ezt elviselni? Fleming fölállt, és az ablakhoz vezette Preent. Kint csönd volt, a szokásos köd fodrozódva jött a tenger felől, és lassan elzárta a kilátást. A csöndet nem zavarta már helikopterzúgás.
– Nem szívesen kérek magától újabb szívességet – mondta Fleming –, de kölcsönkérhetném a csónakját?
– Miért? – kérdezte gyanakodva Preen. – Hová akar menni vele?
– A szárazföldre.
– Nem tengerjárásra való.
– Rendben van, akkor a Skye szigetre – mondta türelmetlenül Fleming. – Ott is meg tudom szervezni a találkozót.
– Gondolom, orvost akar keríteni? Idehozza? Annak a szegény lánynak a keze… – Preen újabb émelygési rohamot küzdött le.
– Nem orvost, annál sokkal jobbat. Nem hozok ide senkit; ígérem.
Preen elég barátságtalanul adta oda a csónakot. De mihelyt beleegyezett, már maga sürgette Fleming indulását. Minél előbb megy, annál előbb ér vissza. És aztán talán végre majd csak megszabadulhat a vendégeitől, és nyugta lesz.
Lekísérte Fleminget a kis öbölbe, ahol a csónak egy kiugró szikla védelmében volt kikötve. A csónak mellett benzines kanna állt. Miközben fölkészítették a csónakot az útra, Preen megpróbált ismét bocsánatot kérni a viselkedéséért. Megígérte, hogy mindent megtesz a lányért.
– Nagyszerű – mondta Fleming sokkal derűsebben, mint ahogy valójában érezte. – Maximum huszonnégy óra hosszat leszek távol. És most kérem, mondja el, hogy jutok át Skye-ra.
Preen bizonytalan útmutatást adott, hiszen lényegében szárazföldi ember volt.
– Az áramlat meg a szél mindig északnyugati. Ha mindig ebben az irányban halad, körülbelül fél óra múlva meglátja a világító bójákat Loch Harport bejáratánál. Én mindig az öböl végében kötök ki, mert ott van egy kis falu vegyesbolttal.
– Milyen messzire van onnan Portree?
– A dombokon át körülbelül tízmérföldnyire: ha gyalog megy, elég hosszú az út, de nappal könnyen stoppolhat.
Fleming az órájára pillantott.
– Gyalog megyek – mondta. – A zseblámpám kitart, és talán még pirkadat előtt odaérek.
Úgy is tett. Míg meg nem indult a forgalom, a kisváros peremén kószált. Amikor már sokan jártak az utcán, biztonságosan eljuthatott a repülőtérre, anélkül hogy feltűnést keltett volna. Miután megtudta, hogy fél órán belül nem indul gép Obanba, evett egy falatot.
Azután a telefonhoz ment. Thorness telefonszáma nem szerepelt a telefonkönyvben, és a központ kézi kezelésű volt. Úgy vélte, hogy a központos habozott egy kicsit, amikor megismételte a számot, és megkérdezte, hogy ő milyen számról beszél. Ezt a kockázatot vállalnia kellett. Hacsak a helyi rendőrség nem lesz elég gyors, és Quadring még gyorsabb a riasztásukkal, akkor ő már a repülőn lesz, mire bármit is tehetnének.
Persze azt is tudta, hogy Thornessben minden hívást nyilvántartanak. A mostani helyzetben pedig még inkább így tesznek. De remélte, hogy a lehallgatást most is magnófelvétellel intézik el, amit csak később hallgatnak meg, és nem ül ott állandóan valami szuper-kopó, hallgatódzva.
Meglepődött, hogy egy percen belül már kapcsolták is Thornesst.
Fölismerte a tábori telefonkezelő hangját.
– Dawnay professzorasszonyt kérem, – mondta olyan nyugodtan, ahogyan csak tudta. – Madeleine Dawnay professzort. A betegszobából.
– Lehet, hogy már a szállásán van. Megnézem.
A központos hangja személytelen és ügybuzgó volt. Fleming fülelt, hogy nem hallja-e meg véletlenül egy lehallgatóvonal bekapcsolódásának kattanását. De nem volt kattanás.
– Itt Madeleine Dawnay beszél.
Fleminget meglepte az asszony férfias hangja, de azért rögtön fölismerte.
– Hogy van, Madeleine? – kérdezte.
Hallotta, ahogy az asszony lélegzete elakad, és halkan az ő nevét kiáltja. Szinte csak a J hangot hallotta. De az asszony rögtön el is hallgatott. Fleming elmosolyodott.
– Azért hívtam, hogy megmondjam: remélem, hogy már makkegészséges; amilyen én is vagyok – mondta könnyedén. Aztán lassan és érthetően folytatta. – De valaki másnak az egészségi állapota nyugtalanít. Mit lehet csinálni égési sebekkel? Maga ebben szakember. Nem nekem kell, ugye érti.
Egy másodpercig azt hitte, hogy letette a kagylót. De az asszony már mondta is, nagyon halkan.
– Hol?
– Obanban. A BEA-gépre van jegyem. Nem lesz túl sok időm a visszainduló gépig.
– Maga őrült – mondta az asszony nyugodtan. – De ott leszek. A repülőtér épületében.
Fleming repülőútja alig húsz percig tartott. Madeleine Dawnay érkezésére majdnem egy órát kellett várnia. A férfivécé ablakából nézte, amint az asszony kiszáll a taxiból. Madeleine kocsija mögött jött még egy kocsi és Fleming várt, hogy megnézze, ki száll ki belőle. Utasok voltak: idősebb házaspár egy kisfiúval és számos bőrönddel. Szóval minden rendben volt. Madeleine Dawnayt nem követték.
Lassan kisétált az előcsarnokba, és egy utazási plakátot nézegetett.
– Őrült, hogy idejött – hallotta a suttogást a háta mögött. – De elhoztam az árut.
Fleming félig hátrafordult, és az egyik elhagyatott sarokban álló kávéautomata felé biccentett. Odasétáltak.
– Teát, kávét, kakaót? – nyújtott az asszonynak egy papírpoharat, miközben aprópénzért kotorászott a zsebében.
– Mindnek egyforma az íze – mosolygott az asszony. Elvette a papírpoharat, és ugyanekkor egy kis, fehér kartondobozt csúsztatott Fleming kezébe. Fleming zsebre vágta a dobozt, és pénzt dobott az automatába.
– Köszönöm – mondta. – Remélem, hogy ez most a gyógyító enzim. Nem pedig az, amitől maga majdnem elpusztult, Madeleine.
Az asszony belekóstolt az italba, és elhúzta a száját.
– És ezt kávénak hívják… Igen, ez most a jó enzim, garantálom. Ez az eredeti képlet alapján készült, amit a gép akkor adott, amikor először megégette Andrét. Emlékszik, hogy milyen nagyszerű hatása volt. A vérmérgezést órák alatt megszünteti; az idegrostok és a nyiroksejtek pedig három napon belül gyógyulnak. Hogy van André?
Fleming megitta a kávéját.
– A kezétől eltekintve egész jól. Vissza kell mennem. Nem szeretnék egy halott lányt találni a helyszínen.
Madeleine mosolyogva nézte a férfit.
– Szóval most már lánynak tartja. De őrültség volt idejönnie – ismételte meg az asszony. – Nem tudom pontosan, hogy mi folyik a táborban, de az biztos, hogy a kutatást még nem fejezték be.
Fleming az órájára pillantott.
– Mennem kell – mentegetődzött. – És köszönöm az árut. De ha már őrültségről beszélünk, maga is elég bolond, hogy megtette ezt a kedvemért; én most ellenség vagyok, nem tudta?
– Nem, nem tudtam – felelte az asszony. – És ami azt illeti, nem a maga, hanem az ő kedvéért tettem. Ő az enyém is. Én teremtettem!
Együtt indultak az indulási oldal felé, amikor a hangosbemondó jelezte a gép indulását Skye és Lewis irányába.
– Nem hiszem, hogy látom még magát – mondta az asszony. – Új állást ajánlottak nekem. Most, hogy ennek az Androméda-tervnek vége, semmi értelme Thornessben maradnom. Szép élmény lesz, új arcok, új feladatok.
– Hol? – kérdezte Fleming.
– A Közép-Keleten, egy olyan helyen, ahol csak homok meg olaj van, szinte semmi más.
Fleminget nem érdekelte túlságosan a dolog.
– Sok szerencsét – mondta, és ösztönösen lehajolt és megcsókolta az asszony arcát. Madeleine lányosan örült a puszinak.
Fleming kiment a repülőtér betonjára. Csak négy-öt további utas várakozott kint – teljesen ártalmatlan külsejű emberek.
Fleming nem vette észre azt a középkorú férfit, aki széles karimájú kalapban és tweedkabátban az újságospavilon mellett állt, és a Timest olvasta. A férfi leeresztette az újságot, amikor Fleming átadta kezelésre a jegyét a légikisasszonynak. Mihelyt Fleming elhagyta az épületet, a férfi sietve távozott az országút irányában. Az ott várakozó gépkocsi vezetője azonnal beindította a motort…
III. VIHARJELZÉS
Fleming csak késő este ért vissza a szigetre. Sötétedés előtt ugyanis nem merte vízre bocsátani a csónakot, amit az öböl egyik kis beszögellésében húzott ki a kavicsos partra. Az eső egész úton könyörtelenül ömlött, de Flemingnek jókedve volt, és teljes sebességgel haladt a kis csónakkal. Bár ez a sebesség lényegesen kisebb volt, mint a zaj, amit a motor csapott. De Fleming annyira igyekezett visszafelé, hogy nem is figyelte, vannak-e körülötte őrhajók.
Vidám köszönéssel robbant be a kunyhóba. Preen meg André üldögéltek, beszélgettek. André nagyon rosszul nézett ki. Az arca még a lámpafénynél is hamuszürke volt. De amikor meglátta a férfit, fölállt, odatámolygott hozzá és a nyakába borult. A kezét közben magasra emelte, hogy védje az érintéstől.
– Nyugodj meg – suttogta Fleming gyöngéden. – Itt az orvosság. Rendbe jössz. – A lány feje fölött rámosolygott Preenre. – Minden rendben. Nem tartóztattak le, még csak nem is kérdezgettek. És magáról nem szóltam senkinek!
Preen szemmel láthatóan megkönnyebbült.
– Kerítek valami ennivalót, míg maga kezeli a kislányt… Valami kenőcsöt hozott?
– Úgy is nevezhetjük – mondta Fleming, miközben Andrét a heverőhöz támogatta. – De különleges. Tudomásom szerint ez az egyetlen jó dolog, amit csillagközi gyámolítóinktól kaptunk. De minél kevesebbet tud róla, annál jobb, hiszen uraink és parancsolóink még vallatóra foghatják a maga becsületes lelkét. Mindenesetre szavamat adom, már nem kell attól tartania, hogy itt marad a nyakán egy csinos kis női hulla. Kivette a zsebéből a kis dobozt.
– Enzimek, újjászületésre kész, élő sejtek pompás fermentuma.
Preen értetlenül rázta a fejét. Kiment a konyhába, hogy újabb leveskonzervet bontson. Fleming pedig rögtön hozzálátott a kezeléshez.
A majdnem átlátszó, zselészerű anyag gyorsan terjedni kezdett, mihelyt érintkezésbe került André természetellenesen forró, roncsolt bőrével.
A lány figyelmesen nézte a férfit, és semmi jelét nem adta, hogy emlékezne még arra, hogy ő programozta be a gépet a képlet elkészítésére, és ő fordította le a gép által adott képletet.
Fleming levette a lány cipőjét, testét takaróba csavarta, kezét pedig egy összehajtogatott törülközőre tette.
– Aludj, ha tudsz, szépségem! – mondta. – A fájdalom lassan, de biztosan csökkenni fog. És reggelre már nem fog fájni. Majd meglátod!
André lejjebb csúszott a heverőn, és egy bizakodó gyerek mosolyával nézett a férfira. Azután engedelmesen behunyta a szemét.
Madeleine Dawnay egész úton vissza Thornessbe az azarani ajánlaton töprengett. Magányos asszony volt, és mindig is beletemetkezett a munkába. Ezzel akarta ellensúlyozni titkolt boldogtalanságát, aminek oka talán a zárkózottság, talán a nem túl szerencsés külső volt. Az élő sejtek létrehozása, ami végül egy élő ember, André megteremtésében csúcsosodott ki, fölvette a versenyt mindazzal, és fölül is múlta mindazt, amit a természetes női szervezet produkálhatott volna, s ezt Madeleine olyan győzelemnek érezte, ami igazolni látszott az egész életét, és lenyűgöző távlatokat nyitott.
És ekkor jött az, hogy a kompjúter megégette, azután meg a végzetes hiba az enzim összetételében, ami így nem gyógyított, hanem rombolt. Ez a tapasztalat nemcsak annak a veszélyére hívta föl a figyelmét, hogy milyen ostobaság hinni a gép félig megemésztett képleteinek jóindulatában és értékében, de a halál közelsége is jobban megrémítette, mint korábban hitte volna.
Persze, nagyszerű volt fölfedezni, hogy a képlet hibája valójában emberi tévedés, a képlet maga pedig az élet ajándéka volt. De így is benne maradt a gyanú, hogy John Flemingnek igaza van. A kompjútert létrehozó intelligencia nem volt személytelen és objektív. Saját céljai voltak, és ezek közé nem tartozott az emberek jóléte.
A munkának mindenképpen vége volt. A brit tudományos technokrácia kiépítésének fénylő perspektívája a kompjúter füstjével együtt elszállt. Madeleine Dawnay szinte megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy az űrből érkezett üzenet, aminek alapján a gépet építették, szintén odalett. Most már jó lesz megszabadulni az egésztől és visszatérni a rendes kutatáshoz.
Azaran az asszony idealizmusára és kíváncsiságára épített. Olyan kis országról volt szó, amely pillanatnyilag bőséget élvez föld alatti olajbirodalma segítségével, de a termőföld és az élelmezési cikkek hiánya miatt mégis szegény.
Thornessbe érve azonnal eltávozást kért, hogy fölkeresse a Külügyminisztériumot, és Londonba utazott.
A Közép-Kelettel foglalkozó osztály beosztott tisztviselője operett-államnak írta le Azarant. Az elnök fáradt öregember. A forradalom, ami hatalomra segítette őt és megbuktatta a dinasztikus uralkodókat közvetlenül a háború után, verteién, és nemzetközi szempontból jelentéktelen volt. Az elnök sietve biztosította a brit olajérdekeltségeket, hogy a szerződéseket fenntartja, amennyiben némi módosítás eszközölhető az olajjövedékben. A szokásos alkudozás után ez meg is történt. Az elnök bejelentette, hogy a jövedelmet a nép sorsának javítására fogják fordítani.
A sivatagot öntözés segítségével felvirágoztatják. Iskolákat, utakat építenek, hogy megkönnyítsék a kereskedelmet. A kórházak megszüntetik majd a betegségeket, amelyek minden öt gyerekből egynek az életét kioltották, és az átlagéletkort harminckét évre csökkentették. Iskolák, utak, kórházak épültek. De a sivatag sivatag maradt, és most már az olaj is fogytán volt.
– Víz van – folytatta a tisztviselő –, egy francia társaság artézikutakat fúrt. Északon van egy föld alatti tó, amiben sokkal több víz van, mint amennyi olaj volt délen. A probléma maga a talaj. Még csak nem is homokos. Többnyire köves, sziklás. Öntözni lehet, de akkor sem terem.
– Egy kis vízzel nemigen lehet helyrehozni a több ezer éves eróziót – mondta nyugodtan Madeleine Dawnay. – Hivatalos kifogás nincs az odautazásom ellen?
– Nincs – mondta a tisztviselő –, már ami a Külügyminisztériumot illeti. Szeretnénk fenntartani baráti kapcsolatainkat ezzel a néppel. Kis nép ugyan, de manapság minden barát értékes. A szerződési feltételek, persze, hivatalosan nem tartoznak ránk. Fogadni fogja önt Salim ezredes, az itteni követük. Rafinált fickó, bár lehet, hogy csak szereti az intrikát, mint minden arab. Mindenesetre ő az elnök közvetítője.
A beszélgetés után Madeleine döntött. Elfogadja a szerződést, ha ésszerűek a feltételei. Negyedórával később már az azarani követség előtt szállt ki a taxiból.
Késedelem nélkül Salim irodájába vezették. Meglehetősen meglepte, hogy Salim milyen jól ismeri a pályafutását, és milyen értelmesen beszél a munkájáról. A fizetésről Salim csak úgy mellékesen tett említést. Fantasztikusan nagy összeg volt, és Dawnay asszonynak szinte elállt a lélegzete.
– Brit mértékkel nézve – mosolygott Salim – az összeg valóban magas, de pillanatnyilag az egyetlen dolog, aminek bőviben vagyunk, az a pénz. Azokat az európaiakat – orvosokat, mérnököket és így tovább –, akik nálunk dolgoznak, valamivel kárpótolnunk kell azért, hogy távol élnek a hazájuktól, és hogy az állásuk nem egy életre szól. Önnel, például öt évre szóló szerződést szeretnénk kötni, ami kölcsönös megegyezéssel meghosszabbítható.
De valójában a munka az, ami önt érdekelné. Nagy múlttal rendelkező nép vagyunk, de csak későn léptünk át a huszadik századba, Miss Dawnay. Az élelmiszer nyolcvan százalékát importáljuk. Tudományosan megalapozott távlati tervre van szükségünk, amellyel hazánkat olyan termékennyé tehetjük, amilyen gazdag. – Salim itt egy pillanatig habozott. – Bizonyos, később megvilágosítandó okok miatt ez számunkra egyre fontosabb, a jövőnk és a létünk szempontjából.
Madeleine Dawnay ezekre az utolsó szavakra már alig figyelt. Hatalmába kerítette az az izgalom, amit mindig érzett, valahányszor az emberi értelemnek szembe kellett néznie a természet kihívásával.
– Salim ezredes úr – mondta nyugodtan. – Büszke leszek, ha segíthetek. Indulhatok, amikor csak akarja. – Itt szomorkásan elmosolyodott. – Amint tapasztaltam, ön kitűnően ismeri a körülményeimet, tehát azt is tudja, hogy nincsenek kapcsolataim, sem családom, akik visszatarthatnának. A mostani munkám pedig, olyan okok miatt, melyeket nem kívánok részletezni, véget ért.
Salim melegen rámosolygott az asszonyra.
– Rögtön fölhívom az elnököt – mondta. – Tudom, hogy rendkívül hálás lesz. Közben pedig elvégezzük a szokásos nemzetközi formaságokat: oltások, útlevél stb. Az előkészületeket befejezhetjük, mondjuk, holnapután délelőtt 10-ig. És akkor megbeszélhetjük az indulás pontos időpontját.
Dawnay asszony beleegyezett. Ha már rászánta magát, szeretett volna minél előbb menni. Telefonált Thornessbe, és megkérte a szobaasszonyt, hogy szedje össze és tegye vonatra a holmiját. Szomorúan állapította meg, hogy az edinburghi egyetemen hagyott könyveit kivéve semmije sincs a világon. Még közeli barátja sincs, akitől elbúcsúzhatna.
Másnap reggel vásárolni ment, hogy a trópusokhoz illő holmit vegyen magának. Az eladólány valósággal elkeseredett, mert amit csak megmutattak neki, mindenre azt mondta, hogy jó lesz. Néhány óra alatt elkészült a bevásárlással. Az üzletben megígérték, hogy a holmikat ládákba teszik, és a kívánt időpontban a londoni repülőtérre szállítják.
Másnap reggel fölkeresett egy orvost, és megkapta az oltásokat. Kicsit belázasodott, így aztán délután és este a szállodájában maradt. Másnap délelőtt pontban tízkor megjelent az azarani követségen.
Salim udvariasan fogadta, de ideges volt, és fél füllel a nagy teljesítményű rövidhullámú rádiót figyelte, amiből arab beszéd hallatszott.
– Pompás, Dawnay professzor asszony – mondta, miután futó pillantást vetett az útlevélre meg az oltási igazolványokra. – Itt a vízum és a repülőjegy. Foglaltattam helyet a három nap múlva, 9.45-kor induló járatra. Megfelel?
Mielőtt még az asszony válaszolhatott volna, Salim fölugrott, a rádióhoz rohant, és fölerősítette a hangerőt. Néhány percig feszülten figyelt, azután kikapcsolta a készüléket.
– Most kiáltottuk ki a függetlenségünket – mondta álmodozva.
– De hiszen eddig is függetlenek voltak – csodálkozott Madeleine.
Salim az asszonyhoz fordult.
– A politikai függetlenség a papírra vetett eszmékre vonatkozik. De az igazi függetlenség üzleti ügy. Végre elszakadtunk az önök országától; minden olaj- és kereskedelmi szerződésünket lemondtuk. – A rádióra mutatott. – Ezt hallotta az imént. – Ismét rámosolygott az asszonyra. – Most már látja, hogy miért van szükségünk a megfelelő emberek segítségére. Mihelyt végzek itt a diplomáciai ügyekkel, magam is visszatérek Azaranba. Baráti kapcsolatban kívánunk maradni Nagy-Britanniával és valamennyi országgal. De függetlenné kell válnunk a szó legteljesebb értelmében. És ön ebben segíteni fog!
Madeleine-t kicsit megzavarta az események ilyetén fordulata. Egész pályafutása során gondosan távol tartotta magát a politikától, mert hite szerint a tudomány pártok és nemzetek fölött álló dolog volt, és egyetlen kötelessége az emberiség jólétének szolgálata.
– Remélem, hogy tehetek valamit – motyogta udvariasan. Salim nem figyelt rá. Homlokát ráncolva nézegette az asszony iratait.
– Sárgaláz elleni oltást nem kapott? – kérdezte. – Pedig biztosan figyelmeztették, hogy az is kell.
– Nem emlékszem – mondta az asszony. – De még ma megcsináltatom.
Salim fölállt és behízelgően mosolygott.
– Tudok jobb megoldást is. A követségi orvosunk délelőtt mindig itt van. – Az interkomon kiszólt a titkárnőjének. – Kérdezze meg Miss Gamboult, hogy be tudna-e még adni egy sárgaláz elleni védőoltást.
Rövid szünet után egy férfihang azt felelte, hogy Miss Gamboul be tudja adni az oltást.
Madeleine Dawnaynak rossz előérzete volt. Egy pillanatig nem is tudta, hogy miért. Azután rájött. Az orvosnőket nem szokás missnek szólítani. De elhessegette magától a gyanút, és az egészet Salim nem kifogástalan nyelvtudásának tulajdonította.
Míg az orvosra vártak, Salim előjött az íróasztal mögül, a peremének támaszkodott, közel az asszonyhoz.
– Beszéljen nekem valamit John Fleming doktorról. Tudomásom szerint önnel együtt dolgozik a skóciai kísérleti telepen. Ott van még?
– Nem tudom megmondani – felelte röviden az asszony.
– Az egyik jelentés szerint meghalt.
– Attól tartok, hogy semmit sem mondhatok róla.
Salimnak azonban elég volt ennyi is, hogy megtudja: Fleming él. De nem reagált, hanem az éppen nyíló ajtóra pillantott.
– Ah, Miss Gamboul!
Fehér köpenyes nő lépett be, kopogás nélkül. Sötét hajú, csinos nő volt, olyan jó harmincas. Makulátlanul tiszta volt és sötét szeme fölött magas homloka intelligenciáról árulkodott, de azért csöppet sem volt orvoskülseje. Még a fehér köpenyben is volt ebben a nőben valami érzéki és elegáns. Madeleine biztosra vette, hogy ez a nő jobban megszokta a mademoiselle megszólítást, mint a misst.
És mégis, az arca nagyfokú szakmai intelligenciáról és komolyságról tanúskodott. Madeleine-nek nem tetszett a nő kemény tekintete, sem a piros ceruzával körülhúzott, keskeny száj vonala, de amit a legkevésbé szeretett benne, az a titokzatosság volt. Észrevette, hogy a nő kezén – amivel fehér kendővel letakart tálkát hozott, amiből kiállt a fecskendő vége a körmök élénkpirosra vannak festve, hosszúak és hegyesek. Madeleine akaratlanul is a saját rövid, tövig vágott körmeire pillantott. Úgy érezte, hogy sem orvos, sem tudós nem engedhet meg magának olyan egészségtelen luxust, mint amilyen a hosszú, lakkozott köröm.
– Nos, professzorasszony, melyik karjába óhajtja az oltást?
A nő tárgyilagosan és – amint Madeleine elégedetten megállapította – erős francia akcentussal beszélt.
Elfojtva a nő iránti ellenszenvét, megmondta, hogy a jobb karjába kéri az oltást. Levette a kabátját, és föltűrte blúza ujját.
Mademoiselle Gamboul alkoholos vattával dörzsölte be a karját. A szúrásnál Madeleine elfordította a fejét. A nő rosszul adta be az oltást, és az asszony fölszisszent az ügyetlen döféstől.
Salim nem mozdult a helyéről. Alig titkolt izgalommal nézte az oltás aktusát. Aztán gyorsan beszélni kezdett:
– Mihelyt a fővárosunkba, Balebba ér, minden segítséget megkap a munkájához. Most fejeztük be a laboratóriumok építését. Amire csak szüksége van…
Madeleine hirtelen erősebben hallotta a férfi hangját, és a meztelen kar fölé hajoló markáns arc vonalai elmosódtak. Próbálta leküzdeni a szédülést.
– Kaphatnék egy pohár vizet? – nyögte ki. – Úgy látszik, még nem vagyok olyan jól, mint hittem…
A feje előrecsuklott. Érezte a szájához érintett pohár kemény peremét, és ivott néhány kortyot. A látása kitisztult, és látta a piros körmöket a poháron.
Salim hangját mérhetetlen távolságból, de tisztán és fenyegetően hallotta.
– Nos, hol van Fleming doktor? Ha tudja, el fog mondani nekünk mindent. Újra kérdezem, hol van?
Mintha valaki más beszélne helyette, Madeleine hallotta, hogy aprólékosan elmondja találkozásukat az obani repülőtéren. Szóról szóra elismételte a Fleminggel folytatott beszélgetést, mintha, könyvből olvasná. A memóriája kristálytiszta volt. És nem tudta abbahagyni, míg el nem mondta a találkozás legapróbb részleteit is.
Salim nevetett.
– Hát így működik az igazságszérum? – nézte érdeklődéssel az asszonyt.
Janine Gamboul bólintott.
– Nátrium-amital. Öt-tíz percen belül elmúlik a hatása. Semmire sem fog emlékezni. Mondja neki azt, hogy elájult attól a sárgalázoltástól vagy mitől. És tegye idejében repülőre.
Gamboul levette a fehér köpenyt, és előbukkant a valóban párizsi eredetű ruha meg az asszony testének jelentős része is. Bár már nem volt egészen fiatal, nyakának, arcának és mellének bőre sima és üde volt. Teljesen nyugodtnak és lazának látszott. Az asztal sarkán ült, és félig ironikusan, félig mulatva nézte Salimot. Cigarettára gyújtott, és élvezettel szívta be a füstöt. Salim elragadtatással nézte a nőt, aki ismét beszélni kezdett:
– Amit most hallott, azt mondja el az emberünknek, Kaufmann-nak – mondta üzleties hangon. – Nincs sok fantáziája, de azért találékony ember. Mondja meg neki, hogy a gyors intézkedés életbevágóan fontos. Meg az a lány, aki Fleminggel van. Akinek a gyógyszert szerezte. Mondja meg Kaufmann-nak, hogy őt is hozza.
– Hiszen nem ér az semmit – ellenkezett Salim. – A férfi szeretője, gondolom. Mire kellene nekünk? Tudunk megbízható lányokat biztosítani, ha Fleming már Balebban lesz. Azok majd gondoskodnak a szórakoztatásáról.
– Akkor is – mondta Gamboul –, kell nekünk a lány! Salim engedelmesen a telefonhoz lépett. Kaufmannt nem volt könnyű megtalálni. A szállodában azt mondták, hogy a vendég kirándulni ment, a recepciós hosszan magyarázta, hogy Kaufmann úr nagy rajongója a jó levegőnek meg a skót dombvidéknek. Salim félbeszakította a fecsegő hölgyet, és közölte, hogy majd újra telefonál. A számát nem akarta megadni.
Mikor végre sikerült elérni Kaufmannt, Salim gyorsan elmondott mindent.
– Megbízható híreink vannak. Egy sziget egy másik sziget fölött, egy harmadik sziget közelében. – Itt megállt, mert rájött, hogy milyen nevetségesen fogalmaz. – Pillanat, leírtam ezeknek a szigeteknek a nevét. Soha életemben nem hallottam róluk. Igen, igen, van olyan nevű sziget, hogy Skye?
– Persze – mondta Kaufmann. – Voltam ott. Láttam a barátunkat repülőre szállni. De nem volt információm.
– És Skye közelében van Soay. – Kaufmann kinyitotta a térképet, és megkereste a szigetet, aminek a nevét éppúgy nem tudta kimondani, mint a követ. – Jól van, szóval megtalálta – folytatta Salim. – És ennek a Soaynak a közelében van egy kisebb sziget?
– Részletesebb térképre lesz szükségem – mondta Kaufmann. – De tudom, hogy van ott több sziget is. Fejezzük be inkább ezt a beszélgetést. Csak bízza rám a dolgot.
– Ebben bíztam. Én megtettem a magamét. Most már magán múlik – tette le a kagylót Salim. Kaufmann összecsukta a térképet, és gondolkozni kezdett.
Először tervbe vette, hogy diszkréten földeríti a Skye körüli kis szigeteket. Több beszélgetést folytatott Glasgow-val, hogy szerezzen néhány olyan segítőt, akiknek a megbízhatóságát – illő ellenszolgáltatás fejében – már előző ügyekben is kipróbálták. Aztán Potree-be utazott. Ott bérelt egy erős kis hajót azzal az indoklással, hogy tengeri madarakat akar fényképezni. A jól megfizetett tulajdonos nem vonta kétségbe Kaufmann állítását, hogy éjszakai villanófényes felvételeket csinál a madarak fészkelési szokásairól. Az ornitológusok fura emberek – de jövedelmezők.
Preen szigetének magányos békéje háttérbe szorította az időt. Fleming megjegyezte ugyan, hogy két napba telt, míg André kezén új hús kezdett képződni, és a harmadik napon már nem volt szükség kötésre.
Életük addigra már egy meglehetősen céltalan rendszerben zajlott. Ébredés, ebédkészítés Preen konzervjeiből, amelyek egy háború átvészeléséhez is elegendőek lettek volna, vita a sakkparti közben és tapintatos foglalkozás Andréval, hogy újra fölfedezze magának az élet dolgait.
Még Preen kivetett hálóit is csak ritkán nézték meg, de egy nyugodt, ködös napon André egyedül ment le a partra, és amikor visszajött, zavartnak látszott.
– A köd visszahúzódik a tenger fölé – mondta a maga lassú, vontatott stílusában.
Fleming nem hitt neki, és André bizonyítani sem tudta, mert az időjárás ismét viharos lett. A tenger és az ég sohasem nyugodott. Preen rádiójában az időjárás-jelentés állandó viharokat jelzett, és az egész északi félgömbön olyan ítéletidő tombolt, hogy a híradások rendszeresen megemlítették. André még mindig bágyadt, zavart volt és kicsit nehézkes is.
A kint tomboló szélben a kunyhó teljes biztonságot adott. Kezdetben Fleming minden kinti neszre összerezzent, de a feszültség föloldódott, és kellemes, fatalista nyugalomnak adta át a helyét. Így aztán teljesen váratlanul érte, hogy az egyik este, amikor nyugodtan sakkozott Preennel, André pedig a semmibe bámulva feküdt a heverőn, az ajtó nagyot reccsent és fölpattant. Három férfi állt az ajtóban. Erőteljes, brutális, elszánt férfiak. Viharkabátjukról és csapzott fejükről ömlött a víz.
A legmagasabb egy lépést tett befelé, és intett a másik kettőnek, hogy kövessék. Nem vette le a tekintetét Flemingről, és így nem láthatta, hogy Preen a ládához megy, és kiveszi az automata puskát.
– Kifelé! Kifelé! – kiáltozta a puskájával hadonászva Preen. Ez a magányát ért újabb invázió elfeledtette vele a veszélyt.
Fleming a testével védte Andrét. A lány a férfiba kapaszkodott, és rémülten nézett rá.
– Jobb lesz, ha azt teszik, amit ez az úr mond – tanácsolta Fleming a betolakodóknak.
A csapat vezetője hátrálni kezdett, és beleütközött a másik két emberbe. Majdnem nekiestek az ajtófélfának. A vezető hirtelen viharkabátja zsebébe dugta a kezét. Egy szemvillantás alatt pisztolyt szegezett Preenre.
– Vigyázz! – kiáltotta Fleming.
Preen tüzelt először, célzás nélkül. Nagy sebességű golyók öt-hat robbanása visszhangzott a szobában. Ablaküveg csörrent a padlón. A pisztolyos ember hangtalanul, kitátott szájjal, kimeredt szemmel esett össze. A másik úgy sírt, mint egy gyerek, imbolyogva botorkált ki a sötétbe, és ott esett össze. A harmadik meg csak futott, le a tengerig, léptei csikorogtak a köves ösvényen.
A puska erősen visszaugrott, és Preen elejtette a fegyvert. De újra fölkapta és lövöldözni kezdett a harmadik betolakodó után, dühében remegett a szája.
– Elég volt, Preen! – kiáltotta Fleming. – Ne menjen ki! Többen is lehetnek.
Preen oda se hederített. Még mindig a nyitott ajtón kiáradó fénysugárban állt, amikor a sötétből eldördült egy fegyver. Preen megtorpant, megpördült és nyögve térdre esett.
– Fogd! – nyomta Fleming André kezébe a puskát. – Ha látsz valakit, fordítsd felé és húzd meg ezt – tette a lány ujját a ravaszra.
Azután összegörnyedve kirohant, és Preen mellé vetette magát a földre. Egy percig várt, hogy lőnek-e, de nem történt semmi. Csak Preen ziháló lélegzését hallotta.
– Jól van – mondta –, nem halt meg. Beviszem és megfoltozom.
Vonszolni kezdte Preent az ajtó felé. Közben meg kellett állnia, hogy eltávolítsa az útból az ott fekvő betolakodó testét. Az ember halott volt, ahogy halott volt a másik is, a kunyhóban. Fleming intett Andrénak, hogy tegye le a puskát, és segítsen Preent az ágyra fektetni.
Azután kicipelte a másik testet a kunyhóból, és bezárta az ajtót. A retesz már használhatatlan volt, de a kallantyú még tartott. Egy kicsit kifújta magát, azután megvizsgálta Preent.
Preen pulóverét átitatta a hónaljából szivárgó vér. Fleming szétvágta az anyagot, és félrehúzta az inget. A vér nem jött sugárban, de azért egész rendes lyuk volt a mellkas egyik oldalán és egy másik, roncsoltabb lyuk a váll közelében, ahol a golyó kijött.
Preen szájából nem jött vér, tehát Fleming biztosra vehette, hogy a tüdő nem sérült meg; legföljebb egy törött vagy repedt bordával kellett számolni.
– Nem komoly a baj, André – mondta Fleming. – Bekötöm a sebet, hogy elálljon a vérzés, azután pedig a szokásos varázsgyógymódot alkalmazzuk. Csak bízza az egészet a jó öreg professzorra!
Megpróbálta kényelmesen elhelyezni Preent, és közben optimista kijelentéseket tett az enzimről. Optimizmusa láthatólag meggyőzte az aggódó Andrét, bár Fleming nem hitt igazán a sikerben. Az André kezelése után megmaradt kevéske enzim bizonyára meggátolja a vérmérgezést, és helyrehozza a felszíni bőrréteget. De semmit sem tud tenni a törött vagy repedt csonttal, sem a belső sérülésekkel.
Magában már eldöntötte, hogy reggel be kell mennie Skyeba, és orvost kell szereznie. És közölnie kell a rendőrséggel, hogy odakint néhány holttest fekszik.
És ott volt még a kérdés is, hogy kik voltak a banditák. Mikor Preen elaludt, André pedig elbóbiskolt a karosszékben, Fleming kilopakodott, és zseblámpafénynél megnézte a halottakat. A fickók holtan még csúfabbak voltak, mint élve. Mindkettőnél volt tárca, de a tárcákban csak pénz volt, sem jogosítvány, sem levél vagy boríték nem volt náluk. Gyanús volt Flemingnek az igazolványok hiánya. Eszébe jutott egy eset, amikor még a kompjúter építése idején kirándulni mentek egyszer Bridgerrel, és rájuk lőttek. Bridger szemmel láthatóan jól tudta a támadás miértjét, és amikor Fleming unszolására végre idegesen kibökte az "Intel" szót, rögtön meg is bánta a dolgot, mint aki máris túl sokat mondott.
Akkor még teljesen nevetségesnek látszott összefüggésbe hozni a titokzatos, de törvényesen és világszerte működő kereskedelmi kartellt a skót mocsarakban bóklászó banditákkal. De Bridger meggyilkolása óta a szónak mindig valamiféle fenyegető mellékíze volt Fleming tudatában.
Mihelyt valóságosnak fogta föl a helyzetet, már csöppet sem látszott hihetetlennek Fleming számára, hogy egy kereskedelmi vállalkozás fegyverrel akarjon megkaparintani olyan titkokat, amilyenekkel Thorness szolgálhatott. Minden nagyon is jól beleillett Fleming elképzeléseibe arról a hajszáról, amit nemzetek és magánszemélyek folytatnak a gazdagságért és a hatalomért, így hát könnyen elfogadta a feltételezést, hogy az Intel állt a meghiúsult támadás hátterében, bár az indítékokat nem ismerte. Ha a Bridgertől kapott információk akár csak nagy vonalakban is igazak voltak, az Intel vezetői tudhatták, hogy az emberek önmagukban semmit sem érnek a gép nélkül. Még André sem nyújthat eladható információt.
Még André sem – Fleming ritkán mutatta ki a félelmét, bár – mint minden értelmes ember – gyakran érzett félelmet. Most is félt, és a félelem oka André volt. Az egyik támadó elmenekült. Bizonyára erősítéssel fog visszatérni, és a támadók most már tűzharcra fölkészülten jönnek. Nem kívánt meghalni, de az Intelnek a lánnyal kapcsolatos tervei még jobban megrémítették. Ez volt a másik oka annak, hogy elszánta magát a segítségkérésre.
Hajnalban Preen csónakján Skye-ba ment. Az első házból, ahol telefont talált, orvosért telefonált, és elmondta, hogy egy lőtt sebről van szó, majd hozzátette, hogy két holttest is van a helyszínen. Az orvos, természetesen azonnal értesítette a rendőrséget. De Fleming ekkor már útban volt visszafelé.
Később, amikor egy hajórakomány rendőr érkezett a kunyhóhoz, Fleming kéjes örömmel kiáltotta nekik:
– Békésen fogok viselkedni!
Minden nagyon simán és udvariasan zajlott le. A rendőrök tiszteletteljesen viselkedtek Fleminggel és Andréval szemben, és alig sejtették, hogy valójában miről is van szó. Megengedték, hogy Fleming Preen mellett maradjon az orvosi vizsgálat alatt. Az orvos megállapította, hogy nincs komolyabb baj, de a csontsérülések kiderítéséhez röntgenre lesz szükség. Fleming kaján örömmel állapította meg, hogy az orvos képtelen levenni a tekintetét a golyó ütötte sebeken képződött friss, egészséges húsról.
– És ez csak tegnap este történt? – motyogta az orvos.
Lekísérték őket a rendőrség hajójához, Preent takarókba csavarták, és kényelmesen lefektették a hajó farába. A holttestek őrzésére otthagytak egy rendőrt, hogy várja meg az Invernessből érkező, helyszíni szemlét végző detektíveket.
Amikor kiszálltak a hajóból Skye-ban, Fleming és André elbúcsúztak Preentől. Kényszerű házigazdájuk a búcsúzásnál zavartnak látszott.
– Újra el kell jönniük – mondta.
– Ha valaha is kikerülünk a Towerből, feltétlenül eljövünk – vigyorgott Fleming.
Hosszas mentegetődzés után a helybeli őrmester közölte Fleminggel, hogy Portree-ba érve kénytelen lesz őket cellába zárni.
– Tudja, mégiscsak gyilkossági ügyről van szó, ugye érti – mondta. – De a felügyelő dönt majd arról, hogy egyáltalán sor kerül-e vádemelésre. És megengedem, hogy az ifjú hölgy magával maradjon. De ugye megígéri, uram, hogy rendesen fog viselkedni?
– Hát persze – mondta Fleming. – Hálásak vagyunk a vendégszeretetükért.
A cellákban várniuk kellett néhány órát. Az őrmester felesége küldött nekik egy-egy tányér gőzölgő birkapaprikást. Farkasétvággyal ettek. Preen leves és főzelék menüje után jó volt végre tisztességes ételt enni.
Azután megérkezett Quadring. Mosolygott. De csöppet sem diadalmasan. Csak örült, hogy mindkettőjüket élve és egészségesen látja viszont.
– Szép kis hajszára kényszerített minket, Fleming – mondta. – Jól van, kedvesem? – kérdezte Andrét. – Nyilván sejtik, hogy a főnökeiket meglehetősen fölizgatta megkerülésük módja, különösen Geers doktort. Sajnos, olyan utasításom van, hogy azonnal szállítsam magukat Londonba. A különgép rövidesen leszáll.
– Erre számítottam – mondta Fleming. – De remélem, hogy a kopói ki fogják deríteni, kik voltak a tegnap éjjeli látogatóink.
– Van valami elképzelése? – kérdezte Quadring.
Fleming habozott.
– Semmi határozott elképzelésem nincs – mondta.
Fleming és André elrablásának sikertelen kísérlete megdöbbentette és földühítette Kaufmannt. Azt már megtanulta, hogy ne legyen finnyás, bárkinek a szolgálatában is áll, bárkitől is kapja a pénzt, de a közvetlen erőszaktól viszolygott. Ezt azzal az 1947-es tárgyalással próbálta magyarázni, amikor háborús bűnösként ült a vádlottak padján, az egyik kisebb koncentrációs tábor legénységének többi tagjával együtt. Kaufmann akkor bőszen tiltakozott a vád ellen, és közölte, hogy soha egy ujjal sem nyúlt egyetlen zsidó vagy cigány fogolyhoz sem. A megsemmisítő részleggel csupán annyi volt a kapcsolata, hogy ő állította össze számukra nagy gonddal a munkába belerokkant és túlkoros személyek listáját. A bíróság nem volt megértő: hét évre ítélték, amit azután – jó magaviselete miatt – öt évre csökkentettek.
Az a bűbájos ember, aki ezután bizalmi állást kínált neki az Intelnél, talán az első volt, aki értékelni tudta Kaufmann erényeit.
– Szívesen alkalmazunk önhöz hasonló embereket – mondta.
És most cserbenhagyta ezeket a megértő és nagylelkű munkaadókat. Két emberét lelőtték, a harmadikat pedig a lehető leggyorsabban el kellett távolítania az országból. A Salimmal folytatott telefonbeszélgetés pedig olyan élmény volt, aminek a megismétlődését Kaufmann ugyancsak szerette volna elkerülni. Barátságtalan dolgok, sőt fenyegetések hangzottak el. Minthogy Salim gyakran tartott szünetet, valószínűleg a szobában tartózkodott valaki más is, és Salim az ő szavait ismételte. Végül utasították Kaufmannt, hogy menjen az obani repülőtérre, és várja az összekötőt. Az Intel egyik igazgatóját, Bécsből. Kaufmann még sohasem találkozott körzeti megbízottnál magasabb rangú személlyel.
Idegesen lődörgött a repülőtér épületében. Eltelt egy óra, azután még egy. Bármilyen hűvös is volt az idő, Kaufmann nyírott fején verejtékcsöppek gyöngyöztek. Szeretett volna elmenekülni. De tudta, hogy nem meri megtenni. Egyrészt ez ellenkezne az utasításokkal, másrészt egy életre az Intel szolgálatában áll: számos olyan tettet követett már el az Intel nevében, amelyeket legalább egy tucat ország rendőrsége nyilvántartásba vett…
– Szóval itt van…
Női hang szólította meg. Kaufmann megfordult, és Janine Gamboul állt előtte. Kaufmann megkönnyebbülten vigyorodott el. Tehát a régi trükköt fogják alkalmazni: a női bájak segítségével kapják el Fleminget.
De óvatosnak kellett lennie.
– Pardon? – morogta. – Maga talán?…
A nő nem válaszolt.
– Maga Kaufmann. Hol van Fleming? – kérdezte.
– De Salim ezredes azt mondta, hogy egy igazgató Bécsből… – motyogta Kaufmann.
A nő félbeszakította:
– Tehát természetesen férfira számított.
– Szóval maga?… – lepődött meg Kaufmann. De azután már csupa tisztelet és udvariasság volt az egész ember. – Bocsánatot kérek. Nem gondoltam.
– Újra kérdezem: hol van Fleming? Vagy talán elriasztotta?
– Ugyanott van. A kis szigeten. Nem az én hibám volt. Két emberemet megölték. Én pedig nem értek a fegyverforgatáshoz.
Gamboul megindult a repülőtéri kávézó felé. Hátra sem nézett, hogy Kaufmann követi-e. Kaufmann pedig előrerohant, hogy ajtót nyisson a nőnek. Leültek az egyik csöndes sarokba, és a nő cigarettára gyújtott.
– Most jobban megszervezzük majd – mondta halkan. – Gyorsan meg kell szereznünk Fleminget. Nincs ennél fontosabb.
– Szabad megkérdeznem, hogy miért? – suttogta Kaufmann.
A nő türelmetlenül és megvetően nézett a férfira.
– Hogy segítsen egy bizonyos gép kezelésénél. Olyan különleges képzettsége van, amire szükségünk van. – Hűvösen rámosolygott Kaufmannra. – Mindez tulajdonképpen a maga dicséretes tevékenységének az eredménye. Maga buta, de hűséges és energikus ember. Azt hiszem, ezt már közölnünk kellett volna magával.
A nő lehalkította a hangját.
– Amikor tudomásunkra jutott, hogy rögzítettek egy üzenetet, amely az űrből érkezett, emlékezzen csak vissza, maga azt az utasítást kapta, hogy vegye föl a kapcsolatot Dennis Bridger doktorral, Fleming munkatársával. Jó munkát végzett, Kaufmann. Megszerezte Bridgertől a dokumentációt egy olyan kompjúter elkészítéséhez, ami képes az űrből jött üzenet tolmácsolására.
– Semmi jó nem származott a dologból – mondta bánatosan Kaufmann. – Bridgert megölték.
– Szóval maga szerint semmi nem sült ki az egészből? – nevetett a nő. – Fölépítettük a kompjúter másodpéldányát. Azaranban. Most már csak egy szakember segítségére van szükségünk. Salim megszerezte Dawnay professzorasszonyt, de ő csupán közvetett kapcsolatban volt a géppel. Ettől függetlenül, nyilván hasznunkra lesz. De Fleming megszerzése létszükséglet.
Kaufmann megkönnyebbült. Szinte boldog volt. És ettől olyan merész lett, hogy még egy szivarra is rá mert gyújtani.
– Láthatja tehát, Herr Kaufmann – nyomta el a cigarettáját Janine Gamboul –, hogy most már nem követhetünk el hibát: meg kell szereznünk Fleming doktort.
IV. SZÉLROHAM
A genfi Nemzetek Palotájában folyó tanácskozás résztvevői nem győzték ismételgetni, hogy évek óta nem került sor ilyen békés hangvételű nemzetközi konferenciára. Az oroszok derűsen bólogattak, amikor tolmácsaik lefordították nekik az egyik amerikai küldött szívből jövő nézeteit. Még a franciák is üdvözölték az együttműködési törekvéseket. Az egész ügy kezdett már szinte unalmassá válni.
Az egyetértésnek pedig az volt az oka, hogy a tanácskozás témája az időjárás volt. És abban mindenki egyetértett, hogy az időjárás tagadhatatlanul rossz volt. Minthogy a szélviharok megkülönböztetés nélkül tomboltak keleten és nyugaton, és a szokatlanul nagy esőzések az egész északi félgömböt elborították, egyetlen érző szívű nacionalista sem találhatott megfelelő okot arra, hogy mindezért a szomszédos országot kárhoztassa.
Azok a kellő képzelőerővel rendelkező nemzetek, amelyeknek az volt a véleménye, hogy az időjárás ellenőrzése megoldható, tudósokat és meteorológusokat is küldtek Genfbe, abban a reményben, hogy a véletlenszerű kísérletezés megkezdése előtt talán sikerül valamilyen megállapodásra jutni a módszerek és eljárások tekintetében. Ezek közé a nemzetek közé tartozott Nagy-Britannia is. Ezért küldte el a Tudományügyi Minisztérium Osborne-t mint hivatalos küldöttet.
