A Homár szereti a mûvészetet. Duchamp-ot, Koons-t, Pollock-ot nagykanállal és röhögve fogyasztja, de szíve csücskét a hollandus New Age Fuckers nevû alkalmi mûvészcsoport képezi, amely "Három seggrészeg punk fényes nappal megerõszakol egy guminõt Amszterdam egyik parkjában" c. performanszán e sorok írójának is volt szerencséje részt venni. Hangsúlyozzuk: mint nézõnek (bár a seggrészegség egyébként stimmelne). Sajnos az amszterdami rendõrök mûvészi affinitása meglehetõsen csekély, és az elõadás rendõrállami önkény következtében beteljesülés nélkül félbeszakadt. Másik nagy kedvencünket az Örs Vezértõl nem messze, a Veres Péter úton találtuk egy biciklis külvárosi expedíción.
Íme, a "Kõvel burkolt Trabant", egy kõburkoló cég (meglepõ fordulat) reklámhordozója, nem mellesleg méltatlanul mellõzött mûalkotás. Díszítõ, dekoratív, szórakoztató, figyelemfelkeltõ, blikkfangos, meghökkentõ egyszerûséggel számolja fel a határokat élet és mûvészet között, metszõ iróniával és látszólag abszurd módon mutatja be a bennünket körülvevõ világ értelmetlenségét stb. stb. stb.
Annak ellenére, hogy egy óriási BNV-táblahegy mellett van, sikeresen veszi fel a versenyt a környezeti reklám-zajjal szemben, úgyhogy reklámpszichológiai szempontból telitalálat. Az oldalról az 50-es évek uszonyos amerikai kocsik formáját karikírozó, szembõl csodálkozó, vigyorgó-vicsorgó arcával meghökkentõ, lekövezett Trabi kényelmesen ugorja meg bárki érzékelési küszöbét, legyen az magyar bennszülött vagy Nagy Fehér Turista Nyugatról. Tessék serényen továbbgondolni, asszociálni, projektálni, belemagyarázni a mûtárgyba - a vicces kõburkolók alkotta "Der ewige Trabant" a Ludwigba kívánkozik a Millenárison látható szétfújt kétütemûekkel együtt.
Figyelem, játék: Amíg a mûvészettörténész-maffia felfedezi magának a fentebb bemutatott alkotást, mi nagyértékû Tékozló Homár-elõfizetéseket sorsolunk ki azok között, akik megfejtik a következõ meghatározást:
"A legfõbb sajátosság itt az, hogy míg a nem-mûvészi és az alkalmazott mûvészeti esztétikumban az emberi lényegnek csak egy-egy meghatározott oldala tükrözõdhet, addig az autonóm mûvészet képes arra, hogy e lényegnek egy-egy történelmi pillanatban adott teljességét, totalitását állítsa elénk érzéki formában, s ilyen módon az önmagában véve érzékelhetetlen társadalmi emberi lényeget, a társadalmi viszonyok összességét a tárgyiasult s egyéniesült társadalmiság formájában a társadalmiasult egyén számára szemléletesen átélhetõvé tegye."
(homar.hu)
Bejegyzések
1 megjegyzés:
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
A balközép cikkírás csodje
Becsapnátok-e a népet? / Én azt mondom: ne merjétek! / De ha mégis megtennétek, / Ne vágjatok angyalképet.
Goethe *
1988 és 1992 között nem csak "a rendszer" változott meg, bár az sem annyira, mint képzeltük. Az utósztálinista sajtóirányítás és cenzúra szétmállása hihetetlen élénkséget okozott. A kilencszázkilencvenes évek liberális publicisztikája, de az akkor még létezett "nemzeti demokrata" közírás is az új korszak legnagyobb szenzációja volt. A nagy újdonság, bár sokan bírálták és bírálják, nem társadalomtörténeti anomália: a reformkor és a második reformnemzedék tevékenységének legfobb formája, mufaja is a publicisztika volt, ebben eleink halhatatlant alkottak, írásaikat én ma is surun olvasom, ha másért nem, hát vigaszért. A kilencvenes évek politikáját elore lökdöste, ihlette és szétbombázta, olykor egyenesen irányította - a fonökök nagy bánatára - ez az új szabadságpárti vitaírás.
Muvelodéstörténeti értelemben benne volt ebben az elmaradt magyarországi 1968 elfojtott energiája, a félig-meddig föld alá szorult avantgarde hagyományosan polgárpukkasztó, hiperbolikus-túlzó szarkazmusa, az alsóbb néprétegek és a marginalizált szubkultúrák informális és töredékes beszédmódjának kreatív beemelése a "megemelt" közbeszédbe, a szamizdat-underground tanúságtétel- és igazságpátosza. Évszázadnyi képmutatás után az oszinteség, az autentikusság ("hitelesség"), a kérlelhetetlenül radikális hangvétel, a plebejus-demotikus duktus (ezen belül a nyomtatásban eloször elterjedt szkatologikus humor, a szerzoi persona kötelezo öniróniája, tréfás önbecsmérlése és a sima kamaszos csúfolódás) átvette a hatalmat, és a komoly képu hagyományos sajtó - legalábbis stilárisan - megadta magát.
Az új nyilvános beszéd hangerosítoi közül - a régi, heti Beszélo és a Magyar Hírlap Gádor Iván-féle 7. oldala (helyesen: lapja) mellett - a Magyar Narancs újságírása volt a leghatásosabb, igazi stílusteremto. Szuklátóköru és szakbarbár irodalomtörténészek észre se veszik, amit minden épelméju magyar olvasó tud, hogy legújabb irodalmunkra nagyobb hatással volt a Magyar Narancs, mint a kül- és belföldi poézis együttvéve. Igaz, a MaNcs egykori nyelvét és attitudjét eroteljesen befolyásolta Petri és Esterházy. Ez nem volt - szemben a szokványos sekélyes megközelítésekkel - "nemzedékváltás": a korszak olyan jelentos közírói, mint Eörsi István és Szabó Miklós, nem voltak már fiatalok, ötvenhatosok voltak, nem beszélve Csurka Istvánról, aki számos liberális ellenfeléhez hasonlóan, de a jobboldalon egyedül teremtett magának a tollával jelentos közéleti pozíciót. A hírlapi viták az országgyulésben folytatódtak; és az országgyulés gyakrabban kommentálta a hírlapi vitákat, mint megfordítva.
*
Az új liberális publicisztika parázs botrányt okozott. Ami a kilencszáznyolcvanas évek demokratikus ellenzéki - nagyrészt szóbeliségre támaszkodó - szubkultúráiban és az irodalmi (és kisebb részt társadalomtudományi, társadalombírálati) lázongás konventikulumaiban és katakombáiban magától értetodött, a brutális oszinteség, a pártkongresszusi dögunalmas nagypofájúság megvetése, a "tabudöntögetés" féktelen verbális élvezete, az átfogóan tekintélyellenes tiszteletlenség, a lázadók közötti szemérmes bajtársiasság: egyszeruen ismeretlen volt a nagyközönség elott, amely imádott fölháborodni Eörsi, Váncsa, Esterházy, Kornis, a MaNcs és a Beszélo hetilap mondanivalóján és modorán. Sokan utálták persze a liberálisokat, a régi SZDSZ-t és a néhai Fideszt, de - sok tekintetben, talán elsosorban az új szabadságpárti publicisztika fénytörése miatt - a "meno fej" glamour, a témaadás, a stílusmeghatározás, a trend-setting mese nélkül az övék volt, minden sikeres újság és politikai szónok, "közbeszélo" máig oket utánozza minden "oldalon". (Maga "a hang" mára érdekes módon leginkább a Tilos Rádió, a Budapest Rádió és a Klub Rádió reggeli musoraiban - és elszórva egyebütt - hallható.)
