I. részNehéz egy történésznek az élete, kispálya. Oktathat, ugye. Esetleg szorgos munkával kiharcolhat magának egy nem túl zsúfolt, jobbik esetben gazdátlan szakterületet, ahol fáradságos munkával szaktekintéllyé válhat. Aztán védelmezheti, mint kutya a koncát. Esetleg ismeretterjeszésbe foghat, népszerű történelem, ilyesmi, több pénz, viszont itt is nagy a könyökverseny. Ha végkép nekikeseredik és önnön haszontalanságára ébred, marad a politika és az alkoholizmus, de nem kívánunk tovább gonoszkodni.
Heribert Illignek, aki nem szakmabeli, a jelek sikerült valami igazán nagyot mondania. Könyve, a Kitalált középkor, már a 17 kiadásban jelent meg német nyelvterületen, sőt már külföldiül is megjelent, jelesül magyarul (Allprint Kiadó, 2002). Mi itt a közép-európai mocsárban láttunk-hallottunk egykét történelmi érdekességrol, (Lenin életrajza, dákó-román elmélet, sumér magyarok, vagy akár a KGB ellen dolgozó 3/2-es ügynök közismert történetére is utalhatnék), vállvonogatásban bajnokok vagyunk, de Heribert Illig úrnak mégis sikerült meglepni a nagyérdeműt. Illig úr úgyanis azt állítja, hogy a középkor jelentős része fiktív, kitalált, slussz-pász, összeesküvés rabjai vagyunk, kibasztak velünk. És elmélete bizonyításaképpen olyan szellemi tűzijátékkal szolgál, hogy több történész ismerősöm masszívan inni kezdett. A Kr.u. 614-911 éves szakasz, 297 év távozik hatalmas robajjal a történelembol. A Merovingok jelentos része, a nagyszláv birodalom, az avarok és a teljes Karoling-dinasztia, Nagy Károllyal az élen, akit francia és a német népnek egyformán nemzeti hőse, azonkívül az Európai Ház eszmei alapozása. Elméletének fogadtatása a szakma részéről eléggé vegyesnek mondható (kurvaanyázástól a lehazaárulózásig, elvégre a német dicső múltat fúrja meg és történészi életművek forognak kockán), viszont a nagyközönség érdeklődését sikerült felkelteni. A magyar kiadást elosegítette, hogy az elmélet új megvilágításba helyezi a magyar krónikákat (ti. az Attilától Álmosig terjedő öt nemzedéknyi idő tarthatóvá és érthetővé válik, azonkívül László Gyula kettős (hármas?) honfoglalás elmélete is izgalmas értelmezést kap stb.) Illig úr és munkatársai jelenleg is rendületlenül folytatja kutatásait, melyek eredményét rendszeresen közreadják a Zeitensprünge (Időugrások) c. folyóiratukban, (mely 1995 óta jelenik meg).
Hamisítási elméletének lényege, hogy "dicsőséges jövőt csak dicsőséges múltból" (Pap Gábor) lehet csinálni, emiatt VII. (Biborbanszületett) Konstantin Bizáncban a X.század során az arabok által elrabolt birodalmi relikviák (Szent Kereszt) fiktív visszaszerzése, valamint a saját uralkodásának legitimálása érdekében átállította a kronológiát és átírta a történelmet. Mi sem volt ennél könnyebb, mivelhogy irányítása alá tartozott az akkori világ legfejlettebb közigazgatása, valamint megkönnyítette a dolgát, hogy a dokumentumokat Bizáncban az uralkodó trónralépéséhez viszonyítva datálták, a Jézus születéséhez köthető kronológia nem volt használatos.
Nyugaton a Bizánccal II. Ottó révén dinasztikus kapcsolattal kötődő szász uralkodók valószínűleg értesültek a bizánci időnyereségről, tehát itt III.Ottó császár és a vele régi baráti viszonyban (néhai tanácsadó) levő II.Szilveszter pápa is átírta/átírhatta a történelmet a X. században. A cél az 1000.esztendő, a Millennium III. Ottó idejéhez közelítése volt, hogy Ottó a Biblia által legitimált ezeréves birodalom császára lehessen. Nem mellékesen kitaláltak egy "szupercsászárt", Nagy Károlyt a betoldott időbe, mint újabb legitimációs alapot. És bár III. Ottó 1002-ben meghalt, a folyamatot nem lehetett megállítani. A pápá és a császárok között kitörő invesztitúraharc a Nagy Károllyal kapcsolatos hivatkozások, okmányhamisítások tömkelegét indította el. A hamisítást elősegitette a magántulajdon okmányokkal való megtámasztásának igénye (a birtoklás a X. századig szokásjogon alapult), szükségessé tette minden kolostori birtok Nagy Károlyhoz köthető adománylevéllel történő alátámasztását.Illig nem foglalkozik a 614 és 911 közé datált okmányokkal (Kb.7000 darabot tart számon a diplomatika), prekoncepciója értelmében ezek mind hamisítványok. Elméletét a régészeti, épülettörténészeti, művészettörténeti stb. érvekkel támogatja, a segédtudományok egyenjogúsítását követelve. A "sötétnek" nevezett középkorban csekély régészeti lelet található a kérdéses időszakban, a Nagy Károly által építetett Aacheni palotatemplom stílusában és szerkezeti megoldásait tekintve előzmény nélküli Északon, mintegy megelőzve korát. Az Illig által szellemes csűrcsavarással tárgyalt példák sokasága túlhaladja ezen könyvismertetőnk kereteit.
Illig úr történelmi krimijét olvasva azonban feltámad bennünk is az ellentmondás kényszere.Szelektál a források között, elveti, melyek nem illeszkednek elméletébe. Elveti a dendrokronológiát és a C14-es izotópvizsgálatot is, megbízhatatlannak, sőt manipuláltnak nevezve mindkét módszert. A dendrokronológia (évgyűrű-analízis) arra épít, hogy a különböző korabeli fák évgyűrűinek jellemzői és átfedései révén egy olyan általános, standardizált sorrendet (szekvenciát) sikerült létrehozni, melynek alapján a famaradványok életkora azonosítható. Illig megtámadja a módszert, kifejezve gyanúját, hogy a dendrokronológusok a kérdéses évszázadok áthidalására "megkétszereztek részsorozatokat a fantomévek famintákkal és megfelelő évgyűrűkkel történő lefedése végett". És felhívja a kedves olvasok figyelmét, hogy a C14-es módszer és az évgyűrűvizsgálat eredményei "ugyanazon korszakokban köszönőviszonyban sincsenek egymással". Illig elméletének ugyanis ugyancsak ellentmondanak az aacheni kápolnában talált famaradványok évgyűrűs-módszer szerinti kormeghatározása (776 pluszmínusz 10 év). A C14-es izotópvizsgálattal kapcsolatban is megfogalmazza kételyeit. Röviden a módszerről: a C14-es radiokarbon izotópos vizsgálat az élő szervezetbe beépülő, ám annak halála (ti. mikor már nem épít be több anyagot) után kezdődő bomlás (felezési érték) adataiból következtetni lehet a széntartalmú (szerves) anyag korára. "A C14 nem ad ki automatikusan abszolút dátumokat, csupán mérési adatokat, melyeket először át kell számolni évekre. Mivel a mindent eldöntő C12/C14 reláció minden egyes évben és minden területen más lehet, Libby (a módszer kidolgozója -a szerk.), az ókori rómaiak, Ptolemaidák és egyiptomiak történetileg elődatált famaradványaihoz képest kalibrálta mérési értékeit. Így az uralkodó kronológia összes lehetséges hibája átköltözik a természettudományos időmeghatározásba."
(2002)
(folytatjuk)
Bejegyzések
39 megjegyzés:
A KITALÁLT KÖZÉPKOR
Földindulás a nyugat-európai középkorkutatásban
Pap Gábor
("A tizenegyedik parancsolat: NE HAZUDJ!" c. előadássorozat keretében, 2001 december 5-én (Magyarok Háza) elhangzott előadás írott változata. Az eredeti hang- és videofelvétel letölthető a: http://www.kitalaltkozepkor.hu/ címről)
Pap Gábor ( a fotó az eloadáson készült )
Pap Gábor ( a fotó az eloadáson készült )
Ebből már gyaníthatjuk, hogy arról a nagyjából 300 éves időcsúsztatásról lesz szó, amelyik jelenleg az európai történettudománynak lehet mondani, hogy a botrányköve. Nagyon érdekes jelenségnek lehetünk tanúi, ugyanis olyan kérdésről van szó, amit egy tudomány, még akár 10-15 évvel ezelőtt is nagyon egyszerűen intézett el, ugyanis hallgatott róla. Jelenleg az Internet korszakát éljük, és egyszerűen nem lehet hallgatni dolgokról. Tehát befutottak a saját csövükbe, az Internetet arra találták föl, hogy „Flinston család” és egyéb szinten elárasszák azokat, akik egyáltalán szabadidővel rendelkeznek, – elsősorban az ifjúságot s azon belül is a fiatalabb réteget – és ezáltal lehetetlenné tegyék, hogy egy szervesebb, egy magasabb szintű műveltséggel egyáltalán találkozni tudjanak. Ha valaki mégiscsak ilyet juttat be remélték hogy ez úgy el fog veszni a nagy áradatban, hogy senki nem fogja megtalálni. Mellé lőttek – nem az első eset, de ez katasztrófával járt, ugyanis az a helyzet, hogy ma már jelentős felismerést nem lehet meg nem történtté tenni. Ezt felismerte az a kutató csoport, melynek működését és eredményeit most röviden ismertetni fogom, ugyanis ők már 1992-ben közzétették az első idevágó felismeréseiket s abban a pillanatban, ahogy lehetőség nyílt az Internetre bejuttatni híreket, teljes szélességben bejutatták. [http://mantis-verlag.de – a szerk.] S volt annyi eszük, hogy nemcsak a mellettük szóló írásokat, hanem azokat is, akik velük vitatkoztak, ugyanis nagyon tanulságos egy elmélet életképessége szempontjából hogy először is mernek-e ellene érvelni; kettő milyen szintűek ezek az érvelések – gondoljunk itt ilyen újabb kori kiadványokra, mint a Sacrum Imperium című időszaki kiadvány – azon le lehet mérni, hogy akiknek nem tetszik a mi műveltségünk azok milyen szinten fogalmaznak. Azt egyébként, ha valaki ismeri ezt a kiadványt mert legnagyobb meglepetésemre ezt is lehetett kapni a Fehérlófia nevű boltban, ami azt jelenti, hogy úgy látszik kezdünk „mindenevőkké” válni, - mindenesetre már megjelent az ellenírás, de nekem semmi közöm nincs hozzá, úgy értve nemhogy nem én írtam, nem is tudtam hogy megjelent „Kontra Sacrum Imperium” címmel. Mondjuk én ilyen stílusban nem vitatkoznék, de meg kell hogy mondjam, hogy telitalálatok sorozata. Ez arra figyelmeztet, hogy nekünk nem kell fölvenni minden koszlott büdös kesztyűt, azok ott vannak jól, ahol vannak a sárban. Viszont ma már vannak olyanok, akik névtelenül – tehát álneveken – meg tudnak védeni s meg is akarnak védeni és ez nagyon nagy tanulság, mert ez megint csak nem régi jelenség. Még egy 2-3 évvel ezelőtt biztos, hogy erre a… – most nagyon finoman fogok fogalmazni –, nívón aluli íráshalmazra még nem ment volna válasz. Egyszerűen nem mert volna válaszolni az, akinek meglettek volna pedig az érvei. Volt egy olyan pillanat, amikor úgy gondoltam, hogy ezen utolsó alkalmon tanulság céljából éppen ezt a Sacrum Imperiumot fogom elemezni – lebeszéltem magam róla. Nekünk tényleg nem ez a feladatunk. Nagyon jól tudjuk, hiszen többször is említettem, akár én csapok bele a sárba, akár a sár csapódik rám, csak én lehetek sáros. Tehát egy bizonyos szint alatt tényleg nem szabad csapkodni.
Visszatérve erre az elméletre – illetve itt most már többről van szó, mint elméletről a Kitalált középkorról, - ennek az előtörténete is tanulságos. Két úton jutott hozzám ugyanis ez az alapvető írásmű, aminek valóban ez is a címe. Egyszer Miskolcon a kezembe nyomta egy fiatalember, aki Grazban tanul. Itt valószínűleg ismeretlen úgyhogy a neve nem fontos, hogy elhangozzék…, a lényeg az, hogy még annyit suttogott hozzá hogy ez egy nagyon izgalmas történetírói munka, amelynek a lényege az, hogy Nagy Károly mint olyan nem létezett. Mint történelmi személy Nagy Károly nem létezett. Jól tetszett hallani! Az egész Karoling kor egy kitalált történet.
Ilyenkor mit csinál az ember, nyílván ugyanazt, mint a jelenlévők nagy része, el kezd vigyorogni, hogy persze én meg a római pápa vagyok és krokodilnak születtem. Lehet végül is dolgokat jópofán elmagyarázni és ahogyan leírja ennek a könyvnek a szerzője – Heribert Illignek hívják –, ahogy leírja az előszóban tényleg amikor publikálta először ezt az írását – még akkor más címen, más részletezettséggel –, akkor csak ennyit reflektált rá a szakmai sajtó, hogy „na van végre egy új Danikenünk”, most éppen a történettudományban, annyira képtelenségnek tűnik. Egyszer valamelyik előadáson – meg is tudom mondani, hogy melyiken –, itt az első padban ült egy hölgy aki föladott nekem egy könyvet, – nem tudom most itt ül-e mert…ah itt van! csak akkor az első sorban ült, – s föladott nekem egy könyvet. Itt van a kezemben – ebből láthatja, hogy megbecsülöm – …és a következő van beleírva – ugye nem baj, ha felolvasom? Az van beleírva: „Úgy néz ki nem csak nálunk hazudnak!” – egy ilyen előadáson volt, „a 11. parancsolat” címűn, mégpedig az áprilisin. [ 2001.április 25. Készíthetnek-e órát azok, akik annyit sem tudnak róla, hogy ketyeg? - Honnan "küldték" a Magyar Szent Korona egyes "alkatrészeit", s ha tették, miért nem tudják máig sem, hogyan működik?, Magyarok Háza – a szerk. ] És akkor hát van egy rövid kedves beírás, s aláírás Nothaftu Zsuzsa. Na most aki tud németül az tudja, hogy itt „beszélő” névről van szó – nyilván ő maga is tudja, mert rám mosolygott akkor amikor végigolvastam itt, – a „nothaft" azt jelenti hogy „szükségszerűleg”, legalábbis az egyik jelentésében ezt. Ebben a pillanatban leesett egy tantusz, hogy ezt a témát nem fogom tudni megkerülni. Ugyanis valahonnan már akkor ismerős volt ez a cím, és ahogy hazamentem rögtön elkezdtem, – mit kezd el az ember olvasni, ezt a hátulsó borító szöveget – és akkor vált ismerőssé, hogy jééé én ezt már olvastam valahol, s ami velem szinte soha nem fordul elő, benyúltam a könyvespolcra és egyből megtaláltam az előzőt. Ez egyébként hetek felesleges munkája, miután nem szoktam megtalálni. Egyből, benyúlva, megtaláltam, összehasonlítottam, kiderült hogy ugyanarról van szó. Ez az a pillanat, amikor az embernek tudomásul kell vennie, hogy a téma keresi, nem én keresem a témát, tehát ezt nem lehet átlépni. A lényeg az, hogy ennek a könyvnek, megvannak a maga előzményei.
Két kutatási vonulat ér ugyanis össze Illignek ebben a munkájában. Még egyszer mondom a címét: Das erfundene Mittelalter, a Kitalált középkor. Ebben a műben, ahogyan Ő a bevezetőben szépen végigköveti, két kutatási vonulat találkozott s ő maga figyelmeztet rá, hogy ez egy egészen rendkívüli pillanat volt. Az egyik az az időszámítás történetének a menetén került be a képbe, a másik pedig a hamisításoknak a története mentén.
Mind a kettővel éppen abban az időben foglalkozott, olyan értelemben hogy a középkor föl se merült, tehát Ő időszámítási kérdésekkel is, meg hamisításkérdésekkel is foglalkozott, de elsősorban egyiptomi, ókori témák kapcsán. Ott figyelt föl bizonyos dolgokra, publikált is ebben a témakörben, mégpedig egy olyan folyóiratban, amit Ő alapított és mindjárt az elején egy munkatársi gárdával dolgozott benne, ez akkor még ilyen címet viselt – 1989-ben indította el – hogy: Vorzeit-Frühzeit-Gegenwart. Azt jelenti, hogy Előkor, korai idő és jelenkor. S ebben még elsősorban ókori témákkal foglalkozott. A kora középkori hamisítások tulajdonképpen egy konferencia kapcsán kerültek bele a látóterébe, egy nagyon híres hamisításokkal foglalkozó történész, ez a bizonyos Horst Fuhrmanns, 1986-ban – tehát jóval előbb még mint ahogyan ez a folyóirat elindult – egy konferenciát a következő szöveggel zárt le, miután megint egy pár írásról a középkor derekáról kiderült hogy hamisítvány. Mi ezeket a híreket úgy elolvassuk valamelyik újságnak az utolsó előtti oldalán két sztriptíz nő meg három húsreklám között, ezek teljesen kimaradnak a tudatunkból. Az tudniillik, hogy milyen arányban fedeznek föl jelenleg hamisításokat – a Karoling korra vonatkozóan például 1986-ban a következő az adat: 270 ún. Nagy Károly okmányról tudunk és ebből már 1996-ig – amikor Illig ezt publikálja –, már 101-et hamisnak minősített a tudomány. 270-ből 101 hamis. Erre már azért föl kell tenni a kérdést - és ezt minden szaktudós egyértelműen elismeri: Mi a hitele egy olyan történetkutatásnak, amelyik a saját történetének tetemes részében, kb. fele arányban hamis adatokkal dolgozik, arra épít föl történelemkoncepciót, s ami ennél is veszélyesebb, ennek alapján tervez nekünk jövőt? Már idestova a felénél tartunk ugyanis a fönnmaradt összes adat esetében, amiről egyértelműen kiderült, hogy hamis, s hol vagyunk még akkor a folyamat befejezésétől. Ennek a – ez egy konferencia volt – és ennek a zárszavát Horst Fuhrmanns tartotta, s egy nagyon érdekes, figyelemre méltó megállapítást tett. A hamisítások amelyek olyan nagyon híresek, s amiket többé kevésbé azért már korábban fölfedeztek, egy közös jellegzetességet mutatnak. Ezeknek a hamisításoknak az időpontját általában pontosan tudjuk. Tudjuk, hogy mondjuk 294-ben hamisítottak egy adatot. Igen ám de a felhasználás, amikor először használják ennek a hamisításnak az eredményét az nem akkor történik. Hanem? – átlagosan 300 évvel később, s valamennyi ilyen fontos hamisítás – fölsorolja, s miután itt nem szakemberekből álló gárda van, én nem fogom egyenként fölsorolni ezeket, de a könyvben benne vannak részletesen, – tehát figyelemre méltó mondja Ő, hogy honnan tudhatták, mondjuk 284-ben hogy 584-ben mik fognak történni, hogy annak az érdekében hamisítsanak? S azt mondja a zárszóban, hogy engedjenek meg neki egy játékos következtetést: „…itt két eset van, többről nem lehet beszélni. Vagy minden hamisító próféta volt, – tehát pontosan tudta, hogy 300 év múlva mi fog történni – vagy valami gond van az időszámításunk körül.” Ennyit mert megfogalmazni egy szaktekintély 1986-ban, ’88-ban pedig a konferencia jegyzőkönyvében ezt írásban is közzétette. Ez volt az egyik indítéka Heribert Illignek. Leírja még Ő, de Horst Fuhrmanns-ra hivatkozva, hogy „nem szokás hamisítani raktárra.” Ilyen nincs, hogy én raktárra hamisítok dolgokat, majd csak eljön az idő, amikor használni fogják ennek az eredményét. Ilyen nincsen. Minden hamisítás azonnali, célratörő művelet, ami azt jelenti, hogy azonnal kell hogy a hasznát lássák vagy megsemmisítik, mert semmi értelme nincs.
Mi volt a második vonulat? Előre bocsátom a második vonulat önmagában is elegendő lett volna ahhoz, hogy Heribert Illig felállítsa ezt az „időcsúszás”-elméletét. Ez pedig mint említettem az időszámítás története, tehát naptártörténet. Azt tudjuk ugye, hogy a Gregorián naptárrevízió az 1582-ben történt, XIII. Gergely pápának az utasítására 1582 október 4-e után mindjárt október 15-ét iktatott be a naptárba. 10 napot korrigált. Miért volt szükség erre a korrekcióra? Zárójelben megjegyzem, hogy ezt római-katolikus világban vezették be, a reformáció egy darabig még nem vett róla tudomást, de meglepően hamar átvette, – gyakorlatilag a nyugati világ nem sokkal a bevezetése, kihirdetése után ebben az időszámítási rendszerben számol a mai napig is. S mert a keleti egyház nem vette át, ebből adódott az a furcsaság, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom az november 7-én történt. Már ennyit elcsúszott – október 25-ét mi itt november 7-ének írtuk, ők pedig még akkor a régi naptár szerint október 25-ének. Nem tévesztendő össze az október 23-ával. Ez a csúszás ugyanis a Julián naptárhoz képest történt. A Julián naptár a nevét Julius Caesarról kapta, mint az ismert, ő pedig Krisztus előtt 45-ben vezette be, amikor is egységesítette az addig teljesen heterogén, s különbözőképpen történő időszámítást. Miután nem volt pontos az ő korrekciós metódusa – tehát keveset korrigált – elcsúszott a tényleges időtől az, amit számontartottak. Ez mit jelent? Azt hogy hiába volt a nappal egyforma hosszú, mint az éjszaka, még nem jelzett a naptár tavaszi napéjegyenlőséget. Miért olyan fontos ez? Azért mert a középkorban a tavaszi napéjegyenlőséghez számították a Húsvétot és akkor még a Húsvét kiszámítása nem mellékes dolog volt egy társadalom életében, hanem a legfontosabb dolgok egyike. Ez azt jelenti, hogyha elcsúszott a napéjegyenlőségtől a naptári adat, akkor az egész ünneprend csúszott, mivel mozgó ünnep lévén valahová le kell horgonyozni, ez a tavaszi napéjegyenlőség. A mai napig is oda horgonyozzuk le. Ez a folyamat nagyon jól utánaszámolható. Illig is mit mond, számítógépek korában élünk, nézzük meg Krisztus előtt 45, adjuk hozzá 1582-t, – én most fejbe nem fogom kiszámolni – lényeg az, hogy ennyi évre vonatkozó csúszást kell korrigálni. Pillanatok alatt kidobja a számítógép: 13 napot kell korrigálni. (12,7 napot.) Ehhez képest a pápa 10 napot korrigált. Ez önmagban még nem lenne tragédia, azt mondjuk jó hát akkor nem volt pontos számításra lehetőség…, most az egyik az, hogy ekkorát nem lehet tévedni, azt felejtsük el. A másik meg nem ez a gond – Illig is hangsúlyozza –, az gond hogy pontos a naptár. Nem tudom érthető-e? 13 nap helyett csak 10 napot korrigált és mégis pontos a naptár. Semmi baj nem lenne, hogyha azzal a 3 nappal csúszásban lennénk, de nincs csúszás. Ez pedig egyetlen módon képzelhető el, hogy az ennek a 3 napnak megfelelő évmennyiség sohase történt meg. Művileg van beiktatva. Nem tudom követhető-e? – ez rettentő fontos tétel.
Természetesen Illig nem 1-2 nap alatt jött erre rá és főleg azonnal utána nézett, – az nem létezik, hogy erre az időszámítással foglalkozó tudósok rá nem jöttek volna. Ha mások nem, akkor a csillagászok, azok közt még akad azért gondolkodó fej. Tényleg rájöttek, na és mit tetszik gondolni mivel magyarázzák? Ez tényleg olyan, hogy ezek után semmiféle nemzeti kisebbrendűségünk ne legyen, mert még nekünk se hazudtak ekkorát. Majd rá fogunk jönni, hogy valahol itt vagyunk a gyökereinél a hazugságoknak. Mivel magyarázták? Nem Krisztus előtt 45-ig korrigált a pápa, hanem a niceai zsinatig. Erre ugye mindenki elképed, húúú kéne tudnom mikor volt a niceai zsinat…, már mindenki szégyelli magát és nem is gondolkodik hogy ez egy blöff, miért a niceai zsinatig, miért nem Napóleon trónra lépéséig… Mi köze ennek a kérdéshez? Itt egyszerűen arról van szó, hogy egy felgyülemlett hibát kell korrigálni, s tudjuk, hogy mióta gyülemlik föl – mi köze ennek a niceai zsinathoz? Az égvilágon semmi! Ráadásul volt olyan alapos, – én biztos nem lettem volna ilyen alapos, mert nincs ténylegesen köze a kérdéshez – de Ő volt olyan alapos, hogy utánanézett a niceai zsinat aktáinak. Hátha legalább szóbakerült az időszámítás mint olyan, – szóba sem került! Megvannak az aktái. Nem tudom érzékeljük-e? Ismerjük ezt az arcot, megjelenik a televízióban, mosolyog és közli, hogy „nem lehet a Magyar Szent Korona Szent István koronája, mert hiszen rajta van a paláston Szent István eredeti hiteles képe és azon nyitott korona van…” Magyarul, így szépen mosolyogva az arcunkba hazudik. Én innentől kezdve az Akadémiánk elnökét fölmentem, mert „kismiska” azokhoz képest… [ taps a nézőtéren ] …ennyire ne szeressék őt, attól azért ő még mindig olyan amilyen, csak azért nála nagyobbat is tudnak hazudni… és ugyanazzal a mosolygós képpel így bele, csak most nem 2 milliónak, aki nézi a TV-t, hanem mondjuk 200 milliónak, akit érint a kérdés. Magyarán szólva itt 300 évvel semmi módon nem tud elszámolni, se a történettudomány, se a csillagászat tudománya, se az egyháztörténet. Ez a 300 év akarjuk vagy nem, mesterségesen van becsempészve a történetírásba, – nem a történelembe, mert sohase történt meg. Ez ami a faktum, az a két útvonal volt ami figyelmeztette Őt arra, hogy valami gond van és innentől kezdve gyakorlatilag ezzel a kérdéssel foglalkozik. Innen megint egy pár információ. Először hagy fogalmazzam meg az Ő fő tézisét, ahogyan Ő ebben a könyvben ezt leírta, – szó szerinti idézet következik:
„1991 januárja óta a következő tézist képviselem röviden fogalmazva. Az európai történelemben a VII., VIII. és IX. század művileg beiktatott időegységet képez. Ennek nincs semmiféle reális történése, úgyhogy maradék nélkül törlendő. Az előtte és az utána lévő időszakok pedig közvetlenül vagy csupán kis eltéréssel összekapcsolandók. A kérdéses időközt ekkori tudásomnak megfelelően – tehát ’91-et írtunk ekkor – pontosan behatároltam. A fiktív, kitalált időszak 614 szeptemberétől 911 augusztusáig tart. Egy ilyen precíz adatolást azonban csak a további kutatások fényében erősíthetünk vagy változtathatunk meg.” – eddig az idézet. Ez a ’98-as könyvből való.
Hozzáteszem, hogy 1999-ben már módosította ezt a javaslatot, nem sokkal, a 614 mint dátum maradt, s augusztus végétől javasolja a kimaradást és azt 911 szeptember elejéig, tehát az az időszak maradt ki, ez gyakorlatilag 300 év, – egészen pontosan az Ő számításai szerint ez 297 év. Az elmélet kidolgozására vonatkozóan, még néhány adat: 1989-ben a Vorzeit-Frühzeit-Gegenwart… és ’91-től már benne az időcsúszás téma folyamatosan jelenik meg. Mindezt nem azért idézem most, hogy telerakjam a fejüket adatokkal, hanem hogy jelezzem, mire az ember komolyan vehet egy elméletet milyen hallatlan mennyiségű és minőségű tényanyaggal kell azt megalapozni. Nehogy már azt higgyük, hogy a hasára ütött és szeretett volna imponálni a kutatótársainak ezért kitalált valamit. Itt ’91 óta módszeresen ennek a feltárására gyűlnek-gyűlnek az adatok – el is hoztam ennek a folytatásaként megjelenő Zeitensprünge című folyóiratnak néhány példányát. 1995-től ugyanis megváltoztatta a címét ennek a folyóiratnak, s innentől Zeitensprünge néven jelenik meg, Időugrásoknak fordítjuk magyarra. Itt pedig nagyon kiváló munkatársai voltak, megint neveket mondanék de csak nagyon röviden: Hans-Ulrich Niemitz [Prof. Dr., E-mail: niemitz@r.htwk-leipzig.de ], Angelika Müller… – azért mert hátha ülnek közöttünk olyanok, akik történészek és mond nekik valamit. Megint azt kell mondjam, nem az utcáról érkeztek s nem olyanok akik mindenáron föl akartak tűnni, – ezek nagyon jó nevek… Vagy Manfred Zeller ők Erlangenből valók, aztán Gunnar Heinsohn Brémából [Prof. Dr., E-mail: gheins@uni-bremen.de ], Christian Blöss, Uwe Topper Berlinből. Tőlük már mind jelentek meg írások, ezeket lehet ellenőrizni. Végül Illignek a vonatkozó munkái – aztán nem lesz további hasonló adatdömping, – 1992-ben megjelenik egy nagyon csúnya nevű – de nem is tudom hol van ez a helység – úgy hívják hogy Gräfelfing. Mindenesetre a második is, azt már nem fogom ismételni, tehát hol van ez? [nézőtérről: München közelében..] …München közelében, tudniillik Ő bajor majd ez ki fog derülni a továbbiakból. Ennek az a címe, hogy Karl der Fiktive, genannt Karl der Große …Na most ez akkora poén meg kell mondjam, hogy én nem változtattam volna meg ezt a címet a további kiadványokban sem. Ez magyarra fordítva így szól „Fiktív Károly, akit mi Nagy Károlynak nevezünk” – teli találat. Ha valaki ez után se olvassa el a könyvet, az ilyenre hogy „Kitalált középkor” nem fog rámozdulni. Ez volt az első könyve és már ekkor ennek a megjelenésekor elkezdődött ez a számunkra nagyon is ismerős foglalkozásmód – „na végre Daniken megjelent a történettudományban…” és ezt ők nagyon pontosan tudják, de nehogy azt higgyük, hogy mi raggatjuk rájuk ezeket a „fenegyerek” címkéket. Akárhol vizsgáljuk a bajorok szereplését – nemcsak a történettudományban – mindig jön egy ilyen elbiggyesztett ajak német részről, „ja már megint a bajorok”, holott ha valakinek ők nekik köszönhetik, hogy egyesült mai állapotukban megmaradhattak a II. világháború után. Akkor pontosan a bajoroknak köszönhetik. Ha azok ki nem tartanak a német egység mellett a legvadabb időszakokban is, akkor bizony ma nincs Németország. (Azt várhatjuk, hogy mikor lesznek hálásak nekik…)
Az 1994-es kibővített kiadás még mindig ugyanott jelent meg, az már merészebb volt de kevésbé bikfangos, ennek az volt a címe: Hat Karl der Große je gelebt? – „egyáltalán élt valamikor is Nagy Károly?” Aztán ’96-ban jelentette meg először ezt a Das erfundene Mittelalter, a Kitalált középkor c. munkáját – ezt már Münchenben. Ez a mű 2000-ben már a 9. kiadásánál tartott. Ehhez azt kell tudni, hogy egy új kiadáshoz minimum 10.000 példányban el kell fogynia, – ezt németországi barátomtól tudom, tehát megbízhatónak tűnik az adat. Ez azt jelenti, hogy ez minimum 90 ezer 2000-ig. Közben megjelent ’98-tól ugyanennek a zsebkönyv változata – ezt mutattam elsőnek, ez a kicsi. Ez azért is különösen érdekes, mert a címlapján egy olyan festmény van, amelyen Nagy Károlyt koronázza a pápa, de furcsa módon az a korona, amit a fejére tesz egyértelműen a Magyar Szent Korona. Sajnos a reprodukciónak nincs itt a szerzője, nincs megnevezve, hogy kinek a festménye és egyenlőre nem is találtam meg. Valahol ez a Moritz von Schwind köréből származhat, mert stílusa alapján egy ilyenfajta származást gyanítok, de hát ezt be kell bizonyítani, illetve meg kell tudni – ebben majd segítséget kérnék, mert rendkívül fontos tételről van szó. Ugyanis ez az egy kép többet elárul a szándékról, mint nekem majd hosszú sok mondatom. 1999-ben pedig megjelent a folytatása a Kitalált középkor című könyvnek, ennek az a címe Wer hat an der Uhr gedreht? „Ki forgatta át az órát?”…tehát ki az aki átállította? Ez nagyon lényeges kérdés, mert végül is mi elkövetünk minden nagy felfedezéssel kapcsolatban egy típushibát. Példát mondok: Az aranyművesek annakidején egyértelműen kiderítették Dukász Mihály nem lehet eredeti a Magyar Szent Koronán. A reagálás nem az volt, hogy „köszönjük szépen a felismerést”, ami egyértelmű, cáfolhatatlan, hanem az hogy ugyan kinek lett volna érdeke? – nem tudom érthető-e? –, nem a ténnyel foglalkozik, hanem amíg nem tudod bebizonyítani, hogy kinek volt érdeke mikor miért, addig magát a tényt sem vesszük komolyan. Ez módszertanilag megengedhetetlen és ráadásul nem is egészen jóhiszemű hiba, hanem azt jelenti, hogy itt már aljas szándékokat fel lehet tételezni…, tehát ilyen újabb időkben már ilyen kérdésre már nem válaszolok, hanem visszacsatolom a kérdezőhöz mint egy bumerángot, hogy döbbenjen rá hogy milyen aljasul manipulálták őt, hogy egyáltalán ilyen kérdést megenged magának.
Mindenesetre nagyon sokan tették föl neki is a kérdést, ugyan „hogy lehetett ezt megoldani?”, ugyan „ki lehetett az?”, s Ő is nagyon finoman emlékeztet rá, hogy ez a két kérdés nem szigorúan kapcsolódik egymáshoz. Attól hogy Ő esetleg nem tudja pontosan megmondani, hogy ki állította át az órát, attól még az az óra át van állítva! Attól még a 10 nap amit korrigált XIII. Gergely pápa nem fog ugrásszerűen megnőni 13 napra! Ez egy külön kérdés, s különös szerencse kell hozzá ha mégis meg tudja mondani. De ez egy másik kérdés. Mindenesetre nagyon komoly érdekeltségeknek kellett közrejátszani, mert itt nem babra megy a játék. A második jelentős része még nem ezzel foglalkozik – azzal is foglalkozik –, hanem ennek a lebonyolítási lehetőségeivel. Ugyanis rögtön ezzel kezdi egy átlagember ha meghallja, hogy ugyan már, ez kivitelezhetetlen, ez teljesen lehetetlen hogy ne vették volna észre, ne derült volna ki és ezzel le nem buktatták volna. Aki így fogalmaz, ha közember, akkor ez megbocsátható. Jó hát nem lehet minden tekintetben tájékozott az úr vagy hölgy, de ha szakember teszi, én meg kell hogy mondjam nagyon zordan szoktam lereagálni. Ugyanis aki ennyire nem ért dolgokhoz az tényleg ne tegyen föl még kérdést se…, – legföljebb egy könyvet a polcra, az a maximum. De kérdésig sem szabad elengedni, ugyanis itt nagyon lényeges dologról van szó, a kérdésekkel nagyon-nagyon keményen lehet csúsztatni, és egyszerűen le lehet állítani folyamatokat. Aki szakember az azonnal tudja, hogy a középkornak abban a szakaszában, amelyről most szó van, nem abszolútumhoz mérték az időt. Az hogy mi kijelentjük, hogy lehetetlen volt átállítani, mindenki tudta hogy mikor született Jézus és ahhoz képest meg mindenki tudta, hogy hol tart az időszámítás. Lehet hogy tudta, lehet hogy nem tudta, az tény hogy nem így számították az időt. Az átlagos időszámítás az indikcióktól történt. (Az beiktatást jelent magyarul.) Ha királyság volt a király indikciójától, ha hercegség a herceg indikciójától, ha pápaság a pápa indikciójától és senkit nem érdekelt, hogy egy abszolút időponthoz képest ez most 720 év, vagy 220 év vagy 1220 év. Ha egyáltalán számoltak abszolútumhoz akkor az sem a Jézus születése volt, hanem a világ teremtése. A világ teremtéséhez, ahogy ma zsidók számolnak – tehát tudjuk ők se Jézus születésétől, nem is tudom miért…(?) – mindenesetre nem onnan számolják az időt, hanem egy feltételezett világ teremtése dátumtól. Ezzel a dátummal viszont egy nagy baj van és ezt Illig nagyon pontosan – egyáltalán szokjuk meg Illig nagyon pontosan adatol, létkérdésről van szó. Ő előre is megmondta, később is minden vitapartnerének felhívta rá a figyelmét, hogy tényekre, tehát a személyeskedést hagyjuk ki a játékból. Ha tényekből ennyit meg tud cáfolni, akkor szóba állok magával, ha nem, akkor ne is számítson válaszra. Nekünk is meg kellene már ezt tanulni, illetve pontosabban mi már gyakoroljuk jó régen ezt, – „övön aluli” dolgokra nem szabad reagálni. Fölbátorítjuk vele az illetőt. Ez az Illig féle válaszadási mód… – egy pillanatra még hagy nézzem meg, mit kellene… – igen! Illig a következő alaptényeket közli még velünk. Adva van egy olyan időszámítási rendszer, amelyet az Ószövetség kétféle hivatalos fordítása – tudjuk hogy a középkorban kétféle hivatalos fordítása volt az Ószövetségnek. Az egyik, amikor görögre fordították. Ez a 70 tudós által adott görög nyelvű változat, a Septuaginta, így találjuk meg ezen a néven a lexikonokban is. A másik pedig, ami Hieronymusnak (Szent Jeromosnak) tulajdonítódik és amelyet viszont Vulgatának nevezünk, ez volt az általános, tehát latin nyelven így futott a teljes Biblia szövege. Ebben a kettősségben azonban rejlik egy nagyon érdekes gond, amivel tudomásom szerint egyáltalán nem foglalkoznak, pontosabban Illig tudomása szerint, amit nekem is illik most tolmácsolnom. Ez pedig a következő: a kétféle időszámítás között 300 év differencia van. Az egyik szerinti Világteremtés 300 évvel elcsúszik a másikhoz képest. Ahhoz képest, hogy itt egy rendkívül fontos tételről van szó szinte egyáltalán nem téma. Föl sem merül, hogy hogy lehet ugyanabból az alapszövegből ekkora mértékű tévedéssel fordítani görögre, illetve latinra. Miután itt pontos forrásmegjelölések vannak, nem érdemes most ezen itt vitatkozni. Egyet kell tudomásul venni, hogy a 300 év – illetve ahhoz közeli elcsúszás a kettő között már a középkorban megfogalmazódott. Pontosan idézi azt a forrást, ami még ki is számítja már a középkor folyamán siránkozások közepette, hogy milyen rosszul jártunk, mert, és akkor leírja hogy hány generációnyi a tévedés a kétféle változat között. Ezt nem Illig fedezte föl, már a középkorban tudatosított eltérésről van szó. Ezek a 300 évek úgy szép lassan el kezdenek gyarapodni. Azt mondja az ember, ha ez egyikre építem a történetírást akkor megkapom azt amit mi ma jegyzünk. Ha a másikra építem, akkor megkapom az Illig félét, ami megfelel a tényeknek. Ezek persze oldalirányból jövő megvilágítások, de nem elhanyagolhatók. Ami a kérdésnek a "ki és milyen érdekből vitte ezt véghez" részére vonatkozik, azt viszont megint idézet formájában hagy olvassam föl. Ezt mondanom sem kell nem bátortalanságból fakad, hanem abból, hogy tényleg még csak véletlenül se fogalmazzak mellé. Ilyen címeket sorol fel Ő, hogy „kik, mikor, hol” – az átállítás kik által, mikor és hol történt meg. Erre Ő két verziót ad, a kettő összhangzatosan működik, nem egymástól független és nem is vagy-vagy alapon történik, hanem is-is alapon.
Először a Keleti átállítást veszi, a Ki? kérdésre a válasza, ezt egy táblázat formájában közli: „Ki? – VII Bíborbanszületett Konstantin.” Most véletlenül nem ismerős ez a név nekünk? Az a helyzet tudniillik, hogy a mi őstörténetünkben kulcsszerepet játszik. Ez a De administrando imperio, amelyben a magyarok Honfoglalás előtti állapotaival foglalkozik, meg a Honfoglalást követően is egészen a Bulcsú idejéig. Ezt bizony mi tőle tudjuk. Ha az ember megtudja, hogy ez a császár képes volt csúsztatni, akkor azt úgy megkérdezi: hihetünk neki a saját történelmünkre vonatkozóan? Ott semmiféle érdek nem motiválta? Majd mindjárt látjuk, hogy egyszerűen a magyar történelem nem hagyható ki ebből a játékból. Minden egyes figura, aki ebben szerepet játszik, nekünk is kulcsfiguránk.
„Hol történt mindez? – Bizáncban. Mikor? – a X. században. Mit tesz? – mármint Bíborbanszületett Konstantin – átállítja az órát és kitölti az így nyert többletidőt.” Itt van a dolognak a nyitja. Ezeknek idő kell, és hát nyilván Illig nem meri megfogalmazni, de már mi kitalálhattuk, hogy mire kell az idő. (Majd a végén az összefoglalásban én is elmondom a magam elképzelését.) Tehát időt kell nyernie, „miért? – hogy ily módon időt biztosítson a birodalmi ereklye, a Szent Kereszt fiktív visszaszerzésének.” Ez így eléggé „kínaiul” hangzik, ehhez azt kell tudni, hogy a perzsa támadás éppen ebben az időben a 600-as évek elején – ezért is kellett a 614-el indítani ezt az időrést – betörnek a bizánci birodalom területére, eljutnak Jeruzsálemig és a perzsa hadsereg magával viszi a Szent Keresztet. Az egész kereszténység legfontosabb ereklyéjét, amit még annak idején Konstantinnak az édesanyja Heléna császárnő – legalábbis a legendák szerint – fedezett fel, ismerjük, sokat festették a jeleneteket és ez volt a fő ereklyéje a bizánci birodalomnak s rajta keresztül az egész kereszténységnek. Ezt a perzsák elhurcolták, és ha a tényleges időrendben számoljuk a dolgokat, bizony Bizáncnak ezt soha nem sikerült visszaszerezni. Ha én megkérdezném, – hogy ha valaki itt esetleg a vallástörténetnek, egyháztörténetnek a tudora – akkor nem mondaná e meg nekem, hogy hol van a Szent Kereszt, ma – egy elég nagy darab fa, valahol azért csak megvan? Erre azt szokták mondani, ó kérem szépen azt már annyi kis szilánkra feldarabolták és ilyen kereszt ereklyetartókba befoglalták, hogy abból már egy erdőt lehetne konstruálni, nem egy keresztet. Amilyen cinikus annyira nem is igaz ez a kijelentés. Egyáltalán nem biztos. Mindenesetre, ha a tényleges időrendet tekintjük, akkor ideje sincs Bizáncnak arra, hogy földarabolja ezt a keresztet és kicsi részletekben kereszt ereklyetartókba foglalja. Miért? Azért mert nem fér hozzá, Perzsiában van. Tehát „be kellett iktatni – írja Illig – azt az időszakot – ami nem 2-3 év – ami alatt meg lehetett írni, mint hogyha a bizánci császár előrenyomult volna, elfoglalta volna Perzsiának egy részét, visszaszerezte volna a Keresztet.” – ezért fiktív a visszaszerzés. Nem valóságban megtörtént és ehhez kell idő, mert egyébként a megtörtént dolgokat elég pontosan lehetett tudni, ezeknek időt kellett szakítani és ennek időt csak jóval később lehetett szakítani, amikor már egyetlen kortárs sem élt. Ne felejtsük el logikailag ez egy hibátlan konstrukció Illig részéről. „Mennyit kellett? – erre írja Ő le, hogy az órát bibliai alapon – a kétféle fordítás különbségét tekintetbe véve – dinasztikus alapon – ennek megint megvan a részletes indoklása, hogy miért kellett kitágítania a bizánci császárságnak a működési idejét – és/vagy kronológiai alapon.” Ez azt jelenti, nehogy azt higgyük, hogy ennyiféle időszámítási rendszer volt Európában Bizáncot is belevéve. (Itt az előbb azért vettem elő a földről a kéziratot, mert bizony néhányat fölírtam, de végül is úgy ítéltem meg, hogy ezt nem fogom mindet felolvasni.) Nehogy azt higgyük egyetlen féle időszámítási rendszer volt, hanem volt külön egy alexandriai, meg volt külön egy Alexander, vagyis Nagy Sándor féle és a kettő között megint ez a bűvös majdnem 300 év a különbség. Amikor Illig sorra veszi az időszámításoknak a középkorban szokásos fajtáit, teljesen döbbenetes hogy állandóan ez a 300 év körüli különbség jön elő, és erre mondja Ő valahol, hogy tényleg bolond lenne valaki, aki ezt nem használja ki, hogyha egyszer szüksége van időre. Itt már tényleg nem lehet megspórolni, hogy kimondja az ember – miért van szüksége időre? Azért mert ha nincsenek tényleges ősei, és ha nincsenek tényleges hőstettek a múltjában, akkor helyet kell nekik szorítani! Európának nincs múltja mint ismeretes… Sem a bizánci részen, se a nyugat európai részen – no majd csinálunk nekik. Bizony nagyon nagy szükségük volt erre a 300 évre és itt már maga Illig is érezheti, hogy tulajdonképpen maga alatt vágja a fát. Minél több igazságot hoz felszínre, annál inkább recseg-ropog az az ág, amin ő maga is ül. Akár mennyire is tudjuk, hogy a bajor nem azonos a némettel, tehát mindjárt ki fog derülni, hogy az egész Német-római Birodalom az a Karoling Birodalmon alapszik… – és már Illig megfogalmazza, nem az én következtetésem hogy többről van itt szó – az egész Európa Ház, mint olyan az a Karoling birodalmi eszmén alapszik. Ha Ő kihúzza Karoling korszakot, mint jellegadó ősképet, akkor összeomlik az Európa Ház koncepció. Érthető?
Mindjárt ott kezdődik, hogy nincs is ezredforduló, 1701-ben vagyunk. Nade „mecsoda özlet” volt ez azoknak a köröknek, akik nem fogják föladni ezt a tézist. Legalábbis addig, amíg valamilyen biztos széfbe nem juttatják a szerzett hasznot… – természetesen „kemény munkával” szerzett hasznot. A másik része – majd látjuk hogy ez csak egyik fele a képnek, amit itt előlegesen elmondtam – az átállításnak Nyugaton történik, s ugyanezeket a kérdéseket teszi föl. „Ki?” – itt megint azt kérdezném, hogy nem akarjuk kitalálni? Ugyanis a válasz „III. Ottó császár és II. Szilveszter pápa”. Na most itt már tényleg érezhetjük, hogy a bizonyos nostra res agitur, itt a mi ügyünkről van szó, ez nem kétséges. Ahol a baloldalt a pápaság és a császárság a nyugati formájában van, a jobboldalt a bizánci császárság – ahol nem kell két személyt megnevezni, mert ugyanaz a személy tölti be a legmagasabb szintű egyházi és a világi hatalmat (cezaropapizmus) –, akkor itt az ember azért rákérdez, hogy véletlenül a térképen a kettő közé nem esik valami terület? …És az nem fontos terület? Akkor kiderül, hogy az egész cirkusznak egyetlen tétje van, az pedig a Kárpát-medence. Miután ezt nyilvánvalóan észrevette Illig is, egy ilyen gyors visszavonulást fuvatunk. Ugye ennyire azért nem akartunk igazat mondani, jön kicsit visszafelé – nem sokat becsületére váljék –, ez maga már egy óriási dolog, hogy ennyit lemert írni… Már sokan kérdezték, hogy „él még ez az ember?” Az arcképe megvan az egyik könyvben és hát egy bizony kicsit megviselt ez az ember, nem is csodálom, egyfolytában „nyírhatják” odakint, de azért jó egészségnek örvend. Most a legutolsó Zeitensprünge is itt van és egy nagyon szellemes, kedves előszót írt hozzá, nem így szokott halála előtt 5 perccel fogalmazni az ember – én nagyon hosszú életet kívánok neki és eredményeset.