Osborne nem jó szívvel utazott el. Az ágazatok között körözött jelentések ellenére, amelyek fölhívták a figyelmet a példa nélkül álló időjárási jelenségekre, Osborne számára ez az egész időjárási konferencia csupán olyan akadémikus jellegű összejövetelnek tetszett, amilyeneket az ENSZ azért szervez, hogy sok embernek nyújtsanak ártalmatlan elfoglaltságot. Osborne azon tűnődött, hogy vajon ez az utazás nem előkészítő lépése-e egy olyan további intézkedésnek, aminek eredményeképpen át fogják helyezni valami
olyan ártalmatlan osztályra, mint mondjuk a meteorológiai, a thornessi eseményekben való részességének gyanúja miatt.
A miniszter igen tapintatosan viselkedett. De a biztonsági tisztek még mindig folytatták a személyzet kihallgatását, és Osborne munkatársa egyre idegesebbé és félénkebbé vált. Osborne kitartóan nyugtatgatta, hogy ha mindketten kitartanak az eredeti történet mellett, miszerint ő járt vele Thornessben azon a bizonyos éjszakán, akkor minden rendben lesz. Nincsen abban semmi rendkívüli, hogy egy magas rangú tisztviselő elkísérje a főnökét. A munkatárs meglehetősen kelletlenül, de beleegyezett, hogy kitart a történet mellett. De Osborne gyanította, hogy ha a nyomozók erőteljesebb nyomáshoz folyamodnak, vagy egyszerűen csak esküre kényszerítik a fiatalembert, akkor az igazság ki fog pattanni. Ezért is szeretett volna otthon maradni: hogy szemmel tarthassa munkatársa elbizonytalanodását, és a kellő időben erkölcsi támogatást nyújthasson neki.
De ha már Genfben volt, igyekezett jól érezni magát. Bármennyi kellemetlenséget okozott is az időjárás másutt, az Alpokban csupán a szokásosnál több havat hozott. A kemény, éjszakai havazásokat óramű pontossággal követték a ragyogó, napfényes nappalok. A tó jegesen kéklett a napfényben; a híres szökőkút pedig szivárványos szikrákat szórva szökött az ég felé. A tiszta, havas utcákon az ülések szüneteiben kellemesen töltötték idejüket a küldöttek és családtagjaik.
Az épület legfelső emeletén levő kávézó hatalmas ablakain kipillantva és a barátságos környéket szemlélve Osborne őszintén sajnálta a túlfűtött konferenciateremben töltött időt. De Neilson professzor beszéde nem volt érdektelen. Ezek az amerikaiak kétségtelenül a megoldásra váró problémák lényegéig hatolnak.
Osborne a vita kezdete előtt jött él – a vita előtt, ahol elkerülhetetlenek a kérdésnek álcázott, célra nem vezető állítások. Egykedvűen nézte, amint filteres kávéja belemerül a pohárba, amikor észrevette, hogy egy asszony közeledik az asztalához. Az asszony már nem volt fiatal, de intelligens, kellemes arca volt.
– Osborne úr? – kérdezte amerikai akcentussal. Osborne fölállt.
– Igen – felelte. – Nem hiszem, hogy találkoztunk volna.
– Neilson professzor felesége vagyok – mosolyodott el az asszony. Kezet fogtak, és Osborne odahúzott az asztalához egy széket. Az asszony leült.
– Attól tartok, hogy elmulasztotta a férje beszédét – kezdte a beszélgetést Osborne. – Épp most fejezte be a felolvasást. Igazán hatásos volt. Bizonyára rövidesen jön is: az ülésnek már majdnem vége.
Az asszony nem figyelt a férfi szavaira.
– Osborne úr – mondta csöndesen. – Azt hiszem, a férjem beszélni szeretne önnel. Nem a konferenciáról. – Az asszony az ajtóra pillantott, amelyen át a küldöttek tömege kezdett benyomulni a foyer-ba. – Kérem, várja meg őt. Jobb lenne, ha ő mondaná el önnek, hogy miről is van szó.
– Természetesen megvárom – mondta Osborne. – De addig is, mit rendelhetek önnek?
– Kávét kérnék – mondta az asszony.
Rövidesen megjött Neilson is. Óvatosan körülnézett, leült, és minden bevezető nélkül Osborne-hoz fordult.
– Gondolom, a feleségem várt a dolog érdemi részével. Nagyon fontos a mondandóm. Rögtön a lényegre is térek. Mennyit tud egy bizonyos Intel nevű szervezetről?
Osborne időt engedett magának a válasz megfontolására.
– Az Intel egy nagy, nemzetközi kereskedelmi konzorcium. Nagyon nagy.
– Úgy van – hagyta rá Neilson –, nagyon nagy. De az a kérdés, hogy tisztességes-e.
– Azt igazán nem tudom – mondta óvatosan Osborne.
– Osborne úr – szólt közbe az asszony. – Ma reggel kaptunk egy táviratot a fiunktól. Két éve nem láttuk. A táviratban pedig csak ennyi állt: "Találkozom veletek a genfi Nicole kávéházban a hét egyik estéjén, ha az Intel engedi." Ez az első értesülésünk arról, hogy egyáltalán életben van, immár több mint két éve.
– De azért többnyire sejtették, hogy hol van és mit csinál? – kérdezte Osborne.
Neilsen kurtán fölnevetett.
– Több mint két éve vállalt állást Bécsben. Jött egy levlap, hogy jól van, és ne aggódjunk. Azóta semmi.
– És milyen állást vállalt Bécsben? – kérdezte Osborne.
– Minthogy a massachusettsi egyetemen elektronikából szerzett doktorátust, gondolom, valami ilyesféle állást kaphatott.
– Tudomásom szerint az Intelnek van itt irodája. Vagy legalábbis Zürichben. Érdeklődtek már ott is?
– Természetesen – mondta az asszony. – Azt mondták, hogy a szervezet Svájcon kívül működő dolgozóiról semmit sem tudnak. Ezért beszéltem rá a férjemet, hogy próbáljon öntől információt kérni.
– De miért? – kérdezte Osborne.
– Azért, mert ön barátja a fiam egyik barátjának – mondta Neilson. – John Flemingnek. Jan gyakran elhozta hozzánk látogatóba Fleminget, amikor a cambridge-i Cavendish laboratóriummal kötött csereegyezmény keretében az Államokban járt. Nagyon jóban voltak. És persze azt is tudjuk, hogy Fleming az önök minisztériuma programjának egyik kulcsembere lett.
– Nem hiszem, hogy bármiben a segítségükre lehetnék – mondta elutasítóan Osborne. – Megszakadt a kapcsolatunk Fleming doktorral… – Kis, zavart szünetet tartott, azután kapkodva folytatta: – És csak három nap múlva utazom vissza Londonba. Talán beszélhetnék az önök fiával? Ha a táviratban az áll, hogy ezen a héten jön, akkor az már csak ma vagy holnap este lehet.
Neilsenék hálásak voltak. Meghívták Osborne-t, hogy vacsorázzon velük a Nicole-ban aznap este, és ha Jan nem jönne, akkor másnap este is.
Neilson asszony ragaszkodott hozzá, hogy este hétre már a Nicole-ban legyenek.
– Elöl fogok leülni – mondta. – Akkor biztosan észrevesz. Az étterembe azután is bemehetünk.
Az asszony rendelt egy cseresznyét, és az első kortynál tartott, amikor a sötétből előbukkant a fiú, és szótlanul leült mellé: sápadt, komoly fiatalember, aki nagyon ideges volt. Az asszonyt meglepte, hogy a fiú mennyire megöregedett, milyen nyúzott és milyen ideges. A fiú megcsókolta az anyja arcát, de a kezét elhúzta, amikor az asszony meg akarta szorítani.
– Kérlek, anya, ne hívd föl ránk a figyelmet – suttogta a fiú. – Sajnálom, ha ez fájdalmat okoz neked. De, szóval, majd meglátod, okom van rá – mondta, és elnyomta félig szívott cigarettáját.
– Biztosan így van, kisfiam – próbált mosolyogni az asszony. – Megértelek. De legalább itt vagy. Olyan régen láttalak.
Az anya szeméből áradó szeretet fájt a fiúnak.
– Anya – hajolt az asszonyhoz az asztal fölött. – Beszélnem kell, és nem sok az időm. Láthatod: menekülök. Nem – próbált mosolyogni –, nem vagyok bűnöző. Az üldözőim járnak abban a cipőben. Akik a nyomomban vannak.
Odajött a pincér, hogy fölvegye a rendelést, és a fiúnak félbe kellett szakítania a történetet. Rendelt egy nagy whiskyt, és beszélni kezdett. Sietősen és szaggatottan, mintha fogytán lenne az ideje.
Rövidesen megjött Neilson is Osborne társaságában. Apa és fia az ajtóban találkoztak. Neilson örömmel ölelte meg a fiát, és szélesen elmosolyodott.
– Ezt megünnepeljük egy akkora bifsztekkel, amekkorát csak a svájciak el tudnak készíteni. És pezsgővel! – Ekkor jutott eszébe, hogy ott van Osborne is.
– Bocsásson meg, Osborne – mondta. – Bemutatom a fiamat… Jan, Osborne úr Fleming doktor barátja.
Osborne a kezét nyújtotta, amikor megjelent egy fiatalember egy hatalmas fényképezőgéppel és vakuval.
– Neilson professzor úr! – kiáltott rájuk. – Un moment, s'il vous plait. Egy képet szeretnék. Az amerikai sajtónak.
Odarohant hozzájuk, és elrendezte a társaságot a fényképezéshez. Jant ülő apja és anyja közé állította, Osborne-t pedig a csoport egyik szélére. Elégedetten hátrált a kijárat felé, közben a gép keresőjében látható képet figyelte.
– Bon! – kiáltott föl. A vaku fölvillanó fénye egy pillanatra mindenkit elvakított.
Ebben a pillanatban Jan nyögve zuhant az apja ölébe. A fényképész eltűnt az utcán, és az az úr, aki az ajtó melletti asztalnál olvasta az újságját, föltette a kalapját, a zsebébe csúsztatott egy apró, fényes, fekete tárgyat, és nyugodt léptekkel követte a fényképészt.
Neilson és felesége a fiuk fölé hajoltak, de Osborne jól látta az ajtón éppen kilépő férfi nyugodt, módszeres mozdulatait. És azt is látta, hogy mi volt a kabátzsebbe rejtett tárgy: észrevette a hangtompítót is a pisztoly csövén. Az ajtóhoz ugrott és látta, hogy az ott várakozó Citroën fölveszi a fényképészt és a lövészt – a kocsi rendszámtábláját zúzmara borította –, és megindul a tóparti úton Vevey és a határ felé.
Visszament Neilsonékhez.
– Semmit sem tehetünk – mondta szelíden. – Elmentek. Neilsonék nem figyeltek rá. Megsüketítette őket a fájdalom, ahogy ott álltak fiuk holttestének két oldalán.
Az asszony kétségbeesetten nézett a férjére.
– Nekem, nekem elmondta, hogy ettől fél – nyögte panaszosán. – Hónapok óta üldözték. Előtte meg börtönben tartották, de megszökött. Munkára kényszerítették.
– Kicsoda? – kiáltott föl a férfi. – Hol börtönözték be? Az asszony a fia haját, arcát simogatta.
– Azt mondta, egy Azaran nevű országban volt.
Bern külvárosának egyik csöndes házában Kaufmann a főnökeinek küldendő jelentést fogalmazta. A lövész az íróasztal előtt állt, és a dollárköteget nézegette, amit megszolgált.
– Szóval a fényképész késett – mondta Kaufmann. – Ha eljön az ideje, majd megkapja a büntetését. De biztos benne, hogy megölte a Neilson fiút, mielőtt még beszélhetett volna?
– A lövés után már nem sokat beszélhetett – nevetett a lövész. – De előtte épp eleget beszélt. Az anyjával. Az pedig elmondhatja az apjának, meg valami angolnak, akit az öreg hozott magával. A fiúnak Osborne néven mutatták be.
Kaufmann fölsóhajtott.
– Osborne. Meg kell lennie. Ez a sok gyilkosság. Nem szeretem. Egyetlen haláleset, és máris meg kell szervezni egy másikat. Szóval így megy tovább.
A pénzt az íróasztal szélére tolta. A lövész a pénzt a kabátja belső zsebébe tette, a pisztoly mellé.
– Azonnal hagyja el az országot! – mondta Kaufmann. – Nekem vissza kell térnem Angliába.
Andrét és Fleminget a northolti katonai repülőtérre vitték, hogy elkerüljék a londoni repülőtéren elkerülhetetlen nyilvánosságot. Egy állami kocsi várta őket a kifutópályán, és egyenesen a Tudományügyi Minisztériumba szállították őket.
A miniszter maga vezette a kihallgatást az oldalán Geersszel, akinek az volt a feladata, hogy műszaki kérdésekben kisegítse. Számított rá, hogy a Házban számos kérdésre kell majd felelnie, ha a titok kiszivárog, és nem akart készületlennek látszani. De korrekt ember volt, ezért behívatott egy ügyvédet is a főügyész irodájából, hogy felügyeljen a brit állampolgárokat megillető jogok tiszteletben tartására. A sok probléma ellenére is nevetnie kellett, ha erre a pontra gondolt. Vajon brit állampolgár-e ez a lány? Nem volt sem születési bizonyítványa, sem szülei. Anyakönyvileg nem is létezett. Ez érdekes kérdés lenne, ha tárgyalásra kerülne a sor. De a miniszter őszintén remélte, hogy ez nem történik meg.
A miniszter hűvösen üdvözölte a vendégeit. Mindazonáltal hangsúlyozta, hogy szó sincs kihallgatásról: ez csupán egy nem hivatalos beszélgetés.
Fleming meglehetősen zilált volt, és hogy leplezze idegességét, gúnyosan nevetett.
– Valóban nem hivatalos beszélgetés – mondta. – Láttam a nem hivatalosan öltözött smasszerokat is az ajtó előtt, ha esetleg megpróbálnék szökni. Ó, és az én kedves Geersem is itt van.
A miniszter ignorálta Fleminget, és Andréhoz fordult.
– Üljön le, kedvesem – mondta gyöngéden. – Bizonyára fáradt. De sajnos erre szükség van.
A miniszter az asztalához ült, és újra elolvasta Quadring rövid, előzetes telexjelentését.
– Értesüléseim szerint ön amnéziában szenved – a miniszter intett Geersnek.
Geers fölállt a miniszter jobbjáról, és a lány elé állt.
– Androméda – mondta –, bizonyára nem felejtette el az élő szövet szintéziséhez szükséges tényezőket? Valóban azt akarja elhitetni velünk, hogy semmit sem tud arról, hogy a kompjúterből nyert adatok egyikének segítségével Dawnay professzorasszony élő anyagot hozott létre a laboratóriumban? És hogy a munka végeredménye maga volt?
André csodálkozva, de nyugodtan, gyermeki ártatlansággal nézett a férfira. És lassan megrázta a fejét. Geers arcán bosszúság és harag villant föl.
– Csak nem akarja azt mondani, hogy nem emlékszik a kompjúterrel végzett munkájára?
Az ügyvéd diszkréten köhintett.
– Azt hiszem, ennyi elég, Geers doktor – mondta szelíden. Andrénak pedig ezt súgta. – Nem szükséges most azonnal válaszolnia mindezekre a kérdésekre.
– Egyetértek – nézett szúrósan Geersre a miniszter. – A lány nem egészséges és zavart. Talán majd később, nyugodtabb körülmények között elmagyarázzuk neki az egész történetet.
Fleming odacsörtetett az íróasztalhoz.
– Arról szó sem lehet! – kiáltotta.
– Nem értem önt – nézett rá hűvösen a miniszter. Az ügyvéd gyorsan közbeavatkozott.
– Azt a szakmai tanácsot adnám, hogy a hölgy csak akkor tanúskodjon, ha már egészséges lesz, és részletesen elmagyarázták neki a múltját. Természetesen egy megfelelően összeállított nyomozói testület előtt kell majd vallomást tennie.
– Én szívesen elmondom neki a történteket – ajánlkozott buzgón Geers.
A miniszter alig titkolt megvetéssel nézett rá.
– Más körülmények között jobban szeretném, ha Osborne vállalkozna erre a feladatra. De őt holnapig nem tudjuk visszahívni Genfből. – A miniszter rámosolygott Andréra. – Megkérhetném, hogy várakozzon odakint, míg Fleming doktorral beszélek?
Fleming az ajtóhoz ment, kinyitotta Andrénak, és biztatóan mosolygott a lányra.
– Nos, Fleming doktor, miért rabolta el ezt a nőt? – kérdezte most már keményebb hangnemben a miniszter.
– Nem erről van szó – vágott vissza gorombán Fleming.
– Hát miről van szó?
– Arról, hogy az Androméda-ködből érkezett üzenet és minden, ami abból származott, gonosz volt. – Fleming kényszeri tette magát, hogy nyugodtan beszéljen. – Egy olyan felsőbbrendű intelligencia küldte, ami rabságba akart kényszeríteni, vagy szükség esetén, akár el is pusztított volna minket.
– És mivel magának ez a véleménye, elpusztította a kompjútert. – A miniszter hangja komor volt, bár a hangsúlya inkább kérdésre, mint megállapításra utalt. – És maga mégis késznek mutatkozott bármit megtenni azért a lányért, aki a gépet kezelte. Pedig a gép elleni harcba a lány elpusztítása is beletartozik.
– A lány a gép nélkül semmi. Az akarat, a memória, a tudás – mindez a gépben volt. Láthatják maguk is, hogy most, hogy a gép már nem létezik, hála istennek, a lányból hiányzik valami. Valami hibádzik a jelleméből. Kérdezzék meg csak Geerst, hogy milyen volt…
A miniszter nem vett tudomást a felszólításról. Nem óhajtott etikai mellékutakra tévedni, hiszen az ügy, véleménye szerint sokkal egyszerűbb volt.
– Azzal vádolom, Fleming doktor, hogy elpusztította a gépet, és elrabolta a lányt, nehogy elmondhassa nekünk, hogy mi történt.
– Azért vittem el a lányt, hogy megvédjem az őt körülvevő emberektől – nézett Geersre Fleming.
A miniszter kivett egy papírt az előtte fekvő vastag dossziéból.
– Lenne szíves mondani nekünk valamit azzal kapcsolatban, hogy Osborne munkatársa, aki azon az éjszakán állítólag vele volt Thornessben, elismerte ma délután, hogy nem járt Thornessben.
– Talán kérdezzék meg Osborne-t, hogy kit vitt magával, jó? – mondta Fleming.
– Meg fogjuk kérdezni – mondta fenyegetően a miniszter. – De ön addig is megfigyelés alatt áll. A szabályos letartóztatás és vádemelés, valamint az ezzel járó – és valamennyiünk számára kellemetlen – hírverés elkerülése érdekében remélem, hogy józanul fog viselkedni. Vádemelés nélkül nem kényszeríthetem vendégszeretetünk élvezésére. De nagyon kellemes szállást tudunk biztosítani.
– Tehát a Magna Carta még mindig érvényben van? – kérdezte gúnyosan Fleming. – És ha ragaszkodom a letartóztatáshoz, milyen alapon tud vádat emelni?
– Államvédelmi rendelkezések alapján – mondta halkan az ügyvéd. – Az idevágó jogszabályok…
– Kérem, mellőzze a részleteket – szólt közbe Fleming. – Békésen fogok viselkedni. És hol van a nem szívesen látott vendégeknek ez a – hm – szállodája?
– A közelben – mondta a miniszter. – Jót fog tenni magának, és a lánynak mindenképpen hasznára lesz. Békésen töltött napok egy olyan helyen, amilyennek a meglátogatásáért egy-egy vasárnapi kiránduláson fizetni kell. Attól tartok, hogy többet nem mondhatok róla. A hadsereg már 1942 óta használja egyes részeit. Talán az lenne a legjobb, ha egyenesen odamennének, és egy jót aludnának. Reggelre kelve azután tisztábban és talán józanabbul látják majd a dolgokat.
Az autóút több óra hosszat tartott. A szálláson és a kiszolgáláson még Fleming sem talált semmi kivetnivalót. Egy hozzáértő ember gondoskodott minden komfortról – ital, tiszta ruha, könyvek, fürdő és minden a rendelkezésére állt. Andrénak hasonlóképpen kényelmes szoba jutott. De azért Flemingnek nem túlzottan tetszettek a mindenütt tüsténkedő, markos szolgálólányok. A fehér kezeslábas sem rejtette el szolgálati frizurájukat, khaki nylonharisnyájukat és masszív, fekete cipőjüket. Fleming sohasem rajongott a katonai szolgálatban álló nőkért.
De a pompás vacsorát fölszolgáló, nagydarab pincér esetlenségét határozottan szórakoztatónak találta. Egy rendőr mindig rendőr marad. Még akkor is, ha a Különleges Szolgálat embere.
A következő napokban egyébként magukra hagyták őket. Kedvükre sétálhattak a hatalmas parkban. Fleming észrevette, hogy André szellemileg egyre jobban eltunyul, egyre ügyetlenebb. Néha még a sima füvön is elbotlott. Fleming azt is észrevette, hogy a drótkerítés pontosan ugyanolyan, mint amilyen Thornessben volt. A főbejárat melletti vén kapusfülkét őrszobává alakították át. Az őrnek automata puskája volt.
Az egyik délután Andrét elvitték. Megérkezett Geers, és beszélni akart a lánnyal. André hosszú órákat töltött a tudóssal. Geers jó munkát végzett. André gondolataiba mélyedve, de meglepően érzéketlenül mondta el Flemingnek, hogy elhiszi mindazt, amit Geers mesélt, de úgy érzi, mintha az egész valaki másnak az élettörténete lenne. Az emlékezete nem nagyon mozdult meg, bár derengeni kezdett előtte, hogy része volt a kompjúter elpusztításában.
– Mit fognak tenni velünk? – kérdezte este, amikor a társalgóban valami ostoba tévéműsort néztek.
Fleming nem válaszolt, mert éppen azt nézte, hogy hogyan nyer a képernyőn bájolgó hülye nő egy centrifugát csak azért, mert rábólintott a riporter állítására, miszerint az Amazonas egy nagy folyó.
– Szerintem megvárják, míg szegény Osborne-t is idecsukhatják mellénk – mondta azután. – Aztán zárt tárgyalást rendeznek, Osborne-t meg engem le fognak fejezni a Towerben, és Osborne tökéletesen fog viselkedni a végső percig. Ami téged illet – de innen már nem tudta folytatni, így hát hosszan ültek és hallgattak a tévé vibráló, kék fényében.
Hirtelen nehéz lépések hangzottak föl odakintről.
– Ki lehet? – kérdezte André. Mindketten hozzászoktak már a rájuk vigyázó törvényszolgák halk lépteihez.
– Talán Osborne – mondta Fleming. – Lassan csatlakoznia kell hozzánk. Kedves tőlük, hogy megengedik, hogy együtt töltsük az utolsó napjainkat.
De nem Osborne jött. Hanem Kaufmann. Hosszú, fekete kabátot viselt. Az egyik kezében széles karimájú kalap, a másikban aktatáska. Amikor megpillantotta Fleminget és Andrét, hátrahőkölt.
– Bocsánat – mondta, és halkan becsukta az ajtót. – Arra számítottam, hogy Osborne urat találom itt… – Idegesen végignyalta az ajkát, majd szélesen elvigyorodott. – Információim szerint ma estére ide kellett volna érkeznie. Ehelyett abban az örömben van részem, hogy Fleming doktort üdvözölhetem. – Kövérkés kezét nyújtva közeledett.
– Mein freund Kaufmann – mondta gúnyosan Fleming, és nem fogott kezet a férfival. – Hogy sikerült bejutnia?
Kaufmann kihúzta magát.
– Osborne úr ügyvédjének a képviseletében. Nagyon komplikált ügy. De most szerencsém van. Itt találtam önt.
Rövidlátóan pislogott a mozdulatlanul ülő Andréra.
– És ez az a híres ifjú hölgy! – odament a lányhoz, megfogta a kezét, és kezet csókolt.
– Látod, drágám, milyen kedvesek ezek a bécsiek – mondta Fleming.
Kaufmann elkomorodott.
– Én nem bécsi, hanem düsseldorfi vagyok, mein liebe Doktor!
– Nem is olyan régen még célba lőtt a liebe doktorjára – jegyezte meg Fleming. – Persze, nem személyesen. Másokat bérelt föl, hogy meghúzzák a ravaszt, és kellemetlen látogatást tegyenek egy kis magánszigeten.
Kaufmann sértődöttnek látszott.
– Nem vagyok a magam ura – mondta. – Nem cselekedhetek a kedvem szerint.
– Csak a főnökei, az Intel kedve szerint.
Kaufmann válaszában volt valami meglepően szomorú és keserű.
– Nem mindenki olyan szerencsés, hogy azt tehesse, amit szeretne.
Fleming bólintott.
– Miért küldték utánunk?
– Ön tud valamit, amit az igazgatóink akarnak – mondta nyugtalanul Kaufmann. Az ablakhoz ment, és félrehúzta a nehéz függönyt. Abban a pillanatban mozgó reflektorok fénye világította meg az arcát. Ugyanakkor meghallották egy leállóban levő motor csöndes dohogását és a fék csikorgását.
– Talán a kliense, Osborne jött meg – mondta Fleming. Kaufmann megrázta a fejét.
– Nem, Fleming doktor, ez egy teherautó. Az épület hátsó oldalánál fog megállni. – Kaufmann hangja egyre határozottabb lett. – Most kérem, jöjjenek velem. – Széthúzta a függönyt, és kitárta a hosszú, alacsony ablakot.
– Ne hallgass rá – súgta Andrénak Fleming. – Csak ülj szépen ott, ahol vagy.
– Kérem – könyörgött Kaufmann. – A múlt héten le kellett lövetnem egy fiatalembert. Egy kedves fiatalembert. Nem is ismertem. Nem szeretem az ilyesmit.
Zaj hallatszott kint, és egy esőköpenyes férfi jelent meg az ablakpárkányon. Sovány, rossz arcú fiú volt, alig húszéves ha lehetett. Apró szemével körbefürkészett. Keményen markolta a pisztolyát.
– Gyerünk – mondta komoran –, piszkos hideg van és esik is. Gyerünk már!
Kaufmann a fegyveres mögé állt.
– Önre élve van szükségünk, Herr Doktor – mondta –, de az ifjú hölgyre nem feltétlenül.
Az esőköpenyes André felé fordította a pisztolyát. Ujja gyakorlott mozdulattal biztosította – ki a fegyvert. Fleming tudta, hogy ez csupán durva, teátrális gesztus, de azért hatott. Odahátrált Andréhoz. Azután kézen fogva mentek az ablakhoz.
Elsőnek Kaufmann mászott ki, és megfordult, hogy lesegítse Andrét. A fegyveres zárta a sort, pisztolyát Fleming hátának szegezve, de hirtelen hátrafordult, mert meghallotta, hogy nyílik az ajtó. A többiek már a teraszon voltak. Fleming megtorpant és visszanézett.
Osborne állt az ajtóban, és elképedve bámult a fegyveresre. Mögötte egy katona állt, aki a Katonai Rendőrség vörös karszalagját viselte.
– Mi az ördög, ki az ördög…? – mondta Osborne, akit a katona durván félrelökött. De már késő volt. A fegyveres tüzelt – egyszer. Osborne a lövés erejétől az ajtónak tántorodott. A fegyveres az ablakhoz ugrott, és vadul tüzelt, miközben kimászott az ablakon. Nem találta el az előrerohanó katonát, de a katona kénytelen volt lebukni és fedezéket keresni.
Fekve fújta meg a sípját, hogy segítséget hívjon, miközben Osborne lassan összecsuklott, bal kezével a jobb vállát fogva, és csodálkozó kifejezéssel az arcán.
– Micsoda átkozottul ostoba história – mondta lassan és tisztán, azután előrebukott.
Odakint, a sötétben és a sűrűn hulló esőben láthatatlan kezek ragadták meg Fleminget és Andrét. Fölemelték és egy teherutóba rakták őket. A csukott kocsi hátsó ajtaját bezárták, és begyújtották a motort. A kocsi csikorgó gumikkal indult el, és olyan vadul száguldott, hogy Fleming nem tudott fölállni. A kapuhoz vezető hosszú, egyenes úton a kocsi még jobban fölgyorsult. Fleming hallotta a fejvesztett kiáltozást, amint átszáguldottak a kapun, az őrszoba mellett, ki az útra. Néha kis híján fölborultak, amikor a sofőr teljes sebességgel vette az éles kanyarokat, és André meg Fleming kénytelenek voltak a kocsi fenekén feküdni és lábukkal kitámasztani magukat, hogy kivédjék az állandó rázkódást.
Egy idő múlva gyors, egyenletes tempóra váltott a vezető. Fleming úgy gondolta, hogy országúira érhettek. Dühös volt, hogy nincs órája, de érzése szerint körülbelül fél órája mehettek – ez körülbelül negyven mérföldet jelenthetett.
A kocsi lelassult, jobbra kanyarodott, azután ismét gyorsulások és hirtelen kanyarok követték egymást. A rázkódásból rossz útra vagy ösvényre lehetett következtetni.
Fleming óvatosan fölállt, és öngyújtója csekélyke fényénél körülnézett a kocsiban. Tudta, hogy ez üres gesztus. A kocsi belseje tömör fémből készült. Az ajtót kívülről zárták be, a szokásos reteszekkel. Csupán egyetlen nyílás volt: egy pici, dróthálós kukucskálólyuk a vezetői ülés közelében. De az is le volt takarva.
A kocsi lassult és óvatosan haladt az egyenetlen talajon. Majd rázkódni kezdett, és a gumik nem adtak hangot. Nyilvánvaló volt, hogy füvön haladnak. Azután a kocsi megállt.
Az ajtót nem nyitották ki rögtön. Odakint zuhogott az eső. Kaufmann állt az ajtóban mosolyogva, egy zseblámpa fényében. Kaufmann mellett ott állt a fegyveres.
– Nos, doktor – mondta Kaufmann. – Lenne szíves kiszállni az ifjú hölggyel együtt?
Fleming körülnézett, azután kiugrott a kocsiból. Lesegítette Andrét.
– A barátja kinyírta a teljesen ártalmatlan Osborne-t – mondta Kaufmann-nak. – Nem mondhatnám, hogy mi teljesen ártalmatlanok vagyunk, így hát kíváncsi lennék, hogy milyen terveik vannak velünk? És hol vagyunk?
– Nagy amerikai szövetségeseink egyik használaton kívüli repülőterén – mondta Kaufmann. – A kifutópályák hatalmasak és még mindig kifogástalanok. Megmentjük önöket a szabotázsért járó bírósági tárgyalás és bebörtönzés kellemetlenségeitől. Biztos vagyok benne, hogy a kormánya önt árulónak tartja. – Kaufmann levette a szemüvegét, és letörölte az esőcsöppeket. – De nincs több időnk beszélgetni. – Szemmel láthatóan, szinte sajnálta a dolgot. – A gépnek azonnal indulnia kell. Jöjjenek!
A fegyveres Fleming háta mögé került, és Kaufmann vezette őket. Fleming rövidesen meglátta a repülőgép nedves, csillogó törzsét.
– Üdvözlöm a fedélzeten, uram, és önt is, kisasszonyhallatszott egy női hang.
Fleming elnevette magát a helyzet abszurditásán. A lépcső tetején álló lány csinos, kék egyenruhát viselt. Olyan volt, mint minden légikisasszony: ápolt, jól öltözött és csinos. A kabin éjszakai, vöröses fényében Fleming azt is észrevette, hogy a lány keleti származású lehet. Vendégeit gyorsan az egyik elülső üléshez vezette, és segített bekapcsolni a biztonsági öveket. Tudomást sem vett a fegyveresről, aki a túlsó sor szélére ült, velük szembe, kezében a fegyverrel.
Kaufmann eltűnt a személyzeti ajtó mögött. Az indítómotor fölberregett. Először az első motor kezdett süvíteni, majd a második.
– Lökhajtásos! – mormogta Fleming. – Az Intel aztán precízen végzi a dolgát. Nem kímél semmi költséget.
A gázt nem futtatták föl folyamatosan. Behúzott fékekkel teljes gázra kapcsoltak; aztán a hang lehalkult, majd ismét fölvinnyogott. A repülőgép puhán megindult a kifutópályán.
Mihelyt a levegőben voltak, meredeken kezdtek emelkedni. A pilóta nyilván hamar ki akart jutni a kereskedelmi légivonalak és a kíváncsi radarok körzetéből. Rövidesen a felhők fölött voltak és fürödtek a hideg holdfényben. A látható csillagok alapján Fleming arra következtetett, hogy dél felé mennek.
Ezt a személyzeti fülkéből előbukkanó Kaufmann is megerősítette.
– Most hagytuk el az angol partokat – mondta vidáman. – Most nemzetközi vizek fölött repülünk. Minden rendben. A kisasszony hoz valami frissítőt, azután pedig próbáljanak aludni egy kicsit. Körülbelül négy óra múlva szállunk le Észak-Afrikában.
– Észak-Afrikában, de hol? – kérdezte Fleming.
– Nincs jelentősége – mondta a német. – Csak üzemanyagot veszünk föl. Az út nagyobb része csak azután következik. Azaranba.
V. MELEG ÉS NAPSÜTÉS
A nap már régóta fönt ragyogott, mikor a repülőgép lassan ereszkedni kezdett és átröpült az azarani határ fölött. Fleming rosszkedvűen nézett ki a repülőgép ablakán, és semmi érdekeset nem látott. A barnásszürke, sima és reménytelenül egyhangú síkság szinte a látóhatár széléig húzódott, ahol alacsony, egyenetlen dombok keretezték. Itt-ott porfelhő jelezte, hogy tevekaraván halad a sivatagban húzódó, ősrégi karavánutak sötét csíkjain. Néhány szabálytalan alakú, világosabb folt, a kutak mellé épült, nyomorúságos viskók körvonalain kívül az egész vidék élettelennek látszott.
A repülőgép süvítése zümmögésre váltott és a gép fékezni kezdett. Fleming látta fölülről az olajtartályok tetőinek korongjait és nem messze tőlük a daruk csipkevázát. A felszín közeledett, és megláttak egy várost, aminek fehér házai ragyogtak a napsütésben. A gép megdőlt, és a látóhatár megbillent Fleming ablakának látószögében. Amikor a gép leszállt, Flemingnek alig volt ideje, hogy megfigyelje a hosszú, szürke, modern épületet. Magában állt vagy öt mérföldnyire a várostól.
A motorok fölbőgtek, majd kiengedtek és halkulni kezdtek. Leszálltak.
A gépből kiszállva megcsapta arcukat a lágy, meleg levegő. Egyenruhás, amerikai fajta rohamsisakot viselő, arab katonák álltak a gép körül, tüzelésre kész fegyverekkel. Egy kivénhedt angol autó, aminek oldaláról hámlott az álcázó festék, lassan a repülőgép mellé gördült. Az izzadó Kaufmann Fleminget és Andrét betuszkolta a hátsó ülésre. Ő maga pedig a katona sofőr mellé ült.
A jó betonút egyenesen a városba vezetett. Mihelyt elérték a nyomorúságos külvárost, ahol az ütött-kopott bádogkalyibák csúnyán keveredtek a romos, de még mindig szép, régi arab építészeti emlékekkel, az út rosszul karbantartott főútvonallá szélesedett, ahol nyüzsögtek az emberek. Lefátyolozott, kecses mozgású asszonyok vezettek málháskosarakkal megrakott szamarakat. A férfiak egy része arab viseletben volt, de a többségük silány nyugati ruhát viselt.
Minden házon ott függött az azarani zászló. Itt-ott keleti zene harsogott utcai hangszórókból, és a torz recsegés csak még nagyobbá tette a hangzavart. A sofőr gondolkodás nélkül belehajtott a tömegbe, és állandóan nyomta a dudát. A nagy piactér után, ahol sok száz ember álldogált céltalanul, de lelkesen, a kocsi egy nagy épület szűk bejáratához hajtott. A két kapuőr rezzenéstelen arccal nézte az érkezőket, amint a kocsi behajtott a hűvös, árnyékos udvarra, ami köré az épület épült.
Kaufmann kiszállt és mondott valamit egy elegáns, nyugati öltönyt viselő arabnak. Azután eltűnt egy ajtó nélküli bejárat mögött. Az arab a kocsihoz lépett, és gondos angolsággal utasította Fleminget és Andrét, hogy kövessék. Átvezette őket az udvaron, föl néhány lépcsőn, azután kinyitott egy gyönyörűen megmunkált ajtót.
– Várjanak itt, kérem – mondta, és bezárta mögöttük az ajtót.
Fleming körüljárta a szobát. A szoba kicsi, de magas volt. Magas és keskeny, modern üvegablakokkal ellátott réseken át hullottak a fénysugarak a kőpadlóra. A falat perzsaszőnyegek díszítették. A törékeny, keleti asztalkák mellett kényelmes, modern székek álltak. Az egyik asztalon egy réztálcán ezüstkancsó állt, apró poharakkal. Fleming fölvette a kancsót. A kancsó forró volt, és kellemes kávéillat áradt belőle. A sűrű, szirupszerű italból töltött az apró poharakba, és az egyik poharat odanyújtotta Andrénak.
– Hol vagyunk? – kérdezte a lány a kávét kortyolgatva. Fleming levette a zakóját, és kigombolta az ingét.
– Egy nagyon meleg országban – vigyorgott. – Egy Azaran nevű országban, ami kicsi, de feltehetőleg rossz hírű. Ez pedig bizonyára valamiféle pasa kéjpalotája. Hacsak nem Kaufmanné.
– Kaufmann nem rossz ember – mondta André. Fleming meglepetten nézett a lányra.
– Úgy érzed? Lényegében igazad van, ebben biztos vagyok. Csak az a baj, hogy a kemény külvilág megrontotta azt a szép, ártatlan lelkét.
De André figyelme ismét elkalandozott.
A szoba túlsó végén megrezzentek a függönyök. Janine Gamboul jött feléjük. Selyemruhájában egyszerre látszott hűvösnek és izgatónak.
– Fleming doktor? – állt meg mosolytalanul a férfi előtt.
– Maga kicsoda? – kérdezte gorombán Fleming.
– Gamboul a nevem – mondta a nő, és szemügyre vette Andrét.
– A ház asszonya? – kérdezte Fleming. A nő le nem vette a tekintetét Andréről.
– Ez Salim ezredesnek, az azarani kormány tagjának az otthona. Nagyon elfoglalt ember. Ma van Azaran függetlenné válásának az évfordulója, és az idén az ünnepségnek különleges jelentősége van, mivel a kormány felmondta az olajszerződéseket. A beavatkozások megakadályozása érdekében lezártuk a határokat.
– Nagy nap – mondta Fleming. – És ez a Salim hozatott ide minket?
Ekkor a nő megfordult, és lassan végigmérte Fleminget.
– Én, azaz mi hozattuk ide.
– Látom. És maga vagy maguk, ahogy óhajtja, a nagy nemzetközi virágküldő szolgálat, amit Intel néven is ismernek?
– Én képviselem az Intelt – mondta a nő hidegen. Azután ismét Andréra pillantott. – És maga…
– A kollégám – mondta gyorsan Fleming. Janine Gamboul érzéki ajka körül mosoly játszott.
– Szóval maga?… – kérdezte újra Andrét.
– Mi vagyunk azok, akikre a szó meglehetősen elavult, de igen pontos értelmében azt szokás mondani: "csak barátok" – mondta Fleming. – A kislány neve André. Egyszerűen André.
– Üljön le, ma petite – mondta Gamboul kedvesen Andrénak. – Remélem, nem fárasztotta el túlságosan az utazás, és remélem, jól bántak önnel.
– Nem túlságosan – felelte a lány helyett Fleming.
– Sajnálom – mondta Gamboul. – Azért hozattuk ide önöket, mert úgy hisszük, segíthetünk egymásnak. Önök menekülnek a brit kormány elől. Itt nem juthatnak a nyomukba, ez zárt ország. Nincs kiadatási egyezmény.
– Maga szerint ez lenne a maguk segítsége a mi számunkra. És most lenne szíves elmagyarázni, hogy kívánnak minket arra kényszeríteni, hogy segítsünk maguknak?
Salim érkezése megakadályozta Gamboult abban, hogy elveszítse a türelmét.
A volt követ tökéletes szabású egyenruhát viselt, és két sor kitüntetést a mellén. Ugyancsak élvezte az életet.
– Ah, Fleming doktor! – kiáltotta kivillantva fehér fogait és kezét nyújtva Flemingnek, de Fleming hátat fordított neki. Salim azonban csöppet sem sértődött meg, és Andréhoz ment. – Ön pedig Miss…
– André – mondta Gamboul.
– Egyszerűen csak André?
– Igen. A bőbeszédű Fleming doktor így mondta. Salim a két keze közé fogta André kezét.
– El vagyok bűvölve – suttogta elragadtatással.
– Örvendek – mondta André udvarias mosollyal.
Salim elengedte a lány kezét, és lehuppant az egyik székbe, előrenyújtva hosszú lábát és makulátlanul csillogó csizmáit.
– Most pedig jöhet a magyarázat, Fleming doktor. Új ország a miénk. Eltekintve az olajunktól, meglehetősen fejletlenek vagyunk. Valamikor Xerxész perzsa birodalmának egyik, önálló jogokkal rendelkező tartományává lettünk, de kétezer év óta mindig más népek rabszolgái voltunk. És most, hogy végre függetlenek lettünk, segítségre van szükségünk.
– Maguk aztán különös módon szerzik a segítséget – mondta Fleming.
– Másképp hogy szerezhettük volna meg önt? – kérdezte Salim. – Az Intel komoly összegeket fektetett itt be ipari és tudományos fejlesztés formájában. Mint házigazdák, mi fogjuk élvezni ennek az előnyeit. Számos nagyszerű, haladó embert szerződtettünk, tudósokat.
– Akiket hasonló módon gyűjtöttek be? – kérdezte Fleming.
– Különböző módokon. De ha már itt vannak, tapasztalják, hogy érdemes itt lenni. Jól bánunk velük. Rendszerint nem kívánnak elmenni.
– És van valami opciójuk?
– Igyunk valamit – szólt közbe Janine Gamboul. Salim bólintott, és megrántotta a csöngő zsinórját.
– Ön matematikus, Fleming doktor, és az alacsony hőmérsékleten végbemenő fizikai folyamatok szakértője – mondta Gamboul.
– Néha – egyezett bele Fleming.
Salim intett a belépő szolgának, hogy tegye le az italokkal megrakott tálcát.
– Mit iszik, Janine? – kérdezte. – Dolgozott itt egy másik fiatal tudós is, Neilson… Mit iszik az ifjú hölgy, és ön mit parancsol? Whiskyt vagy édeset?
– Ez nem muzulmán szokás – mosolyodott el Fleming. Salim lassan és komolyan fordult Fleming felé.
– Modern ember vagyok – mondta hivalkodás nélkül, azután ismét elfordult.
– Ebben az esetben – mondta Fleming – André valami alkoholmentes gyümölcslét kér. Én pedig egy whiskyt, tisztán. – Fleming nézte Salim széles, izmos hátát. – Szóval Jan Neilson itt volt? Nyilván a maguk titkosszolgálata jól tudja, hogy Jan, Dennis Bridger meg én közös témán dolgoztunk a massachusettsi egyetemen. A kép kezd összeállni…
Salim felszolgálta Andrénak és Flemingnek az italt. Azután töltött Gamboulnak és magának is.
– Sokat gondoltunk Neilsonra, nagyszerű koponya volt – mondta olyan szenvtelenül, mintha könyvből idézné.
– De meghalt? – kérdezte Fleming.
Salim ismét megfordult, és nyugodtan nézett Flemingre.
– Neilson végezte el központi kutatási területünk minden lényeges szervezési munkáját. De nem tudta befejezni. Ha tovább maradt volna is, azt hiszem, zsákutcába jutott. – Elgondolkozva nézte a poharában kocogó jégkockákat. – Tehát jobb szakembert kellett találnunk.
– Mihez? – kérdezte Fleming, és érezte, hogy a keze remeg a dühtől és a félelemtől.
Salim odament hozzá.
– Ön dolgozott a thornessi kompjúteren. Nekünk is van egy
– Milyen? – kérdezte Fleming, és rettegett a választól. Gamboul kurtán fölnevetett.
– Tudnia kell, Fleming doktor. Boldogult kollégája, Neilson építette.
Fleming alig tudta megőrizni a nyugalmát.
– Feltételezem, hogy nem tudják, mi van a birtokukban – mondta végül. – Csak egy tanácsot adhatok: robbantsák föl.
– Ahogy fölrobbantotta a másikat? – nézett Flemingre győzedelmesen Gamboul. – Attól tartok, hogy itt erre nem lesz lehetősége.
– Honnan tudja, hogy mi, hogy én…
A nő várt a válasszal, ízlelgetve a várható reakció gyönyörét.
– Dawnay professzorasszony elmondta nekünk.
– Dawnay asszony! – Fleming csak bámulni tudott a nőre.
– Ő a saját akaratából jött ide – szólt közbe Salim. – Azt hiszem, az ön meg a professzorasszony segítségével minden feltétel biztosítva lesz. A Neilson által épített kompjúter pedig az alapja lesz mindannak a technológiának, amivel Gamboul kisasszony szervezete ellátott minket.
Salim az ablakréshez ment és kinézett. A tömeg hangja keveredett a hangszórók bömbölésével.
– Ezek az emberek ott kint most ébrednek egy hosszú álomból – mondta őszintén. – Maga liberális gondolkodású ember, Fleming. Segíteni fog nekik az ébredésben és abban, hogy elfoglalhassák helyüket a modern világban.
– Hol van Madeleine Dawnay? – kérdezte Fleming.
– Az Intel kutatóközpontjában – magyarázta Salim –, ahová önöket is visszük. Nagyon kényelmes, még a legjobb olajtársaságok mércéjével mérve is. Szegények vagyunk, de nem vagyunk barbárok – húzta ki magát büszkén. – Mindazonáltal hangsúlyoznom kell, hogy nem áll módjában visszautasítani az együttműködést. – Elgondolkozva nézett Andréra, aki csodálkozva pillantott hol Salimra, hol pedig Flemingre.
– Az ifjú hölgyet itt tartjuk, hogy biztosak lehessünk az ön együttműködésében.
Fleming fölugrott.
– Nem!
Salim habozott. Gamboulra pillantott, aki bólintott.
– Rendben van – mondta. – Az ifjú hölgy önnel maradhat. Janine Gamboul letette üres poharát.
– Eleget beszéltünk. Elviszem őket a kutatóközpontba – mondta Salimnak. – Kint vár a kocsim.
Amikor André könyökét átfogva Fleming belépett a kompjúterépület ajtaján, amit Gamboul tárt ki előttük, úgy torpant meg, mint akit mellbe vágtak.
Az előcsarnok kísértetiesen hasonlított Thornessre, csak a khaki egyenruhás katonák barna arca különbözött a jól ismert, pirospozsgás, skót őrök arcától.
Még a levegő is ugyanolyan volt – a légkondicionált, élettelen, hideg levegő. A kompjúterterembe lépve pedig még hangsúlyosabbá vált a hasonlóság. Az elektromosság nehéz, meghatározhatatlan szaga, a sok millió eleven áramkör átható zümmögése, a csak ellenőrző panelekből épített terem embertelen személyisége.
Lassan haladt előre, még mindig André könyökét átfogva. A gépen több fiatal arab dolgozott. Furcsák és idegenek voltak, de mégis emlékeztettek azokra a brit technikusokra, akikkel két évvel ezelőtt Thornessben dolgozott. Ráadásul angolul is beszéltek egymással – mintha az angol a tudomány természetes nyelve lenne.
Gamboul odahívta az egyiket.
– Ez Abu Zeki – mondta. – Fleming doktor.
Abu Zeki szemében öröm csillogott. Értelmes, szimpatikus fiatalembernek látszott, finom vonalú, arab arcát rövidre nyírt haj keretezte, ami a beatnemzedékre emlékeztetett. Látszott, hogy ő is "modern ember".
– Örülök, uram – mondta. – Sokat hallottam önről, természetesen. Én leszek a vezető munkatársa. Remélem, hasznomat veszi: mindenesetre továbbítani fogom az utasításait a személyzethez. – Büszkén nézett végig a kompjúter ellenőrző paneljén. – Nagy dolgokat fogunk csinálni ezzel.