A közönség jó érzékkel vette észre, hogy ez a dolce (bár inkább amaretto) stil nuovo a legnagyobb politikai újdonság csúnyácska hazánkban, hiszen magát a demokratikus innovációt az új rendszer elso kormánytöbbsége csak kényszeredetten és ímmel-ámmal hajtotta végre, hiszen láthatólag nem hitt az egészben, a második kormánytöbbséget pedig az ancien régime exponensei vezették, akik rájöttek ugyan, hogy a radikális jobboldali orségváltás és "elitcsere" veszedelmétol csak az alkotmányos-szabadelvu jogállam menti meg oket, de az új idok új dalosai éppenséggel nem voltak. A liberális pártok cikkcakkjai mellett és foleg: ellenében bizony a liberális publicisztika volt, bár távolról se összehangzóan vagy pláne egységesen a rendszerváltás legkövetkezetesebb és legbefolyásosabb védelmezoje. Mivel - hasonlóan persze a legtöbb kelet-európai országhoz - az országházban eddig sohasem voltak többségben a rendszerváltás oszinte hívei, legföljebb (és nem mindig) a rendszerváltásba beletörodött profik, karrieristák és szerencselovagok, no meg a megfeneklett szabadelvuség búsképu hajótöröttjei mint legitimációs staffázs, a rendszerváltás bajvívói (irodalmi értelemben szerencséjükre) mindig ellenzékben voltak a kilencvenes években, nem az "örök ellenéki" póz csábereje miatt, amint a "pártközeli" hiperlojalizmus szokta (minden "oldalon") állítani, hanem a demokratikus fordulat felemássága, az új politikai "elitek" antiliberalizmusa és antidemokratizmusa, a Nyugatról szervetlenül leutánzott, lemásolt intézmények tartalmi üressége, a szunni nem akaró barbárság, elmaradottság, durva embertelenség, civilizálatlanság, szabadsággyulölet, primitív tekintélyelvuség és rendpártiság miatt. Ennyiben a kilencvenes évek liberális publicisztikája a testoríróktól elkezdett magyar aufklärista hagyományt folytatta, bár stílusában inkább Petofi, mint Kármán követoje, noha nem tartalmilag. A huszadik század elején épp ekkora skandalumot váltott ki a nyugatos-radikális közírás, olykor (mint a mostani századfordulókor is) nem annyira szociális tartalma, mint a megváltozott, megváltoztatott erkölcsi hangulat, életviteli áthangolódás, kulturális hierarchiamódosulás miatt. A "Magyar Pimodan" ellen fölharsant kórus ma is szól a kendermagosok meg Konrád ellen a Vörösmarty téren. Ám a nyugatos-radikális publicisztika - bár történelmileg jelentosebb - az ezerkilencszázas-ezerkilencszáztízes esztendokben soha nem volt olyan divatos, mint az új liberális vitairodalom a kilencszázkilencvenes években, amikor hangját fölerosítette - néha - a tömegsajtó, a közrádió, a köztelevízió, a parlament, a tünteto ("chartás") utca. Az új rendszer históriai stílusmeghatározó közmondás-, toposz-, közhelykincse (továbbá reprezentatív tréfa- és anekdotakincse) innen származik. A jobboldal, ha gyoz is néha, azt soha nem fogja kiheverni, hogy a számára legkedvesebb frázisok - "a lángoktól ölelt kis haza" usw. - a nagyközönség számára: viccek.
A rendszerváltó, új márciusi ifjúság harsány röheje még ma is hallatszik: ez a politizáló közvélemény egyik részét inspirálta és hallatlanul szórakoztatta, a másik részét mélységesen megbántotta. Ez a históriai gúnykacaj az ásatag késokádári órezsim filiszteri, kispolgári, autoritárius, anális-retentív regressziójának szólt, de az atavisztikus kádárságot ceauºescui-i irányba tolni igyekvo, potenciálisan vörösbarna, "nackó" honorációr értelmiség is magára vette. Ha az 1990-es rettento (preventív ellenforradalmi, sovén, antiszemita, eroszakos és fenyegeto) választási "kampány " során a szocnac tévécenzúra nem nyüstöli az SZDSZ/Fidesz liberálisait, ha az MSZP és az MSZMP választói - különösen Budapesten - a második fordulóban nem szavaznak át az MDF-re (ekkor nevezte az MSZP ifjúsági szervezete, a BIT a Fideszt plakátokon "Zsidesz"-nek), akkor Magyarország sorsa másképp alakult volna; ennek egyik oka "a régi Magyarország" nem indokolatlan sértodöttsége volt. Peto és Orbán gúnyos mosolya eksztatikus-paroxisztikus magaslatokra hiszterizálta a honi óvilág ressentiment-ját, az óbaloldali és kriptohorthysta altalaj (la Hongrie profonde) oskori morajából kivált a frusztrált provinciális lateiner sikolyának mutáló diszkantja. A liberális oltás múló seblázán átesett fiatalos új jobboldal (Lovas, Csermely, Bayer, Tóth Gy., Molnár Tamás etc.) épp így irritálja ma ugyanezt a járási-megyei értelmiséget, amely a "mérséklet" jelszavával próbálja visszaterelni a Beszélo és a MaNcs iskoláját megjárt új jobboldali radikálisokat a langyos pozsgayzmus meghitt ingoványába, a politikai Hajdúszoboszló édesbús dagonyázásába. A mai orbánisták anno együtt röhögtek velünk, és ezt semmi ünnepélyes millenniumi gyépés retorika nem tudhatja jóvátenni. A provinciális-autoritárius "altalaj", a quieta non movere, az Alzheimer-hadosztályok megnyerése végett Orbán és Kövér kénytelen hülyének tettetni magát: azért néznek olyan mereven, hogy visszatartsák a vihogásukat.
De az igazi posztmodern pastiche-eklektikát a hagyományossá stilizált kriptokádárista ójobboldal képviselte azért: amikor az anno még létezett népi tábor reprezentánsai alázatosan odajárultak az elodeiket lecsukató Horthy ravatalához, immár jelképesen is elárulva a bölcsejüket ringató magyar parasztságot, amikor protestáns nagyjaink fölvonulnak a Szent Jobb mögött a körmenetben (nekünk, kálvinistáknak tilos a szentkultusz és az ereklyetisztelet) vagy a protestánsok fölötti triumfus miatt hálát adó csíksomlyói búcsún - aztán meg erdélyi véreink százezreivel könnyezik meg uo. a János, a Kádár c. kurzus-rockoperettet (Koppány = Nagy Imre), és a Jesus Christ Superstarnak ez a harmadrangú, aczélizált-pozsgayzált utánzata éleszti Etelközt és a meotiszi lápot, akkor megértjük Makoveczet, aki ugyanavval a svunggal építi a sárospataki szockultúrházat, a piliscsabai muromtemplom-campust, a fehérlóáldozó álkeresztyén templomot és a procc újgazdag villát, egyszerre a "nem, nem, soha" és a "tökmindegy" jegyében.
A rendszerváltás nemzedékének voltak vezéreszméi, ha tetszik, uralkodó eszméi. Ezek, ahogy szokás, részben elvont politikai-filozófiai gondolatok voltak, részben az életérzés, a kulturális identitás, a történelemszemlélet, a kulturális és életstílus, az ízlés, a divat stb. körébe tartozó képzetek. Az effélét mindig meghatározza az ellenfél - valódi és/vagy konstruált, "megköltött" - természete.