III. Ottó császár és II. Szilveszter pápa. „Hol történik mindez? – Rómában és Kölnben.” Erre már nyilván fogalmazódik a kérdés, miért nem mond Aachent? Majd megtudjuk miért nem mond Aachent. Erre csak úgy lehet válaszolni, ahogy Kálmán királyunk válaszolt volna, hogy „Aachenről miután nincsen, említés se tétessék.” Tessék csak fogódzkodni, az az Aachen amit nekünk tanítanak Nagy Károly korára, a Karoling korra vonatkozóan, akkor még egyáltalán nem is létezett! Itt csúsztatásoknak mesterműveivel állunk szemben és ezeknek megfelelő áhítattal tessék majd hallgatni. „Hol? – Rómában és Kölnben” – ezek ugyanis már akkor léteztek. „Mikor? – a X. században. Mit tesz? – átállítja az órát. Miért? – itt jön egy nagyon érdekes dolog – azért hogy a „végidők császára” (ez az „Endekaiser") birodalma elkezdődhessék" – ezt ugyanis 1000-re jósolták. Érthető? Ha még nincs 1000 csak 700, akkor én III. Ottó nem lehetek az Endekaiser. Más az eset, ha be tudom úgy állítani az órát, hogy most van 1000, mert akkor én vagyok a „Jani”. Nagyon szépen mutatja, hogy hogyan készülnek erre, szinte évenként változtatja meg a címét ez a III. Ottó a pecsétjein is, ahogyan a világ felé megmutatja önmagát, s egyre határozottabban jelzik ezek a címzései, ahogyan megszólítatja magát, ahogyan az oklevelein jelzi magát, hogy ő most azonosítja magát ezzel az Endekaiserrel, a Végidők császárával. Azért ne felejtsük, hogy ma, amikor az a bizonyos Sacrum Imperium című folyóirat – amire többet nem fogok hivatkozni, de azért még egy „kellemes” kis oldalt reflektorfénybe hagy állítsak bele – egyfolytában a Nagy Károlyi eszmére hivatkozik, amelyhez képest mi természetesen „büdöslábú” kis alantas ilyen nem tudom én kik vagyunk, s örüljünk hogy egyáltalán megtűrnek bennünket. Ennek létezik ma Magyarországon egy nagyon nagy szájú, nagyon erőszakos és egyértelműen külföldről pénzelt képviselőgárdája… Nem veszélytelenek, tessék csak őket számontartani. Ezt a Sacrum Imperium folyóiratot, valamelyik példányát – na ezt már biztosan nem lehet kapni, ami ez a bizonyos ominózus szám, de bármelyiket kézbevehetjük, vagy akár a Pannon Fund-nak bármelyik számát. Ugyanezek s csak a legerőszakosabb cikket vegyük kézbe, rájuk fogunk ismerni. Ez valamennyi és ezt ki is fejezik, leírják expressis verbis lehet olvasni, hogy mindegyik Nagy Károlyra épít és erre a birodalmi eszmére, és ehhez képest vagyunk mi periférikusak, alacsonyabb szintűek, megvetendők, fölzárkóztatandók és lehet folytatni. A nagy semmihez hogy zárkózzunk föl? Valószínűleg megvolna a jó szándék mindannyiunkban, mert annyira bennünk van, hogy fölzárkózni kettő, három, négy, de nincs mihez. Ez a zseniális Illigben, hogy egészen idáig ki is mondja, ki mondja azt is hogy ez az egész Európa koncepció amit ma itt adagolnak nekünk az magára a nagy semmire épül és annyit is ér. Ha valaki mégis föl akar zárkózni ám tegye. „Mennyit állít át? – erre egy nagyon szellemes mondás van – az óra 1000-re lett hitelesítve.” Őt nem az érdekelte, hogy mennyit állít át, hanem az hogy a megszerezhető, mozgósítható adatok ne mondjanak neki ellent, tehát ez a 300 év most jött el, mert most vagyunk 300 évre 1000-től. Vagy most állítjuk át az órát, vagy utána nem lesz rá módunk, mert utána már nem lesz Endekaiser. Ha ő mondjuk 800-ban kap észbe, akkor ez 1100-ra fog kijönni, s ő sajnos csak 300 év körüli dátumot állíthat át, mert azokra kapta meg korábban ezeket a jelezéseket, ami a Septuaginta és a Vulgata közötti különbség, meg ami a különböző időszámítások között adódó különbség. 300-tól nem nagyon lehetett eltávolodni. Ez teljesen nyilvánvalóvá teszi, hogyha ő azt akarja, hogy 1000-re legyen hitelesítve órája csak 700 körül állíthatja át. Ezzel az óra visszaállítással egy nagyon érdekes anyag maradt ki a történelemből, erre egy külön táblázatot állított össze Illig. Adva van egy táblázat, amelyen be van satírozva, hogy milyen részek kerülnek bele ebbe a bizonyos 300 évbe. Ő, mint említettem 614-től 911-ig tartja ezt az időszakot, én meg kell mondjam máris korrigálnám és nemcsak az egyszerűség kedvéért, majd látni fogjuk a második felében az előadásnak, hogy ennek is van alapja amit én mondok. Úgy veszi a táblázatot, hogy ha nem is országonként de legalább Európa és Afrika illetve Ázsia bizonyos egységes területeit figyeli egyszerre. Irántól Marokkóig, ez szemmel láthatóan most az iszlámnak a területe lesz… Mi marad ki? Megmarad nagyjából a szasszanida kor és kiesik az iszlám expanzió ideje. Ez azt jelenti, hogy nagyon nagy pontossággal utánamentek, hogy egyáltalán ez a futás – tudjuk, ami a Mekkából Medinába történő átmenekülés időpontja ami kezdete az iszlámnak, innen számolják az időt, az bármilyen furcsán hangzik a jelenlegi iszlám időszámításban is elvan csúsztatva. Ezt ők tudják, mert számontartják azt az évet is, amikor a tényleges időpont kellene, hogy beíródjék a történeti művekbe, de nem azt írják be, hanem van egy megegyezésszerű dátum. Ez azt jelenti, hogy az iszlám történetírásba szintén felfedezhető ez a probléma, de tulajdonképpen nem magában az iszlám történetírásban van a gond, hanem a szinkronizálásban. 614-ig viszonylag tűrhetőek az adatok. Elindul az iszlám – mert már elindul –, egy kicsit későbbre van datálva, hogy valamivel ki tudják tölteni ezt a 300 évet. Egy kicsit korábbi eseményeket hátrább csúsztatják a későbbi eseményeket előrébb, minden esetben ez a gyakorlat. Na jó de van egy nagy rész, amit nem lehet kitölteni, nincsen semmi. S még egy, nem tudom fölfigyeltek-e rá, hogy itt soha régészeti adatokra nem hivatkoznak. Ugyanis a régészeti adatok azért nagyon sok mindent elárulnak, ezt Illig maga is hangsúlyozza, hogy igazából hamisítani csak írásokat lehet. Mert azért mondjuk egy Karoling méretekben, az írásokban hamisított Nagy Károly képhez méltó palotát föld alá leásni, hogy majd kiáshassuk és „fölfedezhessük”, ez megoldhatatlan még a mai eszközökkel is. Ezt legföljebb úgy lehet, hogy csinálunk egy Nagy Károlyról szóló monstre filmsorozatot, ehhez fölépítik a díszleteket, utána sok ilyen „macis” sorozatot csinálnak, elfelejti a néző, mert a néző mindig csak a tegnap esti tévéműsorra emlékszik, elfelejti, hogy Nagy Károlyról volt 10 évvel ezelőtt egy filmsorozat és utána jön a régészet s „föltárja”. Végül is ma már ezeket is meg lehet csinálni, de azért ilyen mértékűre a legjobb tudomásom szerint még nem vetemedtek. Ugyanis nagyon költséges. Tulajdonképpen ez az egyetlen hátulütője, viszont írást úgy lehet hamisítani, ahogy nem röstellnek. Namost itt a röstelkedésnek nyomát sem látjuk, mindenesetre az iszlám expanziónak van 300 éve, ami alatt az iszlám semmi mást nem csinál, mint feldúl, gyilkol, lerombol, rohan, terjeszkedik. Mi csodálkozunk, hogy sehol senki nem áll ellen – hogy van ez? Semmi más nem történik ugyanis. Mindaz, ami ténylegesen fogható emlék azt Ő szépen sorban mutatja ki egyfolytában, antedatált tehát korábbra csúsztatott, vagy későbbre csúsztatott s még így is óriási lyukak vannak amikor egyszerűen nem történik semmi. Megjelenik utána megint a történelem régészeti, építészettörténeti adatokkal is az Emirátusok illetve a Szultanátusok idején. Ez már a IX. század, pontosabban a 900-as évek.
Mi történik Bizáncban? Meg kell mondjam, hogy az egész műveletben ez volt a legzseniálisabb! S ez azért nagyon érdekes, mert én nem hiszem, hogy aki foglalkozott már művészettörténettel vagy történelemmel ne tűnt volna fel, ezt egyszerűen nem tudom elhinni. Ugyanis mi történik? Ha én bizánci történetírást folyamatában nézem, akkor – Illig gyönyörűen kimutatja – egyszerűen kimaradt maga a történetírás is, nem csak a történelem, hanem az a Bizánc, aki majdnem minden, elnézést de „tetűelmozdulást” a császár sapkáján följegyez, egyszer a történetírás nem folytatódik. Emlékanyag semmi. Ez tényleg kínos, mert akármennyit datálnak későbbi időre a korábbról való emlékek közül, és akármennyit csúsztatnak vissza az időben, a közepe mindig üres marad. Márpedig ez egy nagyon jól adatolt birodalom. Mit találtak ki? Nem fogják kitalálni. Egyszerűen zseniális! A képrombolást. Van egy olyan irányzat a bizánci birodalom történetében, amikor a csúnya bizánci császárok betiltják a képeket, ezt nevezzük képrombolásnak, s ezzel ők nyertek egy másfél évszázadot gyakorlatilag. Már csak a peremeket kell kitölteni, ugyanis ez pontosan a kellős közepe ennek a 300 évnek, és itt nem kell keresnünk műveket. Miért? Mert a csúnya császárok betiltották. Teljesen érthető, hogy nem készültek. Ez zseniális, s mi ezt bevesszük. Bevesszük, megtanuljuk jól a dátumokat is, megtanuljuk és komolyan is vesszük.
Spanyolország következik és már most itt egy kicsit kezdhetünk gyanítani megint dolgokat, ugyanis a nyugati gótok maradnak ki. Már érezhetjük, hogy itt nagyon nagy baj van, mert eddig az iszlámból maradt ki a legdicsőségesebb korszak, most pedig itt a germán hősi ősi múlt kezd nagyon komoly veszélybe kerülni. Ha nincs nyugati gót, akkor majd ki fogja megverni Atillát, illetve hol van azoknak a hős nyugati gótoknak az utódja – mert ez már később van mint Atilla – akik olyan dicsőségesen elpáholták? Kimarad 300 év nyugati gót, vagyis vízi gót. Akkor most mire fogja építeni a germán a maga nagymellényét, ami van neki, ez nem múlt idő, van. Van a két világháború után is, sőt nőtt még egy kicsit. Mire fogja építeni? Nincs ezek szerint sem nyugati gót – vízi gót –, sem asztúriai nagy birodalom, ami aztán majd segít kiszorítani a csúnya iszlámot a Spanyol-félszigetről.
Itália. Megint baj van, mert a longobárdok nincsenek. Márpedig ezek is germánok. Csináljuk, csináljuk az „ősöket”, remélem ebből már kiderült. Nagyszerű, ez a 300 év eddig még csupa olyan „őssel” telt meg, ami nélkül nagyon nehéz lenne ezt a „nagymellényt” viselni. Kimaradnak a longobárdok és a karolingok. Nincs Karoling korszak Itáliában – rettenetesen kínos, igaz hogy emléke se volt de írások azért imitt-amott beszéltek róla.
Németország. Kimaradnak a merovingok és teljesen kimaradnak a karolingok úgy ahogy vannak.
Végül Franciaország, s mondanom sem kell ugyanez a kettős, a merovingok és a karolingok és egy egész pici kis jelentéktelen Karoling-dinasztia töredék él a 900-as években ismét. Ennyi maradt a nagy Karoling korszakból, ez is csak Franciaországban. Erre a nagy semmire építik a mai Európa Házat. A továbbiakban a lombardok pedig egy egészen kicsi részben tényleg megmaradnak – a longobárdok – a Lombard Királyságban, de az is már a 900-as évek.
Ha ezt egy történész végignézi, az vagy kétségbeesik vagy úgy viselkedik mint egy sarokba szorított vadállat. Kitámad, fröcsköl és semmiféle érvet nem hoz föl, viszont szabályosan a torkomnak ugrik. Előre figyelmeztetem, hogy az Illignek a torka egy kicsit távolabb van innen, én most itt bemutatok egy elméletet. Mert még nagyon távol állok attól, hogy minden részletét alaposan ellenőrizni tudtam volna, de eddig még Illig urat nem tudtam rajtafogni hamisításon, pontosabban hamisítást föl sem tételezek róla, de tévedésen, csúsztatáson egész egyszerűen nem tudtam rajtafogni, pedig a példáinak a nagy része olyan, amit én is ismerek. Egyebet, mint szégyenkezést nem éreztem, mert erre nekem is rá kellett volna jönnöm.
A továbbiakban azt fogjuk vizsgálni, hogy milyen allergikus pontok vannak ebben az új történet képben, és miket kell korrigálnunk.
Az előbb láttuk, mint egy térképre vetítve – virtuálisan ugyan dehát mégiscsak térképre vetítettük magunknak –, hogy milyen államok illetve milyen földrajzi egységek maradnak ki ilyen módon a történelemből – gondoljunk a longobárdokra –, most pedig olyan alapon osztályozom, ami bennünket közelebbről érdekelhet. Az első az, hogy a Karoling-kor mint olyan gyakorlatilag megszűnik. Miért nagyon fontos ez? Azért mert a történelmünkben elég sok fontos tétel éppen a „Nagy Károlyi rabláshoz” kapcsolódik, amit olyan nagyon sokáig magam is komolyan vettem, lévén hogy nem volt más adatom rá. Hogyha egyszer nem volt „Nagy Károly” akkor ki rabolta el az avar kincseket? Ezzel a kérdéssel történetesen Illig maga is foglalkozik, és mint minden ilyen esetben megnézi a forrásokat. Egyáltalán honnan tudjuk mi, hogy „Nagy Károlynak” voltak rablásai? És akkor kiderül, hogy tulajdonképpen két alapmű van, amit soha senki eddig nem kérdőjelezett meg. Az egyik ez a Vita Caroli, az Eginhardnak az udvari történetírónak – most már ilyenkor én nagyon nehezen tudom visszafojtani a nevetést, mert ezek mind, tulajdonképpen mind fiktív alakok. De hát így kerültek be a történelembe, így említem őket – Eginhard. Mindenki Eginhardra hivatkozik, ha a Karoling-korról van szó, mintha ő tényleg létezett volna. Annyira hozzászokunk ahhoz, amit sokszor mondunk az úgy igaz, hogy föl sem merül bennünk, hogy talán esetleg azt is kellene bizonyítani, hogy Eginhard egyáltalán létezett. S tényleg föl sem merül, bennem sem merült föl – jaa a Vita Caroli, persze a Vita Caroli, Károly élete… Ja hát akkor az ha benne van az tévedhetetlen, az kortárs volt, kiváló műveltségű volt, azt már csak tudta. A másik pedig az annalesek, a birodalmi annalesek. Illig mind a kettőről nagyon kurtán-furcsán de nem úgy, hogy kevés adat alapján, hanem nem sokat „lelkizve” a dolgon egész egyszerűen kimutatja, hogy hamisítvány. Ez akkora érvágás a nyugat európai öntudaton, hogy ezt tényleg nem lehet kiheverni. Itt egyet lehet csinálni valóban úgy tenni, minthogyha nem történt volna semmi, addig ameddig tudnak. Végül is nagyon hosszú ideig ez nem fog menni, de gondolom ismerős ez a képlet, amikor még egy kicsit tudunk még hazudni, azalatt összelopkodunk még ezt-azt amazt, utána úgyis odébb állunk valahová, ha még egyáltalán maradt hely a Földön ahol hisznek nekünk és akkor majd ott hazudunk az annak megfelelő módon.
A Karoling kor ilyen apróságokat – mint mondjuk a két szóbahozott mű – tartalmaz, és ezeket idézi egyenesben Illig, hogy „Nagy Károly” ezen és ezen télen kétszer egymás után hadserege élén átkelt az Alpokon és itt megyünk szépen, olvasunk tovább s föl se tűnik, álljunk meg egy pillanatra! Egy macska se tud átmenni télen az Alpokon, nemhogy hadsereg! Hogy képzeli ezt? – kétszer egymás után? Esetleg a Szent Gotthard alagúton. Ez nem átjáróház, télen nem lehet átmenni az Alpokon, kész le van zárva. Hadsereggel semmi módon. De, hogy nehogy el kezdjünk gondolkodni kétszer megy át. [nevetés a nézőtéren] Ha leírná, hogy egyszer megy át – ahh hát ez képtelenség! De kétszer átment... Az elsőnél még hitetlenkedünk, de hát, ha kétszer átment… – most ezt így kell csinálni! Ha nekünk itt bizonyos kérdésekben az a benyomásunk, hogy profin hazudnak, ezek gyenge kis amatőrök, „kispályások”…– így kell hazudni. Ezt úgy veszi be jelenleg a világ, hogy föl sem merül a kétségnek árnyéka se. Utána Illig nagyon „kegyetlen”, én ahhoz képest borzasztó szelíd vagyok – egyáltalán, nem is említhetem magam egy lapon egyébként se Illiggel –, a lényeg az hogy Ő egyszerűen azt mondja, különben meg ha már itt tartunk nézzük meg hogy voltak-e egyáltalán utak akkor. Egy hadseregnek valahol föl kell vonulnia. Kiderül, hogy nincsenek utak, illetve semmi nyoma nincs. A 900-as években kezdenek először utak épülni Nyugat-Európában, amin egyáltalán hadseregek vonulni tudnak. Akkor hol vonultak? Hol csinálták a fegyvereiket? Van egyáltalán város Nyugat-Európában ekkor? Kiderül, hogy nincsen. De hát akkor Aachen? Aachen nincsen, bármilyen furcsa, pici „vakondtúrás” vagy még annyi se. Nade hát akkor ott van mégis ez a palotakápolna. Tényleg?
Nahát, Illig mondom „kegyetlen”. Ő azt hiszem pontosan 24 szempontot sorol föl,– most ennek nem nézek utána, úgy emlékszem hogy pont 24-et, tehát húszon fölül –, mindegyikből megnézi hogy egyáltalán ez a kápolna épülhetett-e a feltételezett időben. Kiderül, hogy szóba se jöhet. Egészen egyszerűen nem lehetett volna olyan építészt találni, amelyik 200 év szünet után és újabb legalább másfél évszázad előtt egyszerre így szépen „fölspriccel” a föld alól. Megcsinálja ezt a tényleg világraszóló épületet, amiben olyan építészeti bravúrok vannak, amit körülbelül másfél-két évszázad múlva ér utol az európai építészet. De ennek semmi előzménye nincs. Ha ezek az építőmesterek nem az űrből jöttek, akkor nem tudtak honnan jönni, sehol máshonnan. Ez mindegyik nagyon komoly szempont, itt nem arról van szó, hogy az amatőr odamegy, azt mondja hogy hát ezt a színt így nem is csinálhatták, nem erről van szó. Mert a palotakápolnának rendkívül bonyolult a térlefedő rendszere. Ezt mi annak idején tanultuk és tényleg az ember úgy eltűnődött, hogy honnan a bánatból szedték ezeket a megoldásokat. Sehol előzménye ennek nincsen!
Kimutatja pontosan, hogy mikor jelenik meg az egyik térlefedő elem, mikor jelenik a másik – ezek megoldások, nem fölhasznált anyagféleségeket jelentenek – és kiderül hogy legkorábban a XI. században. Még nem így az összes, mint ami a palotakápolnán együtt van, hanem egyáltalán a fontosabb térlefedési megoldások. Semmi szín alatt nem készülhetett előbb a XI. század közepénél, második felénél. Nagyon keményen hozza a példákat. Itt az a szerencsém nekem, hogy azért mégiscsak művészettörténész volnék, így a példákat azonnal ellenőrizni tudom, s kiderül, hogy amikor mi tanultuk ezt a palotakápolnát az nem igaz, hogy ezek bennünk nem merültek föl –, fölmerültek. Csak jól voltunk idomítva. Aki fölteszi a kérdést az utána „kimegy” s utána nem jön vissza, aki bent akar maradni az nem tesz föl kérdést. Ez az igazi művészet a művészet-történetírásban, megsejteni idejében, hogy melyik az a kérdés, amit nem ildomos föltenni. Mert ez dönti el végül is, hogy benne maradok-e egy csapatban vagy nem maradok benne, – ez az egyetlen kritérium. Nem igaz, hogy nekünk ezek nem tűntek föl, mindegyik föltűnt kivétel nélkül mindegyik. S valami ösztönös parancs, hogy ha én azt akarom, hogy majd egyszer 2001 december 5.-én én három órát „untathassam” a közönséget, nekem akkor nem szabad megszólalnom. A legtöbben pontosan ezért utálnak, mert nem lehet azt mondani rám, hogy dilettáns. Kellemetlen. De se nyelvészeti vonatkozásban, se művészettörténeti vonatkozásban. Illigre rá lehet mondani, mondják is. De tényekre nem lehet mondani. Ezért Illig mindig tényekkel kezdi, és tényekkel folytatja és tényekkel végzi. Erre nem lehet azt mondani, hogy dilettáns, tessék utánanézni.
Ez az avar kor, ez tényleg allergikus pont. A legújabb számában ennek a Zeitensprünge-nek – ezt nemrégen kaptam meg, s tulajdonképpen ma olvastam el az egyik tanulmányt a másikat még csak átfutni tudtam, nagy részletességgel nem – de ez a másik most ami miatt kézbe veszem ez az egyetlen olyan Karoling uralkodói székhely amit megpróbáltak módszeres ásatásokkal föltárni. A dolog egészen karikatúraszerű. Hozzá kell tennem, hogy maga Illig egy szerzőtársával ír róla – lllig nagyon jól ír, nemcsak egyszerűen, hanem egészen jól azon a német nyelven, amit tényleg a mosónő is megért, mert ez is a célja. Semmi nagyképűsködés, ugyanakkor szellemes, de végtelenül szellemes, úgy tud „hazavágni” hogy én oldalakon keresztül a hasamat fogtam. Ezt is jó lenne Tőle megtanulni. Néha mi olyan nagyon durván támadunk, teljesen fölösleges.
[1.] Felolvasok egy rövid fölsorolást, a következővel él, azt mondja, nézzük, hogy amikor nagy kiállítást csinálnak ebből a bizonyos Pfalz-ásatásból – ez Ingelheimben van. Ingelheim az a Rajna partján van, nagyon közel a Rajnához és a Karoling-kor egy reprezentatív emlékének tanítják. Miért? Mert benne van a Vita Caroli-ban és természetesen az annalesekben is. Azt mondja, hogy a cím már gyönyörű: Ingelheim - karolingisch oder römisch? „Karoling vagy római” és ezen az ember úgy el kezd töprengeni. [Zeitensprünge 2001/3, 467-492.] A régészet ennyit nem tud megállapítani? Hogy valami 800 körüli-e, vagy 300–400 évvel született Krisztus után? 400 éves távlatokban nem tud dönteni? S akkor jön a következő: akkor mit ér ez a régészet? S akkor itt messziről földereng, hogy de hiszen ez nekünk ismerős. Honnan ismerős? Fehérvár - fehér folt.
Ugyanez a kérdés csak itt még gyönyörűbb. Következő, idézi ugyanúgy, mint hogyha Bradák Károlyt olvasnám, pontosan ugyanaz a módszer, ugyanaz az elegancia, ugyanaz a tömörség, semmi mellébeszélés, de idézi a katalógusból, azt mondja: „monolitikus oszlop – első tétel – római (II. évszázad)”, még csak nem is a vége római uralomnak. A következő: „oszloplábazat - római vagy VIII. század.” Ezt mi most el kell fogadjuk, hogy ez „szakvélemény”? Érthető? Ez körülbelül ilyen, mint: „csizmadia vagy kéjgáz”. [nevetés a nézőtéren] Együvé került, valami módon összejött. No, azt mondja: „kompozit fejezet (oszlopfejezet) - római (II.– III. század) vagy VIII. század vége.” Most, ha ennyire pontosan tudja, hogy II. – III. század a római koron belül, akkor hogy lehet ilyen, hogy vagy a VIII. század vége. No most nem én mondom, még Illig se mondja ki, ez önmagáért beszél. Aztán még nem állunk le.
„Korinthusi oszlopfejezet - római (II. század) vagy VIII. század vége.” Ezek a hat évszázadok csúszkálnak ide-oda, hát Istenem! Ennyit szabad tévedni. „Gerendázat – római vagy VIII. század vége.” Itt legalább nem osztályozza a rómain belül, hogy II. század. „Fal és padlólapok – na most hogy nem lehet megállapítani, hogy fal vagy padlólapok azt nem tudom - római vagy VIII. század vége.”
Nem untatom ezzel tovább a tisztelt jelenlévőket, ez tipikus esete annak, ami nálunk Fehérváron előfordul. „Szent István bazilikája” miközben egyfolytában római emlékanyag jön elő, ahogy ezt itt annak idején megbeszéltük. [Fehérvár – fehér folt: A székesfehérvári „Szent István kori bazilika" és a „királysírok" botránykrónikája. 2001 május 16., Magyarok Háza] Megint azt kell mondanom, hogy azért ők a profik. Szóval, az hogy föl se merüljön… – nálunk legalább fölmerült, és azért Bradák nem most kezdte ezeket, előttük járunk legalább egy fél évtizeddel, náluk pedig ezek egészen friss dolgok. Ez a legutolsó Zeitensprünge, ez akkor még nem volt meg, amikor Miskolcon én megtartottam az előadást a nyár végén. A legfrissebb adatokból és a Karoling-korból legyen elég most ennyi.
A 2. számú allergikus pont az avar kérdés. Ez az előbb már fölmerült egy pillanatra, tudniillik az avar kérdés azért rendkívül lényeges itt, mert tulajdonképpen az egész avar birodalomi kor kimarad. Erre szoktuk mondani, ezért ez túl nagy ár, akkor inkább nem egyezünk bele Illignek az elméletébe. Most ez nem beleegyezés kérdése és nem annak a kérdése, hogy nekem tetszik-e vagy nem tetszik. Majd mondok én a 9. pontban olyat, hogy feláll a szőr a hátunkon. Ennek vannak olyan következményei is, amit biztosan nem lehet elfogadni, de első látszatra bizony következik ebből az időkimaradásból és ezeket mind komolyan kell venni. A 3. és legfontosabb – mert az avar kérdést majd a továbbiakban a Honfoglalással kapcsolatban tárgyalom – arra figyelmeztet Illig is, de leginkább a Zeitensprünge-nek az egymást követő cikkei, hogy az avarokat bármennyire is úgy tanítjuk ma, hogy önálló birodalom volt, mindig vagy kifejezéssel kapcsolják össze az eredeti hiteles források és ott vagy a hunokhoz kapcsolják, hogy hunok vagy avarok, vagy a magyarokhoz. [Volker Friedrich: Nibelungen und Phantomzeit im Donauraum. Fiktives Awarenreich zwischen Hunnen- und Ungarnsturm, 2001/1, 50-72.] Avari sive – ha latinul fogalmaznék – hungari. Nem önálló népként, hanem mindig minthogyha egy másik elnevezése lenne a hunnak vagy a magyarnak. A Krónikáink például egyáltalán nem ismerik ezt a szót, hogy avar. Egyáltalán nem szerepel. A magyar krónikás hagyomány nem ismeri – no most ez feltűnő hiány. Ez azt jelenti, hogy nem lehet 300 évig, ha létezik egy Avar Birodalom, hogy annak valami nyoma ne maradjon egy olyan krónikás hagyományban, ami az előttük lévő Atillát részletesen tárgyalja. Ezekre már rég föl kellett volna figyelni és majd a végén hivatkozom egy olyan tanulmányra, amelyik bizony egy kicsit föladja a leckét nekünk.
A 3. tétel az allergikus pontok között a szláv kérdés. Ezzel a rangjának megfelelően elég sokan foglalkoznak. Talán a legélesebben ez a Heinsohn–Sidorczak kettős [Joanna Sidorczak: Gibt es Slawen betreffend Schriftquellen aus dem frühen Mittelalter? (mit Gunnar Heinsohn) Zeitensprünge 2001/2, 200-212], de mások is írnak róla, Zeller, Topper. Ez a következő miatt érdekes: nekünk a jelenlegi történettudomány a következő módon adja elő a történteket. Ő leírja, hogy hol jelenik meg pontosan először a szláv kifejezés, és itt már lehet látni, hogy azért a németektől nagyon sokat ne várjunk. Ne várjunk, egyrészt nem mindenki grállovag mint Illig, aki hajlandó a saját rovására is vagy a saját múltjának a rovására is az igazságot kimondani. Másrészt pedig, mert mondjuk nem annyira talán mint az orosz, aki tényleg nem tudja hogy mikor hazudik, mert rutinból hazudik, nem úgy hogy mindig elhatározza, hogy most ő hazudni fog, hanem mert egyszerűen benne van ebben, megy neki. De azért a német is hajlik rá, és mindig ott van az a kicsi ördög a háttérben, hogy azért ha egy mód van rá, akkor megszerezzük ezt a Kárpát-medencét. Addig-addig hallgatunk el tényeket, addig-addig nagyítunk föl kicsi dolgokat, addig-addig csúsztatunk át, na nem sokat, amíg egyszer csak kiderül mégiscsak germán volt először a Kárpát-medencében. Majd látni fogjuk, hogy hát persze! – erre kellett az a 300 év. Mert nem voltak itt, most mit csináljunk? Mi aztán nagyon gyűjtjük be őket ide több egymást követő korszakban, de hát már olyan korra vonatkozóan én nem tudom behívni a németet, amely kor nem is létezett. Pedig aztán itt most nagyon megy a német behozatal.
A szlávban az a „kellemetlen”, hogy pontosan arra a korra esik a „nagy szláv birodalom” amely kor nem létezett. Akkor itt szépen írja, de ez nagyon kedvesen és nyílván a Sidorczak az szláv eredetű; a névből következtetve valószínűleg lengyel volt eredetileg, a források is, amiket használ elsősorban lengyelek és a lényege a következő. Itt döbben rá az ember, hogy tulajdonképpen mit tanítanak ma nekünk. Mert nekünk azért nem ennyire sűrítetten tanítják a hazugságot, mert akkor mi magunk is rájönnénk. Hanem úgy, hogy itt egy kicsit hazudok, ott egy kicsit, itt egy kicsit tolok rajta, itt egy kicsit húzok belőle, és így tovább, és így tovább, egyszer csak kialakul egy kép, hogy körülbelül a VI. századtól, – mert attól kezdődik először ugye. Fölmerül a sclavus mint olyan, onnantól kezdve egészen a IX. század vége X. század eleje (tehát 900-as évek eleje) létezik – és most tessék megfogódzkodni, mert ezt tanítják – egy hatalmas szláv birodalom Európában. A Balti-tengertől az Adriai-tengerig és Kelet felé egészen a Fekete-tenger partjáig. Ez így van a tankönyvekben. Csak egyszerre ekkorát nem hazudnak. Mert akkor azért az ember mégiscsak fölhördülne: Valami kis bizonyítékot nem kellene mégis mellé tenni? Mert jól hangzik, kétségtelen, de valami kis picike bizonyíték nem kéne?!
Összeadnak ilyen kis említéseket, de egyvalamiről megfeledkeznek és sajnos Illig is hajlamos már megfeledkezni. Ha én azt olvasom hogy sclavus, az egyáltalán nem biztos hogy az népre vonatkozik. A sclavusnak ugyanis jelentése van. Azt jelenti, hogy szolga. Ha egyszer leírják, hogy az avaroknak csak kb. 1/5-e volt avar, a többi a kb. 50%-uk sclavus volt, eszébe nem jut, mert ez egy ilyen társadalom volt. Aminek kb. a fele az a sclavusokból volt vagyis a szolgákból. Akkor név szerint már csak olyat említenek népisége tekintetében, akinek egyáltalán volt népisége. Nem tudom érthető-e? Miközben mi egyfolytában ilyeneket olvasunk: „a szláv törzsek”, hát könyörgöm a szláv ott kezdődik, ahol törzsi hovatartozás megszűnik. Ilyen nincs hogy „szláv törzs”! Ez körülbelül olyan, mint az a vaskarika, ami tetszik tudni bükkfából készült. Ilyen nincsen! A sclavus az azt jelenti, hogy elvesztette a törzsi hovatartozását. Nem tud betagozódni törzsbe, mert szolgai szerepre kényszerült. Ezért nem tud a nyelve sem szervesen működni, mert a valóságnak mindig csak egy bizonyos részletével találkozik. Az egészre vonatkozóan szókincse sincs. Nemhogy a belső összefüggései meglennének a nyelvének. Tehát el lehet szlávosodni. Na de ez hogy létezik egy birodalom az Északi-tengertől az Adriai-tengerig és innen Kelet felé a Fekete-tengerig, ez, ahogyan Illig és csoportja teljesen logikusan felteszi a kérdést. Akár komolyan veszem azt, hogy ezek törzsek, hogy ezeknek van nemzeti hovatartozásuk, akár nem valami régészeti hagyaték kéne, hogy maradjon utánuk. És kiderül, hogy nincs. De nem úgy nincs, mint ahogy mondjuk előre-hátra datálva csak kitölthető ez az időszak, hanem egyáltalán nincs. Ha egyszer majd megnézzük ezeket a szláv kiadványokat, amikben aztán már tényleg minden szláv. Ott sincs. Egész egyszerűen nem maradt semmi, pedig aztán ők ásnak. Az biztos. Azt is lehet tudni, hogy lesz például mondjuk egy szlovák „múlt”. Ezt nagyon pontosan lehet tudni, a közelmúltban, ami népművészet és egy kicsit több benne mondjuk a kék, mint ahogyan általában, az onnantól kezdve „szlovák népművészet”. Ezek még a két világháború között úgy voltak közzétéve, hogy: „népművészet Szlovákiában.” Már régen nem, már "szlovák népművészet". Aztán, népművészet Romániában. Nem, már „román népművészet”, – és azt az oldalát fényképezik, ahol nincs felirat, mert a felirat sajnos magyar. Ez a közelmúltra vonatkozó. Ami a múlt csinálásnak a régebbi korokra vonatkozó része, ezt hirtelen ki akartam mondani a nevét, egy nagyon kiváló történészünk gyűjtötte föl, majd eszembe fog jutni a neve. Tudniillik, hogy egyszerre avar emlékeket először, az első publikációk általában magyar szerzőktől származnak, mert Magyarország területén, a történelmi Magyarország területén kerültek elő. Nos, utána jött a két világháború közt, megkockáztatták hogy „avar–szláv”. Jól értesült tudományos körök nem szisszentek föl, tehát lehet továbbmenni. Úgy ahogy annak idején a demarkációs vonalat meghúzták nekik Trianon előtt, eszükbe nem volt megtartani, jöttek tovább. Azt mondták, kipróbáljuk mit szól hozzá az Antant, nem szólt semmit.
Ugyanez a módszer azt mondja, hogy próbáljuk ki. Azt fogjuk írni, hogy szláv. Mit szólnak hozzá? Egy hang sincs. Miért szóljanak? Nekik nem fáj. Ma már ilyen módon, Bécsben láttunk egy nagy kiállítást annak idején, pontosabban nem is Bécsben volt, hanem közelebb a határhoz egy régi kis kastélyban és avarokról, hunokról – elsősorban avarokról volt – és csak nézek: „karantán művészet”, a legtisztább későavar művészet, csodálatosan szép dolgok, fényképeztem is. És már karantán. A karantán az tudvalevően szláv, – miért?, mert a jegyzeten már „karantán-szláv”. Ez a karantán később Karinthia lett. Választhattok. Nem kell a szláv majd lesz pre-osztrák meg Karinthia…és akkor jön a csiki-csuki játék. Nem tetszik a szláv? Majd kaptok osztrákot. Nem tetszik az osztrák? Majd kaptok szlávot. Valami elképesztő, hogy mit megengednek maguknak. A szláv azért nagyon fontos kérdés, mert akárhol túrunk bele a történelembe mindenütt ebbe a kérdésbe botlunk. A szláv kérdés kulcskérdés. Ha a nyelvtörténetet tárgyaltuk – emlékezünk még rá –, ceterum censeo az egész szláv jövevényszó kérdést alapjaitól újra kell tárgyalni. Ezek a tanulmányok egyértelműen kimutatják, semmi nyoma nincs olyan szláv műveltségnek Európában, amelytől mi bármilyen kultúrszót át tudtunk volna venni. Ha nem volt elég érthető elismétlem: Nyoma sincs olyan szláv műveltségnek Európában, amitől mi akár egyetlen egy műveltségi szót kölcsönözni is tudtunk volna. Magyarul, itt a hazugságnak egy olyan hallatlan dömpingjével állunk szemben, ami bennünket sújt elsősorban, de azért most már a németek is érzik magukon. Mert egyszerűen nem lehet tovább hurcolni. Na most, ha még vissza tudunk rá emlékezni Grover S. Krantz-nak a művét én itt elég részletesen ismertettem az első vagy második alkalommal. ["Az Szkítiából kijöttekről" – A szkíta-hun-avar-magyar etnokulturális folytonosság és paródiái, a Nagy-Morávia, a dáko-román és az illír-szláv elmélet. 2001 február 14., Magyarok Háza – a szerk.] Ha az ő gondolatmenetét – ez egy amerikai kutató volt és ő vezette le, hogy csak innen a Kárpát-medencéből terjedhetett szét, az amit mi ma „finnugornak” nevezünk és nem pedig Keletről jött ide –, biztos emlékszünk rá mert ez egy elég nevezetes és elég hosszan ismertetett tézissor volt. Ha még emlékszünk rá ott is meg kellett jegyeznem, Krantz-nál is egyetlen allergikus pont volt. Az a szláv. A szlávval nem tudott mit csinálni. Persze, mert nála még bent volt ez a 300 év. Még komolyan kellett venni a szlávot valamilyen módon. Nem tudta sehogy sem adatokhoz kötni, ott volt kerékkötőként, állandóan nyikorgott–csikorgott a kerék, de ezentúl hogy észrevette, hogy itt gond van nem tudott mást mondani.
A 4. az Bizánc, a képrombolás – erről már ejtettünk szót. Bizánccal nagyon komoly gondok vannak. Ez azt jelenti, hogy a bizánci uralkodólista ugyanis megvan. Pontosan tudjuk lexikonban utána lehet nézni mikor ki uralkodott és ettől ők kitöltötték ezt az időt. Itt egyenesbe kell föltenni a kérdést: Hazudnak? Tényleg hazudnak? Igen, hazudnak. Ezek csinált nevek, és ahogy eddig ezt csak a pápákról tudtuk, azt gondolom tudjuk, hogy a pápaság korai története az elejétől a végéig fiktív adatokkal dolgozik. Ezt egyháztörténetben lehet olvasni, nem olyan nagyon titkolt dolog. Na de ha én elkezdek fiktív adatokkal feltölteni időszakokat én akkor akármennyit hozzáadhatok, hozzáadhatok még 300 évet mert fiktív adatokkal azt is fel tudom tölteni. S ha eleve kijelentem, hogy ezt nem is kell komolyan venni, akkor annyit nem veszek komolyan amennyit mondanak. Ha azt mondják, hogy 800 évet ne vegyünk komolyan, akkor 800 évet nem fogok komolyan venni.
Az az arab villámháborúk kora. Itt egy nagyon jó tanulmány van az egyik Zeitensprünge-ben amely bizony kimutatja – erre utaltam az előbb – tudják az iszlám történetírók, tudják és mégsem teszik. Mást írnak, mint amiről tudják, hogy igaz.
A 6. kérdés, a kazár kérdés. Na most a kazár kérdés náluk a Honfoglalás ügyében elég jelentős. Azt hogy mi egyáltalán Kazáriát, – hogy mondjam – egy bizonyos vallásalakulat kapcsán szoktuk tárgyalni, amit ők fölvettek, meg holmi ilyen levelekre hivatkozunk, amelyet ebben a bizonyos korban írt egy spanyolországi zsidó sorstársainak Kazáriába, ha volt egyáltalán akkor Kazária és ha volt az a kedves zsidó testvérünk ugye? Mert ha nem volt, akkor az egész összeomlott. S nagyon úgy néz ki, hogy nem volt. Megint egy levél. Ezeket bizony szép lassan megint az alapoktól kell újra tárgyalni. Kazária ugyanis nagyon úgy néz ki, abban a formában, ahogy leírják, az tényleg nem létezett. Nem véletlenül nincs lelet. Megint nincs lelet. Feltűnően kevés a lelete. Feltűnően.
7. Következő a pápai állam kialakulása. Ezt hosszan részletezi Illig, tényleg nagyon szórakoztató olvasmány. A pápaságot háromszor alapították meg, de a második esetben nem tudtak arról, hogy az első már megtörtént és a harmadik esetben nem tudták, hogy az első és a második már megtörtént. Ezek nagyon kellemetlen dolgok, különösen, ha az ember adatok birtokában értékeli a dolgokat. Az első ajándékozás az úgynevezett Konstantin-i. Erről elég korán kimutatták, hogy ez hamisítvány. A reprezentatív kimutatott hamisítványok közé tartozik. A második az a Pippin-i adomány. Ő adta azt a területet, amelyen ma a Pápai Állam illetve amelyen a valamikori Pápai Állam volt, nem a mai. Ennek a Pippin-nek egyetlen nagyon komoly gondja van, az hogy nem létezett. Pontosan abba az időszakba esik, amikor „teremnek” ezek a figurák és valószínű éppen azért teremnek, hogy ajándékozhassanak –, és most megint rádöbbenhettünk az egyik indítóokra. Ne felejtsük el a ki kérdésre az egyik az II. Szilveszter, a pápa volt. A harmadik pedig bizony maga Károly és ez a Pippin ez nem a fia „Nagy Károlynak”, hanem az apja Károlynak – Pippinből több is volt. Ez azt jelenti, hogy háromszor adományozták azt az egyet, ami, ezek után meg lehet kérdezni, egyáltalán adományozta ezt valaki? Attól hogy számontartják, hogy adományozta az egyáltalán nem is biztos, hogy meg is történt.
A 8. tétel az a vikingkérdés. Megint nagyon szellemesen tárgyalja Illig. A vikingekről majdnem ugyanazt tudjuk, mint az arabokról. S már ha a kettőt párhuzamosan olvassuk, már biztos hogy vakarjuk a fejünket. Az hogy ezek egyebet nem csinálnak, mint pusztítanak, felgyújtanak, lerombolnak, legyilkolnak, és az ember eltűnődik, már egy század eltelt, nem unják még? Nem. Megint elindulnak, megint feldúlnak, megint fölégetnek és így tovább. A II. világháború után a szőnyegbombázások és egyéb ilyen „kellemes” dolgok után – nem vikingek, amerikaik csinálták meg angolok –, elég tág tere nyílt a feltárásoknak. Nálunk is, tudjuk a Budai várban akkor kezdődtek el a komolyabb ásatások. A lényeg az, hogy elindultak ilyen nagy városföltárások. Például Köln. Na most felkészül ugye a régész. Miből készül föl? Vita Caroli természetesen, meg az annales és akkor hallja, hogy Köln-nél ekkor és ekkor – természetesen ebben az időszakba esik az egész „vikingdúlás” és „fosztogatás” –, a vikingek már megint megjelentek Köln-nél és fölégették, és porig égették, és nem tudom én hány hulla és egyebek. Na most keressünk legalább egy elszenesedett kis fogpiszkálót. Nem többet. Egy kis ekkora fogpiszkálót. Nincs. Nincs, nyoma sincs semmiféle földúlásnak. Akkor keressük a másik városnál Paderborn-nál és a harmadiknál, amiket emlegetnek. Mindegyiknél megtörtént, nyoma sincs! Nyoma sincs viking pusztításnak. Ettől még a viking pusztítások ezekben a ripsz-ropsz rajzfilmekben elkezdődnek és onnantól kezdve kiverhetetlenek az ifjúság fejéből. Mire való a viking? Hogy dúljon és pusztítson. Egyszerűen nincs, olyan nyilvánvaló esetek, ahol részletesen leírják a pusztulás mértékét semmi nyoma nincs semmiféle pusztításnak. Ha egy várost fölégetnek annak elég nyilvánvaló nyomai maradnak. Aztán akárhogy planíroznak utána és építenek rá egy újabb várost, ott marad a nyoma. Átégett rétegek… Nyoma sincs. A viking pusztítás, a vikingekkel mikor egyáltalán találkozunk akkor éppen 911-ben, ennek alapján javasolta Illig a 911-es évet, ahol újrakezdődik a történelem. Egy viking vezér – mondja hogy ki egy Rollo nevezetű úr – kap egy birtokot, és mit csinálnak a vikingek? 1. Nem hajóznak. 2. Nem pusztítanak. 3. Akkor mit csinálnak? Földet művelnek! Ott a nyoma és ennek tényleg megvan a nyoma. Megint pontosan ugyanaz a hazugságáradat, nem tudom hogy emlékeztet-e ez bennünket valamire. Kik azok, akik szintén „beszáguldozzák” Európát, mindenütt csak „rabolnak”, „fölgyújtanak” és így tovább? Ezek mi vagyunk! Ugyanannyi alappal. A vikingkérdés nagyon érdekes kérdés, mert itt aztán a kizáró okok csőstől jönnek. Megemlítve a várost, föltárás megtörtént, nincs nyoma. Megint ugyanez, megint ugyanez.
9. Végül van egy utolsó, amit már ma írtam be miután itt egy tanulmányt végigolvastam. Most tessék fogódzkodni: ez a dáko-román kérdés. Most ez az a pillanat, ahol az ember kicsit bekeményít, és azt mondja, hogy ha nagyon sokat ülünk az ülepünkön és várjuk ölbetett kézzel, hogy majd a németek ki fogják szedni a gesztenyét a tűzből akkor úgy járunk, mint ahogy jártunk máris. Annak a tanulmánynak, amire most hivatkozom a címe – egyébként Weissgerbernek hívják egy ilyen egyszerű szép „magyaros” neve van – az hogy: „A magyar fantomkorhoz”. [Klaus Weissgerber: Zur magyarischen Phantomzeit. Die Ungarische Bilderchronik. Zeitensprünge 2001/3, 410-439. A fordítás megtalálható a: www.kitalaltkozepkor.hu/weissgerber_akitalaltmagyarkozepkor.html címen ] Már a magyar fantomkort tárgyalják, és bármilyen furcsán hangzik ez a tanulmány így kezdődik: „Das Karpatenbecken...” Eddig ilyet le nem írt német szerző! „A Kárpát-medence”. Ez az első szava. Ez azt jelenti, hogy valami megváltozott a világban. Ugyanis eddig mindig körülírták – azt hogy magyar jó azt persze nem ejti ki, vagy ha nagyon muszáj akkor előtte utána szájat öblít, de azt hogy a Kárpát-medence egyáltalán létezik ez egy németnél, ez az önmegtagadásnak a csúcsa. Ráadásul olyat leír – most tényleg érdemes fogódzkodni – hogy az egész Illig elméletnek a kulcsa az a Magyar Krónikás hagyomány. Itt lehet vizsgáztatni – ez mit jelent? Ő egyetlen emlékünket vizsgál, a Képes Krónikát. Itt megint el kell mondanom, amit már Miskolcon elmondtam, hogy azért ez szégyenletes ám, hogy rólunk még a legértelmesebbje is mennyire alig tud valamit, és ami ennél még felháborítóbb, semmiféle szégyenérzet nem mutatkozik.
Tárgyalja a Magyar Krónikákat és a bevezetőben elmondja, hogy egyetlen egyet ismer, a Képes Krónikát, a többit Internetről tudja hogy van, Kézait kivonatosan. Internet. Most elképzelhetjük milyen hitele van egy Internet Kézai kivonatnak. Anonymusról hallott, de még nem sikerült megszereznie. Azért a német, német marad. Szóval az, hogy mi itt vagyunk kéznyújtásnyira mi beszélünk németül, nem is kell magyarul megtanulnia. Ennyi se! Így adnánk a kezébe. Nem, bocsánat ő „piszkos kézzel” nyújtott könyvhöz nem nyúl. Inkább leírja, mert azért ő becsületes, tanult Illigtől, valószínű, hogy rá is parancsolt, hogy akkor viszont írd le fiam, és leírja! Nem tudja a XX. század legvégén és a XXI. század legelején – mai időszámításunk szerint – beszerezni Anonymust. Ez nem azt jelenti, hogy szerencsétlen német tudós, te ennyire béna vagy? Nem, hanem mi, azaz magyarok – a „büdöslábúak” – nem népszerűsítjük eléggé hatékonyan az emlékeinket. Már megint nem ő a hibás, hanem mi vagyunk a hibásak. Ez csak érthető ugye? Születési jogon csakis mi lehetünk hibásak. Ezt szokjuk meg!
Bármennyire is történtek lépések, azért itt meglehetősen gyászos a helyzet. Ha egyetlen emlékünket viszont valaki is ismeri és azt tényleg eredetiben – mert van faximile kiadása –, ő tudniillik tud latinul. Magyart nem tud megkeresni egy Anonymus szövegben, de latinul kiválóan tud. Sőt! Görögöt eredetiből fordít. Az a könnyebb. A tanulmányában a Képes Krónika alapján egy rendkívül érdekes időrendet állapít meg.
Most ez már az utolsó tételünk és egyszersmind az egésznek majd az utolsó tétele lesz, ezen ugorjunk át. Ami miatt említem az a dáko-román elmélet. Ugyanis, ha én kivonom ezt a 300 évet és 614 után 911-et írok akkor – és ezt tessék észrevenni! – abban a pillanatban megjelenik a román. Abban a pillanatban! Ő hozzá begyűrűzik. Ide nem gyűrűzik be. Nálunk jól zár a védelem. Ide be nem jön – ’92 óta már megvan a fiktív Karl. De ide nem gyűrűzik be. A román már szimatol, már tudja, hogy neki most kell lépnie és lép. És beengedi, hiszen ha ez a 300 év kimarad, akkor megvan a kontinuitás. Pont ez hiányzott nekünk! Késő római kor után máris jön a korai magyarkor és ott már emlegetik a valachokat. Akkor mégiscsak van kontinuitás. Éljen Illig elvtárs! Föl sem merül, hogy nem ott van a gond, hogy 614 és 911 közt mi történik, hanem ott van a gond, hogy a legrövidebb életű provincia volt Dacia provincia. Ennyi idő alatt nem lehet elrománosodni. Teljes képtelenség. Nincs rá mód. Hacsak nem vesszük azt, hogy a román kettes meg a román hármas adó egyfolytában a latin nyelvet sugározta falura. Mert akkor esetleg meg lehet tanulni ennyi idő alatt. Egyébként teljes képtelenség. De ez senkit nem érdekel, hogy ott van a gondnak a góca. Akkor ők kimutathatóan még a Balkánon vannak. Minden közbülső fázisa megvan az úgynevezett románság kialakulásának. Nem itt van a gond, hogy túl szűk volt az idő, hanem ott van a gond, hogy hol vannak ők még akkor! De remélem fölfogjuk ennek a kérdésnek a súlyát. Abban a pillanatban, hogy van valami változás, ezek, mint a hiéna már ott vannak, és nehogy ezt tanuljuk el tőlük, de azt viszont el lehet tanulni, hogy tessék az igazságot a kellő időben kimondani! Mert ha mi nem mondjuk ki, azonnal átváltja hamissággá és azzal telikürtöli a világot. Ez nekem is meglepetés volt, bár a barátom figyelmeztetett rá külföldről.
