2006. december 2., szombat

Los Angeles banditái (18th Street Gang)

Sikeres multikulturalizmus: 18th Street Gang

Kérjük, óvatosan tébláboljon Los Angeles utcáin, nem csak gazdagok és szépek lakják az angyalok városát..
Háttérinformáció a bandaháborúkhoz.


Az 1960-ban alakult utcai banda az 1960-as években alakult, de sokáig kicsi és jelentéktelen maradt, míg nem szakított a főként mexikóiakból álló latin bandák hagyományával, amely etnocentrikus szűkkeblűséggel elzárkozott a nem latin származású bűnözők befogadásától. A 18-asok forradalmi gesztusa meghozta a várt eredményt, a főként friss latin-amerikai bevándorlók és feketékből verbuválodott banda mára Los Angeles legnagyobb és legbefolyásosabb bűnszövetkezetévé nőtte ki magát, 20 ezres tagságával egy nagyságrenddel lekörözve az olyan régi útonállókat, mint a Bloods vagy a Crisps (fordítsuk a nevüket ropogós bankjegynek?). A személyzeti politikában megnyilvánuló multikulturalizmus és a tolerancia meghozta gyümölcsét, mára Kalifornián kívül is befolyást szereztek, nemcsak az Államokban, hanem Dél-Amerikában is. San Salvadorban például már évi egymilliárdba kerül a bandák elleni küzdelem, ahova az Államokból kiutasított salvadoriak terjesztették el az addig ismeretlen, amerikai stílusú szervezett bűnözést. A salvadori 18-asok és a többi helyi banda közötti háborúba már a katolikus egyház is beszállt, egyelőre békítő jelleggel.

A banda amúgy nem meglepően a szokásossal: banditizmussal foglalkozik. Drog, szex, zsarolás, gyilkosság, ésatöbbi. Ahol a többi parazita szervezethez hasonlóan megjelennek, érezhetően romlik az emberek életminősége, csökkennek az ingatlanárak. Ők vezették be a bérelhető utcasarok üzleti modeljét, ami a közvetlen drogforgalmazással járó kockázatot mérsékli. A modell lényege: az utcán árusító dealer (pusher - a kereskedelmi lánc kiskereskedője, többnyire csak ő bukik a láncból) nem a banda tagja, csupán egy külsős bérlő, aki rendes bérleti díjat fizet a munkahelyéért. Cserében seftelhet az árújával, amit természetesen a banda szállít neki.

Kiszállni majdnem lehetetlen, egy 15 éves bandatagot, aki a fütyije helyett a távozás gondolatával játszott, néhány golyóval lebeszélték a társai.

A 18-asok neve a legendás alapító, egy bizonyos Glover nevű szervezőtehetség lakhelyéhez kötődik, az illető a fantáziadús nevű 18-as utcában lakott. Tetkóik között gyakoriak a 18th Street, XV3, XVIII, 666, Diesiocho feliratok.


Tessék errefelé továbbkattogni, tovább is van. Érdekfeszítő eszmefuttatást lehet hallgatni 18-as csoporthűségről, összetartozásról, meleg férfibarátságról, a fehérek elleni ellenállásról stb. Ja, és hajrá Fradi.



9 megjegyzés:

lábshow írta...

www.origo.hu/nagyvilag/20070320veres.html

Többen az amerikai városok jövőjéért aggódnak a Los Angelest egyre inkább vérbe borító bandaháborúk láttán. A város fekete és latin bandái a területért harcolnak, a csoportok közti leszámolások pedig sok ártatlan áldozatot követelnek. A társadalomba egyre inkább integrálódó feketék mellett egyre nagyobb problémát jelentenek a spanyol ajkú bevándorlók, akik szépen lassan Amerika legnagyobb kisebbségévé váltak.

"A latin banda tagjai feketét akartak ölni. Bárkit, csak fekete legyen" - áll a Los Angeles-i rendőrség Cheryl Greenről szóló jelentésében. A 14 éves lány éppen a barátaival beszélgetett, amikor többször belelőttek. Halála előtt egy iskolai házi feladatként fogalmazott versében még azt írta: "Fekete vagyok, és szép. Vajon milyen leszek, ha felnövök?"

A lány csak egy áldozat abban az egyre véresebb bandaháborúban, amely a legdurvább etnikai tisztogatásokra emlékeztet: a rivális latin és fekete bandák véres leszámolást folytatnak egymás ellen Los Angeles egyes negyedeiben a terület ellenőrzéséért.

Luxus és fegyvercsillogás

A Hollywood, a Sunset Boulevard és Malibu luxusvilláinak tőszomszédságában élő bandákat korábban leginkább a feketék alkották. Cheryl Greent azonban a hirhedt 204. utcai latin banda ölte meg.

Mara Salvatrucha, La Mirada Locos, Barrio van Nuys - néhány a legrettegettebbnek számító, Los Angelesben is működő latin bandák közül, amelyekhez most a 204. utcaiak is felzárkóztak. Ez utóbbi egyértelművé tette, hogy kislányokkal is kész leszámolni azért, hogy a fekete családok elhagyják az ellenőrzése alá tartozó negyedet.

A Harbor Gateway negyedben - ahol Cheryl Greent agyonlőtték - a feketék és a latinok megállapodtak, hogy a 206. utca közepén láthatatlan választóvonalat húznak, amelyet egyik közösség tagjai sem léphetnek át, különben könnyen az életükkel fizethetnek. Egy közeli piacról pedig - szintén informálisan - kitiltották a feketéket - írja a New York Times.

Etnikai tisztogatás

A rivális bandák szemet szemért harcot folytatnak egymással, az áldozatok sokszor ártatlan járókelők. Tavaly 269 ember halt meg Los Angelesben a leszámolásokban, a bandákhoz köthető bűnözés pedig 15,7 százalékkal nőtt, míg az egyéb bűncselekmények száma csökkent. "Amerika bandafővárosa" - így nevezte Los Angelest a határozott fellépést ígérő Antonio Villaraigosa polgármester.

A leszámolások és gyilkosságok körülményei több amerikai elemzőt is arra késztetnek, hogy ne egyszerűen bandaháborúként, hanem etnikai, faji konfliktusként kezeljék a történteket.

A mostani bandaháborút elsősorban a nyomor és a demográfiai változások együttes hatásának tulajdonítja az amerikai sajtó. Míg a feketék száma egyes negyedekben jelentősen csökken, az utóbbi évtizedekben, években betelepült, gyakran csak spanyolul tudó latinoké egyre nő. Ezzel egy időben a spanyol nyelvű bandák Amerika-szerte terjednek - írja az Observer.

Az angyalok a pokol tornácán

"Minden jel arra utal, hogy faji háború fog kirobbanni a városban" - figyelmeztetett Khalid Shah, a Stop the Violence nevű, erőszakellenes szervezet igazgatója. "Az etnikai feszültségek olyan gyakran bukkannak fel Los Angelesben, mint a Santa Ana szél" - írja a New York Times, a számtalan leszámolás mellett kiemelve az 1965-ös és a 1992-es zavargásokat.

Az 1992-es zavargások során lángokba borult a város, 55-en meghaltak, kétezren megsérültek, 12 ezer embert vettek őrizetbe. Az összecsapások azt követően törtek ki, hogy a csak fehérekből álló esküdtszék felmentett négy fehér rendőrt, akiket a fekete Rodney King összeverésével vádoltak. Egy évvel később két rendőrt mégis két év börtönre ítéltek.

"Ami most jön, tízszer nagyobb lesz, mint ami King után történt. Olyan méretű lesz, ami nem egy várost, hanem egy egész államot fog megbénítani" - vázolta apokaliptikus véleményét Khalid Shah a mostani bandaháborúk lehetséges következményeiről az Observerben.

Nem olvaszt az olvasztótégely

Az Egyesült Államok egyik nagy, nemzeti mítosza, hogy a bevándorlók - hátrahagyva származásukat - amerikaiakká válnak az olvasztótégelynek is nevezett integráció során. "Az olvasztótégelyről csak annyit, hogy nem létezik. Legalábbis New Yorkban és Amerika azon részein sem, amelyek New Yorkra hasonlítanak" - írta az etnikai feszültségekről szóló Beyond the Melting Pot című könyvében Nathan Glazer és Daniel Patrick Moynihan, már 1963-ban.

Azóta a latinok vagy spanyol ajkúak az Egyesült Államok legnagyobb létszámú kisebbségévé váltak, de a megelőzött feketékkel ellentétben politikai integrációjuk még nem történt meg - írta a Washington Post. Ennek oka - a lap szerint - az, hogy a latinok elsősorban származási országuk alapján azonosítják magukat mexikóinak, dominikainak, nem pedig latinoknak.

A latinoknak, spanyol ajkúaknak vagy hispánóknak nevezett közel 40 millió bevándorló kategorizálása az állami bürokráciának is okozott nehéz pillanatokat, a hivatalnokok megközelítése pedig szintén nem segítette a közösség integrációját. Néhány éve vita folyt arról, hogy a 2010-es népszámláson eltöröljék a "más egyéb rasszhoz tartozó" kategóriát, amelyhez a magukat fehérnek nem tartó spanyol nyelvűek előszeretettel sorolták magukat, mivel a népszámlálási kérdőíveken latin kategória nem létezik. Amikor tavaly elkészült az amerikai himnusz spanyol változata George Bush amerikai elnök azt mondta, a himnuszt "csak angolul kellene énekelni", és "a bevándorlóknak meg kell tanulniuk angolul".

A kisebbségi ügyek a mai napig "fekete-fehér" kérdésnek számítanak, így a spanyol nyelvű kisebbségek problémái - amelyeket a többség sokszor nyelvi és nem etnikai kérdéseknek tekint - ritkán jelennek meg a politikai napirenden. A bandák pedig maguk veszik kezükbe az ügyek elintézését. A Washington Post kommentárja szerint azonban a helyzet bizonyosan változni fog. A lap ilyen jelként értékeli, hogy Bush elnök 2004-es újraválasztásában fontos szerepe volt a latin-amerikai kisebbségeknek.

A változás azonban nem lesz konfliktusmentes. Felmérések szerint a fehér és fekete amerikaiak körében népszerű az az idegengyűlöletre utaló vélekedés, miszerint a többségében spanyol ajkú bevándorlók elveszik a munkahelyeket a helyiektől.

"Los Angeles mikrokozmosza annak, ami a jövőben más városokban történhet" - mondta Earl Ofari Hutchinson, a Los Angeles-i várospolitikai kerekasztal házigazdája a New York Timesnak. "Amikor látja az ember azt a feszültséget, amit itt tapasztalni a munkahelyeken, az iskolákban és már az etnikai indíttatású bűncselekményeknél" - tette hozzá -, "aggódni kezd, hogy mi lesz másutt?!"

lábshow írta...