*
Az ellenfél természetesen az 1956. november 4-e utáni kádári ellenforradalom volt. Mint mindenki tudja - és ezt a tudást mindenki Eörsi Istvánnak, Szabó Miklósnak és (bizony, bizony) Csurka Istvánnak köszönheti, és az o elemzéseik nem függetlenek a szamizdat Beszélo és más ellenzékiek (Krassó) föltáró munkájától, amely persze csak közvetve érvényesülhetett, nem beszélve a sajnálatosan elfeledett vagy megtagadott demokratikus emigráció erofeszítéseirol -, ennek az ellenforradalomnak már kezdettol a megalkuvás, rezignáció és amnézia volt a fo jellemzoje. A megtorlással egyideju volt a cenzúra lazítása (tessék megnézni az 1957 és 1960 közötti könyvkiadást és Kossuth-díj-listát), az ortodox sztálinisták-kommunisták megzabolázása, a "polgári" irodalom "helyzetbe hozása", az értelmiségi csoportok kijátszása egymás ellen, a represszív "szórakoztatás" elotérbe kerülése, a konzumidiotizmus promóciója, az agyalágyult honderu - és az ávós terror. A rendszer homlokzatának kariatidái: a "polgári nacionalista" Németh László, a "népi baloldali" Illyés, a "romantikus kommunista" Váci Mihály és a rendszerfüggetlen "régi Magyarország" abszolút szuverén királynoje, Honthy Hanna. Az elnyomást még csak-csak el lehetett viselni, de a mindent átható kedélyességet alig. A mai szoclib komplexumnak az órezsimbol átszotyogott elemei képtelenek megérteni, miért gyulöltük anynyira a Kellér-Komlós-Hofi-féle kabarét. A humor - mivel mi sem egyszerubb, mint kifigurázni a szokatlant - gyakran reakciós, Arisztophanész és Karinthy is konzervatív volt. A kabaré célpontjai (Juhász Ferenc versei, Jancsó Miklós filmjei, Weöres Sándor erotikus költeményei) mindig az újat képviselték. A kádári gemütlich honderu ("a krumplileves legyen krumplileves", "aki dolgozik, az boldogul") hazugsága persze az arccal lefelé eltemetett ötvenhatosok vértanúságán és a szintén roppantul kedélyes, korpulens-piknikus Hruscsov vörös hadseregének "megnyugtató", ám nem említendo jelenlétén nyugodott. Ezért - inkább, mint a szomszédban - a képmutatás elleni indulat (amely tipológiailag rousseau-i-romantikus) mindennél fontosabb volt az 1988/89-i attitudök kiformálásában. Az oszinteség, az igazmondás, a "hitelesség" gesztikája, szimbólumvilága, légköre - ami persze nem zárhatta és nem is zárta ki az illúziót és a tévedést - egybeesett a poszthatvannyolcas, posztújbalos, poszthippi preferenciahalmazzal.
"Ne hazudjatok már" - ez a cri de coeur a filiszter számára, ahogy Király István akadémikus, a kor legjelentosebb, tendenciákat egyesíto ideológusa és Pándi Pál professzor, a kor legjelentosebb irodalmi lapszerkesztoje szerette mondani, "dezillúziósnak", cinikusnak, eszménytelennek tetszhetett.
A magasztos (olykor a legmagasztosabb) eszményekkel igazolni vélt szarság el nem múló undort keltett közülünk azokban, akik voltak elég balszerencsések átélhetni az elmúlt rendszert. Petri, akit egyaránt utált a pártállami "kultúrairányítás" és az új polgári rendszer legkisebb közös többszöröse, a felejthetetlen Torgyán József, azt az egyébként (különösen nemzedékünkben) nem ritka beállítottságot testesítette meg, amely szélsoséges tisztaságvágyában mindenre gyanakszik és mindent káromol, ami illúziók, balhitek, érzelgosségek révén eltántoríthat attól bennünket, hogy szembenézzünk a valósággal, amely tragikus, visszataszító, kiábrándító és félelmetes - más szóval az eredendo bun terepe. És Petrinek itt mindegy volt, hogy ez közösségi, filozófiai vagy netán szerelmi balítélet-e. Botrányt kiváltó Mária-verse tele van (alig) rejtett gyöngédséggel és áhítattal. Az európai költészetben oly nagy múltú fénymisztika ("a napsütötte sáv") megmentése a modern kelet-európai mocsokból is az o nevéhez fuzodik - és ezt a rendszerváltó nemzedék minden további terjengos magyarázat nélkül is pontosan értette.
A kilencszázhetvenes-nyolcvanas évek ellenzéki irodalmára és - általában - kultúrájára jellemzo volt a "hagyjuk a dumát" tisztaság- és pontosságvágy, understatement, irónia és ténykultusz. Egy talált tárgy megtisztítása (Tandori), A tanú (Bodor Ádám), A látogató (Konrád), Pontos történetek, útközben (Mészöly): ezek a címek (és a muvek) világosan mutatják ezt a beállítottságot. A nyelvre való koncentrálás, a mesterség, a "létezésszakma" becsülete mutatkozik az ilyen önreflektáló-szakmai-"tudományos" címadásokban: Magyarázatok M. számára (Petri), Bevezetés a szépirodalomba (Esterházy), Film (Mészöly), Egy családregény vége, Emlékiratok könyve (Nádas), Kis magyar pornográfia (Esterházy), Rondó (Lengyel Péter) vagy az ilyen puritán címek: Héj (Oravecz), Egy no (Esterházy), Por (Temesi).
Ebbol az idobol való egyik leghistóriásabban hazafias írónknak az a hírhedt mondása, miszerint o nem népben-nemzetben, hanem alanyban-állítmányban gondolkodik. Ekkor jelenik meg a magyar konfessziós irodalomnak az az Árva Bethlen Kata óta példátlan, kibírhatatlanul, elviselhetetlenül, mondhatni pokolian tisztességes darabja, egyébként is remekmu, amely ezen a halk, faktuális, tárgyilagos hangon szól, az írói én minden szokásos fölpuffasztása nélkül, az 1972. szeptember (Oravecz). Vagy az oszinteségnek ugyanez a megdöbbento eltúlzása a poétikailag ellenkezo póluson: Kornis Napkönyve. Ugyanekkor hagy ki minden értelmezést szociográfiáiból Csalog, s csak "adatközloit" beszélteti, ekkor kezdik gyujteni az olvasók a dokumentumköteteket, csak semmi elmélet, semmi történetírás: lássuk, mi történt "valójában"; ekkor válik - mint minden válságkorszakban - a politikai irodalom vezeto mufajává a leleplezés, az ún. "mítoszrombolás" egyfelol, a rehabilitáció másfelol, amikor az ún. honárulókból lesznek az ún. hosök, és megfordítva.
*
Nem szabad elfelejteni, hogy az 1988/89-be megérkezett generációk sokszorosan csalódottak, kiábrándultak, becsapottak, számtalan történelmi kudarc fáradt obsitosai, 1956 novemberének, 1968 augusztusának, 1981 decemberének túléloi, a vereségek robotosai - még olyanok is akadnak köztük, akik 1945-ben hittek benne, hogy "lesz magyar újjászületés", akik Bibóval, Szekfuvel, Justusszal, Déryvel együtt azt hitték egy pillanatra, hogy 1945: forradalom (ezt a sejtelmet még emlékként is betemette az ido).
Ebben az idoben következett be Wittgenstein, az analitikus filozófia, a "nyelvi fordulat", a strukturális antropológia, az új kritikai módszerek intenzív recepciója, az ún. "kritikai marxizmus" visszahúzódása Hegeltol Kanthoz, a metafizikai pöffeszkedés és a grandiózus történetfilozófiai utópiaépítés dühös elvetése, táblakép helyett happening és installációk, illegális elitpárt-alakítás és káderpárt-alakítás helyett emberi jogi esettanulmány, beadványszerkesztés, jogi tanácsadás és adománygyujtés az ellenzékben.
Mintha a rendszerváltó nemzedékek "élcsapata" mintegy profilaktikus jelleggel és célzattal azt mondta volna önmagának: hátrább az agarakkal.
Nem csoda hát, hogy ennek az óvatossá vált embercsoportnak az ún. "politikai kultúrája" negatívumokból állt, nemet mondásból.
Nem a szocializmusra - nem csak a létezore.
Nem a nacionalizmusra - nem csak a másokéra.
Nem az antiszemitizmusra.
Nem a klerikalizmusra és nem a vallásellenességre.
Nem a vidékiességre és az érzelgosségre.
Nem a fajüldözésre és a xenofóbiára.
Nem a hagyomány tudatlan megtagadására.
Nem a represszív nemi erkölcsre és a homofóbiára.
Nem a bikkfanyelvre és a középszeruségre.
Nem a "magaskultúra" kizárólagosságára.
Nem a szomszéd népek iránti irredenta és "kultúrfölényes" gyulöletre és megvetésre.
Nem a hazudozásra és az üres dumára.
Nem az örökös kompromisszumra és megalkuvásra.
Nem az eloítéletre és a tespedt, antikíváncsi közönyre.
Nem a nyársat nyelt humortalanságra.
Nem a szegénység és elmaradottság perverz dicsoítésére.
Nem a technikai fejlodés és a fogyasztás népi kultuszára.
Nem a természetrombolásra.
Nem a nemzetiségi elnyomásra.
Nem az öncenzúrára és a szellemi önkiherélésre.
Nem a melldöngeto frázisra.
Nem az eufemizmusra.
Nem az örömgyilkos szexutálatra.