Gyorsan vegyük számba, hogy milyen átszámítandó fontosabb dátumaink vannak. A következőt javaslom: a tapasztalatom azt mutatja, hogy nem 297 év, hanem kerek 300 év a korrekciós idő. Megvan a maga oka, hogy miért. Egyrészt elég körülményes dolog 297 éveket csúsztatni. Majd itt látni fogjuk, hogy ha a mi történelmünkre átfordítjuk, márpedig szemmel látható, hogy ha Bizáncban is, meg Kölnben is, meg Rómában is összehangoltan hamísítják a történelmet, annak a tétje csak itt lehet a Kárpát-medencében. Mert ha ezeket összekötöm egymással, annak a központja itt van a Kárpát-medencében. Aminek az érdekében folyik, az nyilvánvalóan itt van.
Vegyük időrendi sorrendbe!
1. A 895-ös Árpád féle Honfoglalás 300 évvel korábbra, 595-re kerül és ez azért döbbenetes, mert pontosan megegyezik az első avar honfoglalással. Ezt még annak idején Miskolcon úgy adtam elő, mint hogy milyen zseniális vagyok mert ki tudtam számítani. Ez egyébként aránylag egy egyszerű kivonási művelet. De azóta már megjelent. Ebben az előbb érintett tanulmányban már Weissgerber úr szépen veszi a logarlécet, számol, tologat ide-oda és gyönyörűen ugyanezeket az összefüggéseket kimutatja. Azt hogy a magyar Honfoglalás az pontosan egybeesik azzal, amit mi „avar honfoglalásnak” nevezünk. Ennek tényleg megvannak a régészeti bizonyítékai, megvannak a rávonatkozó írásos anyagok is, és feltűnően hasonlítanak az adatok arra, ami aztán később megint megismétlődik. Általában ez a 300 év úgy zajlik le, hogy az elején is van egy esemény, meg végén is van esemény és a kettő feltűnően emlékeztet egymásra. Olyan, mint az a bizonyos Ady vers, amit Karinthy úgy mondott, hogy: Maga megbolondult? Maga megbolondult? ..hogy mindent kétszer mond ..kétszer mond? Mert minden esemény kétszer szerepel és feltűnően azonos módon!
"Primus ingressus Hungarorum in Pannoniam" Nagyméretu miniatúrában:"A magyarok bejövetele Pannóniába" (Képes Krónika, 7. oldal)
"Primus ingressus Hungarorum in Pannoniam" Nagyméretu miniatúrában:"A magyarok bejövetele Pannóniába" (Képes Krónika, 7. oldal)
Ebben a tanulmányban ezt már pontosítja Weissgerber és méghozzá úgy, hogy a Képes Krónikát komolyan veszi. A Képes Krónikát mi állandóan emlegetjük, és soha nem vesszük komolyan. Ez számomra is döbbenetes volt, hogy egy német történésznek kell figyelmeztetni arra, hogy a Képes Krónikában teljesen hiteles az időrend, sőt, ez az egyetlen hiteles jelenleg az Európai eredeti időszámításra vonatkozóan. Pontról pontra kimutatja. Ez azt jelenti, hogy – tessék megint fogódzkodni – nem két Honfoglalás van, hanem három. Ő pontosan ismeri a László Gyula féle kettős Honfoglalást, pontosan tudja, mert nem is lehet nem tudni, hiszen a Krónikáink általában két ingressus-ról, két bejövetelről beszélnek.
"Icipit prologus de secundo ingressu et de casibus prosperis et adversis eorundem". A miniatúrán a magyarok második bevonulása Pannóniába. (Képes Krónika, 21. oldal)
"Icipit prologus de secundo ingressu et de casibus prosperis et adversis eorundem". A miniatúrán a magyarok második bevonulása Pannóniába. (Képes Krónika, 21. oldal)
A Képes Krónika is. Van a primus ingressus, az első bejövetel és ez még a hunokra értendő. S van a secundus ingressus ez pedig az Árpádi Honfoglalás. Na most ő nagyon finom, egyenes idézetek segítségével lefolytatott bizonyítás során kimutatja, hogy a Képes Krónika három Honfoglalásról tud és a szövegekből, ahogyan ott van, tényleg ez derül ki. Ez szégyen és gyalázat, hogy ez bizony nekünk nem jutott az eszünkbe!
Az első, megmondja a Képes Krónika, egészen pontos időadatokat mond, amit mi így söprünk le az asztalról. Miért? Azért mert ugye 300 év, az ugye most közbe van iktatva. S akkor most ugye rájöttünk más miatt is jó ez a 300 év. Nemcsak arra jó, hogy ahol eddig nem volt ősi hősi múlt, azt most meg lehet írni ebben a 300 évben, hanem arra is jó, hogy ott, ahol viszont volt hősi ősi múlt, ott azt szét lehet nyomni és ezzel egy tényleges kontinuitást meg lehet szüntetni. Ezért nem tud összeérni Atilla Álmossal, mert a Krónikák egyfolytában öt generációról írnak. Leírja pontosan. Atilla fia Csaba volt, Csaba fia volt Ed, Ednek volt a fia Ügyek, Ügyeknek volt a fia Előd és Elődnek volt a fia Álmos. Öt generáció. Beszorozzuk az átlagos 30-al, akkor pontosan azt kapjuk meg, hogy meghal 453-ban Atilla és akkor 595-ben itt vannak Álmosék. De mert azt a 300 évet közbeékelték ezért egy ma magára valamit adó történész sehol a világon nem fogadhatja el a Krónikánkat hiteles beszámolónak. Miért? Azért mert túl rövid az idő. Érthető? Tehát, azt kell mondja az ember, hogy „zseniális” – ha egyáltalán gonoszságra lehet ilyet mondani. Úgy van megtervezve, hogy minimum két legyet üt egycsapásra. Egyszer csinál ott, ahol nem volt egy szakrális fejedelemséget… – ugyanis nem érik be ám kevéssel: „Nagy Károlyból” szentet csinálnak. Tudjuk, hogy ebben a 300 évben „Nagy Károly” már szent is lett és ezt a szentségét Barbarossa Frigyes meg is erősítette egy általa kreált ellenpápával. S volt fölszentelve is a tisztelt, éppen itt Ingelheimban. Még azt is elérte, hogy a tiszteletére fölszenteltek egy monostor templomot. Nem árt ha tudjuk, hogy egy ideig bizony „Nagy Károlyt” mint szentet próbálták bevezetni, aztán ez nem sikerült. Végül is miért, miért nem ezt részletezi Illig, de most nem tartozik ide. Ahol nem volt szakrális királyság és ennek megfelelő személy, ott csináltak, ahol meg volt ott ezt megszüntették. De ha valahol volt tényleg szakrális királyság az nálunk volt. Az tudottan szakrális volt. Anonymus még úgy írja le Álmost aki ennek a második megjelenése a történelemben, az első Atilla volt. S még úgy írja, hogy "Almus id est sanctus" – szó szerint idéztem, Álmos, azaz hogy Szent. Ő még az Álmos kifejezést ezzel magyarázza, hogy Szent. Nagyon lényeges dolog, nem mi találjuk ki ma, hogy szentként tisztelt személy volt Álmos. Egy olyan dinasztia indult útjára Álmossal, amelyik ez első tagjában – amelyik Atilla volt – egy egész világ számára meghatározó jelentőségű tényleges karizmatikus alakzat volt, és aki elindította konkrétan az Árpád-házat az Álmos volt nem Árpád, az pedig szent volt. Ezt történetesen Bakay Kornél nagyon jól látta – talán emlékszünk még rá – ezért is helyezte a Koronára, a szándékával nem volt baj és jól idézett Álmos tényleg szent volt, a maga korában így tiszteleték, más kérdés hogy a Koronához való kapcsolata abszolúte nem bizonyított feltételezés.
2. A következő a kettes szám, az 1001-es dátum. Az 1001-es dátumot mi egyfolytában úgy tanuljuk, mint egy dinasztia indulását. Miért? Azért mert ezt tanuljuk, úgy mint Szent István koronázásának a dátumát. (Az hogy aztán melyik időszakában volt, az előző év Karácsonyán volt vagy 1001 Karácsonyán az egy külön téma.) 1001. Számoljunk vissza 300 évet és akkor melyik az a dátum, ami idekerül? Pont az Árpád-ház kihalása. 1301-ban hal ki az Árpád-ház, s ha a 300 évet kivonjuk hová kerül? 1001-be. Ez azt jelenti, hogy az 1001-es év nem attól fontos, mert Szent Istvánt megkoronázták, hanem mert az az uralkodóház halt ki, került át manifeszt állapotból látens állapotba, amely még Jézussal indul útjára. Ez az első évezred, s ennek a záró mozzanata az Árpád-ház kihalása, de nem Szent István megkoronázása, az 701. Sőt majd látni fogjuk azon is korrigálnunk kell. Nagyon fontos tételről van szó, mert egy 1000 éves birodalomnak van vége az Árpád-ház kihalásával. S ez a birodalom ez Jézussal indul – az Ő születésével. [ Jelenések Könyve 20.rész! - a szerk. ]
3. A 3. tétel az a dekanátus határok. Itt tényleg elég hátborzongató a dolog, ugyanis azt tudjuk, hogy 720 évenként van dekanátus határ. 2160 év kerekítve egy Világhónap. Ez csillagászati tény, ez nem olyan, hogy most én asztrálmítoszi rendszert erőltetek rá a történelemre, ez attól függetlenül, hogy az illető szolgaként éli meg, úrként, mindenképpen Világhónapokban számolható az emberi történelem. Ha én Jézus születésével indítom a Halak korszakát, akkor tudjuk, hogy a Világhónapokban mindig a végüknél megyünk be, a 3 dekanátus közül nem a Halak-dekanátus fogja indítani, hanem a Skorpió-dekanátus. Ez tart 720-ig, s ez színezi át az alapvető Halak tulajdonságokat. Utána még mindig nem a Halak tulajdonságokat kapjuk tisztán, hanem a Rák tulajdonságok színezik át és 1440-ben vált át a tiszta Halak tulajdonságra, amikortól kezdve a meghatározó – tudjuk hogy mindig a túloldal meghatározó a testiség szintjén, a tényleges megvalósulás szintjén. Ez azt jelenti, hogy nekem az első 720 évben a földből olyan árulkodó nyomokat kell találnom, amiben a meghatározó az a Bika tulajdonságoké. Miért? Azért mert Skorpió jellegű a kor. Annak a megvalósulása az anyagi világ szintjén az a Bika tulajdonság. Mit fogok kapni, mint jellemző lelettípust? Kincslelet kincslelet hátán. Ezt az első 720 évet mi a kincsleletek alapján tudjuk továbbragozni. Utána bekövetkezik 720-al egy drámai váltás és az 1440-ig tart. Csak egy a gond, hogy ez a 720 innentől kezdve 1020-ra tevődik a mai időszámítás szerint.
Még valami: az 1440-es év. A második menet, a Ráknak a tulajdonságai a szellemiség terén, testiség terén a Bak. Milyen emlékeink lesznek? Épített emlékek. Ez a bizonyos második dekanátus, ez emlékek terén épület épület hátán. Minden más műfaj csak az épületen keresztül érvényesül. Ha plasztika, épületplasztika, ha festmény akkor épület festmény…és így tovább…és így tovább. Ez tart 1440-ig. Na de mikor van ez az 1440 mai időszámítás szerint? 1740 és mindig 1-et adjunk hozzá, mert tudjuk ez az 1 le volt csalva Jézus születésénél. Ezért 1001-re került az a dátum, ami az Árpád-ház kihalása. 1741-ben mi történik? Halak Halak-dekanátusa indul el, ami azt jelenti, hogy keményen Halak tendencia. S ennek a testi megvalósulása kemény Szűz tendencia. Itt egy Szűznek úgy kell megjelennie, hogy: Mária Terézia koronázása. Itt megjelenik a nő, megjelenik a racionalitás, megjelenik a felvilágosult abszolutizmus és így tovább De ez nem elég. Hanem ugyanakkor megjelenik a keleti szomszédunknál ugyancsak a nőuralom. Megjelenik I. Katalin utána II. Katalin és ezzel elindul egy olyan romboló folyamat aminek tulajdonképpen a mai napig benne vagyunk a sodrában. Ez amikor már a Szűz tényleg gátlástalanul tombol a világban ez a mai napig is tart, mert most mi tulajdonképpen 1701-ben vagyunk. Amikor ezt először elmeséltem egy vonatutazás alkalmával Szántai Lajos barátunknak, akkor egyetlen mondata volt rá: „nyertünk 300 évet!” [nevetés a nézőtéren] Ez pedig nagyon fontos tétel, vigyázat, mert ez kegyelmi ajándék. Vagy ezalatt megjön az eszünk, vagy akkor tényleg lőttek az emberiségnek, mert ne felejtsük el ma is azzal jönnek, hogy már semmit gond a Vízöntőbe átmentünk. Az egész New Age őrületnek ez az alapja. Nemhogy nem mentünk át, hanem a Halaknak is egy jó tetemes része – majdnem a fele – hátravan. Itt egy hatalmas dologról van szó, mert tényleg megvan a lehetősége annak, hogy magára találjon az emberiség és azt a terhet, ami most szellemileg is nyomasztja, de hát most már lassan fizikailag is a pusztulás szélére sodorja, azt egészen egyszerűen dobja már le a hátáról. Nem kell utána megtaposni, de azért lehetőleg már ne hurcolja tovább. Ha ezalatt nem vált ember belőle higgyük már el, hogy nem lesz belőle soha. Éppen eleget cipeltük már. 300 év nyereség, ez egy óriási dolog.
Nem tudom, hogy lehet-e érezni a súlyát, tulajdonképpen ezek a 300 éves elcsúszások folyamatosan olyan összefüggésekre világítanak rá, amire soha nem jöttünk volna rá magunktól.
4. 1440-ben koranalopás történik, ugye tudjuk? A mai időszámítás szerint. Ez visszacsúszik 1140-re és itt valóban van a Képes Krónikában ábrázoláson egy korona menekítés. Viszik lóháton a Koronát, amivel eddig nem tudtunk mit kezdeni. Úgy látszik ezek az allergikus pontok úgy működnek, hogy a 300 év kihúzása után is megmaradnak jelzőértékként és ennek talán a legszebb példája a következő lesz. A magyar történelemnek a legnagyobb csapása, ami tényleg megsemmisítő jellegű volt az nem Trianon, nem is 1945, hanem 1541, amikor Buda elesett. Ehhez képest semmi az 1526-os Mohácsi vész, utána még két hadsereg érintetlenül maradt, még a harckészség megvolt, még minden megvolt. 1541 után elesett a központ, 3 részre szakadt az ország, végleg meghúzták ezeket a határokat – ezek már csak módosultak, de a 3 részre szakadtság egészen 1686-ig illetve valamivel későbbig fönnállt. 1541: Kaptunk rá jelzést előre vagy nem? 300 évet visszapörgetek és mit kapunk: 1241 – mi történt? Muhi csata, a tatárdúlás. Ha én ezekkel a 300 évekkel – és azért észrevettük nyilván mindegyik „1”-el végződik. Nem 1540, hanem 1541. Visszavetítek: 1241… Úgy látszik működik ez a 300-as rendszer.
Cserélt képek a Magyar Szent Koronán. Dukász Mihály bizánci császár helyén eredetileg Szuz Mária, Konsztantin helyén (baloldalt) Atilla, I.Géza helyén pedig Buda volt eredetileg. (Bovebben: Pap Gábor: "Angyali korona, szent csillag"
Cserélt képek a Magyar Szent Koronán. Dukász Mihály bizánci császár helyén eredetileg Szuz Mária, Konsztantin helyén (baloldalt) Atilla, I.Géza helyén pedig Buda volt eredetileg. (Bovebben: Pap Gábor: "Angyali korona, szent csillag"
1790-ben mi történik? 1790-ben kicserélik a képeket a Magyar Szent Koronán. Ez az a pillanat, amikor visszakerül a Magyar Szent Korona II. József halála előtt közvetlenül és az eddigi legvalószínűbb jelzések szerint közvetlen előtte történnek a képcserék. Amikor visszakerül akkor már ezekkel a megváltozott képekkel. 1790-ben válik nyilvánossá az, hogy itt kicseréltek képeket a Szent Koronán. Egy szakrális tartalom, egy üdvtörténeti jellegű tartalom napi politikai tartalommá aljasodott le. Ennél nagyobbat nem lehet zuhanni. Ennek mi felel meg, ha el kezdjük visszavetíteni? 1490 és itt most „0”-ás dátumunk van. Mi történt 1490-ben? Meghalt Mátyás király. Valami lezárult. A Magyar Szent Koronának az hatékonysága ami megvolt a teljes eredeti képrend esetén, ez kétségtelenül nem működik ma. Ez nem azt jelenti, hogy a Szent Korona nem működik egyáltalán, hanem azt jelenti, hogy bizonyos vonatkozásokban gyengült illetve átprogramozódott. S ez a magyar történelem 1490-el áll. Amit 1490-ig nem tudott elmenteni az örökkévalóságnak
Szántai Lajos - eloadás a Rám-hegyen (Pilis)
Szántai Lajos - eloadás a Rám-hegyen (Pilis)
Mátyás király, az azóta már elpusztult. A második fele az uralkodásának, ahogy azt Szántai Lajos nagyon szépen és részletesen kiszokta fejteni, az tulajdonképpen egyetlen nagy menekítés. Elzárni csapokat, ami tényleges, megvalósult, anyagba fogalmazott érték azt valahogy úgy elrejteni, hogy amikor majd megfelelő idő eljön akkor újra elővehető legyen. Amióta ezzel a nem akarom minősíteni milyen hölggyel összeházasodott, azóta egyetlen hatalmas értékmentés a tevékenysége, semmi más nem fontos számára. Akik ebben akadályozzák, azokat azonnal félresöpri az útjából, s nagyon úgy néz ki – ez megint Szántai Lajosnak a fölismerése –, hogy ebben kulcsszerepet a Pálosok játszották. Egyedül az volt az a testület, ami egyenes ági örököse az ősvallásunknak, ennek biztosított törvényes kereteket a judeo-kereszténység nagyobb áramlatában, nem lehetett kitiltani, mert elismertette magát és ugyanakkor az összes ősvallási elemet megtudta őrizni, de ekkor mindez a föld alá került. A legjobb helyre, mert azóta ami történik, akkor már tényleg legjobb helye a föld alatt. Ennyit az átprogramozott dátumokról és akkor most a legeslegutolsó tétel az pedig így szól, hogy a tanulságok.
Tanulságok
1. Érdekes módon az első számú tanulság nem lesz sok. Ez még Miskolcon úgy fogalmazódott, hogy az elmélet abszolút hiánya a Kárpát-medence. Augusztusban [2001] ez még így volt igaz, ma már nem igaz. Nem igaz ebben a tanulmányban egyértelmű, hogy a Kárpát-medence már főszerepet játszik, s ez a Weissgerber egy nagy kötetet készít most elő, aminek ez tulajdonképpen egy mutatványa. Már önmaga rájött, hogy kulcsszerepe van a Kárpát-medencének, s ha fogcsikorgatva, de bizony leírja és ebben a magyarságnak. Úgyhogy most már azt hiszem ideje lesz nekünk is egy kicsit hozzányúlni a tollhoz, mert ezt most már nem lehet tovább hagyni, hogy mindent, amit ott kikaparnak az azonnal a román hasznosítja a maga kifejezetten hazug származáselmélete megtámogatására. Bármennyire is nagylelkű az ember azért egészen idiótának nem kell lenni, – más dolog az idiotizmus és más dolog a nagylelkűség.
2. A szlávosodás szerepe az időcsúsztatásban. Rendkívül, alapvetően fontos. Tanulságok: a szlávkérdést újra minden vonatkozásában, hangsúlyozom minden, nyelvi, történeti, régészeti, minden vonatkozásban újra kell tárgyalni. Nem járunk töretlen úton, már László Gyula figyelmeztetett rá, hogy nincs szláv régészet. Mert fölvetették neki annakidején – mikor még szlávuralom volt Magyarországon, legalábbis hivatalosan –, hogy miért nem szentelt nagyobb teret A népvándorlás művészete Magyarországon című kötetében a szláv régészeti hagyatéknak és akkor nagyon nyersen közölte, hogy egyszerűen azért, mert nincs miről beszélnünk. Ezzel együtt megírattak vele egy fejezetet, ami feltűnően a legrövidebb és gyakorlatilag semmilyen tényt nem tud felmutatni, csak vélekedésekről, nem a sajátjáról, hanem a kollégái vélekedéseiről tud beszámolni. Nyelvészetileg természetesen ugyanúgy újra kell tárgyalni, és itt nem lehet nagylelkűsködni. Innentől kezdve már azt a tételt kell nagyon komolyan venni, hogy aki hazugsággal tartósan együttműködik, az kollaboránsnak számít és azt úgy is kell kezelni. S itt most már fölismerhető igazságokkal van dolgunk.
3. A valódi kontinuitás helyett ál-kontinuitás. Ha valaki netán jegyzetel, akkor ezt az egy mondatot írja fel. Az egésznek itt van a kulcsa, ezt ne várjuk Illigtől mert Illig tényleg rendkívülit teljesít, de ilyet Ő nem mondhat ki. Ahol nincs valódi kontinuitás ott csinálnak helyette egy ál-kontinuitást és párhuzamosan ezzel megszüntetnek egy valódi kontinuitást.
4. Utolsó pontja ennek a bizonyos utolsó fejezetnek, az hogy nagyon ne keseredjünk azért el. S most nemcsak azért, mert íme a bizonyság, hogy nagyobbat is lehet hazudni annál, mint amiket nekünk hazudnak naponta, ez nem a Népszabadság nagyságrendje azt gondolom észrevettük. Ha már egyáltalán, akkor ez a Narancsnak a nagyságrendje, de azért még annál is profibb, ők nem profik, hanem egyszerűen mocskolódnak, ezek azért profi módon csinálják ezt. Itt az ember néha szinte beleborsózott, hogy mennyit kellett ezen „kotlani”? Ez azért nem olyan magától érthető, ez részleteiben is ki van dolgozva, mert azért gondoljuk el ők nem pancserekkel számoltak. A mai átlag lakossága Földnek pancserek sorozata, „egy vagon majom” ahogy szoktuk mondani… [nevetés a nézőtéren] …Ne haragudjunk, ha világnak el lehet azt adni, amit ma az amerikai népnek eladnak, akkor tényleg elmajmosodott a világ. Itt nem ilyenfajta emberekkel kellett még számolni, hanem viszonylag még önállóan gondolkodó s a hagyományukat tiszteletben is tartó emberekkel, és be lehetett adni nekik. Ez azt jelenti, ahogy le is vezeti Illig a második a kötetében, hogy azért azt se felejtsük el, hogy itt egy ilyen jellegű időszámítás kizárólag kolostori rendszerben működött. Nekik egy kolostori hálózatot kellett kézben tartani, arról pedig tudjuk, hogy kézben is tartották. Azért volt olyan rettenetesen fontos, hogy „eretnekség” ne legyen. Miért? Hogy ne tudja ellenőrizni. Ott még hiteles adatok is bekerülhetnek a köztudatba, de egy engedélyezett szerzetesi rendszeren belül csak adagolt adatok kerülhettek be a köztudatba. Amit az érdek diktált, az került be az írott úgynevezett „forrásokba”, mert azok ettől kezdve lettek források és ezért van az hogy mennyire végrehajtható volt, de még mennyire végrehajtható volt csak vakfegyelem kellett hozzá, mert ha valaki egyszer elszólta magát azt azonnal likvidálni kellett. Mondjuk nagyon nem is szólhatta el, mert a cella az eléggé jól zárható és ezeket úgy nem nagyon engedték ki, pontosan ezeket a másoló barátokat… úgy megtisztelték, de ő maradjon benn a cellában ne sétafikáljon, az a másik a kolduló az fecseghet amit akar…...
5. Az utolsó pont az biztatna, tulajdonképpen nem mi vagyunk az egyetlen vesztesei ennek a hazugságáradatnak, talán nem is nálunk a legtragikusabb a helyzet, mert ugyanakkor az egész benne van egy egyszerre kozmikus és egyszerre üdvtörténeti rendszerben. S ez pedig azt jelenti, hogy a Halak-Szűz tengely szerepét azt hiszem nem értékeljük eléggé. Mi Jézus születésével bementünk egy tengelybe, ez a tengely egy kozmikus tengely, ez pontosan derékszögben van a saját Tejútrendszerünkre és ezért, mint tengelyt „Halál-tengelynek” nevezzük. De nem vesszük komolyan. Miért? Mert ez az előadó „heppje”, mert neki az a heppje hogy ez a tengely ez Halál-tengely, mert ő biztosan nem szereti a Szüzet – nem tudom miért ne szeretném – vagy a Halakat, fél tőlük…valami miatt nem szereti ezt… Szó nincs semmi szeretetről nem szeretetről, ez tényleg Halál-tengely. Ebbe besétálni nem lehet következmények nélkül. Ennek van egy olyan következménye, amit egyszerűen nem veszünk komolyan vagy egyáltalán föl se ismerünk, ez pedig micsoda? Az hogy a testi fizikai megvalósulás síkján egyre fokozódó jelentőséget nyer a Szűz tulajdonság. Ez pedig mit jelent? Azt jelenti, hogy amit dokumentálni tudok az van, amit nem tudok dokumentálni az nincs. Nem a tett maga számít, hanem az a dokumentum, az a bizonyíték ami tanúsítja, hogy a tett megtett tett. Ennek viszont van egy nagy veszélye, ami ennek a kornak a sajátja, előtte nem jelenik meg s hál’ Istennek már nem sokat kell hurcolnunk… – 300 év ide-oda. Ennek a következő a lényege: ha én tudom, hogy nem a tett a fontos, hanem a bizonyíték, akkor én el kezdhetek „bizonyítékot” is gyártani. Miért? Mert bizonyítékot könnyebb gyártani, mint tettet. Ez a veszély ez korábban nem működött, mert ez ennek a kornak a sajátja, ez a Halál-tengelynek az egyik legfontosabb megnyilvánulási módja, s ennek a következő konkrét megnyilatkozásai vannak:
· Az első talán legnyilvánvalóbb az, hogy az igazságot minden tekintetben kezdi kiszorítani a bizonyíthatóság. Ez az jelenti, hogy ma már az ember-ember közötti kapcsolatokban, mint mérce, föl se merül az igazság – csak a bizonyíthatóság. Ilyen már nincs is, hogy igazságszolgáltatás erről már itt beszélgettünk, jogszolgáltatás van. Igazságról egyáltalán nem is beszélünk, de tudományos tételekben sem – tudom bizonyítani vagy nem tudom bizonyítani, föl sem merül, hogy ennek elvileg semmi köze nincs az igazsághoz, – ez a bizonyíthatóság. De annyira megszoktuk, hogy az igazságot bizonyítássorozattal közelítjük meg, hogy egyszer csak azt mondja az ember: bolond vagyok én még mindig az igazsággal foglalkozni, hát nem sokkal egyszerűbb itt leülök és csinálok „bizonyítékokat”. Leforgatok egy filmet valamelyik hétvégén mondjuk a soroksári Duna-ágba. Ha elég jól leforgatom, utána eladom a televízióban, mint az Öböl-háborúról készült „helyi dokumentációt”. Érthető? Minek menjek én ki oda, ott még esetleg lőnek is, de lehet, hogy nincs is ott háború – kitudja (?), így viszont lett egy hír.
· Itt nagyon lényeges a kérdés, mert a második menetben, ha az igazság a bizonyíthatósággal kiszorítható ez nem kis dolog, mert bizonyítékot mindig könnyebb gyártani, de a második lépésben a tudás kiszorítható a jólértesültséggel. Ez azt jelenti, hogy senki itt már igazi tudásról nem beszél – naprakészen vagy informálva, vagy nem? A többi az nem érdekes. Mi az hogy „tudás” – definiáld hogy tudás… Jólértesütség az igen: hallottad tegnap a Kossuth Rádiót? – igen, olvastad a Népszabadság vezércikkét? – igen…na még a Sacrum Imperiumot is – igen, akkor én jólinformált vagyok…még a Narancsot is olvastad?…úúh hát akkor te nagyon jól… A tudást kiszorítja a jólértesültség.
· Harmadik: a tényeket kiszorítják hírek. Mi ezt annyira magától értetődőnek vesszük, hogy én minden alkalommal külön „dührohamokat” kapok. Azt mondja: „láttad?” Mit láttam? „…hát ahogy nekiment a gép…” Minek? „…annak két...” Igen tényleg? Miért te láttad? „…hát persze hát egyenesben…” Mit láttál? „…hát az egyenest.” Mit? „…közvetítést.” A közvetítést? Én azt hittem a tényről beszélünk. Végig a hírről beszél, s egyfolytában úgy tesz, minthogyha a tényekről beszélne. Föl se tűnik neki! Itt végig a hírekről volt szó. Na most melyiket könnyebb gyártani? Híreket vagy tényeket? Nem tudom észrevehető-e, folyvást ugyanarról van szó, ez egy tendencia, ez ennek a kornak az alaptendenciája. Amiket pedig én itt nevükön nevezek ezek tünetek. Ezek nem voltak 2000 évvel ezelőtt, s nem lesznek – hála a Jóistennek – már 500 év múlva se. Ez egy olyan fertőzés, amit az emberiség, ha egyáltalán túléli, akkor immunisan fog belőle kikerülni. Nem lesz érdemes tovább hazudni. Ma még érdemes.
6. Az utolsóhoz érkeztünk és ezzel gyakorlatilag be is zárhatjuk, ugyanis az egész kérdéskörnek itt van az egyik kulcsa, és ezzel én visszautalok az első itteni előadásra is. [Boncold csak, nyelvész... - Sajnovics "halszagú atyafisága" és a "szláv jövevényszavak" csapdája. 2001 január 24., Magyarok Háza] Az úgynevezett „finnugor őstörténet” kérdéseire. Ugyanis erre én is csak menetközben döbbentem rá, hogy nyelvet könnyebb készíteni, mint népet. A népeket szépen kiszorítják a nyelvek. Ez bizony nagyon lényeges dolog. Ez azt jelenti, hogy mi az ókorra vonatkozóan gyakorlatilag csak nyelvekkel rendelkezünk, és ezeknek a nyelveknek mi megfeleltetünk népeket, és elfelejtjük, hogy nyelveket lehet ám gyártani! Nem csak úgy, ahogyan mondjuk egy makedón nyelvet gyártott a nagy Jugoszlávia annak idején. Ugyanis a makedónról mindenki tudta, hogy bulgárul beszélnek. Na most én Bulgáriában hallottam a hírt és elég elkeseredetten magyarázta egy ottani történész professzor, hogy vegyük már észre, hogy itt most nyelvkészítés ürügyén népet csinálnak. Miért? Hogy ne tudják fölismerni, hogy ők virtigli bulgárok. Miért? Azért mert nekik is volt Trianonjuk, a bulgároknak – csak egy kicsit korábban volt. De ne felejtsük el Dobrudzsa attól lett román, mert egyszerűen kiirtották onnan a bulgárokat. A törököket is. Nem úgy, ahogy Erdélyben a magyarokat, hanem nagyobb tételekben. Egészen pontos adatok vannak róla. Ne tudjuk meg, hogy milyen az, amikor egy román egy bulgárt írt ki. Mert etnikailag megtisztította Dobrudzsát. Dobrudzsa soha nem tartozott Romániához. De odacsatolták. Kit érdekel? A bulgár tudósok – ez most már tényleg a legvége – egyszerűen elmondták, hogy Makedónia annyira bulgár még mai is, hogy bármelyik pillanatban, ha egyszer egy szövetségi köztársaság Jugoszlávia, mert ugye szövetséginek volt kikiáltva, bármikor egy picit lazul a gyeplő, egyszerűen bejelenti az elszakadását és akkor nem áll meg ennél, hogy önálló lesz, hanem azt mondja, hogy mi bulgárok vagyunk, szeretnénk Bulgáriához csatlakozni. Ez ugyanaz, ami Erdélynél veszély, hogy nem Erdélyt fogják kikiáltani, hanem azt mondják, elnézést mi mindig is Magyarországhoz tartoztunk, most mit játsszuk meg itt az agyunkat?
A következőt találták ki a jugók: megcsinálták a „makedón nyelvet”. Hogy csinálok makedón nyelvet? Előbb van irodalom és aztán majd csak fogja ezt beszélni valaki. Miért? Mert az irodalmat lehet kivinni könyvkiállításokra, senki nem fog elmenni Makedóniába, először is be se engedjük, és másodszor nem fog elmenni oda hogy ellenőrizze egyáltalán ezt a nyelvet beszéli-e valaki? S ez nem elég, újságot indítottak el. A Makedón Szemle vagy nem tudom Hírharang vagy egyéb, és ahol már újság is van – újság hetente. Akkor ezt a nyelvet valakik beszélik, nem? Van irodalma, akkor ezek szerint kell legyen írója, akkor legalább az az író, meg az az újságíró az biztos makedón nem?! Az aljasságnak tényleg nincs határa. Nyelveket lehet csinálni, akár lombikban, akár ma már számítógéppel órák alatt teljes szótári készletet és majd csak lesz hozzá nép. Majdcsak el tudom hitetetni a világgal, hogy van egy ilyen nép.
Ugyanis visszamenőleg mai napig nem tudjuk, hogy lett a bulgár-törökökből szláv-bolgár. A mai napig nem tudjuk. Maguk a bulgárok sem tudják. Ugyanis az első nyelvemlékeik teljesen egyértelműen bulgár-török nyelven vannak. Olvassák őket, jól lehet érteni őket. Miután nem volt rádió, televízió sem, s a meggyőzésnek egyéb demokratikus eszköze, lehetetlen hogy annyi idő alatt, mint ahogyan Omurtag megjelenik a Balkánon török nyelvvel, török etnikummal, s amikor az első állítólag már „szláv-bulgár” törzsek megjelennek, a kettő között még évszázad sem telik el. Hogy oldották meg?
Itt teljesen nyilvánvalóan olyan átverésnek vagyunk áldozatai, aminek a kulcsa az, hogy egyszerűbb a dokumentumot létrehozni, mint a valóságot, ami a dokumentumban megjelenik. Érdemesebb a dokumentum révén az érdekeinket érvényesíteni és ez történik. Ennyit vigasztalásul, gondolom elég sovány volt a vigasz.
A befejezésnek pedig csak annyit, hogy ahogy említettem ez tényleg perdöntően fontos tétel. Egy szabályos földindulásnak vagyunk a tanúi. Az európai történetírás, amióta egyáltalán tollat ragadtak, azért hogy megmagyarázzák nekünk, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és mit akarunk – mert ez tulajdonképpen erre találódott ki – azóta ekkora válságot még nem élt át. Tovább nem lehet elhallgatni, ez is teljesen nyilvánvaló és nagyon időszerű, hogy mi is elkezdjünk ebben a kérdéskörben most már alkotó módon részt venni, mert a veszélyek elég nagyok. A gyakorlat ott tart, hogy mi Miskolcon már minden dátum mellé odatesszük zárójelben a valódi dátumot. Ez azt jelenti, hogy ha valakit zavar a kérdés eléje utána kérdőjelet tehet, nyugodtan meg lehet csinálni, senkit nem zavar vele, de már ezeket az adatokat nagyon komolyan kell venni, és lehetőleg ezeket az alapműveket azért most már jó lenne lefordítani magyarra. Ez a következő lépés lesz. Úgyhogy én megköszönöm a szíves türelmet, figyelmet, ami rendkívüli volt.
OROSZ ISTVÁN: Meg nem történt történelem?
Heribert Illig: Kitalált középkor c. könyvéről
Évszázadok során a történelemhamisításnak kifinomult formái és módszerei alakultak ki. Lehetett azt állítani gyilkos diktátorokról, hogy a nép jótevő atyjai voltak, népirtásról, hogy meg sem történt, nagyszerű építményekről, hogy földöntúliak alkotásai. Heribert Illig azonban mindenkin túltesz, amikor azt mondja, hogy Európa történetének három évszázada soha meg nem történt. A "Kitalált középkor" szerzője nem kevesebbet állít, mint hogy azt a 297 évet, ami 614. augusztus végétől 911. szeptember elejéig tartott, utólag, tudatosan toldották be a középkor történetébe, meghamisítván ezzel nemcsak a naptárt, de az egész európai történelmet.
Naptárreformok
Nem tagadhatjuk, hogy az a kronológiai kérdés, ami kiváltotta a szerző vizsgálódásait, valódinak tűnik. A Julius Caesar által bevezetett naptárreform a szökőévek bevezetése ellenére sem volt egészen pontos, és a csillagászati és naptári év nem esett teljesen egybe. Évszázadok során emiatt a napfordulók ideje (március 21. és december 21.) egyre távolabb került a naptári dátumtól. Pedig a tavaszi napéjegyenlőségnek kitüntetett szerepe volt a liturgikus évben, mivel a kereszténység korai évszázadait nem tekintve, a húsvétot a tavaszi napfordulót követő holdtölte utáni első vasárnapon kellett tartani. 1582-ben XIII. Gergely egy pápai bullával olyan naptárreformot vezetett be, amely helyreigazította a Juliánus-naptár hibáját. 1582. október 4. után 15-e következett, s így a tavaszi napforduló ismét március 21-re esett.
Illig helyesen mutat rá, hogy a Julius Caesar és XIII. Gergely között eltelt évszázadokat figyelembe véve nem 10, hanem 13 napot kellett volna törölnie a pápának 1582-ben. A helytelen korrekció ellenére az eredmény helyes volt, azaz XIII. Gergely csillagászai segítségével "úgy javította ki a naptár hibáját, hogy ezáltal összhangba került a csillagászok égboltjával - jóllehet a matematika törvényei alapján más számadatoknak kellett volna kijönnie" (297. l.).
A hibás javítás - helyes végeredmény ellentmondásának feloldásában a szerző először még többféle lehetőséget is figyelembe vett (rövidebb csillagászati év, a Föld pályájának megváltozása, rossz beavatkozás a naptárba, a napfordulók dátumának más kijelölése Caesar és XIII. Gergely korában), végül azonban egyetlen megoldáshoz ragaszkodik: a két naptárreform között nem 1627 év, csak 1282 év telt el, azaz valaki vagy valakik tudatosan meghamisították a történelmet, mert a "kora középkor nagyrészt kitalálás, ugyanis a 614-911-ig tartó periódus teljesen fiktív, csak egy fantomkorszak" (331. l.).
A "csalók"
A gazdag fantáziával megáldott szerző természetesen a "bűnösöket" is megtalálja: a magyar történelemből jól ismert II. Szilveszter pápa (999-1003) és III. Ottó német-római császár (996-1002), valamint VII. (Bíborbanszületett) Konstantin (913-954) bizánci császár személyében. [...]
Most már csak arról kellett felvilágosítani az olvasót, hogy a mielőbbi millennium megünneplésére összeesküvők hogyan találtak egymásra. A német-római császárságot megalapító I. Ottó fiának (II. Ottónak) bizánci császárlányt szerzett feleségül, s Teophanu "csomagjában benne volt az új időszámítás is" (448. l.). A bizánciak ugyan nem a millenniumvárás miatt változtatták meg a naptárt, de ez a 297 év nyereség kapóra jött a nagyravágyó II. Szilveszternek és a fiatal III. Ottónak, akik így lehettek az ezredforduló pápája és császára. A meg nem történt 297 év benépesítésére aztán "kitalálták" a Karolingokat, köztük Nagy Károlyt. [...]
Évszázadok "kiiktatása"
[...] Érdemes emlékezetbe idézni, mit kellene meg nem történtnek tekinteni, ha Illig hagymázas elképzelése valósnak bizonyulna. A frank történelemből nemcsak Nagy Károly és utódai: Jámbor Lajos, Lothár, Kopasz Károly, Német Lajos nevét kellene kihúznunk, hanem Martell Károlyét és Kis Pippinét is. Nem volt poitiers-i csata; Gebel-al-Tarik nem kelt át a tengerszoroson és nem foglalta el a vizigótok államát; nem volt Lex Visigothorum (654); a longobárdok csak néhány évtizedig uralkodtak Itáliában; a 8. században nem született meg az a Lex Bajuvariorum, amely hatást gyakorolt Szent István törvénykönyvére is, de a többi barbár törvénykönyv közül a Lex Alemanorum és a Lex Saxonum sem. Nagy Károly szász és avar háborúi csak a képzelet szülöttei, nem léteztek a császár kapituláréi, köztük a "de litteris colendis" vagy a császári gazdaságokról intézkedő "capitulare de villis" sem. Nem volt 842-ben strassbourgi eskü, így az ófelnémet, ófrancia nyelv legrégebbi emlékei csak a képzelet szülöttei.
A "kitalált" Nagy Károlynak nem volt udvari iskolája, nem lehettek tudós tanácsadói: Alcuin, Paulus Diaconus, Einhard, Theodulf, Hrabanus Maurus nem léteztek, vagy nem a 614-911 közötti időszakban éltek. [...]
Angliában nem volt viking hódítás, Nagy Alfrédnek a nevét is el kell felejtenünk. Bizáncban 717-ben III. Leó nem oltalmazta meg a várost az arabok ostromától, nemcsak az isauri császárok (III. Leó, V. Konstantin) nem éltek, de a képtisztelők és képrombolók harca is a képzelet szüleménye. Cirill és Metód nem téríthettek, nem alkották meg a glagolita írást, s a Balkánon a 10. században II. Baszileosz egy olyan bolgár államot hódított meg, amely meg sem született. [...]
Mohamed futása 622-ben nem lehetett az iszlám időszámítás kezdete, nem létezett az Omajjádok dinasztiája, s az Abbaszidák legnagyobb kalifája: Harun-al-Rasid, Nagy Károly kortársa sem uralkodhatott a 8-9. század fordulóján. A felsorolást vég nélkül lehetne folytatni.
Illig érvrendszere
Kérdés, hogy a szerző mivel magyarázza a fentiek kiiktatását a történelemből? Heribert Illig úgy véli: az írott forrásokra nem lehet alapozni egy korszak történetének megírását, csak a kövekre, az építészeti emlékekre lehet támaszkodni.
Az oklevelekről mint a középkor történetének legfontosabb forrásairól úgy vélekedik, hogy hamisítványok, s köztük csak jó és rossz hamisítvány van. [...]
Az oklevelekhez hasonlóan vélekedik Illig az életrajzokról, krónikákról is: például Einhard Nagy Károly életrajzának mind a 80 kéziratát hamisítványnak tekinti. De Illignek ezt is kell tennie, ha a császárt nem létező személynek tartja. Ugyanezt kell mondania az elszigetelt, egymástól több száz kilométerre levő kolostorokban készült krónikákról, névjegyzékekről is, vagy feltételezni, hogy közöttük olyan titkos kapcsolat és együttműködés volt, ami a pápa vagy a császár által kifundált célok megvalósulását szolgálta. [...]
A tagadhatatlanul létező szerzők műveiről azt kellett állítania, hogy azok nem a "kitalált" három évszázadban születtek. Ezért írja, hogy Beda Venerabilis nem a 7-8. század fordulóján, hanem a 12. században élt (arról azonban nem értesülünk, miért nem írta meg az Illig szerint is létező 10. és 11. századi Anglia egyháztörténetét). Johannes Scotus Eurigena nem előfutára a skolasztikának (a nem létező 9. században), a "természet felosztásáról" szóló művét, amelynek létét nem lehet tagadni, Szent Anzelm és Abelard kortársaként írta meg. Az nyilván nem zavarja a szerzőt, hogy a "De divisione naturae" ott volt II. Szilveszter máig is meglévő könyvtárában, s 980 táján idézett belőle a pápa egyik tanítványa. [...]
Nem élhetett a "kitalált" középkorban a 9. század jeles bizánci tudósa és pátriárkája, Photiosz sem. Abból, hogy híres gyűjteményében, a Bibliothékában 7. század előtti művek kivonatai szerepelnek, a szerző azt a következtetést vonja le, hogy 614 előtt kellett élnie. Fel sem tételezi Illig, hogy saját korának ismert műveiből nem volt szükség kivonatokat készíteni, hiszen azok teljes egészükben hozzáférhetők, olvashatók voltak.
A két nagy európai birodalom, Bizánc és a Német-római Császárság urainak "összeesküvésével" még magyarázni véli szerzőnk, miért kellett kitalálni 3 évszázadot a korai középkorban, a harmadik nagy kora középkori állam, az Arab Birodalom azonban nehezen illeszthető e konstrukcióba. A keresztény világgal harcban álló iszlám vezetői miért asszisztáltak volna két keresztény császár manipulációjához? [...] Az a magyarázat, hogy amikor a 10. században az iszlám hívei saját időszámításukat szinkronba hozták a keresztényekével, "megvásárolták a három üres évszázadot", a szerző felfogása szerint is gyenge lábakon áll, hiszen a mohamedánoknak nem volt kitalált középkoruk, azaz nem volt három évszázaddal rövidebb addigi történetük. Heribert Illig ezért a hedzsra évét nem 622-re, hanem 325-re (!) teszi, azaz az iszlám nem a 7., hanem a 4. században jött létre az ebioniták tanításából, bár Mohamed csak a 7. században élt. [...]
A "kövek bizonysága"
A "kitalált középkor" érvrendszerét, bizonyító anyagát - amint említettük - Illig szerint nem lehet az írásos forrásokra építeni, hiszen azok mind hamisítványok (legalábbis 614 és 911 között). Az igazságot a kövek hordozzák, azok az épületek, melyek feloldhatják az írott szövegek ellentmondásait. "A középkori régészet többnyire hiába kutat Meroving- és Karoling-kori épületek nyomai után, s minden egyes felsülésével az üres évszázadok teóriáját támasztja alá" - olvashatjuk lllig könyvében (167. l.). A meglévő Karoling-korinak tartott emlékekről viszont azt állítja, hogy azok vagy korábban, vagy később születtek. [...]
Megkerülhetetlen kérdések
Nincs mód rá, hogy Heribert Illig könyvének minden állítását sorra vegyük. Módszere, érvelésének ellentmondásossága talán az eddigiekből is kiviláglott. Miután Illig úr a magyar kiadás előszavában arra hivatkozik, hogy Közép- és Délkelet-Európa témája szempontjából "különösen érdekes", számomra nem kérdéses, hogy a következő években nálunk is számos meg nem értett és "elnyomott" történészzseni fogja szükségét érezni, hogy Illig fantazmagóriáját a magyarság és Közép-Európa múltjára alkalmazza. [...]
Befejezésül csak annyit: Heribert Illig könyve azt bizonyítja, hogy az általa választott úton nem lehet megoldani azt a problémát, hogy XIII. Gergely csillagászai miért 10 nappal és nem 13-mal javították a naptárt. A kérdés továbbra is fennáll, s ezt a középkor kutatói nem kerülhetik meg.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Kital%C3%A1lt_k%C3%B6z%C3%A9pkor
A kitalált középkor egy elmélet, Heribert Illig teóriája, mely azt mondja ki, hogy az időszámításunk szerinti 614-911 közötti évek (vagyis a kora középkor) nem léteztek, és minden erre a korszakra datált esemény máskor történt meg, az ekkor élt személyek, pedig kitalált alakok. Az elméletet tanulmányaikban elfogadta Hans-Ulrich Niemitz, Christoph Marx, Angelika Müller, Uwe Topper, Manfred Zeller történészek is, ám a történészek nagy többsége szerint az elmélet helytelen és történelmietlen.
Ahhoz, hogy az elmélet elfogadható legyen, meg kell cáfolni a radiometrikus és dendrokronológiai módszerekkel alkotott becsléseket. Csak azokra a történelmi időszakokra igaz a kitalált középkor elmélet, amelyeknek nincs olyan maradványuk, amit meg lehet mérni rádiókarbon, vagy más módszerrel. (Számos ilyen esemény van egymástól nagyobb időtávolságban.)
Az elmélet egyik alapja a Gergely-naptár 1582-es bevezetése előtti a Juliánus naptár bevezetés körül elkövetett tévedések sora.
A számítások hibája
A hold mozgása csekély mértékben befolyásolja a Földi év hosszát. Ma a hold pályáját ±3 secundum pontossággal tudjuk kiszámítani. Napról napra a mérések alpján pontosítható a pálya. A múltra visszatekintve viszont nincsenek mérési adatok. Így minden ismert eseményt megelőző N-edik napon a múltbeli pályaadat √N *(3 secundum pontosságú). Ez igen kis érték, 2000 évvel ezelőttre kb. ±43 perc adódik. Minden ismert köztes esemény a számítást pontosítja ,ha a megfigyelés is ilyen pontos. (i.e.45 csillagászati eseményeinek ponossága 1,28-3,43 óra)
A teoria alapja
A Pontifex Maximus (azaz pápa, főpap) Julius Caesar által i. e. 45-ben bevezetett naptár hibája i. sz. 325-re három napra növekedett és a napéjegyenlőség (MEQ) március 21-éről 18-ára tolódott. Ezt az I. niceai zsinat úgy oldotta meg, hogy a húsvét március 21-én legyen, és nem kell a csillagokat figyelni.
1582-re ez a hiba olyan mértékűvé vált, hogy a MEQ március 11-ére esett. XIII. Gergely pápa ezt úgy orvosolta rendeletében, hogy november 4. után ne 5-e, hanem 15-e következzék. Ezek után a MEQ március 21-ére esett. Gergely azt is elrendelte, hogy a szökőévek közül vegyék ki a 100-al oszthatóakat, kivéve a 400-al oszthatóakat (pl. 2000). Így Gergely által helyreállt a napéjegyenlőség március 21. körüli ideje. Ma is ezen időpont alapján számítják ki a húsvét idejét.
A valódi két (MEQ) napéjegyenlőség között eltelt idő (365,2421897 nap) és a Juliánus-féle naptár 365,25 napos éve között 128,4 évente 1 nap elcsúszás, különbség adódik. Így azt, ha valóban i. e. 45-ben, azaz 2007+44=2051 éve vezették volna be, akkor 1582-re (1582+44)/128,4 -> ~12,66 napnyit kellett volna korrigálni Gergelynek, de csak 10-et korrigált. Kb. 3 nap (azaz 2,66x128,4 év) nem kellett a csillagoknak és a Földnek, hogy a mai helyzetét elérje. Vagy ebben az időben olyan anomália volt, amitől ez a 2,66 nap eltűnt, vagy ezt az időszakot csak kitalálták.