– Azt hiszi? – kérdezte nyugodtan Fleming.
– Megmutatom a többit is – szólt közbe Gamboul, és vezetni kezdte őket a végtelen kábelek mellett.
Jól ismerte az utat. Pontosan ismerte a hatalmas gép minden részét, bár Fleming észrevette, hogy a nő ismeretei csupán a laikus másodlagos ismeretei, akit inkább az érdekel, hogy mi mire való, mintsem az, hogy mindez hogyan történik. Az elrendezés kicsit különbözött a thornessitől, de a betápláló-, kijelző- és memóriaegységek lényegében azonosak voltak.
Visszatértek az ellenőrző terem előtti széles folyosóra.
– Az építkezést már régebben befejeztük. A gépet beprogramoztuk. De nem történt semmi. Ezért van szükségünk magára. A gép kezelése magának nem jelent problémát?
– Valószínűleg nem – ismerte el Fleming. – Az elrendezés kicsit más. De a lényeg azonos. – Keserűen fölnevetett. – Annak kell lennie. Ugyanannak az üzenetnek ugyanazon utasításai alapján épült. Tudja, hogy mi történt Thornessben?
Gamboul vállat vont.
– Minket nem érdekel, hogy ott mi romlott el. Azt akarjuk, hogy ez jól működjön. A világon példa nélkül álló, mindenfajta beavatkozástól mentes termelési központot akarunk itt létrehozni. Ez a gép lesz az Intel agya,
Fleminget szinte hipnotizálta a fenyegető nyugalom. Rettegve várta, hogy viszontlássa azt a részt, ami ezt a gépet megkülönböztette minden más, ember által készített agytól, a műanyag szigetelőpárnák mögött megbújó, súlyos rézkorongokat.
A tiszteletteljesen várakozó Abuhoz fordult.
– Hol vannak a nagyfeszültségű végződések?
Janine Gamboul gyanakodva nézett Flemingre.
– Miért kérdezi? Mire valók azok?
– Van két magasfeszültségű vezeték, amik nem tartoznak az ellenőrző panelhez. Legalábbis kell lennie ilyennek.
Abu bólintott.
– Voltak, igen – mondta. – Az utolsó fülkében helyeztük el őket. Nem tudtuk, mire valók.
Abu odavezette őket a fülkéhez, és félretolta a halkan gördülő, szürke panelajtót. Fleming csak nézte az ártalmatlan külsejű fémdarabokat. Gyűlöletes emlékek rohanták meg. Andréra nézett, de megkönnyebbülten látta, hogy a lány nyugodt, és csöppet sem érdekli a dolog.
– Neilson doktor szerint ezek a végződések a memóriaáramkörökkel való közvetlen kommunikálásra szolgálnak – mondta Abu. – Hogy a gépkezelő közvetlen kapcsolatba kerülhessen a kompjúter pozitív számítóreléivel. Neilson doktor szerint ez a kapcsolat vizuálisan, ezzel a kiíró képernyővel valósulhat meg – intett Abu a végződések fölé függesztett, alumínium dobozos, katódsugár-képernyő felé.
– Emlékszem!
André hangjára Fleming megfordult.
A lány szeme izgatottan csillogott. Fleming úgy érezte, hogy pillanatokon belül rosszul lesz. A dolgok könyörtelenül és elkerülhetetlenül kezdtek kicsúszni a kezéből. Odament Andréhoz.
– Tudod, mi ez? – suttogta. – Ez elől menekülünk. André nem nézett a férfira. Átszellemülten bámulta az ellenőrző panelt.
– Ne félj – suttogta, és Fleming nem tudta eldönteni, hogy kihez beszél a lány.
Fleming most Gamboulhoz fordult.
– Robbantsák föl! Most rögtön.
A nő Andréra pillantott, azután Flemingre. Arcára megvető mosoly ült ki.
– Elpusztítani?! – kiáltott föl. – Uralkodni fogunk rajta! – Azután megváltozott hangon folytatta: – Most megmutatom a szállásukat. Nagyon kényelmes. Régi kollégájuk pedig már alig várja a viszontlátást, Dawnay professzorasszony.
A kompjúterépületből kivezette őket a kinti hőségbe. Azonnal odajött egy katona, és Gamboul néhány arab utasítására elvezette Fleminget és Andrét a néhány pálmafa árnyékában meghúzódó bungalókhoz. André még mindig kábult volt, és egy szót sem szólt.
Madeleine Dawnay egy kerti széken ült, egy, a hőségtől barnára perzselt, parányi fűfolt közepén. Az arca már lebarnult, bár még mindig meglehetősen sovány és nyúzott volt könnyű, trópusi ruhában. Őszinte örömmel üdvözölte mindkettőjüket.
– Drágám – szorította meg André mindkét kezét. – Úgy örülök, hogy látlak. A szolgálólány pontosan tudja, hogy hogy kell téged ellátnia. – Azután Fleminghez fordult. – Szóval maga is itt van.
Fleming nem üdvözölte az asszonyt.
– Azért vagyok itt, mert idehurcoltak – mondta nyugodtan. – És amit éppen az imént láttam, arra kényszerít, hogy egyelőre maradjak. De ami magát illeti, Madeleine, igazán nem értem, hogy dolgozhat a saját jószántából ennek a bandának.
Az asszony nem sértődött meg.
– Nem kell mindjárt rosszat gondolni róluk, kedvesem. A körülmények nagyon is mások. Eleinte én is féltem. Azt hiszem, Salim beadott nekem valamit Londonban. Csak azt nem tudom, hogy miért.
– Hogy megtudja magától, hogy hol vagyok. Csak maga ismerte a tartózkodási helyünket, ők pedig rögtön jelentkeztek magánál.
Madeleine Dawnay komolyan fölháborodott.
– Nagyon sajnálom – mondta tehetetlenül. – Nem tudtam a dologról.
– És magát hogy szerezték meg? – kérdezte Fleming.
– Szépen megkértek, hogy jöjjek. Van egy nagyon érdekes mezőgazdasági problémájuk. Szeretnének élelmiszerből önellátóak lenni. A terméketlen földterület megtermékenyítésének már minden szokásos módszerét kipróbálták. De rájöttek, hogy valami egészen új és teljesen tudományos módszerre van szükség. Remélem, vagyis azt hiszem, tudok segíteni nekik.
Az asszony feltétlen hite a tudomány jó célokra való felhasználásában mindig nyugtalanította Fleminget. Barátságuk egyszer már megromlott, amikor az asszony nem látta meg a kockázatot az élő anyag létrehozásával kapcsolatos kísérletek első sikereinél. És az asszonyt most ugyanez a feltétlen optimizmus töltötte el.
– Madeleine – mondta Fleming szelíden –, ha kijutunk innen élve, legalább figyelmeztetni tudnám.
Az asszony Andréra pillantott, aki álmodozva pihent a pálmafák árnyékában.
– Kit tudna figyelmeztetni, John? – kérdezte. – Ki fog hallgatni magára most, amikor már tudják, hogy mit művelt Thornessben?
– Szóval szépen maradjunk itt, és végezzük el a gépnek a szennyes munkát? – kérdezte keserűen Fleming.
Madeleine Dawnay elkomorult.
– Az én munkám nem szennyes. Segíteni próbálok egyszerű, halandó embereknek, akik közül igen sokan még most is éheznek. Lehet, hogy Salim eszközei gátlástalanok, de a szándékai jók. Tenni akar valamit a hazájáért.
Fleming a cigarettáért nyúlt, amit egy szolga tett az előbb a széke mellett álló asztalkára egy tál jégbe hűtött gyümölccsel együtt. A kiszolgálás, ahogy Gamboul ígérte, valóban kifogástalan volt. Rágyújtott és elgondolkodva nézte a fölszálló füstkarikákat.
– Csak egy lehetőség van – mondta végül. – Azt hiszem, nagyon könnyen helyrehozhatom az áramköröket. Neilson bizonyára jó munkát végzett, és Abu Zeki érti a dolgát. A kompjúter működni fog, de nagyrészt attól az információtól függően, amit betáplálunk. Ha én irányítom a gondolkodását, akkor semmi kifogásom ellene…
Szünetet tartott, hogy egyet kortyolhasson az italából.
– Ez volt a hibám az előző esetben. Megtámadtam a gépet, és igazán nem tudtam nyerni. De ha azt táplálom be a memória-áramköreibe, hogy ezek – Intel és társai – a valóságos ellenségei, akkor a gép logikusan valami megoldást fog találni az elpusztításukra.
– És esetleg velük pusztul az egész ország – jegyezte meg az asszony.
Fleming bólintott.
– Az is jobb, mint a másik lehetőség. Ami abból állna, hogy a gép diktálná a törvényt Gamboulon, Salimon, meg az egész gengszterbandán keresztül.
Madeleine Dawnay Andréra pillantott, aki félálomban, elernyedve feküdt. A lány nagyon szép és nagyon nőies volt.
– És a lány? – kérdezte.
– Már nem tudok úgy gondolni rá, mint… mint, szóval mint más bolygóról való valakire. Teljesen normális, emberi lény. A baj csak akkor kezdődik, ha a gép a hatalmába keríti, és fölhasználja a saját céljaira. Ezt pedig mindenképpen meg akarom akadályozni. Tudja, meglehetősen megkedveltem ezt a lányt.
– Ezen aztán ne szomorkodjon! – nevetett az asszony. Fleming Andréra pillantott, hogy lássa, nem figyeli-e a beszélgetést.
– Komolyabb a dolog. Andréval baj van. A mozgása kezd egyre koordinálatlanabbá válni. Túl sok időt tölt így, ahogy most van. Görcsösen mozog, mint egy enyhe paralízises eset. Eleinte azt hittem, hogy ezek a tünetek a testi és lelki sérülések utóhatásai. De az állapota egyre romlik. Azt hiszem, valami hiba lehetett az elkészítésében.
– Szóval, hibát követtem el…
– Nem biztos, hogy maga követte el a hibát – nyugtatta meg asszonyt Fleming. – A számítások programozásánál lehetett a hiba.
Fleming elhallgatott. André kinyitotta a szemét, lustán nyújtózott egyet és felült.
– Micsoda pompás napsütés – mondta mosolyogva.
Meglehetősen mereven kisétált az árnyékból, és körülnézett. Fleming és Madeleine látta, hogy a kompjúterépület kapuja felé megy. A falnál bóbiskoló őr előrelépett, de meggondolta magát és beengedte a lányt.
Fleming fölugrott.
– Miért nem állítják meg?
Menni akart, de az asszony megfogta a kezét, és megállította.
– Nem lesz semmi baja.
– Ha odamegy ahhoz? – kérdezte Fleming. – Megőrült?
– Nem őrültem meg. Hagyja csak, hadd menjen. Fleming maradt, bár nem szívesen. Idegesen, feszülten számlálták a percek múlását.
Az épületből áradó állandó, egyenletes zümmögés hirtelen fölerősödött, és ritmikus kattogás hangzott föl.
– Mi az ördög ez? – ugrott föl újra Fleming.
– A kompjúter, működik! – kiáltott föl Madeleine, és már rohantak is mindketten, be az épületbe, végig a folyosón.
Abu Zeki futott eléjük.
– Mi történt? – kérdezte Fleming.
– Nem tudom megmondani, Fleming doktor – mondta Abu. – Az a fiatal nő bejött, körülnézett, azután leült az ellenőrző panel elé, az érzékelőhöz.
Fleming félretolta Abut. A központi képernyőn hullámvonalak vibráltak, szabálytalan mértani ábrák tűntek föl, elhalványodtak, alakot változtattak.
A panelnél André ült.
– André! – kiáltotta Fleming, de valami megmagyarázhatatlan erő megbénította, és nem tudott mozdulni. A lány nem fordult meg. – Androméda! – kiáltotta Fleming.
A lány nagyon lassan megfordult. Sápadt arca örömtől sugárzott.
– Beszél hozzám! – kiáltotta. – Beszél!
– Istenem! – nyögte Fleming. Abu köhintett.
– Értesítenem kell Gamboul kisasszonyt a történtekről – mondta.
VI. CIKLON
Fleming rossz előérzettel figyelte az Andréban végbemenő változást. A letargia és a szinte gyermeki ártatlanság eltűnt. A lány élénk és tettrekész volt, bár nem látszott izgatottnak. Fleming tudta, hogy a változás a kompjúternek köszönhető, André most mégis más volt, mint az a thornessi robot, akinek megismerte – pontosan nem lehetett tudni, miben állt a változás, de azért mégiscsak egy megváltozott André volt ez.
Fleminget csupán az vigasztalta, hogy a lány változatlanul őszinte volt hozzá és bízott benne. Egész éjjel ezen gondolkozott, hol keskeny, kényelmes ágyán heverve, hol pedig föl-alá járkálva a kicsi, tiszta, légkondicionált szobában. Reggelre határozott. Ha ki akarja irtani a gépből a rosszat, amit érez benne, akkor a gépet valahogy úgy kell irányítania, hogy az úgy dolgozzon, ahogy ő akarja. Erre már korábban is gondolt – a gép lehetett egyetlen szövetségese a "gazdáival" szemben. De nem tudja becsapni, ha André közvetítésével működik, hiszen Andrét nem tudja becsapni. A lányt is meg kell szereznie szövetségeséül. Reggel mindent elmondott neki. Amikor befejezte, André vidáman fölnevetett.
– Nagyon egyszerű a dolog – mondta. – Meg kell mondanunk a gépnek, hogy mit csináljon.
Fleming ebben nem volt olyan biztos.
– Nem hiszem, hogy ez lenne a legésszerűbb politika. A lány elgondolkodott.
– Szerintem a helyzet a következő. Az igazi komplexitás a számító- és a memóriaegységekben van. A memória hatalmas. De amikor a gép már elvégezte a számításokat, az eredményt igen rövid formában kell döntésre előterjesztenie.
– Úgy, mondjuk, ahogy egy vállalat teljes évi tevékenységét egyetlen rövid elszámolásban fogalmazzák meg?
A lány bólintott.
– Azt hiszem. De ha az elszámolás kiegyensúlyozott.
– Értem! – szakította félbe Fleming. – A döntést hozó áramkörök úgy működnek, mint az elszámolást olvasó részvényesek. Akik az elszámolásban látottak alapján határozzák meg a vállalat további politikáját. – Fleming összeráncolta a homlokát. – De szinte biztos vagyok benne, hogy a mi elszámolásunkat alapvetőleg az eredeti üzenetben küldött program határozza meg, az Androméda-üzenet. Így aztán a döntést hozó áramkörök az ő utasításaikat fogják követni, nem pedig a mienket.
– Hacsak meg nem változtatjuk őket. Fleming fölállt és járkálni kezdett a szobában.
– A mi változtatásaink csupán törlésekből állhatnak. Az eredmény pedig egy pompás számológép lesz. Sem ellenség, sem szövetséges. Nem lesz esze, sem célja.
– De megadhatjuk a gépnek a mi célunkat – mondta türelmetlenül André. – Amit mi közlünk vele. Vagyis én közlök vele. Én meg tudom tenni, John.
– Nem hiszem. Ezért is próbáltalak távol tartani a géptől.
– Nem tudsz távol tartani tőle – mondta nyugodtan a lány. – Hiszen ezért vagyok itt. – Tenyerét a férfi tenyeréhez dörzsölte. – Ha használni akarod a kompjútert, bíznod kell bennem.
A férfi megfordult és mélyen a lány szemébe nézett.
– Kimegyek sétálni egyet – mondta hirtelen. – Te pedig pihenj. Még nem vagy egészséges. És ne gondolkozz ezen túl sokat.
Kiment az udvarra, és róni kezdte a köröket az épületet körülvevő homokon. Azután Dawnay asszony szállása felé indult.
Madeleine a mindenfelé kiteregetett térképeken az ország geológiai adottságait tanulmányozta. Látszott rajta, hogy örül, hogy abbahagyhatja a munkát, és fecseghet egy kicsit.
Fleming elmondta, hogy André milyen magabiztos, hogy szerinte azonban ez csak önáltatás, és a gép éppúgy a hatalmába fogja keríteni a lányt, mint korábban. Az asszony elgondolkodva nézett rá.
– Nem hiszem, John – mondta. – Ha maga nem hajszolja vissza Andrét a gép bűvkörébe, akkor nem is kerítheti hatalmába a gép. Ha maga gyanakvóan és ellenségesen fog viselkedni, akkor elmarja magától a lányt. Maguk között szoros kötelék alakult ki, rendes, emberi érzelmi kapcsolat. És az ilyen kapcsolat erős.
Fleming nem nézett az asszonyra.
– De én azt szeretném tudni, Madeleine, hogy mi történik Andréval, fizikailag?
– Amit látott. Valamiféle sorvadás a mozgatórendszerben. Ha akarja, megnézetem egy orvossal. De ha úgy van, ahogy én gyanítom, hogy a mozgászavarok az idegrendszer hibájából származnak, akkor semmit sem tehetünk.
– Istenem! – mondta rekedten Fleming. – Szegény kölyök.
– Egy pillanatig hallgatott. – Talán ez is benne volt a programban, ami teremtette: hogy meg kell szabadulni tőle, ha elvégezte a dolgát.
– De az is lehet, hogy én hibáztam – mondta az asszony.
– Én teremtettem a lányt, úgy látszik, születési hibával. – Az asszony uralkodott magán és mosolygott. – Nincs választása, John. Bíznia kell Andréban, ahogy ő bízott magában az elmúlt hetekben. Hadd változtassa meg a gépet a saját tervei szerint, és hadd dolgozzon rajta. – Madeleine gyorsan a térképei fölé hajolt, hogy a férfi ne láthassa csöppet sem gyakori, de most mégis kibuggyanó könnyeit. – Ahogy megfigyeltem André mozgását, már úgysem tart sokáig. Hadd legyenek szépek és hasznosak a végső napjai. Talán még magát is ki tudja juttatni innen.
Fleming a szobájában kereste föl Andrét – ugyanolyan tiszta, légkondicionált kis szoba volt ez is, mint az övé. A lány evett. Fleminget nemcsak az rémítette meg, ahogy a munkájáról beszélt, de az is, ahogy csak nagy nehézségek árán tudta az ételt a szájába juttatni. Csak az nyugtatta meg, hogy a beszéde még összefüggő volt. A sorvadás nem hatott a hangszálaira, sem – hála istennek – az agyára.
Amikor André befejezte az evést, Fleming belekarolt, és együtt sétáltak a kompjúterépületig. Az út sima volt, André mégis többször megbotlott.
A kompjúter közelében azonban visszanyerte minden erejét. Automatikusan átvette az irányítást, és a gép azonnal élni kezdett, a relék kattogása élénkítette meg az állandó, egyhangú zümmögést. Az oszcillográfok vibrálni kezdtek, és a központi képernyőn egybefüggő kép jelent meg.
Fleming a háttérben állt Abu Zekivel, és nézte a pultnál ülő Andrét, aki hátravetett fejjel figyelte a feje fölött függő képernyőt. Végül elégedett mosollyal fordult meg székében.
– Kész – mondta. – A kompjúter most már működőképes. Abu hitetlenkedve fordult Fleminghez.
– Ez a lány, Fleming doktor. Ő csinálta? Néhány perc alatt?
Fleming behívta Abut a szolgálati szobába. Leült az íróasztalhoz.
– Arra kérem, higgye el nekem, hogy amit most elmondok, az igaz – kezdte. – A lány beszélni tud a kompjúterrel, fölfogja a gép elektromágneses hullámait, lefordítja őket, és a saját utasításait ugyanígy visszafordítja a gép nyelvére. – Szünetet tartott. – Ugye, nem hisz nekem?
– Talán hinnem kell, de nem értem – vallotta be Abu. Fleming kedvelte ezt a fiatal arab tudóst. Becsületes, tiszta embernek érezte. Arra gondolt, hogy Abuban szövetségesre találhat. Elmondta hát neki, hogy André emberek által teremtett lény, aki azért jött létre, hogy kapcsolatot tartson fenn a géppel, bár földi tanítóinak nem ez volt a szándéka.
Abu figyelmesen végighallgatta, de megjegyezte, hogy a lány és a gép közötti közvetlen kommunikáció még mindig érthetetlen.
– Nézze – mondta Fleming –, nekünk szemünk, fülünk és orrunk van, mert a mi világunkban ezek a szervek a legalkalmasabbak az információk észlelésére. De még az olyan egyszerű embereknél sem, mint maga vagy én, ezek a kizárólagos eszközei az információszerzésnek. Vannak érzékeink, amik nem fejlődtek ki, és vannak, amik elcsökevényesedtek. Alanynak van egy olyan érzékszerve, ami nekünk nincs, és azt használja. Azzal ad információt a gépnek, és azzal is fogadja be a gép információit.
– De hogy fogja használni? – kérdezte Abu. Fleming vállat vont.
– Az ég tudja, Abu Zeki, csak az ég tudja.
Hirtelen mindketten az ajtóra pillantottak. Nem vették észre, hogy André halkan bejött az irodába.
– Ti mit akartok, hogyan használjam? – kérdezte.
Nem várta meg a választ. Bizonytalan, de egyre gyorsuló léptekkel visszament a gép érzékelőjéhez.
Mihelyt megemésztette a Flemingtől kapott információt, Abu fel is akarta azt használni. Abu annyiban különbözött a sok ezer azarani fiatalembertől, hogy szerencséjére, az apja az olajiparban dolgozott. A cég pedig tanulási lehetőséget biztosított a munkások gyermekeinek. Abu élt a lehetőséggel. Egy jószándékú, angol származású tanár fölismerte a fiú képességeit, és különórákon foglalkozott vele.
Abu tizenhat éves volt, amikor hatalomra jutott az új kormány, és az idealista elnök állami ösztöndíjprogramot hirdetett meg. Abu Zeki az első húsz kiválasztott között volt. Később pedig ő lett az egyetlen igazán sikeres ember a húsz közül.
Abu természetesen hálás volt. És nagy hazafi. Lázba hozta a lehetőség, hogy egy olyan kompjúteren dolgozhat, ami a világon egyedülálló. Azt is ésszerűnek tartotta, hogy munkáját európai emberek irányították. Azt mondták neki, hogy a vállalkozást az Intel pénzeli. Nem tudta, hogy mi az Intel, de nem is érdekelte. Csak az volt a fontos, hogy azarani létesítményről van szó, és a gép az ország érdekeit fogja szolgálni. Abu abban a hitben élt, hogy nemcsak rá vár ígéretes pályafutás, de csecsemő fiának a jövője még csodálatosabb lesz.
Amikor a gép nem kezdett működni, egészen elkeseredett, hiszen Neilson eltűnése után úgy érezte, hogy övé a felelősség. De most már mindez a múlté. Ennek a cinikus, de szimpatikus angolnak meg boszorkányos mesterkedésekkel létrehozott barátnőjének a segítségével képes lesz megszolgálni elnöke bizalmát.
A nyilvántartó dossziéból Abu kivett egy halom számítást, Madeleine Dawnay, adta őket neki, hogy végeztesse el őket a géppel. De amíg a gép nem működött, a számításokat csak kartotékolni lehetett. Megmutatta a papírokat Flemingnek.
– Adja oda őket a lánynak – mondta fáradtan Fleming. – Majd ő betáplálja az adatokat a maga módján.
Abu odaadta a papírokat Andrénak, és tüsténkedni kezdett az irodában. Tervrajzokat és áramkörök rajzait nézegette. Semmi sem maradt meg a fejében. De megpróbált csinálni valamit, miközben izgatottan fülelt a gép kattogására.
Húsz perc múlva a kiíró motorja fölberregett, és kigyulladt a piros lámpa. Lassan, jobbra-balra tekeredve megindult a szalag, rajta az egymást követő sorokkal.
Abu megbűvölten bámulta a sorokat a kanyargó papírcsíkon. A motor elhallgatott, és a lámpa kialudt. A számítások befejeződtek. Abu letépte a papírt, és Fleminghez rohant az irodába.
– Dawnay professzorasszony számításainak egy része – mondta. – Ez az eredménye annak, hogy André kisasszony vette a kezébe a dolgot. Hihetetlen!
Bement egy másik, lezárt kartotékfülkébe. Testes papírköteget vett elő, átlapozta, és ment Andréhoz, hogy megbeszélje vele a dolgot. Mire visszatért, a kiíró már ismét működni kezdett.
Fleming még mindig az íróasztalnál ült, gondolataiba merülve, és lustán fölpillantott.
– Újabb adag – mondta. – Ez mi?
Abu nem nézett Flemingre.
– Attól tartok, nem vagyok felhatalmazva, hogy megmondjam önnek, Fleming doktor.
– Nézze! – Fleming szünetet tartott, hogy visszafogja a haragját. – Hát minek vagyok én itt? Nem én vagyok itt felelős mindenért?
– Sajnálom – mondta őszintén Abu. – De parancsra teszem.
Fleming Abu szemébe nézett.
– Mit tápláltak bele? – kérdezte ismét. De Abu szelíd makacssággal nézett vissza rá.
– Olyasmit, amit Gamboul kisasszony kíván megcsináltatni. Erről nem beszélhetek.
– Akkor leállítom a munkát.
– Attól tartok, hogy ezt nem teheti, Fleming doktor. Abu a legközelebb álló őrszemre mutatott, aki kelletlen érdeklődéssel figyelte őket. Fleming sarkon fordult és kiment.
Az iroda előtt újabb őrszem támaszkodott az oszlopnak, árnyékot keresve a tűző napsütésben. A katona azonnal előlépett és tisztelgett.
Fleming látta, hogy az udvaron át Janine Gamboul közeledik, gyorsan és élénken magyarázva valamit egy idősebb, szakállas férfinak. Abu is kijött az irodából, és megállt Fleming mellett.
– Ki az ott a ragyogó Gamboul oldalán? – kérdezte Fleming.
– Az elnökünk – mondta büszkén csillogó szemmel Abu.
– Bizonyára Dawnay professzorasszony laboratóriumát látogatta meg. A professzor egyik munkatársa elmondta nekem, hogy a professzor egy újdonságon dolgozik: egy védőmembránon, ami megakadályozná a víz elpárolgását a talajból, de ugyanakkor átengedné az oxigén- és nitrogénmolekulákat, hogy a talaj lélegezni tudjon. Csodálatos elgondolás. Fel fogja virágoztatni a sivatagot.
– És jó alkalom, hogy egyet lépjünk előre – mutatott Fleming az Abu kezében levő kompjúterfeljegyzésekre.
– Nem bánnám, ha az elnök idejönne – mondta reménykedve Abu.
De az elnök nem kereste föl őket. Csak egy pillantást vetett a kompjúterépület felé. Gamboul mondott valamit. Az elnök bólintott és eltűnt a központi épületben.
A város délutáni álmát aludta, amikor Gamboul Salim rezidenciájára hajtatott. Salim az erkélyen pihent, elnézte a csöndes teret és a kopott háztetők négyzeteit, meg a néhány minaretet, amelyek homályos foltokká olvadtak össze a szikrázó hőségben. Egyenruhában volt, ez volt a kedvenc viselete.
Gamboul levette széles karimájú kalapját, és az asztalkához ment, amin üvegek meg egy tálka jég állt.
Salim nem állt föl.
– Dolgozol? – mormogta.
– Megmutattam a telepet a vén bolondnak – mondta Gamboul, és italt kevert magának. – Ettől egy ideig nyugton lesz. Nagy hatással volt rá Madeleine Dawnay. Persze – nevetett föl élesen –, a kompjúterépületbe nem vittem be, bár kérdezte, hogy ott mi folyik. – Kortyolgatta az italt, de Salim nem kínálta hellyel. – Bemegyek; ott hűvösebb van, és talán le is ülhetek valahová.
Salim föltápászkodott, és a gyöngyfüggönyön át követte a nőt az irodájául szolgáló, tágas szobába. Az egyik falat Azaran részletes térképe borította. A térképbe itt-ott különböző színű zászlócskák voltak tűzve. Gamboul lusta érdeklődéssel pillantott rájuk, azután elnyúlt a kereveten. Már unta Salimot.
Salim odament a nőhöz, és nézte a testét a vékony, nagyon is szűk ruhában.
– Ki ez a lány, akit elhoztatok Fleminggel? – kérdezte.
– Nem tudom – vont vállat Gamboul. – Abu szerint rendkívül intelligens. Kaufmann jelentésében csak az áll, hogy valami köze volt a thornessi kompjúterhez. Ott elég sok nő dolgozott. Például Madeleine – Dawnay. Kaufmann szerint a lány benne volt a kompjúter elpusztításában, és most Fleming fedezi. Valószínűleg a szeretője.
Salim zavart volt.
– Figyeltesd a lányt – parancsolta. – Nem kockáztathatunk semmiféle szabotázst. És tudd meg Flemingtől, hogy kicsoda. Te biztosan ki tudod szedni belőle.
A nő Salimra mosolygott, és végigsimított saját csípőjén és combján.
– Nem hinném, hogy gusztusom lenne Fleming doktorra – mondta, majd mint akit untat ez a téma, fölállt és a térképhez ment.
– Mit jelentsenek ezek a zászlócskák?
Salim az övébe dugta az ujját, és magabiztosan állt a térkép előtt.
– A zászlók olyan csapatokat jelölnek, amelyekre számíthatok. Egy gyalogosezred itt, Balebban, meg egy gépkocsizószázad. Néhány gépkocsizóegység a határokon és a központi laktanya Quattarában. Meg a légierő nagyobb része.
– És miben számíthatsz rájuk? – kérdezte Gamboul.
– Abban, hogy támogassanak engem. Minket – javította ki Salim. – A kompjúternek biztonságban kell lennie. A kompjúter az Intelé, az Intelnek pedig koncessziója van az elnöktől. És még nem én vagyok az elnök.
Gamboul elgondolkodva nézte a férfi arcát.
– És ezt akarod? – kérdezte.
Salim visszatért az erkélyre, és lenézett a városra. Fölpillantott a kis dombon álló, szép, régi palotára.
– Az elnök nem kemény ember – mormogta. – Fáradt ember. Harcolt a függetlenségért, de úgy érzi, most már megpihenhet. És befolyásolható, minden liberális széltoló befolyásolhatja.
Gamboul a férfi mellett állt, teste hozzáért.
– Mint például Madeleine Dawnay? – kérdezte.
– Madeleine Dawnay? – Salimot meglepte az ötlet, de látszott, hogy nem tartja fontosnak. – Bárki rábeszélheti az elnököt, hogy nézzen utána a munkádnak, és akkor kicsúszik a kezünkből az irányítás. Erre az eshetőségre is föl kell készülnünk. Mit gondolsz, miért tértem haza?
– Államcsínyt tervezel! – mondta a nő meglepetten és rajongva. – És én nem tudtam.
A férfi megfordult, és átfogta a nő vállát.
– Ugye velem vagy, Janine?
Gamboul szorosan a férfihoz simult.
– Tudtam, hogy képes vagy rá – suttogta. – És mikor lesz?
Salim a nő válla fölött ismét a háztetőkre pillantott.
– Az araboknak az idő csak szolga. Ha megérik, cselekedni fogok. Talán két nap; egy hét. De nem több.
Fleming kitartó unszolására Dawnay asszony orvost hívatott, hogy megvizsgálja Andrét. Az Intel hatékony és gyors vezérkara kijelentette, hogy huszonnégy órán belül szereznek egy ideggyógyászt.
Az orvos másnap reggel megérkezett. Arab volt, és szerényen megemlítette Dawnay asszonynak, hogy az oxfordi Radcliffe Kórházban diplomázott idegsebészetből, és Johns Hopkinsnál folytatta a tanulmányait.
Hosszasan és alaposan vizsgálgatta Andrét, és nagy benyomást tett Madeleine Dawnayra.
Az asszony a kopogtatásra kiment a tiszta kis betegszoba elé, és Fleminget találta ott.
– Még nem mehet be hozzá – kísérte ki a férfit a verandára. – Még nála van az orvos. Éppen gerinccsapolást csinál a gerincfolyadék ellenőrzése végett. De előzetes diagnózisa nagyjából azonos a miénkkel. André izomrendszere egyre romlik. Talán leállt valamelyik mirigy működése, vagy különbözik az idegrendszere a miénktől, és olyan véralkotóelemre van szüksége, ami kezdetben megvolt, de mostanra már elfogyott.
– Úgy érti, hogy nem volt benne a tervben? – kérdezte Fleming.
– Most nem termelődik – vont vállat az asszony.
– Elő tudnánk állítani?
– Azt sem tudom, hol kéne kezdeni. Otthon tanácsot kérhetnék, segítséget kaphatnék…
– Tehát mi lesz? – kérdezte rekedten Fleming.
– André fokozatosan elveszíti a mozgásképességét. Először ez valószínűleg a végtagokon fog mutatkozni, de később sorra kerülnek a mellkasi és a szívizmok is. – Madeleine a csukott ajtó felé fordult. – Éppen ezt magyarázza most neki a doktor. Én kértem meg rá. – Az asszony hirtelen elveszítette a fejét. – Én teremtettem Andrét! Miattam kell mindezt elszenvednie!
Fleming megragadta az asszony karját.
– Madeleine. Hiszen nem szándékosan tette. És mit szóljak én? Ki kezdte az egészet, a kompjúter tervrajzával? Ki nem engedte Andrét többé-kevésbé békésen elpusztulni a barlangban?
Az asszony nem válaszolt. Csak a csukott ajtót bámulta. Ekkor lépett ki az ajtón az orvos. Futó pillantást vetett Flemingre és rá, és elindult az előcsarnok felé.
– Ápolásra van szüksége, el kell innen küldeni – mondta Fleming.
Az asszony keserűen fölnevetett.
– Azt várhatja, hogy innen elengedjék. Megcsinálta a gabonaképletemet. Ezek tudják, hogy a képlet milyen hasznos. Most aztán majd találnak munkát bőven André számára.
– Már találtak is – emlékezett vissza Fleming arra, amit Abu Zeki mondott neki a kompjúterépületben.
– Mit?
– Pontosan nem tudom – mondta Fleming elgondolkodva. – Csak remélni merem, hogy nem az, amire gondolok.
Mintha csak ellent akarnának mondani Flemingnek, ebben a pillanatban hat lökhajtásos repülőgép süvített végig az égen, gyorsan emelkedve a repülőtér felől. Fleming és Madeleine nézték, ahogy a gépek pontokká zsugorodtak a vakító égbolt kékjén. Az asszony letörölte az arcát.
– Beszélnem kell az orvossal, John. Maga pedig beszéljen Andréval. Legyen kedves hozzá.
Fleming halkan kopogott André ajtaján, és szinte félve lépett be. Csinos arab nővérke nyitott ajtót neki és engedte be.
André házikabátban ült, a csupasz, vas ágykeretnek támaszkodva. A pongyola élénk virágmintája csak kiemelte a lány rettenetes sápadtságát. Félrefordított fejjel dőlt hátra, és hosszú, szőke haja az arcába hullott. Fleming kitalálta, hogy a lány sírt.
A nővér hozott egy alacsony, kemény széket, és Fleming leült.
– André, Androméda – suttogta. – Kell lennie valami megoldásnak. – Fleming látta, hogy a lány haja megmozdul, amint gyöngén megrázza a fejét. – Annyi mindent megoldottunk már együtt – makacskodott Fleming.
Ujját gyöngéden a lány álla alá tette, hogy maga felé fordítsa az arcát. De André elhúzta a fejét, és kezével eltakarta az arcát.
– Ne! – mondta könyörögve. – Azt hiszed, meg akarok halni? Hogy jól tudom, hogy azt teszem, amit te akarsz? Hogy megszűnők létezni, ahogy a másik kompjúter is megszűnt létezni, mert te így akartad?
Ezek a szavak mélyen érintették Fleminget.
– Én nem ezt akarom – mondta, és megpróbált uralkodni magán. – Féltelek. És sajnálom, amit tettem. El akarlak vinni innen és mindattól, amit ez a hely jelent.
– El? – ismételte André csodálkozva. – De miért? Megtettem, amire Dawnay asszony kért; ő megkapta az adatait. És azt is megtettem, amire te kértél; megváltoztattam a kompjúter döntést hozó áramköreit…
A lány elhallgatott. Fleming most valóban megijedt, érezte, hogy André még mást is akart mondani. Közel hajolt a lányhoz.
– És még mit tettél, André? Még mit? Legalább velem légy őszinte.
André viselkedése megváltozott. Megmozdította a fejét, kisimította a hajat az arcából. Megpróbált Flemingre mosolyogni.
– Megértettem, hogy mi az üzenet célja.
Fleming leküzdötte azt az ősi félelmet, ami a halántékába kergette a vért.
– Mit láttál? – suttogta.
– Nehéz megmagyarázni – mondta André kelletlenül. – Rossz tolmács vagyok. De tudom, hogy az üzenet jó. Rá kell bíznunk magunkat azokra az emberekre, akik meg fognak védeni minket.
Fleming nem szólt semmit, mert érezte, hogy ismét csatát vesztett. Túlzott önbizalmában rávette Andrét, hogy azt tegye, amit ő jónak vélt, hogy a kompjútert a saját rabszolgájává változtassa. És most a lány azt mondja, hogy azokat az embereket akarja szolgálni, akik "meg fognak védeni minket". Embereknek nevezi őket – ezt az univerzum téridején túli intelligenciát –, mintha a testvérei volnának.
Mielőtt Fleming megszólalhatott volna, André – a mozgás fizikai nehézsége ellenére – mosolyogva és magabiztosan fölült.
– Most, hogy láttam az üzenetet, már értem – mondta. – Te csak azért félsz, mert csak azt tudod, hogy a kompjúternek hatalma lehet fölöttünk; de nem tudod, hogy miért.
– Tőled félek – mondta Fleming. – Most, hogy a kompjútert kikezeltük, már csak a te közvetítéseddel viheti keresztül az akaratát. Ezért akarlak elvinni innen! Élj, amíg lehet, békében!
André megrázta a fejét.
– Azt hiszed, hogy az üzenet gonosz – ellenkezett. – De nem az. Megoldást, erőt ad nekünk. Ha élni akarsz, szükséged lesz erre az erőre. Ami ebben az országban történik, csupán szimptómája annak, ami az egész világon történik. Nem fontos. Mindent kivehetünk a kezükből, és mindent a kedvünkre használhatunk.
Fleming csodálkozott a lány hitén, és félt a magabiztosságától, amivel szinte sajnálkozott a férfi csekély fantáziáján.
André hirtelen visszahanyatlott az ágyra. A lelkesedés elfogyott; csupán egy törékeny, félénk, fiatal lány feküdt az ágyban.
– Kiszívja az erőmet! – suttogta. – minden erőmet. Korábban meg fog ölni, mint gondolnád.
– Akkor hagyd a fenébe!
André lassan fölemelte a karját, és megragadta az ágya korlátját.
– Nem tehetem – mondta. – Még dolgom van, mielőtt meghalnék. De egyedül is el tudom végezni. – Az alsó ajka megremegett, és sírni kezdett.
Fleming odakuporodott mellé, és védőn átölelte a derekát.
– Ha a segítségemre van szükséged, ha bíznom kell benned, akkor el kell mondanod nekem. Szavakban, egyszerű szavakban, hogy mi az üzenet lényege?
A lány egy ideig csukott szemmel feküdt. Fleming nem zavarta meg. Azután összerezzent és mozogni próbált. Fleming fölültette.
– Vigyél a vezérlőpulthoz – mondta André. – Nem hiszem, hogy szavakkal meg tudnám magyarázni. De meg tudom mutatni.
Fleming támogatta Andrét, aki botladozó, bizonytalan léptekkel tette meg a rövid utat a kompjúterépületig. Odabent azonban, mint mindig, előbukkantak rejtett erőtartalékai. Segítség nélkül ült le az érzékelő panel elé. A gép szinte rögtön működni kezdett. A központi képernyő a szokásos hullámvonalakat mutatta, amiket a kiíró számokra fordított.
Fleming a lány háta mögött állt, és megbűvölten nézte a véget nem érő ábrát.
– Ez az igazi üzenetet tartalmazó egyenlet csoportok közti nagy sebességű információ – mondta André. – Arról a bolygóról szól, ahonnan az üzenet jött.
Fleming nézte a képernyőt. A hullámvonalakat azonosítani tudta: azok a számok elektronikus változatai voltak, de az időnként fölvillanó szögletes fényjelek semmit sem jelentettek számára. Mindig azt hitte, hogy csupán az érzékeny selenium-sejtek jelzik így a gép vázában jelentkező kóbor áramot.
– Neked mit mond ez a halandzsa? – kérdezte.
André le nem vette a szemét a képernyőről, és magyarázni kezdett:
– Hogy ő már túl van mindezen. Ő tudja, hogy mi fog történni, hogy mi történt az olyan bolygókon, ahol az intelligencia odáig fejlődött, mint a tiétek. Ti vég nélkül ismételgettek egy bizonyos sémát, míg az el nem pusztítja magát.
– Vagy míg a világ túl forró nem lesz, és el nem végzi ezt helyettünk? – kérdezte Fleming.
André bólintott.
– A biológiai lények élete igen egyszerűen kezdődik – mondta lassan, mintha valami bonyolult információt próbálna tolmácsolni. – De néhány évezred után olyan bonyolulttá válik, hogy az emberi állat nem tud vele lépést tartani. Létrejön egy törés, talán egy háború, és az egésznek vége. Milliók pusztulnak el. Nagyon kevesen élik túl.
– Akik újrakezdik – fejezte be a mondatot Fleming. André szembefordult a férfival.
– Körülbelül százharminc év múlva háború lesz. A civilizációtok elpusztul. Mindez előre látható. Ugyanígy az újjászületésig eltelő idő is kiszámítható. Valamivel több, mint ezer év. Ezután a ciklus ismétlődni fog. Hacsak valami jobb nem történik.
– Ahogy az Androméda egyik bolygóján történt?
– Igen – mondta André. – A faj megváltozott, idejében alkalmazkodott. És most képes beavatkozni a földi emberek érdekében.
Flemingnek el kellett fordítania a tekintetét a lányról, el kellett fordulnia a képernyő vakító, egyre sebesebben mozgó ábráitól. Bántotta, ahogy a lány a "földi emberekről" beszélt, mintha ő valami idegen teremtmény volna.
Végigsétált a kompjúter mellett, azután vissza. A gép sugárzó hője a légkondicionálás ellenére is megcsapta. Végül elszánta magát.
– Jól van – mondta határozottan. – Próbáljunk tanulni tőle. Tudjuk meg, amit lehet, és mondjuk el az embereknek, hogy a legjobb belátásuk szerint határozhassanak.
André türelmetlen mozdulatot tett.
– Ez nem elég – mondta. – Meg kell szereznünk a hatalmat. Csak így lehet segítségünkre az üzenet. Nem elpusztítanunk, de segítenünk kell az itteni embereket, és maguk fogják átadni nekünk a hatalmat. Mindez ki van számítva.
André hitének egyszerű közvetlensége elkeserítette Fleminget, aki tudta, hogy ezt az érzést nem tudja a lányból kiölni. Ennek ellenére megpróbált küzdeni ellene.
– A történelem valamennyi zsarnoka így érvelt, hogy az embereket a saját érdekükben kell kényszeríteni erre vagy arra. Tehát most azt kéne hinnem, hogy minden rendben lesz, ha az Andromédából érkezett akaratot rákényszerítjük az Intelen, ezeken az azarani fickókon, vagy bármely más hatalomra éhes, piszkos kis ügynökségen keresztül az emberiségre? Ez nevetséges.
– Mindez csupán eszköz – mondta André. – A fontos csupán a végcél.
Fleming öklével az íróasztalra csapott, amitől a lány összerezzent.
– Nem! – kiáltotta Fleming. – Küzdöttem ez ellen Thornessben is, és kezdetben még ellened is küzdöttem, mert a világnak szabadon kell választania: elköveti-e a saját hibáit, vagy megmenti önmagát. – Félig szemrehányóan, félig dühösen nézett a lányra. – Azért is bíztam rád ezt a dolgot.
– Csupán azt tettem, ami logikus volt.
– Hagynom kellett volna, hogy meghalj – suttogta Fleming.
André elfordult a géptől. A képernyő elsötétedett, alumínium borítása szürke és élettelen volt.
– Rövidesen úgyis meghalok – mondta a lány. Fleming ismét átérezte, hogy mennyire aggódik a lányért, és némán állt, kezét a vállán nyugtatva. Egyikük sem mozdult. És ekkor sebesen kattogni kezdett a kiíró.
Fleming odament, és olvasni kezdte az egyenletesen futó szalagon megjelenő számokat. A képletek szörnyen ismerősek voltak, és fölidéztek egy több mint két évvel azelőtti délutánt, Thornessben.
Szinte hipnotizáltán olvasta a folyamatosan előbukkanó számokat. Érezte, hogy közben André is odajött és megállt mellette.
– Mi ez? – kérdezte Fleming.
– Alapszámítások egy elhárító rakétához – mondta közömbösen André. – Biztosan emlékszel a thornessi kísérletekre. Ebben csupán néhány apróbb módosítás van.
– Miért programoztad be a gépet erre? – támadt a lányra Fleming.
– Abu Zeki kérte a számításokat – mondta André. – Védelmi felszerelésekre van szükségük. Mindez része a Tervnek.
Fleming letépte és összegyűrte a szalagot.
– Az isten szerelmére, állítsd le! – kérte a lányt. – Nem azért mentettelek meg, hogy nekik dolgozz, hogy teljesíts minden aljas parancsot. Még mindig szabadságodban áll választani.
André mondott valamit, de az épület fölött elhúzó lökhajtásos repülők zúgása elnyomta a hangját.
– Mit mondtál? – kérdezte Fleming, mikor végre csönd lett.
– Azt mondtam, hogy már késő – mondta a lány. – Már választottam. Már elkezdődött.
Fleming sarkon fordult és gyorsan a főbejárathoz ment. A szabadba érve megcsapta a fojtó hőség.
A telep kapui zárva voltak. Az egyik kapu előtt harckocsi állt. A főúton katonai teherautók serege dübörgőit sebesen Baleb felé.
Fleming lassan visszasétált a lakókörzetbe, reménykedve, hogy valahol találkozik Madeleine Dawnayval. Szeretett volna végre egy normális lénnyel beszélni ebben az őrületben.
Az asszony nem volt a szobájában, hát Fleming a laboratóriumba ment. Egy fehér kezeslábast viselő arab lány hajolt a mikroszkóp fölé.
– Dawnay professzorasszony? – felelte Fleming kérdésére. – Nincs itt. Félórával ezelőtt elment az elnökhöz – tette hozzá nyugodtan. – Most pedig forradalom van.
VII. VIHARKÖZPONT
Madeleine Dawnay látogatása az elnöknél ösztönös akció volt, amit egy Kaufmann-nal folytatott vita váltott ki. A német állandóan a telepen bóklászott, és fölcsipegetett minden apró információt, ami biztosíthatta számára fölöttesei kegyét. Bár elméletben a főnökség tagjai az azarani kormány alkalmazottjai voltak, gyakorlatban minden kérdésben az Intel határozott, így aztán Kaufmannt, aki az Intel helyi képviselője volt, afféle összekötőnek tekintette a főnökség.
Dawnay asszony biokémiai kísérletei már megértek a gyakorlati kipróbálásra. A talajpróbák szerint a legalkalmasabb a Perzsa-öböl környéke volt ilyen célokra. De az asszony meg akarta vizsgálni az árterületet, hogy lássa, milyen hatással van a talajra a szél meg a tenger. Egyszer megkérte a laboratóriumába látogató Kaufmannt, hogy szervezze meg számára a szállítást néhány ilyen tengerparti kiránduláshoz, abban a hitben, hogy ez Kaufmann számára csupán rutinfeladat lesz.
A német azonban rögtön gyanakodni kezdett. Tudni akarta az utazások okát, és Dawnay asszony válasza, hogy úgysem értené meg, láthatólag földühítette.
De ha úgy hozta a sor, Madeleine Dawnay nagyon makacs tudott lenni. Közölte, hogy a kirándulások nélkül képtelen elvégezni a munkáját. Kaufmann pedig olyasmit motyogott, hogy majd szerez valamiféle engedélyt a kormánytól.
– Pompás – mondta az asszony. – Akkor most szépen beül a kocsijába, és már hozza is, igaz?
Kaufmann a homlokát ráncolta.
– Pillanatnyilag ez szinte lehetetlen.
Ez több volt, mint amit Madeleine el tudott viselni. Levette a kezeslábasát, és fogta a trópusi kalapját.
– Ha maga élvezi az ilyen nevetséges kifogásokat, akkor magam megyek az elnökhöz.
– Én nem nagyon számítanék az elnökre – mondta Kaufmann –, de csak menjen oda, ha akar. – Ezzel az íróasztalhoz ment, és kért egy szolgálati kocsit az asszonynak. Mikor a kocsi megjött, túlzott udvariassággal nyitotta ki az ajtaját az asszony előtt.