Nem a nogyulöletre és a feleségverésre.
Nem a "kisember" paternalista lenézésére.
Nem a reformeri inkoherenciára és gyávaságra.
Mint látják, ez nem politikai program. Az emberi jogok, alkotmányosság, jogállam, pluralizmus, civil társadalom, lelkiismereti és szólásszabadság klasszikus szabadelvu nézetegyüttese se volt az, hiszen színleg egyszeriben mindenki elfogadta. (S már 1990 tavaszára kiderült, hogy valójában igen kevesen.) Ámde ez mégse volt pusztán a múló kordivat és korhangulat tünékeny felhojátéka. Nem is meroben a represszív, fölhalmozó, diktatúrás rust belt-államkapitalizmusból a posztindusztriális, neoliberális-neokonzervatív, globális finánckapitalizmusra való átmenet, a kontinentális szovjet/nyugatnémet hegemónia alól az angol-amerikai hegemónia alá helyezkedés "ideológiai köde" (bár az is persze), nem csupán az ún. posztfordizmus "ideológiai burka", vagy alig.
De azért idekívánkozik két megjegyzés. A metafizikai pöffeszkedéssel szembeni ellenszenv (ami azért mellesleg nem zárta ki annak a mélyenckedo, dagályos és nagyképu szófosónak, a kései Martin Heideggernek az olvasatlanul is hatalmas sikerét), amelyet tárgyilag helytelenül mint mindenféle "ideológia" iránti utálatot volt szokás leírni a kilencvenes években (holott ez természetesen maga is ideológia) súlyosan ellenforradalmi következményekhez is vezetett, jelesül a bürokratikus igazgatási technikáknak mint értékközömbös-értéksemleges, "szakmai" általánosságnak, mintegy logikai szükségszeruségnek a kritikátlan tudomásulvételéhez; a gyanú föl sem merült, hogy akár a legmakulátlanabb közhivatalnok szolgálati éthosza is lehet "hamis tudat". Ugyanez történt - errol már írtam korábban - az apologetikus "vulgáris közgazdaságtan" és a polgári jogtudomány kvázi-természettudományként, megföllebbezhetetlen okkult tekintélyként való kezelésével, mintha a számító önérdekappercepció és a burzsoá individualizmus épp úgy természeti volna, mint az ún. életösztön, s amelynek a kielégítéséhez baj esetén úgy hívnók meg a hivatalnokot, a közgazdát meg az ügyvédet, mint fájdalom, vérzés vagy halálfélelem okán a háziorvost. (Vö. Adorno: "Kultur und Verwaltung" [1960] Gesammelte Schriften 8, stw, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1997, 122-146.) - A másik: alkalmasint az oszinteség, a "leleplezés", a cicomázatlan tény, a "konkrétumok" iránti posztkomcsi eloszeretet tette lehetové az akkoriban piacgazdaságnak és szabad vállalkozásnak titulált kapitalizmus jóindulatú, megengedoleges elturését. Hiszen a kapitalizmus a legnagyobb leleplezo ero, amely legfontosabb elemzoje szerint minden érzelmi kötöttséget szétbont; a csereérték teljes kifejlodése után "...[a] pénz maga a közösség, és nem turhet semmiféle más, fölötte álló közösséget"; "...[a]hol a pénz nem maga a közösség, ott föl kell bomlasztania a közösséget" (Marx: Grundrisse [1857], MEM 46/I, Bp.: [Kossuth], 1972, 131-132.) Ihaj, gondolta a rendszerváltó nemzedék, legalább a reálszoc által negélyezett "közösségi társadalom" most végre annak mutatkozik, ami. Kereslet és Kínálat jegyesek, minden külön értesítés helyett.
*
Minden zsák megtalálja a foltját, s nem szól ránk a házmester. A könyörtelen - a kor divatszavával: kokemény - piaci verseny majd kiválogatja a tehetségeket, színes vetélkedés, szórakoztató bukásokkal teli derbi lesz itt, gondoltuk, fene tudja, miért, hisz olvastuk a releváns szakirodalomban, hogy ez legenda, szóval: vége a népfrontos-SZOT-os-notanácsi unalomnak, fölrobbantjuk a munkásorszürke betonbudit.
Ez annyira magától értetodo volt, hogy a szabadelvu diétai ifjúság észre se vette (mint egykor), mennyire elszigetelt, félreértett, meggyanúsított - hiába médiasztár. Az altalaj, az ostelevény, la Hongrie profonde a gúnykacajra egyszeruen visszaröhögött. Felejthetetlen: amikor Büky Dorottya szabad demokrata képviselo beiktatni javasolja a Munka Törvénykönyvébe a munkahelyi szexuális zaklatás szabálysértési tényállását, akkor az MDF-es, kisgazda, kereszténydemokrata padsorokban kirobban a hosszú percekig tartó, vörösödo tarkójú, verítékes homlokú, harákoló köhögésben végzodo hahota, az asztalcsapkodó, combcsapkodó, visító honderu, a titkárnosegg-csípkedés szabadságát, a katonásan-megdugtam-a-Jolikát-a-vállalati-üdüloben-visított-meg-bogött-a-kis-ká-de-élvezte bahtyini-karneváli-rabelais-i vigasságát ünneplo organikus férfisereg, az irodai Jóska-napi és március nyolcadikai tojáslikorös és izzadt bokafixes, mámoros tapizások - tetszik emlékezni a "tapizás" szakkifejezésre? tapizott a topis? vagy hogy volt? - emlékétol föllelkesült, Dezséry Lászlón és Rátonyi Róberten szocializált nemzeti-konzervatív hímség színe-virága. Hogy nevettek rajtunk, nagy Isten! És velük nevettek a teremorök, a gyorsírók, a fotóriporterek, a páholyokban a minisztériumi szakértok, atyaian göcögött az elnöklo történész-akadémikus. S az SZDSZ-es-fideszes képviselok ott ültek szemközt némán és sápadtan és megrendülten.
Nem utolsósorban ez a rettego magányérzet vezette a jobboldal karjaiba az egykori Fideszt, a szocialistákéiba a szabad demokratákat. 1989 visszavezette a szabadúszó, proskribált-munkanélküli, véndiák, a szubkultúrában - a röpülo egyetemtol a lázongó szakkollégiumokig - már valamelyest elfészkelodött, elvackolódott demokratikus értelmiségieket a mélymagyar rögvalósághoz, amelyet "kései kádárizmus"-nak szokás becézni, de amely ugyanaz a világ volt azért, jól fölismerhetoen, amelyet még A falu jegyzojébol vagy még korábbról, Berzeviczy Gergely tanulmányaiból ismerünk. A tespedt, mozdulatlan, de vegetatív tömegében lebírhatatlanul életeros elmaradottság, minden - de minden! - jó és rossz modernizáló reform szervetlensége, fölületisége, sekélyessége (együtt a reformerek Rab Ráby-szeru idegenségével, elszigeteltségével: nálunk a mindenkori reformpárt mindig le parti de l'étranger, "a külföld pártja") okozza azt a szédíto, zsibbasztó érzést, amely szerint "itt semmi se változik", "mindig ugyanazok uralkodnak", "nem is volt rendszerváltás", "ellopták a forradalmat"; ezek után meg az olyan reménytelen illúziók maradnak, mint "a szakmai tisztesség" meg "foglalkozzunk a családunkkal", "muveljük kertjeinket" s í.t.
A helyzetet tovább súlyosbította az is, hogy a rendszerváltó magyarországi liberalizmus kulturális, pontosabban: ellenkulturális és szubkulturális identitása, önazonossága erosebb, szilárdabb volt, mint elméleti, doktrinális, világnézeti és társadalomtudományos megalapozottsága, hogy a szívós politikai törekvések hosszú históriája során kiküzdött elvi és magatartásbeli koherenciáról, egységes erkölcsi ízlésrol ne is beszéljünk. A liberális irodalmárok, tudósok, jogászok, hírlapírók, a "médiaértelmiség" tudása szegényes, elkötelezettsége bizonytalan lévén, passzív-reaktív stratégiáját az ellenfél természete határozta meg.
Kissé egyszerusítve: az óbaloldal felé megvetést, a jobboldal felé fölháborodást árasztott.