Julius naptára
Nem lehet pontosan megmondani melyik évben vezeték be a Julián naptárat, csak azt hogy melyik évek között történhetett. Természetesen a napéjegyenlőség (MEQ) március 21-én csak bizonyos években volt.
* Mostantól visszafele számolva I. e. 45-ben a MEQ március 22. 1 órár esik ΔTMB [1] kompenzációval és ΔTSM[2] kompenzációvalis is. Ez {21.-e éjjel 7.óra}. Történelmi szempontból ez pontos.
* Továbbá feljegyzett tény, hogy 53 évvel a bevezetést követően AUC762-ben újra március 21-ére esett a MEQ.
Ezek alapján tehát a i.e.45 valószínűleg lehet auc.709. A csilagászati adatok alapján lehetséges néhány más időpont is. De a 297 éves eltolódás sok esetben kizárható.
A bevezetése körül elkövetett hibák
Rómában Caesar i. e. 45-ben (auc.709) új 365-napos naptárat vezetett be. A naptárba, hogy a valódi napéjegyenlőséghez igazodjon, 4 évente egy szökőnapot tartalmazó, 366 napos évet iktattak be. Julius Caesar i. e. 44. március 15-én meghalt. Az első szökőév esedékessége, hogy MEQ március 21-én legyen, a 3. év volt. Ez így is történt, de ezután is 3 évente és nem 4. évente iktatták be a szökőévet. Augustus elrendelte, hogy a februarius 29 ketüljön át augustus 31 re, továbbá ne legyen több szökőév, amíg helyre nem áll a napéjegyenlőség dátuma, ez az új naptár 53. évében (auc.761) meg is történt, és attól kezdve négyévente van szökőév. A Juliánus-naptár átlagosan 365,25 nap hosszú, a napéjegyenlőségek között, pedig kb. 365,2421897 nap van (függően a Föld pályájától). Ez a különbség 128,4 évente -1 nap elcsúszást okoz a naptárban.
Magyar Narancs
Politikai okkultizmus Magyarországon 3.: Felfedezzük Amerikát!
A sorozat eddig megjelent két darabjában a magyarság õstörténetének különbözõ, esetenként mitikus változatait ('svita, 2004. október 28.) és a székely rovásírás értelmezéseit (Ocsú kontra búza, 2004. november 18.), illetve ezek világnézeti összefüggéseit igyekeztünk bemutatni. Most eredetmítoszokon alapuló, ma létezõ hazai szubkultúrák színes palettájáról emelünk ki néhány prominens darabot - boszorkányüldözést nem vállalunk -, és kísérletet teszünk annak a megválaszolására, hogy minden esetben veszélyes-e az egzakt tudomány háttérbe szorulása.
Minden népnek vannak olyan mítoszai, amelyek régebbi eredetûnek vagy más okból többre érdemesnek állítják be magukat más népeknél. Magyarországon az ilyenek még mindig elevenen élnek. Az õstörténeti és nyelvészeti kánont képviselõ akadémiai kurzust mindig és minden irányból számos támadás éri. "Nyugat-Európában az ilyesmi egy átlagember számára is nevetséges, nemhogy egy tudós számára - mondja Róna-Tas András nyelvész, akadémikus, aki több évtizede kíséri (kénytelen-kelletlen) figyelemmel az ezotériába hajló magyarságelméletek alakulását. - A magyar értelmiség sajátos fejlõdéstörténete az egyik fõ oka az ilyen koncepciók burjánzásának." Róna-Tas áttekintése szerint a rangjukat vesztett kisnemesek alkotta magyar értelmiségben a trianoni trauma után óhatatlanul merült fel újra a nemzeti kiválóság gondolata. A származásnak mint érdemnek késõbb, a szocializmus évtizedeiben sem volt lehetõsége megküzdeni a teljesítmény-orientációs elvárással, vagyis azzal az igénnyel, hogy mindenki a saját érdemei és ne õsei révén váljon naggyá. Utóbbi elvárás az észak-amerikai értelmiséget kizárólagosan, a nyugat-európait pedig a kékvér-tisztelettel "keveredve" uralja. Róna-Tas András az efféle hagyományokat tekintetbe véve érthetõnek tartja az ilyen szubkultúrák kétségbeesett küzdelmét az "igazi õstörténet" fennmaradásáért.
Az elmúlt években egészen új távlatokat nyitott a kitalált középkor elmélete. Ezt Herbert Illig német kutatónak köszönhetjük, aki a Gergely-naptárra való átállást vizsgálva összefüggéseket talált az idõszámításbeli "pontatlanságok" és a középkor sötét korszakának, vagyis a Krisztus utáni 7-9. századnak homályos történései között. Illig egyebek mellett a korabeli történetírás és a bizánci emlékek hiányára hivatkozik, amikor azt állítja, hogy a szóban forgó
majdnem három évszázad
egyszerûen nem létezett. A csalást III. Ottó német-római császár és II. Szilveszter pápa követte el az elsõ ezredforduló idején, õk találták ki Nagy Károly frank császár személyét is. A "történelmi krimi" nagy feltûnést keltett Németországban, 2002-es magyar nyelvû megjelenése után nálunk is. A Rubicon címû történelmi folyóirat például 2003 májusában egy teljes számot szentelt az elmélet cáfolatainak, amelyben különbözõ rész- és segédtudományok szakértõi (jogtörténészek, régészek, néprajzosok) leplezik le a turpisságot. (Lásd még: Nagy Károly trónfosztása, Magyar Narancs, 2003. április 10.) Mindez természetesen nem gördített akadályt a Magyarok a kitalált középkorban címû opus megjelenése elé (kiadója ezúttal is az Allprint), amely a honfoglalást Kr. u. 600-ra teszi. Ezt a kiadványt Herbert Illig és Klaus Weissgerber jegyzi, a könyv szövegtestét azonban az utóbbi írta, Illig csupán az elõszóért felelõs. Weissgerber információnk szerint egy történészi szakképzettséggel nem rendelkezõ programozó, aki magyar kapcsolatai révén ismerkedett meg a hazai közönségigénnyel.
A közönség valóban élénken reagált a felfedezésre, a kitalált középkor paradigmája virágzó kultuszt teremtett. Legfontosabb propagálói közé tartozik Pap Gábor mûvészettörténész, aki szerint a 300 évvel korábbi honfoglalás egybeesik a László Gyula-féle kettõs honfoglalás elméletének "elsõ" idõpontjával, ami bizonyítja, hogy a Kárpát-medencébe bevándorló avarok azonosak voltak Árpád honfog-laló magyarjaival. Így lesz kerek a hun-avar-szkíta származás. Pap Gábor egyébként nagy hatású eszmetörténeti kutatásokkal is dicsekedhet, amelyek többek között a zodiákus jegyeken alapuló mitológia és a régi magyar népmesék összefüggéseit kutatják, mely vizsgálatok pedig közvetlen bizonyítékai az állítólag hasonló mítoszkinccsel rendelkezõ szkíták és a magyarok rokoni viszonyának.
Még nála is következetesebb szószólója a problémakörnek Mesterházy Zsolt, aki a kitalaltkozepkor.hu címû, bõséges könyvrészletekkel és sajtóanyaggal súlyosbított honlap menedzselésén túl többek között szkíta, etruszk és avar linkgyûjteményt is üzemeltet a hálón. A magát magyarókor-történészként aposztrofáló kutató termékeny tanulmányszerzõ is, weben fellelhetõ életmûvébõl nem nehéz kihámozni a legtöbb hasonszõrû elméletet egyesítõ mondanivalót. Ez A magyar õstörténet kincsestára címû könyvébõl derül ki legvilágosabban, amelyben tulajdonképpen összefoglaló ismertetést nyújt az elsõ cikkünkben már felvázolt, Bobula Ida, Badiny Jós Ferenc és mások tollát dicsérõ ezoterikus irodalomból. Mesterházy ezek alapján még azt is elképzelhetõnek tartja, hogy az idõszámításunk elõtti 12. évezredben már magyarok népe-sítették be a Kárpát-medencét és Európát, de azt biztosra veszi, hogy Kr. e. 4000 körül egy homogén népcsoport élt egész Eurázsiában, vagyis a régi sumerok és az egyiptomiak, valamint az Európában "békés földmûveléssel" foglalkozó nép mind rokonok voltak. Az ómagyarok a kereskedelemben is nagyhatalomnak számítottak, és Mesterházy szerint tulajdonképpen õk fedezték fel elõször Amerikát. De a legfontosabb az, hogy a kultúra és a keresztény hit bölcsõje is itt keresendõ: Badiny Jós hite szerint Jézus pártus herceg volt, és a régi magyarok õhozzá és az édesanyjához imádkoztak, valamint fakereszteket használtak. Nem csoda hát, hogy a sumerok és az akkádok is tõlünk vették át az írástudományt és bizonyos nyelvi elemeket (például a magyar igeragozást). A régi rómaiak hódításai után azonban ez az õsnép törzsekre bontva szétszóródott, és az elsõ utódok csak Attila királlyal az élükön térhettek vissza szülõhazájukba.
Ez az egyesített teória elsimítja az ellentmondásokat a hun-szkíta, illetve a sumer leszármazási elgondolások között, ráadásul alkalmat ad például az õsmagyar hit-világ (nap- és holdkultusz), valamint más ezoterikus tanok (energetika) adaptációjára. A történeti és bölcseleti kutatás egyik gócpontja az 1989-ben alakult Mis-kolci Bölcsész Egyesület (MBE), amely Gyárfás Ágnes történész vezetésével üzemelteti a - máig nem akkreditált - Nagy Lajos Király Magánegyetemet. Itt oktat az alternatív õskutatás színe-virága, köztük Pap Gábor mellett Bakay Kornél politikus, régész, aki a kõszegi múzeum igazgatójaként Horthy katonái - Szálasi nyilasai címmel rendezett kiállítást 2003-ban, intenzív médiafigyelemtõl övezve. És itt találjuk az immár kilencvenhatodik évét taposó Badiny Jós Ferencet is, aki argentínai emigrációjából nemrég hazatelepülve került az egyetem ókori közel-keleti és sumerológiai tanszékének élére. Még Buenos Airesben alapította csaknem 30 évvel ezelõtt az 'si gyökér címû folyóiratot, amelyet jelenleg az MBE ad ki.
A Nagy Lajos Király Magánegyetemen kívül azonban számtalan, alternatív õsmagyar kultúrát hirdetõ tanfolyam, képzés és elõadás-sorozat áll az érdeklõdõk rendelkezésére. Ha már le kell mondanunk a teljesség igényérõl, a továbbiakban olyan érdekességeket mutatunk be, amelyeknek kérdéses a kötõdése a politikai ideológiákhoz. Ezek elsõsorban a transzcendentális irányzatok közül kerülnek ki: ilyen például az 'smagyar Táltos Egyház, amelyet 1998-ban alapított Kovács András, a köztiszteletben álló nyíregyházi táltos. Az alapítónak
egy titokzatos földöntúli sugallat
mondta meg, hogy az õsök hagyatékát hordozza; akkor már avatott csontkovács, illetve földsugárzás-szakértõ volt, de õ állította össze az egyik legismertebb auratérkép-rendszert is. Az egyház és az évekkel korábban indult táltosiskola legfõbb tevékenységi körét tehát a gyógyítás adja, és a hírek szerint tömegek köszönhetik gyógyulásukat a táltosiskolának, ahova eddig több mint húszezren iratkoztak be.
A táltosok szerint való õstörténet egy sajátos aranykorkultuszon, a sorozatunk elsõ cikkében már említett Mu-hagyományon alapul: annak idején létezett egy maja (vagy magyar) nép lakta kontinens, amelynek lakói a Szíriusz csillagképbõl érkezett idegenektõl kapták magas fokú tudásukat. E nép elkezdte benépesíteni az egész világot, hogy a tudást mindenkinek átadja. A Mu kontinens a Kr. e. 12. évezredben elsüllyedt, de maradványain, például a Hawaii- és a Fidzsi-szigeteken 50-60 ezer éves emlékekre bukkantak. Mindenesetre az isteni szellemet, mellyel a régiek egytõl egyig rendelkeztek, tõlük származtatják. Ez az õsi tudás, mely Kovács András és követõi szerint mindannyiunkban megtalálható, képessé tesz bennünket arra, hogy az energetika szemmel nem látható eszközeivel gyógyítsunk. Az 'smagyar Táltos Egyház -a kereszténység elõtti õsvallással látszólag ellentmondásban -intenzíven ápolja a keresztény hagyományokat. Ennek az az oka, hogy Jézust a fent vázolt elméletekhez hasonlóan magyarnak tartják. A magyar szó ugyanis annyit tesz, mint "a Nap fia"; a Mu-korszakban mindenki annak vallotta magát, késõbb azonban megváltoztak az idõk, így egyetlen ember vette magára e küldetést. Az egyház nyitottnak és toleránsnak mondja magát, és bármilyen materialista érdeklõdõt szívesen fogad. Folyóirata, a Táltos Mén-hír két éve nem jelenik meg; alapító szerkesztõje Aradi Lajos volt, aki ma már a Dobogó címû periodikát adja ki. Ennek egyik legfontosabb témája az õsi szkíták által is lakott Pilis szakrális tere, amelyrõl egy késõbbi alkalommal számolunk be.
"vatosan kell bánnunk a Javaslap címû, õsi vallást boncolgató kiadvánnyal is, amely a Mireisz László és Laár András buddhista tanítók nevével fémjelzett Javas Hagyományõrzõ Kör szerkesztésében havonta lát napvilágot. Az õsi elemek egyensúlyának, az asztrológiának és az újjászületésnek a magyar hagyományait elemzõ periodika megkérdõjelezi ugyan a magyar nyelv finnugor eredetét, de nemzetideológiai összefüggést nyomokban sem találtunk benne.
Kérdésünkre, hogy veszélyesnek vagy nevetségesnek tartja-e általában a magyarságeredet "deviáns" verzióit, Róna-Tas András a "szellemi környezetszennyezés" kifejezéssel válaszol. "Bár ennek is van egy része, amelyik öntisztulással mûködik." A vitának (számos próbálkozás után) nem látja értelmét: ahogy az evolúció tana sem képes vitatkozni a katolikus egyház dogmájával, úgy az ilyen kérdésekben is eleve reménytelennek látszik minden kísérlet a hit és a tudomány ütköztetésére. Természetesen Róna-Tas sem tekint minden szubkultúrát egyformán veszélyesnek. Szerinte a két véglet, a cinikusok és a "legalább tisztességes" õszinte hívõk között érdemes differenciálni; még szerencse, hogy a többség hívõ. "A legtöbb ilyen elmélet képviselõiben fel sem merül a kétely a saját gondolataikkal szemben. A kinyilatkoztatások alátámasztásához ugyanis másfajta bizonyítékok szükségesek, mint egy logikus vizsgálaton alapuló, konzisztens diszciplínáéhoz. A magam részérõl folyamatosan kételkedem a saját kutatásaimban. Nincs hivatalos álláspont: tudományos álláspont van."
Eörsi Csörsz Sarolta
Kitalált középkor
Egyszer volt, hol nem volt, az újkoron innen, de az ókoron túl, volt a középkornak három sötét évszázada, melyről csak az oklevelek, krónikák szólnak, de a valóságban soha nem létezett – állítja Heribert Illig német kutató, a közelmúltban magyarul is megjelent rendkívül izgalmas könyvében. Véleménye szerint „Az európai történelem VII., VIII. és IX. százada művileg beiktatott, minden valóságot és reális történést nélkülöző időszak… 614. augusztus végétől 911. szeptember elejéig tartott.” Téziséhez, melyet már 1991-ben megfogalmazott, nagy alapossággal gyűjtötte, gyűjti a bizonyítékokat. Pontosabban az előbb említett időszak régészeti, építészeti, irodalmi, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, a szobrászat, kereskedelem és kézművesség, numizmatika stb. területéről származó fehér foltjait. Bármerre tekint, csak ilyet talál. Több mint 500 oldalon keresztül rendszerezetten sorolja és elemzi a szerző a példákat. Igazi erénye a könyvnek, hogy a középkorkutatók műveinek sokaságát használja ehhez, rengeteget idézve a hivatalos történészi munkákból, segítségükkel rámutatva az ellentmondások és nyögve-nyelős magyarázatok kuszaságára. Nem véletlenül kapta a korszak a sötét jelzőt. Illig nem csak a történelmi űrt bizonyítja, hanem össze is kapcsolja a „szakadás” két végét. A könyv komoly szakmunka. De hála Illig stílusának, olvasmányos. Lapozzunk bele.
Mi is történt akkor, amikor nem történt semmi? Nagy Károly, a császárok császára, fáradhatatlan hadvezér, Európa első egyesítője, mellesleg zseniális jogász, közgazdász, teológus, több tucat város, temérdek kolostor alapítója, akit később Barbarossa Frigyes szentté avattat és a nevét viselő Karoling kor soha nem létezett. De üres a történelem Nagy-Britanniában, nincsenek Vikingek, baj van a Kazár birodalommal és …. nincsenek Avarok sem! Pap Gábor a könyv előszavában hozzáteszi: helyére kerülhet viszont László Gyula kettős honfoglalása és visszanyeri hitelét a magyar krónikás hagyomány, mely szerint Atillától számítva a hatodik generációba esik Árpád fellépése, ami a mai időszámításunk szerint „természetesen” képtelenség lenne.
Mi indította el Illiget a kutatás útján? Történt egyszer, hogy 1582-ben XIII. Gergely pápa úgy döntött, itt az ideje kijavítani az éppen érvényes naptárt, mert az pontatlansága miatt jócskán elcsúszott Julius Caesar naptárreformja óta. A pápa csillagászai kiszámolták, tíz napot ki kell hagyni a naptárból, hogy helyre álljon a rend. Ezért 1582-ben október 4-ét 15-e követte. És helyre állt a rend! Akkor hol itt a hiba? Ott, hogy Caesar (Kr. e. 45.) és XIII. Gergely reformja között eltelt több mint 1600 év miatt nem tíz, hanem tizenhárom napot kellett volna „átugrani” a naptárban. De csak tíz napot „ugrottak”. A naptárunk ennek ellenére a mai napig pontos. A hiányzó három nap kb. 300 évnek felel meg a történelemben.
A kitalált 297 év „maradék nélkül törlendő” a történelemből – javasolja Illig. Már „csak” arra kell választ kapnunk: kik, mikor, miért és hogyan követhették el ezt a szemérmetlen időhamisítást? A szerző erre is felel. Olvassák el a könyvet!
Kelt, az Úr 1705. évének december havában, annak 14. napján.
Soós József
Kitalált középkor - ez Heribert Illig német író történelemkönyvének címe. Bár kicsit bajban vagyok Illig úr titulusával, ugyanis a negyven körüli, szakállas fiatalember ezeddig a természettudományokban jeleskedett. Történelmi kirándulása azonban óriási vihart kavart Németországban és a most magyarul megjelent könyve valószínűleg nálunk sem fog "nyomtalanul" eltűnni, hiszen nem állít mást,
minthogy a középkori történelmet egyszerűen meghamisították.
Volt szerencsém személyesen találkozni vele, ugyanis az író Budapesten járt.
- Amikor megláttam a könyv címét, krimire gondoltam. Olyanra, mint amilyet Umberto Ecco írt annak idején. Aztán rá kellett döbbennem, hogy ez nem így van. Mit jelent a cím?
- Egyszerű. A középkori történelmet meghamisították, pontosan tudom, hogy kétszázkilencvenhét évet hozzátoldottak. Azaz a 614 és 911 közötti időszakot nyugodtam ki lehet törölni a történelemkönyvekből. Az soha nem létezett és ezt bizonyítani is tudom.
- Ha ez így igaz, akkor mi a helyzet Nagy Károllyal, hiszen az akkori kor legkiemelkedőbb királyáról, politikusáról van szó?
- Nagy Károly egyáltalán nem létezett. Kitalált személy és talán Nagy Ottó
német-római császár alakja rejtőzik mögötte, aki hasonló sikereket ért el
mind politikájában, mind háborúiban. Úgy vélem, Nagy Ottó maga Nagy Károly.
- Miért volt erre szükség?
- Elsősorban egyházi okokra vezethető vissza, hiszen abban az időben a kereszténység eszméi hatalmas teret hódítottak. Ottó pedig Krisztus földi helytartójának gondolva magát, megmásította a naptárat, mivel dicső múltat akart mutatni népének. Tudjuk, hogy akkoriban az emberek nem voltak iskolázottak, így a népet lehetett "butítani".
- Ön a diplomáját természettudományokból szerezte. Honnan jött az ötlet, hogy a
történelemmel foglalkozzon?
- Egyiptom kapcsán már tíz évvel ezelőtt kronológiai problémával foglalkoztam. Akkor szólt az egyik barátom, hogy a középkorral valami nem stimmel. Különböző naptárhamisításokról beszélt. Aztán elmélyültem benne és rájöttem, igaza van.
- Hogyan fogott hozzá a kutatásokhoz?
- Végignéztük a naptárakat, az időszámítást. Tele volt lyukakkal, osztottunk, szoroztunk, és valami mindig hibás volt.
- Milyen területeket érint könyvében?
- Szinte mindent. Különösen érdekel a teológia, a filozófia, a haditechnika fejlődése, az agrártudomány, a pénzügy, szóval minden, ami az emberiség hétköznapjait megmozgatja. Ezt összességében kell vizsgálnunk és így szembetűnők lesznek a hiányok. Az a baj, hogy a tudósok csak saját szakterületükkel foglalkoznak, teljes egészében nem látják át a kort.
- Ez miért baj?
- A fő probléma az, hogy ha egy feltárás során olyan tárgyra lelnek, amin a dátumozás is látható, azt rögtön tényként kezelik, nem kérdőjelezik meg. A középkor kutatói sajátos utat járnak. Az egyik oldal arról tájékoztat, hogy szinte naponta kerülnek elő újabb és újabb okmányok, amiken megállapításuk szerint is hamis dátumok szerepelnek, de eközben kutatásaikat mégis az írott dokumentumokra alapozzák. Itt nagyon komoly ellentmondást látok. Szükség lenn egy biztos kutatási területre, véleményem szerint ezt a régészek tudnák biztosítani.
- Mi újat mond ez a könyv nekünk, magyaroknak?
- Magyarországon is a sötét középkor feltáratlan terület. Fontos adatokra bukkantam az Önök Képes Krónikájában is, hiszen az áll benne, hogy I. István 799-ben született, holott manapság még a 976-os évszám szerepel a történelemkönyvben. Persze ez magyarázható azzal, hogy a sorok írója nem tudott számolni, de én inkább azt gondolom, hogy a régi időszámítás szerint jegyezték le az időpontokat.
- Nagy felháborodást váltott ki a könyve Németországban.
- Természetesen heves viták zajlanak állításaimmal kapcsolatban. A középkor
kutatói azt mondják, hogy az egész értelmetlen képtelenség. Hamarosan azonban be fogják látni: igazam van.
- Milyen új téma foglalkoztatja Önt?
- Nehéz erre válaszolnom, hiszen mostanában jelent meg a legújabb könyvem, ami még mindig ezt a kérdést boncolgatja. Következő művem talán a tudományok történetével foglalkozik, és elsősorban arról szólna, hogy milyen nehéz dolga van annak, aki egy új gondolattal vagy felfedezéssel áll elő bármilyen tudományág területén.
T. T.
Szembeszállnak a régészek a kitalált középkor ötletével
http://www.mult-kor.hu/cikk.php?article=9114
Fodor István régészprofesszor egy tatabányai ismeretterjesztő fórumon szembehelyezkedett Heribert Illig német szerző magyar nyelven Kitalált középkor címmel 2002-ben megjelent munkájának "kitalált középkorról" szóló állításaival. A rendszerszervezőből történelem-elemzővé lett Illig nézeteiről folyó vita halkult ugyan, de mindmáig nem szűnt meg történész- és régészberkekben.
Heribert Illig
Mit is állított idézett könyvében a német szerző? Nos kiindulva abból, hogy XIII. Gergely pápa 1582-es naptárreformja hibás volt, matematikai úton arra a következtésre jutott, hogy közel három évszázadot egyszerűen beleírtak a történelembe. Illig úgy látja, hogy ez 614 augusztusa és 911 szeptembere közé esik, mert szerinte ha ezt a 297 esztendőt kivesszük a történelemből, az "nem omlik össze". Herbert Illig a grandiózus huncutság tetteseit is megtalálni vélte, mégpedig a 9oo-as évek végén élt három személyiség: VII. (Bíborban Született) Konstantin bizánci császár, a vele rokonságban lévő III. Ottó német-római császár és II. Szilveszter pápa személyében. A szerző szerint a szükséges papírmunkát az akkori írásbeliséget döntően uraló egyházi kódexmásoló műhelyekben végezték el.
Ha kitalált történelem elmélete - amelynek a mű megjelenése után bizonyos kutatói körökben több híve támadt itthon is - igaznak bizonyulna, nem csak Európa nyugati felének kellene elszámolnia mondjuk Nagy Károly létezésével, de nekünk, magyaroknak is létünk azon háromszáz évével, amelyhez például a honfoglalást, vagy Álmos és Árpád személyét kötjük. Az illigi tanokat udvariasan, vagy kevésbé finomkodva elutasító tudósok - közöttük Fodor István professzor - nem tekintik jelentéktelen apróságnak azt a feltételezést, hogy például az avarok is csak kiagyalt "papírnemzetségként" kerültek be a történelembe.
Fodor professzor - miként az elmúlt években is - határozottan leszögezte: a történelmi koroknak nemcsak írott emlékei vannak (vagy nincsenek), hanem tárgyi relikviái is. Herbert Illig nem sok jót ír a régészekről. A szerinte nem is létezett avarok dolgában szó nélkül hagyja a mai tudásunk szerint a Kárpát medencében 567 táján tanyát vert nép sok ezer feltárt sírját, települését, tárgyi emlékeit. E sírok jelentős részében épp régészek találtak a bűvös 911-es évszámot megelőző időszakban használt pénzérméket, amelyeket olyan nyugati uralkodók verettek, akik Illig szerint nem is léteztek. Mint ahogy - eszerint - egy fantomkor szülöttei olyan, ma is használt jövevényszavaink, mint a búza, árpa, eke, sarló, stb.
A vitákban korábban más kutatók - számtalan egyéb kétségük mellett - megfontolásra érdemesnek tartották azt is, hogy az illigi évszázadok kiiktatása milyen megvilágításba helyezheti az egyes romániai őskorkutatóknak a sokak által keményen vitatott, úgynevezett "dákóromán kontinuitás" elméletét. Fodor István régészprofesszor vallja: a "kitalált középkor" teóriájával azok a magyar történészkörök rokonszenveznek, amelyekben Illig által bizonyítva látják azt, hogy miközben a kora középkor említett három nagy "összeesküvője" Nagy Károly személyében karizmatikus császárt, dicső múltat és egy millenniumot kreált a maga számára, elszakították a mi igazi, szakrális Turul-dinasztiánkat az általuk valódinak tartott gyökerétől: Attilától.
(MTI - Panoráma)
Mesterházy Zsolt - Könyvismertető: Heribert Illig - Gerhard Anwander: A kitalált bajor középkor — A régészet visszautasítja a koraközépkori forrásokat
"... Nem panaszkodhatunk a 2002-es őszi-télelői könyvszezon történelemmel kapcsolatos termését illetően. Október végén - november elején Heribert Illig Kitalált középkorának magyarországi megjelenése borzolta fel az álmos tunyaságban élők idegeit 300 betoldott középkori év kérdésével. Hétre rá Hunnivári Zoltán a Hungár naptárban teljesen más alapokon, az ókori napfogyatkozások hanyag feljegyzései okán 200 év történelemtől szabadítja meg Európát és a Közel-Keletet. Jómagam A magyar ókor első kötetének megjelenésének idejére - december közepére - ünnepélyesen felszámolom az indoeurópai történetírás hátrahagyott ferdítéseit, amelyek a magyar történelmet is erősen mérgezték eddig.
Soha jobb szezont, ha az elkorhadt történelem eltakarításáról van szó! Soha jobb szezont, ha lehetőség nyílik az eddiginél valószerűbb történelem felvázolására! (...)"
"... Igen, Illig valóban egy statisztikussal írta meg új könyvét. 2200 okiratban említett helységet és lelőhelyet, több száz létező és kitalált kolostort, 32.000 kelta sírhalmot, számolatlan templomot fog vallatóra. Illig és Anwander szenvtelenül adatbázisokat készít belőlük, oszt és szoroz, átlagol, derivál, ábrázol diagramban, ábrázol térképen és a munkára fogott temérdek adat "dalolni" kezd. Kiderül, hogy a 2200 lelőhelyből csak 88-ban találtak bármit is. A többi merő kitalálás, és ez bizony 96 %-os hazugsági arány. A szerzők maguk is elámulnak a rettentő eredményen. A Bajorország területén kiásott 5409 régészeti leletből 18-at tartanak Meroving és koraközépkori anyagnak. Az arány 0,3 %, a nullával egyenlő. A tétel bizonyítást nyert, Bajorország történetét (is) újra kell írni.
Mi meg csak csodálkozunk közben, hogy Bajorország területén 32000 kelta sírhalmot tartanak nyilván - ó, magyar régészet! - rengeteg VI-IX. századi írásművet - ó, kedves égető Hunfalvi gazemberünk a Magyar Tudományos Akadémián, akinek a nevét még ma is iskola viseli a hálás Magyarországon(!) - és persze Zalaváron újra felállítottuk az ott soha nem járt Cirill és Metód bronzszobrát, mint az ortodox történelmi mazochizmus és öngyalázás élő emlékművét! - ó, magyar közerkölcs!" (...)
"... Árpádi népünk is a keleti kereszténységet követte, és most láthatjuk, hogy nemcsak Magyarország ellen folyt évszázados népirtás a hit zászlaja alatt. Amit Illig felhoz, annak kapcsán tudnunk kellene megválaszolni bennünket érdeklő kérdéseket a saját házunk tájáról.
Ki verte szét a fonatdíszes oszlopfőket? Mert ha olyan templomok álltak Európa-szerte, ahol ősi jelképeket ábrázoltak a templomokban, akkor az korábbi volt a katolicizmusnál. Vagyis ariánus. Ők miért verték volna szét a sajátjukat? Idézek Badiny Jós Ferenctől rövid részletet:
Az Edessa-i Krónika leírja, hogy amikor (395) a Római Birodalom kettészakadt úgy, hogy a nyugati fél székvárosa Ravenna lett és a keleti Birodalomé Bizánc lett - a hunok azonnal megszállták a Kelet-római Birodalom nyugat felé eső határait és nem engedték be a római vallás papjait. Megszállták Antiochiát, Szíriát, Mezopotámiát, Cappadociát és Armeniát. Ez a krónika „villámháborúnak” nevezi a hunoknak ezt a hadműveletét.
Miután a hunok Jézus-hitű keresztyének voltak és a Hun Birodalomban már a Kr. u. 326-ig létező Pártos Birodalomból küldött keresztyén (manicheus) hittérítők püspökségeket is szerveztek, a keresztyén hunok voltak a Péter apostol által - a Pártos Birodalomban - Babilónia vallási központtal rendelkező ún. Keleti Keresztyén Egyház védelmezői. (A Pártos Birodalom megszűnésével Antiochia lett a központ, majd Bizánc.)
Miért kellett a Keleti Keresztyén Egyházat a Nyugatitól védelmezni? A Kelet-római Birodalom azért szakadt el a Nyugat-rómaitól, mert megint kiújultak a vallási nézeteltérések. Rómában Szent Pál által alapított katolicizmus vert gyökeret, mely a zsidók thorájára (thora alatt a keresztyén Ó-szövetség értendő) alapította a hitet és annak folytatásaként Messiásnak, azaz politikai szabadítóként ismerte fel a názáreti Jézust. A Péter apostol által alapított Keleti Keresztyén Egyház pedig kizárólag a Jézus által tanított evangéliumokat ismerte el és mentes volt minden judaiságtól. Ez a hit terjedt el egész Ázsiában a hunok között és még a dákok is e vallás szerint követték Jézust.
Kr.u. 399-ben Szent Jeromos így ír levelében: „A hunok zsoltárokat énekelnek és Szittyaország hidegét a hit melege tölti be”. (...)"
Az eltűnt 300 év nyomában - A Demokrata c. hetilap interjúja Heribert Illiggel Kitalált középkor c. művének magyarországi bemutatója után (2002/46.szám, november 15.)
"— Határozott meggyőződésem: a középkor egy része kitalálás - és ezzel kapcsolatban bármikor akár tűzbe is teszem a kezem. Ezeket a gondolatokat Németországban azért nem akarják befogadni, mert mítoszokat foszlatnak szét és a "hivatalos" történészek jól tudják, ha egyszer engednek, minden kártyavárként omlik össze. Bízom viszont munkámnak a kelet-európai népek részéről való kedvező fogadtatásában, hiszen nemcsak hogy nincs mit veszíteniük, hanem mindez még segítheti is a magyarokat történetük pontosabb feltárásában..."
"... Hamisításokkal szép számmal találkozunk a történelem során, elannyira, hogy külön tudományág fejlődött ki azok leleplezésére. És valóban, nap mint nap tanúi is lehetünk felderített esetekről szóló bejelentéseknek. Végül egy olyan korszakra irányult a figyelmem, amivel kapcsolatosan az embernek az általános történelmi ismeretei alapján a legkevésbé támadnának kételyei. Szembeszökő ellentmondást éreztem abban, hogy bár a Karolingok korát (Kis Pipin 751-es királyi trónra kerülésétől IV. Lajos 911-ben bekövetkezett haláláig tartó időszakot), azon belül is Nagy Károly (768-800 király, 800-814 császár) idejét különösen a gazdasági élet virágzása és egyáltalán a kultúra kimagasló teljesítményeket hozó időszakának tekintjük, a korszak ilyen kedvező megítélése elsősorban írásos emlékeken alapul. Az írásos emlékek hitelességét azonban nagyon kevés egyéb bizonyíték erősíti meg - gondolok itt például elsősorban a régészti leletek igen gyér számára. A második világháború utáni újjáépítések és a városok terjeszkedésével járó építkezések vagy a metróvonalak, mélygarázsok építésének földmunkáinak során annyi lelet került elő, mint korábban évszázadok alatt sem. Ehhez képest ezek között minden korból szép számmal akad lelet, leszámítva a kérdéses három évszázadot. De keresse fel az ember akár a legnagyobb német múzeumokat Münchenben, Regensburgban, Mainzban, Kölnben: mindenütt óriási római anyagot talál, a frank részleg viszont mindenütt kevesebb mint szegényes. Még a nürnbergi Germanisches Nationalmuseumban is mindössze egyetlen terem mutatja be a frank emlékeket, pontosabban még egy egész teremre sem futja, mert a frank anyagokat tartalmazó hét tárló mellett a nyolcadikban kopt leleteket látunk. Vizsgálódásaimat tehát ebben az irányban folytattam és legnagyobb meglepetésemre azt kellett látnom, hogy ennek a korszaknak szinte semmi kézzelfogható emléke nem maradt ránk. Egyszerűen nem találjuk azokat az utakat, amiken a virágzó kereskedelemnek kellett lebonyolódnia. A római útvonalakon folytatott ásatások mindig gazdag leletanyaggal jutalmazzák a régészek fáradozását. a frankoktól makacsul nem akar semmi hiteles tárgyi emlék napvilágra kerülni. Egy 30 kilométeres római útszakasz mellől több tárgyi lelet kerül elő, mint amennyivel az egész Karoling-korból összesen (!) rendelkezünk. Itt említhetem az oklevelekben felbukkanó 25 Bajorország területén állott várkastélyt, amelyekből egyetlen kő elő nem került. (...)"
Láng Benedek
VALÓDI ÁLTUDOMÁNY
A tudomány és áltudomány elkülönítésének kérdése a 20. század második felében egyaránt
foglalkoztatta a tudományfilozófusokat, a tudománytörténészeket és a tudományszociológusokat.
Ha szerteágazó kutatásaikat és következtetéseiket egyetlen mondatban kellene összegezni,
azt mondhatnánk, hogy nem sikerült kimutatni olyan örökkön érvényes kritériumokat, amelyek
mentén az „áltudományokat” pusztán tartalmuk alapján minden korban és minden kult
úrában kizárhatjuk a tudomány birodalmából. Gyakorló történészként azonban gyakran az a
benyomásom, hogy esetenként egészen nyilvánvalóan elkülöníthetõk és áltudományosnak min
õsíthetõk bizonyos „történészi beszámolók”, amelyekkel nem az a baj, hogy szembefordulnak
az ortodox történetírás állításaival, hanem az, hogy ezt rendkívül gyanús – a szakemberek szerint
tökéletesen védhetetlen – módon teszik. Az alábbiakban három ilyen konkrét esetet vizsg
álok meg, majd igyekszem meghatározni, milyen területeken általánosíthatók a három esettanulm
ányból levezethetõ következtetések, és milyen területeken kell tartózkodunk attól, hogy
érvényesnek tekintsük a tudomány és áltudomány megkülönböztetésének ezt a módszerét.
Holokauszttagadás
Az elsõ példánk szándékosan provokatív. Az a kérdés, hogy volt-e a II. világháború alatt tervszer
û népirtás, amelynek során a náci hadigépezet 5 és 6 millió közé tehetõ számban embereket
gyilkolt, nem egyszerûen tudományos kérdés, hanem nagy mértékben társadalmi is (több
országban büntetik a holokauszttagadást, kiemelve a kérdést az egyszerû, tudományosan megv
álaszolandó kérdések sorából).1 Az alábbiakban amellett érvelek, hogy valóban nincs is sok tudom
ányos vonzata a vitának, a holokauszttagadás vagy revizionizmus nem a történeti relativizmus
sokszor gyümölcsözõ programjának terméke, hanem egyszerû hazugság, tudatosan rosszul
mûvelt tudomány.
A holokauszttagadók gyakran arra alapozzák érvelésüket – és ebben, de kizárólag ebben hasonl
óan járnak el, mint a kreácionizmus védelmezõi –, hogy kimutatják ellenfelük álláspontj
ának gyengeségeit. Hogy mindezt megértsük, mindenekelõtt le kell szögeznünk, hogy a II. vil
ágháborúban folytatott népirtás számos részletérõl valóban nincsen végleges, soha meg nem
másítható álláspontja a történelemtudománynak, és a viták köré a szakemberek konferenciákat
szerveznek. Pontosan ki és mennyiben tehetõ felelõssé, pontosan hányan estek áldozatul, pontosan
hogyan mûködtek a gázkamrák, mi volt a holokauszt indítóoka stb.? Amíg azonban az
K O M M E N T Á R • 2 0 0 6 | 6 – I S M E R E T , E L M É L E T
1 Lásd pl. Pierre VIDAL-NAQUET: Les assassins de la mémoire, la Découverte, Paris, 2005. Az utóbbi idõk egyik
nagy vitát kiváltott ügyérõl, David Irving perérõl lásd Richard J. EVANS: Lying about Hitler, Basic Books, New
York, 2001. Összefoglalóan lásd Markus TIEDEMANN: „In Auschwitz wurde niemand vergast”, Goldmann, München,
2000.
egyes álláspontok mentén a korszakot kutató történészek különféle csoportokba szervezõdnek,
arról teljes egyetértés van, hogy volt olyan szándékosan kitervelt – elsõsorban származásra alapozott
– genocídium, népirtás, amely 5-6 millió zsidó vagy cigány származású embert, homoszexu
álist, értelmi fogyatékost és más kitaszított csoportokat zömében gázkamrában megölt.
Igazuk van a holokauszttagadóknak abban, hogy az errõl szóló beszámoló nem tökéletes, a
történészek belsõ – részleteket illetõ – vitáit azonban a meggyõzõdésükkel ellentétes vélemény
alátámasztására felhasználni nem elfogadható. Márpedig ez a holokauszttagadó metodológia
egyik alapvetõ stratégiája: ahelyett, hogy saját álláspontjukat próbálnák bizonyítani, ellenfeleik
gyenge pontjait igyekeznek célba venni. Így például kedvenc témáik közé tartozik a különféle
szemtanúi beszámolók tagadhatatlan ellentmondásainak elemzése. A revizionisták gyakran
olyan idézetekkel támasztják alá érveiket, amelyek eredeti kontextusukból kiszakítva mást tûnnek
állítani, mint ahogy megfogalmazóik szánták. Egyes részkérdéseket illetõ szakmai vitákat
összemosnak az egész jelenség megtörténtére vonatkozó vitával: így például a holokauszt egyedis
égével kapcsolatos részben etikai, filozófiai vitában keresgélnek állításokat, amelyeket önké-
nyesen kiragadva saját álláspontjuk alátámasztást tûnik nyerni. Részletesen koncentrálnak
mindenre, amit nem tudunk (például a gázkamrák pontos mûködési elvét), és nem veszik figyelembe
azt, amit viszont jól tudunk. Egy holokauszttagadó számára a nürnbergi perek vallom
ásai, amelyekben jó néhány náci vezetõ bevallotta, hogy tudott a népirtásról, eleve hiteltelen,
azzal érvelnek, hogy a vallomások kényszer hatása alatt születtek. Azzal azonban már nem pró-
bálkoznak, hogy erre pozitív bizonyítékokat is gyûjtsenek, a pereket túlélõ, és késõbb nyilvánval
óan kényszer nélkül nyilatkozó náci politikusok vallomásait pedig figyelmen kívül hagyják.
Nyilvánvalóan adódik a kérdés, hogy ha nem volt holokauszt, akkor hova is tûnt mintegy
hatmillió ember. Hát, elutaztak – hangzik a válasz – Szibériába, Izraelbe, Los Angelesbe stb.
És miért nem találják õket a rokonaik? És mi a helyzet a koncentrációs táborokat felszabadí-
tó orosz és nyugati katonák tapasztalataival, a csonttá soványodott emberek látványával, amir
õl fényképek is készültek? Ezzel az a helyzet, hogy a szövetségesek addig bombázták Németorsz
ág utánpótlási útvonalait, amíg a munkatáborokban élõket már nem lehetett rendesen
táplálni. A felelõsök tehát a másik oldalon vannak. Igaz persze, hogy nem szép dolog munkat
áborba hurcolni embereket, de ezek olyan szörnyûségek, amelyek egy háborúban mindkét
oldalon megesnek.
A gyakorló történészek között azonban nincs egy sem, akit ezek az ellenérvek meggyõzné-
nek. Ennek oka nem utolsósorban az, hogy az ilyen érvek nem is a történészeknek szólnak, hanem
a korszakról kevesebbet tudó nagyközönségnek. Hogy egy történészt miért is nem lehet
meggyõzni a holokauszt kitalált voltáról, annak okát röviden úgy hívhatjuk, hogy a bizonyíté-
kok konvergenciája. A holokauszt nem egyetlen esemény, amelyet egy zûrösnek bizonyuló forr
ás vagy ellentmondásosnak látszó beszámoló alááshat, hanem sok ezer esemény, melyekrõl
rengeteg, egymástól nem függõ evidencia maradt fenn. Köztük írott források (levelek, visszaeml
ékezések, számlák, Cyklon-B-rendelések, vallomások, jegyzetek, náci vezetõk beszédei),
szemtanúk (túlélõk, kápók, SS-õrök, a tábor mellett élõ helyi lakosok, náci vezetõk) beszámol
ói, fényképek (légi felvételek, a szövetségesek fényképei a felszabadításkor, a németek saját
fényképei), fizikai bizonyítékok (a berobbantott gázkamrák maradványai, a haláltáborok barakkjai,
kerítései), és demográfiai tények (hiányoznak az emberek).
65
K O M M E N T Á R • 2 0 0 6 | 6
66
Elsõ pillantásra esetleg úgy tûnhet, a revizionisták kezére játszik az a történetírói hagyomány,
amit összefoglalóan történelmi relativizmusnak hívunk. A 20. században számos gyakorló törté-
nész és történelemfilozófus hangsúlyozta, hogy a történész minden esetben és elkerülhetetlenül
válogat a rendelkezésére álló bizonyítékok között, egyeseket kitüntet, másokat zárójelbe tesz. Ezut
án sorba rendezi õket, megszerkeszti, majd történetet kerekít belõlük. Ez megannyi, koránt
sem ártatlan lépés, amellyel a történész beleviszi saját személyiségét, háttértudását, elképzeléseit
az elbeszélt történetbe, és amelyben felolvad az „objektivitás” hagyományos ideálja.2
Ebbõl az következik, hogy sokféle elbeszélés lehet ugyanarról a múltról, a múlt ugyanis
mindig arra válaszol, amit éppen kérdezünk tõle: különféle történészek mást kérdeznek és más
választ is kapnak. A 20. században például a hagyományos eseménytörténet helyett – más szó-
val a háborúk, a királyok, a miniszteri kabinetek története és a „fontos” évszámok puszta kronol
ógiája helyett, tehát mindazon dolgok helyett, amit egy mai középiskolásnak meg kell tanulnia,
ha le akar érettségizni – sok történész új témák felé fordult, új kérdéseket tett fel, új szerepl
õket tüntetett ki és új módszertant definiált. Kutatók korábban lényegtelennek tekintett
kérdésekkel kezdtek foglalkozni, a mindennapok történetével, a gyermekkorral, az õrülettel, a
halállal, a nõk történetével, a szokásoknak és gesztusoknak a történetével, karnevállal és orrfú-
jással, egyszóval csupa olyan kérdéssel, témával, ami a múlt embereinek létét alapjaiban meghat
ározta, de amirõl mi már nem sokat tudunk. Ezek a kutatási irányok gyakran más módszert
definiálnak, mint a hagyományos eseménytörténet, sokszor más forrásokat is tüntetnek ki, a
történelmi tény fogalmát pedig alaposan idézõjelbe tették.
Ebbõl azonban nem következik, hogy mindent meg lehet csinálni. Nincsen ugyan a múltnak
egyetlen igaz és jó értelmezése, hanem úgy tûnik, több egyaránt jó beszámolót lehet egym
ás mellé tenni, de elrontott értelmezések azért továbbra is vannak. A holokauszttagadás nem
alternatív történet, hanem meglehetõsen hagyományos, de elrontott eseménytörténet. Semmi
radikális nincs a revizionisták módszertanában, nincs új kutatási technikájuk, kritikai eljárá-
suk. A tény fogalmának hasonló elvét vallják, mint kritikusaik, nem akarják újraírni 20. század
történelmét, nem javasolnak új tartalmat, mint ahogyan például számos történész, aki az esem
énytörténet helyett a „hosszú idõtartam” alatt végbenõ változásokat vagy a társadalmi strukt
úrákat vizsgálta, vagy aki egy eddig el nem fogadott szereplõt – nõket, gyerekeket – tett meg a
történelem fõszereplõjének, vagy aki a háborúban a közkatona perspektíváját próbálta megragadni.
A revizionisták elméleti értelemben nem újítanak, csak egyetlen állítást tagadnak. A já-
tékszabályok azonban kötelezik a szakembert. Még akkor is, ha elfogadjuk, hogy többféle módszerrel,
többféle kérdésfeltevéssel fordulhatok a múlthoz, ha egyszer már definiáltuk a játékszab
ályokat, azok korlátoznak minket, nem állíthatunk bármit. Lehet, hogy ilyen vagy olyan
történetet is írhatok a múlt egy szeletérõl, de bármilyet nem írhatok.
Mindebbõl talán látható, hogy a holokauszttagadás nem annyira tudományos kérdés (nem
szerveznek köré komoly konferenciákat), hanem sokkal inkább pedagógiai. A jogi szankció,
amely bizonyos országokban bevezetésre került, nem a kutatásra vonatkozik (senki nem is kutatja
a holokauszt nemlétét), hanem a revizionisták nézeteinek érvényesülésére. A revizionisták
L Á N G B E N E D E K : V A L Ó D I Á L T U D O M Á N Y
2 A kiterjedt szakirodalomból most csupán egyetlenegyet kiragadva: Hayden WHITE: A történelem terhe, Osiris,
Budapest, 1997.
67
nem a szakembert kívánják meggyõzni (és ebben a momentumban talán tettenérhetõ a rosszhiszem
ûség), hanem a szélesebb olvasóközönséget, nem utolsósorban egy politikailag aktivizálhat
ó réteget. A tét nem a tudomány által igaznak tartott tudás megváltoztatása, hanem egy embercsoport
meggyõzése.
A kitalált középkor
A magyarul is kapható Kitalált középkor címû bestseller szerzõje, Heribert Illig arra tett kísérletet,
hogy bebizonyítsa, a középkor közel háromszáz éve, a 614 augusztusa és 911 szeptembere közti
idõszak valójában meg sem történt, utólag iktatták be a történelembe.3 Minderre a híres, XIII.
Gergely pápa féle 1582-es naptárreform alapján következtetett. Gergely idejében ugyanis a
Julius Caesar által bevezetett Julianus-naptár olyan eltérést mutatott a valódi idõhöz, a rendszeresen
visszatérõ csillagászati eseményekhez képest, hogy sürgõsen be kellett avatkozni. Az
alaposan elõkészített naptárreform eredményeképp érvényre jutó és ma is használatos Gergelynapt
árban már nem számítanak szökõévnek a százzal osztható évek, de a négyszázzal osztható-
ak igen. Ezzel a módosítással már egészen szoros harmóniába tudták hozni a naptári évet a csillag
ászati évvel. A probléma csak az volt, hogy valamiképpen a Julianus-naptár hibájából adódó
eltérést is korrigálni kellett, ezért, bár csütörtökre péntek következett, az idõszámításba beiktattak
tíz napot, a naptár egyszerûen elõreugrott egy kissé, és 1582. október 4. után mindjárt
15. következett. Ám a Caesar óta eltelt idõszakban felgyülemlett eltérés valójában egy tizenhá-
rom napos ugrást tett volna szükségessé – érvel Illig –, az viszont, hogy csak tíz napot iktattak
be, arra utal, hogy a pápa pontosan tisztában volt azzal, 300 évvel kevesebb idõ telt el Caesar
ideje óta, mint azt a történelem tanítja. Tudnunk kell azonban, hogy a történészeknek persze
van okuk arra, hogy ne lepõdjenek meg a tíz napon (úgy tudjuk, a 325-ben rendezett niceai
zsinaton már korrigáltak három napnyi eltérést), Illig azonban nem fogadja el az érvelésüket,
mondván, az nem közvetlen forráson alapszik.4
Ha most azt kérdeznénk, ki és miért tett ilyen furcsaságot, hogy kitalált közel háromszáz
nem létezõ évet, akkor megtudjuk, hogy VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár,
II Szilveszter pápa (aki a mi István királyunknak koronát küldött) és tanítványa, III. Ottó né-
met-római császár felelõs a trükkért. Céljuk pedig az volt, hogy Nagy Károly személyében egy
Ottó számára elõnyös, hatalmas elõdöt kreáljanak (de – kérdezhetnénk, miért egy másik uralkod
óházból?), valamint az, hogy Ottó, akinek uralma így az ezredik év idejére esett, ezeréves
uralkodóként tûnhessen fel.