A los angelesi rendőrség (LAPD) és a városháza "fekete-barna" csúcstalálkozót tart a napokban, hogy megvitassák, a hatóságok miként szállhatnának be a háborúba. A rendőrség átfogó stratégiát dolgozott ki a bandaháborúk megfékezésére, de úgy tűnik, első intézkedéseinek egyike visszafelé sül el.

Az LAPD közzétette a 11 leginkább keresett banda listáját, hogy William Bratton főkapitány szavaival élve jelezzék: "a nyomotokban vagyunk". A rendőrségtől eddig se tartó bandák szemében a lista azonban, afféle dicsőségtábla lett és versengés indult, hogy ki kerül fel a listára, illetve ki ér el előkelőbb helyezést.

Az LAPD által leginkább keresett bandák

1. Street Westside
2. 204th Street
3. Avenues
4. Black P-Stones
5. Canoga Park Alabama
6. Grape Street Crips
7. La Mirada Locos
8. Mara Salvatrucha
9. Rollin 40s
10. Rollin 30s Harlem Crips
11. Rolling 60s

Névtelen írta...

Gyakran hajtott haza a kórházból éjszaka, a magasban villogó zöld jelzések alatt, a felüljárók és aluljárók bonyolult hálózatán át, és élvezte a korlátlan sebességet, csodálatosan felszabadultnak érezte magát. Kaliforniában nőtt fel, és még mint gyermek látta az első autópályák építését. Az útrendszer vele együtt nőtt, és ebben nem látott semmi rosszat, semmi fenyegetőt: a táj része volt, gyors volt, öröm volt. Az autó Los Angelesben fontos kellék; ez a város, sokkal nagyobb mértékben függ a technikától, mint bármely más város a világon. Los Angeles ugyanolyan kevéssé létezhetne autók nélkül, mint a sok száz mérföld távolságból idevezetett ivóvíz vagy az építési technika nélkül. Ez a város létének egyik ténye már a század eleje óta.

De az utóbbi években kezdte felismerni a gépkocsiban töltött élet súlyos pszichológiai hatásait. Los Angelesben nincsenek kávéházak a járdák mentén, mert nincsenek gyalogjárók, akik betérnének. A kávéház szerepét, melynek asztalai mellől el lehetett nézni a járókelőket, átvették a közlekedési lámpák: amikor megállítják a kocsikat, az emberek rövid ideig nézik egymást, aztán továbbhajtanak. Van valami embertelen ebben a csiszolt üvegből és rozsdamentes acélból készült, légkondicionált, kipárnázott, sztereomagnóval, saját energiaforrással ellátott gubó belsejében eltöltött életben. Ellentétes azzal a mélyen gyökerező emberi szükséglettel, hogy összejöjjenek, együtt legyenek, lássák egymást és lássák őket.

Névtelen írta...

A pszichiáterek felismerték a lakosok elszemélytelenedési szindrómáját. Los Angeles a legújabb bevándorlók, azaz az idegenek városa. Az autók tartóssá teszik idegenségüket, és kevés olyan intézmény van, amelyik arra szolgálna, hogy összehozza az embereket. Gyakorlatilag senki sem jár már templomba, és a munkacsoportok nem elégítik ki teljesen ezt a szükségletet. Az emberek magányossá váltak. Panaszkodnak, hogy el vannak szigetelve, nincsenek barátaik, távol vannak a családjuktól és régi otthonuktól. Sokan lesznek öngyilkosak, és az öngyilkosság legáltalánosabb eszköze az autó. A rendőrség a semmitmondó és eufémisztikus "végzetes egyedi baleset" kifejezéssel utal ezekre az esetekre. Az emberek kiválasztanak egy felüljárót, és nyolcvan, kilencven mérföld sebességgel, lábukat a – kocsi padlójának vetve, nekihajtanak a korlátnak. Néha órákig is eltart, míg a roncsok közül oxigénvágóval kiszabadítják a hullát...

Névtelen írta...

hatvanöt mérföldes sebességgel haladt az ötsávos pályán, majd a Sunset-kerületben letért róla, és a hollywoodi dombok közt haladt tovább. Ezt a területet a helyi argó Buzi-Alpoknak nevezte a rengeteg homoszexuális miatt. Los Angeles, úgy látszik, vonzza a problémás embereket. A város mindenkinek mindenben szabadságot ad, de nem is törődik velük.

Névtelen írta...

ha a marslakók netán lenéznek Los Angelesre, arra a következtetésre jutnak, hogy az uralkodó életforma ezen a területen az autó.

Török Diszkó írta...

1969-ben több amerikait öltek meg itthon, mint a vietnami háború elesettjeinek és sebesültjeinek együttes száma volt.


Pontosan 14.500 gyilkosság, 36.500 nemi erőszak és 306.500 súlyos garázdaság fordult elő. Az autóbalesetek okozta haláleseteken kívül, márpedig autókkal is rengeteg erőszakos cselekedetet hajtanak végre. Autóbaleset következtében ugyanebben az évben 56.000 ember halt meg és 3.000.000 sérült meg.

Névtelen írta...

"Magyarországon szereposztás körvonalazódik: némelyek zsidóznak és cigányoznak, mások araboznak és négereznek." (TGM)

Tamás Gáspár Miklós:

Lángolnak a lakótelepek
(2005. November )

Sokan kárörvendően mondják most - olyan országok kommentátorai, amelyek semmivel nem állnak jobban Franciaországnál, sőt - , hogy a francia (illetve a gallo-amerikai) republikánus, integrációs modell megbukott. Nem tudjuk, hogy megbukott-e, mert nem alkalmazták. A francia állammal nem az a baj, hogy az egységes politikai nemzet republikánus-liberális doktrínájára támaszkodik, hanem az, hogy nem támaszkodik rá. Képmutató. Csak beszél róla. A brit állammal se az a baj, hogy multikulturalista, és tiszteli a kisebbségek hagyományait és sajátosságait, hanem az a baj, hogy nem multikulturalista, és fütyül a kisebbségek sajátszerűségére. Képmutató. Az amerikai állammal se az a baj, hogy az emberi jogok és a pozitív diszkrimináció (affirmative action) dogmájában hisz, hanem az, hogy nem hisz benne. Képmutató.

Semmiféle újságot nem mondok avval, hogy a faji-etnikai kisebbségek problémáit a nacionalizmus, az etnicizmus, a rasszizmus okozza. A kárörvendő kommentároknak annyiban igazuk van, hogy rámutatnak a francia - a brit, az amerikai - állam képmutatására. Francia, brit, amerikai államférfiak mindenkit kitanítanak az emberi jogokról, toleranciáról, antirasszizmusról, antifasizmusról, és íme: ők se jobbak a Deákné vásznánál. A dél-londoni Brixtonban másfél évtizede megesett véres zendülés, a Rodney King-ügy utáni Los Angeles-i zavargások, az angliai Birmingham Lozells negyedében történt összecsapások feketék és pakisztániak között, a Katrina orkán magukra hagyott fekete áldozatai, a banlieue és a cité mostani tűzcsóvái rávilágítanak arra, hogy sem a régi, úgyszólván őshonos kisebbségek, sem a bevándorló közösségek nem egyenrangú tagjai a demokratikus nemzeteknek. A bizalmatlanság kölcsönös.

Az O. J. Simpson-féle gyilkossági pör idején közvélemény-kutatások kimutatták, hogy a fekete vádlottat a fehérek elsöprő többsége bűnösnek, a feketék elsöprő többsége ártatlannak vélte.

A különféle népjóléti intézkedéseket még a szegények egy része is helyteleníti (nálunk is), mert attól tart, hogy a népjóléti programok némelyikének népszerűtlen kisebbségek (feketék, cigányok, arabok, törökök, bevándorlók, menekültek) is a kedvezményezettjei lehetnek.

A gyarmati hódításnak olykor (nem mindig) a nyugati anyaország proletariátusa is a haszonélvezője volt, a gyarmatosítást többnyire a szociáldemokrata munkáspártok is helyeselték. A gyarmatokról beáramló színes bőrű munkaerőt csak addig nem tartották elfogadhatatlan vetélytársnak, ameddig a szegregáció a bevándorlókat csak a kellemetlen, megalázó és rosszul fizetett munkakörökbe szorította. A munkanélküliség elsőként mindig és mindenütt a színeseket sújtotta (ahogy nálunk is a romákat az építő- és bányaiparban a kilencszáznyolcvanas évek közepétől). Az állami segélyekről, az átképzésről, a szociális (elsősorban gyermeknevelési) terhek állami átvállalásáról a többségnek olykor, nem mindig, az volt (lett) a véleménye, hogy a dologtalan heréket haza kell zsuppolni a legsötétebb Afrikába. Az amerikai ipari szociológia kimutatta, hogy a „feketék” és a „szociális segélyezés” képzeteinek szinte automatikus társítása hogyan bénította meg a munkásmozgalmat - sok szakszervezet a második világháború előtt nem fogadta be a fekete dolgozókat.

A kilencszázhatvanas-hetvenes évek óta intenzíven megindult bevándorlás a harmadik világból (és a kilencszázkilencvenes évek óta persze Kelet-Európából) hasonló helyzetet teremtett az addig a legalább otthon (tehát nem a gyarmatokon és a volt gyarmatokon) viszonylag toleráns nyugat-európai „jóléti” államokban is. A szolidaritás meredeken zuhant, s az addig szolidan szociáldemokratákra vagy kommunistákra szavazó munkáskerületekben megjelent a szélsőjobboldal. Az ezredfordulóig a baloldal nem nagyon erőltette a faji-etnikai kérdés demokratikus és szocialista szellemű megoldását, legföljebb a Labour Party - ellenzékben. (A Munkáspárt azért ma is kevésbé fehér, mint elvtársai a kontinensen.)