Maguk a liberális gondolatok, eszmék - aztán meg hinterlandjuk, hátországuk, amely az antileninista-antisztálinista baloldal huszadik századi kritikai hagyománya - a harcok és veszekedése közben elsikkadtak.
Két példa.
A minap az ÉS-ben a kiváló közgazdászprofesszor és all-round szellemóriás találgatásokba bocsátkozott afelol, hogy a "morális egyenloség" vajon mit jelen. Nota bene, rosszul találgatott, mert szerinte a fogalom a különféle szubsztantív erkölcstanokat követo embercsoportok erkölcsi egyenértékuségét jelentené, bár más helyes megfejtéseket is lehetségesnek tart; nem is sejti, hogy a "morális egyenloség" terminus technicus (az alapjogok ui. státuszfüggetlenek stb.), méghozzá a szabadelvu szemlélet alapveto terminusa, bár persze szinonímái is vannak. A kiváló közgazdász fölött elröpült egynegyed évezrednyi liberális ido vasfoga. (Tavaly egy kituno fiatal szabadkomuves tolem értesült arról, hogy a Montréaltól Sydneyig uralkodó, formailag nálunk is fönnálló politikai rendszer hivatalos neve "liberális demokrácia", aminek semmi köze a liberális pártok sikeréhez - és nem hitte! Kiváló liberális íróval is találkoztam, aki elhitte az ÉS-ben prelegáló tájékozatlan férfiúnak, aki pedig az Egyesült Államokban tanult politikai filozófiát, hogy Kantnak semmi köze a szabadelvuséghez. Mihöz kezdjen az ember ilyen viszonyok között?)
A másik példa: Gy. E., a neves irodalomtudós eloadást hirdetett holmi konferencián evvel a címmel: "József Attila, a baloldali bolsevizmuskritika elofutára". Lehet, hogy a címért a konferencia szervezoi a ludasok, de bárki mer állítani ekkora orbitális ökörséget a huszonegyedik század elso esztendeiben, az teljesen kihagyta a múlt század történelmét. Mire József Attila idevágó elmemuveit megalkotta, a baloldali bolsevizmuskritika, akár maga az orosz forradalom, több mint másfél évtizedes múltra tekinthetett vissza. Rosa Luxemburg, Pannekoek, az orosz munkásellenzék, az anarchisták Mahnótól Emma Goldmanig a baloldal baloldalán, a szociáldemokraták Kautskytól és Martovtól Garamiig és Kunfiig a baloldal jobboldalán igazán szorgosan muvelték ezt a bolsevizmuskritikát, és József Attila még elemista kisgyerek volt, amikor Kassák (versben és nagyszeru politikai prózában) elmondta talán a legmélyebbet és legérdekesebbet a magyarországi kommün komor tanulságairól. József Attila nem elofutára volt a baloldali bolsevizmuskritikának, csak csatlakozott Fejtovel és más volt kommunistákkal együtt ahhoz a munkához, amelyet Mónus Illés és más magyar ausztromarxisták folytattak a Szocializmus hasábjain. De ezt mindenki tudja, nemde?
A jelek szerint mégse.
Ezeket a dolgokat az említettekénél valamivel fiatalabb nemzedékem a kilencszázhatvanas-hetvenes években tanulta meg. Fokozódó rémületemre kiderül, hogy ez afféle titkos tudás (bár a magyarországi, sot: erdélyi könyvtárakban, ismerosök magánkönyvtáraiban is megszerezheto volt, hiszen mi - elnézést - akkoriban, a nyolcvanas évek végéig, nem utazhattunk külföldre). A liberális értelmiség befolyása és botrányos sztársága éveiben se tudta tehát rávenni a kollégákat, hogy pár alapkönyvet elolvassanak. Még az egyetlen "itthon" is - névrol - ismert, bár meroben atipikus szabadelvu elméletíróról, Hayekrol is csak (teljesen alaptalan) legendák keringenek, Rawls, Dworkin, Nozick, Sen, Feinberg, Raz stb. láthatólag olvasatlan, bár egyetemeinken itt-ott tanítják oket.
Az is elég mulatságos, hogy tanítványai tanítványainak mai szerepe miatt a pesti sajtó is rádöbbent Leo Strauss létezésére (a New York Times Magazine egy rossz cikke nyomán), mintha a kilencvenes években nem jelent volna meg magyarul Az üldöztetés és az írás muvészete meg a Természetjog és történelem, mintha a Világosság - kérésemre - nem közölte volta Strauss esszéit, mintha Lánczi András nem publikálta volna Strauss-monográfiáját: a politikai gondolatok láthatólag nem keringenek.
Az új liberális publicisztikának zömmel kevés köze van a liberális elmélethez és hagyományhoz, és néhányunk minden prédikálása, buzgólkodása és eroszakoskodása ellenére is a tizenkilencedik század (elsosorban, de nem kizárólag: a reformkor) nagy magyar szabadelvu öröksége is holt tananyag maradt, pedig futó böngészés után is nyilvánvaló az "anyag" relevanciája, elevensége és szépsége. A Kossuth-év teljes üressége és unalma is bebizonyította, hogy a mai magyarországi értelmiség fütyül mindarra, ami hazánk és népünk történetében csakugyan nagyszabású és lelkesíto, bárha tragikus vala.
*
A szociálliberális publicisztika bontakozó baloldalias, szociáldemokratáskodó "vonulata" is hasonló nyavalyákban szenved, bajai azonban még súlyosabbak, pláne, hogy muveloi száma is csekély. A kelet-európai baloldal számára megkerülhetetlen kulcskérdés az 1989 elotti, magát "szocialistának" reklámozó órezsim megítélése. A baloldalias közírászati alfaj auktorai - többek között azért, mert idegen tolük és ismeretlen számunkra "a baloldali bolsevizmuskritika" több mint nyolcvan éve (ld. Mike Haynes összefoglalását: "Marxism and the Russian Question in the Wake of the Soviet Collapse", Historical Materialism, 10:4, 317-362 [2003] meg a Revolutionary History köteteit, nem szólva a Critique és a Labour Focus on Eastern Europe ma is megjeleno számairól, amelyek szemlézik a kurrens irodalmat és historiográfiai reflexiót) - tkp. kétféleképpen nyúlnak a kérdéskörhöz: az egyik megközelítést "reformliberálisnak", a másikat "sima [straight] liberálisnak" kereszteltem el az elmúlt negyedórában. A "reformliberális" ideológiai melléküzemág azt állítja, hogy a létezo reálszoc fölhalmozási modelljének befuccsolása után a "pártállamtól" dirigált piaci reform ütközött olyan szerkezeti nehézségekbe, amelyek politikai kiigazítást (az ún. "rendszerváltást") igényeltek, amely új erok bevonásával, kooptálásával szerencsésen meg is történt; az "állampárt" már csak fölösleges ballaszt volt, amelyet a "reformelit" (értsd: az uralkodó osztály) boldogan kidobott. A rezsim ideológiai és közigazgatási jellege némileg megváltozott - állítják a fiúk -, foleg a Nyugathoz (értsd: a tokés világpiachoz) való alkalmazkodás miatt, de a lényeg a folytonosság.
Ennek az "elméletnek" az az egyik elonye, hogy hízeleg az ostelevény, la Hongrie profonde érzéskulimászának ("nem történt semmi", " minden a régi", "hajh, hajh"), továbbá a keresztyén-nemzeti jobboldal szokásos paranoid összeesküvés-elméleteinek (Reagan, Gorbacsov, Netanjahu, Bronfman és Aczél elore levajazta az egészet az Apostolokban - mások szerint a Kárpátiában, vö. a "rózsadombi paktummal", amelyre vonatkozóan az állítólagos részvevok agyát lézerrel [huhú!] kimosták...). Egyszersmind magyarázatot nyújt arra, mit keresnek a hajdani - mit hajdani! iménti! - nomenklatúra élet- és tokeeros vezetoi az új demokratikus állam ormán, ú. m. "szakmai befektetok". A többi ugyebár "kommunistázás".