Az elnöki palotáig tartó rövid út alatt Madeleine még jobban földühödött, és eszébe jutott Fleming pesszimista véleménye az egész helyzetről. Ezért úgy döntött, hogy nem csak a tengerparti utazásról beszél majd az elnökkel. Végül is, gondolta, mégiscsak az elnök az államfő, és ha vitára kerül a sor, az Intel nem nyerhet többet, mint amit a féltucatnyi apró állam mammut-olajvállalatai nyújtani tudnak.
Az utcák nagyon üresek voltak, de ez nem keltette föl az asszony érdeklődését. Olyan ritkán járt a városban, hogy nem volt összehasonlítási alapja.
A palota kapujánál a kocsi lassított, míg az őr nem intett, hogy mehetnek. A bejárati őr sem mutatott érdeklődést. Madeleine kiszállt a kocsiból, és bement az épületbe.
Egy népviseletbe öltözött, szakállas arab üdvözölte, homlokához emelt kézzel. A palota gyönyörű volt és nagyon régi, és szerencsére meg sem kísérelték, hogy restaurációs munkákkal rontsák el az eredeti, finom faragványokat.
Viszont az már nem illett a hely hangulatához, hogy az öreg arab fölvette az egyik oszlop mögé szerelt házitelefon kagylóját. Mormogott bele valamit, majd közölte az asszonnyal – rossz angolsággal –, hogy a gazdája várja.
Egy kis néger fiú szaladt le a lépcsőn, ragyogó mosollyal üdvözölte az asszonyt, és lágy szoprán hangon megkérte, hogy kövesse. Fölmentek az első emeletre, és évszázados némaságba burkolt folyosók labirintusain haladtak végig. A fiú bekopogott a nagy, dupla ajtón, és kitárta az asszony előtt.
Az elnök kézfogásra nyújtott kézzel jött eléje. Ráncos arca most nagyon öregnek látszott, öregebbnek, mint amilyennek Madeleine ismerte. De nagy szeme értelmesen csillogott, szépen nyírt szakállával nagyon ápolt és jól öltözött volt, és a kézfogásnál hosszú, érzékeny ujjai gyöngéden szorították meg az asszony kezét. Nyugati öltözéke ugyan már kiment a divatból – ilyen sportzakót és térdnadrágot az angol arisztokraták vagy ötven évvel ezelőtt viseltek a hétvégeken. Madeleine szinte maga előtt látta a londoni szabót, aki gondosan megismételi a még az első világháború előtti, békebeli békében leadott, mérték utáni rendelést.
Az elnök udvariassága éppen olyan régimódi volt, mint a ruhája. Megörülve az angol hölgy látogatásának, rögtön elmondta, hogy éppen a régi diafilmjeit nézegette, és bizonyára őt is érdekelné némelyik felvétel.
– A fényképezés a hobbym – mondta. – Így őrzöm meg hazám emlékeit, emlékeket a népről, az értékes régészeti és történelmi hagyatékokról és persze arról a haladásról, amit Allah segítségével népemnek nyújtani tudtam.
A néger fiú már a diavetítőnél állt. Gazdája biccentésére kikapcsolta a világítást, és megkezdődött a vetítés. Madeleine jól titkolta türelmetlenségét, és udvarias, találó megjegyzéseket tett, miközben a házigazda aprólékos magyarázatokat fűzött minden egyes képhez. Végül befejeződött a vetítés. A fiú fölgyújtotta a lámpát, és távozott.
Az elnök leült Dawnay asszonnyal szemben, és összefonta a karját.
– Most pedig mondja el szépen, hogy miért akart beszélni velem? – kérdezte.
Az asszony gyorsan elismételte mindazt, amit a vetítés közben kigondolt. Remélte, hogy logikusan, objektíven és tisztességesen beszél. Beszélt a kompjúter tervének eredetéről, a biokémiai kísérletekről, melyek csúcspontja a lány létrehozása volt, végül pedig azokról az okokról, amelyek Fleminget a gép elpusztítására késztették Skóciában.
Miután befejezte, az elnök egy darabig hallgatott.
– Minderről csak azt tudom, amit ön most elmondott – mondta azután nyugodtan. – Nyilván megérti, hogy mindezt nehéz elfogadnom, vagy még inkább, megértenem.
– Sajnálom, excellenciás uram, világosabban nem tudom elmagyarázni. Sok mindent magunk sem értünk. Fleming doktor mindig bizalmatlan volt a gép céljaival kapcsolatban.
– És ön?
Dawnay asszony fontolgatta a választ.
– Azt hiszem, minden azon múlik, hogy jól vagy rosszul használjuk-e – mondta végül.
Az elnök éles pillantást vetett az asszonyra.
– És mi rosszul használjuk?
– Nem önök, hanem az Intel.
– A kezükben vagyunk – sóhajtott az elnök, ahogyan a nagyon öreg emberek szoktak. – Nehéz időket élünk.
Fölállt, az ablakhoz ment, elhúzta a nehéz függönyt, és szinte vakító fény hasított a szoba homályába. Egy ideig nézte a palota alatt húzódó várost.
– Ha valaki az én helyzetemben van, akkor a kormánynak eredményeket kell fölmutatnia, másként nem marad hatalmon. Az Intel pedig eredményeket produkál.
Visszasétált a szoba közepére, de nem ült le.
– Én mérsékelt ember vagyok, de nálunk vannak harcias, fiatalos, türelmetlen csoportok. Ezek erősek is. Minden segítségre szükségem van, hogy a nép lojális maradjon hozzám.
Az ajtó kinyílt, és belépett a kis néger fiú. A kezében telefont tartott. Dugóját bedugta egy falicsatlakozóba, és a kagylót az elnöknek nyújtotta. Az elnök átvette a kagylót és belehallgatott. Néhány szót mondott arabul, majd visszaadta a fiúnak a kagylót.
Ismét az ablakhoz sétált. Távoli, tompa puffanás remegtette meg az öreg épületet. A puffanást éles gépfegyversorozat követte. Az elnök visszaeresztette a függönyt az ablak elé, és vendégére pillantott.
– Nem hiszem, professzor, hogy abban a helyzetben leszek, hogy segíteni tudjak önnek. Salim ezredes telefonált az imént, aki nagyon ügyes és ambiciózus ember. – Szünetet tartott, és az egyre közeledő hernyótalpasjárművek dübörgését figyelte. – Gondolom, ez annak a bizonyítéka, amit Salim mondott az előbb.
Madeleine csak félig-meddig értette a dolgot, de fölállt és az ajtóhoz indult, megköszönve az elnök türelmét és figyelmét. Csak későn jutott eszébe, hogy nem kért engedélyt a tengerparti látogatáshoz.
– Isten áldja, professzorasszony – mondta az öregember. És nem nézett rá. Nagyon egyenes tartással, nagyon nyugodtan elhelyezkedett egy magas támlájú, régimódi karszékben. Madeleine most úgy érezte, hogy egy királyt lát, akinek már csupán a méltósága maradt meg.
A néger fiú kint állt, az egyik átjáróban. Szeme tágra nyílt a félelemtől és talán az izgalomtól is. Szinte futva kísérte az asszonyt le az udvarra.
A kocsi, ami az asszonyt a palotába hozta, közben elment. Viszont két fegyveres katona fogta közre az asszonyt. Puskájukkal intettek, hogy várakozzon a kapu közelében. Rövidesen katonai gépkocsi érkezett a bejárathoz. A katonák intettek neki, hogy szálljon be.
A kocsiban egy fiatal tiszt üdvözölte.
– Visszavisszük a telepre, kisasszony – mondta tört angolsággal.
A sofőrnek útközben gyakran ki kellett térnie a Baleb felé dübörgő motorizált hadoszlopok útjából. Madeleine teherautókat és harckocsikat látott. A személyzet egyenruhában, de állva utazott a kocsikon. Látszott, hogy nem számítanak komoly ellenállásra.
Az Intel-telep kapuja nyitva volt, de páncélautó állt előtte és sisakos katonákat lehetett látni mindenütt. Madeleine Dawnayt egyenesen a szállására vitték, ahol még több katona nyüzsgött. A kísérő fiatal tiszt udvariasan, de határozottan közölte, hogy újabb utasításig maradjon a szobájában.
A Salim által vezetett katonai puccs alapját három akció képezte – az összes határok és kikötők lezárása, a főváros elfoglalása és az Intel-telep biztosítása. Az Intel-akció, persze, hála Janine Gamboulnak, csupán formalitás volt.
Fleming Abu Zekitől kapta az első információt a történtekről. Ismét összekaptak. Abu büszkén mondta Flemingnek, hogy az elhárítórakéta adatainak megsemmisítése hiábavaló volt, mert az eredeti lyukkártya sértetlen maradt. Azután tovább dicsekedett, hogy milyen erős és hatalmas is lesz az ő hazája a kompjúter által tervezett védelmi berendezések segítségével.
– Éppen most ragadjuk meg a hatalmat. Salim ezredes csapatai most vesznek a védelmükbe minket.
– És kitől védenek, az elnöktől? – kérdezte Fleming.
– Az elnök egy fáradt, szenilis öregember. Már vége. – És az Intel?
– Az Intellel együtt vesszük át a hatalmat – felelte Abu Zeki. Aztán észrevette, hogy Fleming az üres érzékelő panelra pillant. – Ha a lányt keresi, ő nincs az épületben. A mi felügyeletünk alatt áll.
Fleming kirohant az épületből, egyenesen a lakókörzet felé. André lakosztályának ajtaja előtt két fegyveres őr állt. Fleming megpróbálta félrelökni őket, de azok meg sem mozdultak.
– Nem fogják beengedni, Fleming doktor. Attól tartok, hogy már nem bíznak magában – mondta egy ismerős hang.
Fleming megfordult. Kaufmann közeledett a folyosón, lassan, vigyorogva.
– De a lány úgysincs itt – folytatta a német. – Gondját viselik. Viszont Mademoiselle Gamboul látni szeretné magát.
– Hol? – morogta Fleming. – És mikor? Kaufmann elkomorodott.
– Most – mondta. – Maga velem jön – és már vezette is Fleminget az autójához.
Salim házához hajtottak. Itt nem voltak katonák, és szolgákkal sem találkoztak az épületben. Kaufmann kinyitott egy ajtót, és intett Flemingnek, hogy lépjen be. Azután rázárta az ajtót, és Fleming egyedül maradt.
Körülnézett az ismerős szobában, ahol először találkozott Salimmal, aztán kiment az erkélyre. Átsétált a terasz túlsó végére, ahol a kerti garnitúra állt. Az asztalon whiskys üvegek és poharak. Úgy érezte, hogy most innia kell.
Az asztalhoz vezető úton elhaladt egy napernyő és egy heverő mellett. A heverőre pillantva akaratlanul is fölkiáltott.
Janine Gamboul az oldalán feküdt, feje előrecsuklott, és keze élettelenül lógott. Az arca viaszsápadt volt, csak a szájrúzs piros vonala és a szemceruza fekete vonalai adtak neki némi színt, a szeme pedig félig lecsukva, üvegesen meredt rá.
Fleming az első pillantásra azt hitte, hogy a nő halott. Lehajolt, és visszahúzta a fejét a heverőre. Gamboul fölnyögött.
Fleming éppen a kezét fektette a heverőre, amikor megpillantotta a poharat a padlón. Megszagolta: whiskyszaga volt.
Már éppen menni akart, amikor a nő kinyitotta a szemét, és fölnevetett. Nehézkesen felkönyökölt és esetlenül intett neki.
– Azt hitte, meghaltam? – kuncogta. – Amint látja, élek. Szóltam Kaufmann-nak, hogy küldje ide magát. Beszélni akarok magával. – Nagy nehezen fölült, majd bizonytalanul fölállt. – Hozok magának egy italt. – És az asztalhoz támolygott.
Whiskyt löttyintett két pohárba, azután körülnézett.
– Nincs itt a szifon – motyogta rekedten. – Én tisztán iszom, de maga szódával szereti, ugye? Biztosan Salim szobájában van. – Fölvette a két poharat, és bizonytalan léptekkel befelé indult. Fleming mozdulatlanul állt és nézte.
A nő megállt és hátrafordult.
– Mit bámul? – kérdezte. Aztán pajzán mosollyal hozzátette. – Ne gondoljon rólam semmit; legalábbis addig ne, amíg többet nem tudok a másik nőről, a maga nőjéről…
Ismét nekiindult, a két poharat letette a nehéz pohárszékre, és a másik szekrényhez támolygott. Ott két szifont is talált, de szemmel láthatóan túl nagy erőfeszítést igényelt volna, hogy bármelyiket is kivegye. Inkább lehajolt, és egymás után szódat töltött a poharakba. Fleming, aki nem jött beljebb az ajtónál, nem láthatta, hogy milyen pontosan és határozottan tölti félig a két poharat külön-külön szifonból. Valami kis francia szerelmes dalt dúdolva közeledett. Az egyik poharat odanyújtotta neki, maga pedig a másikkal lehuppant az egyik könnyű székre.
– Meséljen a barátnőjéről – mondta a pohara mögül.
– Abu Zeki talán nem mondott el mindent, amit tudnia kell? – kérdezte makacsul Fleming.
A nő kuncogott.
– Oh, valami egészen fantasztikusát mesélt. Ami olyan abszurd, hogy természetesen elhiszem, és még többet akarok tudni. A votre santé! – emelte a poharát a férfira.
Fleming habozott, azután ivott egy kortyot. Ahogy a whisky szétömlött a szájában, kezdte jobban érezni magát. Úgy határozott, hogy belemegy a játékba. Janine még mindig részegnek látszott, akadozva beszélt és esetlenül mozgott. És ettől valahogy a szokásosnál vonzóbbnak látszott.
– Mi baja van velünk? – kérdezte Gamboul. – Az üzlet szaga? A szenny, ami rendszerint a pénzhez tapad?
– Részben – hagyta rá Fleming.
– Ebben az országban nincs is olyan rossz hírünk – folytatta a nő. – Itt azelőtt semmi sem volt. És most, hogy Salim átvette a hatalmat, még gyorsabban fejlődhetünk. – A nő szeme izgatottan csillogott. – Talán nagyok és híresek leszünk, mint a középkori Velence vagy a Kelet-indiai Társaság. Rövidesen senki sem veheti föl velünk a versenyt. Az egész világ a lábainknál fog heverni.
– Vagy inkább André lábainál – kortyolt a poharából Fleming.
Janine előrehajolt.
– André lábainál? – ismételte. – De miért nem mesél nekem róla? Van valami, amit csak az a nő tud? Vagy akar valamit csinálni?
Janine tekintete most rezzenéstelenül, rosszindulatúan meredt a férfira. Fleming szinte úgy érezte, hogy hipnotizálni akarja. Ezért elfordította a fejét, és kiitta a maradék italt. Amikor letette a poharat, már tudta, hogy az italban volt valami. A teste elgyöngült, gondolatai elkalandoztak a múltba. Kinyújtotta a kezét egy szék felé, amit csak elmosódva látott, és lehuppant. Abban a pillanatban Janine Gamboul már mellette állt és fölé hajolt.
– Most mindent elmond! – parancsolta.
Fleming eleinte akadozva beszélt, töredezett mondatokban és összefüggéstelenül, de félórán belül a nő már mindent tudott.
Janine Gamboul nézte Fleminget, aki a kihallgatás után erőtlenül és félig öntudatlanul hevert a széken. Töprengett, hogy vajon ez a titokzatos, de nagyon kívánatos angol kijátszotta-e, és csupán színlelte-e az igazmondó méreg hatását. De elvetette a gondolatot, hiszen a szer hatását igen jól ismerte.
Salim házitelefonjához ment, és utasítást adott, hogy vigyék vissza Fleminget a szállására. Magának is rendelt egy kocsit.
Húsz perccel később már André szállásán volt. Az ajtó nyitva, és csupán egyetlen őr volt a közelben. Megkérdezte az őrt arabul, hogy hol a lány, és az megmondta, hogy átment a szemben levő épületbe. Ijedten még azt is hozzátette, hogy nem kaptak parancsot arra, hogy a lányt ne engedjék a telepen belül közlekedni.
Janine Gamboul átment a kompjúterépületbe. Abu Zeki nem volt ott, csak két őr járkált föl-alá szüntelenül a központi folyosón. Látta, hogy André nyugodtan ül az érzékelő képernyő előtt, a kommunikációs szektorban.
– Mit csinál itt? – kérdezte gyanakodva. André rámosolygott a nőre.
– Várok – mondta nyugodtan. – Magára. Maga a logikus választás – nézett feszülten a sötét képernyőre. – Mit sikerült kiszednie Fleming doktorból?
– Maga, maga tud erről?! – kiáltott föl Janine. André bólintott.
– Mindez előre kiszámítható. Nyilván képtelen elhinni mindazt, amit Fleming mondott. De én megmutatom magának. Üljön ide mellém. Ne féljen. Nem kell.
Janine egy széket húzott André mellé. André biztatóan intett neki, azután megérintette az érzékelő lemezeket. A képernyőn megjelent egy fénypont, ami kiterjedt, majd elhalványult. Azután homályos, életlen képek következtek.
– Mi ez? – suttogta Janine.
André hangja színtelen és gépies volt.
– Nézze – mondta. – Én majd elmagyarázom. Innen jött az üzenet. És rövidesen megtudja, hogy a számítások szerint mit kell tennie.
A két nő késő éjszakáig ült a képernyő előtt; André, a törékeny, vékony André mereven és szinte büszkén, Janine pedig mozdulatlanul és megbűvölten, miközben szeme próbálta beinni a képernyőn feltűnő, váltakozó, kivilágosodó és elhomályosodó képeket, agya pedig André suttogó magyarázatait.
A közömbös őrökön kívül Abu Zeki volt az egyetlen ember, aki látta őket ott ülni. De fölismerve Janine Gamboult, inkább elment. A nő jelenléte elbátortalanította, nem szerette. És különben is tudta, hogy milyen bensőséges viszonyban van Salim ezredessel. Nem lett volna okos dolog az új diktátor babájával kezdeni.
Abu tehát a szobájába ment és ledőlt. De tudta, hogy úgysem tud elaludni, amikor ilyen nagy dolgok történnek. Boldogan gondolt a szép, új világra, ami abban a pillanatban vette kezdetét, amikor az állami rádió bejelentette a kormányváltozást. A lelke legmélyén mégis megvolt a katasztrófa apró előérzete. Rájött, hogy ez a Fleminggel folytatott beszélgetés eredménye. Kedvelte Fleminget; szerette benne, ahogyan az összes buktatókon át meglátta egy-egy probléma lényegét. Abu azért akart tanulni, hogy ilyen ember lehessen.
Kényszerítette magát, hogy kellemesebb dolgokra gondoljon – a feleségére és csecsemő fiára. De ez sem segített. A kompjúter halk zümmögése szinte áthatolt a levegőn. Abu elszundított…
A zümmögés. Tehát még mindig működik. Abu fölült és megnézte az óráját. A világító mutatók 3.30-on álltak. Ha a két nő még mindig ott van, már legalább nyolc órája dolgoznak.
Abu fölkelt. A keleti égbolt már világosodni kezdett. Abu átszaladt a kompjúterépülethez. Az állva alvó őr fölijedt. Abu igazolta magát, és az őr ismét a falhoz dőlt.
Az épület, fényárban úszott, a levegő pedig nehéz és meleg volt a sivatag éjszakai leheletétől. A két nő még mindig ott ült, és a képernyőt bámulta. André olyan halkan beszélt, hogy Abu még akkor sem értette meg, amikor néhány lépésnyire a hátuk mögött megállt.
– Mademoiselle Gamboul – mondta. – Mi történik? André kisasszony, én vagyok az, Abu Zeki.
A két nő annyi figyelmet sem szentelt neki, mintha néma kísértet lenne. Abu hirtelen félni kezdett és halkan kiosont.
Odakint megállt és nagyot szívott a friss, tiszta levegőből. Már jobban érezte magát, és a feje is kitisztult, És már azt is tudta, hogy mit kell tennie.
Fleming szállására rohant. Egy éber őrszem elállta az útját. A katona bekiáltott a házba, és az ajtó kinyílt. Kaufmann lépett ki a házból.
– Beszélnem kell Fleming doktorral – mondta Abu. Kaufmann morogva közölte, hogy bejöhet. Fleming teljesen fölöltözve feküdt az ágyán. A néhány sorba állított székből pedig Abu arra következtetett, hogy Kaufmann is lepihent, miközben Fleminget őrizte.
Abu durván megrázta Fleming vállát.
– Doktor Fleming – kezdett rimánkodni –, azonnal velem t, kinyitotta a szemét, és elfintorította az arcát.
– Hány óra? – motyogta.
– Nemsokára négy.
Fleming egyből fölült. Aztán megszédült.
– A doktor egy kis gyógyszert kapott – magyarázta Kaufmann. – De rögtön rendbe jön.
Fleming óvatosan fölállt.
– Mi a baj Abu? – kérdezte, mintha a német ott sem lenne.
– Nem tudom, hogy mi történik – mondta Abu. – Gamboul kisasszony tegnap este odajött a kompjúterépületbe. A lánnyal volt. Én lefeküdtem. És ők még mindig ott vannak, a kommunikációs egységben. Szóltam hozzájuk, de nem vettek tudomást rólam. Észre sem vették, hogy ott voltam. Csak a kijelző képernyőt nézték. Fleming végigsimította a haját.
– Istenem! Kitalálhattam volna – és az ajtóhoz indult. De Kaufmann az útjába állt, és vaskos kezét a kilincsre tette.
– Parancsom van rá – mondta kelletlenül.
Fleming föltűrte az inge ujját, hogy üssön, ha kell. De Abu közbelépett.
– Jönnie kell! – kiáltott Kaufmannra – szükség van rá a kompjúternél.
Kaufmann kételkedve nézett hol az egyikre, hol a másikra. Tanácstalan volt. A kompjúter volt a legfontosabb És az ő dolga is az volt, hogy a gépet szolgálja mindenek fölött.
– Ha kell hát kell – morogta. – De elkísérem magát – mondta Flemingnek. – Az a parancs, hogy ne tévesszem ma gát szem elől.
– Fogja meg a kezemet, ha akarja – sziszegte Fleming –, de az isten szerelmére menjünk már. – Aztán Abuhoz fordult. – Menjen és ébressze föl Dawnay professzorasszonyt. Mondja meg neki, hogy azonnal jöjjön a kompjúterhez.
A friss levegő jót tett Flemingnek. Szédülése elmúlt, és rövidesen már a testének is ura volt. Belökte a lengőajtót, és sietve indult a kompjúterhez. Az őr azonnal célba vette gépfegyverével. Kaufmann azonnal kitért a fegyver elől.
Fleming megtorpant, mert a fegyver csöve már a melléhez ért. A folyosó végén Gamboult látta, aki éppen akkor állt föl. A nő teljesen megváltozott. Alázatosan hallgatta Andrét. Azután bólintott és megindult Flemingék felé.
Kaufmann Fleming háta mögé ugrott, és szinte elbújt a férfi háta mögött. De Janine Gamboul úgy ment el mellettük, mintha nem is léteznének. A fejét hátravetette, és ajka körül halvány mosoly játszott.
Fleming megpróbált kiszabadulni Kaufmann szorításából.
– Állítsa meg! – kiáltotta. – Az ég szerelmére, ne engedje innen kimenni!
Fleming vadul küzdött, de Kaufmann nem eresztette.
– Itt marad velem!
Gamboul kisasszony kisétált az épületből, és elhajtatott, mielőtt Madeleine Dawnay futva megérkezett volna.
Kaufmann ekkor elengedte Fleminget, és intett az őrnek.
– Most már mehetnek,
Fleming berohant a gépterembe, és André fölé hajolt. A lány rápillantott, azután félájultan hanyatlott vissza. Közben Madeleine is odaért. Megrémítette a lány halotti sápadtsága.
– Mi az, John? – kérdezte. – Mi történt?
Fleming megragadta a forgószéket, és szembe fordította magával Andrét, hogy a szemébe nézhessen.
– Mit tettél? – kérdezte suttogva. A lány nyugodtan elmosolyodott.
– Amit tennem kellett – válaszolta. – Mademoiselle Gamboul már tudja, hogy mit kell tennie. – És ajka szinte megvetően legörbült. – Ő nem félt, amikor megmutattam neki az egész értelmét.
De hirtelen elhagyta az ereje és a magabiztossága, és úgy gömbölyödött össze, mint egy tehetetlen, beteg gyermek. Az asszony a lány fölé hajolt.
– Nagyon beteg, John – mondta gyöngéden. – Vigyük vissza a betegszobába.
Fleming intett Kaufmann-nak. A német ijedten és szolgálatkészen jött oda, és megfogta André vállát, míg Fleming a lány lábát fogta, így vitték a betegszobába, ahonnan Madeleine Dawnay kiküldte őket, míg a nővér segítségével lefektette Andrét.
Kaufmann beszélgetni próbált Fleminggel, biztatást várt; érezte, hogy valamiféle katasztrófa részese, amiért felelősségre fogják vonni. De Fleming nem vett róla tudomást, és a német vigasztalanul távozott.
Dawnay asszony kijött és félrehúzta Fleminget.
– Gyönge, nagyon gyönge – suttogta. – Mintha rengeteg erőt pazarolt volna valamire. De el fog aludni. A nővér majd szól, ha bármiféle változás van az állapotában. Jöjjön a szobámba, majd főzök egy kávét.
Míg a kávé főtt, az asszony megkérdezte, hogy van-e valami hír kintről.
– Salim ezredes, gondolom, teljesen átvette a hatalmat?
– Nem tudok túl sokat – mondta fáradtan Fleming. – Tegnap este ez a Janine Gamboul beadott nekem valamit. Beszélnem kellett neki Andréról. Valószínűleg ugyanazt a szert adta be nekem, amit magának Londonban. Azután nyilván egyenesen idejött, és André már várta.
– De miért? – kérdezte Madeleine. Fleming fölsóhajtott.
– A kompjúter úgy döntött, hogy Gamboul lesz a főnök. Azt hittem, Salimot fogja választani, de így okosabb. Gamboulon keresztül fogja a gép megszerezni a hatalmat.
– Hogyan?
– Nem tudom. A gép valahogy közölte vele azt, amit André nekem nem tudott szavakba foglalni. Feltételezem, hogy a gép olyasféle megdöbbentő, pillanatnyi kinyilatkoztatást nyújtott Gamboulnak, amilyeneket állítólag a szentek és a próféták szoktak látni. Az egész olyan átkozottul logikus és elkerülhetetlen. Ahogy André szokta mondani, az egész ügy előre kiszámítható.
A kávé bugyogni kezdett. Az asszony töltött két csészével, és az egyiket Flemingnek adta.
– Korábban sohasem éreztem ezt – mondta. – Hogy lassan be leszünk kerítve.
Fleming kurtán fölnevetett.
– Tudja, hogy én mindig így éreztem. És azt is bebizonyítottam, hogy segítséget kérni valakitől, mint például Osbornetól, vagy lerombolni a gépet nem igazán célravezető. – Idegesen kavargatta a kávéját, ki is löttyent. – A kompjúter most hát győzött. Kicsúszott a kezünkből, örökre. Végünk van.
Mintegy a nagyobb hatás kedvéért, szélroham söpört végig a telepen, és a szélhordta homok csikorogva pergett a házfalakon. Madeleine az ajtóhoz ment, hogy becsukja, miközben a homok sercegett az ablaküvegen.
Az asszony azonban megállt, mert látta, hogy Abu Zeki szalad a ház felé. A férfi lihegve megállt és próbált megszólalni.
– Doktor Fleming – nyögte ki végül. – Salim ezredes meghalt.
Fleming bólintott, mint aki nem is csodálkozik.
– És mi van ezzel a sok katonai besúgóval? Abu megnyalta az ajkát.
– Nem tudom – mondta. – Nem is értem. A katonai őrség elment innen. Csak az Intel felügyelői és szolgálatosai maradtak itt. De ezek most fegyverrel járnak. Nem értem.
Fleming fölállt és kinézett az ajtón.
– Én megmondom, mi történt – mondta. – Janine Gamboul átvette az irányítást. Salimot vagy meggyilkoltatta, vagy maga végzett vele. Az a nő képes ölni, anélkül is, hogy egy külső hatalom erre biztatná. Ebben a tervben nem lehetnek zökkenők, tehát ha Salim puccsa nem sikerült, akkor az nem véletlen, hanem csupán az egész séma egyik részlete. Az öreggel mi van?
– Az elnökre gondol? – kérdezte Abu. – Még mindig a palotájában van. A Salim halálát bejelentő üzenet személyesen tőle érkezett.
Újabb szélroham söpört végig a telepen. Fleming lehajtotta a fejét, és homok ment a szemébe. Elfordult és bevágta az ajtót.
– Az elnök a hölgy bábja lesz. Gamboul kisasszony húzza majd a zsinórokat, és az öreg táncol. De rövidesen valamennyien a bábjai leszünk.
Dawnay asszony lassan kiitta maradék kávéját.
– John – mondta elgondolkozva –, ez nagyon különös.
– Különös? Mi ebben a különös? Janine Gamboul csak azt teszi, amit tennie kell. Mindez a program része. Az asszony türelmetlenül megrázta a fejét.
– Nem a politikai eseményekre gondolok. Hanem a szélre. Itt rendesen nem fúj így a szél, legalábbis ebben az évszakban nem.
– Igazán? – Fleming oda sem figyelt. – Szép emlékeztető Thornessre. Ott is pokoli idő volt, amikor Andréval azon a szigeten bujkáltunk.
– Igen – helyeselt az asszony. – Ott is rendkívüli volt az időjárás. Azt hiszem, a laboratóriumban lesz dolgom. – És máris gondolataiba merült, mint aki dolgozik. – Bárcsak megkaphatnám azokat a tengervízmintákat.
– Örüljön, hogy dolga akad – mondta Fleming. – Én nem érzem szükségét, hogy alázatos szolgaként jelentést tegyek annak az elektronikus diktátornak odaát. – Abura pillantott. – De jobb lenne, Abu, ha volna ott valaki. Menjen át, és várja az utasításokat. Egy percig sem kétséges, hogy Gamboul kisasszony rövidesen elküldi teuton besúgóját valamilyen utasítással.
Fleming visszament a szállására. Ismét föltámadt a szél, egy percre szemet maró homokfelhőket kavart, aztán elült olyan gyorsan, ahogy jött.
Fleming az órájára pillantott. Még korán volt, 6.30. Bekapcsolta rövidhullámú rádióját, és megkereste a BBC hullámhosszát. A közel-keleti adást. Egy pillanatig eltöprengett, hogy vajon meddig tarthatja fenn legalább ezt az egyoldalú kapcsolatot a külvilággal.
A légköri zavarok következtében a londoni hang halkan, torzán, néha alig érthetően szólt.
"…További hírek nem érkeztek Azaranból. A határokat lezárták, és az éjszaka folyamán a kormány balebi adója változatlanul az elnök üzenetét ismételgette, miszerint egy katonai junta vette át a hatalmat…"
A sercegés egy időre elnyomta a bemondó hangját. Mikor a sercegés lehalkult, a bemondó éppen ezt mondta: "…hasonló időjárást jelentenek minden nyugat-európai és a Földközi-tengerrel határos országból. Szokatlan erejű szélviharokról érkezett jelentés az egész Afrika keleti partjaiig terjedő területről, Aden körzetéből és izlandi, valamint új-fundlandi meteorológiai állomásokról."
Fleming kikapcsolta a készüléket. Szinte természetesnek találta, hogy a világ időjárása is megbolondult, hiszen a világ maga is visszavonhatatlanul haladt a krízis felé.
VIII. ELŐREJELZÉS
Másnap Janine Gamboul az irodájába hívatta Kaufmannt. Szokásos, divatos öltözékei helyett most egyszerű szabású ruhát viselt, de a férfi más szokatlant is fölfedezett rajta; Janine-ból valami nagyfokú elhivatottság és szokatlan egzaltáltság sugárzott.
Kaufmann belépésekor nem nézett föl rögtön, és a férfi tisztelettudóan, vigyázzban állva várakozott néhány lépésnyire az íróasztaltól.
Janine Gamboul befejezte az írást, és hidegen pillantott Kaufmannra. Nem kínálta hellyel sem.
– Az országban teljes a nyugalom – mondta határozottan.
– Ajánlom, hogy számoljon be erről a főnökeinek. A történtekről is. Közölje, hogy mi vagyunk uralmon, és maradunk.
– És Salim ezredes? – kérdezte bátortalanul Kaufmann.
– Róla mit mondjak? A bécsi iroda jó véleménnyel volt róla. A nő vállat vont.
– Közölje az igazat. Hogy én, szóval, hogy lelőtték, mert útban volt. Kisstílű nacionalista volt, és ha sikerült volna megragadnia a hatalmat, akkor a kompjútert a saját ostoba kis céljaira használta volna. El tudja ezt magyarázni nekik?
Ezzel Janine Gamboul le is zárta az ügyet, és fölvette azt a papírlapot, amit az előbb írt.
– Az elnök ma reggel kihallgatást ad a tanácsának. Szegény kisöreg. Nagyon zavarodott és nagyon fél. De megértette, hogy együtt kell működnie velem. Nagyon engedelmes, különösen amióta elbántunk Salimmal. És biztosítani fogja a kormány lojalitását. Maga részt vesz a kihallgatáson mint az Intel képviselője. Már elkészítettem a javaslatokat a minket érintő dolgokkal kapcsolatban – és átnyújtotta Kaufmann-nak a papírt.
Kaufmann lassan olvasni kezdte. Időnként elégedetten bólogatott is.
– Én mindig igyekeztem – mondta halkan. – A továbbiakban is számíthat rám.
– Jó – bólintott Janine. – Most menjen az elnöki palotába, és közölje az utasításaimat a titkárjával.
A tanácsosok az elnök széke körül ültek: egy tucat büszke, idős arab, nemzeti viseletben. Nemzeti szokásaikhoz híven semmit sem mutattak az érzelmeikből, miközben az elnök, kicsit fáradt méltósággal, előadta az események gondosan kozmetikázott változatát, és bejelentette, hogy ura a helyzetnek. A hazaáruló Salimot, akinek a haláláról nem esett szó, katonai tiszteletadás nélkül temetik el, és a lázadásban részt vett valamennyi tisztet máris megfosztották a rangjától, és haditörvényszék elé állítják őket. A kormány csapatai és civil beosztottai a jövőben csak az elnöki rendeleteknek kötelesek engedelmeskedni. Idővel, majd választásokra is sor kerül, de addig a parlamentet nem hívják össze.
Az elnök biccentésére a rendeleteket angolul is fölolvasták, tekintettel Kaufmannra.
Az egyik tanácsos fölállt.
– És az elnök kinek tartozik felelősséggel? – kérdezte szándékosan angolul, és szemét Kaufmannra villantva.
– Önmagának – felelte élesen Kaufmann.
Az elnök nem reagált, és a tanácsos morogva leült.
– Uraim – állt föl büszkén Kaufmann. – Az elnök és így az ország is a jövőben is számíthat az Intel nevű kereskedelmi konzorcium egyre fokozódó támogatására. Én itt az Intelt képviselem. Annak érdekében, hogy Azaran a jövőben zavartalanul fejlődhessen, fölötteseimnek az az óhaja, hogy Azaran ne újítsa föl a diplomáciai kapcsolatokat más nemzetekkel.
Kaufmann szavait lefordították, és a tanácsosok halkan beszélgetni kezdtek.
– Talán mondana valamit a segítségről, amit nyújtani fognak – mondta kelletlenül az elnök.
Kaufmann csak úgy sugárzott.
– A konzorcium új védelmi és technikai eszközöket állít elő. Rövidesen elkezdjük azt az itteni laboratóriumunkban kikísérletezett folyamatot, melynek segítségével a sivatagot termőfölddé változtatjuk.
Szünetet tartott, míg a titkár lefordította a szavait, és az egyik ráncos, öreg arab súgott valamit a titkárnak.
– Azi ben Ardu sejk szeretné tudni, hogy mi ez a folyamat.
– Egy bizonyos permet – mondta tömören Kaufmann –, rövidesen be fogjuk mutatni.
Most az a tanácsos szólalt meg, aki előbb az elnök felelősségével kapcsolatban Kauffmannra támadt.
– És mit tudnak az önök laboratóriumai kezdeni azzal a széllel, ami most az évszakhoz nem illően tombol, és elhordja a talajt?
Kaufmann-nak erre nem volt előre elkészített válasza. Segélykérőén pillantott az elnökre.
– Mit tehetnének? – mondta szelíden az elnök. – A szél Allah szolgája. Nem vonhatjuk kérdőre.
Flemingnek sohasem voltak illúziói a helyzetével kapcsolatban. Mindig is tudta, hogy tulajdonképpen fogoly, de csupán a hatalomátvétel utáni első napon, érezte át a helyzet realitását. Dolgozni nem volt hajlandó, hiszen tudta, hogy mire megy ki a játék. Nem volt kivel beszélnie, még Abu is eltűnt a parancsnokság épületében, mert Gamboul magához hívatta. Mindenfelé őrök járkáltak. Már kora reggel közölték Fleminggel, hogy nem látogathatja Andrét. Csupán az ápolónővel tudott találkozni, aki elmondta, hogy betege rosszabbul van, de alszik.
Fleming hát hosszasan üldögélt késői reggelije mellett, nem nyúlt a szokásos fekete kenyérhez, gyümölcshöz és olajbogyóhoz, de egymás után itta az édes, sűrű kávékat.
Azután Dawnay asszony laboratóriumába indult. Az őrök gyanakodva figyelték, de beengedték az épületbe.
Az asszonyt a munkájába mélyedve találta. Szórakozottan fogadta Fleming köszönését, és az Andréra vonatkozó nyugtalanító hírekre is alig reagált.
– Semmit sem tehetünk érte – mormolta. Itt szünetet tartott, majd fölvett néhány kémcsövet.
– Szeretném, ha megnézné ezeket, John – mondta.
Fleming megvizsgálta az egyik kémcsövet. Zavaros, szürkés folyadék volt benne, ami az üvegfalhoz tapadt, amikor Madeleine megrázta az üveget. A többi kémcsőben ugyanilyen folyadék volt.
– Mi ez? – kérdezte Fleming.
– Tengervízminták – és az asszony kurtán fölnevetett. – El kell ismernem, hogy az Intel hatékony. Engem nem engedtek mintákat venni, de többet szereztek, mint amennyit kértem. Nemcsak a Perzsa-öbölből, ahonnan kértem, de a Földközi-tengerből, az Indiai-óceánból és az Atlanti-óceánból is. Hogy legyen összehasonlítási alapom, gondolom.
– És van mit összehasonlítani? – kérdezte Fleming.
Az asszony erőteljesen megrázta a kémcsövet. A folyadék teljesen átlátszatlanná vált.
– Látja? – mondta. – A normális tengervíznek ilyennek kellene lennie. Látni fogja, hogy ez tiszta – és átadott Flemingnek egy másik kémcsövet.
Fleming fölvett egyet a többi kémcsövek közül. Aztán még néhányat. Amikor megrázta őket, a bennük levő folyadék átlátszatlanná vált.
– Biztos, hogy Kaufmann nem csinált magából bolondot, és nem egy helyről hozta az összes mintát? – kérdezte vigyorogva.
Madeleine megrázta a fejét.
– Biztos. Nem tőlem kapta az utasítást, hanem az Inteltől. Tudja, hogy milyen Kaufmann. Ha azt mondanák, hogy szerezzen vizet az Antarktiszról, azt is megtenné. De szeretném, ha látná, hogy mi történik ezzel a tejszerű vízmintával, ha tiszta tengervízzel keveredik.
Tiszta kémcsövet vett elő, öntött bele egy kis tiszta tengervizet, majd vagy két csöppet az átlátszatlan folyadékból. A tejszerű csöppek föloldódtak és eltűntek. Az asszony a kémcsövet egy megvilágított állványra tette.
– Most figyelje – mondta.
A kémcső alja lassan elhomályosodott, a zavarosság egyre terjedt fölfelé, míg végül az egész víz ugyanolyan átlátszatlanná vált, mint a többi kémcső tartalma.
– Kíváncsi vagyok, hogy tetszik ez a halaknak – mormolta Fleming. – És sejti már, hogy mi lehet ez?
– Egy baktérium – mondta Madeleine. – Jöjjön ide. Fleming odament az asztalhoz, ahol az asszony meggyújtotta a lámpát, és élesre állította a mikroszkópot.
– Nézze meg ezt a lemezt – mondta.
Fleming belepillantott a mikroszkópba, élesre állította és füttyentett. A lemezen egy gömb alakú szervezet lüktetett, és amíg nézte, egyre növekedett, majd kettéosztódott. Harminc másodperc múlva az osztódás megismétlődött. Fleming fölegyenesedett.
– Tudja már, hogy honnan származik?
Az asszony nem felelt. Egy dobozból kivett egy másik lemezt, és egy másik mikroszkópba helyezte.
– Ez már nem él. Nem hasonlít egyetlen általam ismert baktériumfajtára sem. Nagyon egyszerű szervezet, meglátja, ha megnézi ezen, amit megfestettem. Csupán egyetlen figyelemreméltó tulajdonsága van: fantasztikus sebességgel szaporodik. Ha nem lenne kémcsőbe zárva – itt az asszony habozva elhallgatott. – Ha egy egész óceánnyi vízben tudna szaporodni… – és itt újra elhallgatott.
Fleming visszament a gondosan fölcímkézett kémcsövekhez.
– Az ezeken föltüntetett körzetek – mondta – nagyon is egybeesnek azokkal a körzetekkel, amelyekről a BBC időjárásjelentéseiben hallok, viharok, orkánok és így tovább.
– Igen – bólintott az asszony –, és az egyiket nagyon is jól ismerjük. Igen gazdag keverék.
És fölemelte a "Minch" feliratú kémcsövet, de óvatosan, mintha félne tőle.
– Ez a Skócia és a Hebridák közötti csatornából való.
– Amelynek keleti partján Thorness van – fejezte be a mondatot Fleming. – Tehát?
– Mindez valahonnan ered – mondta az asszony. – És az eredet helyén nagyobb baktériumsűrűségnek kell lennie, mint a később megfertőzött területeken.
Fleming rémülten bámult az asszonyra.
– Nincs bizonyítéka, hogy azt állítsa, hogy ez a vízminta a Minchből…
Madeleine Dawnay megrázta a fejét.
– Valóban. Valamennyi minta maximálisan telített volt már, mire megkaptam őket. Már senki sem tudná megmondani, hogy mennyi volt bennük a baktérium, amikor a mintákat levették. A tisztességes ellenőrzéshez pontos és lokalizált jelentésekre van szükségem a viharközpontokból, és azután helyszíni ellenőrzést kellene csinálni ugyanezeken a helyszíneken. És akkor kiderülhetne az összefüggés az időjárás meg ezek között a kis állatok között.
– Vagy nem – mondta erőltetett kedélyességgel Fleming. – Nézze, Madeleine, nem kell túl sokat fantáziálnunk vagy túl érzelgősnek lennünk ezzel kapcsolatban. Vesse össze az adatokat, szűrje ki a tényeket, vonja le a következtetéseket, ahogy szokás. Itt bebörtönözve úgysem sokat tudunk tenni, bár úgy hiszem, maga rá tudna jönni valamire a baktérium szervezetével kapcsolatban.
– De az meglehetősen nyilvánvaló abból, hogy az Intel ilyen szépen beszerezte a vízmintákat, hogy valamiféle elképzeléseik vannak a maga kutatási vonalán, hogy az időjárás abnormálisan felbolydult. Véleményem szerint, kérhetne vízmintákat innen Timbuktuig, vagy bárhonnan, ahol egy kis darabka tenger van, és a találékony Kaufmann mindenhová elküldené az embereit vödrökkel és üvegcsékkel, hogy beszerezzék a vízmintákat. Csupán egy módon állapíthatjuk meg rendszeresen és ésszerűen, hogy milyen mintákra van szükség: ha állandóan hallgatjuk a BBC-t.
Megállapodtak, hogy felváltva próbálják hallgatni majd a BBC időjárás-jelentéseit, és följegyzik a gyakrabban említett körzetek nevét.
Információban nem volt hiány. A déli hírek élén az időjárásjelentés állt. A Britanniában most először előforduló hurrikánok halálos áldozatokat is követeltek, és nagy károkat okoztak Penzance-tól Wickig. Az áramszolgáltatásban zavarok keletkeztek a sok kidőlt oszlop miatt. Lancashire és Kelet-Anglia nagy területein árvizek pusztítottak. A Légügyi Minisztérium sem ígért semmi javulást. A légnyomás változatlanul igen alacsony volt, amilyent csak tropikus körzetekben mértek eddig.
Fleming és Madeleine együtt hallgatták a híreket. Egyik sem érezte szükségét, hogy bármit lejegyezzen, és egyik sem érzett kedvet a beszélgetéshez. De amikor hirtelen egy viharos szélroham támadt, és kis homoktölcséreket sodort a sivatag felől, és becsapta a nyitott ajtókat, betörte az ablaküvegeket, mindketten jobban átérezték valami fenyegető, baljós dolog súlyát, mint az előbb, amikor a távoli, londoni hangot hallgatták. A szél forró és száraz volt, Madeleine mégis megborzongott, amikor megcsapta.
Fleming tovább forgatta a rövidhullámú készülék keresőjét, további információk után kutatva. Szavak, zene, majd újabb szavak hangzottak föl és halkultak el – szavak, amikből a nyugati ember füle semmit sem ért. Aztán megtalálta, amit keresett: az Amerika Hangját.
Éppen egy beatműsor ért véget, és a bemondó bemondta az állomás nevét. Az ezt követő hírek teljesen politikamentesek voltak. Mint Londonban, itt is mellőzték az ideologizálást és a zászlólengetést. A hírekben csak az időjárásról volt szó.
"Az Egyesült Államok Meteorológiai Irodája – mondta a hírolvasó – ma újabb orkánokról adott jelentést, amelyek az Egyesült Államok keleti partjai felé közelednek. Feltehetően ugyanolyan hatásfokúak, mint amilyenek végigsöpörtek Nyugat-Európán a múlt éjjel. Az amerikai tudósok a világ időjárásának olyan jellegű változásáról beszélnek, mint amilyen feltehetőleg a jégkorszak kezdetén volt…"
Fleming kikapcsolta a készüléket. Dawnay fölállt.
– A laboratóriumban leszek, ha van valami ötlete – mondta.
Az elkövetkező néhány nap során szinte szándékosan kerülték egymást. Mindketten teljesen tehetetlennek érezték magukat, de azért gondosan meghallgattak minden időjárásjelentést, és följegyezték a viharsújtotta területeket.
A szélerősség mutatói voltak a legjobb kiindulási pontok A harmadik reggelen, miután a hírekben Fleming újabb katasztrófákról hallott Nagy-Britanniában, Hollandiában, Franciaországban és Spanyolországban, Fleming elment Dawnay asszony laboratóriumába. A laboratóriumban meglepetten tapasztalta a változásokat. A szoba egyik felét kiürítették. A falra az északi félgömb óriási térképe került. Színes fejű gombostűk borították a térképet, a legsűrűbben a Gibraltártól az Orkney-szigetekig terjedő sávot és sűrű tömegben a Hebridáktól keletre eső részt.
– Hello, John – üdvözölte Fleminget az asszony. – Látja, máris kialakult egy rendszer. És ez még nem minden. – És Fleminget az egyik fal mellett álló hosszú asztalhoz vezette, ahol kémcsövek tucatjai sorakoztak.
– Kaufmann még nem tudta megszerezni az összes vízmintát, amit kértem, de tegnap éjjel azért érkezett tíz újabb. A brit partokról. Megmondtam Kaufmann-nak, hogy a mintákat a megszerzésük után a legrövidebb időn belül forralják föl. Ez a baktérium 100 Fahrenheit foknál elpusztul, tehát így szállítás közben már nem szaporodhat.
Ujjával az egyik kémcsőre bökött.
– Ebben van a legtöbb. Obanshire partjairól való. A bizonyíték, persze, közvetett, de szerintem el kell fogadnunk. Elintéztem, hogy Andrét hozzák ide ma reggel.
Fleming meghökkent.
– De hiszen beteg – tiltakozott. – Nem tud segíteni.
– Beteg és egyre rosszabbul lesz – felelte Madeleine. – Éppen azért kell minél előbb beszélnünk vele. John, hiszen tudja, hogy nem vagyok kegyetlen, de Andrénak segítenie kell nekünk, amennyiben ez lehetséges, és szerintem lehetséges.
Fleming fölsóhajtott.