Gondolkozzunk most el azon, mit is tudunk az említett 300 éves idõszakról. Ekkorra esik
a magyar honfoglalás, Mohamed élete, Nagy Károly uralkodása. Könnyen lehet, hogy ennél
3 Heribert ILLIG: Kitalált középkor. A történelem legnagyobb idõhamisítása, Allprint, Budapest, 2002.
4 Illig állításainak cáfolatához lásd Rubicon 2003/5.; História 2003/2.; GALAMB György: Idõkiforgatókönyv, Élet
és Irodalom 2003/13.; Karl F. MORRISON: Élt-e egyáltalán Nagy Károly? Heribert Illig Kitalált középkor c. könyvérõl,
BUKSZ 2003/3., 122–132. Illig elméletének magyarországi recepciójáról lásd www.kitalaltkozepkor.hu/
sajtovisszhang.php.
több így hirtelen – hacsak nem érdeklõdünk különösen a történelem iránt – nem is jut eszünkbe.
És éppen ezt használja ki Illig, összemosva az átlagember tájékozatlanságát a tudomány tud
áshiányával. A korszak kutatói ugyanis meglehetõsen sokat tudnak errõl az idõszakról, tudá-
sukat pedig részben tárgyi emlékekre alapozzák (ezek Illig szerint egytõl egyig hamisítványok),
valamint írásos dokumentumokra. Itt azonban az a – valós – probléma adódik, hogy nagyon
sok dokumentum (oklevél) késõbbi másolatban maradt fenn (de ettõl még hiteles), sok más
oklevél pedig tényleg hamisítvány. Az itáliai langobárdokról fennmaradt hetven írásból tizenn
égy egykorú és hiteles, a többi pedig késõbbi másolat, még ha sokszor az eredeti szándékokat
tükrözõ interpoláció is. Gondoljunk viszont arra, hogy az Iliász sem maradt fenn eredetiben,
mégsem gondoljuk, hogy hamisítvány volna. Szent István magyar király oklevelei és törvényei
is csak késõbbi feljegyzésekbõl ismertek, de azért még nem akarjuk elsõ királyunkat kitörülni a
történelembõl.
A középkorban valóban történtek hamisítások, és ezeket az Illig által kritizált történészek
sokszor fel is tudják deríteni, az azonban már értelmezhetetlen a kutatók számára, hogy egy egész
korszak hamisítvány volna. Amivel érvelhetünk, az megint csak az evidenciák konvergenciája.
Túl sok egymástól független jel (írott dokumentum, régészeti lelet, építészeti, mûvészeti alkot
ás stb.) utal arra, hogy a fenti idõszak valóság volt. Aztán van itt egy praktikus probléma is: hogyan
lehet levezényelni egy ilyen, egész Európára kiterjedõ csalást? Egy olyan korban, amikor
sem e-mail, sem mobiltelefon nem áll a kitervelõk rendelkezésére, hogyan értesítik az akkori
írásbeliség összes színhelyét, hogyan utasítanak több tucat uralkodói udvart és több száz kolostort
anélkül, hogy az utasításról írásos források véletlenül ne maradjanak fenn? Illig szerint
mintegy 350 kolostor kezdte el hamisítani a meg nem történt 300 év forrásait. De hogyan lehetett
biztosítani az összhangot köztük? Miért van az, hogy létrehoznak komoly irodalmi mûveket,
jelentéktelen apátnévsorokat, de Nagy Károly udvartartásáról alig írnak valamit? Az elszigetelt
és viszonylag alacsony mûveltségû kolostorok hogyan tudtak kiemelkedõ irodalmat – többek közt
ófelnémet költeményeket – alkotni? Csupán a korszak kiadott forrásai több mint hetven vaskos
kötetre rúgnak, ehhez jönnek hozzá a kiadatlan kéziratok. Mindehhez pedig még hozzá kellett
igazítani a kitalált évszázadok elõtti és utáni idõszak forrásait is. Egy ilyen tömeges hamisításözön
elvégezhetõ volna egyetlen hiba nélkül úgy, hogy nem marad fenn egyetlen árulkodó jel, egyetlen
valódi forrás sem? Nem is beszélve arról, hogy az európai történelmet keresztbe lehet ellen-
õrizni más kultúrák kronológiájával, így a kínai és az arab történelem forrásaival, ahol erre a 300
évre vonatkozóan részletes forrásaink vannak – vajon õk is részt vettek a keresztény konspiráció-
ban? Vagy gondoljunk csak a Föld tengelyének a csillagászok által jól ismert periodikus ingásá-
ra, az úgynevezett precessziós mozgásra: ha 300 évvel kevesebb telt el az ókori csillagászok adatainak
rögzítése (konkrétan a precessziós mozgást kimutató Hipparkhosz) óta, akkor egész egyszer
ûen más irányba kéne mutatnia a földtengelynek a nagy körforgásban.
Illig stratégiája sok részletében emlékeztet a holokauszt-revizionistákéra, még ha érvei nem
sértik is oly sok ember érzéseit, emlékeit és tragédiáját. Illig elsõsorban destruktív, a kritikáját
felkeltõ történetírás gyengeségeire hivatkozik, pozitív bizonyítékokkal nemigen szolgál. Pedig,
ha egy történész komolyan venné Illig elméletét, igyekezne azonosítani a hamisító mûhelyeket,
dokumentálni a köztük lévõ kapcsolatot, levelezést, kimutatni a koholt szövegeik formai egyez
éseit, és más pozitív evidenciákkal alátámasztani az elméletet. Illig kiragadott idézetekkel dol-
K O M M E N T Á R • 2 0 0 6 | 6
68
69
gozik, nem ritkán olyan középkorászoktól idézve, akik soha nem vennék komolyan a kitalált kö-
zépkor elméletét. A szakma belsõ vitáját használja ki, mintha az egyes kutatási témák körüli bizonytalans
ágok az õ hipotézisét valószínûsítenék.
Illig fél évenként jelentet meg egy könyvet, és minden mûvében sok száz könyvre és cikkre
hivatkozik. Talán sok történész van, aki nem sietne cáfolni, hogy a szakma mûvelõi emberfeletti
lények, sokat olvasnak és még többet írnak, de Illig teljesítménye mégiscsak túlzásnak tû-
nik. A nyilvánvaló rosszhiszemûségre (mármint hogy Illig tudatában van annak, hogy hülyesé-
get állít) utal ugyanakkor, hogy a Kitalált középkorban gyakorlatilag nincs forráshivatkozás. Miért
is baj ez?
A forráshivatkozások hiánya, amelynek súlyosságát minden történész azonnal belátja, nem
biztos, hogy ugyanilyen végzetesnek hangzik egy mégoly mûvelt laikus számára. A probléma a
középiskolai történelemoktatás jellegében rejlik (innen szedi ugyanis legtöbbünk történeti
mûveltségét): évszámokat, „tényeket”, objektív adatokat tanulunk, és teljesen rejtve marad,
hogy minden, amit például a magyar történelemben az Árpád-korról tudunk, végeredményben
nehezen olvasható, nehezen értelmezhetõ okleveleken található, nem csak hogy latin nyelven,
hanem olyan írással, rövidítésrendszerrel, amelynek kibogozásához speciális, ún. paleogr
áfiai tudásra van szükség. Amit mi egyetlen koherens történetként olvasunk, valójában rengeteg
apró – sokszor bizonytalan – részlet történetté fûzése. 18 éves korunkra igen kiterjedt ténytud
ással rendelkezünk, a történettudomány valódi mûvelésérõl azonban szinte semmit nem
tudunk meg. Ahogyan a történész fogalmaz:
A tankönyvírás és a „szakma” közötti szakadékról az árulkodik, hogy a középiskolai történelemoktat
ásban – tisztelet egy-két kísérleti programnak – a források elemzése háttérbe szorul,
s föl sem merül a kérdés, mi módon keletkezik a történelmi ismeret. Nem csoda hát,
hogy a történelem a laikus közönség számára fõként lexikális ismeretek tárházaként jelenik
meg, nem pedig a legkülönfélébb természetû források kritikája és egybevetése által megval
ósuló újraértelmezés folyamataként, amelynek eredménye mindaz, amit a történelemrõl
alkotott tudásnak nevezhetünk.5
Végezetül érdemes megjegyezni, hogy Illig Németországon kívül csak hazánkban rendelkezik
ismertséggel, ez pedig nem független attól a szimpátiától, amelyet a hun–magyar rokonság
gondolatát ápoló körökben kelt az elcsalt 300 év elméletével. Ha Illignek igaza van, akkor a magyarok
nem 895-ben, hanem 595-ben érkeztek a Kárpát-medencébe, és akkor tulajdonképpen
akár lehetnek a hunok is. Igaz ugyan, hogy Illig elméletének egyéb részleteit nem lehet
ilyen könnyen összebékíteni a hun–magyar rokonsággal, de az elmélet hívei nem olyanok,
akikben némi alapvetõ önellentmondás fennakadást okozhat.
A lényeg az, hogy már megint nem szakmai kérdésrõl van szó, az elcsalt évszázadok hipoté-
zisének terjesztõi nem tesznek kísérletet a szakma meggyõzésére (amíg például a parapszichol
ógusok harcolnak a szakmai legitimációért), az érvek célpontja inkább a történelem terén
5 GALAMB: I. m.
K O M M E N T Á R • 2 0 0 6 | 6
70
közepes tájékozottságú, de a szakmában nem mindig bízó közvélemény. Ez a közvélemény minden
bizonnyal kissé unalmas, bátortalan figuráknak tartja a történészeket, akik bizonyára nem
látnak át oly sok tudományterületet, mint Illig, de ha átlátnak is, óvakodnak attól, hogy ilyen
merész hipotéziseket fogalmazzanak meg. A valóság ezzel szemben az – és errõl a szélesebb
publikum valóban keveset tud –, hogy a középkorral foglalkozó történészek egyáltalán nem tart
ózkodnak a különféle, néha egészen hajmeresztõ hamisítás-hipotézisektõl, azonban amikor a
bizonyításra kerül a sor, talán egy kicsit kevésbé pompázatos módon, de annál korrektebben
forrásokkal igyekszenek alátámasztani elméleteiket.
Däniken és a földönkívüliek
Erich von Däniken álláspontja szerint a Földön található számos rejtélyes eredetû dolog, rajz,
térkép, felirat, piramis, gigantikus földbe vájt rajzolat, kõépítmény és szobor arra utal, hogy
valaha az õsidõkben (40-10 000 évvel ezelõtt) földönkívüliek látogatták meg a földi népessé-
get. Nászra léptek az itteni nõkkel, és e nász leszármazottai a homo sapiens faj tagjai. A földönk
ívüliek, az õsi ûrutazók megtanították repülni az itt élõket, akik ezek után a levegõbe emelkedtek,
majd visszaereszkedve létrehozták a fent említett térképszerû vonalakat (például a
Nasca-fennsík rejtélyes, csak a levegõbõl nézve értelmes rajzait) és építményeket (Stonehenge,
húsvét-szigeteki szobrok stb.). A rajzokon nemcsak „légifelvételeket” látunk, hanem a
földönkívüliek ûrhajóit is, sõt magukat az intelligens, de másik világból való lényeket is. Ez az
õsi repülési képesség, valamint a földönkívüli ûrutazóktól kapott tudás tette lehetõvé a külö-
nösen fejlett sumér csillagászati ismereteket. Az idegen lényekkel való kapcsolatra utal végül
megannyi vallásos alapszöveg, mert a régiek emlékezetében e lények mint istenek maradtak
fenn. Ezékiel Ószövetség-beli látomásai valójában egy leszálló ûrhajó leírásaként is értelmezhet
õk. Däniken számos nagy sikerû könyvben dolgozza ki elméletét, amelynek itt csak egy igen
kivonatolt változatát adtuk. A szerzõ egyik alapérve, hogy a múlt kiemelkedõ technikai alkotá-
sai lehetetlenek lettek volna valamiféle külsõ segítség nélkül. Ha pedig így állunk, magyarázat
után kell néznünk. A dänikeni magyarázat pedig – legalábbis logikailag – lehetséges.6
Dänikennel szemben gyakran felhozzák, hogy már tinédzserként meggyûlt a baja a törvénynyel,
késõbb adócsalás, hûtlen kezelés és egyebek miatt több évig ült börtönben, és idõnként
plágiumvádakkal is szembe kell néznie (õ egyébként mindebben az ellene folyó összeesküvés jeleit
fedezi fel). Fontos leszögeznünk, hogy mindettõl Dänikennek még lehetne igaza. A tudom
ány nem azért utasítja el, mert nem találja szimpatikusnak vagy megfelelõen erkölcsösnek,
hanem azért, mert az érveivel nem ért egyet. Az elsõ probléma a dänikeni hipotézissel az, hogy
nemigen lehet elképzelni olyan bizonyítékot, amelynek fennállása esetén a szerzõ legalábbis fel
ülbírálná az elméletét. Félreértés ne essék, nem azt várnánk a hipotézis kiagyalójától, hogy
6 Erich von DÄNIKEN: Chariots of the Gods, New York, 1970. Lásd még Pasqual S. SCHIEVELLA: Science, Proof,
and the Ancient Astronaut Hypothesis és Mary VETTERLING-BRAGGIN: The Ancient Astronaut Hypothesis. Science or
Pseudoscience = Philosophy of Science and the Occult, szerk. Patrick Grim, State University of New York Press,
Albany, 1982, 267–287.
egyetlen cáfoló tapasztalat hatására vesse el az elméletét, a tudományfilozófia 20. századi törté-
netébõl tudjuk jól, hogy ilyet a tudomány sem szeret tenni, az viszont különös helyzetbe hoz
egy feltételezést, ha az égvilágon semmi nem tudja cáfolni, és minden bizonyítja. Ez pedig az
összeesküvés-elméletek sajátja.
A következõ probléma a „lehetségesség” értelmezése körül adódik. Ha a dänikeni elmélet
egyetlen erénye, hogy elképzelhetõ, akkor komolyan is kell vennünk, de csak annyira, mint azt
a végtelen számú konkurens elméletet, amelyet mellé tehetünk, és amely ugyanennyire lehets
éges. Däniken szerint a régi emberek a földönkívüliektõl tanultak repülni, majd megrajzolták
a térképeket, rajzokat, vonalakat, és kidolgozták magas szintû csillagászatukat. Na de az is lehet,
hogy egyszerûen csak a régi emberek, akik nem tudtak repülni, megrajzolták a térképeket,
rajzokat, vonalakat és kidolgozták a magas szintû csillagászatukat (a tudomány nagyjából így
gondolja). Vagy a régi emberek, akik maguktól megtanultak repülni, megrajzolták a térképeket,
rajzokat, vonalakat és kidolgozták magas szintû csillagászatukat. Vagy a földönkívüliek, akik
tudtak repülni, megrajzolták a térképeket, rajzokat, vonalakat, és kidolgozták a magas szintû
csillagászatot, és hozzá se szóltak a régi emberekhez. Vagy pedig a spagettiszörny a felelõs minden
ért. Ezek az elméletek mind lehetségesek, nem látjuk, miért volna éppen dänikené a legink
ább meggyõzõ.
Däniken üzletember és showman, 26 könyve több mint 20 nyelven jelent meg, neve széles
körben ismert. Bár rendre sajnálkozik azon, hogy a tudomány nem fogadja el a földönkívüli
ûrhajósok elméletét, leginkább mégiscsak a nagyközönséget kívánja meghódítani. Bár tagadja
az evolúció elméletét, az õstörténet, a sumerológia, az egyiptológia, a tudománytörténet és még
egy pár diszciplína alapvetõ állításait, nem definiál olyan új, interdiszciplináris módszertant,
amely meggyõzõvé tenné eredményeit. Módszertana ehelyett az ismert tényekbõl építkezõ egyszer
û kombinálás, az alternatív magyarázatok és cáfolatok figyelmen kívül hagyása. Fõ érve –
akárcsak Illignek –, hogy a tudomány azért nem fogadja be állítását, mert a sok szaktudós közt
egy sincs, aki felül tudna emelkedni a saját szakterületén, és rálátna egyszerre több diszciplí-
nára. Ez pedig az interdiszciplináris kutatások mostani népszerûségét ismerve meglehetõsen
furcsa állításnak tûnik.
Képzeljük el, hogy egyszer kiderül, valóban léteznek földönkívüli lények, és a mostanság
ufókra vonatkozó „tapasztalatok” egy része valóban az, aminek tartják. Tegyük fel, hogy intelligens
földönkívüliek adatgyûjtés, ismerkedés vagy akár háborúskodás céljából valóban meglátogatj
ák bolygónkat idõnként. Ebben az esetben a most kétes státusú, és sokak szemében nyilvánval
óan áltudományos ufológia igazi tudománnyá válik. A dänikeni elmélet tudományossága
azonban nem következik ebbõl, továbbra sem fogják biológusok minden további arra utaló jel
nélkül feltételezni, hogy az emberiség a földönkívüliektõl származik, vagy az õstörténészek, hogy
minden nagyméretû õsi építményt repkedni képes bolygóközi asztronauták építettek volna.
Mi következik mindebbõl?
Jogosan érheti a vád a jelen szöveg szerzõjét, hogy az egyes vitákat tárgyalva feladja pártatlansá-
gát, és belecsúszik az igazságosztó szerepébe. Nem elégszik meg azzal, hogy összefoglalja az ér-
71
veket és ellenérveket, hanem harcosan az egyik fél, az „ortodox” tudomány képviselõinek oldal
ára áll, érveik szócsövévé szegõdik. Miért lehet ez a magatartás elfogadható ezekben az esetekben,
és vajon mennyire általánosítható? Jogunk van-e hasonlóképpen eljárni minden más,
számunkra áltudományosnak tûnõ elmélet esetében?
A tudomány és az áltudomány megkülönböztetésének kérdését körüljáró, megjelenés alatt
álló háromszerzõs könyvünkben amellett érvelünk, hogy ez igen veszélyes volna (Kutrovátz Gá-
bor – Láng Benedek – Zemplén Gábor: A tudomány határai, 2007). Amíg egy kor emberének viszonylag
pontos elképzelései lehetnek arról, mi számít tudományosnak és mi tartozik a sarlatanizmus,
vagy legalábbis az elhibázott tudomány területére, ezeket az elképzeléseket nem lehet
minden más korra és kultúrára kiterjeszteni. Számos tartalmi vagy módszertani oka lehet
annak, hogy egy kutatási hagyományt nem tartunk befogadhatónak az akadémiai életbe és oktathat
ónak az egyetemeken, de ezen okok alapján nem tudjuk összegyûjteni a szükséges és elégs
éges feltételek azon halmazát, amellyel véglegesen és örökké elkülöníthetõ, mi tudomány és mi
nem az. A különféle korokban és kultúrákban más történeti és intézményes okok más módon
befolyásolják a befogadás–elutasítás mechanizmusát.
A könyv filozófiai, történeti és szociológiai vizsgálódások után konkrét esettanulmányok
tárgyalására tér. Az asztrológia, a parapszichológia, az akupunktúra és a kreácionizmus körüli
vitákat rekonstruálva az a következtetés körvonalazódik, hogy bár ezekben kétségtelenül közös,
hogy korunk tudományának nem befogadott és megbecsült részei (vagy csak kis mértékben
azok), az elutasításnak a négy esetben meglehetõsen különbözõ okai vannak, és ezért rendkívül
félrevezetõ volna õket dogmatikusan és egységesen az „áltudomány” kalapja alá venni. Ezek
ugyanis olyan tudásjelöltek, hagyományok vagy áltudományosnak kikiáltott elképzelések, amelyekben
az is közös, hogy tudománytalan voltukat nem lehetett csak úgy, minden további vizsg
álat nélkül kimondani. Pusztán szerkezetük, tartalmuk és állításaik nem tették õket örökre alkalmatlann
á arra, hogy egy kultúra befogadja õket az értelmes tudásformák közé, egyikõjük (az
asztrológia) más korszakokban, másikójuk (az akupunktúra) pedig más kultúrákban kimondottan
rendelkezett a tudomány státusával.
Ezekben az esetekben tehát igen félrevezetõ lehet hasonló hévvel állást foglalni az adott hagyom
ány áltudományos volta mellett, mint a fenti három esettanulmányban. Az akupunktúra
gyakorlata mögött álló elvek például meglehetõsen idegenek a nyugati orvostudomány alapelveit
õl, nemegyszer értelmetlennek vagy hamisnak tûnnek. Azonban ez a gyakorlat és a mögötte
álló világnézet nem a nyugati gondolkodás terméke, értékét innen megítélni meglehetõsen
elfogult vállalkozás lenne. Ha össze kívánjuk vetni a két hagyományt, meg kell kísérelnünk –
még ha ez szorosan véve számunkra, a nyugati gondolkodás gyermekei számára lehetetlen is –,
hogy egyenlõ távolságot tartsunk a két féltõl, és „külsõ” szempontot vegyünk fel, amikor az elm
élet körüli vitákat ismertetjük.
Ez a körültekintõ megközelítés azt a hamis benyomást keltheti mindazonáltal, hogy e könyv
szerzõi a „virágozzék minden virág” elképzelést támogatják, gyermekeiket ugyanolyan bizalommal
viszik orvoshoz, mint a tévékészüléken keresztül gyógyerõt sugárzó doktorhoz, egyetemi
kurzusaikon pedig soha senkinek nem adnak rossz jegyet, mert minden feleletet egyenjogú és
alternatív igazságként értékelnek. Valójában tényleg meggyõzõdésünk, hogy minden, a mi tudom
ányunktól eltérõ hagyomány esetében meg kell vizsgálni, milyen érvek mentén záratik ki
K O M M E N T Á R • 2 0 0 6 | 6
72
egy adott tudásjelölt, az elutasítás történeti és szociológiai tényezõi pedig nem kevésbé fontosak,
mint a tartalmi okai, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy minden állítást egyaránt tudom
ányosnak, értelmesnek és értékesnek tartunk. Azt gondoljuk, igenis vannak olyan tudom
ányosnak tûnõ elméletek és kijelentések, amelyek nem valamiféle alternatív igazságfogalom
és módszertan jegyében, hanem a leghagyományosabb tudományos módszereket követve állí-
tanak valamit, és ez a valami tévedés, vagy – ahol a rosszhiszemûség bizonyítható – egyenesen
hazugság.
Ezzel talán minden olvasónk egyet is értene, a különbség abban áll, hogy ki mit sorol a té-
vedés/hazugság kategóriába az aktuális tudományunk által nem támogatott tudásformák közül.
A fenti három példát megvizsgálva igyekeztem olyan szempontokat találni, amelyek teljesülésekor
az „áltudomány” megbélyegzés okkal használható. Mert ha valahol, akkor itt értelmes legink
ább az amúgy kétes értékû „áltudomány” kifejezés: olyan megközelítésekre, amelyek teljes
erõbedobással tudományosnak akarják mutatni magukat, de nem azért, mert a tudományok
biztosította szellemi és egyéb erõforrásokat szeretnék körültekintõen használni, hanem mert a
megalapozottság hiányát vagy a triviális cáfolatok lehetõségét kívánják leplezni.
Amellett próbáltam érvelni, hogy ezek az elméletek nem egy másik – a miénk számára idegennek
vagy egyenesen érthetetlennek tûnõ – hagyomány termékei, nincsen mögöttük olyan
alternatív világkép, amelyet fel kellene derítenünk, mielõtt állást foglalunk afelõl, mit tudunk
kezdeni az adott elmélettel. Ugyanannak a tudományos hagyománynak a részét képezik, mint
amelyben az általuk cáfolt állítások születtek, ugyanabban a kutatási módszertanban és logiká-
ban hisznek, hasonló bizonyítási eljárásokat tartanak érvényesnek. Ha azonban egyszer elfogadtuk
a bizonyítási játékszabályokat, azok köteleznek, és kénytelenek leszünk elfogadni azok
érveit, akik e szabályokat korrektebben alkalmazzák, mint mi.
Miközben volt olyan korszak, amikor ugyanolyan épelméjû értelmiségiek, mint e folyóirat
szerzõi és olvasói, hittek az asztrológia elveiben, és gyakorolták módszereit, és miközben könynyen
lehet, hogy eljön az idõ, amelyben sokkal több, úgynevezett alternatív gyógymódot támogat
majd a TB, mint manapság, határozott meggyõzõdésem, hogy a fenti három elmélet nem
fog bevonulni az elfogadható tudományos állítások körébe, áltudományos voltuk nem változik.
Kinek hihetünk?
Tetten ért történelmi csúsztatások
interjú Papp Gábor művészettörténésszel
Az eladási listákat jó ideig vezette Heribert Illig Kitalált középkor címû könyve, melyben a szerzõ több éves kutatómunka eredményeként nem kevesebbet állít, mint hogy a sötétnek nevezett középkor nem is lehetett olyan sötét, mivel annak korai szakasza nem is létezett! Az eddig tanított történelem három évszázadát – a VII., VIII. és IX. századot – semmisnek lehet nyilvánítani, ahogy õ fogalmaz: „maradék nélkül törlendõ”.
E könyvrõl, illetve a nagy port felvert kijelentésrõl is kérdeztük Pap Gábor mûvészettörténészt, akinek nevét a közvélemény számára a magyar Szent Korona kutatásával összeforrt munkássága tette ismertté.
- A Kitalált középkor problematikáját – mióta az általam írt elõszó és az azt kibõvítõ tanulmány, A héj összeesküvése a mag ellen megjelent – egy debreceni újságíró, Tóth Gyula dolgozta fel. Krónikáink és a kitalált középkor címmel jelent meg a könyve a Fõnix Kiadó gondozásában. Ezt javaslom elolvasni mindenkinek, akit érdekel a téma. Kitûnõ okfejtés! Elegánsan teszi helyre a dolgokat, és éppen azt végzi el, amire nekem nem volt módom a könyv elõszavának írásakor, mert kevés volt a tér és az idõ, hogy azt kifejtsem. Tudniillik, hogy ezzel az idõszámítási rendszerrel a krónikáink hogyan gazdálkodnak. Ugyanis a Kézai féle krónikának nem ugyanazok a számadatai, mint a Képes Krónikának, de mind a kettõbõl ugyanez a 300 év hiányzik, ami arra mutat, hogy ez a háromszáz év valóban nem történt meg, akármilyen kezdõpontról kezdjük is számolni a történelmi eseményeket. Le is írja, hogy milyen kezdési dátumot használ Kézai, és milyet a Képes Krónika. Azt pedig semmiképp nem lehet mondani, hogy ezek egymást másolták, hisz nem ugyanazokkal a számadatokkal találkozunk bennük. Tóth Gyula könyve briliáns fejtegetés. Olyannyira jó, hogy ezek után az ellenfélnek elvileg le kellene tenni a fegyvert.
- Mégis inkább azt hangoztatják, hogy a krónikáink hiteltelenek.
- Persze. Abból indulnak ki, hogy ami nem az én malmomra hajtja a vizet, az hiteltelen. Ilyen alapon bármi hiteltelen lehet! De ehhez mi már hozzászoktunk. Ami nem tetszik az Akadémiának, arról kijelenti, hogy hamisítvány, és kész.
- Mennyire van elszigetelve a hivatalos álláspontot képviselõktõl 2004-ben Pap Gábor?
- Ez érdekes kérdés. El kell dönteni, ki is van elszigetelve: a majom a ketrecben, vagy a rácsokon túli nézõ.
- Az általuk, azaz az Akadémia által elfogadott álláspont a hivatalos, az jelenik meg nyomtatott formában, mondjuk például a tankönyvekben ...
- Igen, a történelemkönyvekben ez olvasható. Még, egyelõre. De azért ott sem kizárólagosan. Az a helyzet, hogy egy történelemtanár ma nagyon sok mindent elmondhat a gyerekeknek, és azt tapasztalom, hogy el is mondja. Gyakorlatilag az, amit ma a hivatalos vonal befolyásolni tud az emberek tudatában, lényegében a tömegkommunikációnak köszönhetõ. Oda pedig nem nagyon jutnak be az akadémikus történészek, mégpedig azért, mert a részvételükkel zajló mûsorok nézettségi indexe alacsony. De miért? Mert a nézõ nem hajlandó végighallgatni azt, amit és ahogy megpróbálnak neki beadni. Én nagyon sok helyen megfordulok, sok elõadást tartok, és azt tapasztalom, hogy az embereket igenis érdekli, vagyis érdekelné a történelem, csak az nem érdekli, amit egyesek fecsegnek róla. Ugyanis legtöbbször az elsõ mondatok után kiderül, hogy az az illetõ nem mer a szemünkbe nézni, letagad lényeges dolgokat, és elferdít nagyon fontos történéseket. Csak egy példa: 200 éve azt próbálják nekünk beadni, hogy a X. században tyúklopás céljából kalandozgattak a magyarok Európában.
Ezt merik állítani egy páratlanul jól szervezett katonai manõver-sorozatról, amely kapcsán a kárpát-medencei magyarság szabályszerû katonai ellenõrzés alatt tartotta az egész nyugat-európai kontinensrészt. Aki ilyet a száján kiejt, utána mondhat amit akar, egyszerûen nincs hitele – ehhez képest ma történészeink ezt így állítják be. Nem „kalandozás” volt, hanem egy gondosan megtervezett hadmûvelet-sorozat, amelynek semmi köze nincs rabláshoz és gyilkoláshoz. Ha józan ésszel az ember végiggondolja, hogy Bulcsú végigvezet egy lovashadsereget az Alpokon át az olasz csizma sarkáig azért, hogy ott tyúkot lopjon, rájön, hogy valami nem stimmel. Vagy hogy ugyanez a Vérbulcsú felbukkan Cordobánál – hát az sem két macskaugrásnyira van a Kárpát-medencétõl – és szinte veszteség nélkül vissza is hozza a hadseregét. Ilyenrõl azt elhíresztelni, hogy azért mentek odáig, mert nem szerettek dolgozni?! Jól van, kedves történészem: üljön fel egy lóra, menjen el Cordobáig, és hozzon haza egy hadsereget, vagy inkább dolgozzon otthon. Melyiket választja? Melyik a kényelmesebb, a kevésbé fáradságos?
- Nem lehet könnyû a történelemtanárok dolga.
- Nem irigylem õket! Szerencsére vannak becsületes, értelmes tanárok, akik vagy átugranak ezeken a nyilvánvaló ostobaságokon, vagy érintõlegesen elmondják az igazságot. De hadd említsek egy másik felháborító félrevezetést: azt kellene megtanulni és fölmondani a jelesért, hogy egy olyan területrõl érkezett a magyarság elõnépe, amelyik terület 100 négyzetkilométerenként egy bolhát tud eltartani. Hogy tudott ott úgy megerõsödni egy nép, hogy onnan lejöjjön a Kárpát-medencéig, és nála népesebb és fejlettebb fokon lévõ népeket kiszorítson a helyükrõl. Én jártam ezen a területen, az Ob-vidéken. Akik oda fölszorulnak, azok nem évszázadok, hanem évtizedek alatt úgy szétszóródnak, hogy a nyelvjárásaik egymást meg sem értik. Ott nem kialakul egy nyelv, hanem szétesik. És ezt pontosan tudják a történelmet írók, és mégis azt állítják, hogy onnan jöttünk. Én nem hiszem, hogy ez ügyben naiv tévedéssel állunk szemben. Igenis, ki kell mondani, hogy itt rosszhiszemû megtévesztésrõl van szó.
- A magyar történelmi témájú filmek – és itt elsõsorban a legutóbbi két évtized mozifilmjeire gondolok – milyen szerepet vállalnak múltunk megismertetése szempontjából?
- A Sacra Corona címû filmrõl talán annyit, hogy az egyszerûen egy olyan mértékû megtévesztés, amire nincs bocsánat. Ebben nagy felelõssége van Nemeskürty tanár úrnak. Az említett filmet középiskolások ezrei nézték meg szervezett formában. Tény, hogy a film jól volt megcsinálva, de a forgatókönyv nem hiteles történelmileg. Semmiféle tényalapja nincs annak, hogy Dukász Mihály császár bármit, fõleg koronát küldött volna, és fõleg nem, hogy Szent László hozta volna. Ugyanakkor én nem vagyok pesszimista. Megnézik a gyerekek – persze, mert kötelezõ. De amit kötelezõ megnézni, annak annyi is a hatása. Ez nem fog az életük végéig hatni rájuk. Nagyon sokan vannak ugyanezen fiatalok közül, akik eljönnek akár az én elõadásaimra, és megtudják a tények alapján a valódi történéseket. Nem féltem õket. Elég okosak ahhoz, hogy szelektálni tudjanak.
- Az István a király címû rockopera hatását hogyan értékeli?
- Nem véletlen, hogy a Kádár-korszakban ezt a darabot engedték, pedig ott még magyar zászlót is lehetett lengetni! Sajnos az a rossz kicsengésû vége volt, hogy látjátok, bunkó magyarok, csak itt hõzöngtök, titeket le kell verni, meg kell büntetni ahhoz, hogy a saját javatokra rá tudjon vezetni valaki, vaskezû mumusként. Ez a vaskezû mumus lett a rockoperában Szent István, akirõl az ellenreformációs Habsburg propaganda vezette be ezt a fajta képet. Pedig köze nincs ehhez. Maga a mû persze történelmileg nem feltétlenül hiteles, de ez nem is várható el tõle, hiszen nem történetírói hanem mûvészi munka terméke.
Kétségtelen érdeme viszont, hogy Koppányt olyan mértékig felhozta, hogy méltó ellenfele lehet Szent Istvánnak. Egy másik vonalon azonban ezzel nem tett jót, mert megosztotta a magyarságot. Bennünket, történelemmel foglalkozókat, jelenleg úgy osztályoznak, hogy "koppányosok", meg "szentistvánosok". Egyszer feltûnt nekem, hogy bizonyos körökbe soha nem hívnak elõadásra, aztán megtudtam, hogy elhíresztelték rólam, hogy koppányos vagyok, tehát oda nem hívnak. Nekem eszem ágában sincs sem koppányos-nak, sem szentistvá-nos-nak lenni! Az én véleményem errõl a két, riválisként beállított személyiségrõl az, hogy a maga módján mind a kettõ ugyanazt akarta. Tehát nem lehet kijelenteni, hogy az egyik a rosszat, a másik pedig a jót képviselte. Koppánynak nem az volt a gondja Istvánnal szemben, hogy õ a magyar érdekeket védte, míg István az idegenekét, hanem arról volt szó, hogy nem tudott Kárpát-medencei méretekben gondolkodni. Azt ma már elég pontosan tudjuk, hogy Koppány is keresztény volt, sõt alapított keresztény templomokat a területén, mely nemcsak Somogyot foglalta magába, hanem az egész Dél-Dunántúlt (Zalakoppány, Bakonykoppány). A Koppány által támogatott, kultivált, gyakorolt kereszténységnek a központja Salzburgban volt. Szent István másik nagy ellenfele, Gyula szintén keresztény volt, ezt nem is tagadják, hiszen írásos emlékek vannak róla. Csakhogy az õ kereszténységének a központja meg Konstantinápoly volt. Ez annyit jelent, hogy õk megcsinálták Trianont, Trianon elõtt 1000 évvel. Szétszakították a Kárpát-medencét. Mert akkor már ez a két központ, tehát egyrészt Salzburg és rajta keresztül Róma, másrészt Konstantinápoly már szóba sem állt egymással. Nem mérték fel, annak következményét, hogy kiviszik innen a szakrális központot. A Kárpát-medence Európa kellõs közepe. Vagy itt van a szakrális központ, vagy szétesett Európa. Ebbõl mi általában addig szoktunk eljutni, hogy a történelem tanúsága szerint a Kárpát-medence ura ura Európának. Ezt sem merik ennyire nyíltan kimondani, mert akkor rögtön kiderül, hogy miért telepítenek be ide annyi népet. Ennél jobban védhetõ és jobban védett része nincs Európának, de még Eurázsiának sincs. Nyilvánvaló, hogy miért tódul be ide annyi idegen.
Seres Mária
Heribert Illig
Korlátolt felelõsségû naptár
(Mi marad a középkorból? 2. rész)
Koraközépkori kitalált történelem lebegõ talapzaton
Húzzuk le a függönyt minden nyitott kérdésre? Így búcsúzott a szerzõ a Gegenwart 28. számában közölt cikkében, de a közönség ilyen egyszerûen nem hagyta magát lerázni. A szerkesztõség egy zsákravaló kérdést és kétséget kifejezõ kritikát kapott. A felmerülõ kérdés leggyakrabban arra irányult, hogy egy hozzávetõleg 300 évvel megrövidített európai középkort miképpen visel el más országok és népek idõszámítása.
Mielõtt körös-körül egyensúlyba hoznánk a dolgot, megismételjük újra elméletünket: a történettudomány a koraközépkor néhány évszázadát a sötét jelzõvel illeti. Ezzel nem erkölcsi romlásról akarunk beszélni, hanem arról a tényrõl, hogy e századokról nyugtalanítóan kevés ismerettel rendelkezünk. Sem megfogható hagyaték nincs olyan mennyiségben, amint azt okkal-joggal elvárhatnánk, sem létezõ és kiterjedt korabeli források és híradások nem állnak rendelkezésre. E kevés forrás is unos-untig gyakran egyáltalán nem ebbõl az idõbõl való, hanem csak sokkal késõbb írták meg õket. Habár a történészek két évszázad óta kísérlik meg e sötétséget felszámolni, további nagy területek maradtak félhomályban.
A szerzõ feloldja ezt a dilemmát és a sok gyötrõ ellentmondást azzal a provokatív feltételezésével, hogy egy teljes korszak – nevezetesen a 614-tõl 911-ig terjedõ idõ – sohasem történt meg. E kitalált idõt csak késõbb tolták valós idõtartományba, miáltal kényszerûen semmilyen valós hagyatékot nem hagyhatott maga után. Mindazonáltal, mégha valós tényeket is írtak, ezeket más korokból vegyítették össze és ezt azoknak is kell visszaadni. Ez példaszerûen a koraközépkor legnevezetesebb épületének, az aacheni Pfalzkapelle (Palotakápolna) esetében mutatkozott meg: a kápolna a számtalan nem a korba illõ építészeti részlet miatt többé nem nevezhetõ 8. századi eredetûnek, és már sohasem olyannak, amelyet Nagy Károly építtethetett volna. E három kitalált évszázad történelmi szereplõi vagy késõbbi kitalálások, vagy ebbe az idõbe helyezték át õket, amint arra példáink is vannak: a korai tanító Duns Scotus Eriugena mûveiben vagy a szintén igen korai történetíró Beda Venerabilistól, akikkel rövidesen foglalkozunk is. Nos, így valósulhatott meg e három évszázadot eltéríteni vagy eltüntetni szolgáló igyekezet – erre éppen Hans-Ulrich Niemitz, Uwe Topper és Manfred Zeller segítségével sikerült rámutatni, - amikor az órát 615 elõttrõl 910 utánra állították át.
Ismeretes, hogy VII. Konstantin császár és a III. Ottó császár – II. Szilveszter pápa páros elõharcosnak bizonyult e téren, mivelhogy mindketten (hárman: megjegyzés a fordítótól) intézkedésre alkalmas helyen voltak nemcsak az óra 300 éves elõreállításához, de az így frissen keletkezett ûrnek a saját kívánalmaik szerinti kitöltéséhez is. Ezért Nagy Károly biztosan III. Ottó teremtménye (kreatúrája), aki hibátlan elõdre vágyott. A császárok és pápák közti súrlódások a XI-XIII. században – invesztitúraharc jelszó alatt – oda vezettek, hogy ezeket a madárijesztõket mind csodásabb színekre mázolták, hogy aztán Rõtszakállú Frigyes a szentektõl övezve lovagolhasson be végül (a dicsõségbe és Vatikánba).
Egy hézagpótló császár, egy másik hézagszaggató császár – mindez nem légüres térben történt, hanem egy olyan Európában, amely egyáltalán nem számított elszigeteltnek a régi világon belül. Mindez – megszokott módon – a szomszédokkal vívott háborúkhoz vezetett, mindenekelõtt az arabokkal, valamint Európa kereskedelmi kapcsolatokat tartott fenn az afgán Hindukusig, amelynek lapislazuli kövei ír kéziratokról színükkel világítanak. Mivel délen és keleten is folyt idõszámítás, ezért itt lehetõséget kell találjunk a kitalált idõ azonosítására vagy éppen elvetésére. Mielõtt az ottani idõszámításokat megvizsgálnánk, világítsuk meg a minden bizodalmunkat bíró keresztény idõszámítást.
Idõszámítás „Jézus születése után”
A kérdésre, hogy mikor kezdték használni, könnyebb példát hozni, mint válaszolni. Egy Dionysius Exiguus nevû szerzetes 525-ben a húsvéti ünnepek keltezésekor használta elõször a „Jézus születése után” kifejezést, - mivel valószínûleg zavarta õt az egyénként akkoriban szokásos Diocletianus-kor (vagy Mártír-kor) idõszámítása, - amellyel egy Krisztus-követõ megadhatta volna a tiszteletet. A viszonyítási pont változása saját évszázadában senkire sem volt hatással. Senki sem használta az általa említett új Korszakot, mint egy új idõszámítás kezdetét.
Beda Venerabilis angol bencés (kb. 672-735) használta elõször e keltezési módot az angol egyháztörténetben, és szintén elõször használta Jézus születése elõtti események leírására is, habár akkor 731-et írtak – mindezt 200 évvel késõbb. A karoling krónikások és nótáriusok hozzá igazodtak, így a VIII. és IX. századi oklevelekben gyakran Krisztus utáni keltezésekbe botlunk. A X. században a vágy jelentõsen alábbhagyott, hogy aztán az évezredforduló táján, majd fõképpen utána egész Európában elterjedjen. Eddig terjed mai tudásunk.
Robert R. Newton csillagász 1972-ben felfedezte, hogy Beda mûveiben használta a nulla fogalmát. Beda maga a nulla használatát nem találta különösnek, hisz maga írja, hogy e különleges szám és fogalom ismeretét feltételezhette olvasóinál. Az indiai nulla fogalma azonban csak a XI. század végén vagy a XII. század elején került Európába a maori-mór Spanyolországon keresztül, hogy 1203-ban a Fibonacci számként a tankönyvekben is megjelenhessen. Mindez azt jelentené, hogy Beda és olvasói a többi európaihoz képest 400 vagy még több évvel elõbbre jártak?
Az irányadó történetírás Newton felvetését nem tudta megválaszolni az elmúlt 30 évben. Feltevésem tehát helyes, Beda nem élhetett a VII-VIII. században, mivel ez az idõ nem történt meg. Emiatt Bedának egy olyan másik, valós korban kellett élnie, amely tudásának megfelelõ. A nulla fogalmának használata a XII. századot követeli meg. Mindehhez jól illeszkedik Olaf Petersen értékelése Bedáról: „a latin nyelven író világban a XIII. századot megelõzõen semmilyen összehasonlítható értékeket mutató tudományos mû nem jelent meg.” Így minden okunk megvan annak ésszerû feltételezésére, hogy a Beda neve alatt közzétett iratok valójában a XII. századból származnak.
Így aztán a „Krisztus utáni” keltezésû „karoling” okleveleket nem Beda keltezései által manipuláltnak kell tekintsük, hanem okkal-joggal csak az 1000 utáni idõkbõl, amikor e keltezések már elterjedtek.
Mindezzel egy amúgy nem könnyen érthetõ elõzmény magyarázatát kapjuk meg. Aki feltevéseimet vizsgálja, fel kell tegye a kérdést: hogyan tudta III. Otto 300 évvel elõreállítani az idõt anélkül, hogy történelemhamisítását bárki leleplezte volna? Amikor Otto a viszonyítási pont elõbbre keltezésével a kort is megváltoztatta, e korszakváltás – a szó kettõs értelmében – csak kiválasztottak számára volt felismerhetõ. (! kiemelés tõlem – a ford.) Ezek mindannyian az egyház szellemiségében voltak megtalálhatóak az írástudók kiváltságát bírva, ezáltal az átkeltezés tényleges közremûködõinek kellett lenniük.
Ez az elfogadás további kérdést old meg. Még ma sem értenek egyet a történészek abban, hogy az évezredváltáshoz közeledve ez a kereszténység számára a vad tömeghisztéria vagy egy amúgy közömbös esemény lehetõségét kínálta volna? Hosszú idõn keresztül képzelõdtek egy pánikba ejtett emberiségrõl, világvégérõl a pokol tornácáról félelemtõl kitágult villódzó szemek kíséretében. [ I. ] Habár Jose Ortega y Basset már 1904-ben rámutatott arra, hogy: az 1000. év körüli legendák teljesen hamisak, - de jellemzõ módon tanulmánya csak 1992-ben jelent meg nyomtatásban. Majd minden történész számára természetes dolognak tûnik, hogy a kerek évszámok hisztérikus reagálásokat váltanak ki ahelyett, hogy józanul kezelnék a helyzetet.
Immár feltételezhetjük, hogy a Krisztus-központúan gondolkodó III. Ottó beharangozta az üdvtörténetileg jelentõs második évezredet, amelyben Krisztus születésére hivatkozott. Ezt õelõtte csak egy nyomorúságos (=exiguus) Dionysios tette meg. Így viszont a népnek egyáltalán nem volt lehetõsége az évezredváltástól félnie. A félelem csak azután fészkelte be magát, amikor – váratlanul végítéleti terepre helyezve – apokaliptikus történésektõl, az Antikrisztus fellépésétõl és az Utolsó Ítélettõl kellett félnie. Így jelentek meg az évezredváltás után a hisztérikus mozgalmak, tévtanok és eretneküldözések.
III. Ottó tehát a korszakváltáson keresztül elõnyhöz jutott azáltal, hogy az órát 703-ról 1000-re állította át. Még jobb lehetõséghez jutott azáltal, hogy a 297 éves ugrást nem saját jelenébe, hanem korábbra, éppen a nagypapa, I. Ottó korába vitte. Ezzel létrehozta az utolsó hibátlan folyamatosságú 90 évet is, amely írásos adatok híján az életben lévõk számára nem azonosítható kort jelentett és ezért emlékezniük sem lehetett. Az így keletkezett idõt kitöltendõ a VII. és X. század között keletkezett okiratokat át kellett keltezni. Ez az elõzmény régóta ismert, de nem értették meg. Nagyon sok X. századi okirat késõbb megváltoztatott keltezést mutat. Ezek között olyan durva hibák is elõfordulnak, hogy az okiratok szakértõi azon csodálkoznak, miképpen felejthették el a császári írnokok, melyik évben is írtak? Számtalan okirat késõbbi átkeltezése miatt e hibák további napvilágra kerülését várjuk.
A bizánci világkorszak
Ha más kortárs idõszámítási rendszerek felé közelítünk, nagyon hasonló kísérõjelenségekbe ütközünk. Így Európa másik, még hatalmasabb uralkodóháza a sötét századokban változtatta meg idõszámítását. Miután a fõvárost Rómából a Boszporuszhoz telepítették, elõbb vagy utóbb fel kellett merülnie a kívánságnak, hogy az idõszámítást nem Róma alapításához keltezték (-753) volna, egy semmiképpen sem õsi módszer szerint, hanem a Varro által bevezetett cézári naptárreformhoz. A Róma alapítására való hivatkozás Bizánc részérõl való túlhaladása azzal vált lehetségessé, hogy olyan messzire mentek vissza, amennyire csak lehetséges, leginkább tehát rögtön a világ teremtéséig.
Éppen így történt és olyan jelenségek léptek fel, amelyek számunkra már kézzelfoghatóak. Miután Panodoros, majd Anianos Kr. e. 412-ben az alexandriai világkorszak-számítást feltalálták, abban benne foglalták, hogy a világ teremtése körülbelül 5900-ra nyúlik vissza. Az új kor kezdõnapjaként – átszámítva - 5493 március 25-ét választották. Panodoros kortársai ezen nem változtatták, így az alexandriai világkorszak a bizánci történetíróknál a VII. században gyakori használatba került. E Ginzeltõl származó felvilágosításnak megvannak a gyengéi is: semmilyen bizánci történetírót a VII. századból nem ismerünk. Viszont 610 körül a császárok alázatossá látszanak változni: lemondtak udvari történetíróikról és ezzel hírnevükrõl is annak ellenére, hogy Justinianus császár a VI. században Prokoppal meggyõzõ elõképet szolgáltatott. Nem voltak többé kívánatosak a terjengõs történetek sem, így ezek hagyományai egy vagy két satnya kivételtõl eltekintve csak a X. században jelentek meg újra. E különös igénytelenség a bizánci trónon a kitalált középkor feltevésével válik csak érthetõvé: itt visszaható érvénnyel a történelem üres korszakát töltötték meg.
A büszke Bizánc azonban nem volt megelégedve idõszámításával, hanem egy még különlegesebb Bizánci Kor mellett tette le voksát. Ennek kezdõnapja 5509. szeptember 1. volt, vagyis 16 évvel mentek még korábbra. Ginzel szerint ezt elõször Kr. u. 691-ben használták volna, ennek ellenére nem terjedt el lendületesen, ami azt jelenti, hogy a VII., VIII. és IX. században alig kimutatható. Csak a X. században kerekedik felül a hozzá képest valamivel rövidebb alternatív idõszámításon és ezt követõen Bizánc bukásáig használatban maradt.