Minden nemzetnek megvannak a sötét titkai, nekünk is. (A roppant kedélyes és szabadelvű cs. és kir. Magyarország a múltkori századfordulón nemzetközi undort kiváltó brutalitással nyomta el a nemzetiségeket; ez még ma is kimarad a „Trianon-narratívából”.) A mai Franciaország, az V. köztársaság az algériai háborúból született. Ennek a történetét itt és most nem mondhatom el, de iszonyatos volt és véres. Charles de Gaulle fantasztikus paradoxona abban állt, hogy azért kerülhetett hatalomra (kezdetben bizony diktátorként), mert megígérte, hogy megtartja az észak-afrikai „francia megyéket”, szövetségben a „feketelábú” (pied-noir) telepesekkel - akik erősen emlékeztetnek a mai gázai és ciszjordániai zsidó telepesekre - , majd zseniális fordulattal éppen ő számolta föl az afrikai francia gyarmatbirodalmat és semmisítette meg a gyarmatosok OAS nevezetű terrorszervezetét (ellenterrorral és a korzikai maffia segítségével). Ámde ugyanő gyilkoltatta le véreskezű kollaboráns, háborús bűnös rendőrfőnöke szervezésében a Párizsban tüntető algériaiakat, amikor a hatóságok által lelődözött arabok hulláinak százaitól hömpölygött véresen a Szajna. Az algériai háború alatt a belügyminisztert François Mitterrand-nak hívták; az akkor még erős kommunista párt (a legnagyobb franciaországi párt) igen halkan tiltakozott a kínzások, razziák, deportálások, önkényes letartóztatások, eltűnések ellen. Persze az algériai ellenállás, az FLN se válogatott az eszközökben: a kínzásokra véres merényletek ezreivel - és szintén kínzásokkal - válaszolt. Az FLN mai utódai (a katonák) is pokoli módszerekkel harcolnak iszlámista ellenzékükkel, amely a francia ejtőernyősöktől és csendőröktől tanulta borzalmas technikáit, akárcsak az algériai hatalom - amelyet ma a régi ellenfél, a francia titkosszolgálat segít és instruál, akárcsak a marokkói és tunéziai zsarnokságot.

Ma Franciaországban Charles de Gaulle követői vannak hatalmon - de a kormányon volt Szocialista Párt is neokolonialista politikát folytatott, bár odahaza a kisebbségekkel szemben megpróbált humánusabb és egalitáriusabb módszereket alkalmazni, legalább retorikailag. (Jacques Chirac szónoki-diplomáciai hadjárata Bush elnök imperialista politikájával szemben teljesen hiteltelen, de sok arabot - és néhány nyugati antiimperialistát - sikerült megtévesztenie.)

A mai franciaországi tragédia összetevői ismertek és nyilvánvalóak. Az észak-afrikai és szubszaharai (arab és fekete) bevándorlók az elővárosok lakótelepein élnek. Nyomorognak. A fiatalok munkanélküliek, tétlenek, kiszorulnak - Magyarországról is ismerős okokból - az iskolarendszerből, életük kilátástalan, zárt és unalmas.

A társadalom a kései kapitalizmusban két részre oszlik. Az egyik részt az intenzitás jellemzi - a munka intenzitása, a kizsákmányolás intenzitása, a fogyasztás intenzitása, a pszeudokulturális frenézis („szórakozás”) intenzitása. Tömegszenvedélyei jellegzetesen üresek: „szurkolás” (ez mindig rasszista és nacionalista), „rajongás” (popsztárokért, filmsztárokért, Harry Potterért, „valóságshowkért”, a politikát a „szórakozás” és a „rajongás” elegyévé változtató álpopulista álvezérekért), divatőrületek és divathóbortok (A Da Vinci-kód, bungee jumping, blogok és csevegőszobák).

A másik rész még a kizsákmányolásból is kimarad, fölösleges, megvetett, elfeledett, kigúnyolt. Unatkozik. Vár. Lézeng. Lófrál. Éhezik. Vigasza az alkohol, a kábítószer, a hangos zene, a „rekreációs szex”, a babonává züllött vallás. Többnyire bevándorló vagy „fajidegen”, nyelvi és kulturális kompetenciája gyakorlatilag zéró. Kirekesztett. A többség ernyedt humanistái számára: „probléma”.

Ez a másik rész, a fölöslegessé tett (és nem fölöslegessé vált) rész lázadt föl. Ez gyújtogat, ez rombol, ez üvölt és verekszik. Ez a reménytelenség és kétségbeesés lázadása. A franciaországi lakótelepek - a megboldogult, néhai „jóléti állam” kétes jótéteményei, amelyek funkciójukat, értelmüket vesztették, mert elfeledett szociokulturális projekt szürke betonba öntött következményei - lángolnak.

A Havanna lakótelep - még - nem lángol. Ez a tűz ítélet társadalmunk fölött. Ítélet árulásunk, közönyünk, rövidlátásunk, önzésünk fölött. Lehet tébolyodott, fasisztoid cikkekkel reagálni rá, mint tette Tóta W. Árpád (index.hu), a magyarországi sajtó örök, soha el nem múló szégyenére. (Tegyük hozzá: az index.hu nem szélsőjobboldali, hanem afféle kváziliberális portál.) Tóta persze nem fasiszta, neki az olykori fasisztoid förmedvények írása afféle nihilista hecc. Ám elveszi a kedvemet a saját humorérzékemtől. Pokoli dolog, hogy vezető liberális szerzők iszlámoznak és söpredékeznek-csőcselékeznek, mint Váncsa István (ÉS) vagy Papp László Tamás (hvg.hu). Náluk jóval megértőbb, türelmesebb és kiegyensúlyozottabb a francia új jobboldal hírhedett szellemi vezetője, Alain de Benoist (Magyar Nemzet, november 12.). Magyarországon szereposztás körvonalazódik: némelyek zsidóznak és cigányoznak, mások araboznak és négereznek. Olyik rasszista, némelyik „kulturális determinista” esszencializmust képvisel (ahol a fajból vagy a közösségi kultúrából vezetik le az egyének viselkedését.)

Lehet szükségállapotot hirdetni, mint a visszataszító francia kormány tette. Lehet hümmögni, mint a francia szocialisták teszik. Lehet tiltakozni az algériai háborúból maradt szükségállapot-törvény alkalmazása ellen, mint a baloldal baloldala teszi. Lehet fejet csóválni, s azt mondani: fiúk, ezek nem a megfelelő módszerek, tessék inkább olvasói leveleket írni a megyei sajtóba.

Nagyon kellemetlen, ha az ember autóját elégetik s az embert magát fejbe vágják vagy fenéken billentik. Kellemetlen, ha gyűlölködve bámulják, mert fehér. Ez Budapest VIII. kerületében is megeshet az emberrel. A baj csak az, hogy megérdemeljük.

Tamás Gáspár Miklós TGM

Névtelen írta...

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS:
A hangnem
Sok száz, kérlelhetetlenül tisztán- és éleslátó, megvesztegethetetlenül igazságszerető újságcikk állapította meg, a kristálytiszta szakmaiság, az elfogulatlan ténytisztelet jegyében, megföllebbezhetetlen biztonsággal, oknyomozó szenvedéllyel, az alpári pártszenvedélyektől elemelkedve, hogy az országgyűlési választások közeledtével a honi közélet hangneme eldurvult.
Habár azt az értelmi nehézséget még nem sikerült leküzdenünk, hogy ti. miképpen lehet hangneme olyasvalaminek, ami - pártatlan megfigyelők szerint - nem létezik, a hivatkozott megállapítás empirikus (tapasztalati) cáfolhatatlansága kétségen (és gyanún) fölül áll. Akármi is ez, de durvul.