– Maga a főnök. De nekem ez nincs ínyemre.
Andrét egy nővér tolta be tolószéken a laboratóriumba. Fleming mosolyogni próbált, miközben megszorította a lány kezét. Nem volt könnyű; a lány kétségbeejtően törékenynek látszott, csak nagy szeme világított nyúzott, sápadt arcán.
Fleminget megdöbbentette, hogy André állapota mennyit romlott, mióta utoljára látta.
A nővér kényelembe helyezte a lányt, Madeleine pedig elmagyarázta neki a helyzetet, megmutatta a kémcsöveket, és hangsúlyozta, hogy a legfertőzöttebbek a Minchből származnak.
– Mi az a Minch? – kérdezte André.
– A Thorness közelében húzódó csatorna, ahonnan ez az egész elindult – mondta élesen az asszony.
– Lehetetlen. Ennek semmi értelme. Ennek semmi köze az üzenethez – bámult rémülten André hol Madeleine-re, hol Flemingre. – Az üzenetben más terv szerepel.
Dawnay asszony fölhorkant.
– Ha ez elborít minket, akkor már nem lesz semmiféle más terv. Gondolkozz, lányom, gondolkozz!
– Erről semmi sincs a kompjúterben – makacskodott André.
Fleming közelebb lépett.
– Most talán nincs – mondta elgondolkodva. – De ebben a baktériumban van valami homályosan ismerős. Ebben biztos vagyok. Meddig jutott az analízissel, Madeleine?
Madeleine nem szólt semmit, csak az íróasztalához ment, és fölvett egy dossziét.
– Annyira jutottam, hogy a kettős számrendszerben van kódolva. Segít ez valamit?
Fleming elvette a dossziét, az ablakhoz ment vele, és a párkányon ülve tanulmányozta a számokat. Majd félretette a dossziét.
– Ez csak megerősíti az érzésemet, emlékemet, vagy nevezzük, aminek akarjuk. Rettenetesen hasonlít valamire, amit már ismerünk.
– Akkor ez olyasmi, amit te indítottál az útjára – szólt közbe André.
Fleming meglepetten nézett a lányra.
– Én indítottam az útjára?
– Thornessben. Ezért nincs a gép memóriájában. – Hátradőlt, mint aki erőt akar gyűjteni. – Hányszor próbáltad elpusztítani a másik kompjútert, míg végre sikerült?
– Sokszor.
– Az egyik alkalommal a gép úgy döntött, hogy visszaüt. Ezzel a baktériummal. – A lány tekintete hideg és ellenséges volt, és ettől Fleming végképp kétségbeesett. – Hatalmas erőt küldtek a segítségetekre, és ti ezt magatok ellen fordítottátok. Nem hallgattatok rám. Te pedig senkire sem hallgatsz. Pusztulásra ítéled az egész fajodat, mert nem vagy hajlandó a segítséget elfogadni. Most már semmit sem tehetsz. Ez el fog pusztítani mindnyájatokat!
André beszédében volt valami nem emberi belenyugvás. Fleming megfordult és kifelé indult. Kutyául érezte magát.
A következő napokban került mindenkit. Az Intel elsőrangú könyvtárat biztosított internáltjainak, a világ szinte minden jelentős műszaki folyóiratát járatták. Fleming összevissza olvasgatott, agya alig rögzítette az információt. A folyóiratok mind régiek voltak; a viharok fokozódása óta a kommunikációs nehézségek miatt csupán a leglényegesebb dolgokat hozatták meg, bár néhány Intel-járat közlekedett még Azaran és Európa között.
Fleming hallotta a kompjúter zümmögését, és sejtette, hogy André valamin dolgozik, nyilván Gamboul utasítására. Azt is sejtette, hogy min dolgozhat a gép – valószínűleg olyan elhárító rakétákon, amilyenek az első hivatalos elismerést szerezték Thornessben. Az egészben volt valami félelmetes "és akkor jöttem én" íz. Egy kicsit eltöprengett, hogy vajon hogyan kezelik a kiíróból áradó képleteket. Hiszen megfelelő tolmácsolás nélkül ezek a képletek még a gyakorlott elektromérnököknek sem mondtak sokat. De persze ott volt Abu Zeki. Fleming nagyon jól tudta, hogy Abu legalább annyit ért, mint bármely más, nagy fizetésű tudós, aki ebben a témakörben dolgozott Azaranban; ez lényegében nem volt meglepő. Az arabok rakták le a modern civilizáció matematikájának az alapjait.
Fleming sokat töprengett Abu személyén. Nemcsak Abun, a műszaki tudományok korának kiváló termékén, de Abun, az emberen is. Abu eredendően tisztességes, jó szándékú és fantáziával megáldott ember volt. Hazafisága szenvedélyes és kissé nacionalista színezetű volt, de Abu soha nem engedte, hogy érzései befolyásolják józan ítéletét.
Fleming végül is döntött, fölugrott az ágyról és a telefonhoz ment. A vesztésre álló csatában egy szövetséges is jobb volt, mint semmi. Meg akarta kérni Abut, hogy beszéljenek meg egy időpontot, amikor zavartalanul beszélhetnek.
A telefonközpont közölte, hogy Abu Zeki doktor a kompjúterépületben volt. Flemingnek semmi kedve nem volt odamenni és látni, hogy hogyan szívja ki a gép André maradék erejét, miközben a lány lassan haldoklik. Tehát megkérte, hogy kapcsolják Abut, és azzal sem törődött, hogy a beszélgetést valószínűleg lehallgatják.
– Hello, Abu. Fleming vagyok. Tudni szeretném, hogy hét végén összejöhetnénk-e egy traccs-partira. Talán a családjával is megismerkedhetnék. Bár attól tartok, hogy jámbor őrzőmnek is jönnie kell majd.
– Természetesen, Fleming doktor, megtiszteltetésnek tekintem, hogy vendégül láthatom. – Abu hangjából óvatosság, tartózkodás hallatszott. – Bizonyára hasznos lesz, ha megismerkedik Azaran egyszerű embereivel is. Az otthonom igen szerény, de örömmel látjuk. Kérem, töltse nálunk az éjszakát is.
Megbeszélték, hogy szombat délben indulnak, amikor Abu leteszi a szolgálatot hétfő reggelig. Fleming szándékosan telefonált Kaufmann irodájába, és engedélyt kért a látogatásra. A német nem volt ott, de titkárnője följegyezte a részleteket. Az engedélyt még aznap este Fleming szállására vitték. A látogatás okáról senki sem érdeklődött. J
Abu egy kis olasz autó büszke birtokosa volt, és a háza csupán huszonöt mérföldnyire volt az Intel telepétől. De ahogy a repülőtér mellett elhaladó úton robogva elmesélte, a szerződése értelmében – a hétvégétől eltekintve – köteles volt a telepen lakni.
– A feleségemnek ez nem tetszik – magyarázta Abu –, de ott van vele az anyja. És a pici mellett hamar elszalad a hét, gyorsan eljön a vasárnap.
Abu úgy beszélt az otthonáról, mintha az London vagy New York valamelyik elővárosában lenne, de a hasonlatosság hamar véget ért.
A kanyargós földút fokozatosan macskaköves úttá keskenyedett, majd végül csak egy homokos ösvény maradt belőle. Abu lassított, mert a kis kocsi nehezen bírta az utat, három ember szokatlan terhével. A hátsó pótülésen kuporgó őr arabul káromkodott a zökkenőknél, de szemmel láthatóan örült, hogy eljöhetett a táborból, bár a szél telefújta a kocsit szúrós homokkal.
Az út lejtősen kanyarodott. Kövesebb talajra értek. Az újra és újra föltámadó szélrohamok ellenére a távolban húzódó dombok vagy inkább sziklás hegyek egyre határozottabb formát öltöttek. Fleming gyakran nézte ezeket a hegyeket, mert a napszaktól függően mindig más és más színben pompáztak. Hajnalban rózsaszínek voltak, de amint a nap magasabbra hágott, fehérre váltottak. Délre mindig száraz, forró pára borította őket, és estére feketék és hatalmasak lettek.
Abu a kocka alakú, lapos tetős házak kis csoportjára mutatott, amelyek a hegylánc egyik foghíjának tövében elterülő kis fennsíkon álltak.
– Ez a falum – mondta –, pontosabban itt teremtettem otthont. Itt már az önök Krisztusa előtt jóval is éltek emberek. Nézze!
Fleming tekintetével követte Abu pillantását. A sziklákon egy hatalmas féldombormű maradványai látszottak – egyszerűsített állatrajzok és szakállas harcosok sűrű sorai. Egyik sem volt már hibátlan: a legördülő sziklák megrongálták a faragványokat.
– Ez perzsa munka – magyarázta Abu. – Évekkel ezelőtt angol régészek jártak itt; a legutóbb pedig amerikaiak. Most persze már egy sincs itt. Valójában a templom érdekelte őket. A következő kanyar után majd meglátja.
A templom, azaz már csak rom, szinte eltörpült a sziklafal előtt. Néhány oszlop a töméntelen törmelék között. Abu elmondta, hogy az oszlopok római eredetűek, de a terepen számos civilizáció és vallás maradványait találták – asszír, perzsa és egyiptomi emlékeket.
– Mint tudja, Azaran már számos birodalom hűbérese volt – mondta Abu. – De most független!
Lekanyarodott az ösvényről egy még keskenyebb, talán csak szamár járta ösvényre. A felesége a kis ház előtt állt. Csinos asszonyka volt, szinte még gyerek. Bár arab ruhát viselt, nem volt lefátyolozva.
Amikor Abu bemutatta neki Fleminget, lesütötte a szemét, de barátságosan és kifogástalan angolsággal üdvözölte a férfit.
– Lemka a kairói egyetem első lányhallgatóinak egyike volt, Nasszer ezredes új rendszere idején – mondta büszkén Abu.
– Itt nagy a hőség – mondta Flemingnek Lemka. – Kérem, fáradjon be. Rettenetesen fúj a szél. És hűvösebb is van bent. Remélem, megkóstolja a borunkat. – Ekkor vette észre a kocsi árnyékába húzódó őrt.
– Mit csinál ott az az ember? – kapaszkodott a férje karjába. – Csak nem vagy őrizet alatt?
– Az úr Fleming doktor kísérője – mondta Abu, de Lemka nem nyugodott meg teljesen.
– Nagy a felfordulás a városban? – kérdezte. – A rádióban olyan keveset mondanak. Csak hogy a puccsot leverték, és újra béke van. Igaz ez?
– Igen – mondta Abu. – Minden rendben. Most hozz valami innivalót, és nézz az étel után. Mondtam a barátomnak, hogy be kell érnie azzal, ami itthon van.
Lemka a függönyön át kilibbent a ház végében levő, parányi konyhába.
– A feleségem keresztény – mondta Abu –, azért nem húzódik félre, mint a legtöbb arab asszony.
– De maga muzulmán? – kérdezte Fleming. – A maga neve muzulmán név.
– Tudós vagyok – vágott vissza Abu. – És a hazámért élek. Fleming kényelembe helyezte magát az alacsony, támla nélküli kereveten.
– Én pedig az egész emberiségért, nagyjából. Nézze, Abu, maga ugye nem hitte el, amit a kompjúterről mondtam. Most legalább azt higgye el, amit a lányról mondok.
Lemka bejött egy kancsó borral és néhány pohárral. Töltött és megkínálta Fleminget. A bor édes és gyönge volt, de frissített.
– A helyzet meglehetősen egyszerű – kezdte Fleming, mit sem törődve Lemka jelenlétével. – Az Intel fölépítette a kompjútert, és szerződtette magát, hogy kezelje. Mint tudja, Neilson szökése után a gép nem működött, hát elraboltak engem, én pedig magammal hoztam a lányt. Az Intelnek az volt a célja, hogy műszaki fölénybe kerüljenek valamennyi versenytársukkal szemben, és legyen egy biztonságos központjuk, ahol működhetnek. Erre valók azok a rakéták, amiken dolgozott. A maguk elnöke mindenbe belement. Ez pedig ugyancsak kedvezett a gép mögött álló értelemnek. De nem felelt meg Salimnak. Salim intelligens és nagyravágyó ember volt. Uralni akarta az egész helyzetet.
– Hazafi volt – mondta dacosan Abu.
Fleming vállat vont.
– Mindenesetre nem olyan ember volt, aki elviselte volna, hogy másodhegedűs legyen. Androméda tudta ezt, vagy legalábbis megtudta a kompjútertől, aki könnyedén ki tud számítani minden ilyen lehetőséget, így aztán André úgy döntött, hogy a hatalmat az Intel kezére játssza. Csinos főnökasszonyunk látta az üzenetet vagy legalábbis egy részét, az értelmét pedig André elmagyarázta neki akkor éjjel, amikor kettesben ültek a kompjúternél.
– És ez befolyásolhatta? – kérdezte kételkedve Abu. – Befolyásolhatta? – vágott vissza Fleming. – Teljesen a hatalmába kerítette. Megölette Salimot, de még valószínűbb, hogy maga lőtte le. Most olyan, mint aki víziót látott, és ettől új hitre tért. A látomás fanatikussá tette.
– Mint Szent Pált?
A két férfi meglepetten kapta föl a fejét. Lemkáról teljesen megfeledkeztek.
– De hogy lehet egy látomást szavakba foglalni? – kérdezte Lemka.
– Szent Pálnak sikerült – mondta Fleming.
– Csupán leírta az önök Bibliájában – mondta Abu. – De úgy nem tudta továbbadni, ahogy valójában ismerte.
– Igaza van – mondta Fleming. – Az ilyen dolgokat nem lehet továbbadni, de rá lehet kényszeríteni másokra. Ez volt a kompjúter szándéka, ez volt André szándéka is, és most Gamboulnak is ez a szándéka. És a következményeket is le lehet írni. Ebből magam is láttam egy keveset.
Abu elgondolkodva nézegette üres poharát.
– Hiszi is, amit mond? Ön hogy írná le ezt a látomást?
– A látomásban az áll, hogy az emberiség körben jár egy hosszú, talán túlságosan hosszú úton. És hogy könnyen elpusztíthatjuk magunkat, mielőtt megtennénk a következő lépést.
– Hacsak nem kapunk segítséget egy magasabb intelligenciától, és el nem kerüljük a hibát – ellenkezett Abu.
– Ez azt jelentené, hogy kezet fogunk a halállal. Olyan baráttal kezdeni, aki jobban tudja, hogy mi jó nekünk, mint önmagunk – mutatott ki Fleming az ablakon a sivatagra.
– Bizonyára hallott már a Pax Romanaról – mondta –, a pusztítás utáni nyugalomról, amit a római légiók hagytak maguk után, miután rákényszerítették saját elképzelésüket a jogról a barbárokra. Hát ilyen békéért dolgozol, Abu barátom. Én inkább végigküszködném a magunk útját.
– És elpusztítanánk magunkat?
– Nem! – kiáltotta Fleming. – Ha bármi elpusztíthat bennünket, az csak kívülről jöhet. A kompjúter közvetítésével.
– Nincs rá bizonyítéka – makacskodott Abu. Lemka előbb az egyikre, aztán a másikra nézett.
– Tudnod kéne, hogy mikor van igaza valakinek – mondta a férjének. – És segítened kéne neki.
Abu szúrósan nézte az asszonyt, de az állta a tekintetét, és a férfi lassan elmosolyodott. Esetlenül megfogta az asszony kezét.
– Megpróbálom – mondta halkan, aztán Fleminghez fordult. – Hétfőn kihallgatást kérek M'mselle Gamboultól.
Fleming megköszönte, de nemigen hitte, hogy ez a hiábavaló kísérlet bármiféle változást hozhat. De azért összeszedte magát.
– Pompás – mondta. – Majd kisütjük, hogy mit mondj neki. Talán a lelkiismeretére kéne hivatkozni, ha ugyan van neki. De ez mégsem illik. Mégiscsak hétvége van.
A két férfi barátsága, hála annak, hogy távol voltak az Inteltől, a következő néhány órában egyre inkább elmélyült. Vasárnap reggel Abu elvitte Fleminget felfedező útra a templom romjaihoz. A kirándulást rövidre kellett fogniuk, mert a szél sokkal erősebb volt, mint az előző napon, és apró, de komisz köveket hordott a templom fölötti csúcsokról. Fleming elmondta Dawnay asszony és a saját véleményét a szokatlan időjárás eredetéről. Abu ezt el is fogadta, mert látta a kompjúter számításainak egy részét a tengervízben található baktériummal kapcsolatban. Megígérte, hogy megpróbálja mindezt elmagyarázni Gamboulnak is.
A két férfi meg az őr hétfőn hajnalban indultak vissza a telepre. Azért indultak olyan korán, mert megfigyelték, hogy napkeltekor és napnyugtakor a szél egy kicsit elcsöndesedik. Miközben lefelé kanyarogtak a hegyvidékről a síkságra, a távolból robbanást hallottak, és hirtelen lángnyelvek csaptak az égre.
Abu mindjárt a szolgálat kezdetén kihallgatást kért Gamboultól. Azt mondták neki, hogy 11 órakor jelentkezzen az igazgatóság épületében. A nő szinte túláradó szívélyességgel üdvözölte:
– Kedves Zeki doktor – mondta. – Önnek kell az elsőnek lennie, akinek a tudomására hozom, hogy ma reggel kipróbáltuk elhárító rakétánk prototípusát. Teljes a siker. Ezen a területen most legalább olyan jók vagyunk, mint Nagy-Britannia – és várakozóan mosolygott a férfira. – És ön milyen újabb jó híreket hoz nekünk?
– Azok is vannak, kisasszony – mondta Abu. – De engedelmet kérek, hogy előbb valami másról beszélhessek.
– Mit akar? – kérdezte a nő, immár nem barátságosan, inkább gyanakodva.
– Fleming doktor üzenetét hozom. Szerinte az európai, amerikai és az itteni időjárási viszonyok oka valamiképpen a kompjúter. Az üzenet. – Itt Abu megállt, mert egy pillanatra elbátortalanította a nő nyíltan ellenséges tekintete. – Fleming doktor engedélyt szeretne kérni Dawnay professzor asszony számára, hogy fölvehesse a kapcsolatot a Nemzetközi Meteorológiai Intézettel.
– Nem! – csapott az asztalra férfiasan Janine Gamboul. – Fleming ostobaságokat beszél.
– De ha az üzenet…
– Én ismerem az üzenetet! Abban teljesen világos, hogy mit kell tennünk. És az időjárás nem része annak a küldetésnek, amit az üzenet ránk bízott.
Abu egy kicsit visszakozott.
– Ha legalább fogadná Fleming doktort… – kezdte. De a nő rákiáltott:
– Fleming engem nem érdekel! Nem tud olyasmit mondani, ami érdekelne. Érti?
Abu hátrálni kezdett kifelé.
– Köszönöm, kisasszony – motyogta.
Amikor az ajtó becsukódott utána, Janine Gamboul az íróasztali rádiótelefon mikrofonjához hajolt. A piros gomb már egész idő alatt be volt nyomva.
– Herr Kaufmann – mondta halkan. – Hallotta, hogy mit beszélt Abu Zeki doktor? Jól van! Mostantól kezdve állandóan figyeltesse.
IX. DEPRESSZIÓ
Osborne kinézett a vasúti kocsi ablakán az előtte elterülő Dél-Londonra. Bal karja még mindig fel volt kötve, hogy kisebb nyomás nehezedjen a mellizomra, amit Kaufmann bérence átlőtt. Egyébként Osborne sérülése nem volt súlyos, és a seb gyorsan gyógyult.
De nemcsak Osborne megmenekülése volt csodával határos, hanem Londoné is. Az előző éjszakai hurrikán kisebb károkat okozott, mint amilyenektől Osborne tartott, legalábbis a lassan mozgó vonat ablakából látottak alapján. A tévéantennák furán elgörbültek, és a ledőlt kéménysorok helyén lyukak tátongtak. A többi álló utas Osborne-t az ablakhoz nyomta. Már több mint két órája utazott orpingtoni otthonából London belvárosa felé. És még nem is panaszkodhatott, hogy késik a vonat, mert nem volt menetrend. Minthogy az elektromos hálózat nem működött, csupán a partról induló dízelvonatok közlekedtek. Osborne vonata is meg-megállva haladt, kézi irányítással tette meg az egymást követő szakaszokat.
Osborne korán indult, ahogy ez körültekintő emberhez illik, mert tudta, hogy egy ilyen éjszaka után nehéz az utazás. De most már aggódni kezdett. A minisztériumi tanácskozás 10.30-kor kezdődött. A többiek, akik a Whitehall környékén laktak, bizonyára nem fognak elkésni.
A vonat tíz percig állt a folyótól délre. Osborne látta a Battersea-erőművet, ami ugyanolyan monumentálisnak és stabilnak látszott, mint máskor, és a szokásos, fehér füstöt rögtön elfújta fölüle a még mindig viharos szél. A vonat szinte észrevehetetlenül ismét elindult és megállás nélkül haladt. Itt már működött az elektromos jelzőrendszer, áthaladtak hát a kereszteződéseken, és lassan besiklottak a Charing Cross pályaudvarra. Itt futtában körmölt cédulák figyelmeztettek a mennyezetről hulló üvegre, de a bosszús utasok oda sem figyeltek, csak rohantak a kijáratokhoz.
Kint a Strandén az élet viszonylag normálisnak látszott. Egy reklámot lefújt a szél, de a közlekedés – ha lassan is ment tovább. A Trafalgar tér közepét kötélkordon kerítette körül. Nelson még mindig az oszlop tetejéről nézte Londont, de úgy látszik, a hatóságok elővigyázatosak voltak.
Osborne befordult a Whitehallra. Itt csupán fakorlátokból épített barikád volt egy-két helyen a – kitört ablakok alatt, semmi más. A Big Ben sértetlenül állt, mutatói 10.21-et jeleztek. Osborne meggyorsította a lépteit. Talán mégis odaér idejében.
Amikor megérkezett, a miniszter már az irodájában volt. Futólag üdvözölte Osborne-t, és tovább olvasott.
– Neilson üzent, hogy idejében itt lesz – mondta föl sem pillantva.
Egy perc múlva meg is érkezett az amerikai. Osborne már-már szívélyesen akarta üdvözölni, amikor megpillantotta a karján a fekete szalagot. Neilson megöregedett; megviselte a fia halála.
A miniszter minden ceremónia nélkül megnyitotta az ülést.
– Sem időnk, sem okunk nincs a formaságokra – mondta.
– Neilson professzornak szüksége van a segítségére, Osborne.
– Itt szünetet tartott, és titokzatos képet vágott. – Minthogy ismeri a maga szerepét a thornessi katasztrófában, talán nem bánja, ha most ezt szóba hozom. De hogy megnyugodjon, az ügyet félretettük. Nem sok értelme van az egésznek, hiszen a két koronatanú, Fleming és a lány, eltűnt. Tehát most ne foglalkozzon ezzel az üggyel. Szükségállapotban vagyunk. Egy nemzetközi bizottságot hozunk létre Neilson professzor irányításával, és szükség van egy titkárságvezetőre.
– Lehetőleg önre – mondta Neilson. A hangja természetellenesen durva és hangos volt.
Osborne Neilsonhoz fordult.
– Ön is érzi? – kérdezte. – Hogy milyen nehéz a levegő? Neilson bólintott.
– Ez általános, és a hegyekben még rosszabb.
– A skót felvidéket kiürítjük – mondta a miniszter. – Még nem jelentettük be, de ez is része az általános tervnek. A magasabban fekvő vidékeken a levegő már olyan ritka, hogy nem alkalmas a légzésre.
Neilson fölállt, és ahhoz az asztalhoz ment, ahol egy időjárási térkép feküdt kiterítve, rajzszögekkel rögzítve.
– Az Alpokat és a Pireneusokat már kiürítették – mondta,
– Idejönnének? Megmutatom, hogy eddig miről sikerült megbizonyosodnunk.
A két férfi az amerikai két oldalára állt.
– A légnyomás gyorsan süllyed mindezeken a helyeken – mutatott egy széles területre a Shetland-szigetéktől Brittanyig – és azokon a helyeken is, ahol meteorológiai vagy katonai hajóink vannak, amik pontos méréseket végeznek. Másként fogalmazva, a légnyomás az Atlanti-óceán északi része és a Földközi-tenger fölött a legalacsonyabb. Valamivel jobb a helyzet az Indiai-óceán és a Csendes-óceán fölött, de a tendencia ott is megvan. A szárazföld fölül a levegő természetesen a tengerek fölé áramlik, hogy a légnyomás kiegyenlítődjék, ebből származnak a viharok és a ritka levegő.
– Mit kell tennem? – kérdezte Osborne.
– Jól van már? – szólt közbe a miniszter. – A sérülése nem okoz gondot?
– Jól vagyok, miniszter úr.
– Rendben – mondta Neilson. – Amint látja, az adataim meglehetősen bizonytalanok, szórványosak. Minden információra szükségünk van, amit csak meg tudunk szerezni, és mindezt rendszerezni, ésszerűen kartotékolni kell. Ehhez pedig jó szervezés kell.
A miniszter odament Osborne-hoz, és átfogta a vállát.
– E miatt a sajnálatos szabotázs miatt a biztonsági emberek meglehetősen ellenzik, hogy magának továbbra is köze legyen a dologhoz, ugye megérti, öreg fiú? De ebben a meteorológiai munkában támogatni tudjuk, és közben megőrizhetjük a tekintélyünk látszatát. Átlátszó, de gyakorlatias megoldás.
Osborne kelletlenül elmosolyodott, de mielőtt bármit is mondhatott volna, Neilson magyarázni kezdte, hogy mit is szeretne.
– El kell készítenünk az időjárás-jelentéseket egy hónapra vagy hat hétre visszamenőleg. A Repülésügyi Minisztériumnak vannak adatai. Számomra nem kétséges, hogy ez a szokatlanul alacsony légnyomás egy meghatározott körzetben kezdődött.
A miniszter visszament a térképhez.
– Remélem, tudja, hogy ez hol történt, Osborne – mondta. – Itt történt. – És mutatóujjával a spirálok csomópontjára bökött. Az ujja mellett a tiltott tengerészeti zónát jelző szaggatott vonalak nyugat felé mutattak, a thornessi rakétakísérleti terület irányába. Osborne nem lepődött meg. Az egész ügyben volt valami elkerülhetetlen.
– Most már van valami fogalma arról, hogy a munkája milyen területekre vonatkozhat – mondta rezignáltán a miniszter. – De figyelmeztetem, hogy objektívnak kell maradnia. A munkája hosszú időn át csupán az lesz, hogy megszervezze az összes országokból érkező jelentések rendszerét. Az ENSZ New York-i képviselői hajlandóak együttműködni a bizottsággal. Tehát nem lesz semmiféle "nyet" vagy "no".
Szélroham rázta meg az épületet, és a modern, acélkeretes ablakok – bár nem zörögtek – nehezen állták a rohamot. Aztán a szél elült, ugyanolyan gyorsan, ahogy jött. Valahol lent az utcán üvegcserép csörömpölt.
– A lényeg a gyorsaság – mondta a miniszter.
A nap további részében Osborne és Neilson a szervezet felállításán munkálkodott. Nagyjából a tisztviselők felvilágosításáról és a kommunikáció megszervezéséről volt szó. A bracknelli meteorológiai állomás embereire hárult az információk tárolása. Rádió-összeköttetést létesítettek velük. A telefonvonalak már nem voltak megbízhatók.
Mielőtt leszállt volna a tavaszi éjszaka, a szél ismét erősödni kezdett. Minden jel arra mutatott, hogy az előző éjszakainál is erősebb vihar készül. Osborne már nem is gondolt hazautazásra.
Neilson a szállodájába ment, vacsorázni, és Osborne egyedül maradt. Pihenésre és gondolkodásra használta az időt. Bátorítóan és ösztönzően hatott rá az a készségesség, ahogy valamennyi nagy és kis nép felajánlotta a segítségét. A segítségüket felajánló országok hosszú listáján csupán egy parányi pont tátongott üresen. Osborne különösnek találta, hogy ilyen nagy természeti csapás idején Azaranban ekkora jelentőséget tulajdonítsanak a belpolitikai eseményeknek.
A telefonhoz ment, és a Külügyminisztérium közép-keleti szekciójának ügyeletes kommunikációs tisztviselőjét kérte. A telefont rögtön fölvették, de rosszul lehetett hallani. Odakint éppen viharos szél tombolt. Osborne-nak kiabálnia kellett, és alig kapott levegőt az erőlködéstől.
A válasz éppilyen nehezen született meg: "Meg fogjuk próbálni, uram, de a helyzet bonyolult. A telefonvonalak nem működnek, és már a rádió-összeköttetés sem megbízható. Ha bármiféle üzenetet is sikerül kijuttatnunk ebből az épületből ma éjjel, szerencsénk van. Nemhogy tengerentúlra. És amint azt bizonyára tudja, uram, Azaranban nyugtalan a helyzet. Hivatalos zárlat." A továbbiakat csörömpölés nyomta el. "Betörtek az ablakok" – jött ismét a hang. "Istenem, micsoda éjszaka!"
Fleming csak délután tápászkodott föl és ment zuhanyozni. A letargia alattomosan a hatalmába kerítette, órákig feküdt az ágyán, és még csak nem is gondolkodott. Valójában egy percig sem hitte, hogy Abunak sikerül kihallgatást kérnie számára Gamboultól. Persze, arról sem volt határozott elképzelése, hogy mit is mondana, ha a kihallgatás mégis bekövetkezne. Mégis, hogy leküzdje fölöslegességének érzését, amióta csak Abu elment, egyre azt játszotta, hogy a következő tíz percben vagy az azt követő tíz percben Gamboul magához kéreti.
De a hívás, persze, nem jött. Zuhanyozás után, ha lélekben nem is, de legalább testben fölfrissülve, a kompjúterépülethez indult. André a pultnál ült, mellette Kaufmann. A lány nagyon betegnek látszott. Fleming habozva megállt mellette, de André nem vett róla tudomást, így hát továbbhaladt a folyosón.
A kiíró működött, és Abu az előbukkanó számsorokat tanulmányozta.
– Semmit sem tehettem – suttogta az arab. – És most már engem is figyelnek.
Fleming lehajolt, mintha a számokat akarná elolvasni.
– Nem hiszem, hogy bármelyikünk bármit is tehetne, legföljebb figyelmeztethetjük az embereket.
Abu leszakította a friss számoszlopot és fölállt.
– Menj el este a házamba – suttogta. – Játszd ki az őrök figyelmét. Én nem mehetek. Figyelnek. Lemka majd mindent elmond.
Mielőtt Fleming bármit is kérdezhetett volna, Abu sietősen a kartotéktárolóba ment. Fleming elgondolkozva nézte Abu távolodó hátát.
A folyosó másik vége felől Madeleine Dawnay közeledett.
– Láttam, amint Abu Zekivel konspiráltak – mondta. – Így aztán vártam egy kicsit. Miről van szó?
– Nem tudom – mondta Fleming. – Talán csapda; Abu ma reggel beszélt Gamboul kisasszonnyal. Vagy csak a bolondját járom. De akkor akár harcolhatunk is. És magánál milyen jó hírek vannak?
– Tudom már, hogy mi ez a kis dög. – És mi?
– Egy mesterségesen előállított baktérium. Ha tudnánk, hogyan működik, tudnánk azt is, hogy mivel kell szembenéznünk.
– És André?… – kérdezte bizonytalanul Fleming.
Dawnay asszony keserűen elmosolyodott.
– Megpróbáltam. Azt mondja, a kompjúter nem tud segíteni. A gép semmit sem tud a baktériumról.
Megindultak az ajtó felé, hogy távolabb kerüljenek a mellettük megálló őrtől.
– A legkisebb szalmaszálat is meg kell ragadnom – folytatta Fleming. – Tehát szépen belesétálok Abu barátom csapdájába, ha ugyan valóban csapda.
Madeleine megragadta a férfi karját.
– Legyen óvatos, John – kérlelte. – Ha maga nincs…
– Csak előkerülök mindig – vigyorgott Fleming.
A táborból kijutni nem volt könnyű. Flemingnek várnia kellett estig, és nem tudta biztosan, hogy Abu hol hagyta a kocsiját. De az időjárás a segítségére sietett. A nap közbeni rövid szélrohamok után estére komoly szélvihar támadt. Az őrök pedig valamennyien az oszlopok és falak menedékébe húzódtak a szúrós homok elől.
A központi épületektől a szolgálati zónáig jutva Fleming szeme megszokta a holdtalan sötétet. Abu kocsija a parkolóban állt, több másik kocsi között. Az indítókulcs a helyén volt, ahogy Abu ígérte. Fleming lassan elindult, nehogy a motor zaja felriasszon valami rejtett őrséget.
Nehezen tájékozódott. Sajnálta, hogy a hétvégi kirándulás alkalmával nem jegyezte meg jobban az utat. Kétszer is leszaladt az útról, amikor a rendkívül erős szélrohamok által fölkavart homok elvakította, de a farmotoros olasz kocsi ragyogóan bírta a terepet. Néhány óra alatt eljutott Abu házáig.
Kopogtatására az ajtó csak résnyire nyílt. Bemutatkozott, és Lemka beeresztette.
Az egyik sarokban arab viseletbe öltözött, idős asszony ült. Fátylát az arca elé húzta, de a szeme barátságosan csillogott. Az ölében kisbabát tartott.
Fleming észrevette a gyereket.
– A fia? – kérdezte Lemkát.
– Igen; Jan – mondta büszkén az asszony. – Doktor Neilson volt a keresztapja. Magának van gyereke?
– Nincs. – Fleming zavarban volt ezzel a közvetlen és nyílt fiatalasszonnyal szemben.
– Kér kávét? – kérdezte Lemka. Aztán mondott valamit az anyjának arabul. Az öregasszony betette a gyereket a kiságyba, és kiment a konyhába.
– Miről van szó? – kérdezte Fleming, mikor már mindketten leültek. Lemka a bölcsőnél ült, és gyöngéden ringatta a babát. – Abu semmit sem tudott elmondani.
– Én kértem meg, hogy küldje ide magát – mondta nyugodtan Lemka. – Tudja, az egyik unokabátyám az Intel légijáratainak rádiónavigátora. Az európai járatoknál dolgozik.
– Még vannak európai járatok? Lemka bólintott.
– Nehezen, de átjutnak. Segítene a dolgon, ha érintkezésbe tudna lépni angol tudósokkal? Az unokabátyámnak tilos üzeneteket vinnie. A legénységet felszállás előtt megmotozzák. De mégis megígérte, hogy megpróbálja.
Fleming gondolkodóba esett. Nagyon csapdaszaga volt az egésznek.
– És miért tenné ezt az unokabátyja? – kérdezte. Lemka anyja behozta a kávét, töltött két csészébe, aztán a szoba legtávolabbi sarkába vonult vissza. Lemka az anyjára pillantott, aztán a gyerekre.
– Értem, a családjáért; a kicsi Janért.
Ez nagyon egyszerűen, nagyon emberien hangzott – a lidércnyomásos világban fölcsillant valami őszinte, emberi érték. Fleming hitt Lemkának.
– Szóval az unokabátyja Londonba megy. Pompás. És mit tudna elvinni? Egy levelet?
Lemka bólintott.
– De tudja, ez veszélyes. Az ilyesmiért nálunk lecsukják, talán még agyon is lövik az embert.
– Köszönöm szépen – nyögte Fleming. – Majd megkérdezem Dawnay professzorasszonyt, hogy mit lenne a legcélszerűbb megírni.
És már indult is. Lemka szintén felállt és odament a férfihoz.
– Mi fog történni? – suttogta.
Fleming félrehúzta a függönyt a csöpp ablakon. A meredek hegyek oltalmában a homok nem kavarodott föl, és a csillagok milliárdnyi apró fényponttal hintették tele az ég sötét boltozatát.
– Két dologról lehet szó – mondta Fleming, mintegy önmagának. – Először is, az az értelem, ami az üzenetet küldte az Andromédából, kapcsolatot akart teremteni az élet bármiféle formájával a galaktikában, amúgy hittérítő módra. – Fleming Lemkára nézett és mosolygott. – Emlékszik, hogy Szent Pált emlegettük?
Lemka bólintott.
– Ez az értelem olyan hittérítőféle az űrben – folytatta Fleming. – Ha olyan életformára lel, ami felel neki, akkor megtéríti; átveszi fölötte a hatalmat. Már korábban is megpróbálta talán, évmilliókkal ezelőtt, más világokon, talán sikerrel, és most megpróbálta itt is, Androméda segítségével, és a lány erre azt mondja, hogy mindez a mi érdekünkben történik. Ez az egyik dolog.
– És a másik?
– Ahol ellenséges értelemre talál, azt megpróbálja elpusztítani és lehetőleg valami mással helyettesíteni. Most éppen ez történik itt, mert harcoltunk ellene. Pontosabban, mert én harcoltam ellene. És veszítettem. – Itt elhallgatott. – Ezért mondhatja rám, Lemka, hogy pusztulásra ítéltem az egész emberi fajt.
– Még nem – suttogta Lemka.
– Nem – helyeselt Fleming –, még nem egészen. Talán Dawnay professzorasszony még segíthet a maga unokabátyjának a segítségével.
Már hajnalodott, mire Fleming visszaért a telepre. Nyugodtan behajtott a főkapun, vidáman integetett az őröknek. Az egyik visszamosolygott rá. Nyilvánvaló volt, hogy az őrök azt az utasítást kapták, hogy a nyugati embereket csak kifelé menet kell megállítaniuk, befelé menet nem.
Fleming megvárta a munkaidő kezdetét, és csak akkor ment Madeleine-hez. Bármi legyen is az üzenet, tömörnek, tényszerűnek kell lennie, és többnek is egyszerű segítségkérésnél.
Abu Zeki Dawnay asszony laboratóriumában volt. Megkönnyebbülten üdvözölte Fleminget, de nem szólt semmit,
Madeleine Dawnay éppen azt a nagy tartályt vizsgálgatta, amit a hosszú, alacsony ablak alá helyeztetett. A tartály üvegteteje csukva volt, és a tetőn át számos gumicső és vezeték csatlakozott a tartályba. Ezek össze voltak kötve egy jelrögzítő berendezéssel is, amiről Fleming megállapította, hogy légnyomásjelző berendezés. A tartály alján két-három ujjnyi átlátszatlan folyadék volt.
Madeleine nem nagyon ügyelt Flemingre.
– Nincs szerencsém Andréval – mondta, miközben szorgalmasan vizsgálgatta a légnyomásmérő adatait. – Megpróbált segítőkésznek mutatkozni, de valójában nem akar tenni semmit. Hála Abunak, mégis sikerült néhány adatot szereznem.
– Talált valamit? – kérdezte Fleming.
– Nem sokat. Tudom, hogy mit csinál a dög – és levett egy, a szájával az egyik gumicső fölé rögzített kémcsövet. – Nitrogént fogyaszt. Három százaléknál kevesebbet fog találni ebben a levegőmintában, ami közvetlenül a tenger felszínéről való. Némi oxigént is fogyaszt, bár nem sokat, de nézze meg maga.
Bement a kartotékolóba, és nagy halom papírral jött vissza.
– Nézze csak meg ezeket a képleteket, John, és mondja meg, nem találja-e őket ismerősnek?
Fleming némán vizsgálgatta a képleteket.
– Már mondtam, hogy ismerősnek tetszenek. És most is – és visszaadta a papírokat.
– Ez egy másik szintézis – mormolta az asszony.
Fleming megrémült.
– Csak nem készül egy újabb? – kiáltott föl.
– Nem – nyugtatta meg az asszony. – Ez egy régi ügy, amit visszakerestünk. Tegnap este találtam meg az ismerős képleteket. Még Thornessben jöttek ki a kompjúterből, legalább egy évvel ezelőtt, amikor elkezdtem a DNS-szintézist.
– Ez annak a része? – kérdezte komoran Fleming. – Annak a programnak a része, ami létrehozta a lányt?
– Nem. Ez teljesen külön jött ki – mondta határozottan Madeleine. – Kísérleteztem vele; más is így tenne egy olyan szakaszban, amikor még csak sötétben tapogatódzik. – A tartályhoz ment, és elkeseredve nézte az átlátszatlan, változatlan folyadékot a tartály fenekén.
– Valójában én hoztam létre ezeket a baktériumokat.
– És mi történt velük?
Madeleine kelletlenül válaszolt.
– Ártalmatlannak, közömbösnek látszottak. Egy hétig tenyésztettem őket. Nem pusztultak el, de nem is fejlődtek. Csak szaporodtak. Tehát a kémcsöveket kimostuk és sterilizáltuk.
Fleming megindult az asszony felé.
– Hát nem érti, hogy…
– Dehogynem – mondta élesen az asszony. – A baktérium a mosogatóból a lefolyóba került, a lefolyóból a csatornába és onnan a tengerbe.
– És az a nyomorult gép pontosan ezt akarta! De legföljebb egy maroknyi baktérium lehetett. Az nem terjedhetett el ilyen gyorsan.
– Pedig ez nem lehetetlen – mondta Madeleine. – Megpróbáltam többé-kevésbé pontosan visszaemlékezni, hogy mikor zártam le ezt a kutatási vonalat. Lényegében ez nem is fontos. De biztos vagyok benne, hogy legalább egy éve történt. Ebben a tartályban pedig le tudom mérni a szaporodás gyorsaságát. Fantasztikus. Az eddig ismert vírusok és baktériumok meg sem közelítik. És most több a lehetősége is. Most, hogy már meghódította a legnagyobb tengereket, nem nehéz elképzelni, hogy milyen sebesen szaporodik.
– És meddig fog ez tartani? – kérdezte Fleming.
– Talán még egy évünk van – nézett föl az asszony. – Talán annyi sem. Addigra az összes tengervíz maximálisan telített lesz.
Fleming azt a táblázatot nézegette, ami a tartály levegőjének nitrogéntartalmát rögzítette, óráról órára.
– Semmi mást nem tesz, csupán fölszívja a nitrogént és némi oxigént? – kérdezte.
– Eddigi megfigyeléseim szerint semmi mást – felelte az asszony. – De a tenger normálisan csak nagyon-nagyon lassan fogyasztja a nitrogént. A planktonok meg ilyesmi. Bármelyik műtrágyagyár több nitrogént fogyaszt egy hét alatt, mint a tenger egy év alatt. Eddig ez nem számított. Volt elég. De ez a baktérium egykönnyen elfogyasztja a légkör teljes nitrogéntartalmát. Most éppen ez történik. Egyre süllyed a légnyomás. Végül nem lesz nitrogén, és így nem lesz növényzet sem. És amikor a légnyomás majd végképp kibillen az egyensúlyból, akkor mi sem leszünk képesek oxigént fölvenni, és akkor már állatok sem lesznek.
– Hacsak… – kezdte Fleming.
– Nincs semmiféle hacsak.
Fleming a sarokban csöndben várakozó Abura pillantott.
– Madeleine – mondta –, hála Abunak, van egy lehetőségünk, hogy eljuttassunk egy levelet Londonba.
Az asszony nem volt különösebben lelkes.
– És mit írjunk? – kérdezte.
– Írjuk meg, hogy mi ez.
– Semmi értelme – vont vállat az asszony. – De nem bánom. Ha maga akarja. Egy gesztus, ha késői is – és ismét a tartály fölé hajolt, és a folyadékot bámulta. – A lánynak igaza volt – mormolta. – A gép életet teremtett. És most halált teremt. Ami minket illet, ez a vég – ott lenn, a víz alatt.
– Akkor is írunk – makacskodott Fleming. – Lemka unokabátyja vállalja a kockázatot, írjon röviden, de minden legyen benne.
Fleming hangja olyan határozott volt, hogy kicsit fölrázta az asszonyt elkeseredéséből.
– Rendben van, John – egyezett bele. Abu mosolygott.
– Megvárom, professzorasszony, míg elkészül a levél – mondta. – Aztán kimegyek a városba, ebédelni. Mindennap így csinálom. A rokon pedig ugyanabba az étterembe jár.
Fleming kifelé indult.
– Sok szerencsét mindkettőtöknek – mondta erőltetett vidámsággal. – Talán este újra összejöhetünk még itt?
A forró szélben a szállása felé tartott. Örült, hogy ismét egyedül lehet. Nehezére esett az optimista szerepét játszani. És időre volt szüksége, hogy gondolkozhasson. Legjobban egyedül tudott gondolkodni, egy üveg whisky társaságában…
Elküldött egy tisztiszolgát egy újabb üvegért. A fiú öt perc múlva visszajött. Az Intel nem tagadta meg foglyaitól az élet örömeit, a szellemi és lelki vigaszt.
Fleming kihagyta az ebédet, így aztán kicsit ittas volt már, mire visszament a laboratóriumba. A szél most is viharos volt, és már besötétedett. A szokásos rövid alkonyat is elmaradt. Abu már Dawnay asszonynál volt.
– Találkoztam a rokonnal – mondta Flemingnek. – Átvette a levelet. Azt persze nem tudom, hogy mi történt a repülőtéren, de amint hallom, a gép menetrendszerűen indult. Egy órával ezelőtt.
Fleming megköszönte a jó hírt.
– Talán nem jut el a címzetthez; talán a címzett nem tulajdonít neki jelentőséget, de ha sikerül is, nem tudhatjuk, hogy mit tehetnek, ha elolvassák és elfogadják a tartalmát. Nehéz lesz megemészteni. – Fleming összefont karral állt. – Tehát tulajdonképpen még mindig egyedül vagyunk. Ami azt jelenti, hogy szükségünk van a lányra. Menj a betegszobába, Abu, és mondd meg a nővérnek, hogy hozza ide Andrét.
– Most? – kérdezte bizonytalanul Abu.
– Most – mondta határozottan Fleming. – Kaufmann mindig előrángatja, ha dolgozni kell a gépen. A nővérnek, szegénynek, pedig engedelmeskednie kell.
– És mit akar csinálni vele? – kérdezte rosszallóan Madeleine Dawnay.
– Meg akarom nyerni a szövetségesünknek.
– Nem fog belemenni. És mindenképpen, túl beteg.
– De meg kell próbálnia, vagy nem? Ő az egyetlen reményünk. Ha a thornessi kompjúter létrehozott egy baktériumot, kell lennie egy ellenbaktériumnak is. Nem vagyok szakember a maga területén, Madeleine, de ez ugyebár a biológia egyik alaptétele?
– Tud valamit talán egy olyan baktériumról, ami megfelelően hatna az ellenkező irányban? – kérdezte Madeleine.
– A kompjúternek tudnia kell ilyenről – rázta le Fleming az asszony keserű gúnyát. – Tudom, hogy ez nem ugyanaz a kompjúter, mégis az eredeti mintájára készült, vagy legalábbis ugyanúgy használjuk. Tudnia kell az ellenszert.
Mielőtt Madeleine válaszolhatott volna, Abu visszajött. Kitárta az ajtót a nővér előtt, aki betolta André tolószékét. Fleming már megszokta, hogy a lány minden alkalommal gyöngébbnek, kísértetiesebbnek látszik. De nem szokta meg azt a szemrehányó tekintetet, ahogy most André ránézett.
– Köszönöm, nővér – mondta, és nem nézett Andréra –, hagyja itt. Majd hívjuk, ha visszaviheti.
A nővér megigazította André térdén a takarót, és elment, bár nem szívesen. Amikor az ajtó becsukódott, André megkérdezte, hogy mit akarnak tőle. Alig suttogott, és azt is olyan akadozva, hogy szinte érthetetlen volt a beszéde.
– Egy képletre lenne szükségünk a kompjútertől – magyarázta Fleming. – Egy baktériumra vagy talán vírusra. Ami megöli a másik baktériumot, és visszafordítja a folyamatot. Ami fölszabadítja a vízben levő nitrogént.
– És ami gyorsabban szaporodik, mint az első – tette hozzá Madeleine. – Újabb bioszintézist kell kitalálnunk, újabb életteremtő folyamatot. Ehhez kell a képlet.
André rémítő figyelemmel hallgatta őket.
– De miért? – ellenkezett aztán. Fleming elveszítette a türelmét.
– Az isten szerelmére! – kiáltott föl. Madeleine csak nehezen tudta lecsillapítani. Ekkor Fleming lekuporodott André lábához, és lassan és türelmesen elmagyarázta, hogyan változtatja meg a kompjúter által teremtett baktérium a világ időjárását, hogyan teszi lehetetlenné a lélegzést, hogyan kergeti pusztulásba az emberiséget. – Szóval most egy másik kis dögre van szükségünk, ami még gyorsabban szaporodik és ellensúlyozni tudja az elsőt – fejezte be. André megrázta a fejét.
– Ez nem lehetséges – suttogta.
– Nézd – mondta türelmetlenül Fleming –, ha az elsőt meg tudtátok csinálni, akkor a másodikat is meg tudjátok csinálni, és megmenthettek minket.