A "sima liberális" megoldás a "reformszocialista-bis-neoszocdem" alvonulaton belül épp ellenkezoleg azt állítja, hogy a létezo reálszoc valóban szocialista volt (ez "a baloldali bolsevizmuskritika" alapgondolatának a fordítottja), tehát "muködésképtelen", mert hiszen csak a szabadkereskedelmi-szabadpiaci kapitalizmus "muködoképes" per def., így tehát a "reformelit" (olv.: az uralkodó osztály) kénytelen volt "lecserélni" a rendszert, hogy hatalma és vagyona (ezt nevezik "gazdasági fejlodésnek") megmaradhasson. Ennyi. Punktum. Ez funkcionális adaptáció, szerkezeti alkalmazkodás, ill. ideológiai homlokzatátfestés, vö. a János, a Kádár c. nemzeti-modernizációs rockoperett mély és érett keresztyénség-koncepciójával (amelyrol példásan emlékezett meg a néhai és fájdalmasan nélkülözött Vági Gábor még az illegális Beszéloben). Diktatúra? He? Mi? Ez kommunistázás, édes egy pajtásom. Ennek is megvan a lehetséges nemzeti-polgári-belso-lágymányosi olvasata: a magyarság (értsd: az uralkodó osztály) érdeke azt kívánta, bár a kapitalizmus túlságos dinamizmusa és nyitottsága, sajnos, öhm, lazasághoz vezethetend, hogy "kiprivatizáljuk" magunknak és külhoni patrónusainknak a gazdasági ínyencfalatokat, noha sajnos ebbol nemkívánatos elemek is részesedtek, amint ezt Pozsgaytól, Szuröstol, újabban Thürmertol, Für Lajostól, Csurkától megtudhatjuk, akiknek bánata mindigre egy bánat marad.
Ennek az alvonulatnak az erosödése 1994, az elso szocialista/liberális kormánykoalíció létrejötte óta, bekapcsolódása a liberális közírói közbeszédbe (különös tekintette a tehetségtelen és tudatlan seggfejeknek arra a halmazára, akik Magyarországon valamino rejtelmes okból "politológusoknak" [?!] szeretik titulálni magukat) megszilárdította a balközép publicisztika apologetikus funkcióját, annál is inkább, mert a keresztyén-nemzeti jobboldal (a hortysta-kádárista amalgám eltéveszthetetlen, mindig disztonáló hangfekvésében) játszadozik olykor (igaz, egyre surubben) az antidemokratikus-antiliberális rendszerkritika lehetoségével. Ez az apologetika persze a vulgáris marxizmus egyik tovább vulgarizált, közhellyé fényesedett belátásán alapul a termeloerok fejlettsége és a termelési viszonyok (és persze a fortiori a közjogi-politikai "fölépítmény") között, mivel a tervezo-elosztó államkapitalizmus (a. m. "létezo szocializmus") tarthatatlanná lon ("megdrágult"), "demokratizálni" kellett a "fölépítményt" és a "világnézetet".
Ezt a föltevést helybol cáfolja a Kínai Népköztársaság, ahol a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága és Katonai Bizottsága, valamint a Kínai Népi Fölszabadító Hadsereg Nagyvezérkara köré tömörült dolgozó nép színpompás, erot sugárzó halálmenetben caplat a szélsoségesen szabadversenyes kapitalizmus felé, miközben a nagytokésekkel kreatívan kiegészült demokratikus munkás-paraszt diktatúra fönntartja a koncentrációs táborokat, a gondolatbunt, a nyilvános kivégzéseket, a testi fenyítést, a cenzúrát, a rendorterrort és a legbetonfejubb militarizmust.
*
A kapitalizmus és a demokrácia (akár pusztán a polgári demokrácia) közötti biunivok kapcsolat, szükségképpeni kölcsönös összefüggés: hazug mítosz, amelynek a hamisságát fasiszta, klerikofasiszta, autoritárius-katonai diktatúrák, féldiktatúrák és rendorállamok kielégítoen bebizonyították. A burzsoázia (amelyet Pesten ki tudja, miért, "gazdasági elit"-nek [?] becéznek) uralma hol demokratikus, hol nem. S mint ezt saját tapasztalatunkból igen jól tudjuk, ez gyakran és a szó szoros értelmében ugyanaz a burzsoázia, amelynek a politikai garnitúrái is egyként képesek menedzselni mind az államkapitalista-diktatórikus, mind a szabadversenyes-liberális-demokratikus változatot - ez utóbbi viszont már kelet-európai különlegesség, amelynek titka az, hogy ezeknek az országoknak a tényleges vezetoi - személyes érdekeiken kívül - többnyire semmit se vesznek komolyan.
Ráadásul ezt még a romlott közvélemény is igazolja, mondván, hogy még mindig jobb a miniszterré züllött szatyortolvaj, mint a gyilkos fanatikus - megjegyzem, már a Kádár-rendszert ilyesféleképpen védte a Rákosi-féle terrorrezsimmel szemben a félhivatalos suttogó propaganda. Ez igazi magyaros duma, amelyrol megsemmisíto szatírákat írt Eörsi: az elvhuség, a megvesztegethetetlenség eszerint önmagában veszedelmes tulajdonság, függetlenül attól, milyen elvhez hu valaki - mintha a Grande Terreur legnagyobb tömeggyilkosa, Fouché (Gergényi fokapitány bevallott eszményképe: Fouché! - jó, mi?) elvszeruségével és tisztakezuségével tunt volna ki. Ez a fölfogás az alapja a rémes lengyel Danton-filmnek: Danton csal, kúr, jattot zsebel be, tehát jó, Robespierre nem csal, nem kúr, nem zsebel, tehát rossz. Villanyfényben úszó Comecon-szigetek. No mindegy.
A liberális publicisztika - a jobboldal okozta elképedésen, döbbent fölháborodáson túl, az új rendszer fölbukkanó represszív jegyeit kizárólag társaslélektani, pártpolitikai és kulturális (a horthysta-kádárista tekintélyelvuség-szolgalelkuség és bepánikolt, beparázott rendpártiság) okoknak tulajdonítván - az "emberi jogi" retorikát tette magáévá mint olyasvalamit, ami egyszerre emancipatorikus és rendszerfüggetlen, tehát NEM rendszerkritikus, hiszen illúziónk az volt, hogy a rendszert védjük a kormánnyal szemben. A Charta a sajtószabadságot és a honpolgári jogegyenloséget védte, a liberális publicisztika meg - igen helyesen, és ez múlhatatlan érdeme - a jogfosztott és hátrányosan megkülönböztetett kisebbségeket, mind az állami packázások, mind az elnyomással rokonszenvezo, fajgyulölo, nogyulölo, homofób, xenofób részközvélemény áldozatait, célpontjait. Ez a derék és bátor beállítottság azonban mihamar kiüresedett és ritualisztikussá vált a maga tisztán negatív-kritikai karakterében. Amikor némelyek itt fölvetették a nem etnikai-faji, köztársasági patriotizmus szükségességét, hangsúlyozván a közügyek és közjavak primátusát a politikai közösségben, sans états d'âme lenackózták oket. Etatisták! Nemzetállamisták! Isták!
*
Fölbukkant a Rém: az Ember, Akinek Nézetei Vannak! Atyavilág!
A formálódó balközép publicisztika kisebbségvédelmi retorikája alkalmat adott arra a reformkommunista, ill. reformfasiszta szemrehányásra, hogy aszongya bezzeg a többség, az nem érdekli az uraságot! Sok mindent lehetett volna válaszolni a szegény elmehunytnak, ha cikkírók fölfigyeltek volna arra az apróságra, hogy 1988 és 1995 között a magyar gazdaság nagyobb veszteséget szenvedett el, mint a második világháború alatt, hogy kétmillió állás szunt meg, hogy az 1983-as szint alá esett nemzeti össztermék egyenlotlenebbül oszlik meg, mint a félfeudális, holtkézi-hitbizományos, latifundiumi szisztéma alatt, hogy szellemileg és infrastrukturálisan összeomlott a magyarországi tudomány és a fölsooktatás, hogy gyakorlatilag megszunt a magaskultúra-fogyasztás, hogy a diplomások és a diákok rohamosan fasizálódnak, hogy az ország elveszti alig elnyert nemzeti függetlenségét, hogy a vallási közömbösség nem fölvilágosodáshoz, hanem babonához és (kisebb mértékben) hipertradicionalista integrizmushoz vezet. A balközép publicisztika büszke eloítéletmentessége nem volt elég ahhoz, hogy 1988 óta akár egyetlen megérto, rokonszenvezo, dicséro szó megjelenjék a szomszéd népekrol (e tekintetben az oroszok, románok, szerbek, szlovákok messze elottünk járnak), kivéve, ha pl. az apartheid-rezsimet bevezeto észtek leprázták a ruszkikat - különösen groteszk volt a MaNcs szerbellenes sovinizmusa.