Továbbá még független politológusok is észrevételezték, hogy az észlelhető politikai nézeteltérések tárgya "kampánytéma", amit az is bizonyít, hogy a Kossuth rádióban a cenzúra szűrőjén átpasszírozott kevés politikai hír előtt és után kürt harsan, majd recsegő férfihang jelenti be baljóslatúan: "választás kétezerkettő" (analfabéta anglicizmus, de hagyjuk). Ami a két harsonaszó között gúnyos-méla hanglejtéssel fölolvastatik ("fölolvasásra kerül", mondanák ők), a kómában lévő magyarországi politika utolsó, maradék életjelei - mindez nem más, csak a hivatali állások és a pályázati pénzek újraosztására ácsingózó hatalmi klikkek piárszempontok szerint modulált, önző makogása.
No igen.
A tiszta szívű és gyémántagyú ((c)Sütő András) hírmagyarázók és közírók, a színes, érdekes, eleven elmemozgású glosszisták ütős kommentárjaikban, tárcáikban és fürge jegyzeteikben, amelyek serény megolvasása egyszerre honfiúi gyönyörűségem és magántermészetű (egyben irodalmi) örömöm, egyöntetűen, egyhangúlag, ráadásul meg túlnyomó részt - nem is szólva itt a finnyásan előkelő stílű, tartózkodóan hazafias, pártsemleges, józan nyilatkozók, interjúalanyok és betelefonálók ezreiről - leszögezik naponta ("napjában"!) többször, hogy a hangnem durvul. (Vö. "elszabadultak az indulatok", amely ma már szerencsére gyakoribb szófordulat, mint a "jó reggelt".)
Durva a fasiszta (akit két esztendeje még finoman "kriptohungaristá"-nak, azaz "rejtett nyilas"-nak tituláltam, de ma már nem rejteget semmit, ahogy a néhai Herbert Wehner mondta a náci múltú nyugatnémet kormányfőről, Kurt Georg Kiesingerről: "a kancellár stílusa a fölismerhetőségig megváltozott"), szóval durva a fasiszta, miközben fasizál, és durva az antifasiszta, aki erre a tényre rámutat, durvák a jobboldal vezérférfiai, akik azt üzenik nekünk: "ne ugass, mert szétverem a hülye fejedet, te pöcs", és durva az ellenzék, mert azt bégeti: "jesszusmária, hát hogy tetszik beszélni, hát európai dolog ez, tessék mondani, kérem szeretettel?", durva a rasszista, az antiszemita, az idegengyűlölő, a homofób, és durva az, akinek az idegeire megy a szüntelen zsidózás és oláhozás, durva az alkotmány megerőszakolója és durva az alkotmány védelmezője, durva az egyenlőtlenség elvi híve és durva az, aki némi kis irgalomért könyörög a hatalmasoktól a népnek, durva, aki nem tűri a másként gondolkodást, másként fényképezést és másként zenélést, és durva az, aki másképpen fütyörészik, durva az, aki még a fasisztáknak is szólásszabadságot követel, és durvák a fasiszták, akik emiatt csak úgy ukk-mukk-fukk meg szeretnék gyilkoltatni.
Elsikkad az az alapvető tény, hogy a fasiszta és az antifasiszta között a fasizmus a különbség, nem a modor.
Kifogásolják a "fasisztázást" és a "kommunistázást", de azt nem mondják meg, mi a kifogásuk a fasiszták és a kommunisták ellen. Sőt, még azt se firtatják, hogy ha már az illetlen vád elhangzott, egyáltalán helytálló-e; azt se, hogy vannak-e egyáltalán fasiszták és kommunisták, s hogy épp azok-e, akikről mondják.
"Szegénységről" beszélnek, s nem a kizsákmányolt munkásról (pardon, "munkavállalóról" [Arbeitnehmer], "alkalmazottról" [employé], "dolgozóinkról"); ez épp olyan, mintha "nő" helyett azt mondanánk: "abortusz". Némelyek "szegénységhez" mennek feleségül, mások "abortusszal" nősülnek. Őszinte szerencsekívánatunk (Glückwunsch).
Osztály nincs, faj (fajta, rassz) nincs, nem (Geschlecht) nincs: ezek pusztán társadalmi/kulturális konstrukciók, fikciók, intellektuális utópiák, hitfigmentumok. Csak osztályirigység van, fajüldözés van, nőgyűlölet van, homofóbia van. Az, akit-amit irigyelnek, üldöznek, gyűlölnek, fóbiáznak, az nincs. A valóságot szóba hozni: illetlenség. Attitűdöket bírálni: komilfó, trendi és politikli korrekt.
A Terror Háza nevű kurzushű lumpenhorrorbarokk rémgiccs ellen sok meggondolkoztató stílusbírálat olvasható: de komolyan - miért is baj, hogy az ÁVH emlékét így meggyalázzák? Hogyan kellene helyesen megszégyeníteni? S ha ne adj' Isten nem kellene: akkor miért nem kellene? Hogy propaganda? Igen. De helytelen propaganda? Ugyan miért? Hogy a nyilasokkal hozzák össze? Miért, mégis kivel hozzák össze? A Nyugat-emlékmúzeummal talán? A Bartók-emlékmúzeummal? A Kassák-emlékmúzeummal? (Mert némelyek persze éppen ezt szeretnék, to be sure.)
Antiszemitizmus van, valóságos zsidók nincsenek, említésük inkorrekt. (A legtöbb zsidónak nem ez a véleménye; a baj persze az, hogy a legtöbb antiszemitának sem ez a véleménye. De evvel persze mindig baj van.) "Cigánykérdés" persze van, mert a cigányok - mint politikai szubjektum - (még) nincsenek, majd ha lesznek, akkor nem lesznek, akkor csak "cigányellenesség" lesz, csak "romofóbia" lesz. A "filoszemitizmus" is csak elfogultság, mondják, mint az "antiszemitizmus", mintha a zsidókat kedvelni egyenértékű volna avval, hogy a zsidókat bántani. Mindkettő nyilvánvalóan a rossz modor jele. Egyaránt.
"Magyarellenesség", mondják, "magyargyűlölet", mondják, mintha a fenyegetett kisebbségek a domináns többséggel szembeni ellenszenvükkel szoktak volna tüntetni. Nem veszik észre, hogy ha a sokaktól utált politikai tendenciák elleni föllépés "magyarellenesség", akkor szerintük a magyarság sokaktól utált politikai tendencia - ami legalábbis újszerű meghatározás. "Hazaáruló", mondja Orbán/Kövér az MSZP-ről, mert az MSZP kitart (egyébként helytelenül) a státustörvény eredeti alakja mellett, amely Orbán/Kövér szerint jó. Orbán/Kövér nyugati és román nyomásra föladta a státustörvényt, és emiatt a szocialistákat okolja, akik szerint helytelen volt a státustörvényt föladni. Ez épp annyira logikus, mint megszüntetni a fegyencek kimenőit, mert az egyik kimenőre távozott fegyencet meggyilkolták. Az igazságügy-miniszter nem vette észre, hogy nem a fegyenc gyilkolt, hanem a fegyencet gyilkolták meg, tehát nem az "eltáv"-on lévő elítéltek a veszélyesek a közbiztonságra, hanem ellenkezőleg, a presszóban már az elítélt maffiózók sincsenek biztonságban, ezért az igazságügy-miniszter logikája szerint voltaképpen az egész külvilágot kellene lecsukatni, akkor nem veszélyeztetné a kimenős fegyencek biztonságát s életesélyeit. Emögött az az öntudatlan koncepció húzódik meg, hogy minél tovább és minél többen ülnek a sitten, annál jobb a nemzetnek. Csak a bűnözők bírálják a rendőrséget, így Orbán, or words to this effect. "Bűnözők", mondják az ellenzékről, persze, hiszen a politikai tudattalanban az van, hogy az ellenzékiség bűncselekmény; "nincs hazájuk", "hazátlanok", "szellemi hajléktalanok" (Kövér tájszólásában: hómlesszek), ez patinás (vaterlandslose Gesellen, mondták a bismarcki Reichstagban a szociáldemokratákról; korhű fordítása: "hazátlan bitangok"), ergo: a haza a kormány; "idegenszívűek": akinek a szíve nem Orbánért etc. dobog, annak a szíve a külföldért dobog, mert Orbán etc. a haza és a belföld. Ámde ez, néptársak, érzékcsalódás. A haza ugyanis: özv. Kolompár Gyuriné rokkantnyugdíjas, tbc, HIV, nyombélfekély, asztma, 5 gyerek, no segély.