André nagy szeme mereven bámult rá. A lány tekintete ellágyult, már nem volt olyan ellenséges.
– Megmenteni titeket? – mondta hangosan. – És velem mi lesz? – megpróbálta megérinteni az arcát, de az erőfeszítés túl nagy volt, és kimerültén hanyatlott hátra.
– Ha lenne erőd, megpróbálnád? – kérlelte a lányt Madeleine.
– Nem tudom – rázta a fejét erőtlenül André. – Túl soká tartana. Fleming a lány feje fölött az asszonyra pillantott. "Soká?"
– suttogta.
Madeleine önkéntelenül Andréra nézett.
– Nem )tudom – mondta, és elhallgatott. – Ha arra gondolsz, hogy a laboratóriumi munka tartana túl soká, az egy más dolog. A nap még mindig huszonnégy órából áll, és én nem túlzottan szeretek aludni.
Mindketten Andréra néztek ismét. Mindketten azt akarták, hogy a lány engedelmeskedjen, hogy megpróbálja a lehetetlent. André ajkán halvány mosoly bukkant föl, és bólintott.
Fleming Abuhoz fordult.
– Hívd a nővért, hogy vigye vissza – mondta. – Szegény gyerek, ő az egyetlen szövetségesünk. Mondd meg a nővérnek, hogy holnap reggel kilencre hozza a kompjúterhez. Próbáld megmagyarázni neki, hogy nem vagyunk szadisták. Mondd meg, hogy nagyon kell. Ha gondolod, rá is ijeszthetsz egy kicsit, hogy ő is meg fog halni, ha nem segít.
Abu rábeszélése – vagy ijesztgetése – hatott. Másnap reggel kilenckor a nővér engedelmesen megjelent André tolószékével. Azt mondta, hogy a beteg nem tud mozogni, és így kénytelen a tolószéket használni a munkához is.
Csak Fleming volt ott. Dawnay asszony kevésbé reménykedett, semhogy el tudta volna viselni a látványt, Abu pedig a főépületben maradt, hogy időben jelezhesse Kaufmann vagy a titokzatosan halk Gamboul közeledtét. Ha Fleminget nem köti le a nagyobb probléma, talán ő is észreveszi, hogy az Intel milyen nyugtalanítóan szabadjára engedte őket.
André bizonytalanul nyúlt az érzékelő végződésekhez. A kompjúter már a lány érkezésekor zümmögni kezdett. De a képernyő csak nagyon lassan világosodott ki. Az ábra homályos volt, és még akkor sem nagyon tisztult ki, amikor Fleming behúzta a sötétítő függönyöket. Nézte, hogyan lesi André a képernyőt, hogyan kapaszkodik a végződésekbe, mintha erőt merítene belőlük. Igyekezete szánalomra méltó volt. Aztán eleresztette a végződéseket. Teste meggörbült, feje a mellére csuklóit. Nehezen kezdett beszélni, rázta a zokogás.
Fleming föléje hajolt.
– Nem értem – mondta André alig hallhatóan. – Vigyél el innen – aztán még hozzátette, mintegy önmagának. – Nem akarok meghalni.
A nővér odajött és félretolta Fleminget.
– Már eleget tett, túl sokat, nem kívánhatja tőle… – és fogta a széket, és eltolta Andrét a képernyő elől.
De Fleming nem mozdult az útból.
– André – mondta nyugodtan –, egyikünk sem akar meghalni, de valamennyien meghalunk, hacsak valamiféle csoda vissza nem nyeri nekünk a levegőt a tengerből.
André nehezen emelte föl a fejét.
– De ti együtt fogtok meghalni. Én pedig egyedül.
Fleming vigasztalóan nyúlt a kezéért. De André elrántotta.
– Ne nyúlj hozzám – suttogta. – Biztosan borzalmasan csúnyának tartasz.
– Nem! – tiltakozott Fleming. – Mindig gyönyörűnek láttalak. Mindig… amióta elmenekültünk Thornessből. De próbálj meg gondolkozni, kérlek! Csak te segíthetsz most. Én azt sem tudom, hogy mit csinál ez az izé. Még mindig Janine Gamboulé a hatalom?
Fleming a kompjúter tornyosuló tömegére mutatott, és a lány bólintott.
– Akkor miért nem jön ide soha? – kérdezte Fleming.
André hallgatott, erőt gyűjtött.
– Nincs rá szükség. Janine látta az üzenetet. És a gép elindította az útján. Nem fog visszafordulni. És ide sem fog jönni. Nincs szüksége többre. Nem tudnék mutatni neki semmit. Már magam is alig látok valamit – pillantott az üres képernyőre. – Majd visszajövök, de pihennem kell.
A nővér engedélyt sem kért, és máris tolni kezdte a tolószéket. Most Fleming sem állította meg. Nézte, amint eltűnnek a kijárati ajtó mögött, és egy percig még ott maradt, az elhagyatott épület süket csöndjében.
Aztán hirtelen fölugrott. A kiíró működni kezdett. Gyorsan kattogott, azután megállt. Újra elindult. A szalag most lassan, de folyamatosan haladt. Fleming megnézte az előbukkanó papírcsíkot.
– Elég zavaros – állapította meg –, de az biztos, hogy biológiai adatok vannak rajta.
Elment Madeleine Dawnayhoz a hírrel. Nevetséges dolog volt ez önmagában – egy előzetes elemzés. De a jelentősége óriási. Azt jelentette, hogy André mégiscsak segít, és Madeleine talán még csodát tehet – ha lesz rá ideje.
Az ajtón kilépve Fleminget megcsapta a dühös szél. Lihegett, de a beszívott levegő nem sokat ért. Leszegett fejjel, neki feküdve a fullasztó, száraz szélnek gázolt a kavargó homokban a laboratórium felé. Lelkesedése és optimizmusa elmúlt. Időt nem tudtak szerezni.
Háromezer mérföldnyire Azarantól, Londonban – a katasztrófa sújtotta Londonban hajnalodott. Néhány sisakos rendőr állt a szélesebb utcák közepén, jó messze a falaktól. Néha egy-egy mentőautó szirénája hasított a süvöltő szélbe. A Tudományügyi Minisztérium néhány első emeleti ablakában, amiket nem vert be a szél, és nem deszkáztak be, fény égett.
A hajnali szürkületben a papírokkal borított asztalnál ülő négy ember csak még fáradtabbnak látszott. Már órák óta nem volt egyetlen használható ötletük sem. A megbeszélésből veszekedés lett, túlságosan kimerült emberek kölcsönös vádaskodása.
A rendszerint tartózkodó és készséges Neilson felbőszült, amikor Osborne és a miniszterelnök titkára véget nem érő vitába kezdett az egyes osztályok felelősségéről meg az este meghatározott tevékenységek finanszírozásáról.
– Maguk ehhez nagyon értenek – mondta Neilson –, hogy hivatalosak legyenek, miközben leszakad az ég.
– Fáradtak vagyunk, Neilson professzor – mondta élesen a miniszter. – Csak azt tehetjük, amit a legjobbnak vélünk.
– Sajnálom – mondta Neilson.
A miniszterelnök titkára rá akart gyújtani, de a csomag üres volt, hát eldobta.
– Nincs villany a fél országban, a másik fele meg víz alatt vagy hó alatt van, vagy elfújta a szél. Az emberek úgy halnak, hogy a katonaság nem győzi temetni őket. Ha legalább valami előrejelzést tudna adni, hogy meddig fog ez így menni…
Neilson éppen válaszolni akart, mikor bejött egy titkár, és Osborne-hoz sietett.
– Sürgős levél önnek, uram – mondta. – Küldönc hozta a repülőtérről.
Osborne föltépte a barnás borítékot. Lassan hajtotta szét a gyűrött papírt, és olvasni kezdte. Végül fölnézett.
– Azaranból – mondta. – Madeleine Dawnaytól – és átadta a levelet a miniszternek.
– Maguk olvassák együtt – mondta a miniszter Neilsonnak és a miniszterelnök titkárának. – Időt nyerünk vele. Persze, a kormányt azonnal értesíteni kell – és türelmetlenül várta, amíg a két ember elolvasta a levelet. – Van valami ötlete, Neilson? – kérdezte aztán.
Neilson bólintott.
– El tudna engem juttatni Azaranba, még ma? – kérdezte.
X. FORGATAG
A négymotoros gép leszállt a betonra, kört írt le és megállt. Villamos targoncák gördültek elő, hogy kirakják a rakományt. A legénység, fáradtan a nonstop repüléstől, Londontól, melynek során soha nem haladták túl a 6000 láb magasságot, és hét órán át dobálta őket szüntelenül a szél, lebotorkált a lépcsőn, és a forgalmi irodába ment. Egy egyenruhás arab és egy golyófejű európai üdvözölte őket futólag, amikor a kapitány átadta a repülési okmányokat. Az európai átfutotta a papírokat, átadta őket az arabnak, aztán püffedt kezét a legénység személyi dokumentumaiért nyújtotta. A kapitányt rögtön továbbengedte, de amikor a következő két ember megállt előtte, ismét a papírokat nézegette.
– Ki ez? – kérdezte németül. A két ember értetlenül nézett rá. Erre tört arabsággal megismételte a kérdést.
Yusel, Lemka unokafivére, a fiatalabb – a két férfi közül, megnyerőén rámosolygott a németre.
– A második navigátorom. Nem beszél arabul, és azt a nyelvet sem érti, amit előbb ön használt.
Az Intel embere összevonta a szemöldökét.
– Nincs értesülésem semmiféle személyi változásról. Minek a második navigátor?
– Az útvonal követése érdekében – magyarázta Yusel. – Nagyon alacsonyan kell repülnünk; fönt alig van légnyomás.
Minthogy nem találta kielégítőnek a választ, az Intel embere ismét átnézte a dokumentumokat. És mivel nem talált hibát bennük, az asztalra dobta őket. Yusel felkapta a papírokat, és társát a legénység öltözőjébe vezette, ahol levetették útiöltözéküket. Yusel társa Neilson volt.
– Túl vagyunk a nehezén – mondta neki Yusel. – Most elviszem az unokahúgomhoz. Ott biztonságban lesz. A férje, Abu Zeki doktor pedig mihelyt teheti, érintkezésbe lép önnel.
– Minél előbb, annál jobb – bólintott Neilson.
Yusel elvitte Neilsont Abuék házába, aztán visszatért Balebba. Késő délután ért a kávéházba, és egy órát kellett várnia Abura. És amikor végre megérkezett Abu, az olyan ember óvatosságával nézett körül, aki tudja, hogy figyelik. Aztán két üveg hazai gyártmányú kóla mellett Yusel halkan beszámolt neki Neilson érkezéséről.
– Fleming doktorral és Dawnay professzorasszonnyal szeretne találkozni – fejezte be.
Abu Zeki gondterhelten nézett körül a néptelen kis kávéházban.
– Nem tudom, el tudnak-e szabadulni mindketten – mondta –, de szólok nekik.
Értesülve az idősebb Neilson érkezéséről, Fleming úgy döntött, hogy fittyet hányva minden elővigyázatosságnak, azonnal felkeresi. Szólt Madeleine Dawnaynak is, hogy alkonyaira legyen készen, ha hajlandó vállalni a kockázatot.
Az idő kedvezett nekik. Alkonyatkor vad vihar tört ki, villámok cikáztak, és rövid záporok csapkodták az épületeket és a kavargó homokot. A rémült, vacogó őrszemek igyekeztek menedékbe húzódni. Fleming és Madeleine úgy botorkált az esőben, hogy egyetlenegyszer sem állították meg őket.
Az út rémületes volt, Abu kis kocsija csúszkált a sivatagi homok mély sarában. De az eső csak helyi zápor volt, negyven perc múlva már száraz terepen haladtak. Csupán a fölfölhangzó mennydörgés és a föl-fölvillanó villámok kísérték útjukat.
Fleming valami érthetetlen megkönnyebbülést érzett, amikor az ajtót nyitó Lemka mögött meglátta Neilsont. Az amerikai szótlan kézszorítása valami furcsa, megnyugtató hatással volt rá.
Madeleine Dawnay számára Neilson azt a reménysugarat jelentette, aminek a létezését is tagadta eddig, bár még nem tudta, miért is jött Neilson. Mindketten némán, izgatottságukat visszafojtva ültek, míg a nagydarab, nyugodt ember szőlőt szemezgetett, és beszámolt a londoni eseményekről. Most tudták csak meg, hogy Osborne túlélte a lövést vidéki börtönükben, és hogy Neilsont bízták meg ennek "az időjárásügynek a vizsgálatával", ahogy Neilson mondta, és azt is, hogy Osborne és Neilson hogy jutott arra a következtetésre, hogy a baj forrását Thornessben kell keresni. És végül hogyan jutottak zsákutcába, míg meg nem érkezett Dawnay asszony üzenete.
– És valóban van remény? – kérdezte Neilson Madeleine Dawnayt.
– Egészen parányi – mondta az asszony, és félretolta a kis tálcát, amin Lemka behozta Neilson vacsoráját, hogy kiteríthesse a szoknyája övrészében kicsempészett papírokat. Türelmetlenül simította szét a gyűrődéseket.
– Ezek a DNS-spirál számításai – kezdte. – A kompjúter, úgy érzem, kivihető analízist készített. Amennyire értem a dolgot, ez valami baktérium lehet. De ez még csak a molekuláris szerkezet. Hátra van még, hogy előkészítsük és szintetizáljuk a komponenseket. De ez esetleg csakugyan az ellenbaktérium lesz, amire szükségünk van.
– És ez annak a gépnek a munkája, amit Jan épített? – vizsgálgatta a számításokat Neilson.
Dawnay asszony bólintott.
– Egyre csak azon jár az eszem, mi lett volna… – itt Neilson hangja megremegett, és a férfi elhallgatott.
Fleming a gyermekágy mellett ült, és szórakozottan babrálta a kicsi egyik, az ágy fölé függesztett játékát.
– Mi lett volna, ha a fia itt marad – fejezte be a mondatot Neilson helyett.
Neilson a férfihoz fordult.
– Hidegvérrel lelőtték – mondta. – A szemünk láttára. Ha megtalálhatnám a gyilkosát…
– Azt nem tudom, hogy ki húzta meg a ravaszt – mondta Fleming. – De azt tudom, hogy ki adott rá utasítást. Egy Kaufmann nevű fickó, aki most "ránk vigyáz".
– Szeretnék találkozni vele – mondta Neilson.
– Talán fog is.
Madeleine Dawnay kezdte összeszedegetni a papírjait.
– A fia halála legalább gyors halál volt – mondta együttérzéssel. – Ami még mindig jobb, mint ami ránk vár. Hacsak ezek a számítások be nem válnak – dugta vissza a papírokat az övébe. – És még több is lesz, ha André képes lesz a munkára.
– Hogy van a lány? – kérdezte Neilson.
Madeleine a kisbabát nézte: a kicsi ébren volt, és boldog mosollyal nyugtázta az őt körülvevő, sok arcot.
– André mesterséges lény – suttogta az asszony. – Nem olyan… – És hirtelen elfordult a kisbabától. – Hiányzik valami a véréből; valami, amiről én nem tudtam, és amiről a gép nem vett tudomást.
– És önmaga számára nem tud a géptől segítséget kapni? – kérdezte Neilson.
– Nincs rá idő – mondta Fleming. – Azt hiszem, megpróbálhatta volna, de itt volt ez az ellenbaktérium-ügy. És ő úgy döntött, hogy ezen dolgozik.
– Nehéz döntés lehetett – nézett elgondolkozva Flemingre Neilson.
Fleming cigarettára gyújtott. Mélyen leszívta a füstöt.
– Igen – mondta végül. – Nehéz döntés volt.
Fleming fölállt és elfordult a többiektől. Az ablakhoz ment, és kibámult az éjszakába. Madeleine oldani akarta a feszültséget, ezért gyorsan megkérdezte Neilsont, hogy szüksége van-e a kompjúter számításainak másolatára. Neilson a fejét rázta. Elmagyarázta, hogy az egyetlen gyakorlati megoldás egy kémcsőnyi ellenbaktérium lenne.
– Ha a lány be tudja fejezni a számításokat – mondta éppen, amikor Fleming félbeszakította.
– Pszt! Lemka jön.
A másik kettő fölkapta a fejét. Lemka, aki az utat leste, most futva közeledett a kerten át. Hallották cipője kopogását a durva kövezeten.
– Állandóan figyelnek minket – mondta Madeleine. – Azt hittük, hogy ma este sikerült megszöknünk.
Lemka az izgalomtól tágra nyílt szemmel robbant be a szobába.
– Jönnek! – kiáltotta. – Katonák. Egy egész kocsi katona. Egy pillanatig mindannyian mozdulatlanul álltak. Aztán
Dawnay asszony elővette az övébe rejtett papírokat.
– Dugja el ezeket – nyomta a papírokat Lemka kezébe. – A férje majd később visszahozza őket.
Lemka Neilsonhoz fordult.
– Ott az anyám szobája – mondta határozottan. – Oda nem fognak bemenni.
– Remélem, igaza lesz – követte Lemkát mosolyogva Neilson.
Kopogtak az ajtón, nem túl hangosan és nem erőszakosan. Lemka már jött is a hátsó szobából, és kinyitotta az ajtót. Egy tizedes és két katona állt az ajtóban. A tizedes arabul beszélt, és a katonák nem vették le a vállukról a puskát.
– Azt mondja, azért jött, hogy elvigye önt és Fleming doktort – tolmácsolta az asszonynak Lemka.
– Mondja meg neki, hogy megyünk – mondta Madeleine derűs és természetesnek szánt mosollyal. – Nem lesz semmi bajunk, ne aggódjon. De Neilson doktor számára valami biztonságosabb helyet kell találnia. Majd valahogy tartjuk a kapcsolatot.
Lemka szeretettel szorította meg Madeleine kezét.
– Az unokabátyám majd kitalál valamit. Jobb, ha most nem beszélünk többet, mert a katonák gyanút foghatnak.
Az egyik katona beszállt Flemingék kocsijába, és a tizedes intett Flemingnek, hogy szorosan a katonai teherautó mögött hajtson. Az idő egy kicsit kitisztult, de a szél kitartóan és erősen fújt.
A telepen a kompjúterépület teljesen ki volt világítva. Itt két másik katona vette át Fleming és Dawnay asszony őrzését, és az épületbe kísérték őket. Az irodában Kaufmann ült az íróasztalnál, arcán alig elfojtott düh tükröződött. Az asztal mellett Abu állt feszengve.
– Hát ez meg micsoda? – támadt rájuk rögtön a német. – Miért hagyták el a telepet engedély nélkül?
– Kitől kellett volna engedélyt kérni? – kérdezte az asszony. – És minek az engedély ahhoz, hogy meglátogathassuk a barátainkat, az egyik kollégánk családját?
Kaufmann eredménytelenül próbált a szemébe nézni.
– Nagyon jól tudják, hogy kíséret nélkül nem hagyhatják el a telepet – dühöngött tovább a német.
Fleming összeszorított ököllel lépett előre.
– Ide figyeljen, maga teuton gauleiter… – kezdte, de Abu Zeki odaugrott elé.
– Azért küldtek önökért, mert sürgős volt. A lány összeesett a kompjúternél.
– André? – és Fleming már az ajtóban volt. – Rohanok hozzá – szólt vissza menet közben.
– Nagyon rosszul van? – kérdezte Abutól az asszony.
– Nagyon gyönge – felelte Abu. – De mielőtt összeesett, a gép még adott néhány további adatot – és fölvett néhány papírt az íróasztalról és átadta őket.
Kaufmann a torkát köszörülte.
– A jövőben még jobban vigyázunk majd magukra – mondta fenyegetően, de a hangjában bizonytalanság és aggodalom érződött. – Mennyire fontos nekünk a lány?
– Amennyire az életben maradás. Ha ezt a munkát nem fejezi be, maga sem él már túl soká. – Madeleine Dawnaynak nehezére esett, hogy a némettel beszéljen, de amikor meglátta a férfi szemében a félelmet, megértette, hogy Kaufmann sem sebezhetetlen, hogy őt is meg lehet dolgozni. – Hát az ég szerelmére, és a saját érdekében, ne avatkozzon a dolgainkba jobban, mint amennyire szükséges.
Kaufmann kételkedő pillantást vetett az asszonyra, és szó nélkül távozott.
André a betegszoba sötét sarkában feküdt. Az ernyőzött lámpa mellett üldögélő nővér fölállt, mikor Fleming lábujjhegyen belopódzott, és tiltakozni próbált.
– Jól van – mondta Fleming. – Csak látni akarom. Nem ébresztem föl.
A lány bosszúsan fölsóhajtott, és az ágyhoz kísérte Fleminget. Amikor a szeme már hozzászokott a félhomályhoz, Fleming látta André lesoványodott testét a vékony takaró alatt. Feje és haja csupán homályos folt volt a fehér párna közepén. A férfi lehajolt és látta, hogy tágra nyitott szemmel bámul rá.
– Itt kellett volna lennem – suttogta Fleming, és gyöngéden megérintette a haját. Aztán ujjai végigfutottak a homlokán, ami nedves és hideg volt.
A hangja nagyon halkan, lassan és bizonytalanul jutott el Fleminghez.
– Megtettem, amit akartatok. Most már megvan minden, ami Dawnay asszonynak kell.
Fleming, alig fogta föl a szavak értelmét.
– Veled kellett volna maradnom – mondta újra.
Megfogta a lány kezét, amely élettelenül és természetellenesen mereven feküdt a takarón. A pulzust kereste. És nem érzett semmit.
– Végem van – suttogta André, kitalálva a férfi gondolatát. Fleming elengedte a kezét.
– Nem, nem igaz – mondta hangosan. – Még van egy-két ötletünk. Neilson itt van. Annak az embernek az apja, aki ezt a kompjútert építette. És ő megértette velem, hogy mit kell tennem. Hogy mit kell tennünk. Segítséget kell kérnünk a géptől a te számodra is.
Fleming fölállt.
– Bízd rám magad – mondta határozottan. – Egyszer már megtetted. Ma éjjel aludni fogsz. És holnap érted jövök. Odaviszlek a géphez. Igen, tudom! – kiáltott föl, amikor látta, hogy André tiltakozni próbál. – Gyönge vagy. Ma este összeestél. De holnap én leszek melletted, én fogok segíteni neked.
Valójában alig hitte, hogy bármit is tehet, de bízott benne, hogy legalább egy kis erőt adott neki. André egy picit megmozdult, mintha megnyugodott volna, mintha jobban erezné magát. A szemhéja megrezzent és lecsukódott. Az arca a természetes álom komoly nyugalmát öltötte föl.
Fleming a nővérrel együtt az ajtóhoz ment. Odakint aztán halkan elmagyarázta neki, hogy nem kell félnie és nem szabad fecsegnie.
– Valamennyien veszélyben vagyunk – magyarázta. – A maga betege megpróbál megmenteni minket. Nekünk pedig meg kell mentenünk őt. Bízzon bennem és sikerülni fog.
A nővér bizonytalanul bólintott, hogy megértette. Fleming azt kívánta, bárcsak önmagát győzhetné meg ilyen könnyen.
Azon az éjszakán alig aludt, inkább újabb akcióterveket próbált kidolgozni a hátralevő kis időre. Reggel szándékosan elvégezte a szokásos zuhanyozást, borotválkozást és reggelizést, hogy Andrénak maradjon még néhány értékes perce az esti ájulásból való felépülésre. És még így is korán volt. A reggeli váltásra váró, álmos őrszemek figyelték gyanakodva, amint a nővérrel áttolták André tolószékét a kompjúterépületbe.
A kinti, még mindig viharos idő után az épület belsejének levegője súlyosnak és élettelennek tetszett. Kaufmann szivarjának ismerős szagát a légkondicionáló sem tudta eltüntetni. Fleming szinte várta, hogy a német fontoskodva előrontson és megkérdezze, hogy mi folyik itt. De az irodák üresek voltak. A német feltehetőleg órák hosszat ülhetett és gondolkodhatott az irodájában. És Fleming remélte, hogy Kaufmann lelkiismerete – ha ugyan volt neki – dolgozott.
André semmit sem szólt, amikor Fleming érte ment. Csupán egy halvány mosoly jelezte, hogy nincs önkívületben. Amikor aztán Fleming elküldte a nővért, és Andrét a képernyő elé ültette, akkor jött rá, hogy valószínűleg úgy kell gondolatait átplántálnia a lányba, hogy semmiféle reagálást nem fog tapasztalni. Így is történt. Elmagyarázta, hogy Dawnay asszony szerint mi a baj vele, és hogy mindketten milyen bűnösnek érzik ezért magukat. Azután egy valószínűtlenül optimista képet rajzolt arról, hogy milyen is lehetne az élete, ha megpróbálna segíteni Madeleine Dawnaynak abban, hogy segítsen rajta. Végül pedig sikerült szinte dühösnek tettetnie magát, mintegy fölszólítva a lányt, hogy bizonyítsa be az erejét.
André lehajtott fejjel ült, összekulcsolt kezei erőtlenül pihentek az ölében. Csupán szemhéjának egy-egy rezzenése jelezte, hogy ébren van. Fleming elhallgatott, mert már nem tudott mit mondani. És látta, hogy André megpróbálja összeszedni magát. Egyik keze kínos lassúsággal nyúlt az érzékelő felé. A gép zümmögni kezdett. A képernyő közepén megjelent egy tűhegynyi fénypont; aztán elhalványult és terjedni kezdett. Fleming, egyre a lányt nézve, a falig hátrált. Ott aztán megállt és feszülten, mozdulatlanul figyelte. És megtörtént a lehetetlen.
Egy idő múlva valaki megrántotta a kabátja ujját. Abu állt mellette, csodálkozva és érdeklődve. Fleming az iroda felé bökött a fejével, és halkan elsétáltak oda.
– Mi ez? – kezdte Abu. – Csak nem…
– Azt hiszem, igen – felelte Fleming, bár tulajdonképpen nem tudta, hogy Abu mire gondol. Aztán szándékosan el akarta terelni a gondolatait Andréról. – Nálatok mi újság?
– Éjfél után mentem haza – mesélte Abu. – Az őrszobán át kellett mennem. De a tiszt, úgy látszik, rendben levőnek találta, hogy kíséret nélkül menjek. Yusel már előttem hazaért. Neilson professzort egy elég biztonságosnak látszó helyen bújtattuk el. Egy barlangban, magasan a templom fölött, a sziklák között. Ott elég jól meglehet, hiszen nem sokat kell járkálnia. Elég nehéz útja volt odáig, mert itt is ritkul a levegő, ahogy, Yusel szerint, Angliában már a tengerszinten is.
– Étel és víz?
– Lemka vagy az anyja rendszeresen felkeresik majd.
– Ez nagyon kedves mindnyájatoktól – bólintott elégedetten Fleming.
– A fiatal Neilson doktor nagyon kedves volt hozzám – mondta Abu. – Nagyon szerettük.
Hirtelen mindkét férfi fölfülelt. A kiíró kattogni kezdett. Fleming gondolatai visszatértek Andréhoz.
– Hívd a nővért, hogy vigye vissza – utasította Abut. Aztán odament Andréhoz, és átölelte a vállát. – Nagyszerű – mondta neki. – És most pihenj és várj.
Letépte a kiíróból előbukkanó papírt, és hosszasan nézte a rövid számsorokat. A részleteket nem értette, de az egész lényege meglehetősen világos volt. A plazma alkotóelemeire vonatkoztak a számsorok. Vagy tíz percig figyelte az előbukkanó képleteket. Aztán a motor leállt, és a kompjúter némaságba süllyedt.
Dawnay asszony a laboratóriumában dolgozott, meghökkentő és látszólag ötletszerűen összeállított műszerei között. Fleming eléje tette a papírokat.
– Ez mi? – kérdezte az asszony, és föl sem nézett. – További baktériumképletek?
– Nem – mondta Fleming. – Ez az, ami Andrénak kell. Az asszony abbahagyta a munkát, és csodálkozva nézett
Flemingre.
– Ki programozta be?
– André. Azt hiszem, kényszerítettem rá. Megítélésem szerint ez a számsor jelzi azt az elemet, ami André véréből hiányzik. Fordítsa le a kémia nyelvére, és kipróbálhatjuk rajta.
Az asszony elvette a papírt és leült.
– Hetekbe telne – mormolta a számsorokat nézve. – És itt van ez a nagy munka is – mutatott szinte reménytelenül az asztalon levő retorták és kémcsövek összevisszaságára.
– Amit Andrénak köszönhetünk – emlékeztette Fleming. Az asszonyt földühítette a Fleming szavaiban rejlő szemrehányás.
– Beszéljünk világosan, John – kezdte visszafojtott hangon. – Maga először ellenezte, hogy megteremtsem Andrét. Aztán, amikor megteremtettem, azt akarta, hogy megöljem. Aztán azt követelte, hogy ne engedjük a kompjúterhez. Most pedig…
– Azt akarom, hogy éljen.
– És mi? – kérdezte Madeleine Dawnay. – Akarja, hogy mi is éljünk? Mit gondol, mennyit bírok én ki? Az én energiám is véges. Csak egy van belőlem, és az is halálosan fáradt. Néha úgy érzem, már lágyul az agyam. – Az asszony lecsillapodott egy kicsit, és rámosolygott Flemingre. – Azt hiszi, nem próbálnám meg megmenteni Andrét, ha tehetném? De a földön sok millió ember él, John, és az ő életük, a mi életünk van a mérleg másik serpenyőjében. Még azt sem tudom, hogy használ-e majd ez a baktérium. És még kevésbé, hogy hogyan fogok belőle idejében nagy mennyiséget előállítani, ha beválik.
Előrehajolt és odanyújtotta Flemingnek a papírokat. A férfi nem nyúlt a papírokért, hát az asszony hagyta, hogy a papírok a földre hulljanak. Fleming gyorsan fölszedte, és az asztal egyik szabad sarkára tette őket.
– Beszélnie kell Janine Gamboullal – mondta nyugodtan. – Engem nem fogad, és Abu Zekiben már nem bízik. De magára talán még hallgat. Ha rá tudná beszélni, hogy engedélyezzen nekünk nagyobb szabadságot és több külső segítséget…
Madeleine a gondolataiba merült.
– Nem tudom, nem tudom – suttogta.
Váratlanul iszonyú mennydörgés rázta meg az épületet. Az asztalon összekoccantak a műszerek. A zaj elült és fölsüvöltött a szél.
– Gamboul kisasszonynak is tudnia kell, hogy ezen az időjárásmizérián nem tud uralkodni, hogy ez nem volt benne az ő átkozott tervében – mondta Fleming, amikor a rakéta zaja már elült.
– Jól van – egyezett bele az asszony. – Megpróbálom elmagyarázni neki.
Janine Gamboul csak másnap reggel fogadta Madeleine Dawnayt. Üzenetet küldött, hogy az asszony jöjjön a magánrezidenciájára, Salim egykori házába. A hírek szerint Janine igen ritkán kereste föl az elnöki palotát, még az ország napi ügyeiről érkező jelentések kedvéért sem. Az elnök gyakorlatilag fogoly volt. De nem nagyon törődött ezzel; beteg volt. Bár a légkör Azaran fölött még viszonylag nem nagyon ritkult, ez a kis változás is kedvezőtlenül hatott az idősebb emberekre. Az elnöknek hörghurutja volt.
A Salim-rezidencia kopottnak és viharvertnek látszott. A viharok is megtépázták. A törmelék eltakarításával senki sem törődött. Az udvar több mint ötvenéves pálmafáit kidöntötte a szél.
Fegyveres őr kísérte Madeleine Dawnayt Janine irodájába. Az asszony azonnal észrevette, hogy Janine mennyire megváltozott. Hiányzott belőle minden érzékiség. Az arca megszépült, de valamiféle űzött, aszketikus szépség volt ez, és sötét szemében fanatikus tűz égett. Valamiféle rémítő megszállottság és elhivatottság.
De meglepően kedves volt és érdeklődött, hogy miben lehet a segítségére.
– Megvan mindene, ami a munkájához szükséges? – kérdezte.
– A maga munkájához, nem az enyémhez – javította ki Dawnay asszony. Azután minden körülményeskedés nélkül, tömören és tényszerűen beszámolt a rendkívüli időjárás okairól.
Janine nyugodtan hallgatta, nem szakította félbe. Aztán az ablakhoz ment és kinézett a város és a sivatag fölött gyülekező fellegekre. Egy ideig hallgatott.
– Hogy fogunk meghalni? – kérdezte aztán, miközben visszament az íróasztalához és leült. Az asszony elmagyarázta.
Janine Gamboul tiltakozó mozdulatot tett.
– Ez nem volt benne az üzenetben. Ez nem volt betervezve. Minden világos és logikus volt. Amit én láttam, az is pusztulás volt, de nem ilyen. És ott szó volt a hatalomról is.
– Az üzenet szerint mit kell tennie? – kérdezte Madeleine. Janine gondolatai messzire kalandoztak, fölidézték azt az éjszakát a kompjúter képernyője előtt.
– Uralkodni – mormolta. – Mindenki tudja, hogy meg kell lennie, de senki sem tesz igazi erőfeszítéseket. Bár néhányan megpróbálták…
– Hitler? Napóleon? – kérdezte az asszony.
Janine nem sértődött meg.
– Igen – felelte. – De nem voltak elég tehetségesek, pontosabban, nem segítette őket az a külső intelligencia. Fel kell majd áldozni szinte mindent. De nem így! Nem most! Még nem vagyunk készen erre!
– Mekkora hatalma van? – kérdezte Madeleine.
– Amennyi itt elég. De ez csak a kezdet lett volna.
– Még lehet is – mondta Madeleine. Már látta, hogy hol foghatja meg Janine-t: a mohóságánál és a félelménél.
– Mire gondol? – fordult felé hirtelen Janine.
– Talán még megmenthetjük a légkört – magyarázta az asszony. – Nem valószínű, de némi esély azért van. A kompjúter segített egy kicsit: kaptunk tőle egy képletet, ami az ellenbaktérium képletének látszik. Talán elő tudnánk állítani. De szükségem lenne munkatársakra és felszerelésre. Ha sikerül előállítanunk, meg kell valósítanunk a tömeggyártást, és el kell juttatnunk a világ összes tengereibe.
Janine gyanakodva pillantott rá.
– Hogy tudna annyit termelni?
Az asszony óvatosan elmagyarázta, hogy kedvező szervezés esetén a szérum már önmagától szaporodna, és valószínűleg gyorsabban, mint a már a tengerben levő baktérium.
– Ha sikerülne egy nagyobb tételt előállítanunk, küldhetnénk belőle minden országnak, és azok folytathatnák az ügyet.
Janine nevetni kezdett. Rossz volt hallani ezt az örömtelen nevetést, amiből csak a túláradó diadalujjongás hallatszott ki.
– Meg fogjuk csinálni – mondta –, de nem engedjük, hogy más kormányok közreműködjenek. Az Intel megépíti magának a telepet, amire szüksége lesz. És az Intel majd eladásra ajánlja a szérumot, a maga által szabott áron. Ez hozza meg azt a hatalmat, amiről az üzenet szólt. Tehát ez is része az üzenetnek. Csak nem értettem. És miénk lesz a világ, váltságdíjat fog fizetni nekünk.
Madeleine Dawnay döbbenten bámult rá és fölállt.
– Ez nem magán múlik! – kiáltotta, mit sem törődve a kockázattal. – Maga őrült! Ez nem része a Tervnek!
De Janine nem vett róla tudomást; csak elhomályosuló szemmel bámult vissza rá, és úgy szólt hozzá, mint valami parancsra váró tányérnyalóhoz.
– Rendeljen meg minden felszerelést, amire szüksége van, professzorasszony. Biztosítom, hogy nem lesznek korlátozások.
A Downing Street 10. tanácstermében vetítőkészüléket szereltek föl. A miniszterelnök és néhány idősebb kollégája, köztük a tudományügyi miniszter és Osborne ültek az asztal egyik végén, és nézték a vásznat. A miniszterelnök intett.
– Ennyi elég – mondta fáradtan. – Gyújtsák föl, kérem, a villanyt.
És a vásznon elhalványult annak a víztömegnek a képe, ami most Hollandia egykor legtermékenyebb területét borította.
– Most az a kérdés, hogy leadjuk-e ezt a tévében? – kérdezte a belügyminiszter.
– Miért ne? – mondta a miniszterelnök. – Akik meg tudják nézni, miért ne lássák? Talán még egy kicsit meg is vigasztalódnak, hogy Európában még rosszabb a helyzet, mint nálunk. De úgysem sokan látják. Alig hiszem, hogy a lakosság több mint egytizedének van még villanyárama.
Játszott a pipájával, de letette; lélegezni is nehéz volt, nemhogy dohányozni.
– Neilsonról van valami hír? – kérdezte.
– Még nincs, uram – felelte Osborne. – De újabb üzenet jött Dawnay professzorasszonytól az egyik Intel-járattal. Egy gyakorlati jellegű üzenet, amit a kutatás vezetője tanulmányoz. De röviden a professzorasszony azt írja, hogy a baktérium egy olyan biokémiai termék, amit a thornessi kompjúter hozott létre.
– És mit tesz a professzorasszony?
– Azt írja, dolgozik, uram. Reméljük, hogy Neilson meg ő közösen majd valami eredményre jutnak.
– És az az arab repülő, vagy kicsoda, nem tudná most visszacsempészni Neilsont, ha már van min dolgoznia?
Osborne udvariasan köhintett.
– Attól tartok, uram, hogy a számításokat ott kell elvégezni: nekik van kompjúterük.
A miniszterelnök fagyosan pillantott Osborne-ra.
– Köszönöm, hogy emlékeztetett rá – mondta szokatlanul élesen. – És mi van a kompjúter rabszolgáival, Fleminggel és a lánnyal?
– Mindketten ott vannak – mondta a tudományügyi miniszter. – Őrizet alatt.
A miniszterelnök fölállt és az asztalfőre ment.
– Talán ideje lenne bevonulnunk Azaranba – mondta nyugodtan. – Ez nem Szuez. Más országok is támogatnának.
A tudományügyi miniszter feszengett.
– A szakértőim kiszámították a siker valószínűségét, uram. Nem javasolják. Ugye megérti, uram, a kompjúter…
– Épített, nekik egy ugyanolyan elhárítórendszert, mint nekünk – fejezte be a mondatot a miniszterelnök. – Szóval, csak a jobb belátásukra hivatkozhatunk, igaz?
– Igen, uram – motyogta a tudományügyi miniszter.
– Nem lesz túl célravezető – mondta a miniszterelnök. – De nem hinném, hogy akár mi, akár az ellenzék ki tud találni valami mást. Szólok a Központi Információs Irodának, hogy készítsenek valami anyagot a BBC számára. Azt hiszem, van még egy-két működő adónk.
– Daventry még közvetít, uram – mondta a tudományügyi miniszter. – És a hadseregnek is van néhány motorizált adója. Rövidhullámon még el tudjuk érni Azarant.
A különleges bulletint egyórás időközökben sugározták angol és arab nyelven, egész éjjel. Az első adás nagyjából tisztán eljutott Azaranba. Attól kezdve, Janine Gamboul utasítására, zavarni kezdték az adást.
Janine az irodájába rendelte Kaufmannt, hogy meghallgassa az adásról készült magnófelvételt. A német rezzenéstelenül hallgatta végig a szalagot.
"London hívja Azaran népét – hallatszott a távoli, torz hang. – A segítségüket kérjük. Az európai kontinensen rettenetesek a pusztítások. Az egész világot fenyegetik azok a klimatikus zavarok, amelyek már az önök országát is kezdik elérni. A tenger elnyeli a levegőt, amit szívunk. Néhány héten belül milliók fognak elpusztulni, hacsak valami rendkívüli erőfeszítéssel meg nem fékezzük a folyamatot. Már most is tízezrek pusztulnak el. A mi országunkat is súlyos csapások érték. Hollandia háromnegyedét elborította a tenger. Velencében nagy pusztításokat okozott egy árhullám. Rouen, Hamburg és Düsseldorf nem léteznek többé."
– Düsseldorf – ismételte a szót Kaufmann, és az arca megfeszült.
Janine nem vett tudomást a férfiról, a magnót hallgatta.
"Pillanatnyilag hatalmas viharok tombolnak az Atlanti-óceán fölött, és Európa felé tartanak. Az önök segítségére van szükségünk, hogy megállíthassuk az eseményeket."
A hang itt belefulladt a zörejekbe. Janine kikapcsolta a magnót.
– Itt kezdtük zavarni az adást – magyarázta. – És most azt akarom hallani magától, Kaufmann, hogy honnan tudják ezek, hogy nekünk közünk van a dologhoz.
Kaufmann üres szemekkel bámult rá.
– Düsseldorf – ismételte. – Az otthonom. Az idős édesapám…
– Állítólag van egy biztonsági szolgálatunk – folytatta Janine. – És azért maga felelős, Herr Kaufmann.
A férfi mintha csak most ébredt volna fel.
– Megtettünk minden tőlünk telhetőt – mondta makacsul. Janine vállat vont.
– Egyébként nem számít. Mihelyt Dawnay asszony előállítja az új baktériumot, biztonságban leszünk itt. És azután mások is kaphatnak belőle, ha elfogadják a feltételeinket.
– És közben – mondta lassan a német – a világ csak vár és elpusztul? Ez magát nem érdekli? És azt hiszi, hogy ez másoknak sem fontos?
Janine nem vette észre a férfi szemében égő gyűlöletet.
– A világnak várnia kell – mondta. – Én tudom, hogy mit kell tenni. Mások nem tudják.
Kaufmann még mindig mereven bámulta a nőt, úgy, hogy az már kezdte egy kicsit kellemetlenül érezni magát.
– Emlékeztetem, Herr Kaufmann – mondta végül –, hogy maga meg én nem tartozunk ezek közé a "mások" közé.
XI. TORNÁDÓ
Janine Gamboul állta a szavát, és valóban elsőbbséget biztosított Madeleine Dawnay minden megrendelésének. Az Intelnek olyan forrásai voltak, hogy még a kaotikus Európában is felkutattak, beszereztek és repülőn Azaranba szállítottak minden anyagot. És még figyelemreméltóbb gyorsasággal találtak fiatal, tehetséges vegyészeket, bakteriológiai szakembereket és a nukleinsavak molekuláris szerkezetének szakértőit. Köztük volt a zürichi egyetem két frissen végzett növendéke és az egyik legnagyobb német gyógyszergyár fiatal kutatónője. Dawnay asszony kifaggatta őket, és megértette, hogy teljesen önként jöttek, és nemcsak a rendkívül magas fizetés kedvéért, de azért is, hogy egy izgalmas, új kutatási területen dolgozzanak a világnak ebben a legviharmentesebb sarkában. Fogalmuk sem volt az Intel igazi céljairól, sem arról a lidércnyomásról, ami az időjárási katasztrófák mögött rejlett. Az emberek többsége világszerte még mindig azt hitte, hogy a dolog legrosszabb része hamarosan elmúlik.
Dawnay asszony beszámolt munkatársainak a valós helyzetről; csupán a baktérium eredetének elméletéről hallgatott.
Munkatársait maximálisan kihasználta. Azok pedig megértették, hogy milyen égetően fontos a gyorsaság, és lelkesen engedelmeskedtek. Mert Madeleine Dawnay már dolgozott reggel, amikor a többiek bejöttek, és még ott maradt, amikor a többiek már fáradtan pihenni tértek. És az eredmények hamarosan mutatkozni kezdtek, sokkal előbb, mint az asszony remélni merte. Tíz nappal a komoly munka megkezdése után a baktériumot már rá is cseppentették a parányi rézlemezre, és betették az elektronmikroszkópba. Drámai pillanat volt, amikor Madeleine először ötszázezerszeresre, aztán egymilliószorosra állította a nagyítást. Egy és egynegyed millió. És ott volt: egy sokszögletű, tüskés, szimmetrikus alakzat. És ez az alakzat nem mozdulatlan kristály volt. Élt!
Madeleine Dawnay némán intett a munkatársainak, hogy nézzék meg. Azok egymás után pillantottak bele a mikroszkópba, és osztoztak a győzelemben. Ha végtelenül parányit is, de életet teremtettek.
Az asszony szinte szégyenlősen csalogatta vissza munkatársait a realitásokhoz. Mert ez még csak egy tudományos kuriózum volt. Az igazi munka csak most kezdődött. Ebből a baktériumból billiókat kell kitenyészteni – elegendőt egy kémcső megtöltéséhez. És aztán harcba kell küldeni az ellen az organizmus ellen, amely született ellensége.
Az értékes, pár csöppnyi anyagot vagy egy tucatnyi különféle kultúrába osztották szét. Hat hosszú órán át most csak várakozhattak. Az ellenőrzésnél kilenc tálkában halott baktériumokat találtak, a másik három tálkában a baktériumok maximálisan szaporodtak.
Ezekből nagy kultúrákat kezdtek kitenyészteni. Az új kultúrák szépen fejlődtek. Dawnay asszony körülbelül éjféltájban szánta rá magát az igazi kísérletre.
Kivett egy átlátszatlan, baktériumfertőzött tengervizet tartalmazó kémcsövet az állványból. A csövet steril gumidugó zárta. Az egyik asszisztens megtöltött egy injekciós tűt az egyik kultúrából, és átnyújtotta a professzorasszonynak. A tű áthatolt a gumidugón, és a folyadék parányi örvényt keltve hatolt az átlátszatlan tengervízbe.
– És most újabb várakozás – mondta Madeleine Dawnay. Csupán hangjának remegése árulkodott a belső feszültségről. – Igyunk addig egy kávét.
Az asszony senkinek sem mondta el, hogy milyen közelinek remélte a sikert, mert félt a csalódástól. De Abu Zeki meglátta a laboratórium ablakaiban a fényt, és nem sokkal a várakozási idő letelte előtt bejött.
– Jöjjön csak – mondta Madeleine. – Éppen jókor jön, hogy osztozzon a sikerünkben, vagy segítsen kifogást találni, ha tévedtünk.
– Hat a baktérium? – kérdezte reménykedve Abu.
Madeleine csöppet sem magabiztosan nevetett.
– Elméletben, igen. Gyakorlatban, egy perc múlva megtudjuk.
Az asztalhoz ment, ahol egy steril szekrénykében várt a kémcső. Óvatosan kivette és a fény felé tartotta a kémcsövet, míg a többiek köréje gyűltek. A víz kétharmada tiszta és csillogó volt. Magasra tartotta a kémcsövet, és ahogy nézték, látták, hogy néhány parányi gázbuborék tör a víz felszínére.
Az asszony megrázkódott, hogy magához térjen.
– Pontosan hatvanhárom perce van a kémcsőben – suttogta. – Most pedig kipróbáljuk a tartályban.
Most már nem törődtek sem a sterilitással, sem az adagolással. Kétkémcsőnyi baktériumot öntöttek a tartályba, és mind köré gyűltek, hogy figyeljék. Fokozatosan tiszta vízgyűrűk jelentek meg a tartályban, és nagy, lomha buborékok emelkedtek a felszínre, hogy ott szétpukkadjanak, és átadják a helyüket újabb buborékoknak.
– Ez az elszabaduló nitrogén – mondta Dawnay. – A légnyomásnak változnia kell.
És úgy is történt. A légnyomásíró mutatója lassan, de kitartóan mozogni kezdett.
– Megcsinálta! – kiáltott föl a zürichi lány.
– Megcsináltuk! – javította ki az asszony. – A többi már csak mechanikus munka. A tömegtermelés megszervezése. Most egy órácskát pihenünk, aztán ellenőrizzük a növekedési arányt, a hőmérsékletet és a sótartalmat. – Aztán Abuhoz fordult. – Hozzákezdhetnek a tömeggyártás tervezéséhez. Beszéljen Gamboul kisasszonnyal vagy Kaufmann-nal. Mondja meg nekik, hogy kihallgatást kérek holnap, vagyis inkább ma reggelre.
Nem kellett bemennie Balebba, hogy találkozzon Janine-nal. Az Intel-főnöknő maga jött el hozzá, amikor éppen pár falatot kapott be reggelire. És úgy várta az utasításait, mintha csak a titkárnője lenne.
Az eredmény az lett, hogy egy óra múlva az Intel rövidhullámú adója hosszú utasításokat küldött a kartell bécsi főhadiszállásának. Töméntelen vegyianyagot, foszfátokat, proteinokat és aminosavakat kellett előteremteni és repülőn vagy hajón Azaranba küldeni. A költség és a származási ország nem számított. Mérnököket kellett toborozni azarani munkára, hogy az olajtartályokat megtisztítsák, és átalakítsák baktériumtenyésztő tartályokká. Régi csővezetékeket kellett átalakítani és újakat építeni, hogy az antibaktériumot egyenesen a Perzsa-öbölbe vezessék.