Ugyanazokat a jelenségeket tapasztaljuk tehát, mint nyugaton: új viszonyítási pontokat rögzítenek az idõszámításban, de ezeket késõbb alig vagy egyáltalán nem használják. Tényszerû érvényesülése nehezen köthetõ idõponthoz. Rögzítsük itt most le: habár a római-bizánci császárok sorának folyamatossága Augustustól (Kr. e. 30) XII. Konstantinig (1453) terjed, az idõszámítás viszont nem folyamatos, azt kétszer is átállították úgy, hogy az átállítások éppen a sötét korra esnek. Éppúgy, ahogy nyugaton is: nyilvánvalóan valamilyen elleplezési szándékkal.
A zsidó idõszámítás
Van még egy másik idõszámítás, amely további segítséget nyújthat. A zsidó tudományosság a Genezis elkészültétõl kezdve egyvégtében történetírásként mûködik, mindig írásban szerkesztve. Azt gondoltuk így, hogy mindent tudunk, valójában azonban a koraközépkorban ellentétes jelenséggel szembesülünk. A babiloni Talmud VI. századi készre szerkesztése után tapasztalhattuk, az ellentmondás semmiképpen sem a mû belsõ összefüggéseiben látható, azzal kapcsolatban semmilyen további véleményözön és vitairatözön nem jelent meg. Ehelyett a zsidók több évszázadra lemondtak az írásról. Az álnéven élõ írástudók kora mûvek nélkül telik el. Csak késõbbi idõkben idéznek egy s mást.
A sötét kor évszázadainak megfoghatósága s zsidóknál is írott forrásokra és leletekre épül. Zsidó anyag az európai VII., VIII. és IX. században nem látható. Habár zsidók már a IV. században a Rajnánál észlelhetõk, a II. évezredig zsidó jelenlét folyamatossága mégsem mutatható ki sehol. Emiatt zsidó közösségek csak a X. században válnak ismét láthatókká. Miután üldöztetésekrõl és pogromokról nincs hír, jelenlétük csak sejthetõ. C. Roth és I. Levine a The Dark Ages (A sötét kor) c. e témába vágó könyvükben megírták és rögtön a bevezetõben leszögezték, hogy három évszázadra vonatkozóan az idõrendet csak kikövetkeztetéssel (interpolációval) tudták megvilágítani. Ebben a 600 elõtti és a 900 utáni kort összehasonlítva magyarázzák a köztes idõt. E rejtélyes lelet- és okirathiány okozhatott eddig hosszantartó „lustaságot” az írásban – a kitalált középkor létének feltételezése mindazonáltal megnyugtatóan magyarázza e sötét kort.
De tegyük fel a kérdést: a zsidók nem mindig a világ teremtésétõl számították az idõt? Nincs a birtokunkban a biblikus korból származó idõrend, amelyet azóta folyamatosan vezettek volna és így semmilyen zavar nem lenne? A valóságban a zsidók majd egy évezredig nem a bibliájuk, hanem a szeleukida kor idõszámítását követték. Eszerint kelteztek egy üzleti szerzõdést, amely okául szolgált egy a Diadochusok [ II. ] közötti csatának (Kr. e. 312).
358/59-ben Hillel rabbi a szeleukida idõszámítás szerinti 670-et a 4119-es világévnek (annus mundi) jelölte meg, ezzel talán az elsõ idõszámítást vezette be, amelyet a világ teremtéséhez igazítottak. A világkort ezzel mégsem vezette be. A jeruzsálemi zsidó enciklopédia Hillel részvételét meglehetõsen homályosnak véli és a világkor bevezetését csak 500 körül látja. A berlini zsidó enciklopédia szerint a világ teremtéséhez igazított idõszámítást csak a VIII. században vezették be és 921-ben öntötték végleges formába. Mások úgy hiszik, hogy a X. században is érvényesült már, míg egy szakértõ, mint Arno Borst szerint az csak a XII. században vált elfogadottá.
Más szavakkal megfogalmazva: ismét van egy idõszámítást bevezetõ adatunk, amely sokáig észrevétlen maradt. Elterjedése a legjobb esetben is 600 évbe telt, vagy talán még tovább. Kísértetiesen hasonlít mindez Dionysios Exiguusra és Panodorosra abban, hogy a zsidó világkor bevezetése is lezárt függönyök mögött zajlott.
Eszerint viszont Európában semmiféle olyan idõszámítás nincs, amely folyamatos idõben futna. Mind a négy kor (idõszámítás), a keresztény, a két bizánci éppúgy mint a zsidó úgy kezdõdik el, hogy a tulajdonképpeni kezdeteik nem foghatóak meg. A rendelkezésre álló források olyan ellentmondásos kinyilatkoztatásokat hoznak magukkal, hogy eme ellentmondások egyenesen a kitalált középkorba vezetnek.
Háromszáz kitalált év tudatában még egy további spekulációt fûzhetünk fel gyûjteményünkbe. Fentebb szó esett az alexandriai világkorról. Volt még két másik is, majdnem azonos néven. 12 évvel a szeleukida kor elõtt kezdõdött az a kor Nagy Sándor halála után, amelyet fülöpi (Philippi) kornak neveznek. 294 évvel e kor után, Kr. e. 30-ban a késõbbi Augustus meghódította Alexandria világvárosát. A bevétel napját az augustusi kor kezdetének tekintették, amelyet alexandriainak is neveztek. Azok, akik mindig idõugratáson törték a fejüket, itt találhatták meg a legjobb fedezéket. Aki rájött, hogy az egyik alexandriai kor adatait a másikban értse, az elõreállította az órát 294 évvel. Ha még ebben az alexandriai korban tovább is számolt, a zûrzavar teljessé vált és egy idõugratást leplezett el, így az általam kiszámított 297 évhez feltûnõen közel került.
Kína és India
Európán kívül minden még inkább elmosódik, már amennyire ezt az állítólag szerfelett precíz naptártudományok még lehetõvé teszik. Mindazonáltal megállapítható, hogy Kína és a teljes Távol-Kelet a Nyugattal nem hozható összhangba. A X. század elõtt csak egyetlen releváns érintkezés ismert a Nyugattal: 751-ben a szamarkandi csatában arab vezetésû csapatok kínai szövetségesek ellen gyõztek volna. E gyengécske láncszembõl – 2100 kilométerre Bagdadtól és 4200 kilométerre Pekingtõl elhelyezve – nem lehet levezetni azt, hogy a kínai Tang dinasztia (618-907) kitalált lenne, így a csodálkozásra okot adó leletet el kell vessük. Ennek ellenére ajánlatos a naptárt kritikával vizsgálni. Kína sok területen meglévõ évszázados elõnyét könnyen csak az eredményezheti, hogy a keleti és a nyugati történetírás helytelenül lett volna egyeztetve.
A legkeletebbi táj, amelynek történelme a koraközépkorban még a nyugatival összeegyeztethetõ, az India. Nos, e földrészrõl származik a nulla, mint szám fogalma és más fontos matematikai törvényszerûségek is, ezek azonban az ottani idõszámítást kevéssé világíthatják meg.
Így aztán a Buddha halálának idõpontját megállapítani szándékozó kísérletek egy biztos eredményt hoztak: az indiai idõszámítási rendszerek minden vonatkozásban ellentmondanak egymásnak. Nemcsak Buddhának, mint történelmi személynek bizonyítása okoz nehézséget, de mindenekelõtt a történelemben való elhelyezése. A déli buddhizmus „hosszú kronológiája” Buddha halálát Kr. e. 544-re teszi, a „javított ceyloni kronológia” Kr. e. 486-ra, a „rövid kronológia” Kr. e. 386-ra; mai számítások szerint akár Kr. e. 290 is lehet. Mindezen adatok – a tibetit nem vettük figyelembe, amely szerint Buddha már a Kr. e. 3. évezredben meghalt – olyan mértékben ingadoznak, hogy felérnek a Sötét Kor-ral. A különbözõ indiai korok lelettömege nyitva hagyja annak lehetõségét, hogy itt bizonyos korszakok túlnyújtottak lennének annak érdekében, hogy görög-hellenisztikus támadók és gyarmatosítók tekintetében összefüggéseket tegyenek lehetõvé.
Perzsa és párszi idõszámítás
A szaszanida Perzsia – hosszú idõn keresztül Bizánc leghatalmasabb ellensége – az utolsó pillanatban új idõszámítást vezetett be. III. Jezdegerd, az utolsó királyuk 632-ben történt trónra lépésének napját egy új idõszámítás kezdetévé tette. Miként tudta túlélni az arab hódítást, amely egy évvel késõbb megtörtént és 641-ben megdöntik a szaszanidákat, mialatt az arabok saját idõszámításukat hozták magukkal. Mindeközben Jezdegerd idõszámítása évszázadokig használatos lehetett, amíg a XI. században Dzselaleddin nagyszultán a róla elnevezett naptárt be nem vezettette.
A perzsa helyzet nehezen megvilágítható, mivel csak két fénysugarunk van az eddig érthetetlenre irányítandó. A 641-es korai arab hódítás és a zoroasztrianizmus elnyomásának azonnali bevezetése ellenére Perzsia és a Kelet a X. században semmiképpen sem vált iszlámmá. Magyarázatul szolgál a moszlimok vallási dolgokban tanúsított türelme. E türelem Perzsia leghíresebb költõjének esetében még különösebb. Firdausi 939-tõl 1020-ig élt és 60000 versszakban megírta az iráni birodalom történetét az arab hódításig (a Sahok névsorát vagy a Királyok könyvét). Hogy miképpen tehette ezt meg, és ezt az eposzt szultánjának ajánlhatta, miközben sem a 651 utáni arab hõstetteket, sem az iszlámot, sem Allahot nem említi meg, erre eddig nincs magyarázat. Csak amikor Irán iszlámosítását – a kitalált évszázadok kisöprésével – a X. századba toljuk, akkor tisztul ki a perzsa történelem is.
Iránban éltek a párszik. [ III. ] Már az utolsó cikkben említettem, hogy e vallási közösség a mai napig sem érti, hogy Indiában élõ hittestvéreik az Iránban használt naptárhoz képest miért térnek el 300 évvel. Itt is segít a kitalált évszázadok feltételezése.
A hidzsra [ IV. ] és az arab naptár
Eddigi bénító élményeket hozó körutazásunk az iszlám idõszámítással ér véget. Ismeretes, hogy Mohamed 622-ben Medina irányában hagyta el Mekkát. E menekülést (hidzsra) I. Omar kalifa (633-644) – meglepõen korán – az iszlám idõszámítás kezdetének nyilvánítja. Ennek ellenére e naptárból a számunkra leglényegesebb hiányzik: nem köti össze az ókort a középkorral, nem hidalja át a teljes kitalált idõt (618-911). Korai bevezetése – ki csodálkozna még – ismét helytelenül hagyományozódik. Mivel kétféle hidzsra-adattal ellátott pénzérmék léteznek, ez az idõszámítás mától a sötét évszázadokig vezet vissza. Mivel e naptár talán 640-tõl általában bizonyítottnak tûnik, más megfontolásokat kell keresnünk. Elõször az tûnik fel, hogy a korai arab kor a neki megfelelõ keresztény európai korhoz hasonlóan sötét. Így a mór Spanyolország 930 körül alig látható. A mûtörténet csak a kordobai mecset néhány falívére tud rámutatni, amelyeknek egyedül kellene a 711 és 950 közötti mór építészetet képviselniük. Emellett Kordoba 800 táján 500.000 – 1.000.000 lakost számlált volna, akik magasan fejlett mûvelt városukkal elámították a primitív germánokat, hogyan kell hatalmas könyvtárakat megírni, kövezett utcákat építeni, közvilágítást és számtalan közfürdõt üzemeltetni. E világváros sajnos egyetlen cserepet sem hagyott maga után, ugyanannyit, mint a milliós Bagdad, ahol Harun al-Rasid éjszakánként az utcákat járta volna. Mivel a korai iszlám nagy szellemi kultúrteljesítményeirõl csak idézetek útján szereztünk tudomást, amelyekrõl késõbbi írók és történészek számoltak be, él a gyanú, hogy az arab világ egészen a X. századig bezárólag kitalált.
Az ebbõl adódó következmények alig beláthatóak. Úgy tudjuk, hogy a XI. és XIII. századi iszlám történészek a hidzsra idejéhez és Krisztus születéséhez is kelteztek. Amennyiben III. Ottó után csatlakoztak a keresztény idõszámításhoz, elrendezhették az idõlyukat is, amelyet az ezeregy éjszaka meséivel töltöttek meg. Mivel a kitalált idõben a kelet és nyugat között semmilyen közös történelem nem történhetett, a leletek napnyugat és napkelet között nem mindig illenek össze. Így a Nagy Károly és utódai által a Bagdadba küldött követségeknek semmilyen arab forrása nincs éppúgy, ahogy a 800-as császárkoronázásnak és Harun koronázási ajándékairól, - mint elefánt vagy orgona – sem. Arab történészek figyelmen kívül hagyták a korszakos, Európát megmentõ Martell Károly elleni vereségüket, ami felbosszantotta a nyugati történészeket, akik 200 ezernél több szaracén holttestet láttak volna a Loire-tól délre feküdni.
Így jutunk el a rejtélyhez, hogyan tudták az arabok ilyen gyorsan a fél világot meghódítani. 99 év leforgása alatt (633-732) a Loire-ig nyomultak, 118 év alatt (633-751) elérték Közép-Ázsiát – ez egy túlzott kiterjedésû harapófogószerû hódítás 7500 km hatósugárral. E feltartóztathatatlan elõnyomulás közben az elsõ négy kalifát és a negyedik fiát meggyilkolták (634, 644, 656, 661 és 680). „Normális körülmények” között a mindig újabb véres viszályok az arabokat a legsötétebb káoszba kellett volna taszítsák – ezzel szemben jól együttmûködtek egymással.
A korai arab történelmet emiatt teljes egészében felül kell vizsgálni. Teljesen másképpen zajlott volna le, az talán inkább perzsa történelem lenne, Mohamed már a 4. században élt volna, mi tekinthetõ vallástörténeti szempontból lehetségesnek és a hidzsra keltezését is meg kell változtatni? Ezt követõen oldhatóak meg ábrázolásaink rejtélyei is. Addig is nehezen érthetõ meg, hogy a VIII. és IX. századi arab pénzérmék az iszlám elõírásainak – többek közt emberek és állatok ábrázolásának tilalma – miért állnak keményen ellen, miközben a korai X. században szerfelett gyakran ábrázoltak lovakat, lovasokat és zenészeket, mintha a végsõ formába öntött iszlám kánon még nem is lett volna lefektetve.
Kettõs következtetés
A fentiekben két eredményre jutottunk. Egyrészt el kell fogadjuk, hogy a koraközépkorról alkotott eddigi történelmi képünk semmilyen kritikai vizsgálódást nem bír ki. Maguk a különbözõ idõszámítások – amelyek mégis minden történelem alapját képezik – sokkal több mindent lepleznek el, mint amennyit megvilágítani képesek. Ahol bizonyosságot és átláthatóságot remélünk, csak tévedésekbe és sötét korokba ütközünk.
Másrészt viszont az elsõ látásra lehetetlennek látszó három kitalált évszázadról szóló elméletek lehetségessé válnak, amelyek eddig megoldhatatlanok voltak és a fentiek szerint különbözõ helyekrõl származnak. Ennek köszönhetõen megértjük az itáliai lelethiányt éppúgy, mint a spanyolországit vagy a Bagdadit; megértjük, hogy a párszik és az indiaiak idõszámítása miért nemegyszer összeegyeztethetetlen; megértjük azt is, hogy egy idõs angol miért fogékony a nulla fogalmára, és egy nevezetes ír kézirat, mint a Book of Kells afganisztáni színeket mutat, miközben 800 táján semmilyen távolsági kereskedelem nem volt lehetséges (a híres kézirat valójában az 1000 körüli idõkbõl származik); meglátjuk az évezredváltás körüli hisztériát Franciaországban és a „német” okiratok évszámváltozásait is, amelyek eddig a császári írnokok elõrehaladott elhülyülését tanúsította. Most megértjük azt is, hogy a zsidók idõszakonként miért felejtettek el írni, és a koraközépkorban eltûnnek a szem elõl; megértjük, hogy az arabok miért néznek át Martell Károlyon; megértjük, hogy a X. században csak szaszanida múltat képesek ábrázolni Iránban, és azt is, hogy Irán akkoriban alig lehetett iszlám uralom. Mennyi érvnek kell egy feltevést támogatnia, hogy azok erejét a felelõs szakértõk elismerjék?
Fordítás és jegyzetek: © Mesterházy Zsolt 2002.
Forrásjegyzék a német eredetiben olvasható.
[ I. ] Engedjenek meg egy megjegyzést a pokol tornácának említése miatt. Illig, a sztereotípiák lerombolója maga is áldozatul esik a megszokásnak. Ha olvasta volna Dantét, és nemcsak az úton-útfélen ismételt szólást használná, tudnia kellene, hogy a Pokol tornáca egy kellemes hely, egy korzó, egy tarka és színes forgatag, igazi középkori felvonulás, ahol senkivel semmilyen szörnyûség nem történik. A kellemetlenségek csak lejjebb, a kürtõ alsóbb szintjein és bugyraiban várnak a jelöltekre, kinek mi jár.
[ II. ] Nagy Sándor hadvezérei, az utódok, akik Sándor halála után volt birodalmának kisebb részeiben uralkodtak.
[ III. ] A párszik a perzsa birodalom területén élõ zoroaszteri hitet követõk voltak, akik az arab hódítás után sem adták fel hitüket, inkább elmenekültek éppen Indiába is.
[ IV. ] Mohamed futása, 662. július 16.
FARKAS ILDIKÓ: Kitalált történelem
Heribert Illig: Kitalált középkor című könyve immár magyarul is olvasható. (Németországban 1996-ban jelent meg először, azóta ott már a tizenhatodik kiadás látott napvilágot.) A szerző tézise szerint "az európai történelem VII., VIII. és IX. százada művileg beiktatott, minden valóságot és reális történést nélkülöző időszak. Ennek megfelelően maradék nélkül törlendő, majd az előtte és utána lévő történések közvetlenül, vagy kis eltéréssel összekapcsolandók."
Illig számára a kiindulást az európai naptárrendszer furcsasága jelentette. Julius Caesar Kr. e. 45-ben új naptárat vezetett be: a csillagok járását figyelembe véve 365 napban határozták meg egy év hosszát. Ez persze nem felel meg a Föld Nap körüli keringése pontos idejének. Ez az eltérés idővel egyre komolyabb zavart okozott a naptárban, pl. a tavaszi napforduló március 21. helyett egyre inkább a hónap elejére csúszott (1582-re március 10-re!). A tudósok rájöttek, hogy a Föld keringési ideje és a Ceasar-féle naptár eltérése miatt a naptár 128 évenként torzul egy napot. 1582-ben XIII. Gergely pápa naptárreformja összhangba hozta a naptárat a csillagok járásával: 10 napot egyszerűen kivettek az időből. (Ebben az évben pápai rendeletre október 4. után 15-ét írtak.) A pápai emberek nem végeztek tökéletes munkát: a két esemény között eltelt 1627 év nem 10, hanem 13 nap "kivételét" indokolta volna. A tévedés okára Illig válasza: háromszáz év nem is történt meg, csak utólag lett valamikor "beillesztve" az időtengelybe.
Hogyan lehetett Illig szerint ilyen időhamisítást kivitelezni? Erre egy még 1986-os, a középkori hamisításokkal foglalkozó történészkonferencia kapcsán talált "megoldást". Ott ugyanis a legtekintélyesebb kutatók állapították meg a középkor számos, addig hiteles forrásként kezelt dokumentumáról, hogy hamisítvány. Ez közismert tény a kutatók körében. A Meroving-kor (5. század-751) ma ismert 194 okleveléből 116 későbbi hamisítvány. A középkorban ez bevett szokás volt. Nem volt nehéz dolguk az írástudó szerzeteseknek, rajtuk kívül szinte senki nem tudott olvasni, még az uralkodók sem. A kreált oklevelekkel elsősorban birtokigényeket kívántak alátámasztani, vagy ideológiai hátteret biztosítani valamilyen tettnek. Illig mindebből arra a következtetésre jutott, hogy a középkorban talán nem is volt olyan elképzelhetetlen utólag "kitalálni" eseményeket, személyeket, hiszen mindezekről az utókor csak az elbeszélő forrásokból, a krónikákból, feljegyzésekből értesülhetett. A krónikák egy része viszont egymásból eredt, azaz a krónikások egyszerűen átvették a régebbieket, vagy azokhoz illesztették saját feljegyzéseiket.
Mely időszakot kérdőjelezi meg Illig? Természetesen azokat az évszázadokat, amelyekről ugyan rendelkezünk némi írott forrással, régészeti és építészeti leletekkel viszont alig. Így jutott el a kora középkor idejéhez. A "sötét középkor" tagadhatatlanul számos kérdést tartogat a kutatóknak. Csak néhány példa: a 6. századig élő, virágzó, gazdag keresztény szellemiség létezett, a 10. század után szintén, de a kettő között gyakorlatilag nem találják nyomát ilyennek.
Kik és miért végeztették el - Illig szerint - a hamisítást? Az ezredforduló három leghatalmasabb ura, III. Ottó német-római császár (német király 983-1002, császár 996-tól), II. Szilveszter pápa (999-1003) és Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár (913-959) tevékenységének részletes bemutatása közben Illig bizonyítani kívánja, hogy a nagy történelmi csalás e három hatalmasság műve volt. Céljuk mindezzel az lehetett, hogy uralmuk az ezredfordulóra essék, illetve hogy kitalálják "történeti" példaképüket, Nagy Károlyt, akire akkor is és azóta is minden, Európát egyesíteni akaró erő hivatkozik. Így alkották meg visszamenőlegesen az "ideológiai alapokat" mind a német hegemónia, mind a pápai hatalom igazolásához az új Európában.
Illig a történelemhez kapcsolódó szinte valamennyi tudományág eredményeit megpróbálta felhasználni bizonyításában. Művészettörténet, régészet, éremtan, írástörténet, nyelvtudomány, hadtörténet, teológia, matematika, csillagászat, sőt mint új kormeghatározási módszer, a dendrokronológia (a fák évgyűrűinek vizsgálata) - mindezek kutatási eredményeiből Illig azt találta, hogy amit ezek mutatnak, az vagy nem egyezik a kora középkorról az írott források állításaival, vagy nem eléggé támasztja alá azokat. Következtetése: a források mind későbbi hamisítványok.
A német szakmai közvélemény érvekkel cáfolja Illig tételét, de közben az általa felvetett kérdésekre megpróbál tudományos módszerekkel választ adni.
http://www.historia.hu/archivum/2003/0302farkas.htm
Kitalált középkor
Kapronczay Károly
Mindig voltak és lesznek „felkavaró”, a történelemtudomány eddigi eredményeit, a több százados kutatások alapmunkáit kétségbe vonó, új szemléletet „teremtő” munkák, amelyek feltételezéseiket ellentmondást nem tűrő, hatalmas hivatkozási anyagra támaszkodva tárják az olvasók elé. Tény, hogy a jó stílusban, kellő módon dokumentált művek találnak követőkre, főleg olvasókra, s a kialakult viták tüze kételyeket ébresztenek azokban is, akik az első „olvasat” után elutasító vagy tartózkodó véleményt alakítottak ki magukban. Természetesen itt nem a „meghökkentésen” van a hangsúly, hanem a „tudományos” jellegen, a lehengerlő dokumentáláson. Az elmúlt évtizedekben a hazai történelemtudományi szakirodalomban is voltak hasonló esetek, bár ezek alapjaiban térnek el Heribert Illig Kitalált középkor. A történelem legnagyobb időhamisítása című vaskos kötetétől. A könyv ajánlásában a szerző a következőket írja: „Az 1991-re kidolgozott tézisem, amelyet azóta minden fórumon képviselek, röviden a következő: az európai történelem VII., VIII., IX. százada művileg beiktatott, minden valóságot és reális történést nélkülöző időszak. Ennek megfelelően maradék nélkül törlendő, majd az előtte és utána levő történések közvetlenül vagy kis eltéréssel összekapcsolhatók. A kérdéses időközt már ekkor pontosan behatároltam: a betoldott vagy kitalált időszak 614. augusztus végétől 911. szeptember elejéig tart.” Így valóban izgalmasnak látszó munkával van dolgunk, hiszen keresnünk kell háromszáz évet, amely „vagy van, vagy nincs”, s jóval ezerháromszáz évvel később jöhetünk rá valamiféle turpisságra, amelyet elődeink nem vettek észre, sutba dobhatjuk történész elődeink minden munkáját, könyvtárakat értékteleníthetünk.
A könyv másik ajánlata óvatosan fogalmaz: „Megdöbbentő? Az. A szerző Németországban hatalmas vihart kavaró könyvének tézisét azóta sem tudták megcáfolni a középkorkutatók. Merthogy Illig úr rendkívül alapos munkával bizonyítja be: kik, hogyan, hol és mikor követték el minden idők legnagyobb történelemhamisítását? Naptárunk szerint elmúlt 2000. Valójában alig jutottunk túl 1700-on. Ez a lebilincselő történelmi krimi arra is rávilágít, hogy csínján kell bánnunk az olyan szavakkal, mint például a »valójában«. Hiszen az is kiderül: nem csupán Nagy Károly és kora kitalált, hanem időszámításunkhoz is kapcsolódik jó néhány meglepő rejtély.”
Az előbbi fogalmazásból kiemelkedő a krimi kifejezés, s valóban elég „krimiízű” könyv kerül az olvasó kezébe, amely nem mentes a váratlan fordulatoktól, állításoktól, bizonyítékok egész sorától, miközben európai kultúránkat és európai egységre törekvő szemléletünket rombolja össze.
A történelmi szakirodalomban mindig voltak és lesznek viták, gondoljunk csak a kettős honfoglalás elméletére, az ásatási anyagokra épített és krónikás irodalommal kiegészített teóriára, amelyet a vitázó szakemberek éppúgy nem tudtak teljesen megsemmisíteni, mint elfogadtatni. Tény, hogy több szól mellette, mint ellene, de a vita során nem kerültek annyira távol egymástól az „ellenfelek”, mint Heribert Illig munkájával kapcsolatban. A német történészek egy csoportja sarlatánnak és hazaárulónak tartja, hiszen történelmi revíziója során Nagy Károly kora és utódainak korszaka értékelődik le. Valahogy a teljes deheroizálás jellemzi a kötetet. Kiválóan felépített munkáról van szó, amely ellenlogikával mindent a helyére tesz, s végül kiderül belőle, hogy európai kultúránk alapjai hiányoznak, valakik kitalálták, légvárakra építették fel a maguk Európáját, dicsőségét és történelmét. Ugyan nem tagadja történelmi létüket, de egyszerűen törpévé zsugorítja tevékenységüket, s ellenfeleiket sem kíméli. Valóban lenyűgöző olvasmány, ámulatba ejtő modern krimi.
Számos magyar vonatkozással is foglalkozik Illig könyve. Például a magyarok bejövetelét az 500-as évek végére teszi, Vajk megkeresztelkedése az Attilától eredő Turul-dinasztia végét jelenti, és szerinte nem I. (Szent) István kapott koronát a pápától, hanem Róbert Károly. Valahol a mondákba vesző XIX. század eleji romantikus magyar történetírás éled fel Illig könyvének magyar vonatkozásaiban.
Érdekes-furcsa, de egyben döbbenetes olvasmány a képzett történészek számára ez a kötet, amelyet nem lehet csak „úgy” félretenni, hiszen az elvetett magból növény sarjad, a téveszmékből újabbak születnek, s végül nem látni az út végét. Mindenesetre kritikusan kell olvasni a könyvet, amelynek mondanivalója, érvrendszere megközelítően sem érzékeltethető könyismertetésben.
http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=311&lap=0
http://lektur.transindex.ro/?cikk=1365
Gozner Gertrud
FIKTÍV KÁROLY
Lõttek az európai uralkodói családfáknak?
[14.2.2003]
Európai történelmünk három évszázada merõ kitaláció, a Karoling-dinasztia “leányálom” -- Heribert Illig szerint tulajdonképpen 1706-ot írunk. Hogy kiknek állt érdekében az elképesztõ históriahamísítás?
Heribert Illig Európa-szerte nagy megbotránkozást okozó könyve, a Kitalált középkor Németországban immár 16 kiadást ért meg, és több tízezer példányban fogyott el. Az elmúlt év végétõl pedig idegen nyelven elsõként magyarrul is megjelent. Az, hogy elképzelje, háromszáz évet önkényesen toldottak be a történelembe, talán kevésbé megerõltetõ a pártközpontilag értelmezett és megírt történelemkönyveken felnõtt kelet-közép-európainak.
Dr. Heribert Illig
"Az 1991-re kidolgozott tézisem, amelyet azóta minden tudományos fórumon képviselek, röviden a következõ: az európai történelem VII., VIII. és IX. százada mûvileg beiktatott, minden valóságot és reális történést nélkülözõ idõszak. Ennek megfelelõen maradék nélkül törlendõ, majd az elõtte és utána lévõ történések közvetlenül, vagy kis eltéréssel összekapcsolandók. A kérdéses idõközt már ekkor pontosan behatároltam: a betoldott, vagy kitalált idõszak 614. augusztus végétõl 911. szeptember elejéig tart." -- íme az új elmélet rövid összefoglalója, a szerzõ szavaival.
Fiktív Károly birodalma
A hamisítás tétje nem kicsi, egész pontosan 297 év léte forog kockán. A 614 és 911 közti idõszakról van szó, ami hivatalosan egybeesik az Európai népek felemelkedésének korszakával. Ezt azt jelenti, hogy oda a virágzó Karoling birodalom eszménye, Nagy Károlyt is legfeljebb a fiktív jelzõvel lehetne ezután illetni. Az évekkel együtt eltûnik pl. a szláv birodalom, a szlávokról pedig kiderül, hogy nem egy nép, hanem szolgák -- sclavus (lat.) -- voltak. A gótok és a longobárdok, akárcsak a merovingok, sohasem léteztek, és a viking se volt egy vérmes nemzet, idejük nagy részét földjeik békés megmûvelésével töltötték.
Hogy sikerült mindezekre Illignek fényt derítenie? Lelkiismeretes rendszerelemzõként a számokból indult ki. Éspedig a XIII. Gergely pápa által megvalósított naptárreform tévesen véghezvitt, mégis hibátlanul mûködõ kiegészítései keltették fel a figyelmét. Ismert tény, hogy az i.e. 45-ben Julius Ceasar által bevezetett idõszámítás nem volt a legpontosabb, hiába iktatott be a naptárba szökõéveket, mégis 128,2 évenként egy napos késést okozott. Ez 1582-re, Gergely pápa idejére már komoly idõproblémává nõtte ki magát, amit azzal orvosoltak, hogy abban az évben október 4.-e után rögtön október 15.-e következett. Tehát 10 napot toldottak hozzá, holott a két naptárreform között eltelt 1627 év alapján -- ha 128,2 évenként tûnik el egy nap -- 13 (12,70) nap beiktatása lett volna szükségszerû. Ennek ellenére a naptár, köszöni szépen, pontosan mûködik, csak 4500 körül lesz szükség egyetlen nap beiktatására.
Illig úgy okoskodott, ez csak akkor lehetséges, ha a három napnak megfelelõ háromszáz év valahol kiesett a történelembõl. Most már csak meg kellett találni, hogy hol is van ez a fekete folt? A gyanút a hiányos Karoling-kori leletek, és a sorozatosan felfedezett oklevél-hamísítások a sötét középkorként elhíresült idõszakra terelték. És valóban, akkor mintha egy idõre a kultúra, a mûvészet és a tudomány egyaránt meghalt volna.
Középkori összeesküvés-elmélet
Az lehetne a következõ kérdés, hogy miért? Kinek állt érdekében egy ekkora svindli? Az összesküvés kiagyalójaként a szerzõ három korabeli, hatalmi pozícióban levõ személyt nevez meg: II. Szilveszter pápát, III. Ottót, és VII. Bíborbanszületett Konstantint. És hogy mi motiválta õket? III. Ottó -- német-római császár -- az ezredforduló császára szeretett volna lenni, és Nagy Károllyal egy dicsõ hõst is beszerzett magának. Konstantin bizánci császár a Szent Kereszt perzsák általi ellopását akarta eltusolni, a bekövetkezõ eseménytelenséget pedig a képrombolás korszakával magyarázta. II. Szilveszter a pápai állam legitimizálódását szerette volna kieszközölni.
A magyar történelem viszont csak nyerhet az ügyön. A Honfoglalás elõbbre hozásával egyértelmûbbé válik a hun-magyar kontinuitás, a köztes, kárpát-medencei avar birodalom léte pedig szertefoszlik. Az elmélet egyben igazolja a magyar krónikákat, amelyeket korábban "pontatlanságuk" miatt hanyagolt a történelemtudomány. Azon már meg sem lepõdünk, hogy Nagy Károly híján -- a vikingekhez hasonlóan -- a magyarok sem rabolták végig Európát.
Az elmélet fogadtatása történész körökben az elvárásoknak megfelelõ volt. Heribert Illig könyvérõl vagy nem hallott a szakma, vagy ha mégis, sarlatánnak minõsítik. Õ lett a történészek Danikenje, elméletére pedig rásütötték az "ténytagadó" bélyeget. Az általános tendencia az, hogy a témát agyonhallgatják, ami nem meglepõ, elég ha csak arra gondolunk, hogy Európa nemességének 80%-a Nagy Károlyra vezeti vissza a családfáját.
A szakma nem foglalkozik Illig állításival, kívülállónak tekintik, mivel nincs meg az akadémikus végzettsége. Az viszont tény, hogy a szerzõ könyvének tézisét azóta sem tudták/akarták megcáfolni a középkorkutatók. Merthogy Heribert Illig rendkívül alapos munkával bizonyítja be, hogy kik, hogyan, hol és mikor követték el minden idõk legnagyobb történelemhamisítását.
____________________________________
Elõadások a kolozsvári teológián
Ha valaki kedvet kapott, és mélyebben is bele szeretné ásni magát a témában, a könyvön kívül egy elõadássorozat is a segítségére lehet. Pásztori-Kupán István, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet tanársegéde egy négy alkalmat felölelõ elõadássorozatban vállalkozott a téma részletes bemutatására.
Transindex: Hogyan figyeltél fel az elméletre? Mi ragadott meg benne?
Pásztori-Kupán István: Tulajdonképpen az Enyedi Kollégiumban az egyik tanárnõ, Flórika Éva említette elõször. Képzeld el -- mondta --, hogy a magyar krónikáknak van igaza, a Képes Krónikának, amely pontosan ezt a hiányzó háromszáz évet nem õrzi meg, és azt mondja, hogy Attila és Álmos között öt nemzedék van. És ezt ezzel igazolni is lehet. Illig viszont errõl nem tud.
Meglepõdtem, hogy hogy létezik az, hogy ami a szívembe van írva, az az igazság is. Aztán elindultam a szálon, letöltöttem az internetrõl Pap Gábor Kitalált középkor címû elõadását, amit a Magyarok Házában tartott. Többször is átnéztem, utána elolvastam az írását is, és egyszerûen nem tudtam már szabadulni ettõl. Flórika Éva mellesleg nagyon jó értõje a magyar õstörténetnek, és a magyar nyelv -- mondjuk így -- mélyebb rétegeinek.
Pásztori-Kupán István előadása a kolozsvári Protestáns Teológián
Történészekkel beszélgettél a témáról?
Igen, ott is megoszlanak a vélemények. Edinburgh-ban például nem hallottak róla, ott azért a szûrõ nagyon mûködik. A huszadik században is agyon lehet hallgatni dolgokat, mert az ember nem veszi a fáradságot, csak az elõre megrágott dolgokra fogékony. Könnyebb õt elaltatni ebben a témában is. A magyar történészeket azért volt nehezebb, mert a magyar történelemben rögtön ezer kéz emelkedik, hogy itt óriási baj van, errõl szól az egész történet. A hamísítás tulajdonképpeni tétje a Kárpát-medence volt.
A történészekkel az a gond, noha nem mindegyikkel, -- nem akarom õket bigott és túlhaladott embernek tartani --, hogy meggyõzõdéssel vallják, hogy nem így van és kész. A gond az, hogy nagyon kevesen néznek utána, mielõtt ezt a kijelentést teszik. Nagyon nehéz volt ellenérveket felhozni akkor, amikor -- úgy érzem -- ebben a pillanatban sokkal inkább uralja a dogmatizmus a történelmet, mint pl. a teológiát. A kinyilatkoztatott elvek szintjén sokkal keményebb most a régészet, a történettudomány, a magyarságtudomány, mint például a teológia.
Mi volt a célod az elmélet bemutatásával? A történelemhez való hozzáállás megváltoztatása?
Nem az én feladatom, ez a hiteles történészek feladata. Ugyanis még mindig azt a kort éljük, amelyben a papír beszél, és ha valakinek nincs papírja valamirõl, akkor nincs mirõl szólni. Nos, nekem amirõl úgymond papírom van, az egy dogmatörténeti doktori.
Én sem megvédeni, sem cáfolni nem akartam az elméletet, csak a bemutatására vállalkoztam. De azt már látom, hogy ebben a pillanatban el kell mozdulni egy olyan irányba, hogy ne azt nézzük, hogy ki mondja, hanem, hogy mit mond. És megnézzük, hogy a reális érveket valaki fel tudja-e állítani, vagy nem.
Például, ha egy sumér feliratot egy a székely rovásírást ismerõ bácsi meg tud fejteni, akkor nem az kéne legyen a baj, hogy nem végzett sumerológiát. Hanem az, hogy az az ember érti, hogy mi van odaírva. És ha ebbõl nem tudom levonni azt a következtetést, hogy itt valami közös gyökérrõl lehet szó, az az én tudományos bûnöm, de nem az õ hibája. Ilyenre már volt példa, nem is egy.
A történelemszemléletünk megváltoztatása tényleg nagyon nehéz, de nálam sokkal képzettebbeknek lesz a dolga. Nekem a teológiában van harcolnivalóm, nem mintha a teológiát ettõl újra kéne írni, hanem bizonyos egyháztörténeti és dogmatörténeti vonatkozású kérdéseket is érinteni kell, és a helyükre kell õket tenni. Ettõl nem borul fel a hit, hanem meg kell tanulnunk a történelmet olyan értelemben szemlélni, hogy nem minden szentírás, amit az elõdeink csináltak.
Ellenvélemények
A fentiek alapján gyanakvóvá lett elme számára ezután már igencsak feltûnõ, hogy éppen ezt az ominózus három évszázadot nevezte eddig a történettudomány sötét középkornak. Amelynek során oly mértékû volt a stagnálás, hogy amikor Illig összekötötte az általa megjelölt korszak kezdõ- és végpontjait, ezek az õ szemében oly hasonlóak voltak, mintha háromszáz évig valóban mi sem történt volna.
Némi bökkenõt legfeljebb az jelenthetett, hogy a kérdéses idõszakban valami azért mégiscsak történt. Ezt Illig akként hidalja át, hogy a korszak régészeti emlékeit mind egy szálig 614 elõttire, illetve 911 utánira datálta. Az aacheni templomról például - amelyben Nagy Károlyt 800 karácsonyán (ezek szerint állítólag) megkoronázták - azt mondja: kupolájával azt a román stílust és építészeti tudást képviselte, amely csak majd háromszáz évvel késõbb volt jellemzõ az európai építészetre. De egyébként is. Ha nem találnak - legalább romjaiban - egy valamilyen korabeli oklevélben említett frank kori épületet, az Illig számára nyomban azt bizonyítja, hogy az nem is létezett. Ha viszont megvannak a romok, úgy átdatált hamisítványnak mondja az írásos forrásokat. Ilyenkor még a régészeti leletek legáltalánosabban elfogadott kormeghatározási módszerét, a radiokarbon-vizsgálatokat is pontatlannak és megbízhatatlannak nevezi. Sõt, ha szükséges, olykor még a fák évgyûrûszámításait is. (hvg)
http://www.vasarnap.com/clanok.asp?cl=1469332
Hová tűnt az emberiség történelméből háromszáz év?
Középkor nem is létezett?
Heribert Illig erre a feltételezésre építette a kitalált középkorról szóló elméletét, és kollégái az elmúlt tíz év alatt nem tudták olyan egyértelműen cáfolni állításait, hogy minden kételyt eloszlassanak. Illig úr azóta is ellentmondást nem tűrő meggyőződéssel képviseli a nagy időhamisításról szóló téziseit, és ezt olyan bravúros érveléssel teszi, hogy aki elolvassa a Kitalált középkor című könyvet, valóban komolyan elgondolkozik azon, hová tűnt az emberiség történelméből a 614 augusztusa és 911 szeptembere közötti időszak. Téves naptárreform Az első hallásra puszta fantazmagóriának tűnő elmélet alapja az, hogy Gergely pápa csupán tíz napot iktatott be a Julián-naptárba, helyrehozandó a csillagászati eltérést, holott tizenhárom napot kellett volna. A két naptárreform (i. e. 45 és i. sz. 1582) között 1626 év telt, de a tíz beiktatott nap csak 1280 év kiigazításához volt elegendő, a csillagok állása mégis egyezett a naptár képével – íme a bizonyíték (legalábbis Illig szerint), hogy több mint háromszáz évvel többet számolunk, mint amennyi valójában eltelt. Az elveszett háromszáz évet a német történész a kora középkorra teszi: meggyőződése, hogy a VII., VIII. és IX. századot mesterségesen találták ki, ezért pótlás nélkül ki kell húzni, az előtte és utána következő időszakokat pedig közvetlenül vagy némi kiigazítással össze lehet kötni. Nyugaton a Meroving korszak a krónikákat és leleteket tekintve úgyszólván értékelhetetlen, a katolikus egyházról az egyetlen forrás a Pápák könyve, Itáliában pedig kizárólag a longobárdok közül kerültek ki a fejedelmek, költők és történetírók. Ebből a nagy, áthatolhatatlan sötétségből fénycsóvaként bukkan elő Nagy Károly, de a neki tulajdonított szerep óriási jelentőségét Illig azzal magyarázza, hogy a történészek az abból az időből fellelhető kevéske forrásbázis köré kreáltak három évszázadot. Károly után azonban a hatalmas hódítások árán összekalapált birodalom meginog, a Karoling-kezdeményezések feledésbe merülnek, és egy újabb rejtélyesen sötét időszak következik. Sem az egyházi, sem a világi személyiségek nem írnak könyveket, nem maradtak fel krónikák és a történészek sem tudnak mást mondani a 900 körüli évekről, mint hogy a köznép is csupán vegetált a nagy nyomorban és műveletlenségben. Európa kitalált ősatyja Illig leginkább Nagy Károlyt figurázza ki, a franciák és németek nemzeti hőse és a közös Európa Ház szellemi atyja szerinte nem is létezett. Az akkori lehetőségeket figyelembe véve ugyanis egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ugyanabban az évben – 794-ben – valaki végbevigyen egy éremreformot, új fővárosnak válassza Aachent, megnyissa a Szinódust és a Reichstagot, eltemesse a feleségét, újranősüljön, majd a zord útviszonyok ellenére télidőben is átkeljen hadseregével az Alpokon, hogy sorban leigázza a szászokat, az olaszokat, és teljesen kipusztítsa az avarokat. Ráadásul a kérdéses korból nagyon kevés pontosan behatárolható régészeti lelet maradt fenn, stílusában és szerkezetében az aacheni palotatemplom is teljesen előzmények nélküli Északon. Azt, hogy a hatalmas uralkodó kitalált személy, Illig szerint mi sem bizonyítja jobban, mint hogy vazallusai közül csupán kettőt – Wilbodus harcost és a könyveit vonszoló Einhardot – említik név szerint a krónikák. A többi érsek, apát, gróf és várúr mind névtelenségbe burkolózik, mert a hamisítók ahhoz már lusták voltak, hogy több ezer személyt találjanak ki hozzátartozóikkal és leszármazottaikkal együtt. Illig a világtörténelem legnagyobb hanyagságának tartja, hogy az egyházi állam területének odaajándékozásáról nem maradt fenn hiteles okirat. A konstantini ajándékozólevél később hamisítványnak bizonyult, és azt, hogy Nagy Károly apja, Pippin ajándékozta volna a bizánci császárnak hódoló pápának az említett területeket, Illig nem tartja hihetőnek. A gesztust a történelemkönyvek szerint 787-ben maga Nagy Károly is megtette, de mindkét okmány elveszett, így 962-ben még Nagy Ottó is megismételte az ajándékozási paktumot. Ám az egyházi állam iránti igényüket maguk a papok sem jelentették be; ez Illig értelmezésében csakis azzal magyarázható, hogy az egész ajándékozás meg sem történt. Kettős magyar honfoglalás Illig meghökkentő következtetései igazolni látszanak azokat a magyar történészeket is, akik a kettős honfoglalás elméletét vallják. Eszerint Attila 455-ben bekövetkezett halála után száz évvel nem az avarok vonultak be a Kárpát-medencébe, hanem Álmos magyarjai – a hunok és magyarok történetét így csupán négy-öt nemzedéknyi idő választja el egymástól. Az avarok Kárpát-medencei tartózkodását tagadó történészek könynyen magyarázatot találtak a krónikák szerint 674-ben bekövetkezett második avar betelepedésre is. Ha ugyanis a történelemből hiányzik háromszáz év, akkor 674 helyett már 974-et írunk, azaz Géza fejedelem uralkodásának első évét, a bevonulók pedig nem mások, mint a besenyők. Ebből kiindulva a székely néphagyomány a magyarok hun eredetéről nem legenda, hanem valóság, és abban sincs semmi rendkívüli, hogy Attila fiai közül Aladár a gepidák, Csaba pedig a székelyek vezére, sőt időnként testvérharcot is vívnak egymással. Sokkoló felfedezéseit Heribert Illig azzal magyarázza, hogy azok az okmányok és krónikák, amelyekből eddig a történészek kiindultak, mind hamisítványok. Bíborbanszületett Konstantin Bizáncban a X. század során az arabok által elrabolt birodalmi relikviák (Szent Kereszt) fiktív visszaszerzése, valamint saját uralkodásának legitimálása végett átállíttatta a kronológiát, és átíratta a történelmet. Nem volt nehéz dolga, hiszen irányítása alá tartozott az akkori világ legfejlettebb közigazgatása, az írástudók elsősorban a kolostorokban lakó szerzetesek közül kerültek ki, így a világraszóló hamisítást könnyen meg lehetett szervezni. Bizáncban ráadásul nem volt használatos a Jézus születéséhez kötődő időszámítás, a dokumentumokat az uralkodó trónra lépéséhez viszonyítva datálták. Nyugaton a Bizánchoz II. Ottó révén dinasztikus kapcsolattal kötődő szász uralkodók valószínűleg értesültek a bizánci időnyereségről, ezért III. Ottó császár és a vele baráti viszonyban lévő II. Szilveszter pápa is átíratta a történelmet a X. században. A cél az 1000. esztendő, a millennium III. Ottó idejéhez való közelítése volt, hogy ő lehessen a Biblia által legitimált ezeréves birodalom császára. A betoldott időbe kitalálták Nagy Károlyt, és bár III. Ottó 1002-ben meghalt, a folyamatot már nem lehetett megállítani. A pápák és a császárok között kitörő invesztitúraharc okmányhamisítások sorozatát indította el, és ezt csak elősegítette az a tény, hogy a birtoklás a X. századig szokásjogon alapult. Minden kolostori birtokhoz kiállítottak egy Nagy Károlyhoz köthető adománylevelet, és ezzel kész is volt a nagy mű. Válogatott féligazságok Mi itt, Kelet-Európában ugyan hozzászoktunk, hogy a jelen megdicsőüléséért dicső múltat fabrikálnak maguknak az épp hatalmon lévők, de Illig egynémely következtetése még nekünk is meredek. Elveti az évgyűrű-analízist és a C 14-es izotópvizsgálatot, amelynek lényege, hogy az élő szervezetbe beépülő szerves anyag és a szervezet halála után kezdődő bomlás adataiból következtetni lehet a széntartalmú anyag korára. Azt, hogy az arab országokban is fennmaradtak feljegyzések az általa nem létezőnek nevezett korról, azzal magyarázza, hogy náluk ez az időszak egyszerűen eltolódik. Nem veszi figyelembe a sírleleteket és azt a fontos kérdést sem, hogy a hamisítóknak nemcsak a latin, hanem az angolszász nyelvet is ismerniük kellett volna. Legnagyobb érve, a naptárreform során bekövetkezett 13 napos csúszás ugyancsak könnyen cáfolható. Aki nem hiszi el, hogy a 325-ös niceai zsinaton kiigazították a tévedést, annak még mindig ott van a másik bizonyíték, hogy az ókori megfigyelők szerint a tavaszi napéjegyenlőség nem március 21-én, hanem március 25-én van, és ezzel az eltűnt évszázadok rejtélye egy csapásra megoldódik. A közönség mindenesetre szerte a világon érdeklődve lapozza a kötetet, Heribert Illig pedig jócskán meggazdagodott korszakalkotó ötletén
Vrabec Mária
[2004. 04. 23.]
http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=FEUILLETON0313
GALAMB GYÖRGY
Idokiforgatókönyv
Mindig akadnak magányos lovagok, akik merész hipotézisek fölállításával alapjaiban tagadják az akadémiai tudomány általánosan elfogadott téziseit. Heribert Illig is ilyen, akinek két muve: a Kitalált középkor és a Ki állította át az órát? egy kötetben látott magyar nyelven napvilágot 2002 augusztusában. A szaktudósok reakciója az ilyenfajta muvekkel szemben többnyire elutasító. Mégis, Németországban komoly medievisták (Johannes Fried, Horst Fuhrmann) szálltak vitába a kitalált középkor hipotézisével. Ezzel szemben nálunk a könyv megjelenése óta történészek jószerivel nem regáltak rá a szélesebb nyilvánosság elott, leszámítva Zsoldos Attila nyilatkozatát a Gondolat-jel január 19-i adásában és Orosz Istvánét a Népszabadság március 6-i számában. A magyar történészek többségének nem kenyere, hogy divatos, ám a "hivatalostól" eltéro elméletekkel vitatkozzon. Ritka, hogy egyetemi vagy akadémiai emberek népszerusíto munkák írásába fogjanak. A tankönyvírás és a "szakma" közötti szakadékról pedig az árulkodik, hogy a középiskolai történelemoktatásban - tisztelet egy-két kísérleti programnak - a források elemzése háttérbe szorul, s föl sem merül a kérdés, mi módon keletkezik a történelmi ismeret. Nem csoda hát, hogy a történelem a laikus közönség számára foként lexikális ismeretek tárházaként jelenik meg, nem pedig a legkülönfélébb természetu források kritikája és egybevetése által megvalósuló újraértelmezés folyamataként, amelynek eredménye mindaz, amit a történelemrol alkotott tudásnak nevezhetünk.