Gyakran fölmerül az az igény, hogy illetékes tényezők határolódjanak el "a szélsőségtől" (így, egyes számban; a "tömegek"-ből is "tömeg" lett; kis magyar rejtélyek). Ezt illetékes tényezők egyszerű választásaritmetikai megfontolásokból (megfontolásból?) el szokták hárítani, mire fölzeng az összmédia sokszólamú, ám egyhangú, komor, habár keserű gúnytól átszínezett ejnyéje (bejnyéje).
Ámde mi(k) a szélsőség(ek)? Szélsőséges, teszem azt, a Munkáspárt - szerintem fölöttébb rokonszenves - adópolitikája? A franc se törődik a Munkáspárt méltányolható adópolitikájával. De avval mindenki törődik, hogy a Munkáspárt választási plakátja Kádár Jánost az 1957. május 1-i bain de foule közben ábrázolja, akkor, amikor forradalmunk eltiprása után közvetlenül még jól meg is alázza a magyar népet. Akkor, amikor ácsolják a bitófákat. Szélsőséges ez? Nem tudom, az ünneplő tömeg mosolyog, láthatólag megkönnyebbült (ahol Kádár van, oda csak nem lő a karhatalom) - mindenesetre undorító. (Vagy más vérmérsékletűek számára: fölháborító.) A Munkáspárt nyilván arra számít, hogy egalitárius, szociáldemokrata jellegű adópolitikája miatt lenyelik neki az '57-es Kádárt, hiszen vannak szavazói, akiket nem érdekel az adópolitika, viszont ragaszkodnak a diktatúra emlékéhez. A Munkáspárt nyilván arra is számít, hogy sokan nem kedveljük a "kommunistázók" személyét és politikáját. Én se kedvelem őket, se a politikájukat, de a "kommunistázásban" - ha őszintétlenek is olykor, bár nem mind - olykor bizony teljesen igazuk van. Nem a "kommunistázás" a valódi probléma, hanem a lenini-sztálini gyökerű diktatúra jellege, lényege a probléma, amelynek a megoldásához nem visz közelebb a kommunistaellenes póz ízlés- és stíluskritikája. A hivatalos "baloldal" evvel kapcsolatban hallgat, mert a kelet-európai politika paradoxona úgy hozta, hogy a diktatúra hivatalnokainak részvétele a mai demokratikus politikában megvitathatatlan (ahogy mondani szokás, "mindenütt ott vannak", a jobboldalon is, sőt). Erről a valódi problémáról sajnos csak nyáladzó lebenyirtottak beszélnek nyíltan.
A "kommunistázás" nem azért népszerűtlen, Kádár János nem azért népszerű, mert a magyar nép (politikli korrekt szinonimája: "az emberek") meggárgyult volna, és elkezdte volna - retrospektíve - imádni, hogy elnyomják (márpedig, nyájas olvasóm, épp ez az uralkodó lapközi értelmezés: nálunk, kérem szépen, azért nincs demokrácia, mert nálunk, kérem szépen, nem volt demokrácia; minden társadalmi változás délibáb, mondja a represszív médiakonszenzus), hanem azért, amit megemlíteni tabu: azért, mert a rendszerváltás gazdasági értelemben (átlag-életszínvonal, reáljövedelem, foglalkoztatás, mobilitás, egészségügy, lakás, kultúrafogyasztás) nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a dolgozók (politikli korrekt nevük: "az átlagember", kösz) szuverenitása, élete fölötti valóságos uralma (kontrollja) nem erősödött. A tagadhatatlan, remek új vívmányokat (Errungenschaften) pedig folyton fenyegetik, a szabadelvű-alkotmányos-demokratikus jogállam előnyeit egyfolytában korlátozzák, tehát nagy örömre nincs ok. Hogy ebből hebehurgya, meggondolatlan honfitársaink Kádár (és másutt Kelet-Európában mások, a Kádárnál is rosszabbak) rehabilitálásának célirányosságára következtetnek, az persze igazi nemzeti szégyen, de ebben - mi tagadás - annak is van szerepe, hogy a rendszerváltás kudarcainak őszinte elemzése még várat magára (läßt auf sich warten). Ha a rendszerváltás kudarcaival, súlyos hibáival és bűneivel szemben nincsen demokratikus alternatíva, akkor az egyetlen alternatíva "Kádár" marad, bár meg vagyok győződve róla, hogy ha valami elmeháborodott csakugyan visszahozná a Kádár-rendszert, kitörne a forradalom. Kasza, kapa. A Kádár-"nosztalgia" csak a jelenlegi rendszerrel való artikulálatlan, öntudatlan elégedetlenség kifejezése, nincs sok szubsztanciális köze Kádárhoz, ezért a Munkáspárt gyalázatos plakátjának nem lesz sikere. Lehet ugyan "szélsőségesnek" bélyegezni - felőlem nyugodtan -, de semmi értelme.
Ahogy kedvenc magyar szocialistám, Kassák mondta: "jóskaság, ferkóság, magyar fölületesség".
Természetesen tudom, hiszen nem vagyok naiv, hogy a "kommunistázás" mire szolgál: megfélemlítésre, hiszen rendszerünk NATO-rendszer, hivatalosan "antikommunista" - másrészt pedig a legfontosabb társadalmi viták elhallgattatására, különösen azokéra, amelyek nemcsak szakkörökben, hanem a nép körében is folynak, s amelyek tétje: a jelenlegi rendszer legitimációja. Az akció sikeres. Több mint nyolc évvel ezelőtt, 1993 decemberében írtam először "a szocialisták hallgatásáról"; néhány bátorító, de elszigetelt kísérlettől eltekintve a helyzet változatlan. A hivatalos "baloldal" hangadói a mainstream neoliberális-monetarista mantrát ismételgetik, kiegészítve a legporosabb szociális konzervativizmussal (amelynek minden, ami új, szokatlan, eredeti, képzeletgazdag, az csak "fakszni" és "hőzöngés"), s alatta persze hallatszik egy hang, szöveg nélküli dallam, mintegy basso continuo, az elfojtott revansvágy, sértődöttség és ressentiment szólama.
Azt is tudjuk ma már, hogy az 1988 és 1991 közötti népi "antikommunizmus" és "kommunistázás" - megírtam már annak idején - nem volt egyéb, mint (a nomenklatúraburzsoáziával és a privatizációval szembeni) primitív antikapitalizmus, amolyan proudhoni alapon: a tulajdon - nemde - lopás.
Az össznépi marhaság egymásra rakódott rétegei alatt már nem is látszik az egykori sztálinista hatalomátvétel (1947/49) társadalmi lényege (amelyet sokan előre láttak már az első világháború előtt, pl. Szabó Ervin), az antifeudális forradalom erőszakos befejezésére alapozott, diktatúrás, tervező államkapitalizmus. Ennek a fölismerésnek a radikális baloldali elméletben nyolcvanéves, ma is élő hagyománya van, de semelyik establishmentnek nem állt érdekében - saját legitimációs szükségletei folytán -, hogy köztudomásúvá váljék. Sem az 1989 előtti állampárt, sem a mai hivatalos "baloldal" nem akart, nem akar szocializmust, ezért a Kádár-rezsimnek mint szocializmusnak a kritikája (ill. apológiája) olyan, mint a nyári mellény: rövid és céltalan. (Köszönet P. Howardnak.) A közkeletű értelmezés képtelen számot adni arról, hogy a "reálisan létező", egypártrendszerű államkapitalizmus miért nem volt csak Recsk és Andrássy út 60, hogyan lehettek benne emancipatorikus és modernizáló trendek, hogyan hozhatott létre (először!) egységes, modern nemzeti kultúrát az elnyomás ellenére és az elnyomás révén. Az meg végképp bonyolult, milyen legitimációs és motivációs szerepet játszott a bukott rendszer önmagáról alkotott ("kommunista") hamis tudata, amely elérte, hogy a sztálini párt kivégzőosztaga előtt a halálraítéltek a sztálini pártot éltessék (önként), és elérte, hogy kommunisták vértanúságot vállaljanak azért, hogy megvalósuljon tudatos célkitűzéseik (Zielsetzungen) egyenes ellentéte. Mindezt a "fanatizmusról", a "szláv lélekről" stb. stb. szóló locsogással szokták elintézni, ami nem nagy ügy, csak éppen a huszadik század tragédiájának puszta méreteihez is méltatlan. (Mellesleg: a "szocializmus"-nak nevezett problémakomplexum nem elsősorban szláv vagy kelet-európai, hanem nyugati eredetű jelenség.)
Legutóbb Ludassy Mária tett kísérletet "a szélsőség" tartalmi meghatározására tévéműsorban, ahol én valamiért képtelen voltam elmondani, mit is gondolok voltaképpen; Ludassynak az a kritériuma, hogy megpróbálnak-e embercsoportokat mint olyanokat en bloc kitaszítani a hon- és világpolgárság kötelékéből. Aki igen, az szélsőséges. Ez nem rossz meghatározás, csak nem kollokviális és nem idiomatikus, túl távol áll a hétköznapi szóhasználattól. Tipikusan "szélsőségesnek" szokás nevezni pl. az anarchizmust, amely nem hogy ki nem taszít senkit, hanem ellenez mindenfajta intézményes kényszert, beleértve még az erkölcsi (sittlich) konvenciókat is, mindenfajta hierarchiát, tekintélyt, egyformaságot és állandóságot, mindenfajta kiváltságot, mindenfajta büntetést, korlátozást, határt. Angyali mozgalom ez, mégis - vagy éppen ezért - úgyszólván mindenki "szélsőségesnek" tartja. Ez is mutatja, hogy "a szélsőség"' képzete, legalábbis közkeletű formájában, tarthatatlan (unhaltbar) és használhatatlan. Eltereli figyelmünket - olykor szándékosan - a tartalmi kérdésekről, és Ludassy helyes irányú kísérlete, hogy ennek az üres kifejezésnek tartalmat kölcsönözzön, szép, de reménytelen.