A balközép sajtó vevo volt (és maradt) a görögkeleti-ortodox ("bizánci!", "cezaropapista!", "levantei!", "balkáni!", "cár atyuska!") népek iránti megveto, hagyományos, a magyar reakció legmélyebb bugyraiból származó kvázi-rasszista klisékre, a "kisantant" és "pánszláv" mániákra és paranoiákra - néha pusztán ez rejlik az európázás, nyugatozás, polgározás, európainormázás mögött, a jó öreg "kultúrfölényes", irredenta pöcegödör.
Mindez persze nem igazolja a nemtelen jobboldali (és ritkábban: neokádárista) támadásokat, amelyeket Eörsi így jellemzett pár éve: "[M. T.] egykori [demokratikus] ellenzéki azt a vicces állítást kockáztatta meg a Magyar Nemzetben, hogy a legszívesebben zsidó vallású homoszexuális feminista négernek [!] születne, ha újra születhetne, továbbá cigánynak, akit faji alapon nem vettek fel a száz kilométerre levo kisegíto iskolába, és hajléktalan munkanélkülinek, aki emiatt pszichés zavarokkal küszködik és így tovább. Az egykori ellenzéki ezzel azt sugallja a maga tréfás módján, hogy a kisebbségi csoportok, akiket [helyesen: amelyeket] említ, és akiknek [amelyeknek] speciális problémáival különféle emberjogi társulások és az emberi jogok megsértését nehezen elviselo személyek foglalkoznak, alapjában véve privilegizált helyzetben vannak. Jó buli tehát Magyarországon zsidónak, cigánynak, homoszexuálisnak, feministának, négernek [!], munkanélkülinek, nyomoréknak, lelkibetegnek és hajléktalannak lenni. Nem foglalkoznék ezzel a csakugyan patologikus élcelodéssel, ha nem rejlene mögötte széles köru társadalmi támogatás. Ebben a fantasztikus országban... egy falu lakossága aláírási akcióba kezd és az utcára vonul tüntetni, de nem a megvert cigányok, hanem a verolegény rendorök érdekében." ("Miért szégyenkezzünk?" [2001. április], in: Eörsi István: Ismeros úr a csúszdán, h. n. [Bp.]: Noran, é. n. [2002], 49.)
Az a jeges részvétlenség, amellyel a liberális publicisztika (beleértve persze e sorok íróját is - jó sokáig) a magyar nép többségének tönkremenetelét kísérte (kérem az olvasót, azonnal hagyja abba annak az újságcikknek az olvasását, amelyben "a rendszerváltás vesztesei" kifejezést meri használni a kétszínu szerzo), amellyel a Népszava (a Népszava!!!) gazdasági szemleírója pár hete meglepodött rajta, hogy Magyarországon, jé, még vannak szakmunkások (és azt se tudja - a Népszava munkatársa! -, hogy a "szaki" a "szaktárs" szó [rég., biz.] rövidítése) kétségtelenül leszállítja az emberi jogi protestálás emancipatorikus értékét, akkor is, ha ennek a protestálásnak minden szava szentigaz. (És az.) De a jobboldali támadás (legalábbis kezdetben) nem emiatt bontakozott ki, a jobboldal (kezdetben) maga is osztozni óhajtott a rendszerváltás vélt dicsfényében, ezért a szabadpiaci-szabadversenyes gazdaságra való áttérés gazdasági katasztrófáját nem bírálta, legföljebb némely haszonélvezok vélelmezett származását, pedigréjét kifogásolta.
A támadás oka, lényege és ürügye természetesen a zsidókérdés volt, amely - ha tetszik, ha nem - 1989 óta már megint a politizáló csoportok középponti kérdése Magyarországon. E tekintetben a hagyományos jobboldal szemernyit se változott. Ha elolvassuk Szabó Miklós posztumusz monográfiáját, amely szerintem 2003 legnagyobb könyvkiadási eseménye (Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története, 1867-1918, szerk. Sándor Tibor, Bp.: Új Mandátum, 2003, 396 lap), láthatjuk, hogy a korporatista antikapitalizmus és az emancipációellenes antiszocializmus összefüggése az antiszemitizmussal: százötven éves. (Vö. Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon, Bp.: Osiris, 2001, 236-470. Gyurgyák és Ungvári Tamás késobbi kutatásai [ld. Ungvári: Ahasvérus és Shylock, Bp.: Akadémiai Kiadó, 2000] messzemenoen igazolják Szabó Miklós negyedszázados hipotéziseit; vö. még: Ludassy Mária: Fehér jakobinizmus: Charles Maurras és az Action Française, h. n. [Bp.]: Kávé, 1999. A liberális kisebbségelméletek kituno öszszefoglalása: Salat Levente: Etnopolitika, Marosvásárhely: Mentor, 2001.) Kiderül - amit az értok persze mindig tudtak -, hogy a mai magyarországi jobboldal ose nem gr. Tisza István, hanem gr. Zichy Nándor és gr. Károlyi Sándor, és persze gr. Teleki Pál, a korai huszadik század démoni rossz szelleme.**
Meglehetosen furcsa, hogy a baloldali, kuruc és lázadó szellemtol dominált kultúra hazájában a jobboldal támaszkodhatik saját hagyományára, hagyományaira, a baloldal viszont nem.
Ennek az a nyilvánvaló oka, hogy a magyarországi baloldal nyitott volt a szocialista (elsosorban, de nem kizárólag: a marxista) eszmékre, ma pedig "a polgári baloldal" kényszeru egysége mindenfajta antikapitalista attitudöt kizár. Ennek következtében baloldal úgyszólván nincs is - az új "független baloldal" egyelore néhány elszigetelt tudós és aktivista informális, apró csoportja -, csak (megint egyszerusítek) antiszemita és filoszemita jobboldal észlelheto. A jobboldal velotrázó zajjal bejelentett támadása 1989 óta meghatározza a magyarországi közélet természetét. A liberális ellentámadás, ha nem is volt népszeru és közértheto, kezdetben némi szellemi fölénnyel rendelkezett.
Ennek a szellemi fölénynek vége.
Mi okozta ezt a bukást?