A bevett nézetekkel radikálisan szakító muvek ellenben nagy sikerre számíthatnak. A közvélemény szereti a héroszokat, akik a papírkukacokkal ellentétben kilátnak a poros kézikönyvek mögül, és átugorva a diszciplínákat egymástól elválasztó falakat, valamiféle megvilágosodástól vezérelve képesek merészen szembeszállni a "hivatalos" tanokkal. A mi Kitalált középkorunk is szépen fogy, hetek óta az elso helyeken áll a "Tényirodalom" (!) kategóriájában a bestsellerlistákon. A Heti hetes címu bulvármusor szentenciaosztói tájékozatlanságukat palástolva zavartan, de sokatmondóan hümmögnek: "Nagyon érdekes mu." Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a betoldott évszázadok fölkeltették a magyar radikális jobboldali sajtó figyelmét.
I.
Heribert Illig elméletének lényege, hogy a 7-9. század által felölelt háromszáz éves idoszak nem létezett, hanem utólagos betoldás eredménye. Határait a szerzo különféle megfontolások alapján 614 és 911 közé teszi. Az írott források, amelyek a fenti idoszakban történt eseményekrol számolnak be, utólagos hamisítás eredményei, azok az építészeti emlékek, régészeti leletek pedig, amelyeknek keletkezését a muvészettörténet vagy az archeológia ekkorra datálja, korábban vagy késobb születtek.
A hipotézis két kiindulópontja közül az egyik csillagászati, a másik régészeti természetu. Az elobbi szerint az 1582-es naptárreform alkalmával a Julius Caesar-i naptárba belekódolt, a csillagászati és a naptári évek eltéro hossza miatti eltolódást kívánták megszüntetni. Ehhez tizenhárom nappal kellett volna eloreigazítani a naptárt, s nem tízzel, ahogy az történt. Ennek dacára létrejött az összhang a naptár ideje és a csillagászati ido között, ami szükségszeruen háromszáz betoldott évre utal. A másik szerint ez a háromszáz év az írott és régészeti forrásokban rendkívül szegény 7-9. századra esik. Áldozatul esik az írott források által boven megvilágított Karoling-kor is, hiszen a kútfok által említett épületek vagy nem léteztek, vagy - hasonlóan a "Karoling reneszánsz" alkotásaihoz - más idoszakra tolhatók el. Illig, ahogy fogalmaz, "a birodalom szívét tépi ki" azáltal, hogy elveti Károly aacheni palotakápolnájának a 8. század legvégére való datálását, és áthelyezi a 11. század második felére, mondván, hogy a saját korában technikai téren annak sem elozménye, sem folytatása nincs.
Történészi szemmel a hipotézis "szíve" a cui prodest? kérdése. A szerzo szerint két körnek állt érdekében az idobetoldás: egyrészt VII. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császárnak a 10. század közepén, másrészt némely német-római császárnak: elso ízben az ezredfordulón III. Ottónak (és vele együtt II. Szilveszter pápának), majd a 12. században I. Barbarossa Frigyesnek és a 13. században II. Frigyesnek. A bizánci hamisítás indítéka az lett volna, hogy a 614-ben Jeruzsálembol a perzsák által elrabolt Szent kereszt-ereklyét fiktív módon vissza lehessen szerezni, majd nyomát veszejtetni. A nyugati hamisítást az indokolhatta, hogy a Krisztus utáni ezredik év ily módon III. Ottó idején érkezett el, miáltal az uralkodóban testesülhetett meg a keresztény apokaliptika egyik fo alakja: a "végso idok császára". A német-római császároknak volt szükségük a kereszténység egységét megvalósító, harci erényekkel és a tudományok pártolásával egyaránt ékeskedo, a császári méltóságot ugyancsak elnyero Nagy Károlyra.
Ne tagadjuk, Illig jól érzékel néhány problémát. Nagy Károly alakját valóban irreálissá nagyította a késobbi századok mítoszteremto igyekezete. Valóban van pár magyarázatra szoruló körülmény (a vashiány, a Károly árka körüli leletszegénység, a kengyel hiánya) a Karoling-kor kutatásával kapcsolatban. Ezeket ügyesen építi be elméletébe, o maga pedig alapos tájékozottságot mutat a muvészettörténet terén.
A különféle durva tévedések azonban elgondolkodtatók. Csak kiragadott példaként: a szerzo állításaival ellentétben a Héliand c. költemény nem az angolszász, hanem a szász (ófelnémet) irodalom egyik alkotása, Anglia történetérol vannak írásos dokumentumaink 1066 elottrol is; a pápai államnak adományozott területekrol ugyancsak maradt fönn hiteles forrás, mégpedig a 962-ben kiadott Ottonianum.
Illig írásmódjának, érvelési technikájának jellegzetességei azokban a laikus olvasókban is gyanút kelthetnek, akiknek a figyelmét az említett ténybeli tévedések elkerülik. Feltunoen gyakoriak a fölösleges részek, melyeknek a bizonyítás logikájához nincs közük. A szerzo hosszan élcelodik azon, hogy Nagy Károly vazallusai közül milyen keveset ismerünk név szerint, meg azon, hogy az uralkodó vajon hány európai osapjának tekintheto. Semmivel sem visz közelebb a megoldáshoz az Indiáról szóló rész vagy a radiokarbon módszer és a dendrokronológia problémáit tárgyaló fejezet. Miután megemlíti Montieren-Der-i Adso apokaliptikus muvének III. Ottó császárra tett hatását, két oldalon keresztül fecseg a fausti szellemrol és az "égi Jeruzsálem" építészeti mintáiról.
A hosszadalmas idézetek összemossák a saját és az idézett szerzok állításait, azt az illúziót keltve, hogy az utóbbiak (pl. Carl Richard Brühl vagy Arno Borst) az adott kérdésben egyetértenek Illiggel. Eldöntetlen viták résztvevoinek hozzá közel álló álláspontját bizonyítottként tünteti fel (pl. Susan Reynolds vitatott tézisei a feudalizmusról, illetve a reichenaui festoiskola létérol folyó polémia). Ha a datálásra több lehetoség kínálkozik, a problémát elemzés helyett automatikusan a saját hipotézisére hivatkozva dönti el, például a cividalei Ratchis-oltár keletkezési idejének meghatározása esetében.
A szerzo két helyen is (116. o., 436-437. o.) azt állítja, hogy a pápák "saját államterületükrol is elfelejtkeztek". Az elso esetben ezt azzal vezeti be, hogy "így tudósítanak 882-tol 914-ig." Megnézve a jegyzetet, hogy vajon kik tudósítanak így (az persze már eleve abszurd, hogy a "tudósítás" folyamatosan 32 éven át tartson) nem korabeli forrást találunk, hanem egy mai történész, Werner Goez muvét, míg a második esetben egyik saját, korábbi muvére hivatkozik.
Illig szent tehene az egyenes vonalú, töretlen evolúció az építészet és a muvészet történetében. Ezért érthetetlenek számára az aacheni palotakápolna technikai megoldásai, jó kétszázötven évvel azelott, hogy tömegesen alkalmazták volna oket, vagy azok a "visszalépések", amelyek a hispániai építomuvészet történetében érhetok tetten a 6-10. században. Föl sem merül, hogy az ún. "fejlodés" során bekövetkezhetnek törések, visszaesések. Pedig ha meggyengül az uralkodói hatalom, akkor megszunik a mecenatúra, megszunik az udvar presztízse, ami a különféle mesterembereket, papokat, muvészeket oda vonzza, nehézkessé válik az értékes alapanyagok beszerzése. Ám Illig figyelme nem terjed ki a hosszú távú folyamatokat tükrözo társadalomtörténetre, a társadalmi változásokhoz kapcsolódó fogalmak változásaira (beneficium, vazallitás stb.) és a nyelvtörténetre. Legalábbis furcsa, hogy az alapos német nyelvtörténészek még nem jöttek rá, hogy olyan 8-9. századi ófelnémet szövegek, mint a Heliand vagy a Muspilli címu költemény, "valójában" utólagos hamisítás termékei.
Visszatérve Aachenhez, a szerzo nem fecsérel túl sok energiát annak a nehezen vitatható körülménynek a cáfolatára, hogy a minta a ravennai San Vitale volt. A kérdéshez apró adalék, hogy Aachen építészeti megoldásai kicsiben megvalósulnak az elzászi Ottmarsheimben 1020 körül. Alig hiheto, hogy ez az eldugott elzászi templomocska lenne az Illig által 1060 utánra datált Aachen mintája.
A szerzo azonban nem csupán Ottmarsheimrol hallgat, hanem olyan, jóval ismertebb emlékekrol is, amelyek puszta létükkel és nehezen megingatható datálásukkal mondanak ellent az elméletnek. Ilyenek Hedeby (Dánia, alapítva a 9. században) és Duurstede (Hollandia, 8-9. sz.) régészetileg feltárt kereskedotelepei, a Gladbach melletti 7. századi frank falu, a szászországi Corvey apátsági temploma (homlokzat a 9. század közepérol, 11. századi toronyráépítéssel), vagy a zadari San Donato a 8. század végérol. A szerzo legnagyobb ellenségei azonban a feliratok. A spanyolországi San Cristina de Lena szentélyrekesztojére a 905-ös évszámot vésték, San Juan de Baños templomára pedig azt, hogy 661-ben Recceswinth nyugati gót király idején szentelték fel. Errol Illig is elismeri, hogy "legalábbis feladja a leckét".
Kétségeket ébreszt a feltételezett hamisítás logikája és mérete is. Miért kellett III. Ottó osapjának egy Liudolf nevu szász törzsfot megtenni - a kínálkozó Nagy Károly helyett? A mintakép Károlyról azt terjeszteni, hogy ágyasokat tartott? A méretek érzékeltetésére elég annyi, hogy a 300 év anyaga mintegy 50 vaskos kötetet tesz ki a latinul író egyházi szerzok munkáinak kiadásában, a Patrologia Latina sorozatban, s becslésem szerint további kb. 15 kötetet a germán népekre és a német-római császárságra vonatkozó forrásokat közlo gyujteményben, a Monumenta Germaniae Historicában (s ekkor még nem beszéltünk más forráskiadásokról és a kiadatlan szövegekrol). De még ez sem elég: a szálak elvarrása érdekében ugyanis a 614 elotti és 911 utáni szövegeket is koholni kellett, például Widukindét (kb. 925-975), aki megemlíti, hogy I. Ottó királlyá koronázása Károly templomában zajlott. A hamisítás logikája megkövetelte volna az iratok tömeges megsemmisítését is. Annyira orwelli módon lett volna az egész megszervezve, hogy egyetlen irat sem menekült volna meg, ami a "helyes", értsd, Illig-féle dátumozást viselte?
Mi bizonyíthatná meggyozoen a hipotézist? Történészi szempontból nem más, mint a hamisító muhelyek és személyek konkrét azonosítása, egymás közötti kapcsolatainak leírása az iratok nyelvi, formai egyezései és a bennük foglalt információk azonosságának alapján. Vegyünk egy példát. A 6-8. századi itáliai langobard királyság nevezetes uralkodója Rothari, aki 643-ban írásba foglaltatta népe szokásjogát. 388 cikkelybol álló törvénykönyve fönnmaradt, hasonlóan utódainak azon törvényeihez, amelyekkel kiegészítették ezt, továbbá az elbeszélo források (a frank Fredegar, a langobard Paulus Diaconus és mások) róla szóló részletei. Ezekrol mind-mind be kellene bizonyítani, hogy keletkezésük a 11-12. századra teheto, továbbá hogy szerzoik, illetve azok, akik papírra vetették oket, összebeszéltek. S akkor még nem beszéltünk a jóval nagyobb számú és egymáshoz szövevényesebben kapcsolódó 9. századi frank forrásokról. Illig következetlen: míg o maga számon kéri a konkrét tárgyi emlékeket, addig konkrét bizonyítással nem szolgál.
Ha elgondolkodunk a csillagászati érveken, arra jöhetünk rá, hogy ha XIII. Gergely pápa reformja az eloredátumozással egyidejuleg a tavaszpontot is elorehozta három nappal, tehát Julius Caesar idején az nem március 21-re, hanem 24-re esett, akkor az elmélet nem áll meg. Illig megemlíti ezt a lehetoséget, ám érdemben nem cáfolja (Augustus Békeoltárának tájolása nem meggyozo érv, hiszen az úgy is fölfogható, mint annak a szándéknak a megnyilvánulása, hogy az oszi napéjegyenloség a császár szeptember 23-ra eso születésnapjára - ennek felel meg a március 21-i tavaszpont - kerüljön át). De mit tesz Isten: az Illig által közölt, a tavaszpontok ismert datálásait összefoglaló (nem tole származó) táblázatban Julius Caesar neve mellett kérdojel áll, s azt is láthatjuk, hogy az idoben viszonylag közeli i. sz. I. században élo Plinius, illetve Columella március 25-re tették annak idopontját. A táblázat után azonban, mintha mi sem történt volna, így folytatja: "Tegyük fel, hogy Caesar idejében alapvetoen március 21-e volt érvényben..." Végül pedig érdekesnek találom azt is, hogy a szerzo nem méltatja figyelemre azoknak a csillagászoknak az írásait és számításait, akik a XIII. Gergely pápa által fölállított, a naptárreformot elokészíto bizottság tagjai voltak.
II.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy a könyv megjelenése a könyvkiadás nyelvi és szakmai megcsúfolásának tekintheto. A kiadó minimális megbecsülést sem tanúsított a szerzo iránt. A térképek olvashatatlanok (pl. a 99. oldalon a Karoling Birodalom térképe). A 70. oldalon hirtelen kis kapitálissal szedik a középkori neveket, hogy azután ismét visszatérjenek az elozoleg használt betutípushoz. Megoldhatatlan technikai problémát jelentett a spanyol ábécé "ñ" betujének reprodukálása, helyette mindenhol reménytelenül a magyar "ó" áll. A magyarítás ennyiben ki is merül, ugyanis a fordítás stilisztikai, nyelvhelyességi és szakmai szempontból nem más, mint a magyar nyelv majd ötszáz oldalon át tartó gyalázása.
Stilisztikai schlamperei mutatkozik meg az olyan fordulatokban, mint: "elmerült az asztrolábiumban" (436. o.); az olyan mondatokban, mint "midon Schlosser és Bergmann pontosan 300 évet továbbszámolt, nem találtak egyetlen megfelelo fogyatkozást, azaz tételemet megcáfoltnak nyilvánították", az olyan kifejezésekben, mint "antikok" (az "ókoriak" értelmében). Gyakoriak a szlengbol kölcsönzött kifejezések: "kiszúr magának", "megsaccol", "puff neki". Elonytelen fényt vet a szerkesztokre az idegen kifejezések helytelen használata is: koncílium (zsinat) helyett konzílium (ami a Gizike és a gozeke nevezetes esete).
A névtelenségbe burkolózó fordítók sem maradnak el mögöttük. (Az impresszumban az áll, hogy "A fordítás az Allprint kiadó muhelyében készült".) A német képzoket meghagyják a magyar szövegben: hildesheimi helyett "hildesheimeri" áll. A különféle régi és idegen nevek átírása terén teljes zurzavar uralkodik. Találkozhatunk II. Heinrich német-római császárral és II. Balázs bizánci uralkodóval, holott alapszabály, hogy a pápák, szentek, uralkodók nevét magyar formában közöljük (az külön pech, hogy a Balázsnak semmi köze a Basileioshoz, az említett uralkodó valódi nevéhez). Nem tudják, hogy Mani egy perzsa vallásalapító a 3. században, ezért meghagyták (a kis pé-t azért gondosan naggyal szedve) a "Perser Mani" alakot, ott egye meg a fene. A "Gran-i érsekség" esetében sem veszodtek azzal, hogy Grannak magyar neve is van, mégpedig Esztergom.
III.
A kitalált évszázadok tézise, amint arról már internetes helyek is tanúskodnak, muníciót szolgáltat a hun-magyar azonosság hirdetoinek. Általa találnak igazolást a Képes Krónika azon állítására, hogy Attila király és Árpád fejedelem között öt generációnyi ido telt el. Így nem kell sokat veszodni a szlávokkal sem (azonban "sajnálatos", hogy a dákoromán kontinuitás elméletét éppúgy alátámasztanák a betoldott évszázadok). E mellett Nagy Károly birodalmának a történelem színpadáról való letaszigálása alig palástoltan az EU-ellenes érzések kiélésére is alkalmas. "[Az európai kultúra] csak 1700 éves, és éppen az egykori unióalapító, az elokép, Nagy Károly hiányzik belole. Illig szerint papíralak, kitalált személy csupán. Ennek a mai uniónak is az a legjellemzobb tulajdonsága, hogy csak papíron létezik" - írja a parlamentbol tavaly kiesett párt vezetoje lapjának december 12-i számában. A Demokrata - egyébként helyesen - magával Illiggel készített interjút, de e mellett - kevésbé helyesen - kritikátlanul magasztaló recenziót közölt a könyvrol, elotérbe állítva annak a magyar történelemmel kapcsolatos vonatkozásait. Az igazi gyöngyszem azonban Pap Gábor kötetet bevezeto, A héj támadása a mag ellen tanulmánya, ami egyben fényt vet a mu megjelentetésének indítékaira. Állítása szerint Köln, Róma és Konstantinápoly (mondhatjuk, hogy "tengely"?) hamisítási akciója nem más, mint a periféria támadása a földrészünk centrumát alkotó Kárpát-medence ellen, hogy a saját - fiktív - kontinuitásának megteremtése érdekében megszakítsa a magyar uralkodó dinasztia szakrális folytonosságát és betagozza a magyarságot "a judeo-keresztény normák szerint kormányzott Nyugat-Európába" (kár is lett volna azt a "judeót" kihagyni). Úgy gondolom, ezen a ponton a történésznek már nincs mondanivalója. Azt ellenben ki-ki tovább gondolhatja, hogy Illig muveinek hazai sikere (más nyelven még nem látott napvilágot) mennyiben tekintheto olyan állatorvosi lónak, amely megjeleníti a tényeket feltételezésekkel és sejtetésekkel vegyíto "tudományos" diskurzus publikumra tett hatását éppúgy, mint a hazai történelmi tudat állapotát, melyben szépen megférnek egymással a különféle, egyszerre megalomán, illetve frusztrációról árulkodó rögeszmék és a tabuk bulvárízu, eroltetve szenzációt hajhászó úgynevezett döntögetésére való fogékonyság, amelyet a közvélemény jelentos része a mindenben szenzációt szagoló médiumoktól is "orientálva" tanúsít. A zsivaj fölött pedig hallgat az elefántcsonttorony.
KITALÁLT KÖZÉPKOR
2001. december 5. - 1701. december 5. A Magyarok Házában elhangzott előadás szöveghű jegyzete (lejegyezte Rábel Anikó)
Arról a 300 éves időhamisításról lesz szó a következőkben, amely jelenleg az európai történelemtudomány botrányköve. Nagyon érdekes jelenségnek lehetünk tanúi, mert egy olyan kérdésről van szó, melyet a tudomány még 10-15 évvel ezelőtt is nagyon egyszerűen intézett el: hallgatott róla. Jelenleg az internet korszakát éljük, amit eredetileg arra találtak föl, hogy "Flinstone családok" szintjén tartsák az emberiséget és hatalmas mennyiségű információvall árasszák el a szabadidővel rendelkezőket, elsősorban az ifjúságot, azon belül is a fiatalabb réteget és ezáltal lehetetlenné tegyék, hogy a szerves műveltséggel egyáltalán megismerkedjenek. A kitalálók azt gondolták, hogyha valaki mégis ilyen témát juttatna fel a hálózatra, az úgyis elveszik majd az adathalmazban, hogy senki nem fogja megtalálni. Hála Istennek nem így történt, és a saját csövükbe sétáltak be.
Az a kutató csoport, melynek működési eredményeit röviden ismertetni fogom, 1992-ben tette közzé az interneten az első idevágó felismeréseit. Nagyon okosan tették, mert nem csak a mellettük szóló írásokat, hanem azokat is, melyek velük vitatkoztak. Egy elmélet életképessége szempontjából ugyanis nagyon tanulságos, hogy először legyenek ellenérvek és a második szempont, hogy milyen szintűek ezek az érvelések. Saját magunkra vonatkoztatva például, ebből kiderül, hogy akiknek nem tetszik a mi műveltségünk, milyen szinten tudják ezt megfogalmazni. Ez pedig arra figyelmeztet bennünket, hogy nem kell fölvennünk minden koszos, büdös kesztyűt, azok jó helyen vannak ott lent a sárban. Viszont az internetre kapcsolódók között ott vannak azok is, akik akár álneveken is, de meg tudnak és meg is akarnak védeni egy állítást, vonatkozzon az bármire, és ne felejtsük el, erre az internet adott lehetőséget, ami megint nagy tanulság.
A kitalált középkor előzményei is tanulságosak, ugyanis két úton jutott el hozzám ez az írás. Először Miskolcon nyomta a kezembe egy fiatalember, azzal a megjegyzéssel, hogy egy nagyon izgalmas történeti munka, melynek lényege, hogy Nagy Károly, mint történelmi személy nem létezett, és az egész Karoling-kor egy fiktív történet. Ilyenkor az az ember első reakciója: persze én meg a római pápa vagyok, mert annyira hihetetlen az állítás. A téma kutatója, a könyv szerzője Heribert Illig leírja az előszóban, hogy amikor először publikálta ezt az írását, - más részletezettséggel és más címmel, - csak annyit reflektált rá a szakmai sajtó, hogy akadt egy új Daniken, most éppen a történet tudományban! - hiszen annyira képtelenségnek tűnt.
A másik út, amin hozzám jutott a téma, amikor a jelen előadássorozat egyik alkalmával egy hölgy adott nekem egy könyvet, melybe következőt jegyezte: "Úgy néz ki nemcsak nálunk hazudnak!" És amikor elkezdtem olvasni, akkor vált világossá számomra, hogy már ismerős a téma, és rögtön megtaláltam az előző alkalommal kapott könyvet is.
A meghamisított középkor két kutatási vonulat eredményeként ért össze Heribert Illig munkájában. Az egyik menet az időszámítás története, a másik pedig a hamisítások vizsgálatának során került a képbe, de szerzőnk eredetileg elsősorban egyiptomi, tehát ókori témák kapcsán foglalkozott e témákkal, mely munka során figyelt föl bizonyos dolgokra, melyet publikált is egy folyóiratban, amit ő alapított, és 1989-ben indított el (német címének fordítása: Előkor, Korai Idő, Jelenkor).
A középkori hamisítások egy konferencia kapcsán kerültek be Illig úr látóterébe. Egy nagyon híres, hamisításokkal foglalkozó történész, egy konferenciát a következő szavakkal zárt le, miután egy pár írásról, melyeket a középkor derekáról származtattak, kiderült, hogy hamisítvány. Sajnos valami miatt mindig kimarad az újságcikkekből, hogy milyen arányban fedeznek föl jelenleg hamisításokat. 1996-ig a következők voltak az adatok: összesen 270 Nagy Károly okmány létezéséről tudunk, és kiderült, hogy ezekből 101 db hamisítvány. Ezt egyértelműen minden szaktudós elismeri. Fel kell tennünk a kérdést: Mi a hitele egy olyan történetkutatásnak, amely a saját történetének tetemes részében hamis adatokkal dolgozik, arra épít föl egy történelem-koncepciót és ami még ennél is veszélyesebb, ennek alapján tervez nekünk jövőt. Már idestova a felénél tartanak az összes fönnmaradt adat esetében, melyekről egyértelműen kiderült, hogy hamis.
A konferencia zárszavában ezt a figyelemreméltó kijelentést tette Horst Ulmann: "A hamisítások egy közös jellegzetességet mutatnak. Ha ezek időpontját pontosan ismerjük, de a dokumentumok első felhasználása, - tehát amikor először használják fel a hamisítás eredményét - nem akkor történik, hanem átlagosan 300 évvel később, és valamennyi ilyen fontos hamisítás - tételesen részletezve felsorolja - figyelemreméltó. Vajon honnan tudhatták, mondjuk 284-ben hogy 584-ben milyen események fognak történni, hogy annak érdekében hamisítsák a forrásokat? Engedjenek meg egy játékos konklúziót: két eset lehetséges: vagy minden hamisító próféta volt és pontosan tudta, hogy 300 év múlva mi fog történni, vagy valami gond van az időszámításunk körül!" Ennyit mert megfogalmazni egy szaktekintély valamikor 1986-ban, 1988-ban ezt egy írásában is közzétette. Ez a munka volt Heribert Illig kutatásának egyik indítéka.
Ismerünk egy mondást: Nem szokás raktárra hamisítani! Tehát nem történik olyan, hogy csak hamisítanak dolgokat, és majd csak eljön az az idő, amikor ezeknek majd valakik hasznát fogják venni. Minden hamisítás azonnal célratörő művelet!
A második gondolat, mely Illig urat eredményre vezette, az időszámítás története volt. Tudjuk, hogy a gregorián naptár-revízió 1582-ben történt XIII. Gergely pápa parancsára, és 1582. október 4. után mindjárt október 15-ét iktatott be a naptárba, tehát 10 napot korrigált. Miért volt szükség erre a korrekcióra? Ne felejtsük el, hogy a komoly katolikus világban vezették ezt be. A reformáció ugyan még egy darabig nem vett róla tudomást, de aztán meglepően hamar átvette, és a nyugati világ nem sokkal ezután már ebben az időszámításban számolt és számol mai napig is. Mivel a keleti egyház nem vette át, ebből adódott az a furcsaság, hogy például a Nagy Októberi Szocialista Forradalom november 7-én tört ki, már ennyit elcsúszott október 25-éről. Ez a csúszás a Julián naptárhoz képest történt - mely nevét Julius cézárról kapta - aki Krisztus előtt 45-ben vezette be, amikor egységesítette az addig teljesen heterogén időszámítást. Miután nem volt fontos az ő korrekciós metódusa, keveset korrigált, elcsúszott a tényleges időtől az, amit számon tartottak. Ez azt jelenti, hogy a naptár még nem jelzett tavaszi napéjegyenlőséget. Ez pedig azért olyan fontos, mert a középkorban a tavaszi napéjegyenlőséghez számították a húsvétot és akkor még a húsvét számítása rendkívül fontos dolog volt egy társadalom életében. Ha pedig a naptári adat elcsúszott a napéjegyenlőségtől, akkor az egész mindenség elcsúszott, de a húsvétot mozgó ünnep lévén valahova le kellett horgonyozni. Ez pedig a tavaszi napéjegyenlőség volt, és a mai napig is ehhez számítják.
A folyamat nagyon jól utánaszámolható. Számítógépek korában élünk, Krisztus előtt 45-höz adjuk hozzá 1582-t. Lényeg hogy ennyi évre vonatkozó csúszást kell korrigálnunk, pillanat alatt kidobja, ez 12,7 napot jelent. Ehhez képest a pápa csak 10 napot korrigált. Ez még magában nem volna tragédia, mondhatnánk akkor nem volt pontos számítási lehetőség. Erre két válasz van, egy: hogy ebben nem lehet tévedni, kettő: nem az a gond - amit Illig is hangsúlyoz - hogy pontos a naptár, hanem hogy 13 nap helyett csak 10 napot korrigált és mégis pontos lett a naptár. Semmi baj nem lett volna, ha az a 3 nap csúszásban maradt volna, de nincs csúszás, így pedig csak egyetlen dolog képzelhető el, hogy ennek a 3 napnak megfelelő év-mennyiség sohasem történt meg, csak be lett iktatva történelemként. Természetesen Illig erre nem 1-2 nap alatt jött rá, de amint megértette, azonnal utána nézett, hogy létezik-e, hogy erre az időszámítással foglalkozó tudósok nem jöttek volna rá. Ha mások nem is a csillagászok között biztosan akad, aki gondolkozik. És képzeljük el, rájöttek, de mit gondolnak mivel magyarázzák az eltérést? És ezek után majd semmi nemzeti kisebbrendűségi érzésünk nem lehet, ugyanis még nekünk sem hazudtak ekkorát. Íme a magyarázat: Nem Krisztus előtt 45-ig korrigált a pápa, hanem a níceai zsinatig. Ilyenkor mindenki arra koncentrál, vajon tudnom kellene mikor volt a níceai zsinat? És nem is gondolja, hogy ez csak blöff. Mert miért pont a níceai zsinatig korrigált volna? Mi köze ennek a dátumnak az eredeti kérdéshez? Egyszerűen arról van szó, hogy egy felgyülemlett hibát kellett korrigálni, amiről tudjuk, hogy mióta gyülemlett fel, és ennek semmi köze nincs a níceai zsinat idejéhez. Ráadásul Illig úr olyan alapos volt, hogy utánanézett a níceai zsinat aktáinak, vajon szóba került-e ott az időszámítás kérdése. És kiderült, hogy szóba sem került. Ugyanis erről megvannak az eredeti akták.
Ez a dolog nagyon hasonlít ahhoz az archoz, aki megjelenik nálunk a tévében, mosolyog és közli, hogy a Magyar Szent Korona nem lehet Szent István koronája, mert hiszen rajta van a paláston Szent István eredeti hiteles képe és ott nyitott koronában van. Szépen mosolyogva hazudik. Ő az Akadémiánk elnöke, és én őt innentől kezdve felmentem, mert kismiska ezekhez képest, akik még nála is nagyobbat tudnak hazudni. Ugyanazzal a mosolygó képpel, bele azoknak a képébe, akik nézik, annak a 200 millió embernek. Tehát 300 évvel semmi módon nem tud elszámolni sem a történettudomány, sem az egyháztudomány, sem a csillagászat tudománya. Ezt a 300 évet - akár akarjuk, akár nem - mesterségesen csempészték be a történetírásba és nem a történelembe, hiszen sohasem történt meg. A következő a tényútvonala annak az anyagnak, mellyel Illig úr foglalkozik. Szó szerinti idézet következik Illig 1998-ban megjelent könyvéből:
"1991 januárja óta a következő tézist képviselem röviden fogalmazva. Az európai történelemben a VII, VIII. és IX. század művileg beiktatott időegységet képez. Ennek nincs semmiféle reális történése, úgyhogy maradék nélkül időtlen idő. Az előtte és az utána lévő korszakok pedig közvetlenül vagy csupán kis eltéréssel összekapcsolandók. A kérdéses időköz mostani tudásomnak megfelelően pontosan behatárolható. A fiktív, kitalált időszak 614 szeptemberétől 911 augusztusáig tart. Egy ilyen precíz adatolást azonban csak a további kutatások fényében erősíthetünk vagy változtathatunk meg."
1999-ben már módosította ezt a kimaradást és javasolja 614. augusztus végétől 915. szeptember elejéig, mely gyakorlatilag 300 év.
Jelezni szeretném, hogy mire az ember komolyan vehet egy elméletet, hallatlan mennyiségű és minőségű tényanyaggal kell azt megalapozni. Nehogy azt higgyük, hogy Illig a hasára ütött, mert szeretett volna imponálni kutatótársainak és kitalált valamit. Ő 1991 óta módszeresen ennek a feltárására gyűjti az adatokat. A folyóiratnak, melyben 1995-től publikált, megváltoztatta a címét, Zeiten Sprünge-re, melynek fordítása: Időugrások. Ebben a lapban azóta is nagyon kiváló, jó nevű kutatók írnak. 1992-ben megjelent Heribert Illig első könyve: Fiktív Károly, akit mi Nagy Károlynak nevezünk A cím telitalálat volt, mert ha valaki ezután sem olvassa el ezt a könyvet, az arra a címre, hogy kitalált középkor sem fog ráugrani.
Illig bajor, mely népről azt kell tudnunk, hogy nem egészen németek, ők emberszabásúbbak. Valami olyat képviselnek, hogy megdöbbentő mennyire nem illenek bele a német összképbe, sem etnikai, sem viselkedés szempontjából. És ezt ők nagyon pontosan tudják. Ezeket a címkéket nem mi aggatjuk rájuk. Akárhol is vizsgáljuk a bajorok szereplését ma, mindig jön egy elbiggyesztett német ajak, hogy már megint a bajorok... Holott ha valakinek köszönhetik, hogy egyesült mai állapotukban megmaradhattak a II. Világháború után, azok a bajorok, mert ha ők nem tartanak ki a német egység mellett, akkor ma bizony nincs Németország.
A könyv 1994-es bővített kiadásának címe már merészebb volt: Élt-e egyáltalán Nagy Károly?
Illig 1996-ban jelentette meg először a: Kitalált középkor című munkáját, Münchenben. Ez a mű 2000-ben már a kilencedik kiadásánál tart. Ehhez azt kell tudni, hogy új kiadásnál minimum 10.000 példányban el kell kelnie Németországban. Ez tehát minimum 90 ezer eladott könyv 2000-ig. Közben 1998-ban megjelent ugyanennek zsebkönyv változata is. Ez azért is különösem érdekes számunkra, mert a címlapján egy olyan festmény van, melyen Nagy Károlyt éppen koronázza a pápa, de furcsamódon az, amit a fejére tesz, egyértelműen a Magyar Szent Korona. Sajnos a reprodukció szerzője nincs megnevezve és eddig még nem is találtam semmi erre vonatkozót. Ezt gyorsan meg kell tudnunk, mert rendkívül fontos tételről van szó! Ehhez segítséget kérek, ugyanis ez az egy kép többet elárul a szándékról, mint bármi más.
1999-ben megjelent a folytatása a Kitalált középkor című könyvnek, melynek címének fordítása: Ki forgatta át az órát? vagy Ki állította át az órát? Ez azért nagyon lényeges kérdés, mert végül is minden nagy felfedezéssel kapcsolatban mindig elkövetünk egy típus hibát. Pl. A Magyar Szent Korona vizsgálatakor az aranyművesek annak idején egyértelműen kiderítették, hogy Dukász Mihály képe nem lehet eredeti. A reagálás nem az volt, hogy köszönjük a felismerést, ami egyértelmű és cáfolhatatlan, hanem az hogy ugyan kinek lett volna ez érdeke? És ugye figyelünk? Nem a ténnyel foglalkozik, hanem amíg nem tudod bebizonyítani, hogy kinek volt érdeke, mikor, miért, addig magát a tényt sem veszik komolyan. Ez módszertanilag megengedhetetlen és ráadásul nem is jóhiszemű, itt már aljas szándékokat is lehet feltételezni. Tehát ilyen kérdésre én már nem válaszolok, hanem visszacsatolom a kérdezőt mintegy bumerángot, hogy döbbenjen rá, milyen aljasul manipulálták őt, hogy egyáltalán ilyen kérdést megenged magának.
Mindenesetre nagyon sokan tették fel Illignek is a kérdést, hogy ugyan ki lehetett az, aki ezt kiagyalta és hogyan lehetett megvalósítani? Ő pedig nagyon finoman figyelmeztetett rá, hogy ez a két kérdés nem szigorúan kapcsolódik egymáshoz. Mert attól, hogy esetleg nem tudja pontosan megmondani, hogy ki állította át az órát, attól még az az óra át van állítva. Tehát attól még az a 10 nap, amit XIII. Gergely pápa korrigált, még nem fog ugrásszerűen megnőni 13 napra. Ez egy külön kérdés és különös szerencse kell hozzá, ha mégis meg tudja mondani. Ez egy másik kérdés. Mindenesetre nagyon komoly érdekeltségeknek kellett közrejátszani, mert itt nem babra megy a játék. A 2. könyv jelentős része még nem ezzel foglalkozik, hanem egyszerűen ennek a lebonyolítási lehetőségeivel. Ugyanis rögtön azzal kezdi egy átlagember ha ezt meghallja, hogy ugyan már, ez kivitelezhetetlen, teljesen lehetetlen, hogy ne vették volna észre, ne derült volna ki. Aki nem ezzel foglalkozik és így fogalmaz, annak megbocsátható, de ha egy szakember fogalmaz így, az már megbocsáthatatlan. Ugyanis, aki ennyire nem ért dolgokhoz az még kérdést se tegyen fel, mert kérdést nem szabad így feltenni, mivel itt nagyon lényeges dolgokról van szó, és a kérdések feltevésével nagyon-nagyon keményen lehet csúsztatni.
Mindenesetre, aki szakember azonnal tudja, hogy a középkornak abban a szakaszában, melyről itt szó van, nem abszolútumhoz mérték az időt. Nem jelenthetjük ki, hogy ennek megvalósítása lehetetlen volt, mert Árpád után itt mindenki tudta, mikor született Jézus, és ahhoz képest mindenki tudta, hogy hol tartanak az időben. Lehet, hogy tudta, lehet hogy nem, egy tény nem így számították ki az évek múlását. Az átlagos időszámítás indikcióktól (beiktatás) történt. Tehát ha királyság volt, akkor a király indikciójától, ha hercegség volt, akkor a herceg indikciójától, ha pápaság volt, akkor a pápa indikciójától. Senkit nem érdekelt, hogy egy abszolút időponthoz képest ez most 720 vagy 220 vagy 1220 év. Ha egyáltalán számoltak abszolútumhoz, akkor az sem Jézus születése volt, hanem a világ teremtése. Tudjuk az arabok és a zsidók is egy feltételezett világteremtése dátumtól számolnak. Ezzel viszont egy nagy baj van! Ne felejtsük el, hogy ezek tények! Adva van az ószövetségi zsidó időszámítási rendszer, melynek kétféle hivatalos fordítása létezett a középkorban. Az egyik a Septua guinta, amikor görögre fordították 70 tudós által. A másik fordítás, melyet Hieronimusnak vagyis Szent Jeromosnak tulajdonítanak, az ő fordítását Vulgátának nevezték, mert ez volt latin nyelven az általános. Ebben a kettősségben azonban van egy nagyon érdekes pont, mellyel - Illig tudomása szerint - tudományosan eddig nem foglalkoztak. Ez pedig a következő: a kétféle időszámítás között éppen 300 év differencia van. Tehát az egyik szerinti világteremtés 300 évvel elcsúszik a másikhoz képest. Itt egy rendkívül fontos tételről van szó, ez egyáltalán nem téma a szakmában, tehát föl sem merül, hogy hogyan lehet ugyanabból az alapszövegből ekkora mértékű tévedéssel fordítani görögre ill. latinra, miután pontos források vannak ehhez. Egyet viszont tudomásul kell venni, a 300 éves elcsúszás a kettő között már a középkorban megfogalmazódott. Illig pontosan idézi azt a forrást, mely még a középkor folyamán leírja és ki is számítja nagy siránkozások közepette, hogy milyen rosszul jártak, mert három generációnyi az eltérés a kétféle változat között. Tehát ezt nem Illig fedezte fel, ez a középkorban már tudatosított eltérés volt. Ha az egyik fordításra építem a történetírást, akkor megkapom azt, amit mi ma jegyzünk, ha a másikra építem, akkor megkapom az Illig féle adatokat, mely megfelel a tényeknek, vagyis a 300 évvel kevesebbet.
(folytatjuk)
Pap Gábor
http://www.gondola.hu/cikk.php?szal=22088
Ki lopja el az idő(nke)t? - néhány rendhagyó megjegyzés Illig könyve kapcsán
Az írás szerzője Grynaeus András régész, dendrokronológus (aki nem tagja az Akadémiának). Itt Illig: Kitalált középkor című könyvét mutatja be és egyben vitatkozik a könyv megállapításaival.
Néhány szó a magyar kiadásról
Az Allprint Kiadó gondozásában megjelent könyv (Heribert Illig: Kitalált középkor. A történelem legnagyobb időhamisítása) a szerző két, eredetileg önálló könyvének összekapcsolt változata (kompillációja).
Sajnos (legalább) két (a könyvkiadásban szokatlan módon titkolt nevű) fordítóval dolgoztak, és ez érzékelhető stílustörést okoz a műben. Ha röviden minősíteni kell a fordítói munkát, akkor a "csapnivaló" a legjobb jelző. Ugyanis a fordítók nem eléggé jártasak a történészek használta szaknyelvben… Ezt ellensúlyozhatta volna egy ügyes olvasószerkesztő. Volna… Így az Omajjád-dinasztia Omayyaden-ként, a Stauf család Staferek-ként, Suetonius pedig Sueton-ként szerepel. A földrajzi nevek egy részénél is megmaradt a német alak (rajna-maaslandi, Benevent, stb.), de helyenként a magyar megfelelő helyett tükörfordítást készítettek (pl. Frízország Frízföld helyett). Sajnos sok esetben a tulajdonnevek átírása sem felel meg a magyar helyesírás érvényes szabályainak … A sok "baki" közül a legaranyosabb az ásványtan világából származik ugyanis a lazúrkő hivatalos neve a lapislazuri helynévként szerepel… A pálmát a 440. oldal alábbi mondata érdemelte ki: "Magyarország, mint egyházi provincia Gran érsekségében kapja meg a hierarchia csúcsát…" Én inkább Esztergomnak nevezném ezt a települést…
Az időszámításról
Mivel Illig fő problémája az időszámítás története, ismerkedjünk meg néhány alapfogalommal és ezek problémáival a könyv elemzése előtt! Ha valaki az idő mérésével, számításával akar foglalkozni, szüksége van néhány alapvető dologra. Elsőként kellenek megfelelő mértékegységek. Ilyet nem nehéz találni, mert a minket körülvevő világ biztosítja ezeket. Így használja mindenki a nap fogalmát, amely a Föld tengely körüli forgásának idejével (kb. 24 óra) azonos. Ha esténként az égre tekintünk, akkor megalkothatjuk a hó(ld)nap-ot, azaz a Hold, Föld körüli keringéséből és változásából származó mértékegységet. Ha az évszakok változására figyelünk, akkor eljuthatunk az év fogalmához, mely köztudottan a Föld, Nap körüli keringésének idejével azonos. Tehát van egy kicsi, egy közepes és egy nagy egységünk, ami ideális lenne, ha ezek egymás többszörösei lennének…., de a hold-év nem azonos a nap-évvel! Így a történelem során egyes népek a Hold "napjait" alapul véve lunáris évvel számoltak, míg mások a Napot tekintették fontosabbnak és évüket a szoláris év adta. Persze olyat is találhatunk, ahol a kettő kombinációját alkalmazták…
Ha van mértékegységünk, akkor szükségünk van egy kezdőpont-ra is, azaz egy olyan mesterségesen, közmegegyezéssel kiválasztott időpontra, amely a mérésünk kiindulópontja lehet. Ez minden népnél más. Az ókori görögöknél első olimpiai játék (Kr.e. 776), a latinoknál Róma alapítása (Kr.e. 753), a zsidók és a bizánciak naptárában világ teremtése (Kr.e. 3761; illetve Kr.e. 5494), az iszlám világban pedig Mohamed próféta Mekkából Medinában menekülésének, a Hidzsrának, a dátuma (622). A keresztény/keresztyén kultúrájú világ általánosan Krisztus születését tekinti kezdőpontnak a XI. sz. óta. Az európai államok közül ezt utolsóként Oroszországban vezették be azzal, hogy Nagy Péter cár elrendelte, hogy a világ teremtése utáni 7208. év december 31. napját Krisztus születése utáni 1700. év január 1. kövesse.
Ennek a kezdőpontnak a hibája, hogy a kiszámolásakor elvétették a számítást, mert az evangéliumok utalásai (Augusztus császár idejében, amikor Cyrenius volt Szíria helytartója stb.) alapján nem választható ki egyetlen esztendő, így nehéz feladatra vállalkoztak az ezzel foglalkozók. Ma a legelfogadottabb dátum a Kepler által kiszámolt Kr.e. 7., amit a betlehemi csillag "dekódolása" alapján nyert. Szerinte a betlehemi csillag a Jupiter és a Szaturnusz dupla, tehát pár hét különbséggel kétszer bekövetkező, együttállásával azonosítható. E témáról Teres Ágoston SJ. magyarul (is) megjelent könyvét (Biblia és asztronómia) érdemes elolvasni, mert a szerző nemcsak a teológiában és (egyház)történetben jártas, hanem a csillagászatban is… Sajnos Illig nem ismeri e művet, így könyvében hosszasan próbálja megfejteni a "rejtélyt".
Fontos kiemelni, hogy később is születtek ilyen "kezdőpontok" (sőt elvileg ma is születhetnének!). A "nagy" francia forradalom idején nem csak a hónapoknak adtak új nevet, hanem elrendelték, hogy az időszámítás kezdete ezentúl 1792. szeptember 22., 9 óra 18 perc 30 másodperc legyen…
Mértékegység és kezdőpont birtokában már csak egyetlen, szintén megegyezésen alapuló, "önkényes" döntésre van szükségünk: meg kell határozni, hogy mikor van az évkezdet. Ma általánosan elfogadott az eredetileg pogány római időpont használata így január 1. az újév napja. De ez nem mindig volt így! A velenceiek sokáig március 1-én kezdték az évet, míg Bizáncban és a keleti kereszténység területén szeptember 1-én… De volt olyan ország, ahol márc. 25., az angyali üdvözlet napja, vagy az évente változó időpontra eső húsvét volt az új év első napja…. Magyarország is azon országok közé tartozott még a XIV. században is, ahol karácsony (dec. 25.) volt az évkezdő nap.
A sokféle naptár története közül válasszuk ki a számukra legismertebbet, az európai időszámítást, hisz Illig műve is ezzel foglalkozik. Naptárunk eredete Egyiptomba nyúlik vissza, ugyanis Julius Caesar egy akkor közismert és "menő" alexandriai csillagászt, Szószigenészt, bízta meg a Római Birodalom naptárának megreformálásával. Erre azért volt szükség, mert a rómaiak eredetileg holdhónapokat használtak, amik nem fedték le teljesen az évet, ezért időnként a papok elrendelnek egy szökőnapot febr. 23-a utániként és december végén több napig tartó "buli-napok" követték egymást, amik az adott évhez tartoztak, de nem voltak egyik hónap részei sem. A rendszer mindaddig jól működött, míg a papok, illetve a főpap rendesen ellátta a feladatát. Ám a háborúk, a karthágói Hannibál itáliai "kirándulása", Sulla polgárháborúja, és hasonló bonyadalmak miatt elmaradt a naptár évenkénti pontosítása, így Kr.e. 47-ben már 3 hónapot siet a naptár, ami az évszakok és a hónapok megszokott kapcsolatát is erősen megbolygatta… Így Kr.e. 46-ban Caesar, aki főpap és diktátor egyszerre volt, elrendelte, hogy ez az év 445 napos legyen, és utána új rendszer lépjen életbe. Ezt dolgozta ki Szószigenész. Ez egyrészt szakított a holdhónapokkal, és a hónapok a Hold mozgásától függetlenekké és különböző hosszúságúakká váltak. Mivel Szószigenész számításai szerint az év 365 napig és 6 óráig tart, 4 évente automatikusan szökőév van, azaz a február egy nappal hosszabb. Így megszületett a Julián, vagy Juliánusz-féle naptár, ami viszonylag jól működött. Csakhogy… Szószigenész számítása amely alapján az év hosszát 365 napban és 6 órában határozták meg nem egészen pontos. A mai csillagászok vélekedése szerint 674 másodpercet tévedett. Ez a pár másodperc eltérés évente jelentéktelen, de halmozódik! Így idővel komoly és észrevehető eltéréssé adódik össze. Ami elsősorban azon vehető észre, hogy a Caesar által március 21-re rögzített tavaszi napéjegyenlőség odébb vándorolt…
Ezt idővel sokan észlelték, és több javaslat született a megoldásra az évszázadok során, de végül csak 1582-ben oldódott meg a kérdés, amikor XIII. Gergely pápa elrendelte a róla elnevezett gregoriánus naptár használatát. Ekkorra már a korábbiaknál lényegesen pontosabb mérésnek köszönhetően tudták, hogy az év rövidebb mint 365 + 1 nap, mert 365 nap, 5 óra, 49 perc és 12 másodpercig tart (a mai csillagászok szerint 26 másodperccel kevesebb ideig). Ezért XIII. Gergely pápa (pontosabb az általa megbízott csillagászok) két dolgot tettek: egyrészt "behozták" a Caesar óta eltelt közel 1600 év lemaradását azzal, hogy 1582. október 4-e után 15-e következett, illetve módosították a szökőévek rendszerét. Így minden negyedik évben továbbra is szökőév van, de a százzal osztható szökőévek (pl. 1900) elmaradnak, viszont a 400-zal oszthatók (pl. 2000) megmaradnak. Így annyira pontossá vált a naptár, hogy a felhalmozódó igen minimális eltéréseket elég 3300 évenként egy plusz szökőnappal korrigálni, ami "legközelebb" 4882. februárjában lesz esedékes ….
A reformot Európa legtöbb országában elég gyorsan bevezették, némi vita és kavarodás árán. Ennek érdekes irodalmi vetülete Umberto Eco: Foucault inga című műve, amit érdemes elolvasni! Magyarországon kicsit lassabban ment az új naptár bevezetése, egyrészt a török háború miatt, másrészt a protestánsok egy része nem kívánt ilyen "pápista" ötlettel foglalkozni… Végül 1700 körül országgyűlési határozat született az "ó-naptár" betiltásáról. Az európai államok közül utolsóként Oroszországban vezették be a Gergely-naptárat 1918 elején. Így került a Leninék által vezetett "nagy októberi szocialista forradalom" november 7-ére...
Illig elmélete
És ezzel el is jutottunk Illig kiindulópontjához! Ugyanis kiszámolta, (és ezt bárki egyszerűen ellenőrizheti!), hogy Caesar és XIII. Gergely reformja között annyi elmaradás halmozódott fel, hogy 13 nappal kellett volna előre tolni a naptárat, de ő(k) nem ezt tették, hanem csak 10 napot adtak hozzá, mégis pontos lett a naptár, azaz március 21-re esett, és esik azóta a tavaszi napéjegyenlőség. Azaz a naptárból és a csillagok mozgásából "hiányzik" az a történelmi idő, ami alatt 3 napnyi elmaradás képződött. Miért?