A "fasisztázás" szintén bevett politikai technika, és első látszatra ez rendben is van, hiszen látni való, hogy pro-, pre- és posztfasiszták, sőt, valódi nácik is bőséggel találhatók édes hazánk vér áztatta földjén. Igen ám, csakhogy "az uralkodó közbeszéd" igen helytelenül fogja föl a dolgot. A hate speech ("gyűlöletbeszéd") észak-amerikai fogalma, mivel ott már nincs állami befolyásra kacsingató, szervezett, intézményes fajgyűlölet (csak közvetve és igen szubtilisan működik a rasszizmus, amely ott nem mozgalom, nem párt, hanem a társadalmi struktúra kérdése), az ún. "civil társadalom" problémája, ami abban áll, hogy lehet-e, szabad-e alkotmányos-szabadelvű jogállamban korlátozni fajgyűlölő, homofób, nőellenes, idegengyűlölő magánemberek szólásszabadságát: megengedhető-e ez önmagában, ill. nem fizetünk-e túl magas (szabadságban mért) árat azért, mert 1. meg akarjuk őrizni a demokratikus társadalom erkölcsi minőségét és 2. meg akarjuk védeni a raszszistáktól stb. fenyegetett embercsoportokat (a nők kivételével: kisebbségeket) a lelki és szociális sérelmektől, hátrányoktól. De Észak-Amerikában ez a probléma azután merül föl, hogy a polgárjogi mozgalom alapjában megnyerte a fajgyűlölet, fajüldözés, faji megkülönböztetés elleni politikai ütközetet, nálunk pedig még nem. Egész Kelet-Európában és Magyarországon - ebben, árnyalatnyi eltérésekkel, egyetértek Kis Jánossal - nem a "gyűlöletbeszéd" büntetőjogi szabályozása van napirenden (s ha napirenden volna, ellenezném, ahogy eddig is elleneztem), hanem a politikailag szervezett, intézményes fajgyűlölet, fajüldözés elleni politikai harc.
A "gyűlöletbeszéddel" kapcsolatos honi médiakonszenzus - a zavarosfejűség és a megszeppentség szokásos keverékével - "gyűlöletbeszédnek" nevezi a bármely embercsoportot érő éles, goromba kritikát, ami alkalmat adott a hatalmon lévő jobboldal szóvivőinek arra, hogy szemforgató módon maguk is "gyűlöletbeszédnek" nevezzék a rasszizmus kemény bírálatát, tehát a dolog megint modor- és stíluskérdéssé változott. (A hate speech egyébként terminus technicus, nem lehet - mint magyar "politológusok" [?!] teszik - az éles politikai vita szinonimájaként használni.) A jobboldal némi sikerrel titulálja "kirekesztőnek" az antifasisztákat, egyszerűen azon az alapon, hogy olykor az antifasiszták is dühbe gurulnak. Ezt a pihepuha szoclib médiadumának köszönhetjük. Miután a balközép locsifecsi azért ellenzi a neonáci politikát, de főleg a neonáci szövegelést, mert sérti az érintettek érzékenységét, és fájdalmas emlékeket ébreszt (magyarán: a neonyilas politizálás a zsidók baja, punktum), a magyarországi poszt-, neo- és reformfasiszták erre amiatt nyafognak, hogy az antifasiszta publicisztika viszont az ő érzékenységüket sérti, amitől odavannak. Nagy az odalét.
Holott a kérdés az, hogy a fasisztáknak vagy az antifasisztáknak van-e igazuk, nem az, hogy kinek érdesebb az irálya.
Igaz-e az a sugalmazás, miszerint oly veszedelmes a globális zsidóság nemzetközi összeesküvése a világhatalomért, hogy a magyarországi (genetikai alapon liberális és/vagy baloldali) zsidókat ki kell iktatni a magyar közéletből, a magyar életből vagy - kurz und gut - az életből? Igaz-e, hogy a Budapesten ingatlant vásárló külföldiek faji arányai döntően befolyásolják a magyar állam fejlődésének irányát? Igaz-e az, hogy a zsidó befolyás aláássa, eltorzítja a nemzeti önazonosságot, a nemzeti jelleget? Valójában mindenki tudja, hogy a szélsőjobboldal állításai részben hamisak, részben értelmetlenek. De ha e nevetséges beállítások ún. igazságtartalmát vizsgáljuk, még fény derülhet rá, hogy Magyarországon vannak empirikusan észlelhető zsidók, méghozzá jó sokfélék, márpedig Isten őrizzen attól, hogy ezt szóba hozzuk, hiszen tudjuk: valóság nincs. Még a rendkívül mély, széles körű, gyökeres és intenzív magyarországi antiszemitizmusról sincs szó mint társadalmi valóságról - bár egy-egy kutatás, fölmérés néha-néha, egy-egy pillanatra fölnyitja a szemeket, ha ír róla az újság; de a legtöbb szó csak meddő historizálás, pszichologizálás, moralizálás, többnyire légből kapott, képzeletbeli "tények" alapján, ld. az idióta "pária-parvenü" elméletet és rokonait.
Az effajta általános vádaskodás hátulütője (Rückschlag) az óhatatlanul beálló kettős mérce. A vezető magyarországi napilap pajzán szerkesztője dilettáns, ámde nem veszélytelen biologizáló egyszerűsítéseket bíráló cikk alá tördelte - gondolom, tréfából - Sz. T. egyetemi docensnek azt a tudattalanul náci (Umberto Eco egyébként óvatosan alkalmazandó terminusával: "ősfasiszta") írását, amely néhány hajmeresztően tudatlan humánetológiai és antropológiai délibáb hevenyészett fölskiccelése után (a szerző egyébként matematikus), amely még a "csoporttársadalom" hagymázos képzeténél is agyrémesebb, azt javasolja, hogy - 2001. szeptember 11. után, ugye - a terrorizmusra hajlamos, "a csoportagresszió genetikus-kulturális örökségé"-vel bíró (figyeljünk a kötőjelre!) populációkon "genetikai módosítások"-at tanácsos végrehajtani, "új genetikai-biológiai-orvosi-kulturális "gyógymódok" kifejlesztésére is szükség van". (Figyeljünk a kötőjelekre!) Ha ez az utálatos förmedvény nem ott jelent volna meg, ahol megjelent (Népszabadság, 2002. január 23., szerda, 10. lap, "Fórum" rovat), hanem a Magyar Nemzetben, ha éle az adott konjunktúrában és kontextusban nem harmadik világbeli muzulmánok, értelemszerűen főleg arabok ellen vág, hanem - teszem azt - zsidók, homoszexuálisok, avant-garde művészek vagy HIV-pozitív romániai cigány férfiprostituáltak ellen, akkor bezzeg állna már a bál. Így azonban árva pissz se hallaték, s a cintermi némaságban a jogvédő se cirpelt.
Ha az ember újságot olvas vagy rádiót hallgat, az a benyomása keletkezik, hogy "a nyilvános Magyarország" rekedten üvöltő mimózák gyülekezete.
Az viszont nem képezte ordítás tárgyát, hogy vezető köztisztviselő roma fiatalasszonyoknak fogamzásgátlót óhajtott osztogatni (nyilván túl sok a cigánypurdé), egy másik vezető államhivatalnok pedig rezervátumba kívánta rekkenteni a romákat. Arról olykor van némi hörgés, hogy az önkényes kilakoltatások ellen tiltakozó jogvédőket kommandósok lökdösnek vagy rendőrök vernek bilincsbe, ha van köztük híres fehér értelmiségi, de - a következményeiben rasszista - lex Juharos nem hozta lázba a balközép (hogy is mondja a jobboldali heccsajtó?) médiatálibokat. Mint ahogy nem váltott ki izgalmat a szakszervezeti jogok brutális korlátozása, hiszen munkások (prolik, melósok) nem léteznek, ez, öregem, a múlt, csak "szegénység" van meg bérfeszültség (ami azt sugallja, hogy a nép fiainak és lányainak az fáj, hogy más többet keres, nem az, hogy ők keveset; aljas hazugság). Egészen komoly társadalomtudósok azt hiszik: akkor van osztályharc, ha durrognak a mordályok. A Ludassy-féle "szélsőség"-kritériumnak nem felel meg, ha valaki az állami újraelosztás elleni ideológiai kereszteshadjáratában nem helyesli a szegény gyerekeknek juttatott iskolatejet, az se szélsőséges, csak extrém (közel a "bizarr" jelentésárnyalathoz), hogy a nagy napilapok (beleértve a vidékieket) és rádióállomások gazdasági rovatai, műsorai, a gazdasági hetilapok a lakosság két-három százalékának az érdekeit képviselik, egymással minden alapkérdésben egyetértenek, míg a nagy példányszámú képeslapok és bulvárműsorok a multimilliomos sztárriporterek, sztárügyvédek, sztárvállalkozók, sztárnyomozók, film- és tévésztárok, sportcsillagok, pornósztárok - tehát az üzleti siker és a pénz - dicsőségét zengik (a metróban és a villamoson döcögő cselédség csak olyasvalakikről olvashat, akik soha nem szállnak metróra; megy az össznépi cselédpletyka az össznépi naccságáról, a dzsigolójáról, a kis barátnőjéről és a színarany vibrátorukról), az "x" oldal gazdasági szemleírója az "y" pártot vádolja államosítással, központosítással és osztogatással-fosztogatással, az "y" oldalé pedig "x" pártot, az adó mindig túl magas, a profit mindig túl csekély, és a környezet soha nem eléggé vállalkozásbarát. Mindennek az oka a sztárpüspök és az in spe (reménybeli) sztárführer szerint: Amerika és a minszki zsidók. Mert a magyar személyi igazolvánnyal, magyar személyi számmal, magyar TAJ-számmal, magyar adóazonosító jellel, magyar telekkönyvi bejegyzéssel, magyar cégbejegyzéssel, magyar vadászengedéllyel, borlovagi és vitézi címmel rendelkező magyar burzsoá az egészen más, neki nem köll extraprofit, és csak egészen ritkán rugdostatja össze őrző-védő halálbrigádosaival az ötven kilós raktároslányt, mert nem akar egy csomó pénzért belépni a kőkeményen magyar vállalkozó által személyesen megszervezett, mindenfajta átpolitizált konföderációtól teljesen független, teljesen sárga és vállalkozásbarát (unternehmenfreundlich) vállalati szakszervezetbe. A kis raktáros pár pofon után belátja, hogy a független vállalati szakszervezet előnyei toronymagasan (turmhoch) kiemelkednek a szóba jöhető variánsok közül, igaz, továbbra se lesz öltöző, zuhanyozó és védőöltözet, de a főbizalmi már a Baleárokon nyaral. A pénzuralom ellen mennydörgő szélsőjobboldalnak ez ellen szava sincs - talán szerencsére, mert ha a munkások (bocsesz, munkavállalók) érdekében mondana valamit, a végén esetleg még be is tiltanák. De persze másnak sincs hozzá szava.