Az adás vételét röviden igazolták. Nem voltak kérdések, ígéretek és kifogások. Még azon az éjszakán megérkezett az első, mérnököket és vegyianyagokat szállító repülőraj Balebba. Két gép lezuhant a Fölközi-tenger fölötti viharban, egy harmadik, amit leszállás közben kapott el a forgószél, fölrobbant, a többi épségben földet ért.
Másnap is szakadatlanul jöttek a gépek, és az első tartályhajó, amit Cape Townban raktak meg sietősen, rádión jelezte közeli érkezését.
A próba után egy héttel már a tengerbe is öntötték az ellenbaktérium első nagyobb adagjait Azaran tengerpartjának tíz, gondosan kiválasztott pontján. Tizenkét órán belül már érezhető volt a hatása.
Flemingnek megengedték, hogy elmenjen Dawnay asszonnyal a tengerpartra, hát ott állt a víz szélén, ahol a sivatag arányló, homokos partba olvadt, és izgatottan nézte a hullámok felszínére bukkanó, nagy nitrogénbuborékokat. Még a viharos tenger sem tudta visszatartani őket, és Fleming teli tüdővel szívta a friss, megújult levegőt. Három nap múlva mentek vissza.
– Most pedig meg kell próbálnunk Neilsonnal kicsempésztetni egy kicsit az anyagból – mondta Madeleine Dawnay. – Ez mind nagyon szép, de csak helyi jelenség, és egy ilyen apró jelenség nem változtathatja meg az időjárást.
– Semmi remény, hogy az Intel küldjön belőle? – kérdezte Fleming, és próbált kilátni a hirtelen lezúduló jégesőben.
– Semmi – felelte az asszony. – Senkinek sem adnak belőle, csak ha elfogadják a feltételeiket. Ezekről a feltételekről ugyan még nem esett szó, de el tudom képzelni őket. – Szavait elnyelte a felsüvöltő, a kocsit is megrázó szél. – Az idő egyre rosszabb – mondta, és a hangjában félelem volt. – Nem tudom, helyesen járunk-e el. Hát nem látja, John, hogy mi történik?
Fleming bólintott, de le nem vette a tekintetét az út elmosódott vonaláról.
– Csupán itt kezeljük a tengert, és sehol máshol. Sok millió köbméter nitrogén szabadul föl. Ez egy nagynyomású kúpot hoz létre egy lokalizált zónán belül; mindenütt másutt a légnyomás szinte a nullával egyenlő, és az eredeti baktérium olyan gyorsan elnyeli majd a nitrogént, amilyen gyorsan csak mi fölszabadítjuk, így sohasem fogunk nyerni, csupán hurrikánokat hozhatunk létre.
– Istenem, milyen hiábavalónak és reménytelennek látszik minden – suttogta Madeleine.
Fleming vagy egy órán át vezetett némán, próbálta a kocsit egyenesben tartani egy olyan talajon, ahol csak az eső, a sár és a szél váltakozott.
Vagy tíz mérföldnyire Balebtól a szél elállt, bár az eső továbbra is esett. A levegő természetelleneséin tiszta volt, és a tárgyak a valóságos helyüknél sokkal közelebbinek tetszettek.
– Oda nézzen! – bökött Fleming a láthatár szélén húzódó hegyek felé.
A hegyek tisztán és világosan rajzolódtak ki a gerincük fölött kavargó, bíbor és fekete felhők alatt. És fölöttük egy hatalmas, szürkés felhőtölcsér alakult ki, alakját egyre változtatva.
– Tornádómag – mondta az asszony. – Most éppen a körülötte levő nyugalmi zónában vagyunk. Bízzunk benne, hogy nem jön errefelé.
– Az a tölcsér, azt hiszem, éppen Abu faluja fölött van – mormogta Fleming. – Baj lesz a családjával, hacsak észre nem vették a felhőket, és nem menekültek a barlangba, Neilsonhoz.
De csak Lemka érte el a barlangot, amikor a tornádó kitört. Éppen a szokásos ennivalót vitte Neilsonnak. És Neilson nem engedte el, amikor fölfigyelt a szokatlan nyugalomra, és látta a délen gyülekező felhőket.
Lemka eleinte tiltakozott. Az anyja és a kicsi meg fognak rémülni a vihartól. És Yusel is megígérte, hogy eljön és megbeszélik, hogyan csempészhetné ki Neilsont némi ellenbaktériummal együtt. De amikor a tornádó teljes ereje a barlang belsejébe űzte őket, Lemka rémült hallgatásba mélyedt.
– Yuselnak nem lesz semmi baja, és a családnak sem – biztatta Neilson mesterkélt vidámsággal.
De a dolgok egyáltalán nem voltak rendben. Yusel röviddel Lemka távozása után érkezett a házhoz. Korábban akart indulni, el akarta kísérni Lemkát, mert jó híre volt az amerikai számára: remélte, hogy másnap üzenetet tud vinni Londonba.
Izgalmában nem volt elég óvatos. Az esőben és a homokviharban nem vette észre, hogy körülbelül egy mérföldnyi távolságban egy kocsi követi. Így aztán teljesen váratlanul érte, hogy az ajtó fölpattant, és ott állt Kaufmann egy csapat katonával. A katonák szó nélkül megragadták Yuselt, felpeckelték a száját, és hamarosan oda is kötötték kezét-lábát egy székhez.
Míg Lemka anyja, karjában a picivel, rémülten állt a falnál, Kaufmann módszeresen pofozni kezdte Yuselt. Az ütései nem voltak túl erősek, de szünet nélkül, jobbról-balról záporoztak. Yusel elszédült, aztán elvesztette az eszméletét.
Kaufmann zihálva lépett hátra. Kényelmetlenül érezte magát az öregasszony fátyol fölött rámeredő tekintetétől. Voltak más emberek is, sok évvel ezelőtt, akik ugyanígy néztek rá, és akik talán egy kicsit meglapultak – de akiknek a szelleme még most is dacolt Kaufmann-nal.
– Vigyék ki innen az öregasszonyt meg a gyereket – morogta.
Mihelyt a katonák áttuszkolták az öregasszonyt és a gyereket a konyhába, Kaufmann kivette Yusel szájából a pecket.
– Most pedig legyen esze – mondta, és újabb pofont adott neki, hogy magához térítse. – Értelmes ember vagyok, és nem szeretem az erőszakot, de el tudja képzelni, azt hiszem, hogy milyen kellemetlen dolgok várnak magára. Ezek nem fognak megtörténni, ha válaszol egy egyszerű kérdésre. Kit hozott be az országba?
Yusel zavaros szemekkel nézett rá. Nyelt egyet és habozott; Kaufmann ismét ütött. Yusel elszédült. A feje előrecsuklott, és már-már elveszítette az eszméletét. Az egyik katona térítette magához egy rövid, fájdalmas bajonettdöféssel, és Kaufmann megismételte a kérdést.
– Neilson professzort – motyogta Yusel. Kaufmann fölszisszent.
– Neilson!
– Az apja – motyogta Yusel. – A fiatal tudós apja… Kaufmann megkönnyebbülten hunyta le a szemét. Egy másodperc tört részéig kísértetet látott.
– És miért hozta ide? – rikácsolta. – Hol van?
Yusel hallgatott. Látta, amint Kaufmann keze ökölbe szorul és fölemelkedik. Yusel a szégyentől és a félelemtől lehajtotta a fejét.
– Egy barlangban a templom fölött – suttogta.
– Részletesebben! – parancsolta Kaufmann.
Amikor már beszélni kezdett, Yusel úgy érezte, hogy nem is olyan nehéz ez. Ha szünetet tartott, Kaufmann ismét ütött, vagy valamelyik katona megbökte a bajonettjével mindaddig, míg ki nem szedték belőle az egészet. Kaufmann elégedetten dörmögött és a katonákhoz fordult.
– Az egyikük vigye ki ezt a kocsiba. Ne oldozza ki. Maga pedig – fordult a másik katonához – velem jön. Elkapjuk azt az amerikait.
És a katonával együtt kiment. Még mindig nyugodt volt az idő, de jobb felől kísérteties zümmögés hallatszott, ami kitartó szélzúgássá erősödött. A zsákmányát mihamarabb megkaparintani akaró Kaufmann csupán egy pillantást vetett a forgó feketeségre, ami a távoli hegygerinc felől lassan közeledett.
A tornádó akkor érte utol őket, amikor már látták a templomot. Fulladozva a lezúduló víztömegtől és képtelenül a szélben megállni, kúsztak a csekély menedéket adó, nagy, leomlott márványoszlopokhoz. És ott feküdtek, halálos félelemben reszketve, míg a vihar el nem ült, ugyanolyan váratlanul, ahogyan kitört.
– Visszamegyünk – lihegte Kaufmann –, mielőtt újabb vihar lesz. Nézze meg, hogy a bajtársa és a fogoly megvan-e még. Én majd megnézem, mi történt az öregasszonnyal és a gyerekkel.
Még arra gondolt, hogy talán túszul ejthetné őket, de a faluba érve csak a ház romjait láthatta már. A lapos kötető megcsúszott a szélben, és a falak leomlottak. Kaufmann benézett az egykori ablak üres lyukán. De rögtön el is fordult: egy asszony összeroncsolt teste nem kellemes látvány…
A katonák az autót babrálták. Víz ment a gyújtókábelekbe, és félórába telt, míg a motor beindult. Yusel kipeckelt szájjal, összekötözve feküdt a hátsó ülésen. Kaufmann közben nézelődött, bámulta a templomot és az összedőlt házat, ami az öregasszony és – feltehetőleg – a gyerek sírjává vált. Félelmet érzett, és bár sohasem ismerte volna be, valami lelkiismeretfurdalásfélét.
A kocsi motorja fölköhögött és lassan beindult, Kaufmann pedig beült a sofőr mellé.
– Amilyen gyorsan csak tud – parancsolta –, mielőtt elkap minket egy újabb vihar a sivatagban. Egyenesen Gamboul kisasszony rezidenciájára. Én viszem a foglyot. Gambou! kisasszony bizonyára személyesen is ki akarja hallgatni.
Sikerült odaérniük, mire az ég ismét éjjeli sötétségbe borult. A kocsiból kiszállva Kaufmann hallotta, ahogy az újabb tornádó fölsüvöltött a város túlsó szélén. Berohanja menedéket nyújtó házba, Yuselt a kocsiban hagyva.
Janine Gamboul, mint mindig, az íróasztalánál ült. Az arca csak egy homályos folt volt. A villanyszolgáltatás szünetelt, és a nehéz függönyöket széthúzták. A finoman megmunkált, kis ablakokat kitörte a szél. Kaufmann közeledtére Janine fölnézett.
– Ah, maga az – mondta türelmetlenül. – Mihelyt a vihar elül, azonnal menjen a telepre, és hívja föl Bécset. Mondja meg nekik, hogy átvettük az irányítást, és engedelmeskedniük kell az utasításainknak.
Kaufmann nem lepődött meg.
– Nem telefonálok Bécsbe – mondta lassan és határozottan. – Vannak dolgok, amikkel nem lehet üzletet csinálni, és ez most ilyen. Én kint voltam a viharban. És fontos híreim vannak.
Janine fölállt és az ablakhoz ment, de oldalt állt meg mellette, ha netán kitörne még némi üveg.
– Fél, ugye fél maga is? – sziszegte. – Mindenki fél a felelősségtől, a kockázattól. Ma délután meglátogattam a lányt. Haldoklik. És félrebeszél. Azt mondta nekem, hogy a kompjúter tévedett, és hogy az üzenet nem ezt mondta nekem. De én tudom, Herr Kaufmann, én tudom! A hatalom és a tudás most az én kezemben van. Csak az enyémben.
Kaufmann odament hozzá. A városban valahol tűz ütött ki. És hiába esett az eső, a szél széthordta a lángot, és újabb tűzfészkeket szított.
– Az országból jelentéseket csempésztek ki az utóbbi hónapokban mindarról, amit maga tett – mondta Kaufmann.
– És egy ideje itt van egy ember, aki arra vár, hogy mintát vigyen a baktériumból Londonba.
A nő Kaufmann szemébe nézett.
– De maga, természetesen, meg fogja akadályozni – mondta fenyegetően.
Kaufmann a fejét rázta.
– Nem – mondta szinte gyöngéden. – Maga nem normális. Maga mindannyiunkat a pusztulásba vezet.
– Szegény kis nyomorult – Janine Gamboul nem mutatott haragot, csak megvetést. – Maga is olyan, mint a többi. Nincs képzelőereje, hogy lásson. Jöjjön ide!
Hirtelen az erkélyre nyíló üvegajtóhoz ment, és megfogta a kilincset. Teljes erővel kellett tolnia az ajtót, hogy szél ellen ki tudja nyitni.
– Jöjjön! – ismételte. – Jöjjön és nézze, hogyan működnek az elemek. Hogyan dolgoznak nekem! – De Kaufmann nem mozdult. – Fél? – nevetett Janine. – Nem kell félnie. Hozzánk nem ér. Nem érhet.
Fenségesen kivonult az erkélyre, a szél hátrafújta a haját, aztán megállt a párkánynál, és karját kitárta az ég felé. Kaufmann hallotta eksztatikus nevetését a süvöltő szélben is.
Ösztönösen az ajtóhoz ment és behúzta. A kinti őrjöngés, mintha távolodna, csöndesedni kezdett. Hirtelen a zaj fölerősödött, és a nagy, öreg ház megremegett. Egy oromkő zuhant az erkélyre, és ott darabokra tört.
Kaufmann látta, amint Janine lepillant a márványszilánkokra, és közben a szél homokot fúj az arcába. A nő gyorsan lehajolt, és a szemét dörzsölte. Vakon az ajtóhoz botorkált, és ütni kezdte az ajtót. A vastag, drága üveg eltörött. Janine kezéből ömlött a vér. Kaufmann látta kinyíló és összezáruló ajkát, amint kiáltott.
A sötét szobába hátrált, és közömbösen figyelt. A szélrohamok egyre sűrűbben követték egymást. A ház fölnyögött és megremegett. És végül megtörtént: görgő, csikorgó kőtömeg zúdult az erkélyre, és gyökerestül kiszakította, lesodorta a kertbe. A törmelék pora és a homok örvénylő füstként kavargott. Kaufmann előrejött, és arcával az üveghez tapadt, hogy rövidlátó szemével lássa, mi történt.
Alig látott valamit, de úgy rémlett, hogy egy összeroncsolt testet is lát a törmelék között. Még néhány percig bámult lefelé. És nem érzett olyan nyugtalanságot, mint az arab öregasszony összezúzott testének látásakor. Aztán keresett magának egy széket, távol az omladozó falaktól. És nem remegett a keze, amikor szivarra gyújtott.
– Ha a vihar elül – mondta hangosan az üres szobában –, fölhívom Londont. Az angolokkal van már némi kapcsolatom.
Összevonta a szemöldökét, és remélte, hogy ez valóban nem lesz túl nagy probléma. Dawnay professzorasszony talán engedelmeskedik; de Fleming komoly ellenfél. Elvégre, annyi kellemetlen incidensük volt vele a közelmúltban. Kaufmann sohasem értette ezt a makacs, angol mentalitást.
A vihar csöndesedéit, a felhők megritkultak, és kivilágosodott, bár a szél szinte változatlanul erősen fújt. Kaufmann lement a kertbe. Az egyik őr jelentette, hogy Yuselt levitték a pincébe. Kaufmann parancsot adott, hogy Yuselt tartsák fogva, de bánjanak vele rendesen, aztán ment, hogy megnézze Janine Gamboul holttestét. Az eltorzult, szétroncsolt test a leomlott kőtörmelék között feküdt, és a vérrel keretezett, sötét szemek élettelenül meredtek a férfira.
Janine egyik kocsija még üzemképes volt, és Kaufmann a telepre hajtatott. A külvárosokon átvezető út során láthatta a rémületes pusztítás nyomait. Néhány arab a lerombolt üzleteket fosztogatta; az Intel feliratú kocsi láttára szétrebbentek. Katonákat, rendőröket sehol sem lehetett látni.
A telep tömör épületei meglehetősen sértetlennek látszottak; néhány ablak kitört, és a parancsnoki épület bejáratának néhány ízléstelen, álmodern díszítménye leomlott. De Kaufmann egyenesen a laboratóriumokhoz hajtott.
Madeleine Dawnay egyedül volt, baktériummal injekciózta a kémcsöveket. A kinti zűrzavar után a laboratórium rendetlensége megnyugtatóan hatott.
– Kedves professzorasszony – udvariaskodott Kaufmann –, remélem, itt nem okozott pusztítást a vihar?
– Nem – felelte röviden az asszony.
– Közölnöm kell önnel – folytatta Kaufmann –, hogy Fräulein Gamboul halott. – És élvezte az asszony ámuló tekintetét. – Elpusztult a tornádóban. Most én vagyok az Intel legmagasabb rangú tisztviselője az országban. Kérem a segítségét. A baktérium elleni lépéseink, ugye, sikeresek?
– Most és itt úgy tetszik – felelte Madeleine Dawnay.
– Wunderbar! – mondta Kaufmann. – Mindenütt másutt pedig a helyzet csak egyre romlik, hacsak nem alkalmazzuk az ön kúráját.
– De minél előbb. Kaufmann bólintott.
– Én is erre gondoltam – és elhallgatott. – Tudja, professzor, Fräulein Gamboul a sorsára hagyta volna a világot, amíg el nem fogadják a feltételeit, a felháborító feltételeit. Persze, ő nem volt normális. Tudja, hogy megölte Salimot, saját kezűleg lőtte le? Megszállott volt. Mindent túl későre hagyott volna. Mindnyájan elpusztultunk volna.
– Az még megtörténhet – mondta komoran az asszony. Kaufmann megnyalta az ajkát, levette a szemüvegét, és idegesen tisztítani kezdte a lencséket.
– Londonból rádiófelhívás érkezett. Válaszolni fogok rá, mihelyt a kommunikáció helyreáll. Be fogom bizonyítani, hogy segíteni tudunk azzal, hogy elküldjük az ön személyes beszámolóját az ellenbaktériumról. Neilson professzor viszi majd magával, az első géppel.
Kaufmann fölfigyelt Dawnay asszony meglepett pillantására.
– No igen – mondta elégedetten, és föltette a szemüvegét. – Tudom, hogy Neilson professzor itt van. Ő bizonyára nem akar majd hinni nekem. Ő még nem érti, hogy üzletember vagyok, és a jó üzletember mindig távolabb lát az aktuális bajoknál.
Az asszony nem tudta titkolni a megkönnyebbülését.
– Szóval Neilson fogja elmagyarázni, hogy hogyan tudunk nagy mennyiségű ellenbaktériumot adni a világnak?
Kaufmann türelmetlenül rázta a fejét.
– Nem rögtön – mondta. – Előbb megértetjük az emberekkel, hogy nagy árat kell fizetniük érte. Mondtam, hogy üzletember vagyok. – Az ajtó felé indult. Az arcáról eltűnt a mosoly. – Egy órán belül kérem a gépelt jelentését.
Madeleine még egy ideig automatikusan folytatta a munkáját. Arra nem számított, hogy Kaufmann is alkudozni fog az élet áráért.
Aztán elindult az épületben, hogy beszéljen valakivel; a főbejárat és a hűtőtorony megsérült, de a kompjúter sértetlennek látszott. Az őrök eltűntek, csak egy technikus jött elő a személyzeti pihenőszobából. Azt mondta, nem tudja, hogy hol lehet Fleming doktor. És úgy tudja, hogy Abu Zeki rögtön az első vihar után távozott, hogy fölkeresse a családját. Az asszony megköszönte az információt, és a betegszoba felé indult.
A nővér alkalmi torlaszokat emelt a betört ablakok elé, és megkönnyebbülten mosolygott, hogy végre egy élő embert látott.
– André kisasszony végigaludta az egészet – suttogta. – Azt hiszem, most talán egy kicsit erősebb.
Madeleine leült az ágy mellé. A nővérnek igaza volt. Még a rossz világításnál is látszott, hogy André nem olyan sápadt.
– Bevált? – kérdezte André anélkül, hogy megmozdult vagy a szemét kinyitotta volna.
Madeleine megfogta a lány törékeny kezét.
– Igen, bevált – mondta halkan. – A laboratóriumban a légnyomásíró még egyre dolgozik. Hogy mennyi időbe telik majd, azt persze nem tudom.
André megpróbált fölülni.
– Az nem volt benne az üzenetben, hogy nekünk Elhallgatott és kimerültén hanyatlott vissza. – Próbáltam megmagyarázni neki. De nem hallgatott rám. Tegnap idejött. Mondtam, hogy nekem higgyen, ne a kompjúternek. De…
– Janine Gamboulról beszélsz? – kérdezte szelíden Madeleine. – Ő meghalt, André. Most Kaufmann a főnök.
André lassan bólintott, mint aki ezt már tudja. Az ujjai az asszony ujjait keresték.
– Hiszel nekem? – kérdezte, és látta, hogy az asszony bólint. Ujjai engedtek a szorításukból, és ismét lehunyta a szemét. – Mondd el, mi történt, és majd megmondom, mit kell tenned.
Madeleine a lehető legrövidebben elmondott mindent, amit csak tudott. A vége felé már-már azt hitte, hogy André elaludt vagy elájult, olyan rezzenéstelenül feküdt. De vagy két perc elteltével monoton hangon beszélni kezdett.
Madeleine feszülten figyelt. André iszonyatos felelősséget rakott a vállára. Rémítő és ugyanakkor vonzó volt ez a feladat. És a józan, ésszerű érvek hatottak az asszony tudományos gondolkodására, így aztán, mikor André befejezte, Madeleine röviden csak ennyit mondott.
– Már megyek is.
Félórával később már az elnöki palota egyik szolgáját utasította, hogy vezesse őt az elnökhöz. Maga hajtott a palotához az Intel-garázsban talált, épségben maradt kocsin. Egyetemi évei óta most először ült a volánhoz. Alig tudott vezetni, de ez most nem számított. Az utat sok helyen elmosta a víz. Az útra hullott törmeléket vagy kikerülte, vagy áthajtott rajta. A palota előtt nem volt őrség.
Az elnök azonnal fogadta. Kedvenc, magas támlájú székében ült, és évekkel látszott öregebbnek, mint mikor utoljára látta.
Az elnök változatlanul rituálisan udvarias volt. Fölállt, kezet csókolt, és hellyel kínálta az asszonyt. A hűséges kis néger fiú most is ott volt. Az elnök elküldte, hogy próbáljon valahol kávét keríteni. Aztán ismét leült.
– Az ország haldoklik, professzorasszony – mondta egyszerűen.
– És így járhat az egész világ is – folytatta Madeleine. – Ezért vagyok itt. Most az ön hatalmában áll a segítség. Gondolom, értesült Gamboul kisasszony haláláról? – Az elnök bólintott. – Tehát ön szabad.
– Szabad! – mondta keserűen az elnök. – Már késő.
– Talán még nem – erősködött az asszony. – Ez részben önön áll, excellenciás uram. Ha az általam készített ellenbaktériummal az Intel gazdálkodik, és a baktérium beválik, akkor az egész világ az Intel kezében lesz. Kaufmann fogja megszabni nekik az árat.
– Nagyon keveset tudok, de az események irányát ismerem. Mit tehetnék én, hogy megállítsam ezt a Kaufmannt? Ő is olyan, mint a többiek, mint Salim, Janine Gamboul…
– Kaufmannt csak bízza ránk – ígérte az asszony. – És közben ön küldje szét a baktériumot mint Azaran ajándékát. Ez lesz egy szabad nemzet első cselekedete.
Az elnök fáradt, okos tekintetével nézte az asszonyt.
– Vagy az utolsó – mondta.
– Ha a világ minden laboratóriuma kap belőle, akkor nem. Akkor van remény. Ha a megfelelő úton, a megfelelő emberek segítségével járunk el. – Madeleine visszaemlékezett a hatóságokkal való hosszas vitákra Thornessben. – Amióta csak először hallottuk az üzenetet, és megépítettük a kompjútert, mindig volt néhány ember, aki azért harcolt, hogy ez a hatalom a megfelelő kezekben maradjon.
– És az én kezem megfelelő? – kérdezte szelíden az elnök.
– Ha mi megfelelővé tesszük.
A fiú bejött a tálcával. Az elnök kávét töltött, és odanyújtotta az egyik csészét az asszonynak. Ő is ivott egy kortyot, mielőtt ismét megszólalt volna.
– Szóval magának igaza van… – mondta, és átható tekintettel nézte az asszonyt. – És kinek felel ezért? Emberek százezrei pusztultak el, már megbocsásson, a maga kísérletei miatt.
Madeleine érezte, hogy elpirul: ez hatalmas bűntudatának látható jele volt.
– Baleset volt – mondta ügyetlenül. – Bármilyen más kísérletnél is előfordulhatott volna. Hibáztam.
Az elnök arcán a régi, forradalmi évek tüze lángolt föl, amikor fölállt és az asszony szemébe nézett.
– És további százezrek halhatnak meg, míg sikerül kijavítani a hibát – mondta. – A politikusok hibái néha költségesek, és az üzletemberek mindent el is követnek, hogy minél nagyobb profitot húzzanak belőlük. De maguk, tudósok, elpusztítják a fél világot. És a világ másik fele nem élhet meg maguk nélkül.
Az elnök haragja csillapodott, és már egy mosolyt is engedélyezett magának.
– Az ön kezében vagyok, professzorasszony. És talán megbocsátja, ha szeretném, hogy ne legyek az ön kezében.
Madeleine Dawnay azzal az eltökélt szándékkal hajtott vissza a telepre, hogy az eseményeket a saját belátása szerint fogja irányítani; de a felelősség riasztó volt. Hiányzott Fleming kritikus eszének a bírálata.
A kompjúter mögötti munkateremben találta Fleminget, aki a papírokkal borított asztalnál dolgozott.
– Hello – mondta lustán a férfi. – Itt vackoltam be magamat, távol a sivatagi szelektől és a zaklatástól. – Az órájára pillantott. – Jó ég, már ilyen késő van? Megpróbálom megcsinálni azt a dolgot Andrénak. A legtöbb vegyi képlet már kész van. De nincs sok értelmük.
És odaadta Madeleine-nek a számításokat. Az asszony egy futó pillantást vetett rájuk.
– Ha hiba van benne, ez halálos lehet – mondta kurtán.
– De hiszen úgyis a halálán van. Én mindent megpróbálok…
Madeleine félbeszakította.
– John, erre most nincs idő. Fleming fölnézett rá.
– Megcsináljuk, használjuk és eldobjuk, igaz? Madeleine elpirult.
– Van, ami fontosabb. Vagy már elfelejtette, hogy mi történik világszerte?
– Nem, nem felejtettem el.
– Sok hibát követtünk el – folytatta Madeleine. – Mindketten. Most megpróbálom rendbe hozni a dolgokat, mert ez az egyetlen reményünk. Rajtunk áll, hogy mi lesz a világ sorsa, hogy mi vesszük a kezünkbe az irányítást, vagy Kaufmann.
Fleming keserűen – elvigyorodott.
– Maga is olyan kezelést kapott, mint Gamboul?
– Janine Gamboul halott – mondta nyugodtan az asszony.
– Halott – ugrott föl Fleming. – Akkor a gép hibázott. Megpróbált lecsapni ránk, és csődöt mondott.
Madeleine a fejét rázta.
– Nem így van. Janine-ra csak addig volt szükség, míg képessé válunk a saját belátásunk szerint cselekedni.
– Vagy az övé szerint… – biccentett a gép felé Fleming.
– A saját belátásunk szerint, John – ismételte az asszony. – Most mi határozunk. Hát nem látja, hogy ez egy új élet kezdete lehet?
Fleming összeszedte az íróasztalán heverő papírokat.
– Kivéve Andrét – mondta élesen.
– Andrénak várnia kell. Emberek ezrei pusztulnak el. Flemingnek el kellett fogadnia a logikus választ. Bár belenyugodni így sem tudott. Csodálta és kedvelte Madeleine Dawnayt, így aztán még inkább zavarta a hatalomnak az a mindent megrontó, ismerős levegője, ami most az asszonyt körüllengte.
– A pokolba mindennel – mondta. – Ma éjjel már nem tudok gondolkodni. Akár le is fekhetnénk, míg a szél el nem fújja a fejünk felől a tetőt.
Együtt hagyták el az épületet. A lakónegyed csupa sár és törmelék volt. De a szállásaik még menedéket nyújtottak. Fleming jó éjszakát kívánt Dawnay asszonynak, és a saját kabinjába ment. Az ablakok kitörtek, és a kettétört pálmafák mögött tisztán látszottak a szemben levő betegszoba körvonalai. A nővér talált valahol egy viharlámpát. Most ez volt az egyetlen fény a koromsötétben – egy tompa, sárga folt, ami mágnesként vonzotta Fleming tekintetét, és Szinte hipnotizálta a gondolatait. Félálomba merülve még egyre arra az életre gondolt, ami ott pislákolt a lámpa csenevész, sárga fénye mellett.
Hirtelen Abu Zeki ébresztette föl.
– Sok minden történt – Abu alig tudott uralkodni az érzelmein. – A tegnapi vihar nagyon erős volt a hegyekben. Oda az otthonom.
– És a családod? – ült föl Fleming.
– Lemka és Jan élnek. Az anyósom halott. – Abu hangja megremegett. – Lefeküdt a földre, a kis Jannal a karjában, a testével védte a kicsit. Amikor odaértem, azt hittem mindkettő halott. Aztán Jan fölsírt. Úszott a vérben, a nagyanyja vérében.
– Lemka hol van?
– Neilson professzornál volt, a barlangban. Az ételt vitte neki. És amikor kitört a vihar, Neilson nem engedte el. Éppen akkor értek oda, amikor kimentettem Jant. Úgy érzem, Lemka most nagyon keserű szájízzel gondol mindarra, amit Dawnay professzorasszony és te, amit mi valamennyien csináltunk.
– Igaza van, Abu – mondta Fleming, és érezte, hogy ismét hatalmába keríti a reménytelenség. – És ezen nem segít az sem, ha azt mondom, sajnálom. És mi van Yusellal és Neilsonnal?
– Yusel egyelőre biztonságban van. Neilsonnal akart beszélni, hogy a következő járattal el tudná vinni a baktériumot. De Kaufmann követte. És megverte. Aztán visszahozták Balebba. Azt hiszem, ha nem így történik, akkor ő is ott pusztult volna a házamban. Aztán hajnalban, amikor éppen elhelyeztem a feleségemet meg a kicsit a szomszédoknál, Yusel megérkezett az Intel kocsiján. Kaufmann küldte egy üzenettel, Neilsonhoz. Yusel mondta, hogy Gamboul kisasszony meghalt.
– Üzenet Neilsonnak! – kiáltott föl Fleming. – És mi volt az az üzenet?
– Kaufmann hívatta. És megígérte, hogy nem lesz bántódása. Yusel szerint csapda az egész, de Neilson úr menni akart, így aztán elhoztam. Most az irodaépületben várja, hogy Kaufmann megjöjjön a városból.
Fleming kiugrott az ágyból.
– Odamegyek. Gyere te is, Abu. Ha ez egyike Kaufmann szokásos fegyveres zsarolásainak, szeretnék ott lenni.
Mindketten az irodaépületbe siettek. Az éles, hajnali fényben a sérült homlokzat olcsónak, vásárinak látszott. A tágas előcsarnokban is pusztítás nyomai látszottak: a demoralizálódott őrség nyilván fosztogatott.
– Kaufmann bizonyára a mindenható trónján ül, Gamboul irodájában. Várj itt lent, Abu. Ha valaki érkezne, jelezd – rendelkezett Fleming.
Fleming könnyedén szaladt föl a lépcsőn. Az igazgatói iroda egyik nehéz ajtaja kissé nyitva volt, és Fleming a falhoz lapulva fülelt.
Kaufmann torokhangja kenetteljesen és udvariasan beszélt:
– A gép Bécsből érkezik, remélem, Herr Neilson – mondta éppen –, rövidesen itt lesz. És azonnal megrakjuk. Azt hiszem, kényelmetlen utazásra kell számítania. A körülmények mindenütt rosszak.
– És kaphatnék valami írott bizonyítékot a javaslatairól? – kérdezte hidegen Neilson.
– Szereztem egy levelet az elnöktől – mondta Kaufmann. – Így az ügy hivatalossá válik, de persze mindent mi csinálunk.
Ez volt az a megjegyzés, amit Fleming várt, amire számított. Kinyitotta az ajtót és belépett. Kaufmann először meglepetten fölpillantott, aztán úgy folytatta, mintha senki sem jött volna be.
– Mi, mármint az Intel, mi fogjuk gyártani az ellenbaktériumot, és mi dobjuk piacra, bár nincs szándékunkban embertársainkat váltságdíj fizetésére kényszeríteni. Ez Fräulein Gamboul elképzelése volt. Ennek vége.
Fleming előbbre ment.
– Magának nincs joga könyörületet gyakorolni, Kaufmann – mondta.
– Magának pedig nincs joga engedély nélkül belépni ebbe az irodába – vágott vissza Kaufmann.
– Most nincsenek azarani őrök, hogy megvédjék magát – mondta Fleming –, de még egy portás sincs.
Fleming odament Neilson mellé: így már ketten néztek farkasszemet a némettel. Kaufmann kivette a tárcáját, és elővett egy szivart. A szükségesnél tovább pepecselt a rágyújtással. A keze remegett egy kicsit.
– Semmi értelme fölemlegetni a régi sérelmeket – mondta, és leeresztette a szivart. – Az ember azt teszi, amit a főnökei parancsolnak. Parancsra cselekszik. De az ember ugyanakkor megpróbál jót is tenni – és látogatóit nézve a hangja vinnyogásba ment át.
Neilson fölállt, és megragadta az íróasztal szélét. Az ökle elfehéredett a szoros markolástól.
– Maga megölte a fiamat – mondta félrevezető nyugalommal. – Az anyja és a magam szeme láttára lőtték le, a maga parancsára. Ha lenne fegyverem, és maga nem lenne még fontos ahhoz, hogy el tudjak innen repülni, már abban a pillanatban megöltem volna, amikor ide belépett.
– Kérem! – mondta Kaufmann.
– Hogyan halt meg Janine Gamboul? – vágott közbe Fleming.
– Leszakadt a ház erkélye. Ott voltam. Láttam. Őrült volt, teljesen őrült. Nem tudtam megmenteni.
– És megpróbálta?
– Nem – nyögte a német. – Beráncigálhattam volna az erkélyről, amikor a ház omladozni kezdett. De nem tettem. Inkább úgy döntöttem, hogy megmentem…
– A saját bőrét!
– A világot! – Kaufmann fölállt, és diadalmasan nézte a látogatóit az asztal mögül. Látta, hogy Fleming megvetően elmosolyodik, de Neilson komor marad. És mielőtt a látogatók megmozdulhattak volna, Kaufmann megkerülte a széket, és a magánlépcsőházba vezető kis ajtóhoz ugrott. Kinyitotta az ajtót, de azonnal hátrálni kezdett. Yusel állt ott, kifejezéstelen arccal, kezében görbe, beduin késsel. Kaufmann visszament az íróasztalhoz.
– Nem állhatják így az utamat! – mondta egyre izgatottabban. – Tisztességes üzletet ajánlok. Segíteni akarok valamennyiükön.
Fleming az ablakhoz ment.
– Tisztul az idő – mondta. – A gép időben meg fog érkezni. De maga még az érkezése előtt biztosítja azt a segítséget, amiről az imént beszélt. Megerősíti a Neilson professzor utazására vonatkozó parancsot. És megbizonyosodik róla, hogy a gép valóban Londonba menjen. Ez lesz itt az utolsó dolga. Csinálja.
Kaufmann habozott, aztán bólintott. Megfogta a tollat, és az íróasztal egyik fiókjához nyúlt, mintha papírt akarna kivenni.
Meglepően gyorsan mozgott. Egy pillanat tört része alatt már előre is ugrott, kezében pisztollyal, és a bejárati ajtó felé hátrált.
– Ez nem a maguk játszmája, uraim – gúnyolódott. – Nem is érdemes próbálkozniuk. – Aztán megfordult és rohant a lépcsőhöz.
Fleming és Neilson a sarkában voltak, de Kaufmann, aki féktelenül száguldott lefelé, egérutat nyert. Fleming látta, hogy Abu lentről fölnéz, és a lépcső lába felé szalad. Fleming figyelmeztető kiáltása egyszerre hangzott föl a pisztolylövéssel. Abu összerándult és a földre zuhant. Kaufmann viszont olyan lendülettel rohant, hogy már nem tudott megállni, és átzuhant áldozata testén.
Még mielőtt fölállhatott volna, már ott volt Neilson és Yusel. Fleming azonban Abut vette gondozásba. Lehajolt és fölemelte az arabot. Abu feje hátracsuklott, szájából dőlt a vér. Fleming nem tudta, hogy a rámeredő tekintet halott-e már, vagy még üzenni próbál. Nagyon gyöngéden ismét letette a testet a földre.
Neilson eszelősen ütötte Kaufmannt.
– Hagyja – ordított rá Fleming, és odament a síró, vinnyogó némethez. – Nem öljük meg magát – mondta. – Felelni fog gyilkosságáért Genfben és más helyeken is, ha ugyan vannak még működő bíróságok.
– Nem én okoztam ezeket a dolgokat – nyüszítette Kaufmann. – Engedelmeskednem kellett.
Fleming elfordult, mert undorodott.
– Vigyázz rá, Yusel! – parancsolta. – Vidd ki a repülőtérre. Itt a pisztolya. Most már nem lesz gondod vele.
– Várjanak!
Megfordultak, és Madeleine Dawnay állt a bejáratnál.
– Mit csinálnak itt? – kérdezte. Aztán meglátta Abu holttestét. Fleming beszámolt a történtekről, aztán követte az asszonyt vissza, az irodába.
– Maguk is jöjjenek – mondta Neilsonnak és Kaufmannak. Yusel kiment, és egy fehér ruhával tért vissza, amivel letakarta Abu holttestét. Valamennyien Janine Gamboul irodájába mentek, Dawnay asszony elfoglalta Janine helyét az íróasztalnál, és vele szemben ült, Yusel őrizete alatt, Kaufmann. Fleming kínosan érezte magát, az ablakhoz ment, de Dawnay visszahívta.
– John – mondta –, nem olyan egyszerű a dolog, mint gondolná; még nem végeztünk Herr Kaufmann-nal.
Az asszony belenézett Kaufmann összetört, deformálódott arcába.
– Kinek tett jelentést Bécsben?
Kaufmann először nem válaszolt, de amikor Madeleine várakozóan pillantott Yuselra, meggondolta magát.
– Az Igazgatói Testületnek.
– Akiknek Janine Gamboul halálát is jelentette?
– Igen.
– És itt ki veszi át a parancsnokságot?
Kaufmann lesütötte a szemét.
– Én.
– De maga nem igazgató.
A férfi egy kicsit összeszedte magát és magabiztosabbá vált.
– Átmenetileg én vagyok a parancsnok.
– Átmenetileg, de meddig? – kérdezte az asszony. Szünet.
– Jobb lesz, ha szépen megmondja – szólt közbe Fleming.
– Vagy azt szeretné – mondta Neilson –, hogy kitörjem a nyakát?
– A mai géppel három igazgató érkezik Bécsből – Kaufmann csak Dawnay asszonyhoz beszélt, mintha tőle várna könyörületet. Madeleine alig mutatott meglepetést.
– Három?
– Már korábban kellett volna jönniük! – magyarázta gyorsan és egyre izgatottabban Kaufmann. – Fräulein Gamboul nem tudott megbirkózni a feladattal. Megbomlott tőle az agya, de nem engedte, hogy más is beleszóljon. Igazán nem voltak megfelelő embereink egy ilyen nagy ügyhöz, de Janine Gamboul nagy befolyással volt a főnökre – és itt jelentőségteljesen kacsintott. – Szép nő volt. De most már más a helyzet; mindent tisztességes, üzleti alapokra helyeztem. És lesznek igazgatóink, titkáraink, asszisztenseink, ma sokan érkeznek.
– Valóban? – kérdezte érdeklődéssel Madeleine.
– Persze. És megkapunk minden erősítést is, amire csak szükségünk van. Szóval… – és Kaufmann diadalmas pillantást vetett Flemingre és Neilsonra. De Madeleine közbevágott.
– Szóval valamennyiüket őrizetbe kell vennünk – mondta nyugodtan. – Majd intézkedünk. Közben pedig maga segít nekünk, hogy telexezzünk Bécsbe a maguk kódja szerint.
– És mit?
– Hogy mindenki épségben megérkezett, minden rendben van, és nincs szükségük további segítségre. Ezenkívül megadja nekünk a főnökük és, valamennyi európai igazgatójuk nevét és adatait és minden ebben az irodában található nevet és címet. – Ezzel az asszony amerikai kollégájához fordult. – Neilson professzor, maga elviszi a jelentésemet Londonba, és annyi antibaktériumot, amennyit csak most adhatok. Estére talán már ott is lesz.
XII. TISZTA ÉGBOLT
A miniszterelnök magán dolgozószobájában fogadta a válságbizottságot, a Downing Street 10-ben. Bár ragaszkodott hozzá, hogy a dolog titokban maradjon, már két napja feküdt betegen. Az orvosai szívasztmának minősítették a betegséget, de nevezhették volna bármi másnak is azt a kimerültséget, amit a légzési nehézségek okoztak minden középkoron felüli embernek. Madeleine Dawnay azarani csodatételének híre már eljutott a Whitehallba, de a hatását még nem érezték.
De a miniszterelnök azért fölkelt, hogy üdvözölje a tudományügyi minisztert és Osborne-t.
– Örülök, hogy épségben megérkeztek – suttogta. – Még mindig rossz a helyzet?
– Lidércnyomásos, uram – mondta a miniszter. – Hammersmith környéke és az utak víz alatt vannak. – És köhögni kezdett.
– Nem jó ez nekünk – mondta a miniszterelnök. – Elsőként mi fogunk összeroppanni. Ami persze számos politikai problémát megold. Rövidesen megalakul a történelem legfiatalabb kormánya, a Túlélők.
A tudományügyi miniszter udvariasan nevetett.
– Ami engem aggaszt, uram, az, hogy a londoni repülőtér is víz alatt van. Gatwick már jó ideje használhatatlan. És a polgári repülés nem nagyon szereti Hurnt. Önt szeretném megkérni, hogy bírja rá a légierőt, hogy adjon Lynehamben leszállási elsőbbséget. És legalább két helikopter várakozzon ott, hogy aztán rögtön idejöjjenek hozzánk. A Hyde Parkban még van némi hely az élelmiszer-elosztók és kötözőhelyek ellenére is.
– Eszerint újabb hírei vannak, Bertie – momdta a miniszterelnök. – Kérem, mellőzze a melodramatikus előadást.
– Üzenetet vettünk Azaranból, uram – szólt közbe Osborne. – Neilson professzor már útban van London felé. Ő és Dawnay professzorasszony vették át a hatalmat Herr Kaufmanntól, akinek tudomásunk szerint része volt a thornessi kémkedésben is.
– Pontosan így van, Osborne – mondta szórakozott mosollyal a miniszterelnök. Ez már régi seb volt, és mint Osborne többi régi sebe, már ez is kezdett begyógyulni és feledésbe merülni. Osborne azóta már nemcsak tisztára mosta magát, de érdemeket is szerzett. – Thorness. De mi van az ellenbaktériummal?
– Abból is hoz, amennyit csak tud. Nem túl sokat a mostani repülési nehézségek miatt, de azért elegendőt ahhoz, hogy legalább ezer tenyésztő központot ellássunk vele.
– A nemzetközi szervezeten keresztül?
– Igen – mondta a tudományügyi miniszter. – És mondhatom, uram, hogy az együttműködési készség csodálatos. Japán kész megmozgatni minden még közlekedő tartályhajót, hogy megcélozzák az olyan tengeri áramlatokat, mint a Golfáramlat. A Szovjetunió teljesen megtisztított öt állami vegyi üzemet. Az Egyesült Államok olajfinomítóinak fele már megtisztítva várja a baktériumot. Nálunk szombatra tisztítják meg az összes tengerparti gáztartályokat; az összes tej- és benzinforgalmazó cégek az általunk kijelölt központokba irányították tartálykocsijaikat.
– Jól van – pihegte a miniszterelnök. – Bízzunk benne, drága fiam, hogy néhányunk számára mindez még idejében történik. Gondolom, beszélni akar Neilsonnal, mihelyt megjön. Aztán küldje ide. Szeretném, ha tájékoztatna a terveiről. Aztán jöhet a rádióadás, az emberek megérdemelnek néhány bátorító, reménykeltő szót.
De csupán másnap éjjel látta a miniszterelnök elérkezettnek az időt, hogy tájékoztassa a világot a visszatérő reményről. Az ezt megelőző huszonnégy óra lázas tevékenységgel telt. Az ezer kémcső, amit Neilson hozott, nevetségesen kevésnek bizonyult, amikor megkezdődött az elosztás. Százat mindjárt átadtak a brit tenyésztő központoknak. Hogy időt nyerjenek, Neilson csak szóban tájékoztatta az érintett vegyészeket. Közben készültek a különféle nyelvű utasítások, és a katonai rádióadó fölvette a kapcsolatot minden érintett nemzettel, hogy tájékoztassa őket a minták mennyiségéről és várható érkezési idejéről.
A szállításról az angol és az amerikai légierő gondoskodott. Történelmi esemény volt, amikor az amerikai nagy hatósugarú kémrepülőgép leszállt a moszkvai katonai repülőtéren, és az orosz bombázók díszkísérettel üdvözölték.
A miniszterelnök ragaszkodott hozzá, hogy udvariassági gesztusként azzal a szinte ismeretlen emberrel szemben, aki névleg magára vállalta a világ megmentését, a rádióadás az azarani elnök nyilatkozatával kezdődjön.
A rádiókapcsolatot lassan, fáradságos munkával sikerült csak létrehozni, de – bár a földgolyó másik feléről jött – jól sikerült.
"Minket azaraniakat évszázadokon át elmaradott népnek tartottak – hallatszott az elnök lágy, dallamos hangja. – De most megtiszteltetésnek és nagy örömnek tartjuk, ha sikerül megmentenünk a világot. A mi országunk fölött már javul a levegő, és ismét kielégíti tüdőnket. És ez, hisszük és reméljük, eljut a világ minden szenvedő emberéhez."
A találékony rádiós pedig valahonnan előásta az azarani himnuszt. A siralmas dallam fölerősödött, aztán elhalt.
Ezután következett a miniszterelnök történelmi jelentőségű, londoni beszéde:
"Az Azaranból kapott, újonnan kitenyésztett baktériumtörzsek szabadíthatnak meg minket az emberiséget rettegésben tartó gonosztól. A tudósok segítségével, akiknek a kezében van az életünk, valamennyi nép kormánya megtesz minden tőle telhetőt. Az Egyesült Királyságban már tenyésztik és a tengerbe szivattyúzzák a baktériumtörzseket. És az első szállítmányok már megérkeztek a testvérnépek laboratóriumaiba, akik társaink ebben a megsemmisülés elleni keresztes hadjáratban. Azaranból újabb szállítmányok jönnek, melyeket a lehető leggyorsabban szétosztunk. A világ minden népének közös erőfeszítéseivel van reményünk rá, hogy a tenger vize megváltozzék, és ismét a régi levegőt szívhassuk."
A miniszterelnök kimerültén dőlt hátra karszékében. A beszéd nagy erőfeszítést kívánt tőle, és most pihent, míg beszédének fordításait közvetítették az ENSZ öt hivatalos nyelvén. Aztán hívatta a kocsiját. A körülötte álló hivatalnokokhoz fordult, de már suttogni tudott csak.
– Szeretném látni, uraim, hogy valóban józan ígéreteket tettem-e. Azt mondják, a londoni dokkokban is van egy tenyésztő telep.
A miniszterelnök kocsiját rendőrautó kísérte a sötétbe borult Cityn át, a Tower-hídon túlra. A rendőrautó átgázolt a törmelékhalmokon, megkerülte az elbarikádozott utcákat, végül lehajtott egy kopott, régi rakpartra.
Utálatos eső szitáit, de ez is változatosságot hozott a szüntelen viharok sorában. Két esőkabátos férfi állt a parton, és egy embert figyeltek, aki egy rendőr-motorcsónakban állt. Amikor a hajlott hátú öregemberben fölismerték a miniszterelnököt, odamentek hozzá.
– A nitrogéntartalmat vizsgáljuk, uram – magyarázta az egyik. – Ide hat órával ezelőtt ellenbaktériumot öntöttünk.