Illig válasza rövid és velős: történelemhamisítás történt! Ezt XIII. Gergely pápa tudta, és nem szól róla, de beszámítják a naptár reformjakor, és így csendben "rendeződik" a dolog. Azaz a történelemben megmarad ez a kb. 300 év az összes eseményével, az időszámításból pedig hiányzik, ezért megint pontos és az égitestek mozgásával összehangolt a naptárunk. Illig magyarázata azért is tetszetős, mert ezzel számos "rejtélye" megoldódik a történelemnek… Ha végigolvassuk Illig most megjelent könyvét, akkor észrevehetjük, hogy Illig több problémáról beszél egymással párhuzamosan, de ezek alapja azonos: rossz a naptárunk, ezért az egész történelmünk rossz, illetve szándékosan meghamisított. Az általa említett főbb problémakörök az alábbiak: mikor született Jézus, azaz mihez viszonyítunk valójában; az egyes időszámítási rendszerek adatai egymásba hogyan számolható át és ennek milyen hibái vannak, ebből milyen történelmi hibák, tévedések erednek, a történészek által felhasznált csillagászati támpontok (napfogyatkozás, holdfogyatkozás) mennyire megbízhatók. Ezen igen szerteágazó kérdéskörből csupán az alaptételével foglalkozom részletesebben, azaz azzal az állításával, hogy a Kr. u. 614. augusztusától 911. szeptember elejéig ismert "történelmi" események kitaláltak, és történelmünkben utólagos betoldás eredménye ez a 297 esztendő. Így fiktív, kitalált a Karoling-kor Nagy Károllyal együtt, fiktív a bizánci "képháború", fiktív az iszlám első nagy dinasztiája az Omajjád-dinasztia.
Illig könyvének első részében a Karoling kor nem-létezésének bizonyítására vállalkozik közel 260 oldalon, főleg építészeti ("építészetarchaeologiai") és művészettörténeti érvekkel. Az érdeklődőknek azt javaslom, hogy a második résszel kezdje az olvasást, mert a könyv e része igen nehéz olvasmány, szakmai szempontból talán pontosabb az "iszonyatos" jelző használata. Azért, mert Illig rengeteg irodalmi hivatkozást alkalmaz, de ezek (a könyv első felében) zömében régiek (1990 utáni alig van), jóllehet az utóbbi években elég sok alapos tudományos mű készült a kérdéses időszakról. Másrészt az idézett irodalom zöme lényegtelen és gyakran a saját oldaláról származó műveket tartalmaz (ezt saját szűk szakterületem esetében könnyen le tudtam mérni). Harmadrészt annyira szerteágazó az általa érintett terület, hogy átlagos, de még polihisztori műveltséggel is, csak egy életmű lenne elegendő a megvitatására, megcáfolására. Ha rosszindulatú vagyok, akkor azért mert innen-onnan kiollózta mindazt, ami az elméletébe belefért… Ha jóindulatú próbálok lenni, akkor azért, mert annyira okos a szerző.... Negyedszer rengeteg mindent állít, de ezeket általában nem bizonyítja, illetve legtöbbször hivatkozik valakire, akit szaktekintélyként ismernie kellene az olvasónak. Valószínűleg félművelt vagyok, mert az említett szerzők 99 %-áról még nem is hallottam....
A könyv második része az elmélet kifejtését tartalmazza, sokkal emészthetőbb formában. Megtudhatjuk, hogy a Kr. u. 614. augusztusától 911 szeptember elejéig tartó "betoldás", fiktív 297 esztendő "tettese" VII. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár, akihez "tettestársként" csatlakozott III. Ottó Német-Római Császár és jobb keze -a magyar történelemből ismert- II. Szilveszter pápa. Kapcsolatuk érthető, hisz III. Ottónak szoros kapcsolata van Bizánccal, ahol nem csak elismerik őt császárnak, hanem még feleséget is adnak neki. A "betoldásra" 959 előtt nem sokkal kerülhetett sor. Az okok sajátosan bizánciak: a Bizánci Birodalom (korábban Kelet-Római Császárság) számára fontos, és az állami "kultusz" alapja a Szent Kereszt ereklyéje. Ezt Szent Heléna császárné találja meg, ám a perzsák hamarosan elrabolják. A bizánciak természetesen visszaszerzik de jóval később, és ez finoman szólva is kínos… főleg, ha nem is az eredetit szerzik vissza… Ezzel a betoldással a történet kiegészíthető, és a "képháború" polgárháborús időszaka kellő magyarázatot ad a "halogatásra". Ráadásul a betoldás nem feltűnő, mert sokféle időszámítás divatos egyszerre ekkor Bizánc területén…
Jogosan kérdezheti bárki, hogy miért 297 év, amikor az említett polgárháború ennél rövidebb ideig tartott? Illig magyarázata egyszerű: VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár megpróbál egy csapással két legyet leütni. Ha már "belenyúl" a történelembe, akkor kiigazítja a Biblia két forgalomban lévő változatának különbségét is. Ugyanis a Septuaginta (a héberből görögre fordított) és a Vulgata (a héberből latinra fordított) Biblia-változat számadatai különböznek, méghozzá 9 emberöltővel. Ha az emberöltőt Krisztus földi életkorával számoljuk, akkor 9 X 33 = 297…
A "nyugat", Róma és Köln egyrészt árukapcsolás áldozata: III. Ottó kap egy bizánci feleséget, ami az egyenrangú félként való elismerést is magában foglalja, de vele jár a "plusz" 297 év is…. Illetve az áttérés a Krisztus születéséhez viszonyító időszámításra. Ami igen jól jön Ottónak, mert beleillik az Apokalipszis számmisztikájába! Ugyanis mindjárt 1000 lesz, és akkor kezdődik "a béke ezer éve", és III. Ottó lesz a béke császára… Ugyanakkor III. Ottó számára kicsit kínos ez a bizánci kapcsolat, mert önállóságát és nagyságát kérdőjelezi meg, hisz "csak" egyenrangú fél lett. Ezért kitalálja, hogy ezt az ajándékba kapott 297 esztendőt egy Bizáncnál is hatalmasabb előddel tölti ki, aki ráadásul a Pápai államot is megteremti. Így születik meg Nagy Károly…
Az "ügy" érdekében és a múlt bizonyítására és alátámasztására nekikezdenek a múlt "gyártásának", azaz oklevélhamisításnak. Ebben kis kavarodást okoz, hogy Ottó 1002-ben meghal, ráadásul a következő évben Szilveszter pápa is, de hamarosan kezdődik az invesztitúra harc, ahol a császár elsőbbségét célszerű, főleg az általa ellenőrzött területen, hangoztatni, tehát "ráerősítenek" a hamisításra, amiben élen jár Barbarossa Frigyes…
Így Illig szerint Bizánc sikeresen "eladta" az "árút" nyugatra, és most már csak a muzulmánok és a többiek vannak hátra… ugyanis nem csak Európa érintett az ügyben! Illig szerint az iszlám egy (keleti)keresztény eretnekségből nőtt ki, így ők is be- és átveszik a csalást. Máshol más időszámítások érvényesek, amik nem tartalmazzák ezeket a fiktív éveket, de amikor észreveszik, hogy nem egyeznek az európaival, akkor kiigazítják a saját naptárukat, mert ugyebár a keresztény számítás a megbízhatóbb…
Mindez kerek egésznek tűnik, bár néhol érződik, hogy Illig kicsit "csúsztat": az örmények esetében is létezik ez a hiány (ők is a keleti kereszténység egyik ága!), de náluk hosszabb volt ez az időszak 70 évvel, aminek "helyi okai vannak". Indiában nincsen lyuk a történelmen, de azért nincs, mert annyira zavaros a naptáruk, hogy nem lehet észrevenni, hogy valóban van lyuk, mert pl. Buddha Nirvanába távozásának időpontját sem ismerik pontosan, illetve 17 ilyen időpont ismert… Kínában ekkor uralkodik a Tang dinasztia, de ennek nincsenek külső kapcsolatai, ezért "hiszem, ha akarom" amit mondanak erről a korszakról, különben is rossz a naptáruk… Sajnos a könyv első részében beharangozott avarokra és magyarokra vonatkozó problémákról nem beszél a mű második felében.
Cseppben a tenger: a dendrokronológia szerint Illignek nincs igaza
Mindezekkel nem szállok vitába, mert könnyen túl ironikus lennék, illetve nem érzem magamat kellően felkészültnek sem az indiai történelemből, sem az iszlám születéséből. Csak egy megjegyzést tennék a saját szakterületemről, melyre Illig csupán 3 oldalt szánt, és az is tele van tévedéssel, félreértéssel, és hazugsággal…
Saját szakterületem a régészeten belül a famaradványok kormeghatározása, a dendrokronológia. Röviden és leegyszerűsítve ez a következőt jelenti: a mérsékelt éghajlati övben élő fáknak vannak évgyűrűi. Minden fa minden évben egy, és csak egy évgyűrűt növeszt. Minden földrajzi területen az egymás közelében élő azonos fafajú fák azonos vastagságú évgyűrűt képeznek az adott évben (mert azonos mennyiségű csapadékot, napfényt, hideget, szelet stb.-t kapnak) mondjuk 1,5 mm-t. Az előző évben ezek a fák 3 mm-eset növesztettek. Azelőtt 2,1 mm-eset, és így tovább. Azaz, az évgyűrűk vastagságából összeállítható az adott területre, fafajra, és évre jellemző évgyűrűvastagság-adatbázis, ahol minden egyes évhez hozzá tudok rendelni egy vastagság-adatot.
Ezt úgy tudom megtenni a gyakorlatban, hogy kimegyek az erdőbe, kivágok egy fát. Ebben a legkülső, kéreg alatti gyűrű az elmúlt évben képződött, hisz most február van. A fa 100 éves. Így 1902-ig tudom az összes év adatát. Keresek egy olyan mestergerendát a faluban, amit 1920 körül készítettek. Szétfűrészelem, és lemérem az évgyűrűit. Ennek az adatsornak a vastagság-adatai, és a frissen kivágott fa adatai között lesz egy kb. 20 éves átfedés, mert a most kivágott fa már élt, a mestergerenda fája pedig még élt akkoriban. Ha elég vaskos a mestergerendám, akkor 1820 körülig megszereztem az adatokat. Kikocogok a szentendrei Skanzenbe a fűrészemmel, keresek egy szép műemlék-házat, és szétfűrészelem a mestergerendáját.... Nem folytatom. Ezzel az "átlapolós" technikával elvileg messze vissza lehet menni a múltba, csak idő és munkabírás kérdése. A dél-német területen (Stuttgart központtal egy 1000 km. átmérőjű kör) ezt 7000 évre visszamenőleg tudták megcsinálni úgy, hogy minden egyes évhez kb. 150 fa átlagát vették figyelembe.
Ha van egy ilyen adatbázisom, akkor ha egy régészeti ásatáson előkerül egy fadarab, pl. egy facölöp, akkor nem kell mást tennem, csak lemérni az évgyűrűvastagságokat a cölöpben, és megkeresni a 7000 adatom közül azt a szakaszt, ahol 1,4 mm-t 3, majd 2,3, majd 5,2 és 1 mm követ. Ha legalább 30 egymást követő adatom van, akkor a valószínűségszámítás figyelembevételével is, csak egyetlen olyan helyem lehet a 7000 adat között, ahol megegyezik a két adatsor. Ez esetben az alap-adatsorról le tudom olvasni a cölöpöm évgyűrűadataihoz tartozó évszámokat.
Mi köze mindehhez Illignek? Annyi, hogy Európa számos pontján, és a volt - általa fiktívnek tartott - Karoling Birodalom központja is ilyen terület, ma már elég jól áll a dendrokronológiai kutatás, azaz a római korig gond nélkül tudni lehet az egyes fafajok évgyűrűvastagságait. A Rajnán Koblenz-nél 1980 márciusában előkerült egy régi híd, ahol a készítése során facölöpöket vertek le a folyó ágyába. A híd később elpusztult, a cölöpök maradtak. A víz alatt nem tudtak elkorhadni, mert nem volt elegendő oxigén a korhasztást végző élőlények számára.
Amikor a régészek megtalálták a hidat, kiszedték a cölöpöket, mind az 52 darabot, és megkérték a dendrokronológusokat, hogy mondják meg, mikoriak a fák. Ezt ők meg is tették, és a 298 évet átfogó évgyűrűvastagság-adatsorról megállapították, hogy a legfiatalabb évgyűrűk Kr. u. 48-ban nőttek, és mivel kéreg is volt a fákon a kivágásukra Kr. u. 48-49 fordulóján, a téli hónapokban került sor. Ez megegyezett a régészek kerámia, fémeszközök, pénzek és egyéb ott talált tárgyak által megállapított dátumával.
Mindez azért lényeges, mert ha igaza lenne Illignek, akkor komoly "gubanc" keletkezne! Ugyanis a cölöpök (több tucatnyi!) évgyűrűi egy kb. 2000 évvel ezelőtti időpont évgyűrűvastagságaival egyeznek meg. Ha "kiveszünk" az ominózus 297 évet a történelemből és a naptárunkból, akkor ennek a közel 2000 adatból álló adatsorunknak a kezdőpontja hátra tolódik 297 évvel, mert a hídban megtalált legfiatalabb évgyűrűtől a tegnap az erdőben kifűrészelt fában lemért legkülső évgyűrűig folyamatos az adatsorunk! Azaz a híd cölöpei nem Kr. u. 48-ból származnak, hanem az általunk Kr. e. 249. évvel azonosított évből. Ez pedig nem egyezik a történelmi ismereteinkkel, mert ekkor (ab Urbe condita CIV) a római köztársaság katonái még Szicíliát sem hódították meg, hisz az első pun háború csak 8 év múlva (Kr. e. 241-ben) fog befejeződni… Carthago, Hispania, Gallia, Germania elfoglalása pedig legjobb esetben az álmaik között szerepel! Így ha elfogadnánk Illig elméletét, akkor azt kellene mondanunk, hogy ezt a római technikával, római eszközökkel, római stílusban épült hidat, amiről római tárgyakat ejtettek a folyóba és partjára nem a rómaiak csinálták, hanem a kelták... Ez pedig a sci-fi műfajba tartozik...
Mindezek után mi a megoldás?
Mindezek után mi a megoldás? Hisz láttuk, hogy valami nem stimmel a XIII. Gergely pápa féle naptár-reformmal.A kérdésre akkor lehetne megnyugtatóan válaszolni, ha az eredeti források alapján, és a modern tudományos (csillagászati) eredmények ismeretében megvizsgálná valaki, hogy mit tett Caesar, mit csináltak XIII. Gergely emberei, módosította-e a naptárat Augustus császár, mert erre is van néhány homályos utalás, illetve történt-e naptárreform a niceai zsinaton 325-ben? Illig is beszél erről a zsinatról de érződik, hogy nem jártas az egyháztörténetben, és gyakran hibázik, pl. keveri az egyetemes és a helyi zsinat fogalmát. Ugyanakkor tény, hogy mind Caesar-nál, mind Nicea-ban, mind XIII. Gergely pápánál március 21. a tavaszi napéjegyenlőség időpontja! Egy elfelejtett Nicea-i naptárreform melletti érv, hogy az ortodox egyházban ma is használt Juliánusz-naptár 13 nap lemaradással "küzd", ami a Gergely féle 10 napból és az azóta képződött 3 napból áll. Ez érthető, hisz Nicea-t ők is elismerik, mert egyetemes zsinat volt, XIII. Gergely pápa beavatkozását viszont nem! Ezen kutatások eredményeinek ismeretében lehetne folytatni a vitát. Amíg ez nem következik be, addig álmodozás és holdvilágkanalazás minden kísérlet. Rajta, a feladat adott, aki jártas a latin nyelvben, és otthonosan mozog a csillagászatban, annak korlátlan lehetőségei vannak!
Miről is beszélünk valójában?
Befejezésül egy, a történelemtudománytól igencsak távoli problémára hívnám fel a figyelmet, az "Illig-jelenség" okaira! Illig -és követői- tevékenységének vaskosan politikai jellege van. Ugyanis az EU előszeretettel hivatkozik Nagy Károlyra mint előképre. Viszont, ha Nagy Károlyt relativizálni, vagy, horribile dictu, a történelemből kiiktatni lehet, akkor "ugrik" az előkép is! Ez a hozzáállás, árukapcsolás - EU pártállásomtól teljesen függetlenül! - egy történészi igényű műnél minimum büdös...
Nem ismerem Illig és követői politikai orientációját, de a szerző tetszik, nem tetszik, klasszikus kommunista módszereket alkalmaz "a múltat végképp eltörölni" akarván.... Ez számomra ismét nem szimpatikus...
A címben azt kérdeztem, hogy "Ki lopja el az idő(nke)t? " A válasz számomra egyértelmű: Heribert Illig, aki sületlenségekkel traktál minket majd 500 oldalon át… (Grynaeus András)
Róna-Tas András válaszol a fel nem tett kérdésekre
http://www.mindentudas.hu/mindentudasegyeteme/rona/20040308ronatas.html
Előadónk az alábbiakban válaszol az élő műsorban el nem hangzott, illetve az utóbb a honlapra beküldött kérdésekre.
Van egy nép Afrikában, amelynek tagjai magyarnak tartják magukat. Lehet-e ennek valamilyen valóság-alapja? (Kiss Róbert)
- Afrika nagy, nem tudom pontosan kikre gondol. Egyiptomban él egy csoport, amelyiket szoktak magarabnak vagy magyarabnak is nevezni. Ezek valószínűleg a hódoltság idején a törökök által a Kárpát-medencéből elhurcolt és oda telepített magyarok. Ilyenek többfelé is vannak vagy voltak, ahol a török birodalom volt.
Kérdezném az új kutatások, ill. elméletek kapcsán azt, hogy H. Illig könyvében (Kitalált középkor) támadja az ön által gyakran emlegetett Bíborbonszületett Konstantin és a bizánci történetírás szavahihetőségét, és például a honfoglalást is jóval korábbra teszi. Ezen kutatásokkal/ véleményekkel kapcsolatban érdekelne a véleménye, van-e ennek valamilyen nyelvi alátámasztása, cáfolata? Mármint a honfoglaló magyarok a kitalált középkorban? (Magyar Krisztián)
- Illig munkája teljességgel tudománytalan. Ahogy Weissgerberé is. Biborbanszületett Konstantin munkájának több kézirata is van, ezeket többen alaposan megvizsgáltuk, olyan adatok vannak benne, amelyek más független forrásból is ismertek. Szerintem Illig úr jót szórakozik azon, hogy hányan vették komolyan. A baj inkább az, hogy egyesek jó üzletet csinálnak ebből.
Háromszáz év hiányozna a történelembõl?
Andócsi János jegyzete
Mi kell a világhírhez és ahhoz, hogy sok pénzt keressen ma az ember? Ha tudnám az egyértelmû választ, biztosan meggazdagodnék, és úgy érezném magam, mint az alkimista, aki „feltalálta" az aranyat. Így van ezzel Heribert Illig is, aki egyszerûen azt állítja, hogy a történészek valamit nagyon félreértettek, és nem vették észre azt, hogy az „európai történelem VII., VIII., és IX. százada mûvileg beiktatott, minden valóságot és reális történést nélkülözõ idõszak. Ennek megfelelõen maradék nélkül törlendõ, majd az elõtte és utána lévõ történések közvetlenül vagy kis eltéréssel összekapcsolandók". Ha komolyan lehetne venni ezt az állítást, akkor fognám szépen a történelem tankönyvet, és egyszerûen áthúznám az adott korszakot. Elnézést kérnék a gyerekektõl a történészszakma nevében, mert lám, feleslegesen kellett megtanulniuk a magyar honfoglalást vagy épp Cirill és Metód térítõ tevékenységét. A történelmet mint tantárgyat kínként megélõ diák elégedetten hátradõlne és odasúgná a padtársának, hogy ezek a tanárok mennyit tévednek, és hogy milyen sok „felesleges dolgot tanulunk".
Szerzõnk „Kitalált középkor" címû könyve igen szép eladási mutatókkal dicsekedhet, mivel a laikus és a tudományos közvélemény is valami miatt a kezébe veszi ezt a „világszenzációt" beharangozó könyvet. Illiget egy sorba tenném azokkal a történészekkel, akik a holocaustot is meg nem történtté nyilvánítják, mivel véleményük szerint az egész a zsidók kitalációja. Ezek meg nem értett történészek, akiken a történészszakma vagy mosolyog, vagy megfellebbezhetetlen adatokkal rájuk cáfol. És a szakma megcsúfolásának érzi az efféle állításokat.
Mi is Illig alaptétele? A „Kitalált középkor" írója azt állítja, hogy 297 évet, ami 614. augusztus végétõl 911. szeptember elejéig tartott, utólag tudatosan toldottak be a középkor történetébe, meghamisítván ezzel nemcsak a naptárt, de az egész európai történelmet is. A legismertebb „hamisítóknak" VII. ( Bíborban- született) Konstantin bizánci császárt (913-959), III.Ottó német-római császárt (német király: 983-1002, császár 996-tól), valamint II. Szilveszter pápát (999-1003) tartja, mivel véleménye szerint különbözõ megfontolásokból érdekükben állt a történelem meghamisítása. Julius Caesar naptárreformja köztudott a történészek elõtt, mivel õ volt az, aki bevezette a szökõévet, mivel egy év 365 napból és hat órából áll. Ezt a hat órát „hozza be" négyévente. Az utóbb Julianus–naptárnak nevezett rendszer azonban még mindig nem követte pontosan a Föld Nap körül keringésének idejét. Az eltérés 11 perc és 13 másodperc, amire csak legyinthetünk, de ez 128 évenként egy teljes napot ad ki. Érvelésének egyik sarokköve, és ezt bizonyítottnak is véli, hogy XIII. Gergely pápa 1582-es naptárreformja, aki a nyugati világban ma is használatos idõszámítási módot bevezette, hibás. XIII. Gergely pápa a további felhalmozódás elkerülése érdekében átalakította a szökõévek rendjét, az addig felhalmozódott eltéréstõl pedig úgy „szabadult meg"- írja Zsoldos Attila a naptárreform kapcsán -, hogy elhagyott a naptárból 10 napot, s 1582. október 4-e után mindjárt 15-e következett. Ebbe kapaszkodott bele Illig, ugyanis a pápa nem számolta bele az összes felhalmozódott napot. Három kimaradt. A másik ilyen érv, hogy az idõszámítás manipulálásával õk lehettek a millennium uralkodói. A harmadik, ami Illig szerint megtévesztette a történészeket, hogy az oklevelek, amelyek ekkor születtek, mind hamisítványok. Azzal már nem nagyon törõdik, hogy utána is születtek megcáfolhatatlanul hiteles oklevelek. Valószínûleg meg kellene erõltetnie a fantáziáját akkor is, amikor magyarázatot kellene találni pl. arra, hogy a sírokba hogy kerültek a „meg nem történt" korból származó pénzérmék „kitalált" uralkodóktól? Tréfásan „megvádoltam" az egyik régész barátomat, hogy milyen „hamisításokat" is végeznek az õ szakmabelijei, amire õ csak legyintett és azt mondta, hogy az Illig-féle emberek feltûnési viszketegségeivel nem foglakozik.
Számomra elgondolkodtató, hogy az ilyen mondvacsinált, szenzációhajhász történészek könyve az ismeretterjesztõ kategóriában vezeti az eladási listát. Egy könyvismertetés végén ildomos lenne a könyvet az olvasónak ajánlani. Nem teszem, mert egy középiskolát végzett diák is rá tud cáfolni a könyv csúsztatásaira és blöffjeire.
Szakmai körökben vihart kavart Illig és Weissgerber Magyarok a kitalált középkorban című munkája
MIHÁLYI KATALIN
Hogy is van ez: mi most a 2004. évbe lépünk át, vagy valahol az 1700-as évek legelején járunk? Természetesen Heribert Illig és Klaus Weissgerber német szerzők most már a magyar közvélemény egy részét is mind élénkebben foglalkoztató elméletéről van szó, ugyanis nemrégiben magyarul is megjelent a Magyarok a kitalált középkorban című munkájuk.
Csak dióhéjban az előzményekről: néhány német matematikus és a mögöttük álló igen népes szakembergárda már a kilencvenes évek közepétől azt igyekszik bebizonyítani, hogy 7., 8., 9. század valójában nem létezett. Ezt az időszakot Bíborban Született Konstantin bizánci császár (919-959), III. Ottó német -római császár (983-1002) és II. Szilveszter pápa (999-1003) ötlötte ki, mégpedig azért, hogy megakadályozzák annak a jövendölésnek a beteljesedését, miszerint Róma bukásával a történelem is véget ér, illetve, hogy III. Ottónak a kitalált Nagy Károly személyében méltó elődöt találhassanak. A német matematikusok sorra jelentetik meg nagy vihart kavaró könyveiket, ám e régióban bennünket érthető módon elsősorban a magyarokra és elődeikre vonatkozó rész valóságalapja érdekel. Ricz Péter régész, a szabadkai Városi Múzeum főmunkatársa ezzel kapcsolatban a következőket mondja:
-- Általánosan elfogadott tény, hogy az avarok az 560-es évek végén jelentek meg a Kárpát-medencében, s nagyjából 300 évet éltek itt. Végül háborúba keveredtek a frankokkal, magával Nagy Károly császárral, aki legyőzte az avarokat a 8. század, vagyis a 700-as évek végén, illetve a 9. század legelején. Az avarok még 30-40 évig itt éltek ezen a területen, s utána úgy tűnik, mintha egyik napról a másikra hirtelen eltűnnének. Közben eltelt több mint fél évszázad, amikor megjelentek a honfoglaló magyarok, azaz Árpád magyarjai. Ha a 300 évet utólag írták be, akkor úgy néz ki, mintha az avarok nem is léteztek volna, illetve csak nagyon rövid ideig éltek itt. Egyértelmű az, hogy az avarkornak vannak olyan periódusai, amelyekkel a történelemtudomány nem tud mit kezdeni. S itt kerül be a képbe László Gyula, az egyik legképzettebb, legrátermettebb régész, aki az ún. kettős honfoglalás elméletét próbálta elfogadtatni a kollégáival, de magára maradt ezzel. A kettős honfoglalás elméletében László professzor azt állítja, hogy az avarok megérték Árpád magyarjainak ideérkezését, majd azt követően a 9. és a 10. században párhuzamosan éltek az avarok és a magyarok a Kárpát-medencében, s tulajdonképpen egyesült a két nép. Szent István korában már gyakorlatilag mint magyarok szerepeltek, asszimilálódtak. Ezt régészetileg bizonyítani is lehet, mert eddig a tudomány nem tudott kellő magyarázatot adni, miért tűntek el az avarok a 9. században, tehát kiindulhatunk abból is, hogy nem tűntek el, csak a szokásaikat változtatták meg. Mivel szűkebb szakterületem épp az avarkor, kora középkor, két olyan ásatást is vezettem – Bácskossuthfalvánál és Horgosnál –, ahol megtaláltuk az avar temető utolsó, legkésőbbi sírjait. Tudjuk, Szent István megkoronázása után drasztikus hittérítésbe fog. Tűzzel-vassal kényszerítették a népet, hogy elhagyja korábbi hagyományait, szokásait, s áttérjen a keresztény életre. Ez bizony szépen egybevág! Tehát az avar temetőkben azért szűnt meg a temetkezés, mert megváltoztak a temetkezési szokások a keresztény dogma hatására. A pogány avar temetőt sem lehet tovább használni, hisz nem egy megszentelt keresztény terület, így átkerül a temetkezés egy másik lokációra.
Olvastam ezt a nagy feltűnést keltett könyvet, s érdekességként megemlítem: mivel Illig és Weissgerber pontosan tudják, milyen ellenállásba fognak ütközni, igyekeznek munkájukat nagyon jól megpatkolni kellő irodalommal, így a mintegy 350 oldalas könyvben közel 700 lábjegyzetet és több száz tudományos munkát sorakoztatnak fel. A szerzők részletesen kitérnek olyan momentumokra, mint a kettős honfoglalás és az avarok története, tehát mindarra, ami ilyen formában belehelyezhető ebbe a bizonyos elméletbe. Nagyon lényegesnek tartom megemlíteni, hogy nem kell szigorúan venni ezt a 300 évet, mert ha helyes az elmélet, akkor is biztos, hogy rövidebb periódusról van szó. A fantomkorszaknak nevezett elmélet malmára hajthatja a vizet az, amire szinte mindenki felfigyelt, hogy a magyarság középkori krónikáiban az avarok nem is szerepelnek, s szinte kivétel nélkül az Árpád-féle honfoglalást egy korábbi időpontra teszik, nem a 9. századra! Anonymusnál ugyan a 894-es év szerepel mint Árpád népe bejövetelének vége, de ettől függetlenül a hunokat emlegeti. S amire László Gyula is felhívta a figyelmet: a nyugati krónikák, amelyek valamilyen módon megemlékeznek a magyarokról, hunoknak nevezik a magyarokat, s az avar nép név meg sem jelenik ezekben. Az avar valójában a törzsek gyűjtőneve, mint például a szlávok vagy germánok megnevezés.
László Gyula a kettős honfoglalás elméletében kitér a hagyományokra, konkrét esetben a Szent László-legendára, arra, hogy az avar régészeti leletek egyik-másik darabján megjelenik az a szituáció, hogy 2 férfi küzd egymással. Általában megjelenik egy harmadik figura, egy női alak is. Szent László üldözi a kun vezért, aki elrabol egy magyar lányt, s végül legyőzi ellenfelét. A kettős honfoglaláshoz kapcsolódik az is, hogy egyáltalán nem tudunk avar toponimiákról, nem maradt fenn semmi, ami teljességgel kizárt, hisz ha 300 éven keresztül él valahol egy nép, képtelenség, hogy ne maradjanak nyelvi emlékei. De azt most már tudjuk, hogy az egész magyar történelmet és néphagyományt átitatja egy kettősség. Néprajzi, nyelvi és történelmi vonalon is, s a kettős szakrális fejedelemséget, mint államformát a történelem és a régészet egyaránt elfogadja. Ez a kettősség már jelen van az ősmondában, tehát a Hunor és Magyar mondából ered, mert ott is megjelenik ez a kettősség, hogy együtt élt itt a két nép, a hun és a magyar – hallottuk Ricz Pétertől. Kérdésünkre, ha ez az elmélet akár részleteiben is igaz, s ha nem 300 évről, hanem, rövidebb időszakról van szó, mit jelent ez a mi történelmünk szempontjából, át kell-e esetleg valamit írni a történelmünkben, jeles szakemberünk a következőket válaszolta:
-- Annyi bizonyos, a hunokat követték a germánok, vagy legalábbis egy részük. A hun nem volt egy nagy létszámú népcsoport, szükségük volt „segédtisztekre”. Attila államában, mint más nomád államokban is volt egy vezértörzs, a többiek pedig aztán csatlakoztak ehhez. Elképzelhető, hogy a hunokból maradtak itt a Kárpát-medencében, s jöttek az avarok – akik nem egyszerre érkeztek. Régészetileg bizonyítva van, hogy létezett korai, közép- és késő avarkor. Pontosan tudjuk, hogy a késő avarkor egy egészen jól behatárolható időszak, mégpedig a 8. század végétől a 9. század végig. Száz-százhúsz év ez a késő avarkor, majd jöttek Árpád magyarjai. De mi van, ha a magyarok valóban itt találják az avarokat, mi van akkor, ha ezek az avarok tényleg magyarul beszélnek? Ekkor jön be a képbe megint a kettős honfoglalás elmélete. Ha kiiktatunk egy bizonyos időszakot, akkor megvan a kontinuitás a hunoktól a magyarokig. S ez akkor azt jelenti, hogy a krónikák nem sokat tévedtek, megvan az összefüggés a hun korszak és Szent István állama között! Ez pillanatnyilag hihetetlennek tűnik, viszont ha igaz óriási dolog lenne!
Meggyőződésem, hogy egyik napról másikra ez a kérdés nem fog eldőlni, ehhez 2-3 évtizednek kell eltelnie, s újabbnál újabb kutatási eredményekre van szükség. Manapság, tudomásom szerint, Magyarországon egyelőre csak egy szűk csoport foglalkozik ezzel, például Pap Gábor művészettörténész. Érthető, mert a régészektől, történészekről nem lehet elvárni, hogy egyik pillanatról a másikra ezt az elméletet elfogadják. Hogy várható el ez egy olyan szakembertől, aki 50 évet rááldozott a tudományra, ezt tanította évtizedeken keresztül, hogy majd egyik napról a másikra egész élete munkásságát sutba vágja. El kell telnie egy időnek, amíg ez, a ma még a tudós társadalom részéről többnyire ,,sarlatánnak” titulált német elmélet a helyére kerül. Ám érdemes vitatkozni róla pró és kontra – fejezte be a vélemények ismertetését Ricz Péter főmuzeológus, majd még hozzátette:
-- A vita természetesen csakis szigorúan a szakma, a tudomány szabályai szerint történhet. Nem pedig úgy, ahogyan azt Magyarország egyik (ha nem a) legtekintélyesebb történelmi folyóirata, a Rubicon tette, mely mintegy fél évvel ezelőtt különszámot szentelt e témának. Sajnos a szerkesztőség elkövette azt a szakmai figyelmetlenséget, hogy csak az egyik fél (a kontrás) véleményét jelentette meg, melynek keretében néhány eminens történész és régész alpári jelzőkkel fűszerezte véleményét a fantomkorszak elméletéről. Nagy hiba volt, hiszen ma, a számítógépek világában sohasem tudhatjuk, mit hoz a holnap!
Végezetül, de nem utolsósorban eredményekben gazdag, békés boldog 2004-es esztendőt kívánunk az olvasóknak – vagy mégsem?
http://www.magyar-szo.co.yu/arhiva/040105/kilato.htm
http://www.radio.hu/index.php?cikk_id=43807
A nagy naptárhamisítás
2003. július 9., szerda 7:07
Tíz évvel ezelőtt egy német kutatócsoport arra a következtetésre jutott, hogy nem stimmel az időszámítás. Most nem 2003. van, hanem 300 évvel kevesebb. Uwe Topper magyarul most megjelent kötete Heribert Illig: Kitalált középkor-elméletét támasztja alá.
hirdetés
"A nagy naptárhamisítás" címmel írt könyvet egy német kutató Uwe Topper, aki kollégája Herbert Klieg: Kitalált középkor-elméletét támasztja alá. Az utóbbi művet novembertől, az előbbit mostantól olvashatják magyarul.
Tíz évvel ezelőtt egy német kutatócsoport arra a következtetésre jutott, hogy nem stimmel az időszámítás. Ha Krisztus akkor született, amikor hitünk és a csillagászatra építő legenda, a József Attila szavaival: lángos csillag feltűnése szerint véljük, vélik, akkor most nem 2003. van, hanem 300 évvel kevesebb.
Herbert Klieg, akinek könyve magyarul is megjelent, azt állította, és próbálta igazolni, hogy a keresztény időszámítás 614. és 911. éve között semmi sem történt. Az egész 297 esztendő merő kitaláció. Nagy Károly császár sose létezett, és minden cselekedete szerzetesek fantáziájának szüleménye. Egy másik tudós, Uwe Topper, eleinte nem fogadta el, tévedésnek tartotta ezt, kutatni kezdett, és egész más úton eljutott oda, hogy mégis csak igaz lehet az állítás. Ami persze Károlyt illeti, volt olyan cáfolat is, hogy felmutattak egy adománylevelet, amit ő állított ki, és írt alá, miután frank királlyá koronázták 769-ben. A baj csak az, hogy az okmány nem eredeti, csak az egyetlen másolat, az aláírás pedig évtizedekkel a császár halála után szerzetesek jegyezték utána.
Ma már különböző tudományágak képviselői állítják, régészeti leletek szigorú elemzése alapján, hogy időtáblánk nem pontos, és túl hosszúra sikeredett. Ha a képzelt korszakokat és látszaturalkodókat kihúzzuk, összesűrűsödnek a dolgok. Most szó szerint idézzük: A háromezer éves egyiptomi történelem az első fáraóktól a római hódítókig egyetlen egy évezredre zsugorodik össze, és ennek megfelelően tolódnak át a korai mezopotámiai, krétai vagy indus-völgyi birodalmak a Krisztus előtti I. évezredbe. Ami csak annyiban érdekes, hogy így a sumérok, az antik görögök és perzsák kortársai lesznek, azaz érezhető közelségbe kerülnek. kiderül, hogy Odüsszeusz találkozhatott volna Földközi-tengeri utazásai során Gilgamessel, valamint Minosz király, Hamurabbi és Dárius kölcsönösen inspirálhatták volna egymást törvényeikkel. A piramisok Hérodotosz állításai szerint is csak néhány évszázaddal az ő kora előtt épültek. Arra is fény derül, hogy a jégkorszak és a bronzkor majdnem egy időben zajlott le. Megjegyzendő ez a kézműves leletek alapján mindig is logikusnak tűnt.
Tehát mikor is kezdtük Krisztus születésétől számolni az időt? Természetesen nem azóta, és nem is 325-től, amikor a kereszténység a Római Birodalom államvallása lett, hanem a XV. századtól. Persze már korábban is voltak számítások, mikor is született Jézus. Az első krónikát, amely ezt használja, a X. századra teszik, de valószínűleg száz-kétszáz évvel később íródott, csak visszadátumozták. Ennek sincs meg az eredetije, sőt egyetlen közvetlen másolata se. Az eseményekhez, amelyeket saját kora előtt említ, nem rendelt dátumot. Őnála Octavianus császár 42. évében született Jézus, vagyis Róma alapítása után 753-ban. Dionesius szerzetes korábban a Dioklecianus éra 247. éve és 532 közé tett egyenlőségjelet, ma viszont ezt 525-nek tartják. E szerint Isten fia, Krisztus előtt 7-ben született, persze ha, 32 évesen feszítették keresztre, de könnyen lehet, hogy 39 éves volt ekkor.
Nem is részletezem tovább a 222 oldalas könyvet, ami a tévedések forrásait kutatja, a radioaktív karbon és évgyűrűs kormeghatározás adataitól a különféle időszámításokon az iszlám születésének körülményein át a spanyol éráig és a vikingekig. Ha elfogadjuk, ha nem a következtetést, kalandos utazást tehetünk sok kultúra világában. Nekem a legjobban a hétalvók legendája tetszik: a hét keresztény ifjúról, aki Decius császár idején egy barlangba menekült Efezuszban, és ott elaludt. Mikor felébredtek, egyiküket elküldték kenyérért egy pénzérmével, és a piacon kiderült, az 372 éves. Visszakísérték a fiút a barlanghoz, de testvéreinek csak elporladt csontjait találták ott. A csoda hírére kápolnát emeltek a helyszínen és az efezusziak felvették a kereszténységet.
Bánkúti Gábor
OLDALNÉZET
Ki volt itt elôbb, na mibe fogadjunk?
Az elmúlt év nyarán több cikkben ismertettük Heribert Illig amatôr német történész munkásságát és a hozzá kapcsolódó szakmai reflexiókat. A német földön sok kiadást megért könyv (Kitalált középkor) nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az európai (és világ-) történelembôl háromszáz évet, nagyjából a hetedik századtól a tizedikig, törölni kell, mert a korszak eseményei egy utólagos hamisítás eredményeként kerültek a históriába. Illig leghatásosabb érve a naptár tanulmányozásából ered, magunk is ismertettük a számításokat, illetve egy idekapcsolódó, akkor még csak az Interneten megtalálható tanulmányt Klaus Weissgerber tollából, amely a felfedezés magyar vonatkozásait járja körül. A magyar krónikák öt emberöltôre teszik Attila és Álmos egyenesági távolságát az idôben, amivel a történettudomány nem tudott mit kezdeni, ezáltal, ha Illignek igaza van, a honfoglalás valamikor a hetedik században volt, s helyreáll az idôrend. Megemlítettük akkor, hogy az elmélet szerint, bizony, a román történelem is nyer három évszázadot a kontinuitás bizonyításához... Most megjelent magyarul Heribert Illig és Klaus Weissgerber tollából kötet formájában a kérdés részletesebb taglalása (Magyarok a kitalált középkorban) – ennek a munkának az ismertetését közöljük alább.
A történelem tudománya egyben a történelem hamisításának tudománya is. Jól ismert a mondás egyik történészünk szájából, aki a XX. század valamelyik fordulata után kijelentette: innen kezdve minden másképp – volt! Heribert Illig 1991-ben a kitalált középkorról publikált munkája sokáig vezette az eladási listákat, több nyelvre lefordították, és vihart kavart a történészszakma köreiben is. Igaza van, nincs igaza? A kérdés értelmetlen, a tudományok, különösen a társadalomtudományok úgy mûködnek, mint a divat: a többség diktál. Az ilyen különleges felfedezések, teóriák esetében sem lehet azt elvárni, hogy mûködô intézetek, tanszékek, akadémiák száznyolcvan fokos fordulatot vegyenek, töredelmesen bevallják, hogy eddig hamis tanokat vallottunk, át kell írni a tankönyveket, törölni a történelembôl háromszáz évet, esetleg az ENSZ elé terjeszteni, hogy holnaptól kezdve ne 2004-et írjunk, hanem 1701-et. Heribert Illig rendkívül meggyôzô erôvel benyomult abba a résbe, ami a múlt esetében a bizonyítható valóság és a teória között nyílik. Minél inkább távolodunk az idôben, annál kevesebb a tény, dokumentum, s annál több a „hozzáadott érték". Az európai történelemnek van még egy különös sajátossága: körülbelül a hetedik századig rengeteg az emlék, és ugyanez a helyzet a tizedik századtól kezdôdôen. A közbeesô három évszázad, a korai középkor, a sötét jelzôvel illetett idôszak dokumentumairól rendre kiderül, hogy hamisítványok, a földbôl elôkerült leletek pedig a régészet szerint is tág idôhatárok közé datálhatók.
A tudományban ilyenkor a felfedezô számára két út kínálkozik. Egyik az aprólékos kutatómunka, átrágni, feldolgozni mindazt, amit errôl az idôszakról eleddig leírtak, megkutattak, s az új teória fényében beilleszteni a tényeket az új összefüggésekbe, ahogy a tudomány írott és íratlan szabályainak összessége, kialakult szokásrendszere ezt elôírja. A másik lehetôség a hirtelen szerzett népszerûség üzleti kiaknázása. Mindkét törekvésre látunk bizonyítékot. Illig egy társszerzôvel karöltve megoldja a piramisok rejtélyét, s ezáltal nagyot lép abba az irányba, amely új Dänikenként könyveli el ôt a szórakoztatás iparosai között. (Heribert Illig – Franz Löhner: A Kheopsz piramis). De folyóiratot is indított, és munkatársak csatlakoztak hozzá, akik a kitalált középkor szempontrendszerével felszerelkezve tanulmányozzák az európai népek történelmét, históriáit.
Ennek az utóbbi folyamatnak egyik eredménye a Magyarok a kitalált középkorban címû kötet, amelyrôl mindkét korábbi állítás igazolható. Egyrészt a kötet nagyobb részét jegyzô Klaus Weissgerber külön fejezetben magyarázkodik, hogy a magyarokhoz igenis köze van, már a hatvanas években voltak magyar barátai, akiktôl egy kicsit meg is tanult magyarul, tehát nem újkeletû az érdeklôdése egzotikus fajtánk iránt, másrészt tényleg alaposan elmélyült a korszakkal foglalkozó magyar tudósok munkásságában, módszeresen végigtanulmányozta a forrásokat, aprólékosan megvizsgált minden teóriát és elméletet. Mintha nem bízna abban, hogy a szakma és az olvasók komolyan veszik állításait, magyar vonzalmakat bizonyít szerintem feleslegesen, csak gyanússá teszi magát. Itt kell megemlíteni a kötet legnagyobb fogyatékosságát, a szerkesztô Halasy-Nagy Endre tevékenységét. A kötetben részletesen tárgyalódik a Kárpát-medence és Közép-Európa etnikai múltja, természetesen Erdély is kap egy fejezetet, és itt a szerkesztô – szerintem megengedhetetlen módon – zárójelek között, dôlt betûkkel kirohan a román történelemírás, különösen a dáko-román elmélet ellen. A legrosszabb hagyományokat követi, megsemmisítô érvekkel „zúzza szét" a tudománytalan álláspontokat, talán egy-két káromkodást kellett volna még beleírnia, hogy mindenki tisztában legyen az indulataival. Ebben a közép- európai régióban, a nemzetállami álmok kielégületlenségei között a történelem most és még nagyon sokáig legendákból táplálkozik, a nemzeti önérzet szerves része, és a komoly történészek már eljutottak annak belátásáig, hogy egymás sértegetése tudományos érvekkel nem vezet sehová.
Képzeljünk el egy olyan korántsem képtelen helyzetet, hogy ezer-ezerötszáz év múlva a korunkkal foglalkozó történettudósoknak nem állnak rendelkezésére írásos dokumentumok, illetve csak nagyon csekély számban, ellenben a tárgyi emlékek bôségével kell megküzdeniük. És kialakulnak iskolák, irányzatok, egymással vitatkozó álláspontok. Mondjuk, a kommunizmus kérdéskörével kapcsolatban egyesek arra az álláspontra jutnak, hogy az egy vallás volt, amely ebben a régióban leváltotta, háttérbe szorította a régieket, emlékmûveket és hatalmas építményeket hozott létre, aztán valamiért elsorvadt, mások népekkel azonosítják a kommunistákat, elsôsorban az oroszokkal, mert kimutatható a jelenlétük mindenütt, ahol ez a sajátos ideológia felbukkan, megint mások politikai áramlatnak vélik, amely itt-ott összetéveszthetô a szocializmus nevû irányzattal... s így tovább. A múltba visszatekintve az avarok a sötét évszázadok ismeretlenjei. Azonosítják ôket különbözô népekkel, köztük a magyarokkal, néhány ellentmondó forrás szól róluk, ami biztos, az az, hogy övveretek, ruhadíszek és temetkezési szokások maradtak utánuk, aztán eltûntek nyomtalanul, nyelvi emlék és kulturális hagyomány nélkül. A múltban kutakodó spekuláció hálás terepe az avar nép és kultúra. Weissgerber dicséretére legyen mondva: nem oszlatja el, de nem is növeli a homályt, szépen elkalauzol bennünket az elméletek között, és bizonyítja, hogy az illigi elmélet szerint (egybevágóan László Gyula „kettôs honfoglalás" elméletével) az egyik avar kultúra éppen a magyarok kárpát-medencei jelenlétét is bizonyíthatja.
Nem tisztem szakmai szempontból végigbogarászni a könyv állításait, tegyék meg a történészek, ha vitára alkalmasnak tekintik a megjelent mûvet, amelynek hatásfokát, tudományos hitelességét nagyban rontják a föntebb megfogalmazott balfogások és szerkesztési hibák.
(Heribert Illig – Klaus Weissgerber: Magyarok a kitalált középkorban, Allprint Kiadó, Budapest 2003, 363 oldal)
KREBSZ JÁNOS
Az oklevelekhez hasonlóan vélekedik Illig az életrajzokról, krónikákról is: például Einhard Nagy Károly életrajzának mind a 80 kéziratát hamisítványnak tekinti. De Illignek ezt is kell tennie, ha a császárt nem létező személynek tartja. Ugyanezt kell mondania az elszigetelt, egymástól több száz kilométerre levő kolostorokban készült krónikákról, névjegyzékekről is, vagy feltételezni, hogy közöttük olyan titkos kapcsolat és együttműködés volt, ami a pápa vagy a császár által kifundált célok megvalósulását szolgálta. [...]
A tagadhatatlanul létező szerzők műveiről azt kellett állítania, hogy azok nem a "kitalált" három évszázadban születtek. Ezért írja, hogy Beda Venerabilis nem a 7-8. század fordulóján, hanem a 12. században élt (arról azonban nem értesülünk, miért nem írta meg az Illig szerint is létező 10. és 11. századi Anglia egyháztörténetét). Johannes Scotus Eurigena nem előfutára a skolasztikának (a nem létező 9. században), a "természet felosztásáról" szóló művét, amelynek létét nem lehet tagadni, Szent Anzelm és Abelard kortársaként írta meg. Az nyilván nem zavarja a szerzőt, hogy a "De divisione naturae" ott volt II. Szilveszter máig is meglévő könyvtárában, s 980 táján idézett belőle a pápa egyik tanítványa. [...]
Nem élhetett a "kitalált" középkorban a 9. század jeles bizánci tudósa és pátriárkája, Photiosz sem. Abból, hogy híres gyűjteményében, a Bibliothékában 7. század előtti művek kivonatai szerepelnek, a szerző azt a következtetést vonja le, hogy 614 előtt kellett élnie. Fel sem tételezi Illig, hogy saját korának ismert műveiből nem volt szükség kivonatokat készíteni, hiszen azok teljes egészükben hozzáférhetők, olvashatók voltak.
A két nagy európai birodalom, Bizánc és a Német-római Császárság urainak "összeesküvésével" még magyarázni véli szerzőnk, miért kellett kitalálni 3 évszázadot a korai középkorban, a harmadik nagy kora középkori állam, az Arab Birodalom azonban nehezen illeszthető e konstrukcióba. A keresztény világgal harcban álló iszlám vezetői miért asszisztáltak volna két keresztény császár manipulációjához? [...] Az a magyarázat, hogy amikor a 10. században az iszlám hívei saját időszámításukat szinkronba hozták a keresztényekével, "megvásárolták a három üres évszázadot", a szerző felfogása szerint is gyenge lábakon áll, hiszen a mohamedánoknak nem volt kitalált középkoruk, azaz nem volt három évszázaddal rövidebb addigi történetük. Heribert Illig ezért a hedzsra évét nem 622-re, hanem 325-re (!) teszi, azaz az iszlám nem a 7., hanem a 4. században jött létre az ebioniták tanításából, bár Mohamed csak a 7. században élt. [...]
GYŐZTÜNK !MEGTALÁLTUK A KULCSHOZ A ZÁRAT!ILLIGNEK IGAZA VAN.MERT KORONÁZÓ FŐVÁROSUNKAT ELPUSZTÍTOTTÁK ÉS HAZUGSÁGOKAT GYÁRTOTTAK ! DE ÉN MEGTALÁLTAM ATILLA-SZENT ISTVÁN VÁROSÁT ÉS BIZONYÍTANI TUDOM ! ! !
http://www.panoramio.com/user/2499022
PAJZSVIVŐ
Megjegyzés küldése