A jobboldal "depolitizáló", "politikátlanító" értelmezésének reprezentatív műfaja az, amely Orbán Viktornak és tettestársainak lusta és kártékony kormányzását a vezérnek és apródjainak a jelleméből és jelentéktelen életrajzából (az egyébként kétségtelenül megfigyelhető gátlástalan karrierizmusból, elvtelenségből, nepotizmusból, újgazdag nyerészkedésből) vezeti le. Kéri László, Lengyel László amúgy érdekes életrajzi költeményei, Petőcz Györgynek az exfidexes elhajlókkal készített - az ÉS kiadásában megjelent - interjúgyűjteménye, az ifjú dr. Kende Péter szenzációs bulvárbiográfiája a hatalomtól való (persze ez esetben negatív, ellenszenvező) megbűvöltség dokumentumai, amelyek egyszerre banalizálják és romantizálják a romlott hatalmi klikk ténykedését, mintha Orbán Viktorban "A Viktor" volna a fontos. Nem. Orbánban az orbánizmus a fontos - hogy Bálint Györgyöt parafrazáljam. Orbán démonizálása egy középszerű politikus árnyékának hatalmasra növelése, mintha itt Tisza István-i vagy de Gaulle-i méretű óriástól kellene megszabadulni, hogy helyreálljon a törpék demokráciája. A napvilágra került kevés hiteles életrajzi adat alapján sajnálnunk kell szegény Orbán Viktort, akivel láthatólag rosszul bántak gyermek- és ifjúkorában, és mindig fájdalmas ilyesmiről olvasni, de sok embert ismerünk, akinek nehéz gyermekkora, kamaszkora volt, mégis tisztességes fickó lett belőle, bár ez iszonyúan nehéz dolog lehet. Ám alapjában ehhöz semmi közünk. Elég banális dolog világszerte, hogy a miniszterelnöki posztért - mint nálunk is - két sokszoros milliomos verseng (no persze a vagyon családtagok nevén van), de a hatalmi megszállottság glamourising, csillogó ábrázolása a fidexes hatalomgyakorlás prózai tényeiről vonja el a figyelmet, ezek lényege pedig az önkény. Orbán akkor is ambiciózus volt és agresszív, amikor még demokratikus politikus volt - és akkor tapsoltunk neki. A baj a politikájával van, nem a személyével, nem az az érdekes, mekkora a tehetsége (so-so: csak akkor ügyes, ha nyerésben van), hanem az, hogy mire használja. Az utóbbi hetek külpolitikai katasztrófasorozata - amely Magyarországra haragította az Európai Bizottságot, az Egyesült Államokat, Oroszországot, a világsajtót, Romániát, Lengyel- és Csehországot, Szlovákiát stb. stb., márpedig minden épelméjű magyar politikusnak (nem volt sok) őrizkednie kell a kisantant-jellegű bekerítéstől és az egyoldalú német-osztrák szövetségtől, hiszen ez a százötven éves geopolitikai ábécé - teljesen összerombolta az Orbán tehetségéről képzett legendákat. A pasas alkalmatlan. Ha a rasszista, "etnikai tisztogató" Beneš-dekrétumok ellen van kifogása (ami a cseh & szlovák pöfögés ellenére indokolt, de persze a kétszeres volt agresszortól nem veszik jó néven tengelyileg), akkor miért bújja az Exzellenz széki gróf Teleki Pál dr. műveit? Csak Beneš volt kirekesztő, a magyarországi numerus clausus (és egyebek...) szellemi atyja nem? Hatályon kívül helyezte valaki a 12.330/1945 ME sz. (1945. december 29-i), a szocdemek lanyha kivételével minden hazai párt által követelt magyar kormányrendeletet, amely megparancsolta félmillió magyarországi német ("sváb") kizsuppolását? Ki hisz Orbánnak? Ő se. A Ráday utca és a Liszt Ferenc tér kávéházaiban és bárjaiban százával találhatók fiúk és lányok, akiknek pörög a nyelvük s jó a memóriájuk - és? Ők azért volnának jelentéktelenek, mert nem tudják ráküldeni az adórendőrséget olyanokra, akik rosszmájú pletykákat terjesztenek róluk? Ne gyerekeskedjünk. Tudjuk, hogy az alattvalóknak és a kárvallottaknak imponál a hatalom, a csóróknak imponál a zsozsó - de azt is tudjuk, hogy ez (bár érthető) helytelen, hogy az elnyomók iránti irigykedő csodálat az elnyomás malterja.
Így hát én az ellenzék helyében nem örülnék az ifjú dr. Kende-könyv sikerének, amely annyira hasznos a demokrácia ügyének, mint a Story magazin, függetlenül a Fidesz-kormány megtorló akcióitól, amelyek elítélendők.
A saga, amelyet be akarnak adni nekünk, az old money és a nouveaux riches konfliktusa, Lampedusa Párducának új kiadása. De még ez is túlzás. Az old money higgadt és körültekintő képviselői (Stumpf, Martonyi, Chikán, Járai, Matolcsy, Kolosi, Demján, Somody, Széles) ott vannak a "fiúk" mellett és fölött; ezek szociokulturálisan semmiben nem különböznek Medgyessy Péter környezetétől; "a fiúkra" a randalírozás marad, a jogállam szétrombolása, ez oké addig, amíg jól megy az üzlet, amellett első osztályú kiszolgálásban részesíti a paraállam, a kiélesített büntetőjog, a szelektív adóztatás, a rendőri és titkosszolgálati túlhatalom és a többi. A szolgáltató állam (mármint a nagytőkének szolgáltató állam) zsoldjába állt, túlfizetett, brutális fiatalemberek világára nem Lampedusa melankolikus regénye a jellemző (a homines novi közönségességéről), hanem Moravia könyvei (A megvetés, Az unalom, A megalkuvó, Közönyösök, 1934) a hatalom jármába görnyedt szolgalelkek patológiáiról. A kérdés csak az, az old money eltűrné-e az alkotmányos jogállam helyreállítását, vagy más cégér alatt folynék tovább der alte Dreck - ezt fordítják a magyar Marx-kiadásokban tapintatosan "a régi szemét"-nek.
Míg az old money és a nouveaux riches különféle csoportjai, továbbá ajtónállóik, fullajtárjaik és fegyvernökeik között csattognak a gyíklesők, az "empty pockets" teljesen eltűnnek a láthatárról. A "másodlagos fajankók" (kölcsönzés Spiró Az Ikszek c. regényéből [1981], amely sajnos megint közvetlenül időszerű: a központi kormányzati propagandahivatal filmet rendez és színházat épít a haver telkén - hehe!) pedig fölháborodnak a választási kampány tárgy, tartalom és cél nélküli, politikát helyettesítő gorombaságain; fölháborodni jó: száraz, tiszta érzés. Míg a nemzetgazdaság helyzetének megértésére alkalmatlan GDP növekedéséről skolasztikus viták folynak, a nemzeti jövedelem és az életszínvonal stagnál, a közvélemény előbb-utóbb saját erkölcsi hibájának fogja érezni, hogy azt meri észlelni: a magyar nép szűkölködik és jövője miatt szorong (okkal). "A bérből és fizetésből élők" (le salariat) reálkeresete nem nő, de számuk csökken, eltűnnek az ún. "nem regisztrált" munkanélküliség sötét bugyrában, a sweatshop típusú monoton és egészségtelen segédmunka poklában (ha fiatalok), s még az egyszerű részvét sem illeti őket. A sötét, hideg, mocskos lakások mélyén haldokló, a tizenéves rablóktól és csonttörőktől rettegő öregeket pedig mindenki elfelejtette. Idősebb asszony meztelen testének képét össznemzeti undor fogadta. S az a párt fogja megmenteni a parlamentarizmust, amely nem választott (hivatásrendi) második kamarát tervez? Beszél valaki a büntetőjog és a büntetőeljárás visszaliberalizálásáról? A munkanélküli segély újbóli meghosszabbításáról és emeléséről? A millió represszív jogszabály hatályon kívül helyezéséről? No nem. Ehelyett kormányférfiak költségszámláiról folynak pitiáner veszekedések. És még a bulvárszempontok se stimmelnek. Elegánsnak nevezik a vidéki delnőt a zöld műbőr kalapjában (plusz paszpolozott cári testőrzubbony nikkel melltartóval) meg a föltörekvő volt minisztert, aki csíkos inget ölt kockás zakóhoz, plusz virágmintás nyakkendő, ettől káprázik ám a választó szeme. Vakulj, magyar.
A "szélsőség", az "elszabadultak az indulatok", a "gyűlöletbeszéd" (a terminus magyarországi provinciális jelentésváltozatában), a "kommunistázás" és a "fasisztázás" szimmetrikus, kölcsönös perhorreszkálása - nyilván csak részben tudatosan - különféle célokat szolgál, amelyek közül kettő különösen fontos:
1. a rendszerkritikának, a polgári-liberális demokrácia nem kultúrakritikai és nem historizáló bírálatának a megelőző kompromittálása;
2. a valóságos politikai hatalom hatékony politikai bírálatának megelőző hatástalanítása (Verharmlosung).
(ad 1) Mint már jeleztem itt-ott, a radikális társadalombírálat szerény kezdeményeit ex cathedra le szokták csurkázni. A "totalitárius" konstrukció arra jó, hogy a tágasabb és valóságosabb szabadság, az igazságosság és - ó, borzalom! - az egyenlőség követelésével ne közvetlenül nézzenek szembe, hanem csak a következmények felől, pontosan úgy, ahogyan a huszadik század egyik legnagyobb társadalomtudósa leírta szerényen lángelméjű könyvében (vö. Albert O. Hirschman: The Rhetoric of Reaction: Perversity, Futility, Jeopardy, Cambridge, Mass./London: Harvard University Press, 1991). Ezek szerint a változtatás igénye - mondják a status quo ante maradi hívei - vagy (a) a szándékolttal ellenkező eredményhez vezet, vagy (b) a látszat ellenére tkp. mindent úgy hagy, ahogy van, vagy (c) a dicséretes célkitűzés ellenére olyan veszedelmeket idéz föl, aminőket nem érdemes megkockáztatni. (Igazolható: ezt a leírást akkor is jónak tartottam, amikor még voltak konzervatív szimpátiáim.) A liberális kapitalizmus újdonsült, ám máris (egyből) konzervatív védelmezői szerint minden gyökeres reform - élettől elszakadt kísérletezés, az emberi természettel nem számoló utópia, hiperracionalista agyszülemény, érzelgős moralizálás, felelőtlen demagógia, kudarcos csodabogarak gyökértelen ábrándja, a számon kívül maradtak intellektuális bosszúvágya, s még számos, pazarabbnál pazarabb közhely - a Gulaghoz és/vagy Auschwitzhoz vezet. (Ennek a logikájáról ld. Slavoj Žižek: Did Somebody Say Totalitarianism? London/New York: Verso, 2001.) A tartalmát nem kell tüzetesen szemügyre venni, elég, ha rásütik, hogy "szélsőséges", azaz objektíve - mint a sztálinisták mondták hajdanán - "az antidemokratikus erők szövetségese", ami különösen pikáns olyan kontextusban, aminőben a demokratikus, de nem liberális törekvéseket mint "populista demagógiát" szokás jellemezni. (Sokan megdöbbennek - még mindig - azon, hogy a "demokratikus" és a "liberális" nem azonos; ezen a megdöbbenésen viszont a történetileg művelt emberek hökkennek meg.) Engem is diszkréten figyelmeztettek "jobb emberek", hogy ne szorgalmazzam már a népszavazások megrendezésének megkönnyítését és a populáris akció elterjesztését, mert a népakarat közvetlen érvényesítéséből csak zűr lehet, s így meg kell kérdezniük maguktól, "kik azok a "népbarátok", s hogyan harcolnak a liberális demokraták ellen". Azt nem lehet elérni, hogy az establishment és a mainstream belássa, sorrendben az első kérdés az, vajon helyes-e önmagában a nép közvetlen akaratnyilvánítása, s csak a második lehet annak a latolgatása, hogy az adott helyzetben az eltorzított, manipulált, a kereskedelmi médiák által "kiváltott" közvélemény hogyan teheti semmivé a közakaratot s teheti láthatatlanná a közjót, s ha így van, mit kell ellene tenni. Ha a második kérdésre tévesen válaszol az ember, rossz stratégiája rossz malmokra hajthat rossz vizeket csakugyan. Ebből még nem következik, hogy az első kérdésre adott, netán a közvetlen, részvételi demokrácia elemeinek erősítését pártoló válasz ab ovo veszedelmes, hiszen - mint sajnos láthattuk - a képviseleti kormányzat, a parlamenti többség uralma is terelhető autoritárius, parancsuralmi irányba.
(ad 2) "A szélsőség" elvontságának középpontba állítása csorbítja a magyarországi hatalmi jobboldal garázdálkodása bírálatának élét. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a MIÉP-et kárhoztatják mindazért, amit a Fidesz-MDF-MKDSZ gondol, mond és tesz, kivéve a korrupciót.