– És hogy megy? – kérdezte a miniszterelnök.
– Jól, uram. Jöjjön és nézze meg.
A rendőrmotorcsónak reflektorának fényében a folyóvíz feketének és mocskosnak látszott. De hirtelen fölbukkant és szétpukkadt egy buborék. Mellette két másik buborék keletkezett.
– És ez így megy végig a folyón, uram. Két és fél órával ezelőtt kezdődött. Ez a fölszabaduló nitrogén, ahogy az új baktérium elpusztítja a régit.
Újabb kocsi érkezett a rakpartra. Osborne, akit a miniszterelnök személyi titkára értesített, elhozta Neilsont. A miniszterelnök mosolyogva, nyugodtan üdvözölte őket.
– Remélem, a kúra nem olyan keserves, mint a betegség – mondta az amerikainak.
Neilson a fejét rázta.
– Nem, uram. Az ellenbaktérium nem éli túl az önmaga által létrehozott körülményeket; Dawnay professzorasszony ezt alaposan ellenőrizte. Az ellenbaktériumnak csak egyetlen ellensége, egyetlen tápláléka van: a Thornessben létrejött baktérium. És ha azt elpusztította, nem jut táplálékhoz, és maga is elpusztul.
– Mint az antibiotikumok, amelyek a baktériumokat elpusztítva maguk is elpusztulnak – magyarázta Osborne.
– Azzal a különbséggel, hogy ezúttal az eredmény még teljesebb lesz…
– Látom, hogy az ellenőrzésük alatt tartják – szakította félbe Neilsont egy újabb mosollyal a miniszterelnök.
Még egy ideig álldogált a parton, és nézte a keletkező és szétpukkanó buborékokat.
– Hála Istennek! Hála Istennek! – suttogta, aztán visszaült a kocsijába.
Neilson Londonba való megérkezése után huszonnégy órával Azaranban is teljesen megváltozott a helyzet. Egymás után érkeztek a különböző országokból a repülőgépek tudósokkal és technikusokkal, akik azért jöttek, hogy segítsék Madeleine Dawnay munkáját meg a szállítást és a kommunikációt. ENSZ-csapatokat helyeztek készenlétbe, de az elnök kívánságára csak akkor kellett átlépniük az azarani határt, ha az Intel támadást kísérel meg. Madeleine Dawnay teljes szabadságot biztosított magának.
De az Intel teljes szervezete csöndben és teljesen összeomlott. A Neilson által Londonba vitt jelentés alapján a különböző nemzeti nyomozóirodák és az Interpol felderítette, megrohanta és lezárta a bécsi, zürichi és hongkongi központi irodákat; és a lista alapján letartóztatottak nevei megdöbbenést keltettek számos hivatalban. A nagyhatalmak megegyezése alapján nem sürgették az elbocsátásokat és letartóztatásokat, de a konzorcium valamennyi kereskedelmi engedélyét bevonták. Volt néhány öngyilkosság és számos lemondás egészségügyi alapon, amiket a káosz elleni harc világraszóló drámájában észre sem vettek, és az ügy szépen elcsitult, csupán üres, megbízólevél és forgalom nélküli kereskedelmi állások és gazdátlan, nem követelt milliók a svájci bankokban maradtak utána. Azaranban az ellenbaktérium-termelő főközpont és az ellenbaktériumot létrehozó kompjúter Madeleine Dawnay, illetve munkatársa, John Fleming kezében voltak. Dawnay és Fleming huszonnégy órán belül világhírű lett.
A túlzott készségesség és az állandó hízelgés, amiben Dawnay asszony és Fleming részesült, visszataszító volt Fleming számára. Nem kívánt részt venni ebben; valójában semmi hasznos tennivalója nem akadt. Kerülte a kíváncsi, lelkes csoportokat, akik az alkalmi étkezdében gyűltek össze. És visszautasította a Balebban hamar divatossá váló partykra szóló meghívásokat.
Röviddel azután, hogy Kaufmannt átadta az Interpolnak, Flemingnek olyan eseményben volt része, amit soha nem tudott elfelejteni. Összeszedte Abu személyes holmiját az íróasztalából, és Lemka falujába hajtott. Örült, hogy az elnök emberei már közölték Abu halálhírét az asszonnyal.
A ház romos udvara nagyon csöndes volt. A mosott ruha lobogott a szélben. A gyermekágy az egyik omladozó fal árnyékában állt. A hevenyészett tűzhelyből rőzsefüst szállt föl. Fleming beszólt és várt, amíg a lépések zajára Lemka megjelent a romos ajtókeretben.
– Azért jöttem; hogy megmondjam… – kezdte Fleming.
– Nekem ne mondja, hogy sajnálja – vágott közbe az asszony, és elfordított arccal a mosott ruhák közé rejtőzött. – És azt se mondja, hogy nem a maguk hibája.
– Nem akartam a férjét belekeverni. Az asszony megfordult dühösen.
– Mindnyájunkat belekevert.
– Szerettem a férjét, hiszen tudja. Nagyon szerettem. Csak azt akartam megkérdezni, hogy nem tehetnék-e valamit – tiltakozott Fleming.
Lemka a könnyeivel küzdött.
– Már eleget tett. Megmentette a világot a saját balfogásától. És most azt hiszi, hogy minden rendben van. Hogy lehet, hogy lehetnek valamennyien ilyen önteltek? Maguk nem hisznek Istenben. Az életet nem érzik az Ő ajándékának. Meg akarják változtatni, mert azt hiszik, különbek Istennél.
– Én megpróbáltam megállítani… – és Fleming elhallgatott.
– Maga megpróbálta, és mi szenvedünk ezért. A lánynak, a maga barátnőjének, igaza volt, amikor azt mondta, hogy maga valamennyiünket pusztulásra ítélt. Miért nem megy vissza hozzá, és miért nem hallgat rá?
– Haldoklik.
– Hát őt is megölte? – Lemka pillantásában több volt a szánalom, mint a gyűlölet. Fleming nem tudott válaszolni. Abu holmijának kis csomagját a gyermekágy lábához tette, és elment.
A telepen aztán betolakodóként, kerülő úton lopakodott a szállására. Elővette a kompjúter adatait és a saját számításait és tanulmányozni kezdte őket.
Amikor Madeleine visszautasította a segítséget, Fleming félretette ezeket a számításokat, mert úgy érezte, egyedül nem boldogul velük. Nem tudott eleget a biokémiáról. Már régen kerülte André betegszobáját, hiszen nem tudott szembenézni a lány haldoklásának tényével, és mostanáig semmi reménye nem volt, hogy az asszonynak lesz ideje, energiája és hajlandósága, hogy segítsen.
Madeleine Dawnay most az irodaépületben lakott, a gyorsan kiépült rádió- és távíróközpontban, utasításokat és tanácsokat osztogatva a világszerte küszködő tudósoknak. Fleming nem tudta, hogy az asszony mikor alszik, vagy pihenhet-e egyáltalán; még csak nem is látta.
Ült hát kis szobájában, és komoran nézte a számításokat. Aztán kibontott egy újabb üveg whiskyt, és megpróbált valamit kisütni. Már éjfél felé járt az idő, amikor kissé bizonytalan léptekkel a laboratórium felé indult.
A kísérletek befejeztével a legnagyobb tenyésztőtartályokat átvitték az irodaépületbe, ahol elfért az a seregnyi asszisztens, akiket most Dawnay asszony dirigált. A laboratórium, ahol minden elkezdődött, most rendbe rakott és élettelen volt. Fleming a kapcsolót kereste. A villany felgyulladt. Az előző nap az áramszolgáltatást már nagyjából helyreállították.
Fleming maga sem tudta, hogy egyetemi éveinek emlékei jöttek elő agyának valami rejtett kamrájából, vagy a jó whisky tette meg a magáét, de a fejében kezdtek rendeződni a szükséges adatok. Lassan és körülményesen, és egy kicsit részegen, megpróbált kémiai szintézist teremteni a számításaiból.
Képzettsége nagyjából lehetővé tette, hogy jó irányban induljon el, de keserűen kellett tapasztalnia, hogy az egyszerű, plebejus, gyakorlati vegyészet meghaladja a képességeit. Hiányzott belőle a türelem és a pontosság; de makacssága és Lemka sajnálkozó tekintetének az emléke arra késztette, hogy folytassa. Nem vette észre, hogy a reggeli napfény túlragyogja az egyetlen villanykörte fényét, és azt sem, hogy az ajtó nyílik.
– Micsoda disznóól! – hangzott föl Madeleine Dawnay hangja. – Nézze csak a laboratóriumomat. Mit képzel, mit csinál itt?
Fleming leszállt a munkapad melletti magas székről, és nyújtózkodott.
– Hello, Madeleine – mondta. – Megpróbáltam szintetizálni Andrénak azt a micsodát. A főláncolatok, azt hiszem, kialakultak. De a mellékláncolatokkal nem boldogulok.
Madeleine szakértő szemmel nézett körül a padlón és az asztalon szétszórt, rendetlen papírokon.
– Nem vagyok meglepve – mondta. – Pompás disznóólat csinált. Jobb lesz, ha rám bízza.
– Azt hittem, nem ér rá. Azt hittem, túlságosan lefoglalja, hogy rendet teremtsen a világban.
Madeleine nem vett tudomást a megjegyzésről, inkább átnézte Fleming számításait.
– Ha valóban valamiféle vegyianyag hiányával állunk szemben – mondta lassan –, és ez az anyag a véréből vagy a belső elválasztású mirigyeiből hiányzik; akkor kell lennie egy vegyi válasznak is. De nem tudjuk, ez-e az.
– Ennek kell lennie – mondta Fleming. Elektronikus főnökünk így mondja.
Az asszony egy darabig töprengett.
– Miért csinálja ezt, John? – kérdezte. – Maga mindig félt Andrétól. Mindig szerette volna eltenni az útból.
– És most azt akarom, hogy éljen!
Az asszony elgondolkozva nézte Fleminget, és az ajka körül mosoly játszott.
– Azért, mert mint tudós kíváncsi az üzenet igazi értelmére? Nem tudja elviselni, hogy Janine Gamboul ezt tudta, és maga nem tudja? Ez az igazi ok, ugye?
– Magának igazán régimódi elképzelései vannak – mosolyodott el Fleming.
– Lehet – mondta az asszony –, lehet. És a fali kampóról levette kezeslábasát. – Menjen reggelizni, John. Aztán jöjjön vissza. Magának is adok majd tennivalót.
Madeleine és Fleming tökéletesen, szinte ösztönösen tudott együtt dolgozni. Gondosan kerültek minden erkölcsi vagy érzelmi vitát. Olyanok voltak, mint a közös cellába kényszerített ellenségek. Semmi másról nem beszéltek, csak a munka nehézségeiről. Tíz napon – és éjszakán – át dolgoztak. A légnyomás javulásáról, a szélerő csökkenéséről szóló, a világ minden tájáról érkező jelentéseket tudomásul vették és elfelejtették.
A balsikertől való félelmében Madeleine nem közölte Fleminggel, hogy még a végső ellenőrzések előtt elkezdte az injekciókat adni Andrénak. A dolog etikai része nem izgatta az asszonyt. André élete már úgyis egy hajszálon függött.
Fleming még mindig kerülte a betegszobát. Bebeszélte magának, hogy addig nem láthatja a lányt, míg nem tud reményt nyújtani neki. Tudta, hogy Madeleine rendszeresen látogatja Andrét, de szándékosan nem érdeklődött.
És Madeleine, aki látta, hogy betege lassan gyógyulni kezd, maga is alig hitt a sikerben. Csak a hosszú és alapos orvosi izomreflex-vizsgálat után merte elhinni, hogy a szinte lehetetlen megtörtént.
Végül André zárta le az ügyet.
– Az állapotom javul – mondta az egyik reggel, az injekcióra várva. – Megmentetted az életemet.
– Te mentetted meg önmagadat – mondta gyöngéden Dawnay. – Te meg John, a kompjúter számításaival.
– És John mit szándékozik tenni, most, hogy életben maradok? – kérdezte André.
– Nem tudom – mondta Madeleine, aki már várta és félte ezt a kérdést. – John lelke kettéhasadt. Az egyik felével folytatná. A másik fele fél. Valamennyien így vagyunk ezzel. De a félelem sem állít meg minket az előrehaladásban.
– És én az előrehaladást jelentem? – kérdezte André.
– Sokkal többet. Itt, a mi barátságos kis Földünkön eddig azt hittük, hogy már csak a távolság is megvéd minket minden külső hatástól. És most látjuk, hogy az értelem, a tiszta, nyers értelem, képes átszelni az űr végtelenjét, és fenyegetni minket.
– Még mindig egy idegen világ fenyegetésének tartasz?
– Nem – mondta Madeleine. – Én nem tartalak annak.
André elmosolyodott.
– Köszönöm. Ugye, hamarosan láthatom Johnt?
– Már elég erős vagy ahhoz, hogy fölkelj – egyezett bele az asszony. – Látnia kell. Igen – folytatta kis szünet után. – Együtt megyünk majd hozzá, ha tudsz már járni.
Az egyik este Fleming a kompjúterépületbe ment. Vele volt Yusel is, akit Fleming hozott be erre a munkára, részint hogy könnyítsen a lelkiismeretén, részint mert szüksége volt olyan segítségre, amit szakképzetlen ember is el tudott végezni. Yusel szép fizetést kapott, így segíthette Lemkát és a gyereket.
Madeleine tehát a kompjúterépületben találta őket, amikor az arab bocsánatot kért és távozott, és az asszony kettesben maradt Fleminggel.
– John – mondta. – Itt van André. – Hol?
– Odakint – mondta az asszony, és Fleming csodálkozását látva, elmosolyodott. – Egészséges. Sikerült a dolog. Most már nem lesz semmi baja.
Madeleine először azt hitte, hogy Fleming semmit sem fog mondani. Aztán a férfi mégis megszólalt, megbántott hangon.
– Miért nem szólt nekem?
– Nem voltam biztos a sikerben. A férfi csodálkozva nézett rá.
– Szóval meggyógyította, és most az az első dolga, hogy idehozza, vissza a géphez! Mindez olyan egyszerű, olyan előre megfontolt, egyszerűen nevetséges, hogy mennyire kihasználnak minket. – És összeráncolt homlokkal fordult el. – Hát hogy folytathatnánk vele a munkát, amikor itt a gép!
– Ez a maga dolga – mondta Madeleine. – Nem tudok segíteni magának. Az én munkámnak itt vége. Holnap hazautazom.
– Ezt nem teheti! – kiáltott föl Fleming.
– Maga akarta, hogy életben maradjon – figyelmeztette az asszony, de Fleming úgy nézett rá, mint aki kísértetet lát.
– Nem hagyhat így itt – tiltakozott a férfi. – Andréval és a géppel.
Madeleine még sohasem látta Fleminget segítségért könyörögni.
– Nézze, John – mondta kedvesen. – Maga nem gyerek, aki a mamája szoknyája mögé bújik. Állítólag maga tudós. André nem használta föl a céljaihoz magát, sem engem. Mi bolygattuk föl a világot. És André mentette meg – és az ajtóhoz ment, a kint várakozó lányhoz. – Indulás előtt még találkozunk.
André odasietett Fleminghez, és úgy állt meg előtte, boldog mosollyal, mint egy iskolás kislány. Még mindig sápadt és sovány volt, a szeme hatalmasnak látszott kiálló arccsontjai fölött, de nem látszott betegnek. Élénk, vibráló, kifinomult szépsége akarata ellenére is hatott Flemingre.
– Alig hiszem, hogy így látlak – mondta.
– Nem örülsz?
– Persze hogy örülök…
– Félsz tőlem?
– Amíg bábu vagy, amíg kötélen rángatnak. André elpirult és hátrasimította a haját.
– És te nem az vagy? Még mindig egyedülálló, isteni teremtménynek tartod magadat? Háromezer millió él belőled ezen a földön. Ők, vagyis mi, valamennyien bábuk vagyunk, akiket kötélen rángatnak.
– Hát akkor táncoljunk – mondta Fleming, és mozdulatlanul állt.
– Megteszek mindent, amit csak kívánsz – mondta a lány. – De egy biztos. Nem járhatunk külön utakon.
Fleming megsimogatta.
– Akkor menjünk innen – mondta. Megfordult és fölnézett a kompjúter hatalmas, szürke tömegére. – Ha már elpusztítottuk ezt. Most tökéletes munkát fogunk végezni. Aztán majd keresünk valami nyugodt helyet, mint az a sziget, ahol az a hogy is hívják, Preen él.
– Jól van – mondta André. – Úgy lesz, ahogy akarod. Mondtam már. De jól meggondoltad? Azt hiszed, hogy valóban békességben élhetünk? Számunkra ez az egyetlen biztonságos hely. Ha elfogadjuk ezt a tényt és a hely védelmét, akkor elfogadjuk a Tervet is.
– A Terv! Micsoda átkozott szó. És mi a Terv?
– Amit akarsz. Az fog történni itt és mindenütt a világon.
– Úgy érzem, nem születtem diktátornak.
– Csak az lehet igazán jó diktátor, aki nem született annak – mondta a lány. – Az olyan ember, aki tudja.
– Mit?
André belekarolt a férfiba, és vezetni kezdte a kompjúter megfigyelője felé.
– Megmutatom neked, amit Gamboul kisasszonynak mutattam – mondta. – Állj ide mellém.
Fleming engedelmeskedett, és egymás után nyomta meg a kapcsolókat, ahogy André utasította. A lány izgatottan és várakozóan ült le, kezét a férfi kezén nyugtatta.
A kompjúter zümmögni kezdett. A relék működésbe léptek, a képernyő kivilágosodott. Mint amikor a vetítőt élesre állítják, úgy alakultak ki összezsugorodva, perspektívát nyerve a képek.
– Olyan, mint a Hold – suttogta Fleming. – Halott hegyek, poros völgyek.
– Ez nem a Hold – suttogta André, egyre a képernyőt bámulva. – Nem a Hold. Ez az a bolygó, ahonnan az üzenet érkezett.
– Úgy érted, megmutatják magukat nekünk? – bámulta Fleming a bizarr árnyakat és alakokat. – A fény teljesen kísérteties.
– A fényforrás miatt – magyarázta André. – Az ő napjuk fénye kék.
André feszülten figyelte a képernyőt, ahol a kép változni kezdett. A kép egyre sebesebben mozgott vízszintes irányban, míg végül vakító fény töltötte el a képernyőt. A mozgás lassult, aztán megállt. A most látott képben volt valami iszonyatos nyugalom, az időtlenség abszolút merevsége.
A háttérben végtelen síkság olvadt a sötét égboltba. Az előtérben hatalmas, hosszúkás valamik látszottak rendszertelen összevisszaságban, félig a lágy felszínbe süppedve.
Fleming hátán végigfutott a hideg.
– Istenem! – suttogta. – Mik ezek?
– Ők azok – mondta André. – Akik az üzenetet küldték. Azok, akiknek állítólag a fajtájához tartozom.
– De hiszen élettelenek – mondta Fleming, aztán helyesbített: – vagyis mozgásképtelenek.
A lány bólintott, és egyre a képernyőt nézte.
– Persze – mondta. – Az igazán nagy agyak nem tudnak mozogni, ahogy ez a kompjúter sem tud. De nincs is rá szükség.
– A felületük tömörnek látszik. Hogyan látnak?
– Szemre nincs szükség. A kék fény, mint tudod, elpusztítaná a szöveteket és idegsejteket. Másképp látnak, ahogy a többi érzékszerveik is mások, mint amikkel az emberek – itt habozott egy kicsit –, a hozzánk hasonló emberek rendelkeznek.
A kép szétesett. Egyes részletek betöltötték a képernyőt. Aztán a képernyő elsötétült.
– Ez minden? – kérdezte Fleming, és úgy érezte, mintha megfosztották volna valamitől.
André felé fordította az arcát. Az arca fénylett az izzadságtól, a szeme hatalmas, a pupillája tág volt.
– Igen – mosolygott. – Ez minden. Ők azok. Azt akarták, hogy lássuk a bolygójukat. Úgy hitték, ennyi elég lesz. Mint figyelmeztetés. Vagy hogy megmutassák, mit hozhat az idő, és hogyan lehet életben maradni. Hogy hogyan tehetnénk meg mi is ugyanezt.
Fleming a sötét képernyőre pillantott. Ő még mindig maga előtt látta tisztán azokat a szánalomraméltó, mozdulatlanságra kárhoztatott alakokat.
– Nem – mondta.
– Annyival rosszabb ez, mint az emberi faj? – kérdezte a lány. – Mint az emberi faj, amely állati ösztönök alapján él, szaporodik, dolgozik és küzd? Hiszen az ember nem több, mint olyan állat, aki küzd a létéért, a teste életben maradásáért. És amikor a föld túlságosan zsúfolttá válik, kitör a katasztrófa, és a ciklus újrakezdődik, de az agy semmit sem fejlődik.
– Igazán?
– Valójában nem. Nem elég gyorsan. Mire a Föld alkalmatlanná válik az emberi életre, az ember még mindig küszködő kis állat lesz, amely kihal.
– Hacsak meg nem változunk?
A lány bólintott.
– Az a távoli agy irányítani tudna minket, és mi irányíthatnánk másokat. Amíg csak a kezünkben van a hatalom, amit az a távoli agy ad nekünk.
– És rákényszerítenénk az ő akaratát a világra?
– Csak megmutatnánk egy lehetséges utat – mondta André.
– Évmilliókba telik, amíg a Föld…
– Nincs hozzá jogunk – mondta Fleming.
– Hogy felhasználjuk, amit a jövőről tudunk? Hosszasan vitatkoztak, végül a lány azt mondta:
– Jól van, szóval teljesen tiszta a fejed? Mindezt el akarod pusztítani? – és közömbösen a gépre mutatott.
– Igen – mondta határozottan Fleming. – Ezt akarom.
A lány fölállt és az adattároló fülkébe ment. Az egyik hátsó fiókból egy kis filmtekercset hozott ki, és odanyújtotta Flemingnek.
– Mi ez? – kérdezte a férfi, és nem nyúlt a filmhez.
– Negatív bemeneti jel. Törli a gép egész memóriáját. A gép nem állíthatja meg. Tápláld be ezt a filmet, és néhány percen belül csak egy rakás fém és üveg lesz az egész.
Fleming követte Andrét a programozó pulthoz, és nézte, ahogy a filmet ráteszi a tekercsre és rögzíti. Szeme az ellenőrző pult piros gombját kereste. Már fölemelte a kezét, hogy megnyomja, amikor André gyöngéden, de határozottan megfogta a kezét.
– Szeretném, ha nem te nyomnád meg a gombot – mondta.
– Én tudom, hogy hibát akarsz elkövetni. Hát jobb, ha nem te csinálod.
Fleming leeresztette a kezét, és ellépett a pulttól. André a kezelőpult fölé hajolt, és valamit írni kezdett a pulthoz rögzített jegyzetfüzetbe.
– Hagyunk egy üzenetet – magyarázta. – De ki legyen a címzett?
– Yusel – vigyorgott boldogan Fleming.
– Igen – egyezett bele André. – Yusel. Ő teljesen ártatlanul megindítja majd a betápláló motorját, ha meglátja ezt az üzenetet – és nagybetűkkel ráírta a cédulára Yusel nevét,
– És most vigyél innen el – suttogta –, ha valóban ezt akarod.
Fleming nem mozdult, míg a lány oda nem ment hozzá. Akkor egy picit lehajolt és szájon csókolta.
Forró ajkát az ajkán érezve, hirtelen megértette, hogy André – ember. Hirtelen elmúlt az előző hónapok minden feszültsége és félelme, csak azt érezte, hogy végre egyedül van azzal a nővel, akire vágyott.
Gyöngéden elhúzta a száját, és eltolta magától a lányt kartávolságnyira, és rámosolygott. És amikor André visszamosolygott rá, a kompjúter fülkéinek szürke paneljei elmosódott, jelentéktelen árnyakká váltak. Fleming hangosan fölnevetett, és megfogta a kezét.
– Menjünk. Beülünk Kaufmann kocsijába. Szeretnék mutatni neked valamit.
André szó nélkül követte. Odakint sötét és hűvös volt. Csak enyhe, sivatagi szellő fújt. A telihold békés, sápadt derűjét nem takarta felhő.
A kocsiban André odabújt Fleminghez. A férfi azon az úton haladt, amihez annyi emlék fűzte. A hegyekhez közeledve elkanyarodott, mert nem akarta fölverni Lemka falujának alvó népét. Egy nagy szikla mellett állt meg.
Kéz a kézben kapaszkodtak föl a templom romjainak fehér foltjához vezető ösvényen. A levegő egyre hűvösebb lett. Mindketten lihegtek az erőlködéstől, kezükben, arcukban lüktetett a vér.
Fleming némán megállt, mikor a romos oszlopcsarnokba vezető lépcsőhöz értek. Keményen fogta André kezét, és a lány is megállt.
– Miért jöttünk ide? – kérdezte.
– Lélegezni – mondta Fleming, és fejét hátravetve, teli tüdőből szívta a levegőt.
André is fölnézett a hegyhát fölött sötétlő égboltra, ahol a Hold fénye elhalványult. A Sarkcsillag úgy ragyogott ott, mint egy fényes lámpa. És a közelében egy másik csillag pislákolt.
– Béta Cassiopeia, az a neve – mondta Fleming érezve, hogy annyira egyformán gondolkodnak, hogy a lány sem nézhetett mást. – De szebb neve is van: az Ülő Hölgy. Látod az alakját?
André nevetett.
– Nem látom – és még egyre fölfelé nézett. – De most már tudom, hogy miért hoztál ide. Az a halvány ragyogás a Sarkcsillag és az Ülő Hölgy között.
– Igen – ölelte át védelmezőén Fleming.
– Androméda – suttogta a lány –, a névrokonom.
– Az a hely, ahol azok a lények élnek, mozdulatlanul, vakon; csak agyuk van. – Fleming szándékosan elfordította a tekintetét a csillagokról. – Nincs értelme. Gondolj csak a gépre, amit Thornessben építtettek velünk. Emlékszel, mit tett veled? A kezed?
André bólintott.
– Emlékszem. De ha nagyon józan és nagyon bölcs lett volna, akkor is tiltakoztál volna ellene? – Fleming a fejét rázta. – Akkor valóban a hatalmába kerített volna. Téged is és mindenki mást. Ahogy Janine Gamboult.
– Valószínűleg.
– Akkor most mitől félsz? Azért tették a gépet vaddá és kegyetlenné, hogy magad vedd a kezedbe az irányítást. Ezért változtattuk meg a döntési áramköröket az azarani modellnél. És ez is szándékos volt. Ez mind előre látható volt.
– A nitrogénbaktérium is?
– Hát persze. Arra azért volt szükség, hogy a döntési mechanizmust feltétlenül megváltoztassuk. Hogy ne a gép döntsön.
Fleminget a magyarázat már majdnem meggyőzte.
– De miért kockáztattak annyit? Majdnem belepusztultunk.
– Számítási hiba volt.
– Ne áltasd magad – vigyorgott Fleming. – Az a gép soha egyetlen hibát sem követett el.
– Ők csak egyszer tévedtek: nem számoltak egy olyan emberrel, amilyen te vagy. Nem gondolták, hogy az első kompjútert el fogják pusztítani, csak változtatásokra számítottak. Ha nem tetted volna azt, amit azon az éjszakán tettél Skóciában, a tengerben levő baktériummal sokkal hamarabb le lehetett volna számolni.
– Nincs bizonyítékod – tiltakozott Fleming.
– Tudom – mondta lágyan André. – Tudom, hogy elpusztítottad a menekülés egyetlen eszközét. Legalábbis ez történt volna, ha Bridger barátod el nem adja a tervrajzot az Intelnek.
Fleming elmosolyodott.
– A jó öreg Dennis. A Westminster Apátságban kéne eltemetni, nem igaz? – mondta, és átölelte Andrét. – És te, neked mi volt a célod? Hogy létrehozd a gépet újra itt, és abszolút hatalmat szerezz vele?
– Nem. Az volt a feladatom, hogy találjak valakit, aki tudja, hogyan kell használni. – Fleming kabátjának a gombjával játszott. – Nem akarsz hinni nekem. És mégis arra számítasz, hogy bekövetkezhet az áttörés az ismeretek új területére.
Hirtelen ellépett tőle.
– Ez az az áttörés, John. És most a te kezedben van.
– És te? – kérdezte Fleming mozdulatlanul.
– Én is a te kezedben vagyok.
– De mi vagy te?
A lány visszament a férfihoz.
– Hús és vér – mondta boldogan. – Dawnay asszony kotyvaléka.
Fleming a két keze közé fogta az arcát, és úgy fordította, hogy a Hold sápadó fénye bevilágítsa.
– Ez az életem legnagyobb csodája – mondta. Megfordultak és kéz a kézben lesétáltak a hegyről.
– Emlékszem arra az éjszakára, amikor először fogtuk az üzenetet – mondta elgondolkodva Fleming. – Egy új reneszánszról kezdtem fecsegni. Kicsit piás voltam. Bridger nem volt olyan lelkes, mint én. Azt mondta: "Ha az összes korlátok ledőlnek, akkor is kell valami, amibe kapaszkodjunk."
Átkarolta a lány derekát, és magához húzta.
– Ideje megszoknom, hogy beléd kapaszkodjak, igaz?
André rámosolygott, de még nem volt elégedett.
– És az üzenet? – kérdezte.
A hegy lábához értek, és Fleming ismét sietni kezdett. Kézen fogva húzta a lányt maga után, ahogy hosszú léptekkel sietett a kocsihoz.
– Most hová megyünk? – kérdezte André. Fleming visszanézett rá és hangosan fölnevetett.
– Megmentjük a gépet! – kiáltotta olyan hangosan, hogy a hegyoldalak is visszhangozták a hangját. – Még éppen odaérünk, mielőtt Yusel munkához látna. Az új reneszánsz körülbelül egy óra múlva a kezdetét veszi, ha sietünk.
Andrét beültette a kocsiba, és átment a másik oldalra. Egy pillanatra még megállt, és fölnézett a csalóka hajnali fényben halványuló égboltra. A csillagok kezdtek kihunyni. Az Ülő Hölgy és a Sarkcsillag között, a végtelen űr távolában, nagyon halványan látszott a nagy Androméda galaktika ködös fénye.
Ha fájdalmat és szomorúságot szenvedsz az ex-jével végzett munkájáért. ha kétségbeesetten nyeri vissza. És ha valóban készen állsz arra, hogy nővé válj, nem lesz képes ellenállni ... Tehát ez lehet a legfontosabb levél, amit elolvastok. Ezért van.
Visszaszerezheti vissza a férfit. 7 nap múlva megteheti. És ez a rendszer működik, nem számít, milyen bonyolult a helyzeted. Még mindig szereted az ex-t. De azt mondja: "Nem te vagy, én vagyok", tudom, hogy a dolgok nem könnyűek. Nem érted a viselkedésedet, vagy a dolgokat, amiket most mond. Ön nagyon zavaros és megoldásra van szüksége.
Nézd, nézzünk szembe. A barátaidtól kapott tanácsok közül egyik sem működik, ugye?
És tudod, hogy nem olyan egyszerű "legyőzni a véget", ahogyan azt mindenki mondja.
A KÖZVETLEN FENY EGYSZERŰEN TÖBB HOGYAN Tartsa be a helyet, mert most van egy forradalmi rendszer, amely segítségével meggyőződhet róla, hogy az ex szeretne újra veled maradni ... Bár szörnyű véget ért .
Képzelje el, hogy olyan kellemes feltételeket teremthet, amiket az ember bármit megtesz - még térdre is, és megkérni neki, hogy vegye feleségül -, hogy mindig az ő oldalán maradjon. Dr. Sharaja a varázspálca itt van, hogy segítsen és segítsen visszaszerezni az ex-t az életedben ... felveheti a kapcsolatot Dr. sharajasid@gmail.com .. + (234) 9066-376197
(1) Ha az ex-t akarod.
(2) ha mindig rossz álmod.
(3) Az irodában szeretne támogatni.
(4) Azt akarja, hogy a nők / férfiak fussanak utánad.
(5) Ha gyermekeket szeretne.
(6) Szeretne gazdagodni.
(7) Szeretne összekötni férjét / feleségét
örökké a tiéd.
(8) Ha pénzügyi segítségre van szüksége.
(9) Gyógynövény ellátás
(10) lottó nyertes
Üdvözöljük az Oakland Capitals-ban, pénzügyi segítséget nyújtunk a kemény munkatársaknak, hogy 3 százalékos kamatlábon biztosítsák az egyes intézmények számára gyors pénzeszközöket. Rugalmas hitelkeretünk van, milliós megbízhatósággal, Kérje percben. Szolgáltatásaink; Gyors alkalmazás, azonnali döntés, gyors finanszírozás, dedikált támogatás.
Kapcsolatfelvételi iroda: oakland.formal@hotmail.com
Helló, Mary Michael vagyok, azért jöttem, hogy ezt a jó hírt az egész világra terjesszem arról, hogyan visszakaptam a férjem szerelmét. Amikor múlt hónapban a szerelmem egy másik lányra hagyott, de amikor találkoztam egy baráttal, aki bemutatta Drigginovia-nak a nagy hírvivőt, azt mondtam DrIgbinovia kérdésére, hogy hogyan hagyott a férjem, és hogyan kell dolgozni egy nagyon nagy cég. Csak azt mondta nekem, hogy a megfelelő helyre jöttem, hogy a szívem vágyát minden mellékhatás nélkül elhozzam. Azt mondta nekem, mit tegyen Miután befejeződött Az elkövetkező két napban a szerelmem felhívott a telefonra, és sajnálom, hogy élni fogok, és a következő héten, miután a szerelmem felhívott, hogy bocsánatot kérjek, hívták egy interjúban a kívánt cégnél, és felügyelőként kellett dolgoznom. Annyira boldog vagyok és túlterhelt az a tény, hogy ezt az egész világnak meg kell mondanom arról, hogy Drigbin segít nekem, hogy megadja a szívemnek a vágyat. A Drigbinovia mindenféle varázslat és jó mágia szakembere. Ha bármilyen kérdése van, forduljon a Drigbinovia-hoz a következő e-mail címen: doctorigbinovia93@gmail.com
Köszönöm később.
Sürgős kölcsönt keres, hogy megoldja pénzügyi problémáját egy megfizethető 2% -os kamatlábon, akkor kérjük, forduljon Kvithyll Frankhez a megfizethető hitelekért. Email: kvithyllfinance@gmail.com
Whatsapp: +17816567138
E-mail: kvithyllfinance@gmail.com
Vállalkozásfinanszírozást, személyi pénzügyeket, ingatlanhiteleket, autóhiteleket, hallgatói készpénzt, adósságkonszolidációs alapokat, fedezetlen pénzeszközöket, kockázati tőkét stb. Keresel.
Whataspp: +917204719376
Email: creditmidland@gmail.com
Ahmed Mohamed
Vállalkozásfinanszírozást, személyi pénzügyeket, ingatlanhiteleket, autóhiteleket, hallgatói készpénzt, adósságkonszolidációs alapokat, fedezetlen pénzeszközöket, kockázati tőkét stb. Keresel.
Whataspp: +917204719376
Email: creditmidland@gmail.com
Ahmed Mohamed
Vállalkozásfinanszírozást, személyi pénzügyeket, ingatlanhiteleket, autóhiteleket, hallgatói készpénzt, adósságkonszolidációs alapokat, fedezetlen pénzeszközöket, kockázati tőkét stb. Keresel.
Whataspp: +917204719376
Email: creditmidland@gmail.com
Ahmed Mohamed
Vállalkozásfinanszírozást, személyi pénzügyeket, ingatlanhiteleket, autóhiteleket, hallgatói készpénzt, adósságkonszolidációs alapokat, fedezetlen pénzeszközöket, kockázati tőkét stb. Keresel.
Whataspp: +917204719376
Email: creditmidland@gmail.com
Ahmed Mohamed
Sérültem és megtörtént, amikor hét hónapja a házasságomban nagy probléma merült fel, köztem és a férjem között. olyan szörnyű, hogy a házasság felbontására bírósághoz fordult. Azt mondta, soha többé nem akart velem maradni, és már nem szeretett. Tehát kiszállt a házból, és komoly fájdalmakon ment át engem és a gyerekeimet. Megpróbáltam minden lehetőséget, hogy sok könyörgés után visszahozzam, de minden haszontalan volt, és megerősítette, hogy döntését meghozta, és soha nem akart újra látni. Tehát egy este, amikor visszatértem a munkából, találkoztam egy régi barátommal, aki megkérdezte a férjemről. Tehát mindent elmagyaráztam neki, így azt mondta nekem, hogy a férjem egyetlen módja, hogy meglátogassam a DrIgbinovia nevű helyesírást, mert ő is neki dolgozott. Tehát soha nem hittem a helyesírásban, de nem volt más választásom, mint követni a tanácsát. Aztán adta meg az e-mail címet, amit a docigbinovia93@gmail.com a meglátogatott helyesírásról. Így másnap reggel küldtem egy e-mailt a címére, amit adott nekem, és a helyesírási követelmények biztosítják, hogy visszaszállom a férjem a két napot. Micsoda fantasztikus kijelentés! Soha nem gondoltam, hogy beszélt velem, és elmondott mindent, amit tennem kell. Aztán másnap reggel, így meglepő módon, a férjem, aki nem hívott meg az elmúlt 7 hónapban, felhívott, hogy közölje, hogy jön vissza. Milyen csodálatos!! Tehát így jött vissza ugyanazon a napon, sok szeretettel és örömmel, és bocsánatot kért a tévedésért és a fájdalomért, amit ő és gyermekeink okoztak. Ettől a naptól kezdve a kapcsolataink erősebbek voltak, mint korábban, a DrIgbinovia segítségével Szóval ott konzultálok veled, ha bármilyen problémája van vele kapcsolatban, 100% -os garanciát adok neked, hogy segíteni fog neked, hívja, vagy add hozzá a Whats-app-hez: +2348144480786 nagyon nagy köszönet Drigbinovia ..!
Paul Smith vagyok, szeretni fogom tenni a bizonyságomat minden fórumon élő embertől, mert soha nem gondoltam, hogy engem visszatér az én férjem. A lány, akit feleségül akartam hagyni, 4 héttel az esküvőnk során egy másik férfinak, amikor felhívtam, hogy soha nem válaszolt a hívásaimra, és a Facebookon is töröl. Amikor elmentem a munkahelyére, már mondtam a menedzserének és az irodájában lévő mindenkinek, hogy soha többé nem akar látni. Ennek eredményeként a depresszió és a szomorúság miatt elvesztettem munkámat, fel-le fordítottam az életem, és minden a legrosszabbra változott. Megpróbáltam mindent, amit nem tudtam visszavonni az iránti szeretet miatt, de mindenki csak addig dolgozott, amíg ázsiai utazásom során találkoztam egy férfival üzleti lehetőségekre, neve Pellar professzor, akit néhány évig ápoltam. hát. Kedves fickónak tűnt, ezért kinyitottam és elmondtam neki a problémámat, és mindent, amit áttettem, amikor megpróbáltam visszanyerni életem szerelmét és azt, hogy elveszítettem a munkám. azt mondta, hogy segít nekem, és bár lehetetlennek tűnt, hogy egy kicsit hittel tegyek, mindezt a lelkemben lévő kétségbeesésnek köszönhetően. Megesküdött, hogy segít nekem, és meggyőzött arról, hogy elmondta az enyém okát. A barátnőm néhány rejtett titkot hagyott nekem az életemben. Meglepett, amikor hallottam tőle. Azt mondta, hogy egy varázslatot dob nekem, és az eredményt a következő napokban meglátom. Másnap visszamentem az USA-ba, felhívtam, amikor hazaértem, és azt mondta, hogy megvásárolta az összes varázslathoz szükséges anyagot, és elfoglalta az öntést, azt mondta, hogy a következő 2 napban pozitív eredményeket fogok látni. Mint egy csütörtök délutáni óramű, a férjem pontosan 12:35-kor hívott fel, bocsánatot kérve mindenért, amit tett, azt mondta, hogy soha nem tudta, mit tett, és hirtelen viselkedése nem volt szándékos, és megígérte, hogy nem fogja újra megtenni, ha csak elfogadom a háta. Megígérem, hogy ez olyan volt, mint egy álom, hogy hallja tőle. Amikor befejeztük a hívást, felhívtam a férfit és mondtam neki, hogy a feleségem felhívta, de azt mondta, hogy még nem láttam semmit,
Azt mondta, hogy 2 nap múlva visszakapcsolom a munkámat, és azon a szombaton, amikor nagyon várták, felhívtak az irodámba, hogy hétfõn azt akarják, hogy mutassam újra munkát, és kompenzálni fogják az elpazarolt idõt. otthon semmit sem töltött. Az életem visszatért a formájába, visszakaptam a munkámat, és visszaszereztem a feleségemet, aki egyébként boldogan feleségül veszem ezt a napot a gyerekekkel. Számomra ez az ember igazán hatalmas, ha csak több ember lenne, ő lenne a világon, valóban jobb hely lenne. Segített egy barátaimnak is számos olyan személyes problémájuk megoldásában, amelyek boldoggá és boldoggá tették őket az élettel. Ezt tegye közzé a fórumon, bárki iránt érdeklődik, ha segítségre van szüksége az emberhez. Küldhet neki üzenetet e-mailben drpellar@gmail.com
Nem tudom megadni a számát, mert azt mondta, hogy annyit zavar, hogy nem akar, hogy zavarja, de azt állítja, hogy e-mailje biztosan elérhető volt vele, és minden e-mailt válaszol, amint csak tud. Remélem, hogy segít téged …… Bizalommal és sok szerencsét! lépjen kapcsolatba Pellar professzorral e-mailben; drpellar@gmail.com
Paul Smith vagyok, szeretni fogom tenni a bizonyságomat minden fórumon élő embertől, mert soha nem gondoltam, hogy engem visszatér az én férjem. A lány, akit feleségül akartam hagyni, 4 héttel az esküvőnk során egy másik férfinak, amikor felhívtam, hogy soha nem válaszolt a hívásaimra, és a Facebookon is töröl. Amikor elmentem a munkahelyére, már mondtam a menedzserének és az irodájában lévő mindenkinek, hogy soha többé nem akar látni. Ennek eredményeként a depresszió és a szomorúság miatt elvesztettem munkámat, fel-le fordítottam az életem, és minden a legrosszabbra változott. Megpróbáltam mindent, amit nem tudtam visszavonni az iránti szeretet miatt, de mindenki csak addig dolgozott, amíg ázsiai utazásom során találkoztam egy férfival üzleti lehetőségekre, neve Pellar professzor, akit néhány évig ápoltam. hát. Kedves fickónak tűnt, ezért kinyitottam és elmondtam neki a problémámat, és mindent, amit áttettem, amikor megpróbáltam visszanyerni életem szerelmét és azt, hogy elveszítettem a munkám. azt mondta, hogy segít nekem, és bár lehetetlennek tűnt, hogy egy kicsit hittel tegyek, mindezt a lelkemben lévő kétségbeesésnek köszönhetően. Megesküdött, hogy segít nekem, és meggyőzött arról, hogy elmondta az enyém okát. A barátnőm néhány rejtett titkot hagyott nekem az életemben. Meglepett, amikor hallottam tőle. Azt mondta, hogy egy varázslatot dob nekem, és az eredményt a következő napokban meglátom. Másnap visszamentem az USA-ba, felhívtam, amikor hazaértem, és azt mondta, hogy megvásárolta az összes varázslathoz szükséges anyagot, és elfoglalta az öntést, azt mondta, hogy a következő 2 napban pozitív eredményeket fogok látni. Mint egy csütörtök délutáni óramű, a férjem pontosan 12:35-kor hívott fel, bocsánatot kérve mindenért, amit tett, azt mondta, hogy soha nem tudta, mit tett, és hirtelen viselkedése nem volt szándékos, és megígérte, hogy nem fogja újra megtenni, ha csak elfogadom a háta. Megígérem, hogy ez olyan volt, mint egy álom, hogy hallja tőle. Amikor befejeztük a hívást, felhívtam a férfit és mondtam neki, hogy a feleségem felhívta, de azt mondta, hogy még nem láttam semmit,
Azt mondta, hogy 2 nap múlva visszakapcsolom a munkámat, és azon a szombaton, amikor nagyon várták, felhívtak az irodámba, hogy hétfõn azt akarják, hogy mutassam újra munkát, és kompenzálni fogják az elpazarolt idõt. otthon semmit sem töltött. Az életem visszatért a formájába, visszakaptam a munkámat, és visszaszereztem a feleségemet, aki egyébként boldogan feleségül veszem ezt a napot a gyerekekkel. Számomra ez az ember igazán hatalmas, ha csak több ember lenne, ő lenne a világon, valóban jobb hely lenne. Segített egy barátaimnak is számos olyan személyes problémájuk megoldásában, amelyek boldoggá és boldoggá tették őket az élettel. Ezt tegye közzé a fórumon, bárki iránt érdeklődik, ha segítségre van szüksége az emberhez. Küldhet neki üzenetet e-mailben drpellar@gmail.com
Nem tudom megadni a számát, mert azt mondta, hogy annyit zavar, hogy nem akar, hogy zavarja, de azt állítja, hogy e-mailje biztosan elérhető volt vele, és minden e-mailt válaszol, amint csak tud. Remélem, hogy segít téged …… Bizalommal és sok szerencsét! lépjen kapcsolatba Pellar professzorral e-mailben; drpellar@gmail.com
Dr.Ibinoba yra tiesiog a legjobb betűk és vezérek. Mano vardas Maggi Phelan. Iš pagarbos tau ir tavo kerams turiu visiems apie šį liudijimą. Buvau kituose burtų ratuose, nemačiau semmilyen rezultato. Tiesiog norėjau, kad atėjau pas jus anksčiau, gavau iš jūsų mindent, kas a legjobb. A korábbi férfi utazott régebben, és mindenhol mászkáltam a többi sürgősségi segítségért, de semmilyen eredményt nem kapott, és nem volt más, mint Dr.Ibinoba. Po to, kai buvo atliktas Meilės burtas, pagaliau per 48 óra sulaukiau jo skambučių, kaip patikino dr.Ibinoba. Jo burtai padarė stebuklus ir mano vyras grįžo kupinas meilės. Tai stebuklas! Jis staiga grįžo su gėlėmis, sakydamas, kad turėčiau jam atleisti. Buvau tikrai sutrikusi ir šokiruota, kai mano vyras atsiklaupė maldaudamas atleisti ir priimti jį atgal. Man tikrai trūksta žodžių ir džiaugiuosi, tu esi Dievas, atsiųstas man ir visai mano šeimai. Dabar aš vėl esu džiaugsminga moteris. Labai ačiū Dr.Ibinoba. Látogasson el, azaz valódi burtininko, csak Dr.Ibinoba a WhatsApp-on: +2348085240869, El. postas: dromionoba12@gmail.com
Erő, hogy visszahozzuk az elveszett szerelmet, vagy vonzunk valakit, akit szeretünk. A szerelmi varázslatok végrehajtása az egyik legrégebbi mágikus tevékenység, amelyet az emberek végeznek. A Love Magic célja a boldogság visszahozása, tehát ez az élet része. Mindig vannak belső okai annak, hogy egy pár miért van (és miért nincs) harmóniában. Néha megtörténhet, hogy a partnerek közötti szerelem ellenére hiányzik a harmónia, és a kapcsolat véget ér. Dr. Ibinoba A szerelmi varázslat tökéletes alkalom ennek orvoslására. Problémáid vannak a szerelmi életeddel? Harcok? Diszharmónia? Gondolkozol a kapcsolatod befejezésén? Ezeket a problémákat gyakran meg lehet oldani. Ha sok próbálkozás ellenére sem tud összejönni álmai partnerével, a nevem Juliette.. Nagyon izgatott vagyok, hogy visszakaphatom volt szeretőmet ennek a nagyszerű Dr. Ibinobának a segítségével. Ez a nagyszerű ember mentette meg a megromlott házasságomat, és ő is sok embernek segített. A férjem úgy szakított velem, hogy elvált, hogy egy másik lányt vegyen feleségül. 5 év megromlott házasság után még mindig azt kapom, ami az enyém. Dr. Ibinoba segítségével, és most örömmel megosztom veled, hogy van valaki, aki megmenti a házasságodat, és visszahozza felbomlott otthonodat, volt kapcsolatodat és házasságodat, ha bármilyen kapcsolati házasságod vagy egészségügyi problémád van, akihez fordulhatsz. ennek a férfinak a WhatsApp számán: +2348085240869, E-mail: dromionoba12@gmail.com
Megjegyzés küldése