Elsosorban az, hogy a jobboldali támadás (különösen a 2002-i "választási kampánynak" csúfolt ellenforradalmi zavargássorozat és az általa kiváltott, máig tartó mély politikai válság) miatti rémület folytán a balközép publicisztika állagorzo, szociálisan konzervatív establishment-irodalommá, az adott elosztási és uralmi viszonyok kritikátlan védvárává változott. A koszovói beavatkozás, a D-209-es botrány, az iraki háború, az EU-integráció sokkjai a magyarországi balközép publicisztikát a konzervatív amerikai és izraeli kormányzatok akár taktikai lépéseinek túszává tették; liberális lapok, rovatok és musorok nacionalista, szélsojobboldali zsidó írók és gondolkodók bázisává lettek. A kezdetben alaptalan jobboldali vádak - antiszemita és cionista oldalról egyaránt -, amelyek szerint az emberjogi liberalizmus csak afféle zsidó vircsaft, kisebbségi fajvédelem - önbeteljesíto próféciaként muködtek. "A zsidók mellett vagy a zsidók ellen" kritériuma vált a zsurnálpolitika próbakövévé. A két legjobban informált magyarországi újságíró - Lovas István és Seres László - ellenkezo elojellel ugyan, de mindent abból a szemszögbol néz, hogy jó vagy rossz-e ez a zsidóknak. De Seres, bármennyire tehetsége, híres és népszeru, végül is csak magánzó, ám Lovas a magyarországi jobboldalnak csak az Orbán Viktoréhoz mérheto befolyású és tekintélyu ünnepelt vezére. A szenvedélyes és fáradhatatlan Lovas - akit olcsó dolog pszichopatának stb. nevezni, hiszen azért nem véletlenül o a mai Magyarország egyik leghatalmasabb férfia, a hagyományos dzsentroid-lateiner jobboldal iránta érzett gyulölete ellenére, nem beszélve a szabadelvuek és a szociáldemokraták szilárd ellenszenvérol és a csurkisták jogos bizalmatlanságáról - úgyszólván egyedül elérte, hogy a jobboldali sajtó recipiálja, fölvegye magába a mai nyugat-európai radikális baloldal számos gondolatát és ideologémáját csak azért, mert ez a baloldal ma szemben áll a mai Izraellel. De a dolog nem ennyire egyszeru. A tiszteletre méltó mai magyar konzervativizmus a nagyon is zsidós "második reformnemzedék" konzervatív áramlatát (Polányi Mihály, Kolnai Aurél, Mannheim Károly) értékesíti (Molnár Attila Károly, Felkai Gábor, Balázs Zoltán), sor került Burke, Oakeshott, Strauss rég esedékes magyar konzervatív recepciójára (Molnár Attila, Lánczi András), az "emberarcú orbánizmus" képviseloje, Horkay Hörcher Ferenc a mai antiliberális filozófiai baloldal (MacIntyre, Sandel) népszerusíti "közösségelvu" filozófiaként, Mezei Balázs a konzervatív fenomenológusokat (Husserl, Patoèka) értékesíti. A jobboldal modernizálódik és muvelodik, részt vesz a nagyvilág harcaiban - a nyugati baloldalról ma csak Lovas István napi sajtószemléjébol értesülhetünk a Magyar Nemzetben, a jobboldal lenyúlja az antiglobalizmust, a környezetvédelmet és a harmadik világ mozgalmait (Lóránt Károly balos közgazdásznak heti rovata van a Magyar Nemzetben, a Munkáspárt hivatalos lapja zsidózik, Thürmer pajtás fölajánlja szolgálatait Orbán Viktornak a Magyar Demokratában, hol másutt) -, míg a balközép provinciális, lemarad, foglya mindannak, amit a jobboldalnak kedve szottyan megbírálni.
*
Mindennek nem sok köze van a magyarországi jobboldal valóságos politikájához, amely - amint Szalai Erzsébettol tudjuk - épp olyan hiperglobalista, komprádor és félgyarmati, mint a szocialistáké, vagy még inkább az, de az ideológiai kezdeményezés ma már kétségtelenül a jobboldalé. A Husserlért és Straussért rajongó finom konzervatívok nyilván nem a B-közép teoretikusai, de hallgatólagosan szolidárisak a B-középpel. Ám a balközép se sokat panaszkodhat, hiszen a "polgári körös" középosztályi lázongástól való félelmében maga is döntött a polgárság mellett, remélve, hogy a világpolgárság más, jobb, mint a "létezo" (hazai) polgárság. A nyugati burzsoá osztálypolitika élesen antiliberális és antidemokratikus fordulata ezt a reményt nem igazolja. A balközép publicisztika otthontalanná vált: Bush és Blair, Chirac és Schröder, Putyin és Hu Csin-tao nem lehet hivatkozási alap. Ariel Saron, Saul Mofaz és Binjamin Netanjahu nem éppen az emberi jogi eszmény megtestesítoje.
Az érzékeny liberálisok ma vagy neokolonialista héják, vagy a jobboldalon Nyugat-ellenes és zsidófaló soviniszták. A "nemzeti oldal" fo ideológusa - szemben mondjuk Milotayval vagy Szabó Dezsovel - olyan ember, aki egyszeruen nem magyar: Magyarországról semmi nem jut az eszébe. New York-i és londoni harcokat vív és vívat másokkal, és mindent ennek rendel alá. A liberálisok pedig kiegyeztek a kádárista nomenklatúra figuráival, amire még a diktatúra alatt se voltak hajlandók.
A rendszerváltás öröksége vitatható és problematikus: de sem a balközép, sem a jobboldal nem ezért szakított vele, hanem pusztán az egymástól való görcsös félelembol. Ettol tartott Bibó 1945 után; igaza volt.
De itt most olyan emberek mondtak csodöt, akik olvasták Bibót. Nem ártatlanok.
Ezek a harcok, ezek az árulások kilátástalanok és reménytelenek.
Rossz az egész, torz és irracionális. Eszi a fene. Hadd egye.
* Ennek a kis Geothe-versnek a szabad fordítását Cserépfalvi Kati emlékkönyvének fakszimilé reprodukciójában találtam, a fordító nevét nem tudtam kibetuzni; a bejegyzés 1943. augusztus 16-áról való, ld. Cserépfalvi Imre: Egy könyvkiadó feljegyzései, h. n. [Bp.]: Gondolat, 1982, 110. Kikerestem az eredetit is pedánsabb olvasóim kedvéért:
Lug und Trug (1815)
Darf man das Volk betrügen?
Ich sage: nein!
Doch willst du sie belügen,
So mach es nur nicht fein.
** Szabó Miklós a következo eros gondolatmenettel világítja meg a zsidókérdés magyarországi sajátosságát: "Magyarországon a nok egyenjogúságának a kérdése "nokérdés". A nok dolga, hogy ha egyenjogúak akarnak lenni, akkor tegyenek érte. A férfiakra mindez nem tartozik. Nyugaton a nok egyenjogúsága nem "nokérdés", hanem a demokrácia kérdése. Ezért a nok egyenjogúságának ott nagyszámú férfi híve van. [Azért nemcsak nyugaton. E sorok írója p. o. feministának tekinti magát. T. G. M.] Eleven és eros annak a tudata, hogy egy társadalmi csoport elnyomása mindenki szabadságát veszélyezteti. Hasonló a helyzet az antiszemitizmus esetében is. Az átlag magyar úgy véli, hogy az antiszemitizmus "zsidókérdés". A zsidók baja, hogy az antiszemiták anynyira gyulölik oket. Azokra, akik se nem zsidók, se nem antiszemiták, a dolog nem tartozik. Magyarországon tehát az antiszemitizmus nem demokráciakérdés. Az a párt, civil szervezet, mozgalom, amelyik demokráciakérdésnek tekinti, "zsidópártként" sorolódik be, nemcsak az antiszemiták számára. Mind az antiszemitizmus veszélyeztetettjei, mind pedig azok, akik politikai hasznot akarnak húzni az antiszemitizmusból, félreértik a magyar társadalom jellegadó többségének ezt az eloítéletekkel kapcsolatos demokráciaközömbös magatartását. Azok, akik az antiszemitizmus kihasználására spekulálnak, vérszemet kapnak ettol a tapasztalattól, az antiszemitizmus ellenzoit pedig ez a vélelem elgyámoltalanítja az antiszemitizmus elleni fellépés tekintetében. - Ha az 1945 utáni hazai antiszemitizmust mint még politikai használatra nem hangszerelt, de ilyen használatra instrumentalizálható "népi eloítéletet" (Marx) nézzük, a következoképpen írhatjuk le. [...] 1944-ben ugyan eljött "a kutyára a dér", de a túlélok nem azt a következtetést vonták le, hogy kellett valami okának lenni, hogy ennyire gyulölik oket, és magukba szállva önvizsgálatot tartottak volna, hanem elégtételt követeltek és politikai tokét kovácsoltak 1944-es üldöztetésükbol. A jobboldalon szüntelenül harsogott vád, hogy... nemzetellenes erok 1944 miatt buntudatot akarnak kelteni a magyarságban, ...a valóságban úgy néz ki, hogy a "népi eloítélet" a zsidókon kéri számon, hogy nincs buntudatuk 1944 miatt." (Szabó Miklós: Viszonylag békésen, h. n. [Bp.]: Helikon/Mozgó Világ, é. n. [2000], 26-27.) Úgy látom, Karády Viktor, Kovács András, Örkény Antal kutatásai igazolják Szabó Miklósnak a zsidóellenesség "demokráciaközömbös" jellegérol mondott szavait. Másként nem volna lehetséges, hogy olyan ember - Lovas István - legyen a mai magyarországi jobboldal tényleges szellemi vezetoje, akit Csurka Istvánnal ellentétben a zsidókérdésen kívül voltaképpen az égvilágon semmi se érdekel, és aki evvel a szuk fokuszú világszemlélettel százezreket képes megmozgatni, akik persze nem mind szenvednek Scharf Móric-komplexusban, sot: aligha gyanítják, mi fán terem.
Megjegyzés küldése