Mondok példát. Szájer frakcióvezetőt senki nem szokta "szélsőségesnek" nevezni, modora tűrhető. Legutóbb olyasmit mondott, tévesen, hogy az elmúlt négy esztendő parlamentjében az SZDSZ csak a MIÉP-pel foglalkozott, hogy az SZDSZ és a MIÉP: két kis radikális párt, vagy valami efféle. A megfejtés egyszerű: a MIÉP = antiszemiták, az SZDSZ = zsidók. Megérdemlik egymást. Avval, hogy a rendszerváltás öröksége mellett rendíthetetlenül és magányosan kitartó SZDSZ (más kérdés, hogy én mit gondolok ma már erről az örökségről) egyszerűen faji vagy felekezeti vagy szubkulturális jelenség, Szájer - aki elméletileg szintén a rendszerváltást igenlő párt egyik vezetője - lényegében azt mondja, hogy a demokratikus fordulat és az általa létrehozott szabadelvű-alkotmányos jogállam és liberális kapitalizmus: zsidó vircsaft. (Mások közben arról sipítoznak fisztulázó kappanhangon, hogy a diktatúrás államkapitalizmus, a "reálszoc" volt zsidó vircsaft. Döntsenek, néptársak: mi NEM volt zsidó vircsaft?! Ha jól olvassuk Badiny Jós Ferencet és más grespikeket, már Árpád apánk is gyanús.) Az internetes fasizmus ezt már rég közölte velünk. Szájer dumáját könnyű dekódolni, hiszen azt akarja, hogy dekódolják. A szokásos kritériumok szerint és a cáfolhatatlan megfejtés alapján Szájert "szélsőségesnek" kellett volna nevezni az ilyesmire fürge sajtóban, de nem teszik, mert már nem bírják elviselni annak az egyre sokasodó bizonyítékait, hogy jelenleg valójában kik is kormányozzák a lángoktól ölelt kis hazát. Szájer ugyanazt mondja, amit Kövér, aki ugyanazt mondja, amit Orbán, amit Dávid, amit Harrach, amit ifj. Hegedűs, amit Mónus Áron. Ezt elismerni roppant nehéz, hiszen fölöttébb ijesztő. Szélsőséges Orbán és Szájer tónusa? Nem szélsőséges. Barátságos a MIÉP iránt Szájer nyilatkozata? Nem barátságos. Enyhén fasisztoid-e Szájer mérsékelt tónusú, ironikus hangvételű nyilatkozata? Igen, az. Fontos-e ezek szerint a hangnem?
Egy nagy frászt fontos.
A rendszer legitimációja érdekében fönn kell tartani azt a látszatot, hogy a rendszert történetesen épp most irányító kormány NEM a rendszer ellensége, mert ha elhinnők, hogy az, kényelmetlen kérdéseket kellene föltennünk magunknak a rendszer természetét illetően. Ezeket a kérdéseket egyébként az ezerkilencszázharmincas években olyan - különböző értelemben konzervatív - emberek is föltették maguknak, mint Thomas Mann, Adorno, Ernst Bloch és Kolnai Aurél (a "konzervatívot" itt csak a Kulturkritik értelmében veszem). Az első rémületes, bár nyilvánvaló kérdés: kezeskedik-e önmagában a liberális kapitalizmus a liberális demokrácia fönnmaradásáért? Milljó érctorokból dörg a hősi válasz: fenéket kezeskedik. Hát ez borzasztó, hiszen ez volt a rendszerváltás vezérlő illúziója. Orbán kormánya kedvez a tőkének, eltökélten vállalkozásbarát, globalista és antietatista (tettei mutatják ezt, nem a szavai), és mégis - ezt a "mégis"-t szomorú liberális barátaim kedvéért írom ide - szétverte a jogállamot és a közigazgatást. Az exszovjet zóna "új demokráciái" tisztábban kapitalisták, mint akár a nyugati országok, hiszen a leninisták-sztálinisták gyökerestül kiirtották az arisztokratikus-hűbéri hagyományokat (ez volt forradalmuk lényege, nem - mint hitték - az antikapitalizmus), ám nyugaton (különösen a Rajnától nyugatra) még élnek az arisztokratikus hagyomány enklávéi, ami józanítólag, mérséklőleg hat (egyébként ott is épp most vannak pusztulóban); ez itt nálunk tiszta kapitalizmus, a "kommunisták" megtisztították az utat, ez volt talán történelmi küldetésük: eltakarítani a diadalmasan bevonuló kapitalizmus elől a lovagi múlt romhalmazát.
Ezeket a dolgokat mindenki sejti, de hát kínos rájuk gondolni. Mi állt itt ellen anno a kapitalizmusnak? Az arisztokratikus nagybirtok, az ecclesia triumphans és a szociáldemokrata munkásmozgalom. A bolsevik forradalom, a "kommunisták" mindezt elpusztították; most újjászületik mint tragikomikus Potemkin-díszlet, rosszul kitanított statisztákkal, de a munkásmozgalomnak (egyelőre) még a díszlete sem. A ricsaj azért is ilyen nagy, hogy eltakarja: a politikai irányzatok (pártok stb.) között NEM elég NAGY a különbség a lényeget illetően: tőkés fundamentalizmus a gazdaságban, büntető represszió a társadalomban...
A tiszta liberális kapitalizmus - politikailag - a bizonytalanság, a veszély, a kockázat társadalma. (Vö. Ulrich Beck: Risikogesellschaft, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1986.) Ez benne a legjobb és a legrosszabb. A dolog nyitottsága, aleatorikus-sztochasztikus véletlenszerűsége, megjósolhatatlan válságai, irányíthatatlan kultúrája szüntelenül mérgeket és ellenmérgeket termel; mi sem jellemzőbb a liberális kapitalizmusra, mint az antikapitalizmus.
A dinamikus spontaneitás - amelynek abszolút határa a magántulajdon - az egyenlőtlenség körülményei között állandóan kibillenti sérülékeny egyensúlyából a képviseleti kormányzatot (amely paradox, egyszerre demokratikus és arisztokratikus berendezkedés, csak ez a paradoxia már megszokott, észre se vesszük). Ha most pillanatnyilag figyelmen kívül hagyjuk a határföltételek (magántulajdon, egyenlőtlenség) megváltoztatására törekvő mozgalmakat, azt látjuk, hogy a liberális kapitalizmus folyamatosan újjászüli az antientropikus, nagyobb rendezettségre vágyó politikai mozgalmakat (ilyen a mai kelet-európai és közép-európai jobboldal). Ezek a vágyak azonban az adott alkotmányos föltételek között (amelyek mintája az Atlanti Charta, az ENSZ-alapokmány, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata és a többi hasonló) nem teljesülhetnek, csak informálisan, ezért a nagyobb rendezettség vágyából csak pokoli rendetlenség kerekedhet (vö. Orbán, vö. Berlusconi, vö. Haider, vö. Kucsma). A mai, egyszerre antidemokratikus és antiliberális helyi jobboldal csak a "refeudalizációs", informális PARAállam kiépítésével iparkodhat célja felé, ám mivel a határföltételeket - pláne a nagyobb szabadság irányában - nem akarja és nem akarhatja túllépni, szándékával ellentétben a gyorsabb entrópiát, a nagyobb bizonytalanságot és rendetlenséget segíti elő. (Ezt mint "politikai korrupciót" szokás leírni, ami fölületes megközelítés; bár kétségtelen, hogy ennél züllöttebb kormányzatot még nem látott a világ; ám a legtöbb "lenyúlás" nem a szokásos megtollasodási célzattal történik, hanem fenyegetéssel, nyílt és nyilvános rablással az informális PARAállam - "a nemzetépítő állam" - megteremtése érdekében.) Ha az alkotmányos struktúrákra fagyöngyként ránőtt parazita PARAállamot erőszakkal és csalással levakarhatatlanná teszik, az bizony már egyfajta fasizmus felé mutat.
A magyar uralkodó osztály gyarmati, az oszmán és a Habsburg-birodalom nevelte szörnyű karaktere változatlan. Szolgalelkűség kifelé - Orbánék azt teszik, amit az euroatlanti hogyishívják parancsol -, hazaffyas melldöngetés és represszió befelé, esengés jutalékért, baksisért, stallumért kifelé, árulás, ármány, önkény, cenzúra befelé, ahogy ezt tudjuk Grünwald Béla Régi Magyarországából, Acsády jobbágyságtörténetéből, Ágoston nagybirtoktörténetéből, Szekfű Rákóczi-könyvéből, Márki Sándor Dózsa-könyvéből, Szende Werbőczy-tanulmányából, Szabó Ervin '48/'49-könyvéből: felelőtlen, illojális és duzzogó gyarmati helytartók. S ha ez kiderül: honárulás! Lázadás! Hűtlenség! Fölforgatás! Destrukció! Hochverrat! A hazát nem lehet elárulni: már rég eladták. A honfyak a többi birodalmi provincia ispánjaival veszekednek, amíg rájuk nem ripakodik nyugatról a fölöttes én. Nálunk mindegyik párt le parti de l'étranger, ahogy a jakobinusok szerették mondani. Sebaj. Hogy elvesznek a szegénytől, hogy a gazdagnak adják - ebbe nem szól bele az Überich.
Retorikailag "az SZDSZ-ügy" mutatja a legjobban, miről van szó. Nemcsak Szájer, hanem befolyásos százezrek gondolják, hogy az alkotmányos, gazdasági, társadalmi rendszerünk mellett a maga teljességében egyedül kitartó SZDSZ "szélsőséges" és "marginális" erő, ami világosan jelzi a rendszer mély legitimációs válságát. A rendszer összes alapelvét az SZDSZ fejezi ki. A magyarországi liberálisok nem szeretik, ha az elmebetegeket ketrecbe zárják, a drogosokat verik és becsukják, a roma underclass tagjait kilakoltatják, pogromokkal körbeűzik az országban, verik, megszégyenítik és éheztetik, nem szeretik, ha a menekülteket bűnözőként kezelik és (vizsgálat, ítélet nélkül) de facto bebörtönzik (függetlenül attól, mennyire tehetetlen az SZDSZ ilyen ügyekben, ahol és amikor hatalomra kerül). A közvélemény jól sejti, hogy a magyar liberálisok nem bírnak beletörődni, bár inkább csak ideológiailag, a tőkés rendszer mélységesen represszív jellegébe - akkor meg mi a fenét akarnak drágalátos kapitalizmusuktól?
A független baloldal számára pedig, akár a múlt század (a huszadik) harmincas éveiben, föltevődik a kérdés - jó, tudom, először mint tragédia, másodszor mint bohózat, de efelől még föltevődik -, érdemes-e erőt és energiát fecsérelni a polgári demokrácia megmentésére, azaz olyan rendszerére, amely sűrűn és rendszeresen szembefordul saját szabadságprincípiumaival, amely a szabadelvű-alkotmányos jogállam ellenségeire bízza az állam vezetését, föltéve, hogy nem nyúlnak a nagytőke előjogaihoz.
Márpedig nem nyúlnak, csak le kell adni a sápot, ami nem tétel.
Az én válaszom nyilván igen, de súlyos fönntartásaimat se tartom mellőzhetőnek. Abban a tekintetben is kissé szkeptikus vagyok, hogy fönn lehet-e tartani a polgári demokráciát a polgári társadalom ellenében. Mély szociális reformok nélkül bizonyosan nem. Meddig védelmezze a magyar nép a parlamentjét, ahol ilyen keveset tesznek (lehet tenni) az érdekében? Adócsökkentésekkel és kozmetikai jellegű "szociális fordulatokkal", "jóléti rendszerváltásokkal" (?) semmire se megyünk. Védjük csak meg a polgári demokráciát, hogy megőrizzük legalább a politikai vita viszonylagos szabadságát, legalább a középosztály háborítatlan nyugalmát, a tudomány és a művészet bizonyos lehetőségeit - de illúziók nélkül.
És most visszatérnék egy polgári szóra a Terror Házához. A Terror Házának (Hamvay Péter szavával "a terrorplázának") az a történeti koncepciója, hogy "a bajok" 1944. október 15-én kezdődtek és 1954-ig tartottak. Ennek a koncepciónak két erős polemikus programpontja van: a zsidótörvényes, csendőrpofonos, nyíltszavazásos, cenzúrás, munkás- és parasztellenes, oligarchikus, sovén-irredenta Horthy-rendszer oké (Szálasitól egyébként még Csurka is "elhatárolja magát"). A másik: az 1945-i fölszabadulás és a rá következő kurta demokratikus intermezzo a Terror korszakához tartozik. Ez igen határozottan mutatja be a kurzus ideológiáját. Van benne igazság (az ávó gyalázatosságát, iszonyatát be kell mutatni, ki kell pellengérezni), és van benne (persze csak implicit, hallgatólagos) hazugság, amelynek körvonalait kirajzolja Teleki, Gömbös, Bárdossy, Hóman, Jány, Szombathelyi stb. hivatalos rehabilitációja, nem szólva a Horthy-család émelyítő kultuszáról. A népellenesség és a "kirekesztés"' (magyarul: fajüldözés és nemi üldözés) hivatalos állami eszmény lett, és a közvélemény többsége ezt passzívan tűri. És ezen nem segít a Terror Háza elleni szoclib kampánycikkek "sanda mészáros" típusú elfogultsága, "a mi hóhéraink" iránti gyöngéd elnézés. Ebből se kérek, many thanks. (Ha pedig a terrorpláza szemforgató "hivatalos" értelmezését hinnénk el, a Magyar Nemzet szalagcíme ez lett volna: "Csurkáék tüntettek a nyilasok ellen!"...)
Ez az eszmény nem a széleken található, hanem a középpontban. A jobboldalnak nem a modora, hanem a szubsztanciája az aggasztó.
A nép pedig - érthetően - nem nagyon lelkesedik azért, hogy az igazságtalan és represszív társadalmat megvédje a még nagyobb disznóságoktól; épp elég nagy disznóságokat követnek el vele szemben így is. A nép talán könnyelmű ebben. De a szociálliberális polgárság (és sajtója) talán okulhatna abból a jeges közönyből, amellyel négy évig nézte vergődését, hanyatlását és megaláztatását a nép többsége. "A szélsőség" és "a gyűlölködés" elleni elvont küzdelem a legrosszabb színben tünteti föl a szociálliberális establishment politikai erkölcsét és intelligenciáját. Nem lehet, sohasem lehetett a fasizálódás ellen úgy küzdeni, hogy evvel egyúttal a szükséges társadalmi reformot is egy füst alatt le akarják járatni, holmi remek package deal keretében. Ha a szabadságjogok antikapitalista híveit szándékosan összekeverik a szabadságjogok prokapitalista (pl. posztfasiszta) ellenségeivel, bár ez önmagában talán nem annyira lényeges, kétségeket ébreszt a jelenlegi (békés és mérsékelt) szabadságharc őszintesége iránt.
Nem az a föladat, hogy a szabadság ellenségeinek befogjuk a száját (a szabadság hívei ezt nem kívánhatják), hanem az, hogy bebizonyítsuk: nincs igazuk. És ez nem is olyan egyszerű, mint gondolnánk.